|
|
A lélek elfogadta a testet
Évszázadokon keresztül a Szentkorona-tan a magyar
alkotmány, a magyar államiság megőrző ereje volt. Jelentősége,
szerepe mindig akkor volt a legnagyobb, amikor a nemzet nehéz helyzetbe
került. A mai időszakban megint létkérdés lenne, hogy a Szent Korona és
tana közjogilag is a helyére kerüljön és a jogfolytonossága helyreálljon.
Ezekről az időszerű kérdésekről kérdeztük Kocsis Istvánt,
akinek az elmúlt években több könyve is megjelent a Szent Korona tanáról.
- Röviden összefoglalná a Dobogó olvasóinak a Szentkorona-tan kialakulásának
szükségességét!
- Egy interjúban nem lehet kifejteni, miképpen alakult ki a Szent Korona
tana, de összefoglalom, amit legfontosabbnak tartok: A Szent Korona közjogi
tana kialakulásának legfontosabb kérdése: Miképpen tudták felfogni a nagy
magyar politikusok a késő-középkorban (ekkor válik kötelező erejűvé
a Szent Korona tana, az alkotmányért folytatott hosszú közjogi küzdelem
eredményeképpen), hogy a magyarság számára semmi sem fontosabb, mint annak
elfogadtatása, hogy a magyar közjogban a király rangban és hatáskörben ne
első, hanem második személy legyen, azaz annak elfogadtatása, hogy a
királynak felettese legyen, a Szent Korona - jogi személyként, a magyar
államhatalom alanyaként... Könnyű megérteni eleinket, ha azt is tudjuk,
hogy az ő tudatukban e kérdés miképpen jelentkezett... Leglényegesebbnek
azt tarthatjuk, hogy ők azért ragaszkodtak ahhoz, hogy a régi idők
szakrális királyának a jogutódja a Szent Korona legyen, mert még értették,
érezték, hogy mekkora a különbség a szakrális király és a minden szakrálistól
mentes király között, s hogy minden bizonnyal semmi sem volt számukra
elre 14514n1315o ttentőbb, mint az, hogy a késő-középkorban beköszöntő új
kor királyai már nem elégszenek meg az országlakos Isten iránti
hűségével, hisz nem tekintik, nem is tekinthetik magukat már Isten akarata
közvetítőjének, Hídnak országuk és az Ég között, és ezért jobban
ragaszkodnak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, s hatalmuk
erősítése érdekében a hűségeseket szolgákkal helyettesítik be...
Ámde a változásokkal együtt megjelenő nagy veszélyek felismerése csak
erősítette a magyar nemzet méltó képviselői elhatározását, hogy
"az elrejtőzött, sehol már fel nem található" szakrális király
felségjogait (teljhatalmát) az egyetlen "el nem rejtőzött,
megtalálható, jelenvaló" szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák
át... Hogy ennek jelentőségét felfoghassuk, válaszolnunk kell a
következő kérdésre is: Az a korai, szakrálisnak nevezhető
társadalom, amelynek alapja a hűség és amelyben a Föld tulajdonképpen
Isten tulajdona, és a hatalommal (sem a politikusi, sem a birtokosi
hatalommal) gyakorlatilag nem is lehetett visszaélni, meddig tartott? Nem
azonos időpontban ért véget a különböző földrészeken és egyazon
földrész különböző országaiban sem... Azt mondhatjuk, hogy a hűség
(a csak Istent megillető hűség) a szakrális királyságnak az alapja.
