A parázsszeműek erdeje

A parázsszeműek erdeje

- Állj fel, fiam! - Könyörtelenül rideg volt a hangja.

A lábai előtt térdeltem, és minden erőmmel azon voltam, hogy némi lélegzethez jussak. A felszólítás élesen hasított a tudatomat elborító rőt homályba. A fülemben hullámzó moraj egyre azt suttogta torzan: GYILKOS.

- Állj fel! - Tiszta, fehéracél penge a koponyámban. Megráztam a fejem, hogy egy kicsit magamhoz térjek, verejték spriccelt a halántékomról. Előrehúztam az egyik lábam a kezem mellé, és a térdemre támaszkodva, kínkeservesen talpra álltam. Elfért volna egy kapaszkodó, imbolyogtam, akárcsak a minap, mikor fogadásból lenyeltem egy fél kupa rozspálinkát.

- Kereken öt szívdobbanásnyi időt kapsz, Dalam-Ni, hogy összeszedd magad és a szemembe nézz.

Ennyi idő bőséggel elég lett volna, csakhogy én már mezítlábas koromban is felettébb makacsnak bizonyultam, és hiába a szigorú, katonai neveltetés - időnként akár idomításnak is nevezhetném - suhancnak még makacsabb lettem, különösen, ha megpróbáltak megalázni. Felegyenesedtem bár - belső szerveim még mindig fájdalmas görcsben szegültek ellen akaratomnak -, de eszemben sem volt feltekinteni. A padlót bámultam a csízmám orra előtt... és számláltam a szívem dobbanásait. Három... négy...és most jön az ütés. Mesterem ökle figyelmeztetés nélkül sulytott az arcomba, a súlyos, ónixköves gyűrű nagyot csattant a pofacsontomon. Thorrodord karcsú, félrevezetően törékeny alkat volt, mégis képes a földre taglózni egyetlen ökölcsapással. Gyermekkoromban őszintén hittem, hogy a karja ugyanabból az anyagbol van, melyből a fegyverei: nemes acélból. Lendült velem egyet a világ, elzuhantam.

- Engedelmességgel tartozol, fiú, ha tetszik, ha nem. - mondta bosszantó higgadsággal, úgy, ahogy a bölcsek szólnak a megváltoztathatatlan dolgokról.

Tudtam én pontról - pontra, hogy mivel tartozom neki, elvégre a kezei alatt nevelkedtem, volt alkalmam megtanulni és megtapasztalni egyaránt. Ő, a nagyvezér, a sárkány-zsoldos seregek fejedelme volt apám helyett apám, miután vérszerinti apám eladott egy zacskó aranyért zsoldosnak, tanítómesterem, akinek minden tehetségemet köszönhettem, s persze uram és parancsolóm, vezetőm és istenem is egyben. Az ónixköves gyűrű tépte sebhelyet életem végéig viselni fogom.

Orromból perzselő forróssággal indult meg egy vérpatakocska, szemeim előtt vakító fénybuborékok pattantak, ütéstől elzsibbadt arcomban szédítően lüktetett a fájdalom. Vettem egy nagy levegőt, majd a fogaimat csikorgatva talpra álltam ismét. Thorrodord egykedvű nyugalommal várta, hogy visszanyerjem a látásomat és megtaláljam az egyensúlyomat. Kézfejemmel letöröltem a számra csorranó vért, és hunyorogva felpillantottam. Thorrodord keskeny, sápadt arcának látványától forróbb harag lobbant a szívemben az arcomban perzselő fájdalomnál.

- Nem vagy ostoba még kölyöknek sem, Dalam-Ni - mondta csendesen -, akkor mivégre halmozol nap-nap után ostoba hibákat egymásra?

Nem válaszoltam. Kitartóan figyelt egy darabig, majd atyáskodva elmosolyodott. Mosolya természetellenesnek, már-már irtóztatónak hatott a merev arcban, a jégszürke szemek alatt.

- Jól figyelj, fiú, mert utoljára mondom el: a parancsmegtagadásért halál jár.

- Akkor miért... - próbáltam szólni, de a hangok zabolázatlanul recsegve préselődtek ki az ajkaim közül - akkor miért élek még?

Thorrodord mosolya valahogy elkeskenyedett, éle vetekedhetett volna a legnemesebb pengék élével is.

- Az ÁRNYÉKOM vagy. - felelte rövid szünet után - Kiválasztottalak.

A tekintete szinte ráfagyott az enyémre, vékony ajkai rendületlenül mosolyt hazudtak. Kénytelen voltam lesütni a szemeimet. Az idei nyár volt életem tizennyolcadik nyara, a szakállam is alig serkent még, de a kezeimben már úgy forgott a fegyver mint goblin szájában a szószátyár nyelv. És vér tapadt hozzá, nem is kevés. Hogy akik halált nyertek általa megérdemelték e vagy sem, azt nem én döntöttem el, nem is volt fontos. A zsoldos nem kérdezi miért, csak azt, hogy kit és mennyiért. Nem emlékszem, hogy én akkoriban bármit is kérdeztem volna, csak a rettenetre emlékszem az első vérontás alkalmával. Mire tizennyolc esztendős lettem sok mindenhez hozzáedződtem már, csak Thorrodord tekintetét nem voltam képes elviselni.

- Töröld le a vért az arcodról, és igyál egy kis bort! - mondta oly könnyedén, akárha egy kellemesen sikerült vacsora után üldögélnénk az asztalnál. Nem mozdultam, csak a kezem szorult ökölbe.  Továbbra is lesütött szemekkel hallgattam lépteinek neszét, ahogy az asztalhoz sétált. A gyűrű nyitotta sebből csillapíthatatlanul szivárgott a vér, gondolatban végigkísértem, ahogy leszalad az arcomon, majd az államról a padlóra cseppen. Erre a sötét cseppre meredtem gyűlölettől elkeskenyedő szemekkel. Összerándultam, mikor mesterem újra megszólalt.

- Kitűnő képességeid vannak, fiam - Lágy folyadék csordulását hallottam. Két kupába töltött, egyet magának s egyet nekem. Tompa koppanással állította vissza a kancsót az asztalra. - De makacsabb vagy a legvénebb sziklaháti törpénél is. - Egy csosszanás jelezte, hogy elfordult az asztaltól. Én rendíthetetlenül bámultam a véráztatta, sötét foltot a padlón, még akkor is, mikor Thorrodord csízmái megtorpantak előttem. Szerettem volna a torkának ugrani, de nyolc év alatt sikerült szert tennem némi önuralomra és józan észre, épp csak annyira, hogy ne ölessem meg magam az első adandó alkalommal. Vakmerő engedetlenségeim ellenére, nem akartam meghalni. Ígyhát csak álltam szemlesütve, forrongó indulattal a mellkasomban.

- Erős vagy mint a Fények városában ötvözött fehéracél. - suttogta Thorrodord olyan közel, hogy érezni véltem hideg leheletét a homlokomon. - A rugalmasság és hajlékonyság azonban még hiányzik belőled, attól válsz majd törhetetlenné. Ahhoz, hogy ezt elérd, legelőszöris alázatot kell tanulnod.

Ekkor végre ráemeltem a tekintetemet, szemem alatt megrándult egy izom. De kitartottam. Eljön még az az idő, uram, hatalmas és kegyetlen nagyvezér, hogy nem tartozom elszámolással senkinek, sem neked, sem bármely istennek, a magam fejedelme leszek, s akkor magam döntöm el, hogy mire van szükségem. De addig... Thorrodord zavarbaejtő megértéssel nézett rám, épp úgy, mintha hallotta volna a ki sem ejtett szavakat, s fensőbbséges jóindulattal tudomásul is vette volna.

- Mondtam, hogy tisztítsd le az arcodról a vért!

