Balin (Ragadózó õn)

Balin (Ragadózó õn)

Tudományos neve: Aspius aspius L. Orosz neve: zsereh. Néme! neve: Rapfen. Angol neve: churp.

TILALMI IDÕ, MÉRET- ÉS MENNYISÉGI KORLÁTOZÁS ALÁ ESIK! A balin, bár a pontyfélék családjához tartozik, kimondottan ragadozó hal. Nyíltvízi rabló, gyakori vízszíni rablásaival még az eredménytelen napokon is elevenné varázsolja a vizet. Kitûnõ sporthal, mûlegyezéssel és pergetéssel egyaránt fogható. Több kilós példányainak fárasztása a sebes vízfolyásban nagyszerû sportélmény. Kora tavasztól késõ õszig jól kap a horogra. Akik szeretik a cserkészõ horgászatot, a balinozást többre becsülik minden más hal horgászatánál.

LEÍRÁSA

Nyúlánk teste oldalt mérsékelten lapított. Egyike legkecsesebb formájú halainknak (164. ábra). Széles szája mélyen hasított és kissé felfelé nyílik. Bár ragadozó, szájában nincsenek fogak, csak torokfogai vannak. Ez nagy nehézséget jelent számára fõ táplálékának az apró halaknak megragadásában. Törzsét apró pikkelyek borítják. Színe a hátán szürkéskék, ami oldalt ólomszürkébe megy át; testének java része ezüstös, a hasa alja fehér. Úszói szokatlanul fejtettek. Különösen a farokúszója és a hátúszója nagy. Ha közvetl 17317y249r enül a víz színe alatt vonul hátúszójának elsõ vastag sugara néha periszkópszerûen nyúlik a víz színéig és V-alakot szántva jelzi a hal útját. Az úszók színe szürkés, az alsók kissé vörhenyes árnyalatúak.

Sajátos tulajdonságai

A balin életmódját, sajátos tulajdonságait jól megfigyelhetjük a meleg, csendes nyári napokon, ha megállunk egy erõmû korlátjánál vagy egy tiszai-dunai holtág magas partján, s onnan szemléljük mozgását. Ha jó az állomány mindenfelé V-alakú hullámcsíkokat látunk, amelyeket a vonuló balinok teste és magasra nyúló hátuszonya szánt a vízen. Megfigyelhetjük, hogy ezek a barázdák nem párhuzamosan vonulnak egymás mellett, hanem többnyire változatos szögben keresztezik egymást. Az is feltûnik, hogy a V-alakú barázdák szinte állandó mozgásban vannak. Ha magasan áll a nap, láthatjuk az apróhal-csapatok vonulását is. Meglepõdve állapíthatjuk meg, hogy a balinok ott cirkálnak közöttük anélkül, hogy a legkisebb szándékot is mutatnák a támadásra; s mintha az apró hal sem riadozna, amikor közvetlenül a közelükben vonul.

A kora hajnali órákban egészen más a helyzet. Mindenfelé szétrebbenõ küsz csapatokat és balinrablásokat figyelhetünk meg. A horgászok tapasztalatai is azt igazolják, hogy balinozáshoz a nyári meleg hónapokban a kora hajnali és a reggeli órák a legalkalmasabbak. Ilyenkor legnagyobb a balin étvágya. De ezen nem is lehet csodálkozni. Éjjel, a sötétben nem vadászik; érthetõ, hogy a hajnali órákra megéhezik. Délelõtt, feltéve, hogy sikeres volt hajnali vadászata, gyérül a rablások száma, ritkul a kapás is. Napközben a jóllakott balinok többnyire békésen úszkálnak a küszcsapatok között. A nagyobbak kissé mélyebben, az aprók közvetlenül a víz színe alatt. Késõ délután, sötétedés elõtt azonban néha újból megindul a rablás.

A látottak arról is meggyzõhetnek, hogy a balin nem telhetetlen étvágyú, falánk hal, mint pl. a csuka. Ha jóllakott, békén hagyja a kis halakat, nem mutat támadó szándékot. Ha tehát a meleg nyári idõszakban nem látjuk rablását, kár horogra csalásával kísérletezni. Õsszel azonban más a helyzet. Emésztése ilyenkor lassúbb, étvágya kisebb. Nem lehet elõre kiszámítani, mikorra ürül ki a gyomra, mikorra éhezik meg. Õsszel-télen nem a hajnali órák a legjobbak; egész nap számíthatunk kapásra, noha ritkábban, mint nyáron.

Számos megfigyelés bizonyítja, hogy a borús napok eredményesebbek a napos idõszakoknál. Borult idõben könnyebb a balint megtéveszteni. Tapasztalat az is, hogy áradó, zavaros vízben megszûnnek a rablások. Ha tisztul a víz, ha lassú apadás következik, újból megjelennek a balinok. A magas partról az is megfigyelhetõ, hogy a balinok - bármennyi is legyen belõlük a vízen - nem csapatostul tanyáznak egy helyen, hanem szétszórtan benépesítik a víz nagy területét, ugyanúgy, mint ahogy a küszcsapatok is az egész vízen szétszórva keresik táplálékukat. A balin tehát - a csukához hasonlóan - magányos rabló, nem társas életet élõ hal.

