A himnusz műfaja. A himnusz középkori változata

A himnusz műfaja. A himnusz középkori változata

A himnusz vallásos jellegű, istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének - az óda szinonimája, szárnyaló lendületű költemény, amelyet valamely eszme, személy, ország stb. magasztalására írtak

A műfaj eredete kétségkívül kultikus, közösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Ezért a költői formák között máig a legszemélytelenebb, a megénekelt tárgy uralkodik benne, és nem a fohászkodó személye. A hindu Rigvédát, az egyiptomi himnuszokat a költ 23423h71x ő egyéniségének kizárása jellemzi, a közösség imádja bennük isteneit. A görög himnuszok (kezdetben kardalok ) - ezek a csoportosan, zenekísérettel előadott kórusok azután történetileg kétfelé ágaztak, fejlődtek. Belőlük hajtott ki egyrészt az antik tragédia - másrészt viszont ünneplő s dicsőítő himnuszok sorának nyitottak utat. S már az időszámításunk előtti VIII - VI. századig megszülettek a himnuszok örök példái, azok amelyeket homéroszinak hívnak máig is, bár a homéroszi himnuszok szerzője aligha Homérosz. A homéroszi himnuszok különböző költők szemléletét őrzik s olykor a terjedelmük különbsége az egyes himnuszokat epikus alkotásokhoz közelíti. Akadtak viszont rövid, bevezető jellegű himnuszok, melyek láthatóan a kezdőhangot csendítették meg az ünnephez.

Ünnepi elragadtatás, alázat, dicsőítő szenvedély - ez a műfaj már születésekor a legemelkedettebb a lírai formák között. Emelkedett a himnusz, mert tárgyát abból a körből veszi, melyet fenségesnek neveznek. A himnusz a szépség nyilvánvaló jelenségeit keresi, s ezzel támaszt a versben indulatmenetet és feszültséget. A himnuszban eksztázis és mámor lobog - a tárgy ébresztette gyönyör túlcsordul benne. A himnuszban mindig megnyilatkozik az erőfeszítés is: felemelkedni a tárgyhoz, méltónak lenni ahhoz, akihez könyörgünk. A fenséges tárgy fenséges érzelmet vált ki; nemesebb lesz, ki nemesről énekel. S természetes, hogy a himnusz lesz az elterjedő kereszténység vallásos és rajongó költészetének egyik alapformája. A görög-római költészet korszaka után a kereszténység középkori századaiban a latin nyelvű himnuszokban élt a líra. A régi, antik himnuszok strófikus szerkezetűek voltak - szigorúan szabott mérték rendezte szakaszaikat. A középkori himnuszok költője egyszerűbb versben, olykor az ambrosiánus, négyes jambusban fejezte ki rajongását és félelmét az istenségtől. S ahogy a régi himnuszok részei voltak egy szertartásnak, úgy alakult ki a középkorban egy teljes egyházi himnológia, melynek több mint négyezer darabját a Missálék és Graduálék őrzik.

A tökély képzete különben hozzátartozik a himnuszokhoz. Ez az a műforma, melyben igazság és rend képei sorakoznak; a himnuszokban javarészt az eszményi, a tökéletes utáni sóvárgás vagy éppen a hit kap hangot.

Az egyházi lírai költészet a középkorban himnuszokban érte el a csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt énekelt Istent magasztaló, a szenteket dicsőítő, emelkedett hangulatú költemények. A himnuszköltők között is a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard. Legismertebb műve a Szombatesti himnusz. A vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A földi számkivetés az égi béke és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat. Assisi Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. Híres költeménye az olaszul írt Naphimnusz, a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a világgal, s a költő a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz) testvéreiként szólítja meg. Assisi Szent Ferenc számára a természet már nem a megvetendő siralomvölgy, hanem az Isten gyönyörű alkotása.

A XII.század végén és a XIII.század elején szembetűnő a Mária-kultusz alakulása. A Mária-himnuszok egyik fajtája a siralomének. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, emberi fájdalmak, evilági gondok is kifejezésre jutottak. Az egyik legnépszerűbb Mária-siralom a Stabat mater, szerzője Jacopone da Todi. Az anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd pedig a csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: könyörög a "szüzek szüzéhez" mennyei közbenjárásáért, hogy halála után a pálmás paradicsomban, a mennyországba juthasson.

Planctus (siratóének, siralom):

A Mária-himnuszok egyik fajtája. Ez kezdetben lírai sequentia volt (a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte.