Magyarországon a késő-középkor elejéig tartott volna, ha a Szent Korona
tana nem menti át a következő évszázadokra... A tulajdonhoz való viszony
a középkori társadalomban változik meg, mégpedig akkor, amikor a valódi
hűség (az Istent megillető) hűbérúrnak (mint királynak, mint
arisztokratának stb.) járó hűséggé silányul. A hűségesek egy része
megmarad ugyan szabadnak, de szabadságát oklevél, illetve szerződés
biztosítja, s a nemes ettől kezdve szinonimája ugyan a szabadnak, de már
nem szinonimája a hűségesnek. Az átalakulás egyik szembetűnő
velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a
"legkártékonyabb" félelem... Ebben persze semmi meglepő nincs,
hiszen az uralkodók e korszakban már rendszerint visszaélnek a hatalmukkal. A
félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a
szolgaságot. Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai,
fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai) meddig jutnak a züllés útján,
megtudhatjuk Machiavellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik
Isten akaratával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenletes, mert
nem más, mint a hatalom megtartása. Az újkor királyai már farizeus királyok,
hazudják még, hogy Isten kegyelméből uralkodnak, Isten kegyelméből
birtokolják a földet, amellyel híveiket, szolgáikat megjutalmazzák, de
ők tudják legjobban, hogy uralmuknak és gazdagságuknak semmi köze Isten
kegyelméhez. Leghitelesebben Dante írja meg az Isteni színjátékban, hogy mit
él át az európai keresztény világ... Sok európai nemzet válaszol a nagy kihívásra,
a magyar válasz talán a legméltóbb... A magyar válasz a Szent Korona tana...
Miért legméltóbb? Azt kell tekintetbe vennünk, hogy éppen azáltal, hogy a
Szent Korona a szakrális király jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen
átmenti a szakrális királyság korának nagy eszményeit... A Szent Korona
tanának ez a legnagyobb érdeme. Ennek ellenére azt állítják sokan mai
közjogtörténészeink közül, hogy a magyar közjogfejlődés nem szerves,
ráadásul megkésett. De mi történt valójában? A magyar társadalom méltóképpen
megbecsülvén a szerves jogfejlődés eredményeit, a Szent Korona által
ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten
akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális
komolyan vétele. Hangsúlyoznunk kell még a következőket: A Szent Korona
tana hosszú közjogi küzdelmek eredményeképpen alakul ki. E küzdelem
legnyilvánvalóbb célja az alkotmányos királyság kialakulása feltételeinek a
megteremtése.
- Szólna erről a történelmi küzdelemről?
- 1222-ben megszületik a magyar közjogfejlődés kezdeti szakaszának
legfontosabb oklevele, az Aranybulla. Az Aranybulla kérdésköréből mi
most annak a hangsúlyozását tartjuk legfontosabbnak, hogy a XXXI. cikkely
nemcsak az ellenállási jogot mondja ki, hanem kifejez valami mást is,
mégpedig azt, hogy a király és az állam, a király személye és az állam
személyisége, azaz a király és a korona már nem azonosak: már elválasztandók
egymástól. A II. Endre századában ugyan nem alakul még ki a Szentkorona-tan,
de az Aranybulla évétől kezdve mintha már éppen az lett volna a közjogi
küzdelmek elsődleges célja, hogy kialakulhasson... Az Aranybullától
aztán - a közjogfejlődés korszakait bemutatván - el kell jutnunk ahhoz
az időszakhoz, amelyben a Szent Korona válik a szakrális király
jogutódjává. Mikor válik azzá? Az Anjou-korszak utáni királyválasztáskor
(1387) az országgyűlés tagjai feltételeket szabnak a királynak, s ezt
mintha már a Szent Korona közjogi tanának azon tétele alapján tennék, hogy a
király személye és a közhatalom egymástól elválaszthatók. De mivel a
közhatalomban már a rendek is részesülnek, kezdik felfogni, érteni, hogy a
Szent Koronához nekik, a rendeknek éppen azért van közük, mert a Szent Korona
jogalany, tulajdonképpen Ő a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya.
