ALTE DOCUMENTE |
A kisebbségek és helyzetük a Kárpát-medencében 1945-1990 között
Nemzeti vagy etnikai kisebbség alatt olyan etnikai csoportot értünk, amely számarányát tekintve kisebbségben él az adott ország többségi etnikumához képest.
A szomszédos országok magyarsága
A második világháború után a győztesek fátylat borítottak Szlovákia és Horvátország náci-fasiszta múltjára, így ezen országok, mint Csehszlovákia és Jugoszlávia részei, a győztesek között foglaltak helyet. Románia ugyan vesztes ország maradt, de mert földrajzi helyzetéből következően el&# 11211c218l 337;bb fordult szembe a németekkel, ugyancsak jobb megítélés alá esett, mint Magyarország. Mindez azt eredményezte, hogy a trianoni határok helyreállítása mellett a szomszédos országok új vezetői és az általuk is szított közhangulat háborús bűnösökként kezelték országaik magyar lakosságát.
Csehszlovákia
A második világháború utáni csehszlovák politika célul tűzte ki a nemzeti állam megteremtését. Ennek érdekében fel akarta számolni a 3 milliós német és közel 800 ezres magyar nemzetiséget, kitelepítéssel, illetve beolvasztással.
Az 1945 áprilisában meghirdetett kassai kormányprogram a magyar nemzetiséget egészében tette felelőssé Csehszlovákia felbomlasztásáért.
Benes köztársasági elnök rendeletben fosztotta meg a csehszlovákiai magyarokat állampolgári jogaiktól. Ez azt jelentette, hogy a magyar lakosságot nem védte semmiféle törvény, sérelmére bármit el lehetett követni. A magyaroknak nem lehettek szervezeteik és intézményeik (mindenekelőtt iskolái), nem vehettek részt a politikában, nem lehetett sajtójuk, a magyar közalkalmazottakat pedig elbocsátották állásaikból.
Újabb elnöki rendelettel közmunkákra lehetett kényszeríteni a magyar lakosságot. Ennek során előbb 15 ezer magyar férfit, majd 15 ezer magyar családot hurcoltak Csehországba az onnan kitelepített "német munkaerő" pótlására. Ez általában úgy történt, hogy fegyveresen körbefogtak egy falut, majd a kijelölt családokat vonatra rakták. A megérkezés után a "munkaerőt" szétválogatták, elszakítva egymástól a családtagokat.
Mindezen túl példátlan vagyonelkobzással sújtották a magyarokat, mely nemcsak az ingatlanokra, de az ingóságokra is kiterjedt. A jobb lakással, házzal rendelkezőket 50 kilós csomagokkal kilakoltatták és internálótáborokba kényszerítették. Az elmondottakat kiegészítette egy gyűlöletkampány, amelyre mindig fogékony a politika által lealjasított és magát a győztes helyzetében érző tömeg.
A csehszlovák vezetés az elmondottakkal azt akarta elérni, hogy a magyarok elhagyják ősi lakhelyüket, a Felvidéket.
Az üldözések hatására 1945 tavaszától megindult a menekültáradat Magyarországra, s az év folyamán mintegy 40 ezren menekültek hazánkba. Mivel a győztes nagyhatalmak közül csak a Szovjetunió támogatta a csehszlovák elképzeléseket, így északi szomszédaink rákényszerültek, hogy tárgyaljanak velünk. Mint győzteseknek sikerült keresztülvinniük, hogy Magyarország aláírjon egy lakosságcsere-egyezményt, de a magyar fél elérte (1946. február), hogy csak annyi magyart telepíthetnek ki a Felvidékről hazánkba, ahány magyarországi szlovák jelentkezik áttelepülésre Szlovákiába. Az eredményt csalódást okozott a csehszlovák nacionalistáknak, mert csak 70 ezer magyarországi szlovák jelentkezett, holott ők a többszörösét várták.
Megdöbbentő intézkedés volt az ún. visszaszlovákosítási rendelet (reszlovakizáció), mely abból indult ki, hogy a Csehszlovákiában élő magyarok eredetileg szlovákok voltak, csak elmagyarosították őket. Most tehát alkalmat kapnak arra, hogy visszaszlovákosodjanak. Ehhez szlovákul sem kellett tudni, csupán jelentkezni kellett szlováknak, s a ki megtette, abban a pillanatban szlovák nemzetiségű állampolgárrá vált. A rendelet hatására 350 ezer magyar "reszlovakizált", ezzel mentve maradék vagyonát, s mentesítve magát, hogy kitelepítsék szülőföldjéről.
1948 októberében a csehszlovákiai magyarság visszakapta állampolgárságát. Megszűntek a kitelepítések, de a visszaszlovákosítás 1954-ig érvényben volt. Mindezek hatására, amíg 1941-ben a jelenlegi Szlovákia területén 761 ezren vallották magukat magyarnak, 1950-ben már csak 354 ezren.
