A koncepciózus király
Sokat hallunk a szentistváni örökségről. A szent királynak meglepően sok az örököse. Olyanok is emlegetik hagyományát, akiknek vajmi kevés fogalmuk van arról, mit is jelent az életszentség, az Istent középpontjába állító létforma. Semmiképpen sem volna helyes kiseprűzni őket és a birtokon belül lévő öntudatával és gőgjével kisajátítani Szent Istvánt. Annál kevésbé, mert a mindenkori államvezetők számára példaértékű működése, és aligha érhet el tartós eredményeket az a vezető politikus, akiből hiányzik első szent királyunk céltudatossága és előrelátása.
Akkor is a magyarság megmaradása volt a tét. Akkor is az volt a kérdés, betagozódunk-e Európába, vagy a pogány szokásait őrző nép nomád-vándor társaihoz hasonlóan eltűnik-e a történelem süllyesztőjében. Abban az Európában azonban a keresztény életszemlélet volt a meghatározó, nem úgy, mint a maiban, amely után lélekszakadva loholunk, s minél közelebb kerülünk hozzá, annál többet hagyunk el Szent István örökségéből.
Sokszor vetik szemére, hogy drákói szigorral törvénykezett. Hogy kíméletlen eréllyel számolt le ellenfeleivel. De ne feledjük: szilárd talapzaton álló jogállamot kellett teremtenie, s e jogrendszer a keresztény erkölcsiségen, a Tízparancsolaton nyugodott. A magyarság történetében évszázadok hosszú során át ez a szemlélet uralkodott, ez volt az úgynevezett nemzeti érzés és nemzettudat legfontosabb eleme. Még Berzsenyi korában is. Nem véletlenül nevezte az államiság talpkövének és támaszának a tiszta erkölcsöt. Arany János már elborzadva látta, hogyan emelkednek föl az ügyeskedők, akiknek már semmi sem volt szent, akik fütyültek a nemzeti érzületre, az Isten- és hazaszeretetre. És mi lett a magyarsággal, amikor elrúgta magát a szentistváni talpkövekről? És mi lesz a magyarsággal, amely már csak hallomásból ismeri, abból is alig, azokat az erkölcsi törvényeket, melyek révén első királyunk népe jövőjét biztosította?
Szent István sok kivételes erénnyel rendelkezett. Ezek közül igazi uralkodói erénynek minősül a távlat látása. Tudta - se tudását nyilván imádságos élete által kapott kegyelmeinek köszönhette -, mit és hogyan kell tennie, hogy nemzetté forrassza a magyarságot, s hogy egységbe gyúrja a sokféle, gyakran széthúzó akaratot. Nem habozott. Nem táncolt vissza. Rezzenéstelen kitartással valósította meg célját - történelmünknek talán legnemesebb célja volt -, s akkor sem tántorult vissza, amikor rokonságával került összetűzésbe. Akkoriban nem volt szokás a tehetségtelen, de a hatalomért minden megalázkodásra képes rokonok és ismerősök "kiemelése". A vezetők ügyeket szolgáltak, s a szent ügyek szolgálatával és megvalósításával szerezték érdemeiket, követőiket.
Mi lett a hunokkal, e hatalmas néppel? Attila halála után megosztottan hullottak szét. Hová lettek a trákok? A kunok, avarok, besenyők? Valóban valami különös kegyelmi tényező közreműködésének jóvoltából maradtunk meg mi, magyarok, a szláv és germán érdekek ütközőpontján, túlélve veszedelmeket, hosszabb és kevésbé hosszú megszállásokat s ezernyi megpróbáltatást. Hogy így történt, abban döntő szerepe volt a szentistváni alapvetésnek, amely az utána következő bölcs és szent uralkodók jóvoltából hagyománnyá szilárdult.
Ezek a megmaradásunkat, nemzeti létünket szavatoló, az erkölcstől átjárt hagyományok, mind nagyobb veszélybe kerülnek. Az európaiság meglehetősen tisztázatlan ideálképétől elkáprázva megfeledkezünk arról, hogy ez az Európa egészen más életeszményeket követ, mint a régi. A mai Európa gazdaságfilozófiai elveket munkai ki - s nem erkölcsieket. Nem egy magasabb létrend felé irányítja az embert, annak szellemében szabályozva életét, gondolkodását, hanem evilági érvényesülést, boldogságot és jólétet ígér. És mit látunk? Hadd ne válaszoljak erre.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Szent Istvánnak arra is volt gondja, hogy szorongatott, magányos népének égi pártfogót válasszon. Imádkozzunk hát mi is a Boldogságos Szűzhöz, és imádkozzunk Szent Istvánhoz is, segítsenek bennünket, esdjék ki az Úr kegyelmét, hogy el ne tévedjünk.
Rónay László
|