Kurta, haragos mozdulattal megtöröltem az állam. Thorrodord felém nyújtotta az egyik kupát, elvettem tőle, s bár nem kívántam az ital fanyar ízét, kortyoltam is belőle. A legkarcosabb pálinkák módjára marta a torkomat. A kupa pereme felett Thorrodordot figyeltem, csábítóan sérülékenynek tűnő nyakát... Meglásd, nagyvezér, egyszer még a véredet veszem! Évek multával azonban, mikor meg is tettem Sziril Fa"Lanisz városa mellett, már nem emlékeztem erre az esküvésre.

- Bűnt követtél el, fiam - emelte el a kupát a szájától - s ezért természetesen büntetés jár. Mindazonáltal megtiszteltetésnek is veheted, olyan feladatot kapsz. Bizonyítsd, hogy érdemes vagy a kegyelemre, s arra, hogy az árnyékom légy! Tudod, nem szeretek tévedni... - Elfordult tőlem, és töltött még bort a kupájába. Sejtettem, hogy a rám váró feladat csaknem felér egy halálos ítélettel.

- Kapsz három embert. - mondta miközben visszaállította a kancsót az asztalra. - Komisz mindhárom, akárcsak te magad, de kitűnő harcosok. - Megperdült, simán, hajlékonyan, macskafélékhez hasonlatosan. A csordultig töltött ital egyetlen cseppje sem szennyezte be ujjasa fekete anyagát. Ébenszín haj keretezte karvalyarca még érzéketlenebbnek, dérrel hintett szemei még kegyetlenebbnek tűntek mint addig bármikor.

- Vezesd át őket a parázsszeműek erdején egyetlen éjszaka alatt!

- Mekkora az az erdő? - kérdeztem zordan.

- Két éjszakába belepusztulnátok.

Közeledett az alkonyat, gazdag, sűrű fényt csorgatott a tájra, a látóhatár keskeny vonalában egy kevés kékes derengést is felfedezhetett már az alapos szemlélő. Az erdő barátságos fény és árnyékfoltok, meleg barnák és ragyogó zöldek kavalkádja volt. Inkább kecsegtetett holmi kellemesnek ígérkező esti időtöltéssel mintsem halálos veszedelemmel.

Lassan, megfontoltan lépkedtem. Fojtó izgalom szorongatta a torkomat, a kalandvágy és a valós félelem furcsa egyvelege. Az oldalamon zenélő kard megnyugtató hangjára összpontosítottam, ez általában segített, ha ideges voltam. Mire elérem az erdő szélét, a napkorong is eléri a távoli hegyeket, s akkor kezdődik az éjszaka, kezdődik a megpróbáltatás.

Három emberi alak üldögélt az első fák előtt, egyikük épp úgy helyezkedett, hogy az oldalán viselt fegyvertok fémberakásán vakító csillagot gyújtott az esti fény. Rám vártak. Megtorpantam. Ezen a sóhajtásnyi időn már nem múlik semmi. Körös-körül buján zöldellő szántóföldek nyújtózkodtak, mögöttük vacsoraasztalhoz hívogató füstkígyók pöndörödtek az égre. A parázsszeműek erdeje csupán egy tenyérnyi vadon volt a lustán hömpölygő dombok közé szúrva, békés falvak gyűrűjében. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy néhány haramián kívül bármi veszedelmet is rejtegethetne. A környéken élő parasztok azonban a mai napig titkokat suttognak róla, kincsekről és azok őrzőiről, bukott istenségekől, más világok eltévedt lakóiról. Számtalan történet kering szájról-szájra. De eleddig még nemigen kerekedett fel senki, hogy megfejtse a rejtélyt. A parázsszeműek erdeje a sárkány-zsoldos fejedelemség tulajdonát képezi, s a parasztot olyan anyagból gyúrták, amely nem viseli a kalandot, a biztonságért és nyugalomért cserébe még a kíváncsiságot is hajlandó elfelejteni. Erdő pedig akadt bőséggel a környéken, nemigen hiányolta senki ezt a darabot. Ígyhát a parázsszeműek erdeje érintetlenül, látszólag hétköznapi békességben zölldelt a falvak és szántók védelmében. És a legkevésbé sem tűnt félelmetesnek avagy különlegesnek. Akkor még nem sejtettem, hogy ezután az éjszaka után MINDEN erdőt félelmetesnek és különlegesnek fogok találni alkonyat után.

A három várakozó alak közül az egyik felemelkedett, és a kezével árnyékolván le a szemeit, felém nézett. Közel jártam már. Észre kellet venniük, mégha gondtalanul heverésznek is a fűben, hiszen hosszú, szőke hajam úgy világíthatott a sűrű alkonyati fényben, akár egy fáklya. Továbbléptem. Minél hamarabb bevetjük magunkat az erdőbe, annál hamarabb kibukkanunk a túlsó oldalon, ahol az előre megbeszéltek alapján, fél tucat sárkány-zsoldos vár ránk. Rántottam egyet a fegyverövemen, önkéntelenül is megcirógattam a markolatot. Mit is mondott Thorrodord? A második éjszakát már nem élnénk túl?

Még hallótávolságon túl felmértem a három várakozót. Úgy tűnt, mindnyájan idősebbek nálam - tizennyolc esztendőmmel amúgy is kölyöknek számítottam még. Az egyiküknél - amelyik felállt - számszeríj volt. Nem a legkitűnőbb mechanikájú, de ügyes kezekben jól használható fegyver. A másik kettőről csak annyi derült ki, hogy nem igazán hajlandóak tudomást venni rólam. Elmosolyodtam, a legcsekélyebb jókedv nélkül. Komiszak mint jómagam, igaz? Akkor sem emelkedtek fel, mikor alig három lépésnyire tőlük megálltam. Egyikük felpillantott, és egy fanyarú mosollyal adta tudtomra a véleményét.

- Na, megérkezett... - A kelletlen mondat vége még pillanatokon át lebegett a levegőben, eljátszadozott vele a hajamat borzoló szellő. Nem jöttem zavarba, számítottam az efféle fogadtatásra, elvégre mindhárman engedetlenség vétke miatt kerültek ide, én meg - valljuk be őszintén - csak egy suhanc voltam akkoriban, mégha magas is, mégha erős is, mégha a nagyvezér árnyéka is. Szándékosan lomha mozdulattal összefontam karjaimat a mellkasomon, és végignéztem rajtuk. Ott , mindjárt az elején megfogadtam, hogy ha kell, péppé verem mindhárom állkapcsát, de átparancsolom őket az erdőn. Azalatt a rövid idő alatt, míg keresztülhordoztam rajtuk a tekintetemet, felfedeztem a számszeríj idegén készenlétben heverő nyílvesszőt, a fűben látszólag unottan üldögélő férfi övébe tucatszám tűzdelt hajítótőröket, és jobb kezének finom rebbenéseit.

- Választhattok. - mondtam, miközben céltalan szórakozottsággal oldalt léptem kettőt, így a tőrvető kénytelen lett volna utánam fordulni, ha célpontnak kíván használni, míg a számszeríjas és a közöttem fennálló szökkenésnyi távolságot, alig lépésnyire csökkentettem. Csak a tekintetek követtek, de azok konokul, ellenségesen.

- Választási lehetőség mindig akad. - folytattam rezzenetlen arccal - Legalább kettő: élet vagy halál. Erről gondolom mindnyájan hallottatok már, és feltételezésem szerint őket is látjátok. - Széles karmozdulatot tettem mintegy felölelvén az egész környéket, ahol sötét szobrok gyanánt álltak az ellenőrzésünkre kirendelt zsoldosok, fegyvereiken meg-megcsillant az alkonyati fény. - Ők a halál. Az első faluig sem jutnátok, ha szökni próbáltok, és ha mégis, a másodikig már biztosan nem. - A szemem sarkából láttam, amint idegesen megrándul a számszeríjas arca. Egy alig észrevehető vállmozdulattal úgy fordultam, hogy adott esetben legyen esélyem - ha nem is sok - elkerülni a kiröppenő nyílvesszőt. A számszeríjas nem mozdult utánam, a törvető azonban helyezkedni látszott.