Rövidesen pedig olyan különleges helyzet alakul ki, amelyben Magyarország
főemberei a hatalmat a király nélkül, de a Szent Korona nevében
gyakorolják. A királyt, Luxemburgi Zsigmondot mint esküszegőt a magyar
rendek letartóztatják - és a Szent Korona már ekkor alanyává válik egy
időre az államhatalomnak. S ha a Szent Korona az államhatalom egyedüli
alanya, az országos tanács jogszerűnek tartja, hogy a kiállítandó
okleveleken a Szent Korona pecsétje szerepeljen. Ugyanekkor az esztergomi érsek
felveszi a Szent Korona kancellárjának címét. Az ország rendjeinek
képviselői tehát a Szent Korona nevében kormányoznak. Amikor néhány
hónap múlva Zsigmond király kiszabadul, akkor természetesen újra
gyakorolhatja a királyi hatalmat. Zsigmond egyébként már egy korábbi
adománylevelében elismeri, hogy a Szent Korona a közjogban a király
fölöttese. Ez oklevél a világtörténelem talán legszebb oklevele, ezért
elmondom, miről szól: Zsigmond magyar király megjutalmazza Péter comest,
mert az a Szent Korona iránt tanúsított állhatatos hűsége által
vezéreltetve, akkor kelt fel őellene, Zsigmond magyar király ellen,
amikor ő magyar király létére szembefordult a Szent Koronával. Zsigmond
ez oklevelében nem kevesebbet tesz, mint azt, hogy szembeállítja a Szent Korona
iránti hűséget a törvénysértő királyhoz való hűséggel, s ezzel
nemcsak elválasztja a Szent Koronát önmagától mint királytól, de hitet tesz
amellett, hogy a Szent Korona az a főhatalom, amelynek a király csak
azzal a feltétellel részese, ha nem fordul szembe "Magyarország javával
és méltóságával". Zsigmond ez adománylevelében így ismeri el, hogy a
Szent Korona a közjogban a király fölöttese.
A Szentkorona-eszme hatékonysága, közjogfejlődést meghatározó ereje
1440-ben megerősödik. Annak ellenére erősödik meg, hogy a Szent
Koronát ekkor csempészik külföldre. Mi is történt ekkor, 1440-ben? A magyar
rendek királyt választanak, I. Ulászlót, és nem áll rendelkezésükre a Szent
Korona, aki által a királyi jogokat átruházhatnák a királyra, "az
alkalmas királyra", ahogyan Ulászlót az 1440. évi országgyűlés
határozatai alapján megfogalmazott ünnepélyes okiratban nevezik. Ez oklevél,
melyben a rendek megmagyarázzák, miért kénytelenek Ulászlót a Szent István
fejereklyetartójáról levett pótkoronával megkoronázni, árnyaltan, hitelesen
fejezi ki azt a Szentkorona-eszmét, amely már közjogi tanná való válása
utolsó előtti pillanatában van. Mit is fejtenek ki ebben a rendek?
Amikor azt kell megmagyarázniuk, hogy a Szentkorona-eszme szellemében a Szent
Koronával való koronázásról le kell mondaniuk, akkor a Szent Koronát mint
legszeretettebb, legféltettebb, legerősebb, sőt misztériumának
tulajdoníthatóan legféltebb felfoghatatlan és megnevezhetetlen valamit vagy
valakit: mint Legnagyobbat és Mindenekfelettit a legmélyebb alázattal és
tisztelettel meg is tagadják, mondván, hogy "ha azt visszaszerezni nem
lehet, minden hatás híján legyen és minden jelképisége, misztériuma és ereje
erre az új koronára értessék...". És ezek után kifejtik azt a királyi
jogkört is, amely már összhangban van a korabeli magyar koronaeszmével, azaz
úgy fejtik ki, mintha az már egy érvényben lévő Szentkorona-tan része
volna.
- A szakrális király, királyság kifejezést is sokan használják, de talán nem
mindenki érti a tartalmát. Mi adja egy király szakralitását?
- A szakrális királyról, illetve a szakrális királyságról még nehezebb
röviden szólni. Összefoglalásképpen: A szakrális fejedelem Híd a földi és az
égi világ között. Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot
az Égi Világgal. Méltóságát megalapozhatja a származás, de nem feltétlenül,
mert ami nélkülözhetetlen, az beavatásának sikeressége. A beavatás az, ami
"megteremti a szakrális fejedelmet." A szakrális fejedelmet nem
véletlenül nevezik kétszer vagy másodszor születettnek vagy olyannak, aki
legyőzte a halált. Ahogy Pál apostol írja az egyik legismertebb
szakrális fejedelemről, Melkizedek világkirályról: "nem a testi
leszármazás törvénye alapján lett azzá, hanem a halhatatlan élet
erejéből". (Zsid 7,16) Az igazság és a szeretet a szakrális király
érzelemvilágában, gondolkozásában és magatartásában természetesen
szétválaszthatatlanok, azaz harmonikus egységben vannak jelen. A
gyűlöletet és az önzést nem ismeri, hisz már beavatása során
legyőzte a gyűlölködés és az önzés minden fajtájának a kísértését.
