Szekszárdon született értelmiségi családból. Apjának, a későbbi törvényszéki bírónak erkölcsi szigorúsága, s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta bélyegét szinte egész életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten, később Budapesten tanított. A Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek meg versei. A háború alatt háborúellenes versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi tanárnak nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után megfosztották egyetemi tanszékétől, tanári nyugdíjától. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás, a humánum féltése fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg hosszas szenvedés után gégerákban.
Babits Mihály a liberális polgári kultúra kiemelkedő alakja, a magyar irodalom egyik 11311b119l legsokoldalúbb jelensége volt. Költő, műfordító, regény és esszéiró. A 20-as évek második felétől a Nyugat szerkesztője, s mint a Baumgarten-alapitvány kurátora az irodalmi közélet szervezője is volt. Gondolkodására, világlátására az antikvitás és a kereszténység mellett leginkább Kant, Nietzsche és Bergson hatottak. Rendületlenül hitt az európai kultúra egységében. Ezért állt hozzá legközelebb a görög-római kor és a Biblia. Nagy művében, az 1936-ban megjelent Az európai irodalom történetében annak összefoglalására vállalkozott, amit közös európai hagyománynak tartott. Ennek a hagyománynak őrzését, továbbvitelét tartotta egyik legfontosabb feladatának. A régi és az új, a klasszicitás és a modernség együttes jelenlétét akarta megvalósítani műveiben. Roppant nyelvtehetsége tette egyik legkiválóbb műfordítónkká. Lefordította többek között Dante Isteni színjátékát is. Első önálló kötete, a Levelek Írisz koszorújából 1909-ben jelent meg.
In Horatium (1904):
A kötet első, programadó verse, melyet ars poeticának is felfoghatunk. Babits ebben a versében a horatiusi "arany középszerrel" a "soha meg nem elégedés" eszméjét állította szembe, megvallva, hogy a világ sokszínűségének befogadására törekszik. A költemény az örökös megújulás vágyát hirdeti: " ... a dal is légyen örökkön új". Az új költészetnek olyan világba kell megszületnie, melyre jellemző az örökös körforgás, változás ("nem léphetsz kétszer ugyanabba a patakba"). A vers időmértékes, strófaszerkezete kötött.
Lírikus epilógja (1909):
A kötet utolsó, záró verse, mely a művészi megújulás vágyát sugallja. Babitsnak ez, az egyik legkorábban közreadott verse a lírikus általános léthelyzetét fogalmazza meg: "Csak én birok versemnek hőse lenni". Megfogalmazódik benne a világ megismerhetetlenségének gyötrelme is. A vers műformája szonett (14 sor: 4,4,3,3).
1911-ben újabb kötettel jelentkezett (Herceg, hátha megjön a tél is). Ebben az évben Fogarasról, Újpestre került tanárnak, és ezzel új korszak kezdődött költészetében és magánéletében is. Pest közelsége lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon az irodalmi és tudományos közéletbe, a felgyorsuló politikai események pedig lírai válaszadásra késztették. Az 1916-ban megjelent harmadik kötete, a Recitativ már jelzi, hogy a politikai események is hatnak költészetére. Ebben a kötetben jelent meg az 1912-es munkástüntetésre reagáló verse, a Május huszonhárom Rákospalotán. Az első világháború kitörése után Babits hamar felismerte a háború igazi jellegét, és volt erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy Adyhoz hasonló erővel szálljon szembe a háborús uszítással. Háborúellenes verseiért (Húsvét előtt, Fortissimo stb.) a hivatalos politika részéről megtorlást kellett elviselnie: istenkáromlásért perbe fogták.
Húsvét előtt:
Ezt a versét a költő maga mondta el a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő, hatalmas versmondat a költemény első nagyobb része. A vers legfontosabb üzenete a soviniszta uszítással szemben a béke bátor, harcias követelése, a békevágy kinyilvánítása.
Háború utáni magatartását az ellenforradalmi rendszerben a visszahúzódás, az elzárkózás jellemezte. 1925-ben megjelent kötetének címe is - Sziget és tenger - arra utalt, hogy a magánélet nyugalmába, az idill lakatlan "szigetére" szeretett volna elbujdosni. Ekkor lett a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten-dij intézője. Költészete átalakult, elkomorult. Egyszerűsödik a rímtechnikája, gazdagodik verseinek tartalma, mondandója. 1929-ben megjelenik Az istenek halnak, az ember él című kötete. Ebben a kötetben található A gazda bekeríti a házát című verse.
A gazda bekeríti a házát:
A cím és az első sorok egy pillanatra felidézik az esztergomi Előhegyen lévő nyári lak kertjét, se a metaforák (léckatonák, dzsidások) már a mélyebb réteget bontják ki. Legalább két jelentésréteget fedezhetünk föl. Van egy konkrét szint mely valós védelmet takar akár ember, akár a természet viszontagságai ellen. A metaforikus szintben a szubjektum veszélyérzetét, fenyegetettségét láthatjuk.