- És én vagyok a másik választási lehetőség... - feldobva hagytam a kijelentés végét, úgyis mindenki lezárta magában. A törvető váratlanul felvihogott, önkéntelenül is arra kaptam a fejem. A mellette ülő fakószőke hajú férfi összerezzent. Motyogott valamit az orra alatt, talán annyit: ez egy őrült. Azt hiszem nem rám gondolt.

- Egyetlen éjszakánk van, gondolkodásra és egyébre nem kaptunk időt. - Rekedtes, már akkor is mélyzengésű hangom csak fokozta a vihogás tébolyult élét. Szemem elkeskenyedett a gyanúra, hogy Thorrodord egy őrültet osztott mellém. Halálos ítélet...

- Döntsetek azonnal!

A vihogás elfulladt. Egy szívdobbanásnyi, súlyos csend nehezedett ránk, bőrömet ingerelni kezdte az ingujjamba rejtett dobókés.

- A nagyvezér üdvöskéje! - csattant a számszeríjas hangja rosszindulatú gúnnyal. Többre már nem hagytam neki időt. Meg mernék rá esküdni, hogy rándult kezében a fegyver. Egyetlen fürge lépéssel az oldalához kerültem, s akkor már hiába próbált utánam fordulni. Balommal megragadtam a torkát, - sípolva kapott levegő után - egyúttal átnyúltam a háta mögött, és akkorát csaptam jobbommal a fegyverhordozó karjára, hogy sejtésem szerint a vállától az ujja hegyéig elzsibbadt. Pendült a fegyverideg, a nyílvessző pedig a talajba csapódott, de még földet sem ért, mikor magam elé rántottam a számszeríjas görcsbe feszülő testét, esélyt sem adván a másik kettőnek bárminő támadási kísérletre. Gyors villanásokból érzékeltem, hogy talpraszökkentek. Sebesen fogást váltottam áldozatomon, előrelendütem, és testem egész erejét beleadván akkorát lódítottam rajta, hogy szinte szárnyrakelt. A tőrvető megkísérelt kitérni az útjából - közben ujjai között ezüstös villanás ébredt - de a számszeríjas az alkarjára szíjazott fegyverrel jókorát ütött rajta útközben. Mindhárman hanyattvágódtak a fűbe. Utánuk ugrottam , és késedelem nélkül rátapostam a tőrvető szabadon maradt csuklójára - másik keze a társa alá volt szorulva.

- Mi a neved, fickó? - kérdeztem, mialatt elegáns mozdulattal - az eleganciát nagyon hamar elsajátítottam mesteremtől - elővontam nehéz kardomat, és a számszeríjas torkának szegeztem. Az alatta fekvő harmadik mozdulni sem tudott.

- Villám. - sziszegte a tőrvető összeszorított fogakkal, és megpróbálta kirántani talpam alól a kezét. Hiába, már tizennyolc esztendősen is nagydarab ember voltam, és úgy ránehezedtem, hogy kiverte tőle a verejték. Pusztán egy hajszálon múlott, hogy nem törtem el a csauklóját.

- Remek egy név! Ezzel ugratnak a seregben? - mondtam, s ezúttal rajtam volt a nevetés sora. - És a tied? - pillantottam a még mindig fuldokló számszeríjasra. Nem válaszolt azonnal, kénytelen voltam megcirógatni a gigáját a kardom hegyével.

- Let...Letonesz. - zihálta.

- Persze, hallottam már rólad. - biccentettem - És te? - intettem a legalul heverő, fakóhajúra.

- Kalton. - nyöszörögte a mellkasára nehezedő súllyal küzdvén.

- Az én nevem Dalam-Ni, de szólítsatok egyszerűen csak úgy : uram.

Még vártam egy-két szívdobbanásnyi ideig, hogy felfoghassák a helyzetet, és a nyomaték kedvéért mereven rajtuk tartottam a tekintetemet, nameg a fegyveremet. Nem tudom mennyire lehettem tiszteletet ébresztő, de úgy találtam, mindnyájan belesápadtak egy leheletnyit. Legalább olyan szép ívben, ahogy elővontam, vissza is csúsztattam kardomat a hüvelyébe, majd hátraléptem. A törvető - akit mint kiderült nem túl nagy ízléssel Villámnak hívtak - azonnal dörzsölgetni kezdte elkínzott csuklóját, s a másik kettő is hozzákészült a feltápászkodáshoz. Letonesz, a számszeríjas legördült a fakószőke hajú férfiról, és kitekeredve tapogatta a saját hátát. Bőrvértje arasznyi hosszan fel volt hasítva.

- Majdnem leszúrtál, te barom! - fordult Kaltonhoz, aki már félig ülőhelyzetbe tornászta magát. - Hallod?! Majdnem hátbaszúrtál! Minek hadonásztál azzal a késsel, mi? Barom! - háborgott Letonesz. Ahogy elnéztem a hátát, joggal tette, nem sokon múlott az élete. Szerencséjére a penge helytelen szögben érte, így a szúrás elvásott a keményített bőrön. Letonesz először a fűben heverő késbe rúgott jókorát, majd a fakóhajú férfiba. Nem tűnt komolynak a vita, úgyhogy engedtem, hagy intézzék el maguk között, csak sietve tegyék. Visszaléptem oda, ahol eredetileg álltam, és meg is leltem a talajba fúródott csupasz pengét. Lehajoltam érte, és kihúztam a földből. Közben - elismerem - bizsergett a hátam, hogy az az átkozott tőrvető valahol mögötte áll. De erőt vettem magamon, és higgadt lassúsággal egyenesedtem föl, sőt még vártam is egy keveset, mielőtt szembe fordultam volna velük. Nem kérdés, hogy ez a penge viszont jó szögben talált volna a lapockáim közé. Megperdítettem, és átnyújtottam a gazdájának. Villám elvette, majd gyakorlott mozdulattal a többi mellé csúsztatta. Torkából másodjára is előszüremlett a fojtott vihogás. Jó lett volna tudomást sem venni róla, de erősen borsózott tőle a hátam.

Mikor kiskölyök voltam és szegény zsellérként éltünk apámmal, a bátyáim dolgoztak egy furcsa, vén favágónak, aki gyakorta mondogatta nekik, hogy siessenek befejezni a munkát alkonyatig, mert a sötétség bizony az erdőben lakik. A bátyáim is ezzel ijesztgettek engem, mikor tovább maradtam a határban a kelleténél, de sosem hittem el nekik. A parázsszeműek erdejében, tizennyolc esztendős fejjel, jobban hajlottam rá, hogy elhiggyem, mint valaha nyolc esztendősen. Mikor beléptünk a fák közé, még sütött a nap, az aljnövényzetre reszkető foltokat vetettek a laposan betűző fénysugarak, zajongtak a madarak, és az avar édes illata töltötte be a levegőt. Letonesz még meg is kérdezte gúnyosan röhigcsélve, hogy mire jó ez a sétakirándulás. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy minden megváltozott körülöttünk. Ködös szürkeség ereszkedett ránk, a színek kifakultak, a fatörzsek feketére sötétedtek. Valamikor - nem tudom, mikor, pedig mindvégig figyeltem rá - elhallgattak a madarak is. A baljóslatú némaságban csak a lépteink nesze és a levelekre szemező nedvesség percegése motozott. Egy vadcsapásszerű ösvényen haladtunk, térdig gázoltunk a talajból párolgó lilás ködben. Kitaposott utat nem találtunk, nem is kerestünk, egyenesen akartuk átvágni az erdőt, reményeink szerint ez volt a legbiztosabb és legrövidebb út a másik oldalhoz. Első pillantásra nem ígérkezett túl nehéznek, mert habár sűrű volt az aljnövényzet, de többnyire jól taposható. Nehéz kardomat átkötöttem a vállamra mint mindig, ha a feladat komolyra fordult. Gyors iramot diktáltam, hamarosan mind a négyen izzadni és zihálni kezdtünk. A lila köd már a derekunkra kúszott. Kalton mellém csörtetett, majd perceket gyalogolt némán az oldalamnál. Arca beteges fehérséggel derengett a félhomályban.

