Körülbelül két évtized előtt nagyon ismeretes alak volt Debrecenben az öreg Balla Károly bácsi.
Akármikor megtette, a legderültebb nyári napon, hogy a százrétű köpenyegével ment végig a debreceni főpiacon, mire sajátságos mozgás, zsibongás támadt mindenfelé. A kofák kezdték felvonni a sátorokat, s a féltett portékájukat mohón kapkod 636b121g ták, a sétáló úri asszonyok megkettőztették lépteiket, a virágcserepeket az ablakokból egész utca hosszat kezdték kirakni az udvarokra, míg ellenben az apró gyerekeket az anyák mindenünnen hazakiabálták. »Lacika, Mariska, hol vagytok, hamar jertek, nyomban eső lészen.«
S mindez a roppant mozgalom csupán azért kereke lett egyszerre, mert Balla bácsin rajta volt a százrétű köpenyege.
Az nem tesz semmit, hogy az égen annyi felhő se volt, mint a tenyerem, el nem hibázza azt az öreg Balla: olyan bizonyos, hogy eső lesz akkor, ha ő a köpenyegét fölveszi, mint a halál.
Negyven esztendő óta kutatja az égiek titkát, naplót vezet minden óráról, jegyzékbe veszi a szelet és a nagyobbik testvérét a vihart hogy jön, hogy megy, miképp viseli magát, kitanulta egészen a járását, jegyzékbe veszi az esőt, a ködöt, egyszóval az öt ujjában van a meteorológia: előtte ugyan el nem titkolhatnak abból egy szemernyit sem, ami az égen történik.
És valóban, Balla bácsi valóságos csodákat művelt a maga tudományával éppúgy, mint másfélszáz év előtt Hatvani István uram.
Mikor 1854-ben az angol-orosz háború volt, az akkori angol hadügyminiszter egyszer csak kap egy levelet Pótharasztiból magyar nyelven.
Sokáig szaladgált vele fűtől fához, hogy mi lehet ebben a levélben, míg végre fölkutattak egy embert, aki le tudta fordítani.
A levél így szólt:
»Miniszter úr!
A jövő augusztus hó 10-én éjjel 1 órakor óriási vihar fog dühöngeni a Fekete tengeren: azért hát legyen vigyázattal a miniszter úr a belloglavai öbölben horgonyzó hadihajókra.
Barátságos indulattal maradtam a Tekintetes úrnak
alázatos szolgája
Balla Károly«
A hadügyminiszter jóízűen nevetett ezen a furcsa levélen, és fidibuszra gyújtott vele, de tudom, nem nevetett aztán augusztus 11-én, mikor megkapta a sürgönyt a reggelije mellé, hogy egy óriási vihar tönkre tette, összeroncsolta az angol hadihajókat a belloglavai öbölben.
Bezzeg kiszedte volna most már szívesen a szemetes kosarából az elhajított levelet, hogy a magyar jóssal érintkezésbe tegye magát, de ki tudja hol volt a levél, s mi volt a jósnak a neve.
1860-ban egy cikk jelent meg a Wanderer egyik márciusi számában, hogy június 23-án Angliában nagy vihar lesz.
A cikket el is küldte a szerkesztő mint kuriózumot az angol kormánynak. Nem tudom melyik miniszternek jutott a kezébe (mert nem minden országban van az időjóslásnak külön minisztere, mint minálunk), elég az hozzá, hogy a miniszter megint csak elcsapta a Wanderert (mert bizonyossan nem az akkori hadügyminiszter volt), és csak akkor tátotta szemét, száját, mikor június 23-kára beköszöntött az a rettenetes vihar, mely Windsorban a királyné kertjéből az ős fák felét tövestől kiszaggatta.
Az angol miniszter most már megkérdezhette volna a »Wanderer« szerkesztőségétől, ki az a Balla? De nem tette, mert hát olyan viharok is vannak, melyek a minisztereket söprik el, s az elsöpört miniszterek aztán nem törődnek többé semmivel.
Hanem ha az angolok nem akarták észrevenni Ballát, észrevette őt a Magyar Tudományos Akadémia (az aztán az igazi csoda, ha az Akadémia vesz észre valamit), s megválasztotta tagnak.
Ez okozta a vesztét.
Hogy magát kitüntesse, urbi et orbi kihirdette, hogy Magyarországon 1859. dec. 23-án a délutáni órákban nagy vihar lesz.
Ki volt ez neki biztosan számítva: vígan várta pótharaszti magányában a nagy vihart.
És várta az egész közönség, melyet a hírlapok közlése figyelmessé tett.
De a vihar fogta magát, nem jött el.
Képzelhetni a szegény ember kétségbeesését.
Olvastam a naplóját, amit óráról órára írt, mutatják a betűk, hogy remegő kézzel.
Délután 3 óra. A vihar még mindég nem jön. Aggódni kezdek. Az égen semmi folt. A természetben csöndes minden. Megfoghatatlan!
Délután 4 óra. Kínos várakozásban ülök az ablaknál, a hó apró pelyhekben szitálni kezd. De még semmi remény. Megölöm magamat.
S így ír óráról órára egyre reménytelenebbül, míg végre mintegy fölkiáltani látjuk esti 6 órakor:
»Meg vagyok semmisülve. Hiába éltem. Az ég hazudik. S az emberek azt fogják hinni, hogy én hazudtam.«
A vihar elmaradt egészen, s csakugyan mindenki azt hitte, hogy a hírre kapott tudós nagy tudománya íme nem ér egy pipadohányt sem.
E kudarc után megtört az öreg kedélyben, testben egyaránt, s az Akadémia is levette róla a kezét. Nevették ezentúl.
Örömtelen napjait arra használta, hogy kinyomozza, hol és miben hibázott. Annyira bízott tudományában, hogy még akkor is hitt benne, mikor megcsalta.
Egy nap, alig néhány nappal a halála előtt, midőn betegen feküdt már, könyvei közt babrálván még most is, élesen fölkiáltott.
A házbeliek berohantak.
- Mi baj van?
- Megtaláltam a vihart! - kiáltá lihegve, míg apró szemei dühben égtek.
- Miféle vihart?
- A kudarc okát találtam meg. Én az Akadémia almanachját használtam a számításaimhoz. No, nekem betett ez az Akadémia. El van hibázva az almanachja! Itt van, ni december 23-ika. Ide van írva »hold a földközelben«. Oh, ha tudtam volna, ha tudtam volna - tördelé a kezeit -, hogy az Akadémia kiadványaiban nem lehet megbízni? Itt van, világosan rájöttem, hogy ennek kellett volna ott állanni »hold a földtávolban«. Így természetesen nem lehetett meg a vihar. Oh, én szerencsétlen!
Így beszélték el nekem ezt a történetet, s én azt a tanulságot merítem belőle, hogy a mi Akadémiánkban még a tudós is tudatlanná válik.
|
