A sámánisztikus világkép alapszimbólumai Elhangzott a Magyar Relaxációs és Szimbolumterápiás Egyesület
előadássorozatán (1997. május 16.), Budapesten.
Története, eredete: A sámánizmus gyökerei a 100.000 évvel ezelőtti időkre nyúlnak vissza. Őshazája Belső-Ázsia. A sámánizmus formái fellelhetők Délkelet-Ázsiában, Kínában, Tibetben, Japánban, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Indonéziában egyaránt. Gyökerei azon szibériai törzsekhez nyúlnak vissza, melyeket a magyarral nyelvrokonoknak tartanak. A magyar nép hitvilága, vallási rendszere a keresztyénség átvétele előtt a sámánizmus volt. Felidézhetjük Szabó Magda: Az a szép fényes nap című drámáját, Géza fejedelem és a sámán "kapcsolatát". A magyaroknál a sámán táltosként vált ismertté. A pogány magyarság hitvilága a keresztyénség felvétele után fokozatosan pusztult, a sámánisztikus világképbe való hit megszűntével ez a hitvilág alkotóelemeire bomlott, és ezek az alkotóelemek mesemotívumok, rituális énekek, hiedelmek formájában éltek, élnek tovább. Eliade vallástörténész a sámánizmust archetípusnak tartja, amely látszólag időtlen minőség. A sámán szó az evenki nyelvből származik. Az even, evenki két szibériai vadász- és rénszarvastenyésztő csoport, akiket régebben általában a tunguz néven ismertek. A sámán szó jelentése: "az ember, aki tud". A sámán szót mai értelmében arra az egyénre értik, aki megváltozott tudatállapotában, révülésében is ura tud marad önmagának. Az irányított tudatállapotban gyakorlottakat, az eksztázis mesterét tekinthetjük sámánnak. A sámán feladata, szerepe igen sokrétű volt: gyógyított, jósolt, jövendölt, a közösség összetartója, szellemi vezére volt. A nemzetségi hagyományok, imák, legendák, énekek őrzője, áldozati rítusok irányítója. A sámánizmus ősi hiedelemrendszer, kapcsolatba hozható a vallási fejlődés korai formáival, az animizmussal, és a totemizmussal. Az `animizmus` szerint minden élőnek és élettelennek lelke van, a kőnek éppúgy mint egy fának. Az animizmus ezáltal a természettel, a környezettel való szorosabb, egyenrangubb kapcsolatot segítette elő. A `totemizmus` azt a hitrendszert jelentette, melynek alapján a nemzetség őseként állatot tiszteltek, gondoljunk pl. a turulmadár, a csodaszarvas legendájára, a fehér ló történetekre, vagy a medvekultuszra. Világképe: A sámánisztikus világkép bemutatását Diószegi Vilmos 1945-ből származó néprajzi gyűjtésének egy szép darabjával kezdem. Bihar és Békés nádasai között egy öreg darvász mesélte a következő történetet. (A daru - a magyarság "ősi soron becses madara", (Hermann Ottó) - a halhatatlanok hírnökének, a hosszú életnek, az éberségnek a szimbóluma. Kezdetben csak a nemesek viseltek süvegükön darutollat, melyért egy-egy borjút is adtak.) A darvász története így szól: "Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, ombolyogni, (gomolyogni) abból támad a szél. Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ága között, hanem a nap is. De ezt a 646n1311g fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. Az meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá. Az emilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni nem láthatja." A magyar népmesék motívuma az égígérő fa, a tetejetlen fa, melynek törzsén egy házban él a hold anyja és a hold, feljebb ugyancsak egy házban a nap anyja és a nap lakik. A magyar népi diszítőművészetben (faragásokban, hímzésekben) is megtalálható a hatalmas fa, ágai között a holddal és a nappal. Az urali, a szibériai népek, a mongolok világfájának csúcsa mellett is ott van a nap. Egy török monda szerint: a föld köldökén, mindennek a középpontjában nő minden földi fa legmagasabbika, egy nagyon magas fenyő, amelynek csúcsa a főisten (Baj Ülgön) lakásáig ér. A fa egyik oldalán a nap, a másik felén a hold található. Avar