A sámánisztikus világkép alapszimbólumai

A sámánisztikus világkép alapszimbólumai


Elhangzott a Magyar Relaxációs és Szimbolumterápiás Egyesület
elõadássorozatán (1997. május 16.), Budapesten.




Története, eredete:


A sámánizmus gyökerei a 100.000 évvel ezelõtti idõkre nyúlnak vissza.
Õshazája Belsõ-Ázsia. A sámánizmus formái fellelhetõk Délkelet-Ázsiában,
Kínában, Tibetben, Japánban, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában
és Indonéziában egyaránt.

Gyökerei azon szibériai törzsekhez nyúlnak vissza, melyeket a magyarral
nyelvrokonoknak tartanak. A magyar nép hitvilága, vallási rendszere a
keresztyénség átvétele elõtt a sámánizmus volt. Felidézhetjük Szabó
Magda: Az a szép fényes nap címû drámáját, Géza fejedelem és a sámán
"kapcsolatát".

A magyaroknál a sámán táltosként vált ismertté. A pogány magyarság
hitvilága a keresztyénség felvétele után fokozatosan pusztult, a
sámánisztikus világképbe való hit megszûntével ez a hitvilág
alkotóelemeire bomlott, és ezek az alkotóelemek mesemotívumok,
rituális énekek, hiedelmek formájában éltek, élnek tovább.

Eliade vallástörténész a sámánizmust archetípusnak tartja, amely
látszólag idõtlen minõség.

A sámán szó az evenki nyelvbõl származik. Az even, evenki két
szibériai vadász- és rénszarvastenyésztõ csoport, akiket régebben
általában a tunguz néven ismertek. A sámán szó jelentése: "az ember,
aki tud".

A sámán szót mai értelmében arra az egyénre értik, aki megváltozott
tudatállapotában, révülésében is ura tud marad önmagának. Az
irányított tudatállapotban gyakorlottakat, az eksztázis mesterét
tekinthetjük sámánnak.

A sámán feladata, szerepe igen sokrétû volt: gyógyított, jósolt,
jövendölt, a közösség összetartója, szellemi vezére volt. A nemzetségi
hagyományok, imák, legendák, énekek õrzõje, áldozati rítusok irányítója.

A sámánizmus õsi hiedelemrendszer, kapcsolatba hozható a vallási
fejlõdés korai formáival, az animizmussal, és a totemizmussal.

Az `animizmus` szerint minden élõnek és élettelennek lelke van, a
kõnek éppúgy mint egy fának. Az animizmus ezáltal a természettel, a
környezettel való szorosabb, egyenrangubb kapcsolatot segítette elõ.

A `totemizmus` azt a hitrendszert jelentette, melynek alapján a
nemzetség õseként állatot tiszteltek, gondoljunk pl. a turulmadár,
a csodaszarvas legendájára, a fehér ló történetekre, vagy a
medvekultuszra.


Világképe:


A sámánisztikus világkép bemutatását Diószegi Vilmos 1945-bõl származó
néprajzi gyûjtésének egy szép darabjával kezdem.

Bihar és Békés nádasai között egy öreg darvász mesélte a következõ
történetet. (A daru - a magyarság "õsi soron becses madara", (Hermann
Ottó) - a halhatatlanok hírnökének, a hosszú életnek, az éberségnek a
szimbóluma. Kezdetben csak a nemesek viseltek süvegükön darutollat,
melyért egy-egy borjút is adtak.)

A darvász története így szól: "Van a világon egy csudálatos nagy fa,
amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdõvel vetekszik.
Ha elkezdenek kavarogni, ombolyogni, (gomolyogni) abból támad a szél.
Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ága között,
hanem a nap is. De ezt a 646n1311g fát csak az leli meg, hogy hol van, merre
van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz a szájába
tejnél egyebet. Az meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez
csudálatos nagy fa olyan helyen nõtt, hogy csak az ilyen tudományos
férhet hozzá. Az emilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni
nem láthatja."