A szakrális királyt nem véletlenül nevezik igen gyakran igazságosnak (mint
Mátyás királyt), igazságosztónak vagy az igazság védelmezőjének. Nem
véletlen, hogy megjelenése környezetéből nem a félelem, hanem a nyugalom
és a biztonság érzését váltja ki. Felfoghatóbbá válik ez, ha azt is
figyelembe vesszük, hogy beavatása éveiben (évtizedeiben?) képessé vált
szétválasztani a fényt az anyagtól önmagában, önmaga egyéni létében, azaz
képessé vált létezésének középpontját földi létében áthelyezni Időtlen
Énje középpontjába. Jegyezzük itt meg, hogy az anyag és a fény
szétválasztásának képessége (amely a beavatás egyik központi kérdése) nem
azonos az anyag és a fény megkülönböztetésének a képességével. Utóbbival az
uralkodás "mindennapjaiban" él rendszeresen a szakrális király:
akarva-akaratlan megkülönbözteti a fényt és az anyagot országának bármelyik
tisztviselőjében, mindenkiben, akit szemügyre vesz. Így is
fogalmazhatunk: Nyitva van az a harmadik szeme, amellyel a valódi fényt
látja. És összefügg mindezzel, hogy birtokolja a gondolatolvasás különleges
képességét. (Környezetében ezért nem érvényesülhetett a mai kor politikai
életét oly alacsony színvonalra süllyesztő kontraszelekció.)
Válaszoljunk még egy rendkívül fontos kérdésre: Milyen fontos, de ma már
eléggé felfoghatatlan ismérvét érthetjük meg a szakrális király
uralkodásának, ha méltóképpen figyelembe vesszük, hogy a szakrális király
Isten kegyelméből uralkodik, Istennel egyetértésben, azaz Isten
akaratának közvetítőjeként? Azt értjük meg elsősorban, hogy a szakrális
király miért nem osztotta meg a törvényhozó hatalmat népével, s hogy miért
nem oszthatta volna meg akkor sem, ha szándékában állt volna. Nyilvánvaló
bizony ennek a magyarázata: nem a néppel együtt kellett törvényt alkotnia,
hanem Istennel együtt, Isten akarata szerint. A valódi király nemcsak Isten
akarata szerint uralkodik, de Isten védettjeként is. Sokan ezért nevezik
Isten kiválasztottjának. És ezért tekintik (tekintették)
legyőzhetetlennek, sőt halhatatlannak. Igen, abban is hittel hittek
a régiek, hogy emberi kéz, emberi kézben levő fegyver a szakrális
királyt nem tudja megsemmisíteni. Ha megsemmisíthető, akkor nem igazi.
- Találunk erre való utalást történelmi forrásainkban?
- Példát hozok fel: Szent István még valódi világkirályságra utal Intelmeiben...
Az Intelmek tehát azt sugalmazza, hogy a magyar királynak méltónak kell
lennie az egységes keresztény birodalom vezetésére. Nem rendkívüli egyébként,
amit sugalmaz: a német vagy görög trón várományosainak ugyanezt sugalmazzák,
és ennél mi sem természetesebb: a Szent István kora még egységes
kereszténységben gondolkodik. A hangsúly a méltóvá váláson van: a magyar
szakrális királyságnak méltóvá kell válnia, illetve méltónak kell maradnia:
meg kell maradnia igazinak, nem juthat az álkirályságok sorsára, azokéra,
amelyek szakrális mivoltukat nem tudták megőrizni, s ezért már nem igazi
királyságok - már csak látszat-királyságok. A magyar királynak méltónak kell
maradnia arra, hogy Isten akaratát megismerje és közvetítse az önként
csatlakozó országok népeinek... A jövendőbeli Magyar Királyság az, amely
felett az Ég kapuja nyitott marad, és így természetes központjává válik az
ismert világnak, a keresztény világnak... De hogy senki se vádolhasson azzal,
hogy rendkívüli (korával összeférhetetlen) eszményeket, gondolatokat
tulajdonítok Szent Istvánnak, felhívom a figyelmet arra, hogy még Oswald
Spengler is azt írja A nyugat alkonyában, hogy a kora-középkorban (Szent
István századában is tehát) nem keresztény királyságokban képzelték el a
keresztény jövendőt, hanem egyetlen keresztény királyságban, azaz
világkirályságban. Spengler szerint a kereszténység térnyerésével kialakult
"a mágikus, a consensuson nyugvó nemzet", az új világnemzet
eszménye. Az új világnemzet a Megváltó nemzete, és azonos a kereszténnyé váló
emberiséggel. Erről beszél Szent István az Intelmeiben, s erről
beszélünk mi is. Ennek az egyetlen keresztény nemzetnek csak egy igazi
királya lehet. A legméltóbb. Erre inti István király utódait: legyenek
legméltóbbak. Isten akaratának legméltóbb közvetítői: legbiztonságosabb
Híd a földi és az égi világ között.