Ennek látszólag ellentmond az a tapasztalat, hogy egyes helyeken néha több balin gyakori rablását figyelhetjük meg. Ennek az a magyarázata, hogy az erõmûvek alatti, a sarkantyúk, ruganyok mögött képzõdõ örvénylõ víz csendesebb szakaszain általában sok küszcsapat gyûlik össze. Ilyen helyen sok a balin is. Sõt elõfordul, hogy egyes vizeken, parányi területen rendkívül sok rablást figyelhetünk meg. Mintha a balinok falkástul támadnák meg a küszcsapatokat.

Ez a jelenség többnyire az õszi hónapokban következik be - pl. a Balatonon -, amikor a téli szállásra készülõ apróhal-csapatok nagy számban gyûlnek össze egy egy kisebb-nagyobb hínárfolt környékén. Ilyenkor természetesen a csapatokat követõ balinok is összezsúfolódnak. Amikor azután az egyik balin az apró halak közé vág, a többi is nekivadul, s valósággal ostromállapot jön létre: szinte forr, harsog a víz, loccsanás loccsanást követ, s a nekivadult balinok hosszú másodpercekig tizedelik a menekülõ halrajokat. Mindez parányi területen játszódik le, s rövid idõközönkét többször is megismétlõdik. Ha valaki elkapja ezeket a perceket, esetleg negyedórákat, s óvatosan közelíti meg a helyet, mindegy, hogy legyet, szivarólmot vagy villantót repít a tömegesen rabló balinok közé: kapás kapást ér. Ezek a balinozás legeredményesebb pillanatai. Ilyen élményhez azonban ritkán, kivételesen juthat az ember.

A balin természetének sajátos vonását világítja meg az a módszer, amelyet a Ráckevei-Dunán a hajóállomások környékén sikerrel alkalmaznak a víz színén cirkáló balinok fogásához. A hajóállomásról többnyire minden úszó és nehezék nélkül 0,20-as zsinórral hajítják ki 10-15 m-re a küszt, hátába akasztott egyes horoggal. A kis hal természetellenesen vergõdik a víz színén. Érdekes megfigyelni, hogy az egyébként villámgyorsan támadó balín mennyire gyanakodva kap az ily módon felkínált csalétekre. Többször is körülúszkálja a kis halat, kétszer-háromszor is felényúl, míg végül óvatosan behörpöli és elindul a zsinórral. Mennyire elüt ez a kapás az igazi balinrávágástól! De nem is csoda, hiszen a balin nincs hozzászokva a víz színén kínosan vergõdõ zsákmányhoz, mégha ez is a fõ tápláléka. Vadászata közben mindig üldözve, mozgásban kapja el a kis halat. A balin szívesebben támad rá bármilyen mozgó tárgyra, feltéve, hogy az a kis halra emlékezteti. A kishalnak vélt szivarólomra vagy a mozgó kishalat utánzó légyre határozottabban vág rá, mint fõ táplálékára, a küszre, ha az természetellenesen vergõdik.

Sajátos tulajdonságai közül ki kell még emelni, hogy bármennyire bátor a nyílt vízi cirkálása közben, voltaképpen mégis ijedõs hal. Ha a csónakkal túlságosan megközelítjük, vagy ha a parti kövezésen nem járunk elég óvatosan, a legkisebb zajra, ütõdésre, az evezõ csónakhoz verõdésére azonnal eltûnik a környékrõl. Ezért bármilyen módszerrel horgászunk, ne igyekezzünk túlságosan a közelébe férkõzni, ne csörömpöljünk a kövezésen, ne dobogjunk a csónakban! Sokszor még 30-40 m távolságról is könnyen elriad.

fel

SZAPORODÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE

Szaporodása

A balin egyik legkorábban ívó halunk. Ívása akkor kezdõdik, amikor a víz hõfoka tartósan meghaladja a 10-12 °C-ot. Az ívás fõ idõszaka április; néha már március végén megkezdõdik, de elõfordul hogy még április végén sem fejezõdik be. A Dunán, a Tiszán az ívás többnyire a kisebb folyók, nagyobb patakok torkolata környékén játszódik le. Elõször a tejesek gyülekeznek az ívóhelyek környékén. Fejüket, hátukat sok apró szemölcsszerû nászkiütés borítja. Késõbb az ikrások is megjelennek és a part menti fák-, bokrok víz alatti gyökérbojtjaira testtömeg-kilogrammonként 40-150 ezer, kb. 1,5 mm-es, sárgás színû jól ragadó ikrát raknak le, amelyeket a hímek megtermékenyítenek. De - ha a szûkség rákényszeríti õket - leívnak a parti kövezés vízzel borított részén, mint például a balatoni mólókon, sõt egyes vizeken a kavicsra is. A megtermékenyült ikrának - akárcsak a többi halnál - csak egy kis hányadából lesz horogérett, méretes hal. A természetes utánpótlás ma már nemigen tudja biztosítani az állomány fennmaradását. Pedig ennél a kitûnõ sporthalnál mindent el kellene követni az állomány jelentõs növelésére, ami csak ivadékkihelyezéssel valósítható meg. Az utóbbi években sikerült megoldani mesterséges szaporítását, így a halasításra van mód. Sajnálatosan ez még nem jelent teljes megoldást, mert egyidejûleg gondoskodni kellene a balin táplálékának - fõképpen a küsz állományának - jelentõs növelésérõl, ami talán még az elõbbinél is nehezebb feladat.