A magyar népmesék motívuma az égígérõ fa, a tetejetlen fa, melynek
törzsén egy házban él a hold anyja és a hold, feljebb ugyancsak egy
házban a nap anyja és a nap lakik.

A magyar népi diszítõmûvészetben (faragásokban, hímzésekben) is
megtalálható a hatalmas fa, ágai között a holddal és a nappal.

Az urali, a szibériai népek, a mongolok világfájának csúcsa mellett
is ott van a nap.

Egy török monda szerint: a föld köldökén, mindennek a középpontjában
nõ minden földi fa legmagasabbika, egy nagyon magas fenyõ, amelynek
csúcsa a fõisten (Baj Ülgön) lakásáig ér. A fa egyik oldalán a nap,
a másik felén a hold található.

Avar sírban is találtak olyan csonttégelyt, amelyen kilencágú fa
látható, bal oldalán körrel, jobb oldalán félhold alakú ábrázolással,
tehát már az avarkorban is ismeretes volt a napos-holdas világfa.

Az indoeurópai népek (India, Pakisztán, Banglades, Sri Lanka tartozik
ide, illetve a szláv, a germán, a román népek, a lettek és a litvánok)
hiedelemvilágában is megtalálható a világfa, az életfa motívuma, de
ezen fa csúcsán vagy az ágai között nincsenek égitestek.

A paradicsomi almafát a világfa keresztényesített formájának is
tekintik.

A magyar népmesék, mondák csudálatos fája, égígérõ fája, tetejetlen
fája, és más sámánhitû népek világfája, azzal a sámánfával azonos,
amely összeköti a sámán hitvilág világait, az alsó, a középsõ és a
felsõ sámán-világot.

A sámánhitben tehát a világegyetem hármas tagolódású a középsõ világ a
Föld.

A középsõ világot az alsó és a felsõ világgal a világfán kívül még
világhegy, hatalmas folyó, világtenger is összekötheti.


Mi található az alsó és a felsõ világban?


Az alsó világ a hüllõk, a kígyók, gyíkok és a békák birodalma a
legtöbb sámánhitû népnél.

(A görög mitológiából is ismert a kígyók és a föld alatti világ -
az alvilág - kapcsolata. Például: Hercules (görög neve: Héraklész),
leszáll az alvilágba, hogy az öreg tengeristen (Phorküsz) lányának,
Gorgónak a fejét megszerezze. Gorgó kígyóhajú, kígyótestû, nõi fejû
lény, aki a szemébe tekint kõvé válik.)

A felsõ világot így képzeli el egy õsi, pogány dal:

"Az a szép fényes nap
az isten jobb szeme,
az a szép fényes hold
az isten bal szeme.
Az a futó szellõ
isten lihegése,
az a sok szép csillag
isten arca izzad..."

A világfa ábrázolásokban a világfa mellett - a középsõ világban -
lovak, szarvasmarhák, szarvasok, a világfa ágai között madarak
láthatók. Gyakori, hogy csak az állat fejét ábrázolják. A világfa
mellett valójában nem a tényleges állatok, hanem ezen állatok
"lelkei" találhatók.

Ezt pontosítja a világmindenségrõl szóló osztják-szamojéd hiedelem,
mely szerint az eget és a földet a "rügyes égi", azaz a lombos fa
kapcsolja össze, amely az "Élet anyó" lakásánál nõ. Ez a fa nyírfa.
Ágain balra a nap (vagy a "nap árnyéka"), jobbra a hold (vagy a "hold
árnyéka") van. Felsõ ágain a születés nõi pártfogói, a kakukkok ülnek,
amelyek szent madarak. (A kakukk a megtestesülés elõtti és utáni
állapotban lévõ emberi lelket szimbolizálja, mert a lélek számára a
test ugyanúgy "idegen fészek", mint a kakukk számára más madár fészke,
melybe a tojásait csempészi.) "Élet anyó" igazgatja a szülést. Reggel,
amikor a nap felkel és elsõ sugarait a földre veti, akkor minden egyes
napsugár hegyén emberi lelkeket küld a földre, akiknek aznap meg kell
születnie. A sugár hozza a lelket a mi "középsõ" földünkre. A lélek
oda hull, ahol a napsugár a földet megérinti. Ez az emberek igazi
születése. Ezután következik az embereknek az anyától (asszonyanyától)
való materiális születése.