sírban is találtak olyan csonttégelyt, amelyen kilencágú fa látható, bal oldalán körrel, jobb oldalán félhold alakú ábrázolással, tehát már az avarkorban is ismeretes volt a napos-holdas világfa. Az indoeurópai népek (India, Pakisztán, Banglades, Sri Lanka tartozik ide, illetve a szláv, a germán, a román népek, a lettek és a litvánok) hiedelemvilágában is megtalálható a világfa, az életfa motívuma, de ezen fa csúcsán vagy az ágai között nincsenek égitestek. A paradicsomi almafát a világfa keresztényesített formájának is tekintik. A magyar népmesék, mondák csudálatos fája, égígérő fája, tetejetlen fája, és más sámánhitű népek világfája, azzal a sámánfával azonos, amely összeköti a sámán hitvilág világait, az alsó, a középső és a felső sámán-világot. A sámánhitben tehát a világegyetem hármas tagolódású a középső világ a Föld. A középső világot az alsó és a felső világgal a világfán kívül még világhegy, hatalmas folyó, világtenger is összekötheti. Mi található az alsó és a felső világban? Az alsó világ a hüllők, a kígyók, gyíkok és a békák birodalma a legtöbb sámánhitű népnél. (A görög mitológiából is ismert a kígyók és a föld alatti világ - az alvilág - kapcsolata. Például: Hercules (görög neve: Héraklész), leszáll az alvilágba, hogy az öreg tengeristen (Phorküsz) lányának, Gorgónak a fejét megszerezze. Gorgó kígyóhajú, kígyótestű, női fejű lény, aki a szemébe tekint kővé válik.) A felső világot így képzeli el egy ősi, pogány dal: "Az a szép fényes nap
az isten jobb szeme,
az a szép fényes hold
az isten bal szeme.
Az a futó szellő
isten lihegése,
az a sok szép csillag
isten arca izzad..."
A világfa ábrázolásokban a világfa mellett - a középső világban - lovak, szarvasmarhák, szarvasok, a világfa ágai között madarak láthatók. Gyakori, hogy csak az állat fejét ábrázolják. A világfa mellett valójában nem a tényleges állatok, hanem ezen állatok "lelkei" találhatók. Ezt pontosítja a világmindenségről szóló osztják-szamojéd hiedelem, mely szerint az eget és a földet a "rügyes égi", azaz a lombos fa kapcsolja össze, amely az "Élet anyó" lakásánál nő. Ez a fa nyírfa. Ágain balra a nap (vagy a "nap árnyéka"), jobbra a hold (vagy a "hold árnyéka") van. Felső ágain a születés női pártfogói, a kakukkok ülnek, amelyek szent madarak. (A kakukk a megtestesülés előtti és utáni állapotban lévő emberi lelket szimbolizálja, mert a lélek számára a test ugyanúgy "idegen fészek", mint a kakukk számára más madár fészke, melybe a tojásait csempészi.) "Élet anyó" igazgatja a szülést. Reggel, amikor a nap felkel és első sugarait a földre veti, akkor minden egyes napsugár hegyén emberi lelkeket küld a földre, akiknek aznap meg kell születnie. A sugár hozza a lelket a mi "középső" földünkre. A lélek oda hull, ahol a napsugár a földet megérinti. Ez az emberek igazi születése. Ezután következik az embereknek az anyától (asszonyanyától) való materiális születése. A napsugarat és a lelket ugyanazzal a szóval fejezik ki: ilszat. Az ember szaporodásához hasonló képzeteket fűztek a jószágok, erdei vadak szaporodásához is. Ezért is feltételezhető, hogy a világfa ábrázolásokon az állatok rajzai nem a valóságos, tényleges állatokat, hanem a szaporulatukat bíztosító "lelkeiket" jelképezik. Érdemes azt megfigyelnünk, hogy a fenti hiedelem a naphoz kapcsolja a termékenységet, a szülést, ami a világfa bal oldalán található. A testszimbolikában a nőiesség, az anyaság szimboluma ugyancsak a bal oldal. A sámánok elképzelése a lélekről: A sámán hitű népek körében szinte általánosan elterjedt a több lélek képzete, ami megelőzte az egyetlen (monisztikus) lélek képzetét. Észak-Eurázsiában általánosan elterjedt a `lélekkettősség`, a magyarok, a pogány magyarok körében is a `kettőslélek` hite élt. E két lélek, a szadadlélek és a testlélek. A `testlélek`, az "életlélek", legtöbbször "lélekzetlélekként" jelenik meg. Ez a légzésnek az életelvvel, az élettel való azonosítására utal. A magyar lélek szó a "lélegzet" szó származéka. A lélek és a lélegzet szó, ill. a lélek és a test szoros kapcsolatára utal pl. a "kileheli a lelkét", "hálni jár belé a lélek", "csak aludni jár belé a lélek" szólások. Ez utóbbi kettő mögött, - melyeket a beteges, gyenge egészségű emberekre használják -, egy olyan képzet is meghúzódik, hogy a lélek időről időre eltávozik a testből, véglegesen még nem hagyja el, aludni, hálni még visszatér, visszajár belé. A testlélek lehet egy vagy több. Az indiánok között a test minden részének megvan a maga szelleme, lelke. A sámánhitű törzseknél ugyanazon szó lélek és szellem jelentésű is. A `szabadlélek` az ember testen kívüli megjelenési formája, vagyis magának az embernek a testen kívüli megjelenése. Ez sokszor az ember kicsinyített képmása, Észak-Eurázsiában ezt gyakran árnyéklélek jellegűnek tekintik. A vogul és osztják szabadlélek, árnyéklélek: "isz", a régi magyar "iz" szóval rokon, melynek jelentése: "rák, rákfekély, rákfene, egy rossz betegség, ami a foghúst támadja meg, kisgyereknél ún. szájpenész". A magyar "iz", az eredeti elképzelés szerint gonosz, félelmetes lény. Ez az "Iz egyen meg!, Rágjon meg az iz!" szidalmak is jeleznek. Ez az árnyéklélek kapcsolatba hozható a Jungi árnyék fogalommal. A legkülönbözőbb népeknél az emberi lélek szomorú sorsa az, hogy a halál után iszonyú szellemmé alakul át, amely a hátramaradottakat különböző módon megragadja, megsérti. Ebből a gonosz szellemből betegségszellem alakulhat, és ennek a nevét azután átviszi magára a betegségre is. Ez a folyamat van itt is, amikor a lélekből egy betegség lett. (Iz-szó szabadlélek, árnyéklélek, rosszbetegség, rákbetegség). Itt csak utalni szeretnék Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve a betegség című könyvére, illetve e könyv első kötetére, Út a teljességhez (társszerző Thorwald Dethlefsen), melyekben a betegségeket az árnyék megnyilvánulásainak tekintenek. A szabadlélek leginkább az álmok alatt, sámánoknál a transzállapot idején, illetve a lélek elvesztésének különböző állapotainál (betegségeknél, ájulásnál) mutatkoznak meg. A vogulok képzete szerint, az élet folyamán, amíg az ember egészséges, a szabadlélek nála van, és rendszerint csak az álom idején hagyja el. Nyelvükben az "álomba merült" azt jelenti "elhagyódott", az "elalszom", azt, hogy "elhagyódtam". Délkelet-Ázsia egyes részein is úgy tartják, hogy veszélyes az alvót hírtelen felébreszteni, mert álmában a lelke messze járhat, s időt kell hagyni a biztonságos visszatérésre. Ha a lelke nem tud visszatérni, megbetegedhet. Amikor a test elhagyódott, a lélek különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik, és azokkal békés vagy ellenséges kapcsolatba kerül. Ha a lélek ellenfele erősebb, nem mer kimenni a testből, ennek következtében az ember nem mer elaludni. Összegezve: a szabadlélek az én lélek - ma talán azt mondanánk a személyiség magva -, és az egy vagy több testlélek az életlélek megjelenési formája. A sámánok lélekhitével kapcsolatosan még érdemes megemlíteni a kanadai eszkimók, az inuitok elképzelését. Szerintük a tárgyak és elnevezéseik egyformán valóságosak. Az ember neve a lelke része. Ha két embernek azonos neve volt, azáltal lelki társakká váltak. Tehát az ember neve összekötheti őt másokkal, néha egy egész csoporttal. Még az azonos nevet viselő halottakkal is szoros kapcsolatban álltak, mintegy közös lélek hálózatot alkotva, amely hídként szolgált az élők, a holtak s az állatok világa között. A sámánok kiválasztásáról, beavatásáról: A sámánná válásról kétféle elképzelés ismert, a "passzív", és az "aktív". A magyar, a szibériai, a török néphitben "passzív" módon történik a sámánok