Növekedése

Táplálékdús vizeken gyorsan nõ. Kétnyaras korban meghaladhatja a 150 mm-es testhosszúságot a háromnyaras a 300 mm-t. A 400 mm-t többnyire csak négy-, sõt táplálékszegény vizeken ötnyaras korában éri el. Vizeinken többnyire 1-3 kg-os példányok akadnak horogra, de fogtak már a hazai vizeken 10 kg-ot meghaladó balint is. A tõlünk kelet felé esõ vizeken jóval nagyobb példányok akadnak. A hazai rekordlistán több 7 kg körüli példány szerepel; közülük a legnagyobb, egy 7,2 kg-os a Ráckevei-Dunán akadt horogra.

fel

TARTÓZKODÁSI HELYE ÉS TÁPLÁLKOZÁSA

Tartózkodási helye

A balin egész élete a küszcsapatok mozgásához igazodik. A küszök - más apróhal-csapatokkal együtt - tavasztól õszig a víz felszíne közelében vonulnak és tömegesen fogyasztják a víz színére hulló, a víz által elsodort apró legyeket, rovarokat. A balin mindenütt a nyomukban van. A folyóvízben követi õket a part menti kövezéseknél, a vízbe nyúló sarkantyúk mögött keletkezõ örvények sodró és csendesebb vizeinek határán; általában mindenütt, ahol hajóroncsok, hídlábak, elsüllyedt tuskók és más akadályok mögött megtörik a víz áramlása, és lassú folyású, csendesebb részek képzõdnek. Ilyen hely még a kavicszátonyok alsó része és õsszel a zátonyesések mély vize. Az állóvizeken a küszrajok a nyílt víz teljes felületén mozognak; mégis vannak olyan tipikus helyek, amelyeken a legtöbb rablást észlelhetjük. Ilyen például a Balatonon a déli part hajókikötõinek környéke, ahol a küszök tavasszal a kövezés moszatszõnyegére rakják le ikráikat. Ilyenkor a balinrablások is a kövezés mentén harsognak. A nyári hónapokban, amikor a küszcsapatok a déli part mentén húzódó sekély vizek hínármezõi között cirkálnak, a balin itt is a nyomukban van. Hasonló a helyzet a kisebb-nagyobb tavakban és holtágakban, ahol a küszcsapatok nemcsak a nád széleken és a hínármezõk környékén tartózkodnak, hanem sokszor a nyílt vízen vonulnak. A balin itt is mindenütt követi õket, zajos rablások, loccsanások közepette. Késõ õsszel megváltozik a helyzet. A küszcsapatok a többi apró hallal együtt a mély vízrészekre húzódnak, és itt töltik a téli idõszakot. A balin ide is követi õket. Novembertõl kezdve már egyre ritkábban látni felszíni rablását, ami azonban nem azt jelenti, hogy nem táplálkozik. A balin a lehûlõ vízben - bár jóval mérsékeltebben - télen át is vadászik apró halra. Ilyenkor is fogható, csak a mély vízen kell keresni.

Táplálkozása

Az apró balinivadék a vízben élõ parányi állati planktonszervezetek fogyasztásával kezdi el táplálkozását. Ahogy növekszik, mindent elfogyaszt, ami csak belefér a szájába. Elfogyasztja a vízben mozgó lárvákat, a vízre hulló és ott vergõdõ rovarokat. Többnyire csak kétnyaras korában tér át a kimondott ragadozó életmódra. Mire májusban-júniusban megjelenik az apró halivadék, bõségesen zsákmányolhat közülük. Ettõl kezdve rohamosan nõ, egyre nagyobb halakat kap el. A balin fõ tápláléka tehát a hal. A szakkönyvek megemlékeznek számos más táplálékáról. Megemlítik a víz színére hulló nagyobb rovarokat, lepkét, szitakötõt, sõt étlapján a békát, az egeret és más hasonló nagyságú víziállatot és felsorolják. Bizonyos, hogy az éhes balín mindenre rávág, ami csak mozog elõtte. Ha azonban felboncolunk néhány nagyobb példányt, csak elenyészõen kis mennyiségben találunk a gyomrukban mást, mint halat, fõképpen küszt. Kétségen kívül ebbõl fogyaszt a legtöbbet; a küszcsapatokat és más, a víz felszíne közelében mozgó apróhal-csapatokat támadja meg a leggyakrabban.

fel

HORGÁSZATA

A balint életmódja és sajátos tulajdonságai egyik legkiválóbb sporthalunkká avatják. Mûlegyezéssel és pergetéssel, valamint e két módszer hazánkban kialakult sajátos kombinációjával: a szivarólmos-mûlegyes pergetéssel is kitûnõen fogható. Azok a horgászok, akik cserkészõ, vándorló módszer hívei a balinozást minden más hal horgászatánál többre becsülik mert számukra a mûlegyezés és pergetés hasonló élményt jelent, mintha nagy pisztrángokra vagy kisebb lazacokra horgászva cserkésznék végig a több kilométeres folyópartot. De kevésbé fárasztó módszerei is vannak a balinozásnak. Ilyen például az úsztatás élö csalihallal egyes helyeken a fenekezés is beválik.