A napsugarat és a lelket ugyanazzal a szóval fejezik ki: ilszat.

Az ember szaporodásához hasonló képzeteket fûztek a jószágok, erdei
vadak szaporodásához is. Ezért is feltételezhetõ, hogy a világfa
ábrázolásokon az állatok rajzai nem a valóságos, tényleges állatokat,
hanem a szaporulatukat bíztosító "lelkeiket" jelképezik.

Érdemes azt megfigyelnünk, hogy a fenti hiedelem a naphoz kapcsolja
a termékenységet, a szülést, ami a világfa bal oldalán található. A
testszimbolikában a nõiesség, az anyaság szimboluma ugyancsak a bal
oldal.


A sámánok elképzelése a lélekrõl:


A sámán hitû népek körében szinte általánosan elterjedt a több lélek
képzete, ami megelõzte az egyetlen (monisztikus) lélek képzetét.
Észak-Eurázsiában általánosan elterjedt a `lélekkettõsség`, a
magyarok, a pogány magyarok körében is a `kettõslélek` hite élt.
E két lélek, a szadadlélek és a testlélek.

A `testlélek`, az "életlélek", legtöbbször "lélekzetlélekként" jelenik
meg. Ez a légzésnek az életelvvel, az élettel való azonosítására utal.
A magyar lélek szó a "lélegzet" szó származéka. A lélek és a lélegzet
szó, ill. a lélek és a test szoros kapcsolatára utal pl. a "kileheli
a lelkét", "hálni jár belé a lélek", "csak aludni jár belé a lélek"
szólások. Ez utóbbi kettõ mögött, - melyeket a beteges, gyenge
egészségû emberekre használják -, egy olyan képzet is meghúzódik, hogy
a lélek idõrõl idõre eltávozik a testbõl, véglegesen még nem hagyja
el, aludni, hálni még visszatér, visszajár belé.

A testlélek lehet egy vagy több.

Az indiánok között a test minden részének megvan a maga szelleme,
lelke. A sámánhitû törzseknél ugyanazon szó lélek és szellem jelentésû
is.


A `szabadlélek` az ember testen kívüli megjelenési formája, vagyis
magának az embernek a testen kívüli megjelenése. Ez sokszor az ember
kicsinyített képmása, Észak-Eurázsiában ezt gyakran árnyéklélek
jellegûnek tekintik. A vogul és osztják szabadlélek, árnyéklélek:
"isz", a régi magyar "iz" szóval rokon, melynek jelentése: "rák,
rákfekély, rákfene, egy rossz betegség, ami a foghúst támadja meg,
kisgyereknél ún. szájpenész". A magyar "iz", az eredeti elképzelés
szerint gonosz, félelmetes lény. Ez az "Iz egyen meg!, Rágjon meg az
iz!" szidalmak is jeleznek.

Ez az árnyéklélek kapcsolatba hozható a Jungi árnyék fogalommal.

A legkülönbözõbb népeknél az emberi lélek szomorú sorsa az, hogy a
halál után iszonyú szellemmé alakul át, amely a hátramaradottakat
különbözõ módon megragadja, megsérti. Ebbõl a gonosz szellembõl
betegségszellem alakulhat, és ennek a nevét azután átviszi magára
a betegségre is. Ez a folyamat van itt is, amikor a lélekbõl egy
betegség lett. (Iz-szó szabadlélek, árnyéklélek, rosszbetegség,
rákbetegség).

Itt csak utalni szeretnék Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve a betegség
címû könyvére, illetve e könyv elsõ kötetére, Út a teljességhez
(társszerzõ Thorwald Dethlefsen), melyekben a betegségeket az árnyék
megnyilvánulásainak tekintenek.

A szabadlélek leginkább az álmok alatt, sámánoknál a transzállapot
idején, illetve a lélek elvesztésének különbözõ állapotainál
(betegségeknél, ájulásnál) mutatkoznak meg.

