El sem hinnék önök, milyen bolond leány volt hajdan Kovács Borcsa. Annyira elbizakodott lett, hogy ő a legnagyobb parti az Alföldön, s annyi sok középkori regényt olvasott el hogy tökéletesen beleélte magát az ókori királykisasszonyok szerepébe, akik el 11511d311l 37;bb valami nagy dolgot kívántak az imádójuktól, s csak aztán boldogították a kezükkel.
Az első kérője ezelőtt nyolc évvel egy vasúti hivatalnok volt, névszerint Schlimmer Károly úr, csinos barkójú, magas termetű fiatalember. A lányok majd megbolondultak utána, de a mi Borbálánk hideg maradt midőn megkérette, s így szólt:
- Jöjjön el hozzám három nap múlva, egy kérdést fogok önhöz intézni.
Károly úr eljött harmadnapra dobogó szívvel, de fáradtan, halaványan, mert nem aludott azóta, mindig azon töprengett, mi lehet az a kérdés?
- A kezem az öné - így szól ünnepélyesen a szép Borcsa -, de egy föltétel alatt.
- Minden föltételt elfogadok, kisasszony.
- Azon föltétel alatt, ha helyesen felel meg kérdésemre.
- Kérdezzen, kisasszony!
- Íme, hallja tehát. Ha ön San Franciscóból New Yorkba indul, ami hét napi út a vasúton, s miután tudvalevőleg naponkint két vonat indul New Yorkból San Francisco felé, hány vonattal találkozik ön szemben?
A fiatal vasúti tisztviselő gondolkodott egy darabig, s azután remegő hangon felelte:
- Tizennéggyel, kisasszony.
- Nem találta el, uram - mondá Borcsa -, ajánlom magamat. Én sohase leszek az öné.
Ezzel otthagyta a faképnél Károly urat.
A Borcsa apja eleget zsörtölődött emiatt, de a leány határozott maradt.
- Gyenge ítélő tehetsége van - mondá -, én okos férjet akarok.
A következő esztendőben egy katonatiszt vetett rá szemet a bálokon, és rá a böjtben megkérette.
- Én imádom kegyedet, kiasszony, s kérem a kezét.
- Én is szimpatírozom önnel, hadnagy úr, de fejtsen meg nekem előbb egy dolgot.
- Rendelkezésére állok.
- I. Napóleon egyszer meglátogatta a kórházakat - kezdé Borcsa -, ahol egy lábadozó félkezű katonával eredt szóba, ki rá nem ismert a köpenyébe burkolt császárra.
»Önnek, úgy láttam, érdemrendje van« - szólt a császár.
»Van bizony.«
»De csak érdemkereszt.«
»Nem "csak" az, tiszt úr« - jegyzé meg kevélyen.
»De mi az még a "sas-rendhez" képest?«
»Hja, a "sas-rend", az nem a magam formájú szegény emberek számára van kigondolva.«
»S ha én adnék önnek egy "sas-rendet"?« - szólt a császár.
»Kicsoda ön?«
»Én Napóleon vagyok.«
A katona elsápadt, és térdre készült roskadni.
»Ne ceremóniázzunk, barátom. Én megadom önnek a "sas-rendet", de hadd hallom, mire képes ön ezért?«
»Mindenre, fölség.«
»Úgy? Fogja tehát ezt a baltát, és vágja le vele a kezét.«
A katona abban a szempillanatban fölragadta az ott heverő szekercét, és levágta vele a kezét. hát már most, mondja meg nekem hadnagy úr, mi volt ebben a katonában a nagyobb, a hiúság-e vagy a bátorság?
Ezt kérdezte Borcsa a hadnagytól. A hadnagy ötölt-hatolt:
- Mindenesetre nagy bátorság volt, kiasszony.
Boriska felkacagott gúnyosan:
- Ha bátorság volt, hát legyen önnek is bátorsága hazavinni tőlem a kosarat. Adieu, hadnagy úr!
A Boriskát most is összeszidta az apja.
- Felületes ember a hadnagy - mentegeté magát -, sohasem lehet belőle generális.
Híre ment a leány nevetséges kötekedéseinek, és ostoba találós meséinek; a fiatalemberek megijedtek tőle, maga az apja is váltig pirongatta (sohasem fogsz így férjhez menni, te golyhó), s megígértette vele, hogy a következő kérőnek már nem tesz fel kérdést.