Mûlegyezés

Balinra hasonló felszereléssel legyezünk, és ugyanolyan dobásokkal vetjük ki a legyeket, mint ahogy azt a "Horgászmódszerek" menüben ismertettük. Csakhogy jóval erõsebb készségre és fõképpen sokkal nagyobb mûlegyekre van szükségünk, mint pl. a pisztráng vagy a domolykó legyes horgászatakor! Figyelembe kell venni a helyi viszonyokat is. Egyes helyeken az egykezes, 2,70-2,90 m hosszú bot is elegendõ. Másutt nélkülözhetetlen a 3 m-t jóval meghaladó, a 4 m hosszúságot is megközelítõ (3,40-3,80 m) kétkezes bot. Ha egykezes legyezõbottal horgászunk, válasszuk az AFTM szabvány szerinti 7-9-es számú botot ugyanilyen számú zsinórral. Ennek a végére kössünk 0,50-esrõl 0,30-asra vékonyodó elõkét és a 3-as számú horogra szerelt mûlegyeket. Sekély vízben gázolva, hosszú dobásokhoz jobban beválik a hosszabb és erõsebb (8-10-es számú) kétkezes bot. Az elõke vékonyodása legyen 0,60-0,30 közötti. Ehhez a felszereléshez válasszunk 1-1/0-ás horogra szerelt legyeket. A mûlegyek színének, alakjának és nagyságának kiválasztásakor másképpen kell eljárnunk, mint a pisztrángozásnál. Hiszen a balin táplálékának csak elenyészõ része származik a víz fölött röpködõ, a vízre hulló és ott vergõdõ kisebb-nagyobb rovarokból, lepkékbõl, szitakötõkbõl. Még akkor is, amikor a víz fölé kapkod, a szájából kiugró apró küszt igyekszik elkapni. A balinozólegyekkel a vízben vonuló, a balin elõl menekülõ apró hal mozgását kell utánoznunk. Ezért balinozáshoz a nagyobb méretû fantázialegyek, a kisebb lazacozólegyek, a straemerek válnak be a legjobban. A magyar horgászirodalomban - fõképpen a Sporthorgász és a Magyar Horgász c. folyóiratokban - számos olyan cikk jelent meg, amelyek a balinozó mûlegyek színével foglalkoznak, közöttük legelsõnek 1939-ben Antos Zoltáné: "Legyes horoggal a balinok ellen" címmel. Ezek az írások eléggé eltérõ színezésû legyeket ajánlanak a balinozáshoz. Bár vannak szélsõséges vélemények, az írók többsége abban nagyjából egyetért, hogy a legjobb balinozólegyek között a fehér, a sárga, a piros és a páva faroktollának csillogó zöld színe közül valamelyiknek mindenképpen szerepelnie kell. E cikk írója horgászmúltjának elsõ idõszakát kizárólag balinhorgászattal töltötte el, s azóta is ez a fõ horgászszenvedélye. Megtanulta a mûlégykészítés tudományát és több tucat különbözõ színezésû mûlegyet próbált ki a hazai vizeken, más és más idõszakban és napszakban. Ezért illetékesnek tartja magát annak a megállapítására, hogy gyakorlatilag bármilyen színû mûléggyel lehet balint fogni, mégha van is két-három kiemelkedõen jól bevált típus. Nem elsõsorban a szín dönti el a mûlégy hatékonyságát, hanem felhasználásának a módja: mikor, hogyan kínáljuk fel a mûlegyet a balinnak. Ha valaki olyankor telepszik le egy jónak ismert balinazó helyen, amikor nincs rablás, és a balinok eltelten, lustán vonulnak az apróhalrajok között dobálhat akár órákig is, kipróbálhat tízféle, változatos színû legyet, táncoltathatja azokat a legmûvészibben, mégsem lesz kapása. Ha viszont megindul a rablás, s az elsõ loccsanást a második, harmadik követi, ha sikerül jól megcéloznia rablások helyét, már a legelsõ dobáskor horogra akadhat a balin, bármilyen legyen is a légy színe. Persze a jobbaknál is vannak jobbak. A késõbbiekben bemutatjuk a két kiemelkedõen jó balinlégy: a "White moth" és a "Coachman" házi elkészítését, mert - bármennyire is csodálatos - a kereskedelemben ezek nem szerezhetõk be. A legyezést a szenvedélyes balinozók számára éppen az teszi különösen vonzóvá, hogy nem kell állandóan egy helyben ülni, hanem vándorhorgászattal meg lehet keresni a halat. Nem dobáljuk végig egész hosszában a dunai kõhányásokat, vagy a meredek tiszai partokat, hanem a készenlétben levõ legyes készségünket csak akkor és csak ott használjuk, hol az apró halak szétspriccelése s a balin rablása arról árulkodik, hogy éhes, támadó kedvében van. Ezért a balin legyezõ horgászatának legjobb idõszaka a tavaszi, nyári és kora õszi hónapokra esik, amikor a balin a víz felszínén rabol. Õsszel, amikor mély vízrészekre