Ómagyar Mária-siralom

Az Ómagyar Mária-siralom 1300. táján lejegyzett magyar vallásos vers, melyben már fejlett rímek és tudatosan alkamazott alliterációk találhatók. Egy franciaországi latin nyelvű himnusz magyarítása; az első összefüggő magyar nyelvű költemény. Bár fordítás, a kiérlelt költői eszközök, nyelvi fordulatok arra utalnak, hogy nem lehetett “társtalan mű” a korabeli magyar lírában. Változatos a rímelhelyezése: előfordulnak párosrímek (aabb), félrímes megoldások (xaxa) és bokorrímek is (aaa). Gyakori stilisztikai formája az egyféle túlzófok "világ világa", jelentése: legragyogóbb világosság, fényesség. A költeményben Mária egyes szám első személyben szólal meg. A fia kínhalálát szemlélő asszony tehetetlen kétségbeesésében szólal meg. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, s önmagát ajánlja fel a halálnak gyermeke helyett, hol pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar vele a halálban.

A magyar nyelvű vers első fennmaradt emléke, az Ómagyar Mária-siralom méltó nyitánya a magyar költészet szövegeken is nyomon kísérhető hét évszázados történetének. A hosszú lappangás után 1922-ben felfedezett költeményt egy 1300 körüli, domonkos eredetű kódex (Lőweni EK) őrizte meg, olyan latin szövegek társaságában, melyek vallásos összejöveteleken kerülhettek tolmácsolásra. A Mária-siralom után egy nagyheti beszédvázlat olvasható, versünket nyilván a beszéd előtt való eléneklésre, az ájtatos hangulat felkeltésére szánták. Eredetije liturgikus vers: Geoffroi de Breteuil (†1196) francia himnuszköltő egyik változatos ritmusú, szép szekvenciája. Magyarra fordítva azonban megszűnt hivatalos egyházi szöveg lenni; laikus jellegű ének (cantio, cantilena) lett belőle, mely nem hangozhatott el misén vagy zsolozsmán. Az ismeretlen fordító ennek tudatában nem is törekedhetett a latin Planctus hű fordítására; ihletett átköltést nyújtott, szabadon tolmácsolva – misztikus beleérzéssel – az istenanya fájdalmát.

A misztikus átélés nemcsak az emberi érzést igyekezett isteni magasságokba emelni, hanem egyúttal megkezdte az istenség humanizálását is, elindította azt a fejlődést, melynek során a bizánci mozaikok lenyűgöző Mária-ábrázolásai az olasz festők bájos földi madonnáivá alakultak át. Az Ómagyar Mária-siralom magasztos líraisága sem távolodott már el az emberi szférától: Mária és Krisztus nevét nem is említvén, egy anya fájdalmát adja elő fia elvesztésén, feloldva a "szent" témát a legemberibb érzésekben. S mindezt valódi lírai ihletettséggel. "Csak végig kell nézni: még a csonka költeményben is hány fordulaton nem megy át a "siralom" líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erővel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék, s élő lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréséig emelkedik" (Horváth János).

Az ismeretlen átdolgozó minden latinizmustól mentesen, fesztelenül, egyetlen lendülettel, töretlen mondatokban tolmácsolta latinját. Visszaadja az eredeti játékos ritmikájának lejtését, de a maga magyar ritmusösztöne szerint, az ősi magyar vers kétütemű, kötetlen szótagszámú soraival. Mint jó ismerősre találhatott rá a latin himnusz alliterációira, s megduplázta azokat a betűrímmel gazdagon élő ősi énekek hagyománya szerint: "Világ világa, Virágnak virága!" De hozzáadta a latin himnusz nagy vívmányát, a rímet is, mely már otthonosan csendül e legrégibb verses emlékünk sorai végén. Az ősi magyar vers és a latin himnusz "misztikus nászá"-ból így született meg a magyar poézis.

Bizonyára nem éppen ez alkalommal, az Ómagyar Mária-siralom szerzésekor. A költemény fejlettsége, természetessége elődökre vall, s bizonyára nem hiányoztak folytatásai sem. Több igazi magyar vers azonban nem maradt fenn a középkornak ezekből a századaiból, pedig nemcsak a laikus vallásos közösségekben, hanem később a huszita gyülekezetekben is – erről források tanúskodnak – gyakran zendülhetett fel a magyar ének. Csupán egy több töredékből álló szövegkomplexus, a Königsbergi töredék (14. század közepe) tanúskodik a magyar nyelvű vers folytonosságáról. A könyvtáblából kiáztatott szövegmaradványok talán egy Mária-szekvencia töredékei, jellegét és eredetét azonban mindeddig nem sikerült kielégítően tisztázni.