A vogulok képzete szerint, az élet folyamán, amíg az ember egészséges,
a szabadlélek nála van, és rendszerint csak az álom idején hagyja
el. Nyelvükben az "álomba merült" azt jelenti "elhagyódott", az
"elalszom", azt, hogy "elhagyódtam".

Délkelet-Ázsia egyes részein is úgy tartják, hogy veszélyes az alvót
hírtelen felébreszteni, mert álmában a lelke messze járhat, s idõt
kell hagyni a biztonságos visszatérésre. Ha a lelke nem tud
visszatérni, megbetegedhet.

Amikor a test elhagyódott, a lélek különbözõ helyeket látogat meg és
más lelkekkel találkozik, és azokkal békés vagy ellenséges kapcsolatba
kerül. Ha a lélek ellenfele erõsebb, nem mer kimenni a testbõl, ennek
következtében az ember nem mer elaludni.

Összegezve: a szabadlélek az én lélek - ma talán azt mondanánk a
személyiség magva -, és az egy vagy több testlélek az életlélek
megjelenési formája.


A sámánok lélekhitével kapcsolatosan még érdemes megemlíteni a kanadai
eszkimók, az inuitok elképzelését.

Szerintük a tárgyak és elnevezéseik egyformán valóságosak. Az ember
neve a lelke része. Ha két embernek azonos neve volt, azáltal lelki
társakká váltak. Tehát az ember neve összekötheti õt másokkal, néha
egy egész csoporttal. Még az azonos nevet viselõ halottakkal is szoros
kapcsolatban álltak, mintegy közös lélek hálózatot alkotva, amely
hídként szolgált az élõk, a holtak s az állatok világa között.


A sámánok kiválasztásáról, beavatásáról:


A sámánná válásról kétféle elképzelés ismert, a "passzív", és az
"aktív". A magyar, a szibériai, a török néphitben "passzív" módon
történik a sámánok kiválasztása, itt a jelölt semmit nem tesz annak
érdekében, hogy sámán legyen, inkább tiltakozik ellene, míg a többi
közép- és kelet- európai népeknél (tehát a német, lengyel, román,
bolgár, horvát, szerb népeknél) "aktív" módon történik a sámánná
válás, az egyén saját maga akar emberfeletti erejû, tudású lénnyé
válni, és ennek érdekében tanul.

A "passzív" módon történõ sámánná válás elemei a következõk:

1. "Fölös számú csont". A kiválasztódás már a születés pillanatában
nyilvánvaló, erre a foggal, illetve tizenegy vagy még több ujjal való
születés ténye utal.

Akinek nincs fölös számú csontja, e hiedelem szerint nem lehet sámán.
Ha a gyerek foggal születik és a bába kitudja venni a fogát, akkor nem
lesz a gyerekbõl táltos, ezáltal sok kíntól, szenvedéstõl megmenekül.

A sámánokra nemcsak az jellemzõ, hogy egy, vagy több foggal (sõt több
fogsorral) születik, hanem az is, hogy késõbb is több foga van, mint a
közönséges embernek.

Egy szibériai hit szerint, az a sámán, aki elveszíti fogait nem tud
tovább sámánkodni.

2. A leendõ sámán gyermekkorában a többi gyermektõl eltérõ módon
viselkedik, emberkerülõ, nyugtalan. Veszprém megyében azt tartották,
hogy a leendõ táltosnak "hét esztendeig - azaz hét éves koráig -
mindig bolyongani kell."

A darvász történetében ez állt: "ezt a fát csak az leli meg, hogy hol
van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz
a szájába tejnél egyebet."

A magyar néphit szerint a táltos, és a táltos lova egyaránt tejen
él. (Ez a felsõbb tudást, a beavatottságot jelképezi. A tej, mint az
életben tartó anyatej, az "életvize", a halhatatlanság itala, szellemi
táplálék, az égi világgal való kapcsolat záloga. Ezzel szemben a
boszorkány, aki az ártó hatalmat jelképezi elapasztja a tehén tejét.)