húzódik, jobb a kis halat utánzó mûlegyet más módszerrel, például pergetéssel felkínálni. A balinlegyezésnek az a legszebb módszere, amikor vállunkon oldalzsákkal, a derékszíjon összecsukható kiemelõszákkal hosszú, több kilométeres vízszakaszt járunk le, és sorra felkeressük azokat a helyeket, ahol az apró hal tömegesen tartózkodik, s ahol többnyire rablást is észlelünk. Ez a módszer azonban nem mindenütt válik be. Inkább csak olyan helyeken, ahol a balin közvetlenül a partközelben rabol, és egykezes bottal 12-15, kétkezessel 15-20 m-re megközelíthetõ anélkül, hogy elriadna. Említettük, hogy a balin mennyire ijedõs. Ha dobogást, csörömpölést, kövek egymáshoz verõdését észleli, többnyire már 30-40 m-rõl elriad. Csónakról szinte lehetetlen 15-20 m-re megközelíteni. Mégis vannak helyek, amelyeken kellõ óvatossággal sikerülhet a közelébe jutnunk. Ilyen például a sarkantyúk, ruganyok vízbe nyúló csúcsa, ahol a balin - fõleg a kora hajnali órákban - a sebes és a csendes víz határán, egészen partközelben vadászik. Rendkívül óvatosan közlekedjünk! A gumitalpú cipõ és a biztos járás a köveken elengedhetetlen. Ne a kövezés gerincén járjunk, igyekezzünk takarásban maradni. Semmi esetre se közelítsük meg túlságosan a rablások helyét; inkább a dobás távolságát növeljük. Ha gyakori a rablás a sarkantyú végén, többnyire csak két-három dobás szükséges ahhoz, hogy a balin elkapja a mûlegyet. Ha néhány dobás után nincs kapás, cseréljük ki a legyet. Kora hajnalban és estefelé az egyik légy a fehér szirtû "White moth" legyen. Ha kapásunk van, és a balin horogra akadt, ne menjünk a kövezés végére. Igyekezzünk a balint minél távolabbra engedni és lassan hátrálva partközelben fárasszuk ki és szákoljuk. Csakis így remélhetjük, hogy a sarkantyú végén garázdálkodó balinok valamelyike másodszor is rávág a mûlégyre. Ha a kövezés csúcsán fárasztanánk, a balinok elmenekülnek, s csak távolabb, a partról 40-50 m-re állapodnak meg. Mûlegyes készséggel ilyen távolságról már nem érhetjük el õket. Jó mûlegyezõ helyek az egyenetlen parti kövezések is. A parttól távolabb limányos a vízfolyás. Közvetlenül a part melletti csendes, lassú folyású vízrészeken vonulnak a küszcsapatok. A balin is csak itt közelítheti meg õket. Ilyen helyen csak akkor számíthatunk eredményre, ha nem a kövezésrõl legyezünk, hanem attól távolabb, a part szélén haladva közelítjük meg a rablások helyét. Könnyebb a helyzetünk, ha meredek partoldalon, felülrõl kissé ferdén lefelé hajítva kínálhatjuk fel a mûlegyeket. A kishalrajok a többnyire gyors folyású vízben csak a partfal kisebb-nagyobb egyenetlenségei mögött találnak menedéket, s itt is partközelben vonulnak. Sokszor 10-12 m-es dobással érhetjük el a rablások helyét. Ha a partot nem szegélyezik fák, bokrok, zavartalanul juttathatjuk a legyet a balinok elé anélkül, hogy észrevennének. Jóval nehezebb a helyzet az alámosott partoldalakkal szemben levõ, feltöltõdött, part menti sekély vizeken. Itt lassú a vízfolyás. A küszök és más apró halak nemcsak a nyári, hanem az õszi hónapokban is elõszeretettel tanyáznak ezeken a jól felmelegedett partszéleken. Itt gyakori az olyan látvány, hogy a balin, miközben ráront a halrajokra és szétspricceli õket, maga is partra vetõdik, s csak némi vergõdés árán jut vissza a vízbe. Ha rablást látunk, lehetõleg vessük le a cipõnket, s mezítláb igyekezzünk közelebb jutni. Itt még nagyobb távolságról kell a legyeket a rablás helyére dobni; ellenkezõ esetben a balin elhagyja a sekély vizet. Szerencsére ezeken a helyeken a hátunk mögött nincsenek fák, semmi sem akadályozza tehát a hosszabb dobásokat. Hasonló sekély vizeket találunk a Balaton déli partján, ahol a nyári, kora õszi hónapokban a vízben gázolva néha meg lehet közelíteni egy-egy garázdálkodó balint. Ilyenkor azonban - mivel alacsony szintrõl (0,5-1,0 m-es a víz) legyezünk - elengedhetetlen a hosszú, legalább 3,5 m-es, kétkezes legyezõbot. Rövid, egykezes bottal csak kivételesen lehet megközelíteni a balint vízben gázolva. Ez inkább csak a kikötõ mólóknál lehetséges.

