A MAGYAR TÁRSADALOM A XIV-XV. SZÁZADBAN

A magyar társadalom a XIV-XV. Században

Magyarországon a XIV. század elejére az önellátásból fokozatosan kibontakozott a feudális árutermelés és pénzgazdálkodás. Megindult a városiasodás a hospes mozgalom segítségével. A gazdasági fejlődéssel és a békés külpolitikával együtt járt a népesség növekedése. Hazánk lakossága a század elején elérte a 2 millió fő 10410t1919k ;t, a XV. század végére már 3,5 - 4 millió lakossal rendelkezett.

A birtokosság két nagy csoportra oszlott:

világi

egyházi

Egyházi birtokosság

1297-től a hierarchia élén a prímási címet viselő esztergomi érsek állt, a másik érsek a kalocsai volt.

A püspökök egyházmegyéjük élén foglaltak helyet, valamint részt vettek a királyi tanács tevékenységében is. Valódi főúri udvartartásuk volt, familiárisaik és önálló bandériumuk volt. 1404-től a magyar királyok főkegyúri jogukkal élve iktatták be a főpapokat.

A középréteget a káptalanok alkották (egyházmegyei székhelyen működtek, s testületük 20-40 főből állt), tagjai a prépostok voltak. Az egyházmegyék esperesi kerületekre tagolódtak (kb. 100).

Az alsópapságot a főesperesek ellenőrizték. A szerzetesrendek közül a legelterjedtebbek a bencések, a ciszterciek, a premontreiek, a domonkosok, a pálosok és a ferencesek voltak.

Világi birtokosság

Élén a bárók álltak. Nemcsak nagy földbirtokkal rendelkeztek, de a fő méltóságokat is ők töltötték be (nádor, országbíró, erdélyi vajda, pohárnok, asztalnok, lovászmester). A XV. században a bárói címeken 30-40 család osztozott. Az Anjou-kor vége felé egyre inkább egymás között házasodtak, s Zsigmond uralkodása idején zárt csoportot kezdtek alkotni. Ettől kezdve igazi bárói méltóságokba mind kevesebb nemes juthatott be, ugyanakkor a bárói családokból kerültek ki a főpapi méltóságok.

A nagy - közép - és kisbirtokosok jogilag egységesek voltak, ezt az 1351-es törvény szabályozta, de a birtokok méreteinek eltérése óriási különbségeket produkált. A familiaritás, a hűbériség laza, főleg szolgálathoz, vagy pénzhez kötött sajátos változata alakult ki a kis - és nagybirtokosság között.

A köznemesség (kis - és középbirtokosság) a királyi hatalom támasza volt a XIV-XV. században. A néhány jobbágytól 1-2 faluig terjedő birtokos nemesség tartozott ide, számuk a XV. században kb. 10.000 család.

Városi polgárság

A XIII. századtól van kialakulóban Magyarországon a városi polgárság, de számuk és súlyuk elenyésző. A városi társadalom rétegződését a városalapításban játszott szerep, a munkamegosztásban elfoglalt hely és az evvel összefüggő vagyoni állapot határozza meg.

Városon belüli rétegek:

alapítók: városi telekel, ingatlannal, földbirtokkal rendelkező réteg, ők adják a város vezetőit.

kereskedők: leginkább vásárjoggal rendelkező városokban vannak.

céhes réteg: kézművesek, és ötvösök leginkább.

nincstelenek: legszegényebb réteg, városokban próbálnak jobb életet kezdeni

Jobbágyság

Hazánkban a XIV. századra alakult ki az egységes jobbágyság, akik kötelezettségeikre és jogaikra nézve tekinthetők egységesnek.

Jobbágyterhek

az egyháznak: tized

az államnak: kapuadó (1342), és rendkívüli hadiadó

a földesúrnak: cenzus, kilenced (1351) és robot

A telekrendszer kifejlődésével földbért is fizettek, de személyükben szabadok voltak. 1298-tól szabadon költözhettek, földjüket örökíthették, de az igazságszolgáltatás terén az úriszéktől függtek.

Az árutermelés kibontakozása, a népesség szaporodás s vándorlása nyomán megindult a jobbágyság differenciálódása. A jobbágycsaládok egy része töredéktelekre szorult és zsellérré vált. Vagyona alapján kiemelkedett a jobbágyok közül a gazdagparasztság, amely egész vagy több jobbágytelekre, sőt telken kívüli földekre: irtásokra, szőlőbirtokra tehetett szert. Több állatot tartott a közös legelőn, több árut vitt a piacra. Szegény zselléreket, napszámosokat fogadott meg cselédnek.

A rendi fejlődés

A renddé fejlődés folyamata a XIII. században indult meg, a pénzgazdálkodás és árutermelés elterjedése következtében. A XIII-XIV. században, különösen a kis - és középbirtokosok, valamint a polgárság számára vált fontossá, hogy ne csak a bárói és főpapi érdekek érvényesüljenek.

Renddé szerveződésük megindulása az Aranybulla-mozgalomtól (1222) datálható. 1232-től az alsószintű közigazgatásban kaptak helyet (a nemesi vármegyék szolgabírói intézményeinek felállításával).

1267-től már az országos ügyekből sincsenek kizárva többé, megyénként néhány képviselőjük révén hozzászólhattak. Ekkortól nevezték rendnek őket, és a központi hatalom támaszai lettek. 1435-től rendszeresen lehetőségük volt részt venni az országgyűlés munkájában, valamint a királyi tanácsban.

A XV. században kétszer jutottak döntő szerephez: 1446-ban Hunyadi János kormányzóvá választásakor, és 1458-ban Mátyás királlyá választásakor.

A polgárság vívta ki legkésőbb rendi jogait, Zsigmond uralkodása alatt 1405-ben (városi dekrétum).

A rendi monarchia Magyarországon négy rendből állt:

főpapság (praelati)

bárók (barones)

nemesek (nobiles)

polgárság (civitas)

A rendi monarchia kétpólusú: a király és a rendek együtt kormányoznak, de az uralkodónak nincs akkora befolyása, mint Nyugat-Európában.

Hatalmának alapjai:

Állami adók és regálék (városi adók helyett)

A köznemességre támaszkodik (a polgárság helyett)

Banderiális hadsereg (a zsoldosok helyett)

A társadalom átalakulása

A gazdasági szerkezetváltozás társadalmi változásokat is maga után von. A települések szerkezete megváltozik, az iparosok a városokba költöznek, ahol önkormányzati jogokért folytatnak küzdelmet a földesúr ellen, kialakul a városi polgárság. A népességrobbanás miatt a lakóhelyétől megvált, a földesúr szolgálatában álló egyént hospesnek, vendégnek nevezünk. A hospeseket szívesen látják, mert a nagybirtokosnak érdeke, hogy földjének minél nagyobb része művelés alatt álljon, az allódium egy részét is kiadja művelésre. A hospesek földet kapnak, amit örökíthetnek, kedvezményes termény- és pénzadóban részesülnek, nem kell robotolniuk, valamint szabad költözési joggal rendelkeznek. A hospesek alkalmazása és a gazdasági fellendülés csökkenti a paraszti terheket is, mert az allódium csökkenésével kevesebb a robot is, továbbá, ha a földesúr túl nagy terheket ró parasztjára, az elköltözik egy másik földesúr birtokára. Ennek a folyamatnak az eredményeként Nyugat-Európában a XI-XII. századra, Kelet-Közép-Európában pedig a XIII-XIV. századra alakul ki a jogilag egységes jobbágyság. A parasztság vagyonilag nagy eltéréseket mutat, a falusi földközösség felbomlása a jobb földeket megszerezni tudóakat meggazdagítja; a rosszabb földet birtoklók sorsát megpecsételi, belőlük általában zsellérek lesznek, birtokukat gazdag parasztok veszik meg, amelynek eredeti tulajdonosai ezután napszámba járnak.