3. A sámán jelölt és a környezete is ellenszegül a kiválasztásnak, az
ellenszegülés azonban hiábavaló. Az ellenszegülés már a vihartól való
félelemben is megnyilvánulhat, ilyenkor a kiválasztott attól fél, hogy
elviszik a halott sámánok szellemei. Ha a jelölt és a hozzátartozói
végleg ellenszegülnek a többi sámán, táltos akaratának, akkor a
táltosok a jelöltet megnyomoríthatják, vagy testileg válik nyomorékká,
vagy eszelõs lesz. A szibériai, ill. a török törzsek sámánhitében a
sámán hivatás tehát magán viseli a kényszer és a kínzás
jellemvonásait.

4. "Huzamos alvás". Az alvás, vagy elrejtõzés során a sámán jelölt
teste mozdulatlanul, élettelenül fekszik, három napon át. Míg teste
eszméletlenül fekszik, a lelkét természetfölötti lények, általában a
halott sámánok lelkei elrabolják és ekkor kapja tudományát. Hogyan? Mi
történik ilyenkor a leendõ sámánnal?

5. "Szétdarabolás" élménye. A feldarabolás egyik célja, hogy csontjait
megszámlálhassák. A vadásztársadalmakban a csontok az élet lényegét
jelentik. A sámánná váláskor utazása során azt élheti át, hogy a
szellemek megkínozzák, testét csontvázig lecsupaszítják, feldarabolják,
majd ismét összerakják. A sámánokat gyakran ábrázolják csontváz
formájában, ami a beavatási szertartás során lejátszódó rituális
feldarabolódásra utal. Szibéria és Mongólia területének legnagyobb
részén a sámán és a kovács között különös kapcsolatot tételeztek fel.

A sámánavatás halálmotívuma az újjászületéssel egészül ki. A
szétdarabolt testet a természetfeletti lények, sámánok lelkei
összerakják, a jelölt újra éled, és a tudomány birtokosa lesz.

Az újbóli összerakás, összeragasztás egyes leírásokban nyállal
történik.

A magyar népmesékben is megtalálható a mesehõs testének
feldarabolásával kapcsolatos mesemotívum. A mesehõs feldarabolásának
funkciója megegyezik a nem magyar mesék varázskönyvbõl való
tanulásának motívumával. A nem magyar népmesék mesehõse a
varázskönyvbõl való tanulás által nyeri el az emberfeletti
képességeket.


Az elõbb említettekkel még közel sem zárult le a sámánná válás
idõszaka, még sámánavató szertartás is szükséges hozzá. Ez a rítus
abból áll, hogy a jelöltnek az ég lakóinak való bemutatkozása céljából
fára, hágcsóra, létrára vagy hegyre kell felmásznia.

A legtöbb helyen ez kiegészült a jelöltnek vér által történõ
megtisztításával. (Talán azért, mert a vér az élet, az életet adó
meleg szimbóluma. Az õsi törzsek a napra istenként tekintettek, a
nap és a vér között soros kapcsolatot tételeztek fel, erre utal az a
hiedelem is, miszerint az aranyat a nap megalvadt vérének tartották.)


A sámánavatáskor megmászandó létra, fa a sámánfa.

A szibériai sámánoknál minden sámánnak van egy saját sámánfája a
kunyhójánál, ami a sámán életfája. A sámánfa akkor kezd el nõni,
amikor a sámánjelölt elhivatott lesz a sámánságra és csak a sámán
halálával pusztul el. A sámán halála után egy éven belül elszárad.

Megsemmisítése, vagy épségének megsértése a sámán halált vonta maga
után. Azonban a hiedelem szerint, ha valaki a sámán fáját ki akarná
vágni, és fejszével belevág a fába, a saját lábát sebzi meg vele.

A szibériai népek sámánlétráin általában kilenc fok található és
kilenc féle fenyõbõl készítik.

A sámánfa azt az utat is szimbolizálja, amelyen a sámán, vagy az
imádsága az égbe megy.