- Nem vitatkozom most a különféle félremagyarázásokkal, de hangsúlyozom, hogy
Szent István korában a birodalmi eszmény e legegyszerűbb
megfogalmazásában nem lehetett semmi félreérthető. Szent István felfogja
és vállalja korának uralkodó gondolatát és vállalására ösztönzi utódját is. A
birodalmi gondolatot vállalja: az egynyelvű ország gyönge és
(esendő) kiszolgáltatott, a soknyelvű, sok országból álló birodalom
erős... Mohács előtt senki nem magyarázhatta volna félre Szent
István korának (magyar, de nemcsak magyar) birodalmi eszményét, viszont
Mohács után, de főleg Trianon után történészeink és politikusaink egy
részének kezdett felfoghatatlanná válni. Ily gondolkozásra ösztönözte
őket a mohácsi, illetve trianoni pszichózis: Az mégsem lehet, hogy egy
magyar király a keresztény világ világi fejévé akart válni, hisz egy magyar
király nem német, nem görög, nem francia, nem angol és nem orosz... Hát hogy
lehetett volna egy magyar király oly "nagyravágyó", hogy a korabeli
európai egységet, melyet akkor keresztény egységnek hívtak még, éppen az
ő fősége alatt képzelhesse el? Hová vezethetnek a
félremagyarázások? A keresztény országok egységes birodalma eszményének
vállalásától szépen megfosztanák Szent Istvánt, hogy megajándékozhassák az
ő királyi gondolkozását a soknemzetiségű ország, országocska
eszményével... Hogy még hitelesnek is látsszék a Szent István
gondolatvilágába hazudott új eszmény, szépen elfelejtetik a magyar nemzettel
az első ezredforduló viszonyait, s az I. Lipót, III. Károly és Mária
Terézia korabeli viszonyokat vetítik vissza számára Szent István korába. S mi
lehet ennek a vége? Szent István királlyal, aki - akár büszkék vagyunk nagy
önbizalmára, akár restelljük - hitt benne, hogy ő vagy utódai a
keresztény világot világkirályként kormányozhatják, hát vele, éppen
ővele elfogadtatnák Kollonich Lipót betelepítési koncepcióját...
Fontos lenne minél többet tudnunk a szakrális királyról, hiszen a magyar
közjogban a Szent Korona a szakrális király jogutódja.
- A Szent Koronához kapcsolódó misztérium rendszer, mennyiben határozza meg a
jogi formulát, a Szentkorona-tant ?
- Állapítsuk meg először is, hogy a Szent Korona tana szerint a király
Magyarországnak nem első, hanem rangban második személye, a Szent Korona
után következő... De képtelenek lennénk megérteni, miképpen tekinthették
eleink személyiségnek, élő személyiségnek a Szent Koronát, ha nem
ismerkednénk meg a Szent Korona misztériumának legfontosabb kérdésköreivel.
Induljunk ki abból, hogy a Szent Koronának természetesen nem volna
misztériuma, ha nem volna valóban szent. Miért szent a Szent Korona? Mert a
Szent Koronát Istentől kapta - meghatározott céllal, meghatározott
üzenettel - a magyar nemzet. Ez az üzenet az Igazsággal van összefüggésben.