A balinlegyek készítése

A két igen jól bevált balinozó mûlegyet ("White moth" és "Coachman") a következõképpen készíthetjük el házilag. Megjegyezzük, hogy igen sok féle mûlégy állítható elõ hasonló eljárással. Ismeretes, hogy a mûlegyeknek (165. ábra, 1) általában törzsük (a), szárnyuk (b) és gallérjuk (c) van. Egyesekrõl a szárny vagy a gallér hiányozhat. A mi két balinozólegyünkre érdemes mindhárom részt felkötni. A "White moth" teljesen fehér színû a "Coachman" törzse csillogó zöld, szárnya hófehér, gallérja barna. Mûlegyek készítéséhez szükségünk van egy minél kisebb satura a horog befogásához, egy finom, hegyes ollóra, kisebb-nagyobb lúdszárnytollakra, fehér és barna színû kakasnyaktollakra, a páva díszes tollában levõ csillogó zöld szálakra, végül erõs selyem kötözõcérnára (A). A legyeket minél hosszabb szárú, 2-1/0 számú Limerick horogra kössük fel. A kötések rögzítéséhez legjobb a terpentinolaj és a finom fehér gyanta egyenlõ arányú keverékébõl (vízfürdõben) fõzött mûlégyragasztó. Ennek híján használhatunk gyorsan száradó celluloidlakkot is. Mindenekelõtt a balinozólégy törzsét kötjük fel, két, egymástól némileg eltérõ módon. A "White moth"-nál a 165. ábra 2. rajza szerint az (x) jelû pontra 15-25 cm hosszú, vastag, fehér színû mûszálfonalat (B) kötünk. Ezután a kötözõzsineget tekerjük a horog szára köré, a horog füle irányában, s két-háromszoros hurokkal rögzítjük az (y) helyen, a fültõl mintegy 6-7 mm-re. Ha celluloidlakkot használunk, gondosan lakozzuk le a meneteket, s hagyjuk õket megszáradni. Mûlégyragasztót használva erre nincs szükség. Ezután a (B) mûszálfonalat is a horog szára köré tekerjük, s az (y) pontnál lekötjük, majd lelakkozzuk a 3. rajz szerint. A túlérõ mûszálfonalat levágjuk. A "Coachman" törzsének elkészítéséhez, a 165. ábra 4. rajza szerint, a sötét színû (lehetõleg zöld) mûanyag fonálon (C) kívül 5-6 szál csillogó zöld pávatollszálacskát is felkötünk a horogra az (x) helyen, s a kötést gondosan lelakkozzuk. Megszáradás után kötözõcérnát a (C) fonallal együtt a horog szára köré tekerjük a fül irányában, és az (y) helyen a mûanyag fonal (C) végét lekötjük. Ezután összesodorjuk a pávatollszálakat, s ezeket is feltekerjük a mûanyag fonal fölé, s az (y) helyen ezeket is többszörös körülhurkolással lekötjük és lelakozzuk. Így jön létre a 3. rajzhoz hasonló, de csillogó zöld test. A második lépés a szárnyak felkötése. Ehhez válasszunk ki két nagyobb, lehetõleg páros szárnyból származó - ellenkezõ hajlású libatollat a 166. ábra 1. rajza szerint. Ezekbõl vágjunk ki egy-egy párosan összetartozó, ellenkezõ hajlású darabot (a és b). E darabokat fogjuk össze, és helyezzük a törzs elé a 2. rajz szerint, majd a szaggatott vonal mentén szorosan kössük a horog szárához (3). Ezután következik a lakkozás. Mindkét mûlégyhez fehér szárnyakat kell felkötni. Végül alakítsuk ki a mûlegyek gallérját. A "Whife moth"-hoz fehér, a "Coachman"-hoz barna színû kakasnyaktollat kössünk feI a szárny elé. A szálakat vastagabb végükön, 3-4 mm hosszúságban vágjuk egész rövidre, a 167. ábra 1. rajza szerint. Ezt a részt helyezzük rá a horogra, közvetlenül a szárnyak elé, a 2. rajz szerint, és kössük le többszörös körülhurkolással. Ezután szorosan egymás melletti menetekben tekerjük fel a horogszárra, és a végét kössük le a fül elõtt (3) ügyelve arra, hogy maradjon hely az elõke felkötéséhez. Végül a kötést lakkozzuk le. A selyemcérnát (A) kötés közben ne vágjuk le. Mindig olyan hosszú kötözõcérnát használjunk, amely végigvezethetõ a légy megkötésének teljes folyamatán. A lekötések helyét - celluloidlakk esetén - mindig gondosan lakkozzuk le, s hagyjunk idõt a száradásra. Ha több legyet akarunk készíteni egyszerre, erre bõven van lehetõség.