A sámánlétra, sámánfa tetejére érve a vizsgázó a szellemeknél
jelentkezik. Azokhoz a szellemekhez imádkozik, akik oltalmazzák õt.
Az oltalmazó szellemeket nem a sámán választja ki, hanem a szellem
választja ki a sámánt. A sámán természetfeletti ereje nem õbenne
magában, hanem a segítõ szellemeiben rejlik. A sámán szellemek nélkül
erõtlen, az a sámán, aki elveszíti a szellemeit, megszûnik sámánná
lenni, sõt néha meg is hal.

"Kapsz egy szellemet, aki mindig veled lesz - második éneddé válik."
- tartják Észak-Amerikában.

A segítõ szellemek a sámán pszichéjének tükrözõdései. Pszichikus síkon
a sámán belsõ alteregóinak is felfoghatjuk a segítõ szellemeket, a
szimbolikus segítõket.

A sámán utazásai során gyakran eggyé vált szellemi segítõivel. Az
archaikus ember - az animizmus szemlélete ebben támogatta -, könnyen
átélte a növények, állatok tulajdonságaival való azonosság érzését. Az
azonosulást az adott állat bõrébõl származó ruhák, tollából készített
fejdíszek használatával mélyítették.


A sámán ruházata:


A sámán öltözete, fejviselete igen változatos képet mutat. A fejviselet
állhat tollakból, szarvasagancsból, a kettõ kombinációjából. Az egész
madarat is ábrázolhatja, és ismert olyan sámán fejviselet is, ami
vaskoronára erõsített agancsos rénszarvasbika-fejbõl állt.

A VII-IX. századdal keltezhetõ sziklarajzok is ismertek, melyeken
szarvat ábrázoló fejviselet látható. Szibériában az Oka folyó mentén
a bronzkorra tehetõ sziklarajzokat találtak agancsos fejviseletû
emberalakrajzokkal.


A sámándob:


Szibériában a sámánizmus hangszere a dob, Dél-Amerikában a csörgõ
veszi át a dob szerepét.

Érdekesség, a magyar népmesei táltosló azonos a sámándobbal.

A népmeséinkben a fiatal mesehõs égígérõ fára való feljutásnak van egy
próba jellege. A mesehõs a fa tetején táltoslovakhoz jut.

A táltosló jellemzõi.

1. A táltosló jövendõ tulajdonosa rendkívüli módon tudja meg, hogyan
juthat hozzá a táltoslóhoz.

2. A leendõ táltos sovány gebe.

3. Általában a gazdának kell a hátán cipelnie, eközben elpusztul, de
újraéled.

4. A rozoga állatot a hõsnek meg kell mosdatni, esetleg tejjel kell
etetni. Parazsat is kell adni a hitvány gebének, hogy táltoslóvá
változzon.

5. Egy - egy út elõtt is meg kell etetnie a gazdának eleven szénnel a
táltoslovát.

6. A táltosló gazdájával a hátán elhagyja a földet és felemelkedik a
levegõbe, és oda megy, ahová a gazdája akarja.

A sámánhit szerint is a leendõ sámán az égígérõ fáról, a világfáról
kapja sámáneszközeit, a sámándobot, amelynek segítségével a
sámánmesterséget gyakorolni tudja.

Minden sámánnak van sámándobja, ez egyfenekû, gyakran fémfüggõkkel,
csörgõkkel ellátott. A sámán megidézi vele a szellemeket, vagy õ megy
el a szellemek birodalmába.

A sámánhitû népek a dobot a sámán hátasállatának tekintik. A szamojéd
népek a sámándobot rénszarvasnak tekintik, a dobverõt, pedig olyan
botocskának, ostornak, amellyel a sámán a rénszarvasát sietteti.
A szojotok "táltoslónak" nevezték, jelezvén, hogy a dob monoton
ritmusának segítségével szinte "belovagolnak" a szellemek világába.

Más népek úgy tartják (burjátok), hogy a sámán annak az állatnak a
lelkén utazik, a lélekutazások során az az állat a szellemi kisérõje,
amelynek a bõrét a dobra feszítették.