Végül az egész lakosságcsere-programot le kellett állítani, mivel a felvidéki magyarság egészének befogadása, óriási terheket rótt volna Magyarországra. A csehszlovák-magyar lakosságcsere sikertelenségét látva a még tervezett jugoszláv - magyar lakosságcsere egyezményt már nem írta alá Magyarország, míg Románia és Magyarország között hasonló megállapodásról szó sem lehetett az erdélyi magyar lakosság nagy száma miatt.
Románia
Romániában a párizsi békeszerződés aláírása után egyik napról a másikra sikerült megváltoztatni a szavakban addig ígéretes román nemzetiségi politikát. Kezdetét vette a magyarság jogainak visszavonása, intézményeinek felszámolása és vezetőinek bebörtönzése.
A népesedési adatokra pillantva: amíg 1941-ben a jelenlegi Románia területén 1 millió 711 ezren vallották magukat magyarnak, 1948-ban már csak 1 millió 481 ezren. Mintegy 200 ezer magyar elmenekült az országból.
Jugoszlávia
Az 1945 végén közzétett alkotmánytervezet viszonylag kedvező volt a magyarság számára, amely olyan súlyos vérveszteséget szenvedett, hogy hosszú ideig nem tudott igazán talpra állni. Ennek ellenére 1945-46-ban magyar egyesületek alakultak, intézmények, iskolák szerveződtek. Az eset hasonló volt a romániaihoz: a békeszerződés megkötéséig biztosítani kellett bizonyos nemzetiségi jogokat, utána megkezdődhetett a visszafejlesztés és a felszámolás politikája.
Szemügyre véve az etnikai adatokat, a volt Jugoszlávia területén 1941-ben 543 ezer magyar élt, 1948-ban pedig 496 ezer.
A többi kelet-európai országból a nagyhatalmak potsdami megállapodása alapján embertelen körülmények között milliószámra folyt a német lakosság kitelepítése. Magyarországon is megkezdődött a kitelepítés, de csak körülbelül a hazai németek felét, mintegy kétszázezer embert költöztettek német területre, kezdetben a Nyugat-Németországba, majd az újonnan létrejött Német Demokratikus Köztársaságba.
Még mindig vita tárgya, hogy milyen kényszer alapján fogott hozzá a magyar állam a német nemzetiségűek kitelepítéséhez, egyesek szerint a nagyhatalmak nyomása alatt, mások, a csehszlovákiai magyar nemzetiségűek hazatelepítéséhez szükséges hely felszabadítása miatt indult meg a folyamat.
A hatóságok teljesen önkényesen választották ki a sváb falvakban azokat a családokat, akiknek, menniük kellett. A költözést a magyarországi németajkú lakosság még kevésbé akarta, mint a többi nemzetiség. Az új lakóhelyüknek kiszemelt Német Demokratikus Köztársasághoz alig volt közük, nem beszélve arról, hogy a magyarországi svábok már több évszázada többé-kevésbé elmagyarosodtak, kultúrájuk, nyelvük, szokásaik nagyban eltértek a németországitól, Magyarországot tartották a hazájuknak, és általában a magyar nemzethez, és nem a némethez tartozónak érezték magukat. (A háború során például a magyarországi svábok egy része Hűséggel a hazáért néven mozgalmat indított a német megszállók és a nácik ellen.)
A kitelepítést elkerülendő, a Németországba készülő vonatra sokan olyan magyarokat küldtek maguk helyett, akik ki akartak vándorolni. A kitelepítésük után pedig a svábok, csaknem kétharmada visszaszökött Magyarországra. Ők a 40-es évek második felében a volt házaikba beköltöztetett szlovákiai (vagy erdélyi) magyarok mellett általában csak a melléképületekben találhattak otthont maguknak. Ilyen körülmények között érthetővé vált a németek lemondása a kultúrájukról, és asszimilálódásuk is.
Az 1945 után születő köztársaság válaszút előtt állt: vagy a nemzetiségek teljes elnyomását, erőszakos asszimilálását választhatta, vagy eleget tehetett az Egyesült Nemzetek Alapokmánya Célok és elvek című fejezetének, ahol megemlítették a nemzetek egyenjogúságát, melynek legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a nemzetiségek jogainak biztosítása. Viszont az ENSZ alapokmányában megtalálható az a kitétel is, hogy az egyes országok belügyeibe nem avatkozhat be sem az ENSZ, sem egy másik ország. A nemzetiségek helyzete pedig nem eldönthetően külügy vagy belügy.
A határainkon túli magyarság
A szomszédos országok magyarsága nemcsak a születések alacsony száma miatt fogyott, hanem a mindenütt érvényesülő beolvasztó politika következtében is.
A pártállami diktatúrák - sok egyéb mellett - a nemzetiségi kérdésre sem tudtak elfogadható megoldást kidolgozni. A magát győztesnek érző nacionalizmus és a demokrácia hiánya egyaránt szerepet játszott a "szocialista nemzetiségi politika" megalkotásában. A nemzetiségi ellentéteket - a társadalom egyéb ellentételeivel együtt - elleplezte a diktatúra, sovinizmusnak vagy az ezzel szinonimaként használt nacionalizmusnak bélyegezve a kérdés felvetését is.