Ebben a kötetben jelent meg a mások fájdalmával együttérző, a Cigány a siralomházban című költeménye. 1936-ban megtudta, hogy rosszindulatú daganata van, s verseiben megszólalt a haláltól való rémület is.
Ősz és tavasz között (1936):
A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. Az elmúlás változása az elmúlás általános kifejezője. De ez itt módosul. A mű lényegi gondolata a halállal való szembenézés, arra felkészülés. A költemény szerkezetét az évszakváltás rendje szabja meg. A vers ősz utói természeti képpel kezdődik, melyet a halálra való utalás tesz baljóssá. A silány földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz. Az óév és az újév fordulójával nem a vidám szilveszteri hangulatot kelti fel, hanem az idő megállíthatatlan múlásának élményét. A jövő reménye fel sem merül, csak az Arany Jánosi panasz tör fel :"Mennyi munka maradt végezetlen !". A tavasz képeivel a vers hangneme személyessé, elégikussá válik.
Babitsot saját testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó emberek előtt már a 30-as években felrémlett egy új háború pusztításainak látomása. A kultúra és az emberiség féltésének morális parancsa fordította szembe a fasizmussal.
Jónás könyve
Jónás könyve (Bibliai):
A kis próféták gyűjteményébe tartozik a Jónás könyve. Tulajdonképpen elbeszélés: egy engedetlen próféta némileg mulatságos történetét mondja el, ki előbb menekülni akar a rábízott feladat elől, aztán panaszkodik Istennek a prédikációja által elért váratlan siker miatt. A többi prófétai könyvtől éppen novellisztikus jellege különbözteti meg: azok egy-egy próféta hiteles vagy fiktív szavait tartalmázzák, ez viszont Jónás életének egy kalandját meséli el, s csupán egy rövid ima, Jónás imája erejéig idézi magát a prófétát, a zsoltárokhoz hasonló verses szöveget adva a szájába. A rövid, könnyed, élvezetes olvasmány egyrészt azt bizonyítja, hogy az isteni küldetéstől nem lehet megszabadulni, másrészt szembefordul már a könyörtelen vallásossággal, a fenyegető ostorozással is: a türelmet, a megbocsátást hirdeti.
Babits: Jónás könyve:
A Jónás könyve című elbeszélő költeményét (1937-1938) Babits még kórházba kerülése előtt kezdte írni, és a nehéz műtét utáni lábadozásban, állapotának átmeneti javulásakor fejezte be.
A költőnek ez a műve szerepvers: Babits a bibliai történet mögé rejti saját léttörténetét, szellemi önéletrajzát.
A mű négy részből áll: 1. Jónás menekülése, 2. Jónás a hal gyomrában, 3. Ninivében, 4. Jónás lázadása az úr ellen. A történet szerkezetét a késleltetés határozza meg. Két nagy "várakozás", egy beteljesülő és egy be nem teljesülő várakozás két részre osztja a történetet. Az 1. és 2. részben várjuk Isten Jónást elhívó parancsának teljesülését, ami meg is történik, pontosan a szerkezet közepén, a 3. rész elején. A 3. és 4. részben Jónás ninivei ítélethírdetésének teljesülését várjuk. Eltelik negyven nap és negyven éjszaka, Jónás ítélete azonban nem teljesedik be, és a 4. rész végén az Úr szavaiból megtudjuk: "...negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi / az én számban ugyanazt jelenti." Az 1. és a 3. rész mozgalmas eseménysora többnyire a külvilágban zajlik, a 2. és a 4. viszont főleg egy belső színhelyen, Jónás tudatában játszódik, Istennel való tusakodásait, perlekedéseit közli. A 2. és a 4. részben is egy-egy példázat teszi szemléletessé az Úr cselekvéseinek értelmét.
Babits története két helyen tér el a bibliai szövegtől: a) a Bibliában a próféta maga kéri, hogy vessék a tengerbe, Babits szövegében pedig meg akar bújni, azt kívánja, tegyék ki erdőszélre, azt hiszi, megfuthat küldetése elől. b) a bibliai történetben Ninive lakói megtérnek, Babits művében pedig csúfot űznek a prófétából. A cselekmény drámaiságát az adja, hogy a mű szerkezete csupa ellentétből épül: Jónást elhívja az Úr, és ő megszökik, Isten megbünteti és megmenti, Jónás meggyőződik arról, hogy Ninivének pusztulnia kell, és nem pusztul el.
Az Isten és Jónás közötti ellentét éles. Jónás azonban - bár szembeszegül az úrral - mégis őt szolgálja. Mihelyt meghallja utasítását, pánikszerűen menekül ugyan, de tudja jól, hogy Istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, és tudja, hogy Istennek igaza van. Jónás lelkének ezek a belső történései a tudat szélén, a tudat alatt, vagy felett zajlanak.