A sámánnak mielõtt a dobját használni kezdené, a dob "felélesztéséhez"
fontos szertartást kell végeznie, melynek lehetséges története a
következõ:

A dob abroncsát a sámán meghintette áldozati sörrel. Az abroncs
feléledt és a sámán szájával elmesélte a jelenlévõknek, hogy miként
élt az erdõben, hogy lett fává. Az abroncs elbeszélése azzal
fejezõdött be, hogy jól fogja szolgálni a sámánt. Ezután a dob bõrére
hintett az áldozati sörbõl, akkor feléledt a jávorszarvas, vagy
rénszarvas, attól függõen, hogy milyen bõrrel vonták be a dobot.

Az altaji törököknél a sámán égõ borókával füstöli meg a dobot,
majd pedig tejbõl párolt pálinkával meghinti.

Az osztják-szamojédok szertartásán egy tapasztalt sámán egy
lélekutazás során "összegyûjtötte", "összeszedte" annak a
rénszarvasnak minden elhullott szarvát, és élõ vízzel megöntötte.
A csontok, szarvak holt csomójából "feléledt" a rénszarvas, ezután
már nem volt "tehetetlen" a sámán dobja.

A sámánkodás megkezdése elõtt a dobnak a tûz fölé való tartása
elengedhetetlen, ez szükséges ahhoz, hogy a bõr jól megfeszüljön
rajta. Ez a táltosló parázzsal való etetésével lehet analóg.

Dél-Amerikában a csörgõ veszi át a dob szerepét. Ott a csörgõ nyele
a világfát szimbolizálja, a csörgõt képzõ üres dob pedig magát a
Világegyetemet. A benne lévõ kavicsok a szellemek és az õsök lelkei.
Amikor rázzák a csörgõt, ezek a szellemek tevékenykedni kezdenek, és
segítik a sámánt.

A lappföldi dob vizsgálata azt bizonyította, hogy a hangszert csak
bizonyos meghatározott helyen ütötték. A sámánok dobjaikat jóslásra
is használták, ilyenkor dobolás közben egy bizonyos mutató mozgását
figyelték meg. Ilyen mutató lehetett a dobhoz erõsített fémkarikaköteg,
amit "békának" neveztek. A béka a rezgõ bõrtõl függõen ugrándozik, a
mint a modern kísérletek kimutatták, ezt a mozgást lehetetlen elõre
pontosan meghatározni.

A magyar népi kultúrában gyerekversekben, a regösénekekben egy különös
dobnak az emlékét találhatjuk meg:

Gólya, gólya gilice
Mér véres a lábad?
Török gyerek vágta,
Magyar gyerek gyógyítgassa
Síppal, dobbal, nádi hegedûvel.

Adjon isten lassu esõt,
Mossa össze mind a kettõt,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.

A napok fordított sorrendje, a szita és a dob együttes megjelenése a
vers jövendõmondó szerepére is utalhat.


Transzállapot:


A sámán a dobszó, a csörgõ, az ének, a tánc közvetítésével kapcsolatba
került szellemi segítõivel, ez egyben az eksztázis állapotának elérését
is jelentette.

Az eksztatikus állapotot, a transzállapotot a régi magyar nyelv
rejtezésnek, révületnek is ismeri. A rejtez szót álhalottra,
tetszhalottra is használták.

Az eksztázis állapotára a palócok, a matyók és a bodrogköziek az
elragadtatódik kifejezést használták, a bukovinai és a moldvai
székelyek az ellesz, és ellát igét.

A rejtez, elrejtez szóval kapcsolatosan felidézhetjük Arany János
Toldiját is:

"Mondd meg ezt, jó Bence, az édes anyámnak,
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla,
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

De azért nem hal meg, csak olyaténképpen,
Mint midõn az ember elrejtezik mélyen,
És midõn fölébred bizonyos idõre,
Csodálatos dolgot hallani felõle."

A regösök a sámánok utódainak is tekinthetõk.