Az Égi Élő Igazságról, a legyőzhetetlenről van szó, arról, aki
Isten Önvédő megnyilvánulása: az Isten akaratát érvényesítő
legnagyobb Erő, legszilárdabb Hatalom. (Büntető vagy védelmező
hatalom: igazságérvényesítő, illetve szeretetoltalmazó.) A régi magyar
küldetéstudatban a magyarság különleges szerepe ennek az Élő, Égi
Igazságnak a méltó szolgálata. Mi járult hozzá a Szent Korona misztériumának
erősödéséhez az abban való mélységes hiten kívül, hogy a Szent Koronát
Istentől kapta a magyar nemzet? Elsősorban a következők: A
tény, hogy hatalmat átruházni csak a Szent Koronával történő
koronázással lehetett. Annak bizonyossága, hogy Magyarországot Szent István a
Szűz Mária, illetve a Nagyboldogasszony (a kettő együtt: a Magyarok
Nagyasszonya) oltalmába ajánlotta. Az abban való hit, hogy a Szent Korona,
mint személyiség nemcsak jóságos cselekedetekre képes, hanem a szigorú
büntetéstől sem riad vissza. A Szent Koronáról szóló első
jelentős írásmű szerzője, Révay Péter koronaőr (az 1608.
és 1618. évi koronázások egyik szertartásmestere) például igen fontosnak
tartja hangsúlyozni, hogy Salamon király a Szent Korona megsértésével
miképpen hívta ki maga ellen a sorsot. Azt is elmeséli Révay Péter, hogy I.
Ulászló király "a távollevő Koronát engesztelő áldozatként"
esett el a várnai csatában. Mi az, ami még nehezebben érthető a mai
ember számára? A Szent Korona nem csak annyi, hogy alanya a magyar
államhatalomnak... Minden magyar erőfeszítés benne találja meg az
értelmét: Őt erősíti, Őbenne marad meg. Benne van Szent István
és Bethlen Gábor és Széchenyi István minden próbájának az értéke, de a mi
próbánk értéke is: minden magyar vállalás értéke benne összegeződik... A
Szent Korona az ég egy darabja... A Szent Koronára függesztvén szemünket
tekinthetünk az örökkévalóságba... Azt hisszük, szentségében, misztériumában
mindaz benne van, amit szentnek, misztikusnak, titoknak tekintett a magyar
nemzet eszmélése óta... Tehát azt az egész titokzatos világot látnunk kell,
ha meg akarjuk érteni a Szent Korona titkát, ami a magyar mitológiában benne
van - a kezdetektől napjainkig.
Ha a misztériuma felől közelítjük meg, akkor bizony a Szent Korona a
magyar nemzet szent titka. A magyar nemzet fennmaradásának, létének szent
titka... E titkot próbáljuk megfejteni, amikor a Szent Korona misztériumával
foglalkozunk. A Szent Korona misztériuma tanulmányozásának mélységes értelme
van. Hiszen mi a Szent Korona e misztériumban? A Szent Korona Isten gondolata
a magyar létről... Magyarságról, magyar küldetésről. Ami a legnyilvánvalóbb
és egy évezrede köztudomású, az éppen a Szent Korona misztériumának központi
kérdése: A Szent Korona Isten és a magyar nemzet viszonyát fejezi ki: a Szent
Koronát Isten a magyar nemzetnek meghatározott céllal, meghatározott
üzenettel küldte. (A magyar nemzet ezt évszázadokon át komolyan vette, és
semmit sem vett olyan komolyan, mint ezt.) Figyelembe kell vennünk bizony
mindezeket, ha meg akarjuk érteni, miért akarták annyira eleink, hogy a Szent
Korona legyen a szakrális király jogutódja.
- Mindezek ismeretében talán már hozzáfoghatunk a Szent Korona tana vázlatos
kifejtéséhez. A Szent Korona a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya.
Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A
Szent Koronában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és
végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai
nemzet. A Szent Koronát, mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti,
tagjainak (a király és a politikai nemzet) egyike sem törhet a Szent Korona
egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Igen, a Szent Korona tana nemcsak a
király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a király, mind a nemzet
cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nemcsak akkor, ha a hatalom
akarásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. alkotmányozásról van szó),
hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához
való viszonyát. A királyt esküje és hitlevele és a hatalommegosztást kimondó
törvények kötelezik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent
Korona, mint közjogi absztrakció áll. Ezért legfőbb garanciája a Szent
Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalommegosztás
modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen
részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. Senki és
semmi nem egyenrangú vele: a király a maga korlátozott hatalmát csak addig
tarthatja meg, amíg nem fordul szembe a főhatalom alanyával, a Szent
Koronával. Értelemszerűen következik fentiekből, hogy a felségjogok
összessége csak a Szent Koronát illeti. Hangsúlyozom a következőket:
Amikor arról beszélünk, hogy Szent Koronában, mint az államhatalom alanyában
egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom
részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet, a hangsúly
nyilván a törvényhozó és végrehajtó hatalom megosztottságán van, hiszen ennek
végérvényessé válása határozta meg a magyar közjogtörténetet. Ennek
köszönhető, hogy a magyar királyság alkotmányos monarchia maradt az
újkorban és a legújabb korban is. (A Habsburg-kor évszázadaiban rendkívüli a
jelentősége ennek.) Egyébként a hatalomnak a király és a nemzet között
való megosztására hivatkoznak legtöbbször a régebbi korok
országgyűlésein... Nyilvánvaló, hogy miért... Erre hivatkozva tulajdonképpen
azt tették nyilvánvalóvá, hogy Magyarország törvényesen csak alkotmányos
monarchia lehet a Szent Korona tanának kialakulása óta. Ha a király és
főhivatalnokai szembefordultak az alkotmányos monarchia szellemiségével,
akkor az országgyűlés méltóképpen válaszolt: ha az alkotmánysértés nem
számított súlyosnak, akkor sérelemként tárgyalták, ha viszont súlyos volt,
akkor megállapították a jogfolytonosság megszakadásának tényét, majd
helyreállították a jogfolytonosságot. A királynak fontos törvényjavaslatokat
csak a sérelmek orvoslása és a jogfolytonosság helyreállítása után vitatták
meg, s annak, hogy ettől a rendek nem tágítottak, rendkívül nagy volt a
jelentősége. De a Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció (az
államhatalom alanya), hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai
vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak
a történelmi magyar államban: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig
a nemesség, 1848, illetve 1867 után származásra és nemzetiségre való tekintet
nélkül az ország minden szavazó polgára. (És természetesen mindegyiknek
családtagjai, nemre való tekintet nélkül.) Ma tagjai mindazok, akik
leszármazottai a Szent Korona egykori tagjainak.
- Egyik legfontosabb kérdés: A Szentkorona-tagság miképpen határozza meg a
magyar nép lelki életét, magatartását?
- Emlékezzünk most arra, hogy a régi korokban azért volt sok a
törvénytisztelő ember a Szent Korona országaiban, mert a Szentkorona-tan
nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta
felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes
magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatartásban a
mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette
elő. Arra is fel kell hívnom itt a figyelmet, hogy a Szentkorona-tanban
nemcsak a király és a politikai nemzet tekintettek a Szent Korona tagjainak,
hanem a területek is: országok (a Magyar Királysághoz tartozók és a
vazallusállamok), tartományok, városok. stefan moldvai vajda 1475-ben
azért fogad ismét hűséget Mátyás királynak és a Szent Koronának, mert
országa - és ő maga is - a Szent Korona tagja. Fogadalma megismétlésére
azért volt szükség, mert az előzőt nem tartotta be. Mircea
havaselvi vajdáról is nyilván azért írhatja II. Ulászló, hogy az "kész
azzal a mi országunkkal nekünk, gyermekeinknek és utódainknak, Magyarország
királyainak és ennek a mi szent koronánknak elődjei módjára örökké
szolgálni", mert Havaselve is a Szent Korona tagja az ő idejében.