Pergetés

A pergetésnek a legyes horgászattal szemben az a nagy elõnye, hogy a csalit tetszõleges távolságra - akár 40-50 m-re - juttathatjuk a balinok közé, feltéve, hogy a villantónak elég nagy a tömege. Könnyû, 5-15 g-os mûcsalikkal még egészen vékony, 0,20-as zsinórral sem mindig lehet a kellõ távolságot elérni. Hosszú dobásokhoz legalább 25-30 g-os vagy még ennél is nagyobb tömegû villantókra van szükség. A pergetõkészség összeállításakor tehát a villantó tömegét és a dobás távolságát egyaránt figyelembe kell venni. Ez utóbbit növeli a hosszabb bot és a minél vékonyabb zsinór. Az 5-10 g-os villantókhoz megfelel a 9. táblázat 1. csoportjába tartozó, 2,60 m-nél rövidebb bot, 0,20-as zsinórral. A 15-30 g-os mûcsalikhoz azonban a 2. csoportba tartozó botok közül is a legalább 2,70 m hosszút válasszuk 0,25-ös vagy 0,30-as zsinórral. A leghosszabb dobásokhoz, a 30 g-on felüli mûcsalikhoz még ennél is erõsebb és hosszabb bot ajánlható. A zsinór vastagsága azonban ilyenkor se haladja meg a 0,30-as méretet. Elõnyös, ha a zsinór végére egy számmal vastagabb, 3-4 m hosszú elõtétzsinórt kötünk. A balinozáshoz sajnálatosan nem váltak be azok a nagyméretû és nagy tömegû (30-40 g-os) ide-oda billegõ kanál és vese alakú villantók, amelyek más ragadozókhoz, például csukázáshoz és harcsázáshoz a legjobbak. Inkább az 51. ábra (a), (b) és (c) rajzán, továbbá az 52. ábra (a) és (b) rajzán bemutatott, kis méretû, 30-70 mm hosszú villantókra vág rá a balin, amelyek minél inkább megközelítik a küsz egyenletes mozgását. Ezek a kis tömegû villantók többnyire csak külön ólomnehezékkel hajíthatók nagy távolságra, anélkül inkább csak partközeli pergetésre alkalmasak. A külön ólomnehezéket legjobb a hal testébe beépíteni (52. ábra, d és f), de használhatunk excentrikus nehezéket is, akár halfej formájában (52. ábra, c), akár az elõkére függesztve, 400-600 mm-re a mûcsalitól. Az utóbbi megoldás, ha közeliek a dobások, nem okoz nehézséget. Ha azonban nagy távolságra hajítunk, gyakran elõfordul, hogy az ólomnehezék elõreszalad, s a hátracsapó villantó elakad a zsinegen. Jobb, ha az ólomnehezék a szerelék legvégén helyezkedik el. A villantók színét illetõen óvakodjunk az erõsen tükrözõ, fényes felülelûektõl. Még borús idõben is jobban megfelelnek az opálos, tompább fényû mûcsalik. A nyári hónapokban a víz felsõbb rétegében, télen a meder mély részein pergessünk, ott, ahol az apróhal-rajok csoportosulnak.

Pergetés szivarólmos-mûlegyes szerelékkel

Kesztner Zoltán nevéhez fûzõdik ennek a sajátos szereléknek a kialakítása (93. ábra), amely egyaránt használható felszíni és mélyvízi pergetéshez, s amelyre a balinon kívül rákaphat a csuka, a süllõ és a harcsa is. Elsõsorban mégis balinozó-felszerelés. A szerelék végére kötött hármas horoggal szerelt szivarólom teszi lehetõvé a "visszacsapódás" nélküli távdobásokat. Az elõkére kötött egy-két mûlégy révén pedig egy idõben többféle csalival csábíthatjuk kapásra a balint. Ez a felszerelés az utóbbi évtizedekben kiállta a gyakorlat próbáját, és ma a balinozás legáltalánosabban használt, legeredményesebb módszere. Bebizonyosodott, hogy a balin a szivarólomra inkább rákap, mint bármilyen más villantóra, de elkapja a mûlegyet is, akár a víz alatt vontatjuk, akár a víz fölött táncoltatjuk. Az utóbbi években néhány kisebb módosítással próbálták továbbfejleszteni az eredeti összeállítást. Ezeket a 168. ábrán mutatjuk be. Az 1. rajz szerinti összeállításban nemcsak az elõke két végére van fül kötve, hanem az elõkérõl oldalirányban is két fül ágazik ki a mûlegyek beakasztására. Így ezek gyorsan cserélhetõk. Sokan a szivarólmot sem eredeti alakban használják, hanem különbözõ színûre festik, sõt berecézik, felborzolják a felületét (168. ábra, 2). Ezek a módosítások a szerelék lényegén mit sem változtatnak; eredeti formában ma is teljesen beválik, s ugyanolyan erõsségû bottal és zsinórral használható, mint amilyet a pergetésnél leírtunk. Az ilyen pergetés módszere is megegyezik a "Horgászmódszerek" menüben leírtakkal, csupán arra kell ügyelni, hogy hosszú dobásoknál idõben fékezzük le a zsinórt, ha a felszín közelében akarjuk vezetni az ólmot és a mûlegyeket. Lehetõleg még a vízre érés elõtt kezdjük el a túlszaladó zsinór felcsévélését. Ha viszont mély vízben pergetünk szivarólmos mûlegyes felszereléssel, várjuk meg, míg az a fenékre süllyed, s csak akkor kezdjük el bevontatni.