- Ígérd meg, kedves leányocskám.
- Itt a kezem rá.
Ezen ígéret után édesapja csakhamar egy fiatal természettudóst mutatott be nála mint kérőt. A vizitkártyáján ott állott: »Koczka Ferenc, az akadémia l. tagja.«
- Ön ugye kálvinista - kérdé Boriska -, de bocsánat, édesatyám az ön nevében kikötötte, hogy semmi kérdést se m fogok önhöz intézni. Nem is teszem. Pedig már készen volt a kérdésem: azt akartam öntől megtudakolni, miért hívják ama híres hotelt »Matschaker Hofnak«? Ön persze nem tudta volna. De elengedem önnek ezúttal, s magam beszélem el kivételképp, honnan nyerte a nevét. Tudom, hogy érdekelni fogja a történet.
- Oh, mindenesetre. Mondhatom kíváncsi vagyok rá.
- Mikor a ház fundamentumát ásták, találtak a földben egy korhadt fát, mely hasonlított egy koporsóhoz.
- Ah.
- A ládát felbontották, s abban egy kis bádog szekrény volt. Természetesen azt is fölbontották, s képzelje, mit találtak benne?
- Nem bírom elgondolni, kisasszony.
- Képzelje csak, nyolc darab kisebb-nagyobb matschakereket. Volt köztük akkora is, mint az öklöm, de persze kisebb is. S innen van a »Matschaker Hof« nevezet.
- Mindenesetre érdekes történet - vélte a természettudós.
Boriska ezúttal is fölkacagott, és beszaladt a szobába, otthagyván a kérőt a faképnél.
- Mi volt ez? - korholá ismét az öreg Kovács.
- Az, hogy ez nem tudós, hanem egy ostoba fráter, aki roppant fél elárulni tudatlanságát.
A következő nyáron az előpataki fürdőben egy fiatal színműíróval ismerkedett meg Boriska.
A leány nyájas volt hozzá, kedvet kapott tehát pályázni. (Hiszen már eleget próbált a Teleki díjaknál.)
- Ön nőül akar engem venni? De tudja ön azt, hogy mindenkinek egy kérdést szoktam feladni?
- El vagyok szánva mindenre.
- Akkor figyeljen. Két sportsman összebeszélt, hogy ők ezentúl megfordítják a lóversenyek metódusát: felülnek a lovakra, s az vigye el a díjat, amelyiknek a lova későbben ér be. Úgy is lett. A két úr kiállt a turfra, de nehogy a másik sanszait nevelje, egyik se akart mozdulni, hiába adta meg a versenybíró a jelt az indulásra.
»No, mozdulj már« - nógatta társát az egyik.
»Nem vagyok bolond, te mozdulj először« - ellenveté a másik.
S ott álltak mozdulatlanul, mindenik erősen fogva a maga lovának a kantárját a publikum nevetségére, midőn arra megy egy idegen, és kérdi: mit állnak ott?
Megmagyarázták neki, hogy így és úgy fogadtak, s most már egyik sem akarván veszíteni, tehát mozdulni sem, a fogadás eldöntése lehetetlen.
Az idegen elmosolyodott.
»Nem éppen lehetetlen - mondá -, én kitaláltam a módját.«
Egy-két szót sugott a fülükbe, s a következő percben már eszeveszetten száguldott a két lovas, dühösen verve és nógatva az alattuk levő paripákat.
Mondja meg nekem, kedves íróbarátom, mit mondhatott a két sportsmannak az idegen?
A színműíró egy félóráig törte a fejét, de nem tudta kitalálni.
- Önből sohasem lesz jó színműíró - mondá Borcsa. - Önben nincs találékonyság. Isten önnel.
Borcsa szeszélyeinek híre ment mindenfelé. Úgy rettegett tőle a fiatalság, mint amazoktól az ókori kiasszonyoktól, akik karóba húzatták a kérők fejét.
Borcsa nem húzatta karóba, hanem megvizsgálta a fejeiket belülről. S ez se valami mulatságos dolog.
Asszonyt olcsóbban is kap már az ember.
Elkerülték, pártában hagyták. Négy év telt el anélkül, hogy csak közeledett volna is valaki.
A szegény öreg Kovács már beletörődött egészen, hogy nyakán szárad a leány, midőn egy bálon a »Damen-Wahl«-ban, maga a Borcsa választott ki egy szőke táncost, valami Bernolák nevű megyei iktatót.