A párbeszéd, a vita lehetetlenné tétele következtében nőtt az egymás iránti bizalmatlanság, s megválaszolatlanul maradtak az egymásról - általában a kisebbségekről - terjesztett igaztalan nézetek és vélemények.
Csehszlovákiában a deportálások és a reszlovakizáció után 1950-ben mindössze 354 ezren merték magukat magyarnak vallani, 1974-ben viszont már 552 ezren. A szlovák politika mindent elkövetett, hogy a zárt magyar településeket és körzeteket feltördelje. A ki és betelepítések következtében Pozsony, Kassa és Nyitra magyar lakossága erősen megfogyatkozott, és több évszázados magyar városok sora vesztette el magyar jellegét. 1949 után korlátozott számban újraengedélyezték magyar iskolák szervezését, majd megkezdték felszámolásukat. 1950 és 1973 között 233 magyar iskolát szüntettek meg Szlovákiában.
A magyarság megmaradásában továbbra is meghatározó szerepe volt a nagy áldozatvállalásokkal fenntartott magyar nyelvű sajtónak és a pozsonyi Madách Könyvkiadónak, valamint a magyarság érdekében cselekvést vállaló olyan személyiségeknek, mint Dobos László, Janics Kálmán és Duray Miklós.
Kárpátalján - mely a két világháború között Csehszlovákiához tartozott - 1950-ben 140 ezer magyar élt, 1970-ben pedig 151 ezer. Iskolarendszerük, intézményeik hiányosan épültek ki, s a betelepítésekkel Ungvár és Munkács is elvesztette magyar jellegét. Egyedül Beregszász őrizte meg magyar többségét.
A kis létszámú magyar értelmiség - az anyanyelvi sajtó fenntartása mellett - színvonalas irodalmat teremtett.
Romániában 1950-ben 1 millió 481 ezer magyart mutattak ki, 1970-ben pedig 1 millió 625 ezret. A kommunista fordulat után megkezdődtek az addig megtűrt intézmények elleni támadások. Először felszámolták a magyar nyelvű szakoktatást, majd "egyesítették" a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet a román Babes Egyetemmel (1958), s ezzel kezdetét vette a magyar felsőoktatás megszüntetése. Visszafejlesztették a magyar pedagógusképzést, s a magyar nemzetiségű pedagógusokat általában román vidékekre helyezték.
A romániai, azaz a legnagyobb létszámú magyar nemzetiség több jelentős kulturális műhellyel is rendelkezett. Ki kell emelnünk közülük a kolozsvári egyetem magyar tanszékét, a Korunk című folyóirat szerkesztőségét és a Kriterion Könyvkiadót, a legjelesebb magyar személyiségek közül pedig Sütő Andrást, Király Károlyt, Domokos Gézát, majd Szőcs Gézát és a későbbiekben Tőkés Lászlót. Ugyanakkor mindazokra gondolnunk kell, akik önzetlen munkájukkal hozzájárultak a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, színjátszás és más, a magyarságot megtartó intézmények működéséhez.
Jugoszláviában a 100 ezres horvátországi magyarságból a hetvenes évekre csupán 20-25 ezer maradt, Szlovénia magyarsága pedig tízezerre csökkent. 1950-ben 496 ezer magyar élt Jugoszláviában, 1970-ben pedig 477 ezer. A jugoszláv vezetés bizonyos kereteken belül nem akadályozta az anyaországgal való kapcsolattartást, s nem lépett fel durván a magyar intézményekkel szemben sem. A hetvenes években sikerült több középiskolai magyar osztályt létesíteni. Az újvidéki egyetemen hungarológiai intézet működött, s megjelentek a Híd, valamint az Új Szimpózium című folyóiratok, s a magyarság rádió- és tévéműsorral is rendelkezett. A szellemi élet jelesei közül Fehér Ferencet, Tolnai Ottót, a magyarság későbbi vezetőjeként pedig Ágoston Andrást kell megemlítenünk.
A felsorolt szomszéd országokban általános volt, hogy a hivatalokban, a munkahelyeken korlátozták, sőt meg sem engedték a magyar nyelv használatát. Tehát nemcsak a továbbtanulást, de a mindennapi életet is lehetetlenné tették az államnyelv ismerete nélkül.
A magyar társadalom etnikai viszonyai
A magyar társadalom etnikailag homogén képet mutatott, hivatalosan a nemzetiségek aránya 1 és 2% között mozgott, de a valóságban ennél nagyobb létszámban éltek más anyanyelvűek az országban, elsősorban németek, szlovákok, horvátok, szerbek és románok. AA legnagyobb létszámú kisebbség a nyolcvanas évekre a cigány etnikum lett, melynek becsült létszáma (400 ezer) elérte a lakosság 4-5%-át. A 60-70-es években a teljes foglalkoztatottságnak, a szociális juttatásoknak és a diktatúra nyílt előítéletet nem tűrő politikai hangvételének köszönhetően a cigányság beilleszkedése viszonylag konfliktusmentesnek látszott, ám a magyar lakosságtól eltérő kultúrájuk, életmódjuk és alacsony iskolázottságuk a 80-as évektől súlyos társadalmi konfliktusok forrásává vált.
|