Nemcsak szépen vall Karácsony Sándor a Szentkorona-tanról a magyar
észjárásról szóló könyvében, hanem ki is fejti - anélkül, hogy tisztázná
magában, mit is fejt ki oly hitelesen - a Szentkorona-tagság közjogi
fogalmát. Azt fejti ki természetesen, hogy a Szentkorona-tagság miképpen
határozza meg a magyar nép lelki életét, magatartását... Még arról a
korszakról ír, amikor a Szentkorona-tan valóban meghatározó tényező a
magyar társadalomban, akár hivatkoznak rá, akár nem. Ő a mellérendelés
elvéről vall, a mellérendelésnek arról az elvéről, amelyet a Szentkorona-tagság
közjogi fogalma határozott meg. A Szent Korona egyesíti magában a nemzetet és
a királyt, így a kettő együtt, szerves egységbe foglalva a Szent Korona
egész teste. Az államhatalom egésze a Szent Korona egész testét illeti meg,
vagyis együttesen a királyt és az egész politikai nemzetet. A Szent Korona
tagjainak: a királynak (aki az organikus államszemléletben a fej) és a
politikai magyar nemzetnek (az organikus államszemléletben a test többi
része) a lehetőségeit következésképpen az határozza meg (nemcsak akkor,
ha a hatalom akarásáról, hanem akkor is, ha pl. alkotmányozásról van szó),
hogy a Szentkorona-tanban az is benne van, hogy miképpen a király sem, a
nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. Azt jelenti-e
ez, hogy a Szent Korona tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is
korlátozza? Azt jelenti, hogy a Szent Korona tana mind a király, mind a
nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti? Igen, azt jelenti. És a
gyakorlatban tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nemzetnek nem áll jogában
olyan hibákat elkövetni, amelyek létében veszélyeztetnék. Például nem áll
jogában idegen érdekeket a nemzeti érdekek fölé helyezni. Nem áll jogában
szerves jogfejlődés eredményeképpen létrejött történelmi alkotmányát
idegenből kölcsönzött alaptörvény-gyűjteménnyel felcserélni. Több
példát nem hozok fel, térjünk rá a Szentkorona-tan többi fontos kérdéseinek a
bemutatására: A törvényhozó hatalmat az országgyűléssel, a végrehajtó
hatalmat az autonóm vármegyével osztotta meg a király. A kormány mint a
végrehajtó hatalom szerve 1848-ig a királynak tartozott felelősséggel
(1848-tól, illetve 1867-től az országgyűlésnek is); a vármegye
autonóm intézményeit viszont csak a megyei közgyűlés felügyelhette. A
koronázás hitelesen szemlélteti a nemzetnek és a királynak a Szentkorona-tan
által meghatározott viszonyát. A nemzet, mint a Szent Korona (a
főhatalom alanya mint legmagasabb rangú jogi személy; így is
mondhatnánk: legmagasabb közjogi méltóság) alaptényezője átruházza a
királyra a Szent Koronában foglalt királyi felségjogokat, a hatalom egy
részét, e hatalom gyakorlásának a jogát, azaz a koronázással avatja a királyt
a Szent Korona másik főtényezőjévé. A király pedig a koronázáskor
hitlevelet ad ki s esküt tesz arra, hogy mind a végrehajtó, mind a törvényhozó
hatalmat megosztja a nemzet képviselőivel, azaz nem zárja ki a Szent
Koronából a nemzetet, nem fogja megkísérelni a főhatalom megszerzését,
azt meghagyja annak, aki a közjogban fölöttese: a Szent Koronának. De,
láthattuk, a Szentkorona-tanban az is benne van, hogy miképpen a király sem,
a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. És ez ma is
fő kérdése a Szentkorona-tannak. A koronázás kérdése nyilván eszünkbe
juttatja a királyválasztás kérdését. A Szentkorona-tannak köszönhető,
hogy nem vált végzetessé, hogy a magyar nemzet évszázadokra lemondott a
királyválasztási jogáról. (A Habsburg-korra gondolunk, természetesen.)
Miképpen? A Szent Korona tana megkívánta, hogy a koronázás központi gondolata
a hatalom átruházott volta legyen. A királyi hitlevél és a koronázási eskü az
ebből levonható következtetéseket tartalmazza.
(Folytatjuk)
|
|
