A százéves mozi

A százéves mozi

1895. december huszonnyolcadikán egy párizsi kávéház alagsorában belépti díj ellenében tíz darab, egyenként kétperces mozgóképet vetített egy lyoni fotócikkgyáros. Ettől kezdve nagyi húsz előadásban ismételték meg a vetítéseket. Az első nap bevétel 33 frank volt, január végére ez már napi 2500 frankra ugrott.

A lyoni gyáros, azaz: gyáros-család, apa és két fia: Auguste és Louis Lumiere az amerikai Edison-cégnek Párizsban felállított kinetoszkóp-szerkezetét látva kapott kedvet a szerkezetben végtelen szalagon, pénzbedobás ellenében pergő film (hártya) kinagyítására, tömegek számára láthatóvá tételére. Edison szerkezetét csak egy ember működtethette; a három Lumiere viszont felismerte, hogy beláthatatlan üzleti haszonnal járna egy olyan vetítőszerkezet előállítása, melynek segítségével ugyanazt a mozgóképet elvileg korlátlan számú néző élvezhetné. Ily módon a bevétel megsokszorozódna, miközben a vetített film előállítási költsége változatlan marad.

A mozgóképet tehát már Lumiere-ék előtt feltalálták, így az említett T.A. Edison, valamint többek között, elsőként L.A. Augustin Le Prince (1888). Lumiere-ék érdeme a mozgókép tömegek előtti vászonra vetítésének ötlete. Ők nem a mozgóképet, hanem a mozit találták fel. ez viszont halhatatlan érdemük.

A századfordulón már világszerte működtek mozik.

A moziban egyszerre sok néző által megtekintett mozgókép különleges lélektani hatást keltett.

Először a mozgás látszatának élménye hatott. Ezt a látszatot az emberi szem tökéletessége okozza: az időegység alatt gyorsan vetített nagyszámú állókép együttese a mozgás érzetét kelti. A nagy élmény: a kendőzetlen(nek képzelt) valóság élménye.

Ezt követte hamarosan érdekes vagy tréfás történetek elmesélése, egyfajta képi epika; ezeket a történeteket különböző hősök élték át és közvetítették, drámai megjelenítés formájában. Méghozzá egy addig soha össze nem kerül, heterogén társadalmi közeg számára.

A moziban ugyanis mindennemű társadalmi réteg együtt ül. A hatás egyszerre, együtt éri őket egy sötét teremben; valamennyien ugyanannak örülnek, ugyanazért izgulnak, ugyanazon nevetnek. Bankigazgató és küldönce, huszárkapitány és bakakáplár, grófné és szobalánya, pékinas és viciné, tanító néni és iskolás gyerek. Ezek a társadalmi rétegek korábban, például a színházakban, elkülönültek. Bizonyos színházakba a szegényebb nép már a jegy ára miatt sem juthatott el.

A moziban ülők látszólag a történetet élvezik. Valójában a vetített cselekményt közvetítő hősökkel azonosulnak. E hősöket jól megkülönböztető típusok alakították ki; ki-ki kiválaszthatta a maga lelkivilágának legrokonszenvesebbet. Belőlük lettek a csillagok (sztárok). Ezek a típusok a néző helyett éltek, küszködtek, szenvedtek, győztek, örültek.

" A mozi élmény olyasfajta tudatbeszűküléssel jár, mint a hipnózis; a hatást a belső világ szűk határok közé szorításával fokozza. Csak azt láthatjuk, ami a filmvásznon megjelenik. Képzeletünk nem kalandozhat el, mint olvasás közben. Mindez végeredményben ember és világ fogalmon kívüli kommunikációja." (Robert Musil)

A mozi fénykora az 1910-es évektől az 1950-es évekig, a képsugárzó készülék (televízió) elterjedéséig tartott. Szűk fél évszázad! A nagy befogadóképességű mozik száma mára megritkult. Sok száz főnyi, vagy akár ezres tömeg ma már nagyon ritkán lát együtt filmet, a tömeglélektani hatás tehát elenyésző. A régi, "klasszikus" moziközönség nincs többé. A képernyő előtt legföljebb egy család vagy baráti társaság ül. A filmet többnyire magányos ember nézi, de ő is környezetének körülményei - zajok, fények, családtagok megjegyzései, telefonhívások, étkezés - közepette. Ha a készülékben régi film látható, az csak elvileg azonos önmagával. Elvész a térélmény, a színek megkoptak - és elvész a közös tömegélmény keltette hangulat. Ezért - ezért is - csalódunk oly gyakran egy hajdan látott, annak idején maradéktalan élményt nyújtó film televíziós sugárzásakor.

Ha pedig eljutunk egy moziba, a legföljebb száz-kétszáz főt befogadó termecske ritkán telik meg. A mozi hangulata is más; célszerűbb, nemegyszer kopottabb a berendezés.

Mi magyarok számarányunkhoz képest szinte meghökkentő mértékben vettünk részt a mozi kultúrában. A világ egyik legelső nagy művészfilm-vállalatát -"Famous players in famous plays", később: Paramount Pictures - a tízes években alapította a Zemplén megyei Ricse községből elszármazott Zukor Adolf (1873-1976), aki hosszú életen át sem szűnt meg hazáját és szülőfaluját támogatni. Közismert az I. világháború után Bécsbe, majd Angliába, illetve Hollywoodba szerződött Korda Sándor és Kertész Mihály működése. Filmcsillagokkal is dicsekedhetünk: Bánky Vilma, Putty Lia, Nagy Kató, Hajmássy Ilona, Lukács Pál, Szőke Szakáll, Várkonyi Mihály.

Budapesten világviszonylatban jelentős színészek, rendezők, tervezők, fényképészek működtek. Az 1930-as évek közepe táján és az 1960-as években a magyar film nemzetközileg elismert jelenség volt. A magyar költők szinte megjelenésének pillanatától kezdve élvezték és értékelték a filmet, a mozit. E krónikát lapozgatva, képzeletünkben felbukkan a régi mozi, ahogyan Babits Mihály átélte a Mozgófénykép című versében: A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sík lepedőn. olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt: első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetít.