A tájköltészet változatai

A tájköltészet változatai

A leírás az irodalmi ábrázolás egyik alapformája, egy tárgyat, jelenséget, szeméylt, helyet tulajdonságaival ragad meg: kiemeli legfontosabb jellemzőit, felidézi minél több vonását. A tájleírás a XVIII-XIX. században önállósult műfaj, fejlődése során több változata alakult ki. Kezdeti fő típusa élménylírai, a költő tekintetét egy konkrét élethelyzetben ragadja meg a táj látványa, amelyhez sz 959k1014j emélyes megjegyzéseket fűz.

A tájélmény és tájköltészet változásai

- középkor:

A teremtett világban az ember teremtményként él, ez a teremtménytudat teszi azonossá a természettel; az őt körülvevő világra csak az ihlet pillanataiban tekint (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz). A természet és ember azonossága a ma már groteszknek tartott felfogáshoz is elvezet: középkori periratokban fölléptek a pockoknak az emberrel azonos jogaiért.

- reneszánsz:

A teremtőtudat megjelenésével az ember körültekint, hogy meglássa minek a teremtője és gazdája. A természet az ember élettere, szépsége egyrészt humanizált szépség, másrészt a Jordano Bruno-i 'Natura es deus in rebus' elv alapján a természet az isteni tökéletesség tükörképe. Ezt a tökéletességet a humanista költők antik eredetű toposzokkal is érzékeltetik.

- klasszicizmus:

A természet elveszti egyediségét, fenséges mivolta egy deista, panteista istenfelfogás ihletettségének következménye. Ily módon az első természet helyébe (teremtett világ) a második természet (a művészet által létrehozott természet) kerül.

- szentimentalizmus:

A rousseau-i elvnek megfelelően egybemosódik az első és második természet, miközben a filozófiai elv az első természet nyugalmát, fenségességét állítja szembe a polgári világ diszharmóniájával, képi szinten mindez a második természet klasszicista hagyományaként realizálódik. A szentimentalizmus is átveszi a természetábrázolásban a kanti szépségeszményt, s ez tükröződik Rousseau természetről tett vallomásában is.

- romantika:

Korai időszakában továbbra is a fenséges esztétikai minőség uralkodik, s a tájban az egzotikumot keresi; ugyanakkor fölerősödik az érdeklődés a helyi színek iránt a nemzeti vagy közvetlen környezet feltérképezésére. Ez utóbbi esetében a lírai közvetlenség lesz a meghatározó ábrázolási módszer.

Petőfi tájábrázolásának újdonsága és jellegzetességei

Az új tájeszmény a romantika vadregényes, ember nem lakta hegyvidékeivel szemben az Alföldet jeleníti meg a költészetében. E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt.

1848 januárjában írta A puszta télen című leíró költeményét. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik "a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél. A második strófában a már alkotásokból ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldet: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a prücsök hegedűje. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár értékeit, s ezzel szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. A benti világ rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első három vsz. békésebb mozdulatlansága helyébe most a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8. szakasz zárósorának jelképszerű látomása "Háta mögött farkas, feje fölött holló", emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt.

Pár hónappal később s szintén Pesten írta Kiskunság című költeményét. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848. máj-jún) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kurdarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.

Petőfi az összes tájversében a haza szépségére hívja fel a figyelmet. Ha már egy ilyen szép hazánk van, akkor tenni is kéne valamit a felvirágzása érdekében - ezt sugallja Petőfi. A hazáért akár az életünket fel kell áldoznunk.

A tájélmény változása a szimbolizmusban - Ady költeményei

A szimbolizmusban átalakul a tájélmény: a táj a lírai én belső világának kifejezőjévé válik, a megjelenített konkrét képi világ elvont tartalmakkal bővül, a táj szimbólumhordozóvá válik.

Lásd Ady A magyar Ugaron című versének elemzését a 22. számú tételnél.