Az árutermelés maga után vonja a kereskedelem fellendülését, a társadalom azonos helyzetű rétegei fokozatosan közelednek egymáshoz. A kapcsolatok kialakulásával az emberek jogaik védelmében vagy növelésében nem egyedül szervezkednek, hanem csoportosan. Az azonos gazdasági helyzetű, jogú és érdekű emberek csoportosulását rendnek nevezzük.

Társadalomfejlődés az Anjouk korában

Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.

Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Az 1351. évi törvények

Annak érdekében, hogy a birtokok a családon belül maradjanak, érvénybe kerül az ősiség törvénye, miszerint a föld nem örökíthető szabadon, illetve nem adható el, hanem a negyedét kötelezően az összes lány közösen kapja, míg az összes többit a családon belüli legidősebb fiú kapja, de ha 3. unokatestvérig sincs fiú utód, akkor a birtokot a háramlási jog alapján a királyi birtokhoz csatolják. A köznemesség helyzetének javításának érdekében bevezeti a kilenced törvényt, miszerint a jobbágy a 9. tizedet köteles a földesúrnak beszolgáltatni (a 10. tized az egyházé). A szabad ispánság törvényének köszönhetően minden földesúr bíráskodási jogot kap saját jobbágyai fölött. Ezenkívül megállapítják a közös nemesi jogokat az egy és ugyanazon nemesi szabadság elve alapján (adómentesség, fegyverviselés, az országgyűlésen való megjelenés joga, ezenkívül  többek közt még azt a jogot, miszerint csak a királyi-, illetve a vármegyei bíróság ítélkezhet felettük).

Udvari nemesség, vármegyei nemesség

Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívülrekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A szakadékot a királyok is mélyítették. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket - a megyei törvényszék mellett - ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót - a nyomáskényszernek megfelelően - minden évben másutt mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt. Nem éheztek, szabadon költözhettek adójuk megfizetése után. Javította helyzetüket a gazdasági fejlődés, az ország belső rendje, s hogy nem sarcolták az országot idegen hadak.

A Jagelló-kor - változások a nemesi társadalomban

Mátyás uralkodása alatt még bármelyik megvagyonosodott nemes fölemelkedhetett a nagyurak, a bárók sorába. A bárók és a többi nemes között a Jagelló-korban éles határvonal alakult ki. 1498-ban törvénybe foglalták annak a negyven bárói családnak a nevét, akik saját magánhadseregük (bandériumuk) élén vonulhattak hadba. A saját hadsereggel hadba szálló bárók jogot kaptak arra is, hogy birtokaikon maguk szedjék be a királyi jövedelmeket.

A törvény nyomán megmerevedett a nemesi társadalom szerkezete. A bárók köre leszűkült, s kialakult az örökletes főnemesség. Ebbe a körbe később csak egy-egy kivételes képességű birtokgyarapító révén juthatott be némelyik nemesi család.

Tőlük elkülönült a nemesség két nagyobb csoportja. A kis-,vagy más néven bocskoros nemesek (számuk kb. 20-25 ezer) a jobbágytelek nagyságához hasonló földön, a világtól elzárva tengődtek. Ám még nekik is megmaradt az a kiváltságuk, hogy nem kellett adózniuk, s a fölemelkedésre is több lehetőségük volt (pl. familiárisok lehettek).

Egészen más helyzetük volt a középbirtokos nemeseknek. Körülbelül 7 ezer fős társaságuk nagy része megjelent az országgyűléseken, s tömegerejükkel hatni tudtak a bárókra. A köznemesség gondolatvilágában központi helyet foglalt el a török elleni harc és az ősi erkölcsök védelme.