Az operett

Az operett

Az operett mint modern műfaj, mint a polgári középosztály győzelmének hírvivője, az 1850-es években született Párizsban. Legitim szülőatyja Jacques Offenbach volt.

Az operett kirobbanó sikerét három sajátosságának köszönhette. Elsősorban a friss, szellemes-dallamos zenének, amely befogadta az opera szép szólóit, duettjeit, kvartettjeit, kórusait, de kerülte, sőt gúnyolta a fellengzős pátoszt, a mesterkélt drámaiságot. Népszerűségét fokozta a tánczene és a folklorisztikus motívumok beépítése. Másodszor, széles tömegeket vonzott a fordulatos történet, amely a vágyálmokat elégítette ki, s többé-kevésbé a népi igazságérzetet, miként a népmese. Az operett hatását növelte harmadik erénye: a látványossága, a pompás díszletek, a csillogó kosztümök, a művészi táncok.

Belső értékein kívül volt az operett születésének és tüneményes karrierjének egy alapvető környezeti feltétele: a nagyváros.

Az új zenés műfajt kedvező környezet fogadta Bécsben, ahol a történeti szituáció és hagyomány, szóval a hely szelleme találkozott az operettben. A 19. század derekán a város barokk és biedermeier hagyománya is összebékült. A jámborságot és az érzékiséget, a lojalitást és az iróniát, a látványosságot és a humort, a zenét és a táncot az operett egyesítette.

A Singspiel néven ismert műfaj - főként a párizsi operett hatására - új nevet és tartalmat kapott a század második felében. Ezt jelezte Offenbach, Hervé gyors és viharos sikere és adaptálása Franz Suppé, Karl Millöcker és mindenekelott Johann Strauss műveiben. A bécsi operett azonban sokban különbözött a párizsitól: nem volt olyan kíméletlenül ironikus, zenéjében sem a fanyar szatirikus motívum, hanem inkább az édes-ábrándos dallamosság, és a táncban nem a kánkán, hanem a keringő uralkodott.

A kor hírneves írója és kritikusa, Karl Kraus nem kizárólag az operettet mint a dekadencia bomlástermékét támadta, hanem a fin de siccle Bécs egész modern kultúráját, az Ifjú Bécs írócsoportot, a lerombolt irodalmat", a szecessziós művészetet, mert mindebben az elfajult polgári középrétegek szellemi és morális hanyatlásának termékét látta. Kraus kirohanásai érthetők: ő az egész elkorhadt rendszer kérlelhetetlen ellenfele, és egyúttal radikális műkritikus volt.

A XX. század hatalmas változásokat érlelt az egész világon. A Monarchiában érezhetően növekedtek a szociális és nemzeti feszültségek, akárcsak a politikai konfliktusok a nemzetközi arénában. Forrongott a kultúra is: az új erők, új stílusok meghaladták a historizmus és a romantika öreges érzelem- s formavilágát. A megújító forrongás magával ragadta Bécs és Budapest művészetét, zenei kultúráját. A korhangulathoz alkalmazkodnia kellett az operettnek is.

Ady Endre értelmiségi sznobizmustól mentesen mutatott rá az operett közvéleményformáló hatásának egyik rejtett, többnyire jól elrejtett vonására. Ady kollégája és költőtársa, Juhász Gyula is észrevette, hogy az európai operett eltolódott az Osztrák-Magyar Monarchia felé, és lassan, de biztosan eljön Magyarországra. Azzal érvelt, hogy a dráma még nem találta meg új formáját, nem felel meg az újság és a mozi által támasztott követelményeknek. Az operett mozgékony történet, sok könnyű lírával és muzsikával, sok dekorációval és egy kevés komolysággal.

Századunk első évtizedében kivirágzott az addig inkább aljnövényzetként tenyésző budapesti operett is. Jeles alkotói, Huszka, Jakobi, Kacsóh, Szirmai, nem tehetséges amatőrök, hanem a Zeneakadémián képzett hivatásosak voltak. Ők felső fokon tanulták a komponálást és a hangszerelést.

Lehet, a háború alatt és után a menekülés vágya vitte be a népeket az operettszínházba. De hogyan, mivel őrizte meg varázsát a Csárdáskirálynő ötven, hetven év múltán, Honthy Hanna után is, a rockzene és a legmodernebb musicalek korában is? Az operett rejtettebb érdekessége a zene, a tánc, a mese, a dalszöveg együttesében, az egész mű ambivalenciájában kereshető. Mert az operettben lehetett egy az egyben tündérmesét, csodát, valóságos karriertörténetet, gazdagságot, házasságot, boldogságot látni, és lehetett a fonákjáról nézve a mese, a csoda, a karriertörténet paródiájaként értelmezni. Lehetett azzal a hittel beülni a színházba, hogy ott egy mágikus erő felfüggeszti a társadalmi rend s a mindennapi élet törvényeit, de lehetett úgy is felfogni a színházat, hogy ott szabad mindaz, ami a mindennapi életben tilos vagy veszélyes: kritizálni, kigúnyolni a bürokráciát, a tábornokokat és a mágnásokat, az egész fennálló társadalmat. Mennyire igaz elvágyódás, és mennyire hamis illúzió a Csárdáskirálynő híressé vált dala: Túl az Óperencián boldogok leszünk túl az Óperencián béke vár reánk."