kiválasztása, itt a jelölt semmit nem tesz annak érdekében, hogy sámán legyen, inkább tiltakozik ellene, míg a többi közép- és kelet- európai népeknél (tehát a német, lengyel, román, bolgár, horvát, szerb népeknél) "aktív" módon történik a sámánná válás, az egyén saját maga akar emberfeletti erejű, tudású lénnyé válni, és ennek érdekében tanul. A "passzív" módon történő sámánná válás elemei a következők: 1. "Fölös számú csont". A kiválasztódás már a születés pillanatában nyilvánvaló, erre a foggal, illetve tizenegy vagy még több ujjal való születés ténye utal. Akinek nincs fölös számú csontja, e hiedelem szerint nem lehet sámán. Ha a gyerek foggal születik és a bába kitudja venni a fogát, akkor nem lesz a gyerekből táltos, ezáltal sok kíntól, szenvedéstől megmenekül. A sámánokra nemcsak az jellemző, hogy egy, vagy több foggal (sőt több fogsorral) születik, hanem az is, hogy később is több foga van, mint a közönséges embernek. Egy szibériai hit szerint, az a sámán, aki elveszíti fogait nem tud tovább sámánkodni. 2. A leendő sámán gyermekkorában a többi gyermektől eltérő módon viselkedik, emberkerülő, nyugtalan. Veszprém megyében azt tartották, hogy a leendő táltosnak "hét esztendeig - azaz hét éves koráig - mindig bolyongani kell." A darvász történetében ez állt: "ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet." A magyar néphit szerint a táltos, és a táltos lova egyaránt tejen él. (Ez a felsőbb tudást, a beavatottságot jelképezi. A tej, mint az életben tartó anyatej, az "életvize", a halhatatlanság itala, szellemi táplálék, az égi világgal való kapcsolat záloga. Ezzel szemben a boszorkány, aki az ártó hatalmat jelképezi elapasztja a tehén tejét.) 3. A sámán jelölt és a környezete is ellenszegül a kiválasztásnak, az ellenszegülés azonban hiábavaló. Az ellenszegülés már a vihartól való félelemben is megnyilvánulhat, ilyenkor a kiválasztott attól fél, hogy elviszik a halott sámánok szellemei. Ha a jelölt és a hozzátartozói végleg ellenszegülnek a többi sámán, táltos akaratának, akkor a táltosok a jelöltet megnyomoríthatják, vagy testileg válik nyomorékká, vagy eszelős lesz. A szibériai, ill. a török törzsek sámánhitében a sámán hivatás tehát magán viseli a kényszer és a kínzás jellemvonásait. 4. "Huzamos alvás". Az alvás, vagy elrejtőzés során a sámán jelölt teste mozdulatlanul, élettelenül fekszik, három napon át. Míg teste eszméletlenül fekszik, a lelkét természetfölötti lények, általában a halott sámánok lelkei elrabolják és ekkor kapja tudományát. Hogyan? Mi történik ilyenkor a leendő sámánnal? 5. "Szétdarabolás" élménye. A feldarabolás egyik célja, hogy csontjait megszámlálhassák. A vadásztársadalmakban a csontok az élet lényegét jelentik. A sámánná váláskor utazása során azt élheti át, hogy a szellemek megkínozzák, testét csontvázig lecsupaszítják, feldarabolják, majd ismét összerakják. A sámánokat gyakran ábrázolják csontváz formájában, ami a beavatási szertartás során lejátszódó rituális feldarabolódásra utal. Szibéria és Mongólia területének legnagyobb részén a sámán és a kovács között különös kapcsolatot tételeztek fel. A sámánavatás halálmotívuma az újjászületéssel egészül ki. A szétdarabolt testet a természetfeletti lények, sámánok lelkei összerakják, a jelölt újra éled, és a tudomány birtokosa lesz. Az újbóli összerakás, összeragasztás egyes leírásokban nyállal történik. A magyar népmesékben is megtalálható a mesehős testének feldarabolásával kapcsolatos mesemotívum. A mesehős feldarabolásának funkciója megegyezik a nem magyar mesék varázskönyvből való tanulásának motívumával. A nem magyar népmesék mesehőse a varázskönyvből való tanulás által nyeri el az emberfeletti képességeket. Az előbb említettekkel még közel sem zárult le a sámánná válás időszaka, még sámánavató szertartás is szükséges hozzá. Ez a