A regösök énekének refrénje is érdekes a táltos, a sámánmunka
szempontjából. A refrén általában így hangzik: "haj regõ rejtem"
Ez a sámánok eksztázist elõsegítõ sámánénekeinek refrénjébõl
származtatható, ami eredetileg így szólt: "Haj! Révüléssel
révülök." Róheim Géza ezt így értelmezi, "haj, extázisban vagyok".

A refrénben található haj! - indulatszó, a természetfölötti lényeknek,
a szellemeknek szól, felszólítja õket, hogy segítsenek, mert a
sámánnak bármilyen feladatot kell is ellátnia azt csak a segítõ
szellemei révén teheti meg.

A révüléssel kapcsolatos jelenség még az ásítás és a melegség. A
révülõ sámánt melegség, hõség lepi el.

A sámán úgy is kapcsolatba léphet a segítõ szellemeivel, hogy
amikor magához hívja, kitátja a száját, hogy lenyelhesse azokat,
így bocsájtotta magába a megérkezõ szellemet.

Ez is jelzi, hogy igen sokféle lehet a sámán kapcsolata a szellemi
segítõivel, kisérõivel. Néhányuknak a sámán a "gazdája", utasításokat
adhatott számukra, más segítõk oltalmazták, védték õt. Egyfajta
"spirituális házasság" is létrejöhetett közöttük. Néhány társadalomban
a sámánok örökölték szellemi segítõjüket és egymás között ki is
cserélhették azokat.

A sámánok a szellemeikkel való kapcsolat, a "lélekutazás" során idõben
és térben távoli eseményekrõl szereztek tudomást.

Az "lélekutazás" iránya sem véletlen. Az alsó világba történõ utazások
alkalmával - ahová pl. alagúton, földi lejáratokon, vízmosáson
juthattak el -, találkoztak állati segítõikkel. A késõbbiekben ezek
a szellemi segítõk, szimbolikus erõforrásokként erõvel, energiával
"látták el" a sámánokat.

A felsõ világban, - ahová a sámánok az égígérõ fán, füstcsatornán,
létrán, hegyen, szivárványon, a busmanok a zsiráf nyakán jutottak
el - a sámánok szellemi mesterekkel, tanítókkal találkoztak, akik
tanácsokkal, útmutatásokkal segítik õket. A szellemi tanító nemegyszer
a nagyszülõ, nõknél a nagymama (õsanya).

A "lélekutazásokat" gyógyítás céljából tették, vagy a halott lelkének
túlvilágra kísérésének szándékából. De ez már a következõ elõadás
témája.


Horváthné Schmidt Ilona
klinikai szakpszichológus
E-mail: hsdhsi@arrabonet.gyor.hu

IRODALOM

1) Bongard - Levin, G. M., Grantovszkij, E. A. (1981): Szkíthiától
Indiáig. Gondolat. Bp.

2) Diószegi V. (1978): A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó.
Bp.

3) Diószegi V. (1960): Sámánok nyomában Szibéria földjén. Magvetõ
Kiadó. Bp.

4) Drury, N. (1994): Sámánok, látnokok. Édesvíz Kiadó. Bp.

5) Hoppál M., Jankovics M., Nagy A., Szemadám Gy. (1988): Jelképtár.
Helikon Kiadó, Bp.

6) Hoppál M. (1994): Sámánok. Lelkek és jelképek. Helikon Kiadó, Bp.

7) Horwitz J. személyes közlései. Köszönet érte!

8) Jung, C. G. (1995): Föld és lélek. Az archaikus ember. Kossuth
Könyvkiadó, Bp.

9) Saunders, N. J. (1996): Állatszellemek. Helikon Kiadó. Bp.

10) Süle F. (1990): Vallás vagy pszichoterápia? Animula Egyesület, Bp.

11) Szabó M. (1994): Az a szép, fényes nap. Magvetõ Kiadó. BP.

12) Trencsényi - Waldapfel I. (1976): Görög regék. Móra Ferenc Kiadó. Bp.

13) Vitebsky P. (1996): A sámán. Helikon Kiadó. Bp.