Nemcsak a nézőknek van örömük a kiállításból, hanem a kiállítóknak is.
Az első öröm a zsüriválasztás, a másik öröm a végén jön: a rendjelek.
Matlekovitsnak a leghatalmasabb segédjei a rendjelek. Ha ezek nem volnának, semmi sem volna.
Minden deszka, minden üveggöreb, minden búzaszem és minden porcelántányér azt kiáltja a kiállításon: »Rendjelet kérünk!«
Zichy Jenő rózsái a kígyózó utak mellett mosolyogva suttogják amint az esti szél meghimbálja: »Oh felség, oh felség, v 16516p1511q égy észre minket.«
A pavilonok aranyozott tornyocskái kacéran csillognak a napfényben: »Minket illet itt a legtöbb!«
A Göndöcs mézesköpűje azt látszik a nyíláson kifelé lehelni: »Van még valami édesebb is a méznél.«
Sőt még a debreceni híres Bisutka uram kiállított szőrgubája is azt mormolja: »instálok alássan egy ezüst keresztecskét.« (Pedig vétek bevinni abba a kálvinista városba keresztet. )
Így állván a dolgok, s mert az első kitüntetések már kezdenek szállingózni (ezúttal még csak az építők számára), célszerűnek látom elmondani készletben levő históriáimat a rendjelekről.
I. EBERS KÖNYVE
Ebers, de nem az az egyiptusi Ebers, hanem I. Ferenc idejebeli tudományos író csinos könyvet írt az elmebetegségekről. (A könyv manapság is kapható, ára két p. forint.)
A könyvet elolvasta a császár is, aki nagyon fölvilágosodott ember volt, s igen megtetszett neki az alaposan írt munka, melyet franciára is lefordítottak.
- Szeretnék az írójával megösmerkedni - mondá az udvarmesterének.
- Mikorra parancsolja, fölség?
A császár kitűzött egy napot és egy órát, s az öreg Ebers megjelent a Burgban.
- Ön írta az elmebetegségekről szóló művet?
- Én írtam, felség.
- Nagyon meg vagyok elégedve, s igen örülök a sikerének.
Az öreg Ebers dadogott valamit.
- Ön tüzetesen foglalkozott az elmebetegekkel, mert látom, finoman különbözteti meg a különböző elmebetegségek egyes fajait.
- Egész életemben az elmebetegeket tanulmányoztam.
- Nagyon derék munka, nagyon meg vagyok elégedve - ismétlé a fejedelem nyájasan, s biccentve kissé a fejével, ami udvari nyelven azt jelenti, hogy »elmehet kend«.
De Ebers uram őkelme még nem akart elmenni. Valami szaggatott szavak törekedtek elő ajkairól, miközben kékült, vörösödött, és izzadott.
- Kíván még valamit mondani? - szólt a császár megütődve.
- Oh, felség. könyörgöm. esedezem, hogy meg nem érdemlem ugyan, de hát mivel. azonban.
- Szóljon bátran.
A tudós tompa hangon, majdnem hörögve suttogá:
- Azt merészkedem kérni, hogy felséged magas megelégedése valamely látható jelben nyerjen kifejezést.
- Ah úgy! Ön rendjelet akar? Nemde?
- Azt, fölség - mondá a tudós szemérmetes lágy hangon.
- A patvarba is - kiáltott a császár nevetve. - Nagyon szívesen teljesítem óhaját a rendjelre nézve, de megjegyzem, a könyvének második kiadását bővítse ki oda, hogy ez is egyik fajtája az elmebetegségeknek.
Az öreg Ebers nyilván nem élte meg a második kiadást, mert nem foglaltatik ott a »gomblyuk betegség«, pedig megvan, pusztít, és nincs ellene medicina.
II. AZ ISTVÁNKÁK
A rendjelek közt tudvalevőleg legtöbbet ér nálunk a Szt. István-rend. Ezt osztogatják a legszűkebben, tehát ennek van a legtöbb becse.
Báró Sina Simon, aki nagy barátságban állt báró Wenckheim Bélával, e nemes jellemű gavallér miniszterünkkel, elővette egyszer a rendjelosztogató minisztert, hogy ő is szeretne valamit.
- Te is fiam, Brutus? No, jól van, hát mi volna a szíved szándéka?
- Egy Istvánka - mondá a báró édes hunyorgatással. - Természetesen a nagyokból.
- Hogyisne! - felelte a miniszter egyszerre elkomolyodva. - Arra ne is gondolj. Abba a fiókba bele ne nyúlj. Ott vannak a többi rendjelek fiókjai, válassz azokból. Azokból nagyon szívesen. De megmondom neked őszintén, hogy a nagy Szent István az ilyen magunkfajta embereknek nebáncsvirág. Ahhoz nem elég a nagy vagyon, nagy pozíció, ahhoz már az is szükséges, hogy itt is legyen valami.
És a miniszter megkopogtatta a homlokát.
- Nekünk nem osztogatják az efféléket, barátom. Jó nekünk egy-egy nagy Leopold is. Hiszen Leopold is derék ember volt.
Hát ebbe aztán megnyugodott báró Sina. Hiszen csakugyan derék ember volt Leopold is. Megkapta a nagy rendjelét, és viselte békességgel a nyakában. Elég szépen veszi ki magát az is.
Azalatt azonban, míg a Lipót-rend a Sina szekrényében állt, a világ forgott. Báró Wenckheim Béla király oldala melletti miniszterből miniszterelnökké lett - a Tisza kabinetben.
Mert a kabinet mindjárt a Tiszáé volt. Csak telekkönyvileg volt a Wenckheim nevére jegyezve.
Ott is hagyta Wenckheim csakhamar, s mikor távozott, a Szent István-rend nagykeresztjét kapta.
Amint ezt Sina megolvasta a Pester Lloydban, apprehenziós arccal sietett Wenckheimhez.
- Hát micsoda dolog ez? Hát mért kaptad te az Istvánt? Hiszen azt mondtad, hogy ezt magunkféle ember nem kaphatja, hogy ahhoz ész kell.
- Igen, azt mondtam - felelte Wenckheim zavartalanul -, s úgy is van. A korona méltányolta, hogy volt annyi eszem, elmozdulni Tiszának a lába alól.
|