rítus abból áll, hogy a jelöltnek az ég lakóinak való bemutatkozása céljából fára, hágcsóra, létrára vagy hegyre kell felmásznia. A legtöbb helyen ez kiegészült a jelöltnek vér által történő megtisztításával. (Talán azért, mert a vér az élet, az életet adó meleg szimbóluma. Az ősi törzsek a napra istenként tekintettek, a nap és a vér között soros kapcsolatot tételeztek fel, erre utal az a hiedelem is, miszerint az aranyat a nap megalvadt vérének tartották.) A sámánavatáskor megmászandó létra, fa a sámánfa. A szibériai sámánoknál minden sámánnak van egy saját sámánfája a kunyhójánál, ami a sámán életfája. A sámánfa akkor kezd el nőni, amikor a sámánjelölt elhivatott lesz a sámánságra és csak a sámán halálával pusztul el. A sámán halála után egy éven belül elszárad. Megsemmisítése, vagy épségének megsértése a sámán halált vonta maga után. Azonban a hiedelem szerint, ha valaki a sámán fáját ki akarná vágni, és fejszével belevág a fába, a saját lábát sebzi meg vele. A szibériai népek sámánlétráin általában kilenc fok található és kilenc féle fenyőből készítik. A sámánfa azt az utat is szimbolizálja, amelyen a sámán, vagy az imádsága az égbe megy. A sámánlétra, sámánfa tetejére érve a vizsgázó a szellemeknél jelentkezik. Azokhoz a szellemekhez imádkozik, akik oltalmazzák őt. Az oltalmazó szellemeket nem a sámán választja ki, hanem a szellem választja ki a sámánt. A sámán természetfeletti ereje nem őbenne magában, hanem a segítő szellemeiben rejlik. A sámán szellemek nélkül erőtlen, az a sámán, aki elveszíti a szellemeit, megszűnik sámánná lenni, sőt néha meg is hal. "Kapsz egy szellemet, aki mindig veled lesz - második éneddé válik." - tartják Észak-Amerikában. A segítő szellemek a sámán pszichéjének tükröződései. Pszichikus síkon a sámán belső alteregóinak is felfoghatjuk a segítő szellemeket, a szimbolikus segítőket. A sámán utazásai során gyakran eggyé vált szellemi segítőivel. Az archaikus ember - az animizmus szemlélete ebben támogatta -, könnyen átélte a növények, állatok tulajdonságaival való azonosság érzését. Az azonosulást az adott állat bőréből származó ruhák, tollából készített fejdíszek használatával mélyítették. A sámán ruházata: A sámán öltözete, fejviselete igen változatos képet mutat. A fejviselet állhat tollakból, szarvasagancsból, a kettő kombinációjából. Az egész madarat is ábrázolhatja, és ismert olyan sámán fejviselet is, ami vaskoronára erősített agancsos rénszarvasbika-fejből állt. A VII-IX. századdal keltezhető sziklarajzok is ismertek, melyeken szarvat ábrázoló fejviselet látható. Szibériában az Oka folyó mentén a bronzkorra tehető sziklarajzokat találtak agancsos fejviseletű emberalakrajzokkal. A sámándob: Szibériában a sámánizmus hangszere a dob, Dél-Amerikában a csörgő veszi át a dob szerepét. Érdekesség, a magyar népmesei táltosló azonos a sámándobbal. A népmeséinkben a fiatal mesehős égígérő fára való feljutásnak van egy próba jellege. A mesehős a fa tetején táltoslovakhoz jut. A táltosló jellemzői. 1. A táltosló jövendő tulajdonosa rendkívüli módon tudja meg, hogyan juthat hozzá a táltoslóhoz. 2. A leendő táltos sovány gebe. 3. Általában a gazdának kell a hátán cipelnie, eközben elpusztul, de újraéled. 4. A rozoga állatot a hősnek meg kell mosdatni, esetleg tejjel kell etetni. Parazsat is kell adni a hitvány gebének, hogy táltoslóvá változzon. 5. Egy - egy út előtt is meg kell etetnie a gazdának eleven szénnel a táltoslovát. 