- Miért nem jár ön hozzánk? - kérdé szelíden az iktató úrtól.
- Nem vagyok én ahhoz elég okos - felelte szemérmetesen.
- No, csak nem kell tőlem annyira megijedni.
- Nem értek én a talányokhoz.
- Ugyan hagyja el, régen volt az.
- De iszen hallottam én, miket kérdezett a kisasszony a vasútastól, a hadnagytól, a tudóstól és az írótól, beleveszne abba az én eszem. Egyet se tudok én azokból megfejteni.
- Jól van - szólt kacér mosollyal -, bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok olyan kegyetlen. Nemhogy kérdeznék öntől, hanem ha holnap eljön hozzánk, hát megmondom a San Franciscó-i vasutat.
Az iktató másnap elment Borcsáékhoz. Az illedelem kívánta.
- Hát lássa a vasúti tiszt azt mondta, hogy tizennégy vonattal találkozik útközben New Yorkig; de ez nem igaz, mert huszonnyolccal találkozik, miután az előtte való heti vonatok is ott jönnek, különböző distanciákban a pályán, s ezeket se kerülheti ki.
Az iktató elkezdett egy kicsit gondolkozni, s felkiáltott:
- Valóban úgy van.
Borcsa mindenféléket beszélt neki azonkívül, kedvesen csevegett virágairól, madarairól, mikor elment, a kapuajtóig kikísérte nyájasan:
- Ha holnap ismét eljön, elmondom önnek a Napóleon-féle talány kulcsát.
Az iktató másnap is eljött.
- A katonatiszt ostoba volt - szól Borcsa -, arra felelgetett nekem, hogy a félkezű invalidusnak az a tette, hogy a sas-rendért a fejszével elvágta a kezét, bátorság volt-e vagy hiúság - holott észre kellett volna vennie, hogy lehetetlen azt a kezet elvágni, amelyben a szekerce volt.
Sokat nevettek ezen együtt, a pamlagon egymás mellett ülve.
- Holnap meg fogja ön tudni a matschakereket.
A szegény iktató harmadnap is eljött.
- A matschakerek egy ostobaság - kezdé nevetve a vénleány -, a tudós megjárta vele. A matschaker-talányban az a vicc, hogy a matschakerek semmit sem jelentenek. De az én akadémikusom tettette magát, hogy ő tudja, mik azok a kisebb-nagyobb matschakerek, s én ebből láttam, hogy üres ember, aki csak a látszatra dolgozik. Az ilyeneket soha ki nem állhattam. Kiadtam neki az utat.
- Jól tette, kisasszony.
Egész késő estig trécseltek, ábrándoztak, Boriska hímzett, s az iktató a Bartók szerelmes verseit olvasta, neki.
Az elválásnál így szólt Boriska:
- Holnap meg fogja hallani a sportsmanok esetét.
Az iktató eljött a következő nap. Hova is mehetett volna egyebüvé? Megszokta már itt tölteni a délutáni óráit. Önkéntelenül is idehozta volna a lába.
- A sportsmanok dolgához már némi találékonyság kell, s ez nem volt az íróban. Mert mikor a két versenyző mozdulatlanul állt a turfon a saját érdekében, az idegen csupán egyetlen, olyan modust súghatott nekik, ami azokat nyargalásra késztheté.
- S mi volt az?
- Azt súgta nekik: cseréljenek önök, uraim, lovat.
S azok rögtön lovat cserélvén, mindenik a másik lovával akart gyorsabban beérni.
Boriska ma egész délután zongorázott. Az iktató elandalogva, olvadó szívvel hallgatta.
Este, amikor elbúcsúzott, az iktató azt kérdé búsan a leánytól:
- Nem volt több kérője, kisasszony?
- Nem. Több kérdést nem tettem, hanem ha mer, jöjjön el holnap, még önhöz intézek egy kérdést.
- Eljövök, kisasszony - hebegte zavartan, mert tökéletesen benne volt már a vénlány hálójában.
Másnap mikor eljött, Boriska megfogta a kezét, s csupán azt kérdezé szemérmesen, szemeit lesütve:
- Akar ön engem nőül venni?
(A költői igazságszolgáltatás az lenne most már, hogy én az iktatóval azt feleltessem erre a könnyű kérdésre, amit a nehezekre feleltek a többiek, de bánom is én a költői igazságszolgáltatást.)
|
