"Erdély aranykora relatív fogalom"

"Erdély aranykora relatív fogalom"

"Szó sem volt önálló államról!" - vallja a Szent-Györgyi Albert-díjjal frissen kitüntetett Gebei Sándor történész, ha az Erdélyi Fejedelemségről kérdezzük. De szó volt sorsdöntő évszázadokról, virtuális külpolitizálásról, karizmatikus, de nem minidig alkalmas fejedelmekről, s a mai történészek munkáját igencsak megnehezítő "lefizetett" elődökről.

Anno: Gratulálunk a több évtizedes oktató és kutató munkáért kapott elismeréséhez! Miért éppen az Erdélyi Fejedelemség külkapcsolatait választotta kutatási területének?

Gebei Sándor: Már középiskolában is remek tanáraim voltak, magának a történész mesterségnek az alapjait pedig a debreceni egyetemen neves professzoroktól, tanáregyéniségektől tanultam. Innen kerültem középiskolába történelmet oktatni és nagy szerencsémre a debreceni Vegyipari Technikumban volt egy olyan kollegám, aki tudományos kutatásokat folytatott, ő biztatott, hogy nekem is el kellene kezdeni bizonyos témákat kidolgozni. Recenziók összeállításával kezdtem a tudományos pályámat. Majd tanulmányokat publikáltam szakfolyóiratokban. Első írásom az Agrártörténeti Szemlében jelent meg, később a Századokban, Hadtörténelmi Közleményekben. Az oktatás mellett jött tudományos sikerek kiegészítették egymást. Tíz hónapon keresztül tanítottam, a nyári szüneteket pedig könyvtárakban, levéltárakban töltöttem, s az engem érdeklő témákat, Közép- és Kelet Európa országainak történetét tanulmányoztam. A 17-18. század története kötött le, természetesen fokozatosan jöttem arra rá, hogy mennyire sorsdöntő évszázadok ezek. Erről az időszakról keveset publikáltak magyar szerzők. Nem abban a vonatkozásban, hogy Magyarország történetét nem dolgozták föl, hanem abban, hogy a magyar történelmet keret nélkül jelenítették meg.

Anno: Mit ért keretnélküliségen?

G. S. Azt, hogy hazánkat nem a szomszédos országaihoz való viszonyában ábrázolták. A magyar történészek - valószínűleg nyelvi akadályok miatt - mindig csak nyugatra figyeltek; a magyar folyamatokat mindig csak a Német-Római Császársághoz, vagy Franciaországhoz próbálták igazítani. Feltűnt, hogy Lengyelországhoz p 616i810g éldául miért nem. Ha megnézzük a két ország viszonyát, akkor megállapíthatjuk, hogy az Anjou-korig visszamenőleg szoros a kapcsolat királyságaink között. A 17-18. századi kapcsolatrendszerből pedig mintha eltűnt volna ez a szomszédság, pedig meg volt. Még az egyetemi évek alatt Niederhauser Emil és Rácz István professzor vezette előadásokat és szemináriumokat látogattam, s ők hívták fel a figyelmemet közép és kelet-európai viszonyrendszerek hiányosságaira. 1980-as években jelentkeztem, s fel is vettek aspiránsnak, hogy a hiányos részeket disszertáció formájában kifejthessem. 1986-ra elvégeztem ezt a munkát, a Szovjetunió levéltáraiban, könyvtáraiban kutattam - elsősorban Kijevben, mert a 17-18. században Kijev a Lengyel Királyság része volt. A korszakban az Erdélyi Fejedelemségnek elválaszthatatlan kapcsolata volt Lengyelországgal. Magánúton és állami úton is szoros ez a kapcsolat. Nem véletlen az, hogy Báthori István erdélyi fejedelem (1571-1586) lengyel király lett. Választották és koronázták, ebből az örökségből táplálkozott a későbbi erdélyi fejedelmek külpolitikai törekvése, a lengyel királyi trón. Ez újabb nagy kutatási irány volt, amit az akadémiai disszertációmban fejtettem ki, Báthori Istvántól II. Rákóczi Ferencig bezárólag.

Anno: Milyen célokat szolgált Báthori István lengyel királlyá választása?