6. A táltosló gazdájával a hátán elhagyja a földet és felemelkedik a levegőbe, és oda megy, ahová a gazdája akarja. A sámánhit szerint is a leendő sámán az égígérő fáról, a világfáról kapja sámáneszközeit, a sámándobot, amelynek segítségével a sámánmesterséget gyakorolni tudja. Minden sámánnak van sámándobja, ez egyfenekű, gyakran fémfüggőkkel, csörgőkkel ellátott. A sámán megidézi vele a szellemeket, vagy ő megy el a szellemek birodalmába. A sámánhitű népek a dobot a sámán hátasállatának tekintik. A szamojéd népek a sámándobot rénszarvasnak tekintik, a dobverőt, pedig olyan botocskának, ostornak, amellyel a sámán a rénszarvasát sietteti. A szojotok "táltoslónak" nevezték, jelezvén, hogy a dob monoton ritmusának segítségével szinte "belovagolnak" a szellemek világába. Más népek úgy tartják (burjátok), hogy a sámán annak az állatnak a lelkén utazik, a lélekutazások során az az állat a szellemi kisérője, amelynek a bőrét a dobra feszítették. A sámánnak mielőtt a dobját használni kezdené, a dob "felélesztéséhez" fontos szertartást kell végeznie, melynek lehetséges története a következő: A dob abroncsát a sámán meghintette áldozati sörrel. Az abroncs feléledt és a sámán szájával elmesélte a jelenlévőknek, hogy miként élt az erdőben, hogy lett fává. Az abroncs elbeszélése azzal fejeződött be, hogy jól fogja szolgálni a sámánt. Ezután a dob bőrére hintett az áldozati sörből, akkor feléledt a jávorszarvas, vagy rénszarvas, attól függően, hogy milyen bőrrel vonták be a dobot. Az altaji törököknél a sámán égő borókával füstöli meg a dobot, majd pedig tejből párolt pálinkával meghinti. Az osztják-szamojédok szertartásán egy tapasztalt sámán egy lélekutazás során "összegyűjtötte", "összeszedte" annak a rénszarvasnak minden elhullott szarvát, és élő vízzel megöntötte. A csontok, szarvak holt csomójából "feléledt" a rénszarvas, ezután már nem volt "tehetetlen" a sámán dobja. A sámánkodás megkezdése előtt a dobnak a tűz fölé való tartása elengedhetetlen, ez szükséges ahhoz, hogy a bőr jól megfeszüljön rajta. Ez a táltosló parázzsal való etetésével lehet analóg. Dél-Amerikában a csörgő veszi át a dob szerepét. Ott a csörgő nyele a világfát szimbolizálja, a csörgőt képző üres dob pedig magát a Világegyetemet. A benne lévő kavicsok a szellemek és az ősök lelkei. Amikor rázzák a csörgőt, ezek a szellemek tevékenykedni kezdenek, és segítik a sámánt. A lappföldi dob vizsgálata azt bizonyította, hogy a hangszert csak bizonyos meghatározott helyen ütötték. A sámánok dobjaikat jóslásra is használták, ilyenkor dobolás közben egy bizonyos mutató mozgását figyelték meg. Ilyen mutató lehetett a dobhoz erősített fémkarikaköteg, amit "békának" neveztek. A béka a rezgő bőrtől függően ugrándozik, a mint a modern kísérletek kimutatták, ezt a mozgást lehetetlen előre pontosan meghatározni. A magyar népi kultúrában gyerekversekben, a regösénekekben egy különös dobnak az emlékét találhatjuk meg: Gólya, gólya gilice
Mér véres a lábad?
Török gyerek vágta,
Magyar gyerek gyógyítgassa
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Adjon isten lassu esőt,
Mossa össze mind a kettőt,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.
A napok fordított sorrendje, a szita és a dob együttes megjelenése a vers jövendőmondó szerepére is utalhat. Transzállapot: A sámán a dobszó, a csörgő, az ének, a tánc közvetítésével kapcsolatba került szellemi segítőivel, ez egyben az eksztázis állapotának elérését is jelentette. Az eksztatikus állapotot, a transzállapotot a régi magyar nyelv rejtezésnek, révületnek is ismeri. A rejtez szót álhalottra, tetszhalottra is használták. Az eksztázis állapotára a palócok, a matyók és a bodrogköziek az elragadtatódik kifejezést használták, a bukovinai és a moldvai székelyek az ellesz, és ellát igét. A rejtez, elrejtez szóval kapcsolatosan felidézhetjük Arany János Toldiját is: "Mondd meg ezt, jó Bence, az édes anyámnak,
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla,
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
De azért nem hal meg, csak olyaténképpen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És midőn fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle."