Uram! - szólított meg halkan. Bárdolatlan önérzetemnek megelégedésül szolgált, hogy komolyan vették a bemutatkozást. Egy kérdő mordulással jeleztem, hogy beszélhet. - Mit tudsz erről az erdőről...uram? - Suttogóra fogta a hangját, szemei ide-oda rebbentek a homályt kutatva. Mielőtt feleltem volna, végigfuttattam tekintetemet a sötétülő lombkoronán. A szakadásokban tisztán világító égdarabok az öreg favágót látszottak igazolni, miszerint a sötétség az erdőben lakozik, ott Születik és onnan terjed a világra.

- Semmit. - feleltem komoran. Kalton felszisszent. Felrémlett előttem az a meggyötört arcú katona, aki ugyanerre a kérdésre a fülemhez hajolt, és azt hörögte: Vörösszemű szörnyetegek otthona az az erdő. Másegyebet senki nem mondott róla, vagy nem akartak vagy nem tudtak. Akik megjárták a parázsszeműek erdejét, hallgattak akár a sír.

Az est pókjai elképesztő fürgeséggel szőtték hálójukat, a fák tövébe pedig indigókék ködök - mint leskődő dögevők - kuporodtak. Az alig iramodásnyira előttem csörtető két férfi alakja feloldódni látszott a szürkületben. Mintha óvatos mozgás támadt volna az aljnövényzetben. Ébredeztek az éjszaka lényei.

- Mi van a rovásodon, amiért ide kerültél? - kérdeztem Kaltont.

- Mi? - Zavarodottan kapta felém a fejét, de még most sem pillantott rám, a vadont fürkészte. Nem tudhatom, hogy hallott e suttogni a vörös szemű szörnyetegekről avagy sem, de hogy félt, az kétségtelen.

- Miért vagy itt? - kérdeztem újra, hallhatóan türelmetlenebbül mint az imént.

- Parancsmegtagadás a vétkem.

- Felejtsd el! Azért vagy itt, hogy túléld.

- De micsodát?

- Ahogy elnézem az éjszaka közeledtét... ez hamarosan kiderül.

Besötétedett.

A sötétséggel együtt érkeztek a különös, idegtépő neszek, s az a kétségbeejtő érzés, hogy minden levélnek szeme van, hogy minden kavicsnak füle van, s hogy az egész erdő FIGYEL minket. Vakon botorkáltunk. Csízmánk talpa alatt ágak roppantak, tavalyi avar zörgött. Olyan kiszolgáltatottak voltunk, akár a csecsemők. A hold még alacsonyan járt, a csillagok is alig pislákoltak, semmi fény nem szűrődött az erdőt ölelő feketeségbe. Szemünk kínlódva birkózott a sötéttel, de csak elmosódott, sejtelmes körvonalakat láttunk. Egy finom kattanás jelezte, hogy Letonesz felajzotta a számszeríját, s nyomban ki is lőtte, mikor egy sziszegő vadmacska ugrott elő egy közeli bokor alól. Az előttem botorkáló fekete árny - ennyit láttam Letoneszből - dühösen motyogott valamit, majd ismét készenlétbe állította fegyverét.

Az ég még el sem feketedett teljesen, mikor megjelent nyomunkban az első falka. Hallottuk a csaholásukat, a bundájukhoz súrlódó zöld neszét. Sokan voltak, de hogy tucatnyian vagy többtucatnyian, azt már nem lehetett megállapítani. Ott lihegtek mindenhol, a mögöttünk összezáródó vadonban éppúgy mint az előttünk nyílóban. Jelenlétük annyira sejtelmes és valószerűtlen volt, hogy már-már anyagtalannak véltük őket. Ott, az éjszaka küszöbén, ahogy némán csaholva kísértek minket, láthatatlanul, megfoghatatlanul, gondoltam is arra, hogy kísértetek csupán, vagy boszorkánymesterek gonosz játéka a képzeletünkkel. Mint később kiderült, hús-vér lények voltak, akik gazdáik jelzésére vártak csupán vagy arra, hogy felbukjunk. De nem buktunk fel, még nem. Egyenlőre nem merészkedtek a közelünkbe, csak idegtépő neszezéssel vettek minket körbe, csaholással és mancsaik lágy dobbanásaival. Enyhe, vadállati szaguk lassacskán átitatta a levegőt, amit beszívtunk.

Fülledt, nyári éjszaka ígérkezett, pokla az ötödik világnak.

- Gyerünk! - hajtottam előre a háromfős csapatot, és hálás voltam amiért ezúttal egyikük sem ellenkezett. Jócskán leizzadtunk, mire teljes pompával felsziporkáztak az első csillagok. Még csak most vette kezdetét az éjszaka. A csillagok imitt-amott halovány derengést loptak a vadonba, foltokban elmosódott körvonalakat is láttunk már, épp csak annyit, hogy még kevésbé tudjuk, mi van előttünk, hogy mi vár ránk a következő lépésnél. A tőrvető megbotlott, és elesett, alig valamivel a lábam előtt hemperedett a földre. Ugyanebben a pillanatban megzörrent a vadon, közvetlen a feje mellett, és a ritkás csillagfény keskeny, zöld szemeken izzott fel. Épp csak egy villanásnyi időre láttam - vagy képzeltem? - ,amint lendületet véve átszökkentem Villám felett, nem sokon múlt, hogy elbotoljak benne. Letonesz rekedten felordított és lőtt. A nyílvesző leveleket szaggatva csapódott a sűrűbe. A zöld szemek végleg kihunytak. Csönd. A magasból különös sóhaj ereszkedett alá. Felpillantottam.

- Talpra! - szűrtem sürgetőn a fogaim között. A tőrvető addigra már káromkodást morzsolgatva talpra is szökkent, Letonesz már új vesszőt helyezett az idegre. Valami nem volt rendjén. Tekintetem minduntalan a lombkorona felé fordult, ahonnan a sóhajt véltem aláereszkedni, de fogalmam sem volt mit keresek. Egy képzelt sóhajt tán?

- Gyerünk! Gyorsan! - utasítottam. Kalton idegesen hátrált felém, tág szemeit az aljnövényzetre függesztette.

- Mik ezek? - Letonesz lövésre készen tartotta a fegyverét, durva hangja ordításnak hatott a finom zajoktól hemzsegő csendben.

- Indulás!

Letonesz nem mozdult, csak a fegyvert járatta körbe. Megragadtam, és alaposan rásegítettem neki az első lépésre. Előrelódult, a karjára szíjazott nyílpuskával súlyosat csapott a levegőbe, félfordulatból megpróbált megütni, de csak a semmit kaszálta el. Addigra már iramodásnyira jártam tőle, mellettem Kalton loholt, mögöttem a tőrvető. A csahos falka egy - két szemhunyásnyi idő alatt Letoneszt is a sarkunkba szorította.

A hold feljebb kúszott az égen, csalóka formákat, árnyakat festett oda, ahol eddig nem voltak. Vagy voltak mégis, csaképp elrejtette előlünk a sűrűn folyó sötétség?! Olyan gyorsan gázoltunk az aljnövényzetben, amilyen gyorsan csak lehetséges. Vaskos marokkés került a kezembe, hűvös nyele feltüzesedett, valósággal égette a bőrömet. Harcra kívánkozott. Minden egyes lépés után, mellyel feltörtem ennek az elátkozott vadonnak egy újabb darabját, valami iszonytatóra számítottam, a furcsa sóhaj gazdájára, vagy a csahos falka támadására. Kósza madársikolyra kaptam fel a fejem. A lombsátor kifürkészhetetlen alakjai közül egy szárnyas, éjszakai ragadozó fekete sziluettje szakadt ki. Két lépés erejére lelassítottam. Valamelyik emberem a hátamnak rohant, kishijján felborított.