Úszós horgászat élõ hallal

A balinozás egyik legkényelmesebb módja, ha élõ csalihalat juttatunk az örvénylõ vízfolyás távoli pontján ragadozó balinok közé. Korábban, amikor a technika még nem tette lehetõvé a mûcsalik tetszõleges távolságra való kihajítását, vízisárkánnyal élõ halat úsztattunk a távoli apróhalcsapatok közé. A mai technika feleslegessé tette ezt a korábban szinte nélkülözhetetlen horgászeszközt. Ha az élõ halat a víz folyásával nagyobb távolságra akarjuk juttatni, erre a célra ma vízigolyót használunk, amely átlátszó mûanyagból készül, és kúpos záródugó révén nemcsak üresen, hanem több-kevesebb vízzel töltve is használható úszóként. Sokféle kivitelben készül. Egyik megoldását a 169. ábra (a) és (b) rajza mutatja be üres, illetve kevés vízzel töltött állapotban. Az utóbbi esetben dobótömegként is szerepel. Egyaránt használható folyó- és állóvízen. Folyóvízen a szájánál fogva horogra tûzött csalihalat a vízfolyással úsztatjuk a rablások színterére. A szerelék összeállítását a 169. ábra (c) rajza tünteti fel. Az elõke hossza 600-800 mm. Folyóvízben elõnyös, ha az egyes horgon kívül egy kisebb hármas horgot is kötünk az elõkére a (d) rajz szerint. Ez a horog az áramlás révén a hal farka közelében lebeg, így rávágáskor azonnal elakad. Állóvízen töltsünk a vízigolyóba annyi vizet, amennyivel a csalit kellõ távolságra vethetjük. Ilyenkor nincs szükség hármas horogra, de a bevágással várjunk néhány másodpercig, hogy az egyes horog a hal szájába érjen. Ha nagyobb, hosszú testû a küsz (100-120 mm-es), ez elengedhetetlen.

Fenekezés élõ hallal

Az élõ halat nemcsak a víz felsõ rétegeiben lehet a balinnak felkínálni. A Balaton déli partján a nyári, kora õszi hónapokban sokan elõszeretettel horgásznak a mólók környékének sekély vízében fenekezõkészséggel süllõre. Gyakori, hogy süllõ helyett balin kap a kis halra.

A balig kapása, fárasztása és tárolása

Említettük, hogy a balin szájában nincsenek fogak. Emiatt képtelen az apró halat egyetlen ugrással zsákmányul ejteni, mint például a csuka vagy a süllõ. A lassan vonuló apróhalcsapat egyik-másik tagját villámgyors lerohanással és hatalmas szippantással igyekszik elkapni, megragadni azonban nem tudja. A csapat tagjai szétspriccelnek: egyesek a levegõben keresnek menedéket a tátogó, rohamozó balinszáj elõl, mások meg nemegyszer a partra sodródnak a sekély vízben. A villámgyorsan ide-oda cikázó balin gyakran mellévág, de sokszor még a felszippantott kishal is kicsúszik a szájából. Ezért kénytelen ismételten utána kapni, s ez néha csak többszöri rávágásra sikerül. Ez a magyarázata annak, miért olyan gyakori balinozás közben az üres rávágás. Ha a mûcsali mozgása nem elég egyenletes, ha a csali túlságosan kileng, vagy a mûlégy horga kicsi és nem elég hegyes, vagy ha a víz sodra a mûlegyet odaszorítja az elõkéhez, többnyire csak nagy loccsanást látunk, s hiába vágunk be, a balin nem akad meg a horgon. Ha viszont a feszes zsinórral bevontatott szerelék valamelyik horga elakad a balin szájában, nincs idõnk a bevágásra, mert a balin elsõ rohamában ellenállhatatlanul tépi a zsineget az orsóról. Ilyenkor szakad el a zsinór, ha az orsó fékjét túl erõsre állítottuk! Az elsõ hosszú kirohanás a balint ugyancsak kifárasztja, de korántsem adja meg magát. Hosszasan köröz az egyre rövidülõ zsinóron, csak néha-néha próbál újból kiugorni. Szákolására mégis csak akkor kerülhet sor, amikor a hal már teljesen elfáradt és oldalára dõl. De még ilyenkor is összeszedheti utolsó erejét és újból kitörhet. Túl korai szákolásnál a szivarólmos szerelék egyik horga könnyen beakadhat a merítõszák hálójába, s ez nehéz helyzetet teremt. Csak a teljesen kifárasztott halat szákoljuk és mindig fej felõl merítsük! A kifogott balint csak akkor tarthatjuk életben, ha állandó helyen horgászunk. Mély vízben, olyan hosszabb pórázon, amelynek a végén nehezék van, napokig életben tartható (163. ábra). Lehetõleg ne halszájbilincsre akasszuk, hanem szája alsó szélét átlyukasztva kössük erõs (100-as) mûanyag zsinórra vagy drótszálra. Vándorhorgászatnál a halat öljük meg, belezzük ki, távolítsuk el kopoltyúit és gondosan töröljük szárazra.

fel