A történet a sorsa elől menekülő ember példázata. Az átlagos emberé is, akinek nem kell a történelmi nagy szerep, aki élni akar, de nem hagyják. Jónás szökésében általános emberi magatartás nyilatkozik meg: kitérni a vihar elől. A költő maga is teli van elemi békevággyal, zavartalan élet óhajával, ám az emberi lét alapkérdései is izgatják, és a külvilág éppen abban akarja megakadályozni, hogy ezeket a kérdéseket megszólaltathassa, hogy saját értékrendje szerint éljen. A világ prófétálást várna tőle, de ő "rühelli" ezt a szerepet.
Groteszkség: Jónás alakja egyszerre magasztos és nevetséges. Szökött próféta, majdhogynem méltatlan igehíredető, duzzog, kételkedik, mégis valami belső kényszer hajtja, hogy vásárra vigye a bőrét. Érzi, hogy minden esendőségünkkel együtt, közvetlen személyes érdekeink ellenére is a "magasat" kell szolgálnunk. Maga az Úr inti le a túlbuzgóvá lett Jónást, amikor Ninive vesztét követeli, mert ő jobb megoldást tud a gyilkolásnál. A város, a civilizáció sok bűne ellenére sem érthet egyet a az élet megsemmisítésével, a háborús pusztítással, és a történelmét, jövőjét építő ember életének, értékeinek megbecsülésére int. Ninive pusztulása tehát elmarad.
Jónás kudarcában Babitsnak az emberi lét megoldhatóságába vetett reménye, bizalma is kifejezésre jut.
A költemény nyelve végsőkig letisztult nyelv, a bibliai történet régiségét avult szó- és igealakok is érzékeltetik. A párrímes ötös és hatodfeles jambikus sorok ősi monoton egyszerűséggel futnak, a suta, archaizáló rímek is régi magyar szövegek hangulatát idézik.
Babits 1939-ben a Jónás imájával egészítette ki művét. Ez a verses fohászkodás már nem kötődik epikus szállal a cselekményhez. A költő leveti álarcát, vallomása az eszményekhez való ragaszkodás, az emberi helytállás tragikus szépségű dokumentuma.
Amikor Babits a Jónás-témához fordul, olyan világirodalmi hagyományba kapcsolódik, aminek a magyar irodalomban is érezhető a hatása. Ugyanakkor a bibliai Jónás dilemmája Babits személyes ügye is, a rettegett és kimenetelében eleve kétséges műtétét, mint vezeklést, végső próbatételnek vette. Babits ebben a ziháló félelemben menekül Jónás példázatához, s éppen azzal, hogy bűneiben megátalkodott Ninivének is megbocsáttat az Úrral - a maga számára remél felmentést. Jónás parafrázisában a két és fél ezer éve elsüllyedt Ninive bűnei ellenére is haladékot kap, a példázat tehát neki is a feloldozás reményét kínálja, még akkor is, ha később keletkezett Jónás imájának hullámzó gondolatmenetében a maga-megadás alázatába fordul szerencsétlen jelene:
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
A költeményben minden a hagyományban gyökerezik, az analógia pedig Jézus szavait is sejteti, mert a rettegett és reménységben is baljós műtét a "három éjjel és három nap" ígéretét hordozza számára, tehát a "rest szolga" szabadulását is, aki leszállt
. . . a kínoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra,
itt Babits évekre, évszázadokra váltja át értelmetlen és embertelen kínjait, hogy visszakanyarodjék a próféta időtlen alapgondolatához:
. . . s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran
szólhassak. . .
Babits - s ebben a hagyományokhoz való hűség jelét kell látnunk - szorosan követi a bibliai elbeszélés Károli Gáspártól származó, tehát legrégibb és legerőteljesebb fordítását. Sorokat, nyelvi fordulatokat vesz át, amelyeket úgy épít versébe, hogy a Károli-fordítás segítségével az eredeti elbeszélés illúzióját keltse. Ez az álarcos játék, Károli Gáspár szerencsés közreműködésével, több mint két évezredet lép át, mert egyszerre jelenti a próféta és az elbeszélő jelenét, s most már tulajdonképpen az is kérdéses, hogy Jónás helyett beszél-e, vagy az idők felett állva Jónás szerepében mond el egy tényektől független, de minden veszélyeztetett népre érvényes történet. Az azonosságok és variációk első látásra feltűnnek, s akár egymással párhuzamosan is lehet olvasni Károlit és Babitsot.
"kelj fel és menj Ninivébe, a nagy városba és kiálts ellene"
"kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a város ellen"
Babits makacs ragaszkodása kettős forrásból táplálkozik: a bibliai hagyományt éppúgy tiszteli, mint a nevezetes Károli-fordítás nemesen archaikus fordulatait. Az ítélet elodázhatósága magában hordozza a reményt, mert bár születni fognak újabb Ninivék, de addig - és Babitsnak, aki személyére is fordítja a költeményt - a várost dokumentálható múltja is menti, mert
. . . mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényével, s nem bírt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
A történelem, akárcsak Ninivében, átcsap az egyéni sorsokon, s valóban "jönnek új Jónások", akiknek azonban nem adatik meg, hogy jóvátegyék a pusztítást, mert maguk is a pusztítás jóvátehetetlen érvei.
|