- Tovább! - súgtam rekedten.

- Csak egy bagoly...

Nem szóltam még egyszer, előrependerítettem. Magam is oldalazni kezdtem, de tekintetemet gyanakvón a lombokon tartottam. Valami van ott. Ebben egyre biztosabb voltam. Az imént megelevenedni látszott fejünk felett a vadon, mintha árnyalakok csusszantak volna szerte a felreppenő bagoly körül. És... páros, vörös zsarátnok izzott fel a falevelek rejtekében, de mielőtt felfoghattam volna, már ki is hunyt. Döbbenetemben megtorpantam. Ebben az istenek által kiválasztott pillanatban hallottam meg a pendülést. Később belegondolván, rá kellett ébrednem, hogy az evilági törvények szerint nem hallhattam volna meg, lehetetlenség lett volna. S mégis meghallottam a magasból útjára engedett halál alattomos hangját, mely a kiröppenő nyílvesszőt előzi meg. Hogy ki vagy mi súgta meg nekem, az örök rejtély marad. Valamely bolondos istenség vigyázhatott rám azon az éjszakán. A hang tulajdonképpen még el sem érhette volna a fülemet, mikor én már oldalra vetettem magam, bele a bozótosba. Éreztem, ahogy a tüskék és ágak a ruhámat szaggatva marnak belém. Átgördültem a vállamon, kezemmel valami puhába ütköztem, önkéntelenül is megmarkoltam. Langyos szőrcsomó maradt utána az ujjaim között. Holdsarló szemek sziporkáztak fel, ahogy egy alacsony termetű állat keresztülsuhant az előttem ködlő holdfénypászmán. Kutyaszerű lénynek tűnt. Társaival együtt némán acsarkodva hátráltak az árnyékba, mikor talpraszökkentem.

- Rohanjatok! - kiáltottam elcsukló hangon - Rohanjatok! - S hallottam, amint három társam kiérezvén szavaimból a hamisítatlan félelmet, futásnak ered. - A sűrűbe! Gyorsan! - Vérbeli zsoldosok voltak, mégha a rosszabbik fajtából is, adott helyzetben késedelem nélkül engedelmeskedtek. Valószínűleg ez mentette meg az életüket. Nem kérdeztek, nem tétováztak, már csörtettek is egyenesen a legnagyobb bozótba. Három, formátlan, fekete tömeg a sűrű kibogozhatatlan hálójában. Utánuk vetettem magam. Néhány hosszú szökkenéssel utol is értem őket, szívem őrjítő szólamot dobolt a fülemben, torkomban verte a rettenet dalát.

- Nem kezeskedem az életetekért, ha megálltok! - ziháltam - Maradjatok a bozótosban! Ezek... ezek látnak a sötétben! - elfulladtam - Min... mindig csak a bozótosban! - Langyos vér csordult a szám sarkára. - Íjászok lesnek ránk fentről! - Nem kellett nekik sok idő, hogy megértsék a lényeget. Azonnal a sűrűbe ugrottak, ágak és levelek takarásába, kanyarogtak és bukdácsoltak, egyikük sem akart könnyű célponttá válni. Csak sejtettük, hogy melyik zizzenés származhatott nyílvesszőtől, és melyik valami másegyébtől. Az sem biztos, hogy lőttek ránk egyáltalán.

Rohantunk.

Azokban a percekben jómagam csak egyetlen dologról voltam meggyőződve, hogy SOHA nem leszek a vörös szemű szörnyetegek prédájává. A csahosok is megbolydultak körülöttünk, az egyiknek még ahhoz is volt bátorsága, hogy sunyin meglapulva rámugorjon, és megmarja a lábszáramat. Összeszorítottam a fogaimat, és akkorát rúgtam bele, hogy átbucskázta a fél erdőt. Harapása nyomán forró kín tekeredett a lábamra, de semmiség volt ahhoz a rettegéshez képest, amely tizennyolc esztendős szívemet fonta körbe.

Miután a magasból támadó árnyalakok ilyen félreérthetetlenül adták tudtunkra létezésüket és szándékukat, nem bujkáltak többé, de ezt oly ügyesen tették, hogy a kilétüket mégsem árulták el. Sötéten, anyagtalanul sikló fantomok voltak, vörös tekintetük fel-felvillant a lombok rejtekében, hangtalan, gyíksebes mozdulataik nyomán, ezüstösen villantak meg a ringatózó levelek viaszos élei. Sóhajaik elkárhozott lelkek bánata, hátborzongató suttogásuk valamely ősi nyelv őrzője lehetett. És mágia.... kivédhetetlen, ismeretlen erők birtokosa. Mágia nélkül egyáltalán nem juthattak volna el hozzánk ezek az alig neszező, lágyan hullámzó hangok, de könnyen hatoltak keresztül a csörtetés zaján, zihálásom és vadul lüktető szívem dübörgésén át egészen a halántékomig. Vadállati módon próbáltam szabadulni cirógatásuktól. Arcomba ostorként csapódott egy gally, bal szememre elhomályosult a látásom. Vártam, hogy jöjjön egy megsemmisítő nyílvessző felleg a magasból. De nem jött. Úgy vadásztak ránk, ahogy a szarvasokra szokás. A felismeréstől észheztértem. Amilyen hirtelen rohant meg a rettegés, olyan hirtelen hűtött le a józanság is. Ezek ott fenn vagy nagyon kevesen vannak - mégha ott motoznak mindenütt is - vagy nagyon kevés a muníciójuk. Csak biztos célpontra lőnek. Egyenesen izgalmat éreztem, amiért képes voltam átlátni a helyzetet. Csak levelek hasadtak a fülünk mellett, nem nyílvesszők hegyén sírt fel a levegő, és a csahos falka is hátrébb húzódott már.

Két éjszakába belepusztulnátok, rémlettek fel mesterem komor szavai. Az lehet, de ebbe az egybe biztosan nem.

Önkéntelenül is elvigyorodtam, ingujjamba töröltem az arcomat áztató véres verejtéket. Megragadtam az előttem haladó vállát, ijedtében olyan hévvel rázott le magáról, hogy kishijján levert a lábamról.

- Nyugalom! - ziháltam. A fülem mellett valahol élesen gurgulázott fel a törvető tébolyult vihogása. Összecsikordultak a fogaim. Az istenekre mondom, jobban meggyötört ez a hang, mint a vörös szeműek hátborzongató suttogása. Kalton verejtéktől fénylő arca esdeklőn fordult felém.

- Miféle istentelen lények ezek? - hörögte a számszeríjas ingerülten.

- Nem tudom. - vallottam meg őszintén.

Letonesz a gyilkolni vágyó ragadozókhoz hasonlatosan mordult rám, fogai kifehérlettek az ajkai közül. Váratlanul maga elé kapta számszeríját. Ösztönösen félreugrottam, de csak a holdpászmákban hunyorgó zöld szemek közé lőtt, majd durván röhögve csörtetett az élre. Éreztem, ahogy torkomban a félelmet is kiszorítva meggyűlik a harag.

- Mozogjatok, és maradjatok takarásban! - sziszegtem - Akkor kijuttatlak benneteket.

Mintha csak erre várt volna, vörös zsarátnok parázslott fel, majd enyészett el felettünk a magasban.

És futottunk.

Fülledt nyári éjszaka volt, fullasztott a párás, avarszagú levegő. Tüdőmbe akárha izzó szenet tömtek volna. Keményített bőrvértem és kétkezes kardom mázsás súllyal húzott lefelé, bár testem valósággal fürdőzött a verejtékben, a szájpadlásom már-már felrepedezett a szárazságtól. Elemi erővel gyötört a szomjúság, hiába csillapítgattam a kulacsom alján lötyögő meleg vízzel. És még csak az éjszaka derekán jártunk, ahol magasrol tekintett a fák közé a hold. Sejtelmes üldözőinket - földön és magasban egyaránt - a fel-felizzó szemeket, a rémes sóhajokat és a csaholást, úgy hiszem, mindnyájan megszoktuk addigra. Őszintén bztam benne, hogy képes vagyok teljesíteni a feladatot, és mindhárom zsoldost kiviszem ebből az elátkozott erdőből, méghozzá élve. Tévedtem.

Megváltozott a levegő, csaknem egyszerre fedeztük fel mind a négyen, annyira üdítően hatott ránk. Kalton vágyakozva sóhajtott fel mellettem, és szószerint harapta a tiszta, friss víz illatával terhes levegőt. Zsírozott csízmámon keresztül is éreztem a vizenyős talaj hidegét. A csörgedezést nem hallottuk, ahhoz túl nagy zajt csaptunk. Fájó torokkal, az állandó mágikus sutyorgástól megzavarodott érzékekkel szimatolgattam én is.

- Nem állhatunk meg! - közöltem, mielőtt még bárkinek eszébe juthatott volna. Szótlanul verekedtük magunkat keresztül az egyre gyűlöletesebbé váló vadonban. A csahos falka váratlanul elhallgatott. Zavartan néztem körül. A holdfényoszlopokon alacsony, szürkebundás testek suhantak át.

- Inni mennek. - szögezte le Kalton. A törvető felvihogott, szaggatni kezdte vele e koponyámat.

- Tovább! - mordultam, és példát mutatván törtem át egy tüskés bokron, mialatt majd megőrültem egy korty friss vízért. A sírig átkozom ezt az éjszakát. Nemegyszer szomjaztam már azelőtt és azután is, mégsem emlékszem, hogy bármelyik ilyen gyötrő lett volna. De maradt annyi józan eszem, hogy nem adtam az életem egy korty vízért.

- Nekik szabad?! - A hirtelen agresszióval felcsattanó hang, gyors ütésként talált a tarkómon. Összerándultam, és kishijján nekirohantam egy feketén ágálló fatörzsnek.

- Letonesz! - mondtam. Sípolva szívtam a levegőt, akár egy fuldokló - Ha meg akarsz halni, menj!

És Letonesz ment, mégcsak hátra sem pillantott, egyenesen követte a szürkebundásokat. A sötétség mélyén ott csillámlott a forrás, frissen, csábítón, a biztos halált tartogatván.

- Ne menj, Letonesz! - kiáltottam, és habozás nélkül utána vetettem magam. Elértem, volna, ha a kardom nem akad be a bozótba. Akkorát rántott rajtam, hogy felnyögtem, és irtózatos erővel elzuhantam. Talán egy lélegzetvételnyi ideig sem heverhettem úgy, de valami - épp mikor oldalra löktem magam - megcsípte az arcomat. Fordultamban rémlett, hogy egy hosszú száron remegő, nyesett tollat látok. Felugrottam, s majdnem elvágódtam ismét. Szédelegtem. Egyik fától a másikig.

- Letonesz! - ziháltam - Azonnal fordulj vissza! - ordítottam teli torokból - Ez parancs!

- Igenis... kölyök! - kiáltotta hátra, maró gúnnyal. Hihetetlen sebességgel pörögtek az események, villantak a képek, mégis tisztán emlékszem, ahogy a tehetetlenség dühe marokra kapja a torkom.

- Fordulj vissza! - parancsoltam szánalmasan elcsukló hangon. Nem engedelmeskedett.

A forrás alig tenyérnyi tisztáson csordogált, ha jól láttam, egy öreg fa tövében. Öt lépésnyi lehetett az egész. Szürkebundás kutyák tolakodtak rajta. Ki sem ejtettem az utolsó szót, mikor Letonesz már közéjük ugrott, sunyítva futottak szerte. Ekkor csapódott a hátába az első nyílvessző. Mégcsak fel sem kiáltott, lépett tovább a forrás felé. Már ott volt, csak le kellett volna hajolnia, hogy igyon. Csízmájával ezüst ívben rúgta fel az áhított vizet. A második vessző átütötte hátulról a nyakát, és odaszegezte az öreg fához. Vérbugyborékos hörgéssel simult a kéreghez, minthacsak - groteksz módon - örömében ölelte volna át.

- Tovább! - fuldokoltam csalódottan. Hárman maradtunk. A tépett ágak és levelek között még visszanéztünk egyszer. A szürkebundás dögök csaholva, acsarkodva cibálták le Letonesz testét a fáról. Ezúttal még Villám is elfelejtett vihogni. Jobban is tette, őt talán a saját kezemmel öltem volna meg.

És értelmét vesztette az idő, már csak a puszta küzdelem maradt... önmagamért. Három emberrel indultam, hárommal is akartam visszatérni. Végül aztán mégis hárommal tértem vissza.

A csahos falka ugyan megritkult a nyomunkban, de a fák koronáin változatlanul követtek bennünket az árnyak, csendben és sebesen, ahogy - eddig azt hittem - csak a halál tud követni. A hold időközben lejjebb vándorolt az égen, ferde ezüst sávokat, sápadt fényfoltokat hintett az erdő ébenszín sötétjébe. A magasban surranó alakokat csak bizonytalan fekete lobbanásoknak érzékeltük. Különös sóhajaik, suttogásuk hol elhalkult, hol felerősödött újra, mint szú a fába, belopóztak a koponyám mögé. Lassanként kezdtem magam is rettegni a tébolytól. Minduntalan Thorrodord hangja kisértett: "Két éjszakába belepusztulnátok."

- De ebbe az egybe - ziháltam elfulladva - biztosan nem!

Szennytől csatakos hajam a homlokomba tapadt, felsebzett szemem bedagadt, izzadságom kegyetlenül marta. Sötétségen és homályon kívül nemigen láttam mást, de lábam és két karom ereje így is vitt előre. A közvetlen előttünk nyújtózkodó fekete ág felett fellobbanó páros tüzet viszont tisztán láttam, félig-meddig még azt az acélszín villanást is, amit a tőrvető küldött útjára. Szinte ezzel egyidőben letört a faág egy darabja.

- Eltaláltam! - hallottam Villám rekedt zihálását. Mint akit jeges tóba dobtak, egycsapásra megszünt minden fásultságom lélekben és testben egyaránt. Egy árnyék fordult le az ágról, szárnyaszegett, nagy, girhes madár, és rövid zuhanás után, tompa puffanással ért földet. Addigra én már elrugaszkodtam felé. Találat érte avagy sem, fürgén mozgott, az biztos. Három, erőfeletti szökkenéssel termettem a fa alatt, de már csak a hűlt helyét találtam. A talajon azonban - legalábbis ezúttal - nem járt olyan halkan mint a lombokon. Nem törődve sem élővel, sem élettelennel, sem a fejem körül sziszegő nyílvesszőkkel, még az érkezés lendületével rontottam utána. Azt hiszem, ordítottam is. Az árnyalak sántán, kétségbeesetten menekült, belegabalyodott a sűrűbe, kezében fémet csillantott egy holdsugár. Nem volt esélye. Mikor utolértem, vakon hátracsapott a pengével, jobb alkarommal felfogtam az ütést, a ballal pedig megcsavartam a csuklóját. Vékony volt a csontja, el is törtem tán. Az árnyalak fojtottan nyögött, ujjai közül kihullott a fegyver. Ezek szerint ugyanabból az anyagból gyúrták mint engem, s már pördítettem is egyet rajta. Látni akartam az arcát. Mint amikor szél éri a parazsat hullámzott, elfeketedett és feltüzesedett sötétlő arcában a két szeme. Tétovázás nélkül belesújtottam az öklömmel. Egyetlen nyikkanás nélkül csuklott össze.

- Megvan? - ütődött a vállamnak a tőrvető, levegő után kapkodva.

- Meg. - ezzel a vállamra kanyarítottam az alélt testet - Maradj mögöttem! Ha éledezik, vágd egy kicsit fejbe!

S már megint az az őrült, éles vihogás.

- Indulás! Már nem lehet sok hátra ebből a tetves erdőből.

- Igen, uram! - vihorászott a tőrvető, különös derűvel.

Rohantunk tovább.

És ismét értelmet nyert az idő.

Amennyire csak lehetett, vállvetve szaladtunk, úgy tűnt ugyanis, hogy a fogoly bizonyos védelmet biztosít nekünk. Több nyílvessző nem érkezett. Mindazonáltal óvatosak maradtunk, és kíméletlenül hajszoltuk magunkat tovább. Nem kisértettük a szerencsét. Az idegtépő suttogás és sóhajtozás is elnémult, helyén fáradt, tompa csend maradt a halántékomon, a magunkkeltette zajok repedéseiben. Az árnyéklények azonban változatlanul ott kísértettek a fejünk felett, rézsutos holdfényoszlopokon, és obszidián fekete termeken át követtek minket. Így még mindig más világbéli fantomoknak tűntek vörösen fel-felizzó szemeikkel, de a vállamra nehezedő tehetetlen súly arra vallott, hogy ők is csak húsból és csontból teremttettek. Hamarosan rogyadozni kezdett a térdem, és tüzelt minden porcikám, de nem adtam át a terhemet. Úgy éreztem, nem akad ellenfelem Hét Világok szerte, nincs erő vagy gyengeség, ami legyűrhetne.

És a hold átvándorolt a világ másik sarkába. Az erdő ismét megtelt baljós feketeséggel, de már nem sokáig, tudtuk biztosan. Aztán lassan ritkulni kezdett, meglehet az erdő talaja szívta vissza magába. Felhígult az éjszaka. Már a végkimerültség határán voltunk, mikor a fák tövében rőtes homályt véltünk felfedezni.

- Káprázik a szemem. - nyeldekelt Kalton.

- Nemúgy! Itt a hajnal.

És kitántorogtunk a fák közül.

A vörösszemű szörnyeteg felsóhajtott a vállamon.

- Leüssem? - kérdezte Kalton lelkesen.

- Hagyd! - dünnyögtem, és egyre távolabb szédelegtem az elátkozott erdőtől, közelebb és közelebb a világosodó ég felé. Kalton lerogyott a földre, már nem tartotta meg többé a lába. A tőrvető csak vihogott, és bámulta a rózsaszín pírban játszó látóhatárt. Nem bírtam tovább.

- Hallgass! - sziszegtem. Meg sem hallotta, én pedig nem fegyelmeztem magam tovább, félfordulatból állkapcson ütöttem. Nyomban bennerekedt a vihogás. Elterült a földön. Áldott csend! Megtorpantam. Az árnyalak féleérthetetlenül mocorgott a vállamon. Megragadtam, és letettem magam elé.

- Na mesélj szépen, ki vagy te! - motyogtam. Belemarkoltam a hajába, és hátrarántottam a fejét, hogy megnézhessem végre az arcát. Rászitált a hajnali fény. Nem tudom, mire számítottam, de a döbbenetem végtelen volt. Térdrezuhantam, és zuhant velem ő is. Sápadt arcán feketére száradt vér, haja a bőréhez ragadt, de még így is feltűnően szép volt. Nagy, végtelenül bánatos szemeibe ugyan csempészett egy kevés rőtes derengést a pirkadat, de valóságos színét - mely az őszi erdő színeire emlékeztetett - nem palástolhatta el. Egy elfet, egy erdei elfet tartottam a karomban. Ki tudja, mennyi ideig meredtünk egymásra holmi különös bűvöletben, csak arra emlékszem, hogy végül az elénk siető sárkány-zsoldosok tépték ki a kezemből. Azóta is gyakran kísért álmaimban az az erdőszínű szempár, mélyén a bizonytalan, rőtes derengéssel.

Rámemelte a tekintetét. Elborzadtam tőle. Talán a tűz vöröses visszfényére ébredő emlékektől, tán a fekete szembogarak mélyén lakozó feneketlen bánattól. Kényszeríteni kellett magamat, hogy ne nézzek félre. Az elf márványsima arcán még a lángok reszkető melege is ridegnek, élettelennek tűnt.

- Igyál! - mondtam, és felé nyújtottam egy bögre gőzölgő italt. Nem fogadta el, ahogy eddig sem. Már órák óta próbáltam beszédre bírni, de csak az ajkait szorította össze keserűen. Ha félrefordult, ahol a tűz fénye már nem érte közvetlen, szembogarában azonnal felizzott a hőlátókra jellemző vörös. Elfordult most is, szabályos arcéle határozottan rajzolódott ki a csillagos ég előtt.

Holnap visszaérkezünk az erődbe, ahol majd átadom Thorrodordnak annak rendje és módja szerint. Bizonyítékom és trófeám ő.

Összefogtam vállamon a lópokrócot, felállni készültem. Fájt minden tagom, tele voltam karmolásokkal, sebekkel, zúzódásokkal, s ami még nem tudatosult bennem, alattomos félelmekkel is. Egy életre. De megjártam a parázsszeműek erdejét. Maradéktalanul büszkének és elégedettnek kellett volna lennem, mégsem voltam az. Ismerni akartam a titkot is. De az elf nem beszélt, nem árulta el. Meg akarta tartani titoknak, vagy csak egyszerűen nem beszélte a közös nyelvet... teljesen mindegy. A kérdéseimre sem így, sem úgy nem kapok választ. Beharaptam a számat, hogy elfojtsak egy fájdalmas nyögést, és felálltam. Mindenesetre nem kívántam vele tölteni az éjszakát.

- Hatan voltunk. - szólalt megváratlanul. Úgy perdültem vissza, mintha hátbatámadtak volna. - Mostmár, nélkülem csak öten - fűzte hozzá. Elképesztően nagy, mandulavágású szemeit rámemelte. Nyeltem egyet, és visszaereszkedtem a földre. Élőhalott, ez jutott róla eszembe.

- Mint minden elf, mi is a Vidék határain túl éltünk, az én hazám és testvéreimé a Három Nap erdeje volt. A családom még most is ott él. - A hangja karcosabb volt mint azt finom vonásai alapján képzeltem. Halkan beszélt, szinte suttogott, a közös nyelvnek valami régi, számomra ismeretlen formáját használta. Igencsak figyelnem kellett, ha meg akartam érteni. - Egy éjszaka ismeretlen rendből való harcosok támadtak ránk, összegyűjtöttek vagy harminc felnőtt férfit a törzs harcosaiból. Szemünket, szánkat bekötözve, betömve, gúzsbakötve társzekerekre dobáltak minket, bűzös ponyvák mögé. Nem tudom hányszor járhatott körbe a hold az égen, mire végetért az utazás. Mind a harmincan erős férfiak voltunk, mégis csak felerészt maradtunk a végére, pedig a mi népünkből egy sem akad, aki önkezével vetne véget az életének. Örök kárhozatra ítéltetne általa. - Rideg tényszerűséggel adta elő a történteket, tömören, érzelmek nélkül, akárha valamely regés tekercsből tartana gyors felolvasást. Nem szándékozott sajnálatot ébreszteni, egyszerűen csak elárulta, amire kíváncsi voltam. Nem kerestem magyarázatát, miért teszi. Ő volt az első elf akivel találkoztam, fel sem merült bennem, hogy megérthetem misztikus vallások és tájak formálta lelkét, idegen gondolkodásmódját . A Vidék az emberek birodalma, nem ad helyet más egyenrangú értelemmel bíró lényeknek, s az elfek tapintatos, emberkerülő bölcsek lévén ezt nem is kívánták kijátszani. Úgy tudom, egyetlen egy közülük való sem kísérelte meg átlépni a Határt... önszántából. Leszámítva természetesen a renegát lelkeket, akik jó pénzért bármire képesek, akik nem ismernek sem istent, sem törvényt, sem szégyent. Minden nép megszüli a maga árulóit, az elfek sem kivételek. - A vastag, viaszos vászon mögött kuporogva is menten a tudomásunkra jutott, hogy átléptük a Határt. Az Emberek Földjén jártunk. - Árnyalatnyit megváltozott a hangja, mereven rámszegezett tekintetén nagyot lobbant a tűz kószáló fénye. Arcán tüneménynek tetsző kifejezés suhant át, gondosan elfojtott indulatok, összetett érzelmek lenyomata. A Nagy Háborúk óta - csaknem egy évezrede már - feszül az emberek és elfek népe között a néma gyűlölet. Mi gyarlóságból, ők gőgből képtelenek a megbocsátásra, ők megvetéssel viseltetnek irántunk és tudomást sem vesznek rólunk, ellenben mi, az emberek ádáz fenevadakként acsarkodunk rájuk, holott a Vidék gyermekei nemzedékek óta csak a régi balladákból, bárdok és kalandozók ajkairól ismeri népüket.