A regösök a sámánok utódainak is tekinthetők. A regösök énekének refrénje is érdekes a táltos, a sámánmunka szempontjából. A refrén általában így hangzik: "haj regő rejtem" Ez a sámánok eksztázist elősegítő sámánénekeinek refrénjéből származtatható, ami eredetileg így szólt: "Haj! Révüléssel révülök." Róheim Géza ezt így értelmezi, "haj, extázisban vagyok". A refrénben található haj! - indulatszó, a természetfölötti lényeknek, a szellemeknek szól, felszólítja őket, hogy segítsenek, mert a sámánnak bármilyen feladatot kell is ellátnia azt csak a segítő szellemei révén teheti meg. A révüléssel kapcsolatos jelenség még az ásítás és a melegség. A révülő sámánt melegség, hőség lepi el. A sámán úgy is kapcsolatba léphet a segítő szellemeivel, hogy amikor magához hívja, kitátja a száját, hogy lenyelhesse azokat, így bocsájtotta magába a megérkező szellemet. Ez is jelzi, hogy igen sokféle lehet a sámán kapcsolata a szellemi segítőivel, kisérőivel. Néhányuknak a sámán a "gazdája", utasításokat adhatott számukra, más segítők oltalmazták, védték őt. Egyfajta "spirituális házasság" is létrejöhetett közöttük. Néhány társadalomban a sámánok örökölték szellemi segítőjüket és egymás között ki is cserélhették azokat. A sámánok a szellemeikkel való kapcsolat, a "lélekutazás" során időben és térben távoli eseményekről szereztek tudomást. Az "lélekutazás" iránya sem véletlen. Az alsó világba történő utazások alkalmával - ahová pl. alagúton, földi lejáratokon, vízmosáson juthattak el -, találkoztak állati segítőikkel. A későbbiekben ezek a szellemi segítők, szimbolikus erőforrásokként erővel, energiával "látták el" a sámánokat. A felső világban, - ahová a sámánok az égígérő fán, füstcsatornán, létrán, hegyen, szivárványon, a busmanok a zsiráf nyakán jutottak el - a sámánok szellemi mesterekkel, tanítókkal találkoztak, akik tanácsokkal, útmutatásokkal segítik őket. A szellemi tanító nemegyszer a nagyszülő, nőknél a nagymama (ősanya). A "lélekutazásokat" gyógyítás céljából tették, vagy a halott lelkének túlvilágra kísérésének szándékából. De ez már a következő előadás témája. Horváthné Schmidt Ilona
klinikai szakpszichológus
E-mail:
[email protected] IRODALOM 1) Bongard - Levin, G. M., Grantovszkij, E. A. (1981): Szkíthiától Indiáig. Gondolat. Bp. 2) Diószegi V. (1978): A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó. Bp. 3) Diószegi V. (1960): Sámánok nyomában Szibéria földjén. Magvető Kiadó. Bp. 4) Drury, N. (1994): Sámánok, látnokok. Édesvíz Kiadó. Bp. 5) Hoppál M., Jankovics M., Nagy A., Szemadám Gy. (1988): Jelképtár. Helikon Kiadó, Bp. 6) Hoppál M. (1994): Sámánok. Lelkek és jelképek. Helikon Kiadó, Bp. 7) Horwitz J. személyes közlései. Köszönet érte! 8) Jung, C. G. (1995): Föld és lélek. Az archaikus ember. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 9) Saunders, N. J. (1996): Állatszellemek. Helikon Kiadó. Bp. 10) Süle F. (1990): Vallás vagy pszichoterápia? Animula Egyesület, Bp. 11) Szabó M. (1994): Az a szép, fényes nap. Magvető Kiadó. BP. 12) Trencsényi - Waldapfel I. (1976): Görög regék. Móra Ferenc Kiadó. Bp. 13) Vitebsky P. (1996): A sámán. Helikon Kiadó. Bp.