Az operett belső társadalmi és nemzetek közötti integratív ereje századunk háborúi alatt, közöttük és ellenükben is érvényesült. Ez a zenés műfaj a tömegkultúra integráns része lett, s ha színvonala, értéke erősen ingadozott is, két érdeme aligha tagadható. Az operett új közös nyelvet teremtett e megosztott földön, és nem zárta el, inkább megnyitotta az utat a magasabb zenei műveltség előtt.

(részletek Hanák Péter A bécsi és a budapesti operett kultúrtörténeti helye c.tanulmányából)

A Csárdáskirálynő

A Csárdáskirálynő talán a legismertebb operett. Sokatmondó tény, hogy a statisztikák szerint nincs egyetlen olyan perc sem, hogy a világon valahol fel ne csendülne - filmen, tévében, vagy rádióban - a Csárdáskirálynő valamely dallama.

Az orfeumcsillag Vereczki Szilvia és Edwin Lippert-Weilersheim herceg reménytelennek látszó szereleme köré fonódó történet akár banálisnak is mondható. A nosztalgikus operettben omnia vincit amor, a szerelem legyőzi a gőgös szülők ellenkezését, sőt, az akadékoskodó Bóni gróf is megtalálja párját Stázi grófnő, Edwin korábbi, szülei által rákényszerített menyasszonya személyében.

Leo Stein és Jenbach Béla librettója még 1914 tavaszán íródott, ám a háború kitörése miatt hallgatásba süllyedt Kálmán csak egy évvel később áll neki a zene megkomponálásának. A budapesti operett minden találmányát, trükkjét felhasználva igazi orfeumi egyveleget komponált a pikáns párizsi sanzonból, az édes bécsi valcerből és a stilizált pesti cigányzenéből. Kálmán még kevésbé zavartatta magát bizonyos zenedrámai követelményektől, mint Lehár a Víg özvegyben. Lényeg: a tánc. A Monarchia haláltánca. A Csárdáskirálynőben sok minden paródiaként hat az egész darabot átható irreális orfeumvilág révén. Itt a lét csak látszat" - éneklik Ferkóval az élükön az orfeum törzsvendégei. A magyar nyelvű szellemes dalszövegek Gábor Andor munkáját dicsérik, aki az eredeti német szöveget sok invencióval fordította, sőt kissé kifordította, a pesti sanzonok szövegvilágának stílusában.

A művet 1915-ben mutatták be Bécsben, majd 1916 novemberében (Ferenc József halálának havában) került magyar színpadra. (Ekkor az olaszországi Isonzó fronton a fél milliót meghaladta a halottak, és csaknem az egymilliót a sebesültek száma.) A darab hamarosan világsikert aratott, Svédországtól az Egyesült Államokig mindenütt játszották. Ahogy egyik korabeli bécsi kritikus írta: Az egész világ két dologtól visszhangos: az ágyúdörgéstől és a Csárdáskirálynő sikerétől."

A librettót 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső átírták, a primadonna szerepből kiöregedett Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Cecilía (az eredeti változatban Anhilte), és kibővítették Miska szerepét, a harmadik felvonás színhelyét pedig egy hotel halljából egy karlsbadi sétányra helyezték át.

Az előadás

A mű az által emelkedik ki az operettek sorából, hogy a könnyed réteg, a banálisnak látszó történet alatt a történetben valódi hús-vér alakok, igazi mély emberi érzések, erős szenvedélyek rejtőznek. Magában hordozza korának sajátos életérzését, a XX. század elejének önpusztító és egyben végtelenül életszerető rohanását, a halálfélelem elől való menekülést, amint azt Bóni gróf és Kerekes Ferkó éneklik: Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet!" A mű által hordozott kettősséget hűen jellemzik az olyan dalrészletek, mint az "Itt a lét csak látszat, itt minden ember játszhat" vagy az "Álom, álom, édes álom, álomkép, álmodjuk, hogy egymásé leszünk mi még. Angyalok, ha ránk lenéznek, suttogják, lám a földön is van égi boldogság."

Előadásunkban a történet elmesélése közben szimultán kívánjuk megidézni a kor társadalmi sajátosságait és az operettet mint műfajt. E teátrális formában a fordulatok színházisága felerősödik, a műfaj, a történelmi háttér és maga a történet egyaránt exponálódik. Az operettre jellemző könnyedség és keletkezési korának felszín alatti forrongásai jegyében előadásunk az utolsó boldog békeév" végnapjaiban játszódik, a hamadik felvonás időpontja pedig épp 1914. június 28., a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet, a béke végének napja.

A Csárdáskirálynő színrevitelében a rendkívüli látvány, az élő nagyzenekari muzsika, a kiváló énekhangok és a színészi alakítások kiemelkedő színházi estet ígérnek minden közönségréteg számára.