- Valaki átcsempészett bennünket a határon. - folytatta - Befolyásos valaki lehetett, mert akadálytalanul tette, és később se nagyon állította meg senki a társzekereket, hogy a ponyvák mögé lessen. Az út vége egy cseppnyi erdő volt, ott sorra letaszigáltak minket a szekerekről, és magunkra hagytak, látszólag szabadon. A cseppnyi erdő lett a mi börtönünk, szabad járásunk csak az utolsó fáig vezetett, onnan falvak zárt gyűrűjével övezett szántóföldek következtek. Két testvérem megpróbálkozott a szökéssel, a parasztok több darabra koncolták őket mint annakidején apáinkat a háborúban. - Az elf szép arca egyetlen pislantás alatt átlényegült, torz maszkká, elmérgesedett indulatoktól megháborodott elme tükörképévé alakult. Karcos hangon suttogva hajolt közelebb. Izmaim tettre készen megrándultak, az alkaromhoz simuló hajítókés a tenyerembe siklott. - Az emberek élete olyan akár a tavi pillangó röpte - suttogták az elf vértelen ajkai megvetőn - csapongó és szánalmasan rövid, igyhát behabzsoltok bármit, ami az utatokba akad. Érzitek, hogy SEMMIk vagytok, ezért ostoba mód MINDEN akartok lenni. Sajnálatraméltók! A lelketeket adjátok egy maréknyi vélt, hazug kincsért, szívetek mások kiontott véréért. Leigáznátok és megaláznátok a Hetedik világot is, ha tehetnétek, csakhogy azt hihessétek egy rövid percre, többek vagytok holmi tavi pillangónál. Az én népemet azonban, a szélbenjáró szülötteit nem lehet megalázni, hát gyűlölitek inkább.

Egymásra meredtünk a lobogó tűz felett. Nem mozdultam. Nem mozdult ő sem. Elég lett volna egyetlen félreérthető rezdülés is a részéről, hogy késsel a torkában küldjem haza az istenéhez. De semmi ilyen nem történt. Arcáról fokozatosan leolvadt az indulat torz maszkja. A kést mindenesetre továbbra is készenlétben tartottam.

- Parasztok soha nem tették a lábukat az erdőbe. - Egyenesedett fel kiábrándult sóhajjal. - Legfeljebb egy-egy eltévedt kölyök. Jöttek azonban vadászok, harcosok, unatkozó nemesurak, fegyverben és vérszomjban gazdagon. Elfekre vadásztak. Sokba kerülhettek nekik ezek a... kicsinyes kalandok, valaki bizonyára jót gazdagodott belőlük.

Lehajtotta a fejét és elhallgatott. A kés változatlanul a tenyeremben lapult, bár nem tartottam valószínűnek, hogy szükségem lesz rá.

- Végül ti magatok letettek vadászokká. - jegyeztem meg.

- A hozzád hasonló harcosok örömére, ifjú ember. - válaszolta fáradtan. Felhúztam a szemöldököm ezekre a szavakra. Laposat pislantott felém ragacsossá piszkolódott hajtincsei közül. - Úgy sejtem ez egyfajta kiképzés... vagy büntetés a rendetekben. Igaz? - Mintha mosolygott volna. Nem feleltem. eljött az a pillanat, amikor szívesebben mártottam volna meg késem Thorrodord húsában mint az elfében.

- A csahos falka? - kérdeztem mogorván.

- Idomított kopók. Sokat küszködtünk velük, de megérte.

- A fejemben suttogó hangok, sóhajok?

- A Határon túl szinte már mindennaposnak számító mágikus illúzió.

Bólintottam. Késemet visszacsúsztattam az ingujjam alá, és felálltam.

- Holnap átadlak neki. - mondtam.

- Tudom. - hangzott a csendes, beletörődött felelet. Kurta biccentéssel köszöntem jóéjszakát.

Az ajtónállók rendszerint a sereg legfegyelmezettebb emberei közül jelöltettek ki, de ez alkalommal még ők sem gyűrhették le kíváncsiságukat, és leplezetlenül bámulták a közöttük elhaladó foglyot. Én sem értem miért, de szinte védelmezőn vontam magam elé a szemek kereszttüzében feszengő elfet. Reszketett.

Thorrodord az ablaknál állt - mint általában, ha várakozott - , mikor beléptünk a bronzveretes ajtószárnyak között. Jöttünkre megfordult. Szája szögletét mosoly mélyítette el. Vagy csak egy elégedett fintor volt, netán csalóka árnyék?

- Nocsak! - szólalt meg. A hangjából áradó gondtalan derű valósággal pofonütött. Kápráztató eleganciával tette jobbját díszkardjának markolatgombjára, és kényelmesen felénk sétált. Szórakozottan méregette az elfet. Foglyom lassan, büszke tartással felemelte a fejét. Arca fehér márványból vésett mesteri alkotás.

- Fogtál egyet! - biccentett a nagyvezér elismerően felém - Ügyes! - Valahogy rossz szájízzel fogadtam ezt az elismerést. Az elfhez hasonlóan én is mereven elnéztem Thorrodord válla fölött.

- Letonesz meghalt. - jelentettem.

- Hogyan történt? - kérdezte, miközben vizsgálódva körbejárt minket. Lépteinek koppanásait bronzsarkantyúk pengése kísérte. Egy nehéz szívdobbanásig haboztam a válasszal.

- Megtagadta a parancsot. - közöltem végül szégyenkezés nélkül.

- Kár! - torpant meg Thorrodord velem szemközt. - Igaz, fiú?!... A másik kettő?

- Sértetlenek.

Ránéztem, és életemben először álltam is a tekintetét.

- Gratulálok! - biccentett elismerőn - A zsákmányodhoz pedig külön még egyszer. - Hanyag fejmozdulattal az elfre intett. - A tied. Tégy vele, ahogy kedved tartja!

Úgy is tettem.

Amint leszállt az est, kivezettem az erődből. Szó nélkül követett. Borús éjszaka volt, az elf arcából néhány sejtelmes vonástól eltekintve, csupán két elevenen parázsló szemrés látszott.

- Szabadon engedlek. Menj amerre utad visz! - torpantam meg. Megtorpant ő is, és a reménytelenek zavartalan nyugalmával fordult velem szembe.

- Tudod, ifjú ember, hogy az én utam már csak egyetlen irányba visz... Könyörülj!

Ifjú korom ellenére már eleget tapasztaltam és értettem az élet kíméletlen mivoltából ahhoz, hogy gondolkodás nélkül megtegyem, amire kért. Az oldalamhoz nyúltam, és sietség nélkül elővontam a kardomat. Az elf térdreereszkedett előttem, és megadóan lehajtotta a fejét. Kétmarokra fogtam a kardot, és felemeltem.

- Kérem, hogy istenek kegyelme vezessen utadon, Szélbenjáró szülötte!

Egyetlen csapással indítottam útnak.

Dalam-Ni novella