G. S. Báthori István lengyel trónra kerülését az európai politikának és a lengyel belpolitikának a függvényében kell vizsgálni. Lengyelország 1574-75-ben Európa nagyhatalmainak fókuszába került, mert 1573-ban elfogadtak egy fontos törvényt, az Articuli Henricianit. Valois Henrik megválasztásának körülményeit rögzítették benne: kikötötték, hogy a francia herceg megválasztásától kezdve Lengyelországban csak választott királyok uralkodhatnak. Valois Henrik nem teljesítette a lengyel nemesség feltételeit, ugyanakkor a trónöröklésre Franciaországban lehetősége nyílott, ezért szó szerint visszaszökött Franciaországba, nem volt hajlandó visszatérni a lengyel trónra. Ekkor merült fel a kérdés, honnan kerüljön ki a lengyel uralkodó. A Német-Római Császárságból, Svédországból, vagy éppen Oroszországból? Bármely nagyhatalom képviselője került volna a lengyel trónra, az politikai, katonai túlsúlyt jelentett volna Közép és Kelet Európában. S ezt a többi nagyhatalom nem tűrhette el. Báthori István volt az, aki szóba jöhetett. Mellette szólt, hogy Jagelló Anna, az utolsó lengyel uralkodó családnak a tagja férjezetlen volt, őt vette feleségül Báthori István.

Konszolidálnia kellett a lengyel belső viszonyokat, különösen a litvánokkal való kapcsolatot, akik a választások idején nem támogatták őt. Litvánia kiszolgáltatott volt Oroszországnak, s IV. Iván elfoglalta Litvánia egy részét.

Amikor Báthori megígérte, ha megválasztják lengyel királynak, akkor visszaállítja a két ország egységét, ezzel háborút is vállalt az oroszok ellen. Be is következett 1579-81-ben, igaz, hogy nem teljesítette tökéletesen vállalását, csupán részeredményeket ért el 1582-es békében.

Anno: Mikortól beszélhetünk ténylegesen Erdélyi Fejedelemségről? Létrejöttekor mennyire lehetett tartós az államképződmény?

G. S.: Meggyőződésem az, hogy ezek a kérdések aktuálisak. Ha valaki a középiskolai tankönyveket nézegeti és az Erdélyre vonatkozó leckéket áttanulmányozza, akkor hiányérzete támad. Mi is ez a hiányosság? Konkrétan, mi is az én hiányérzetem? Az egyik ilyen, máig kiható kérdés, hogy az Erdélyi Fejedelemség születésének körülményeit nem tárgyalják megfelelő súllyal a tankönyvek szerzői. És láttatni kellene ezekben a leckékben, hogy a 16. századi Magyarország történetét alapul véve nem lehet egyszerűen olyan címet adni egy tananyagnak, hogy az ország három részre szakadása. Pontatlan, helytelen kifejezés. Pontosítani kellene aszerint, hogy a török Buda elfoglalásával még nem lett az egész ország ura, csak a középső részek, a vilajetek megszervezésével rendezkedett be állandó itt tartózkodásra. Amilyen mértékben a török hazánkban megjelent, úgy alakult a keleti részek sorsa, s vált véglegessé 1570-re illetve 1571-re. 1541-től 1570-71-ig csak formálódott, alakult az Erdélyi Fejedelemség. Addig nem létezett. 1570-től a speyeri szerződés megkötésétől, pontosabban 1571-es ratifikálásától kezdve létezett az Erdélyi Fejedelemség a két nagyhatalom, a magyar király és a török szultán által elismerten. Az első fejedelem az Szapolyai János Zsigmond, akit elismert mindkét nagyhatalom vezetője. Függő államalakult jött létre, szó nincs arról, hogy szuverén állam lett volna. Ez egy vazallusállam, s megalapozottnak tartom a kettős vazallusság, kettős függőség fogalmának a bevezetését az Erdélyi Fejedelemség időszakában. A két nagyhatalom kínosan vigyázott az erőegyensúlyra, amely éppen Magyarországon egyenlítődött ki.

A fejedelemség - lehet, hogy erős a kifejezés - virtuális külpolitikát folytathatott. Ez a virtuális azt jelenti, hogy a két nagyhatalom által elfogadottan. Nem támogatottan, inkább elfogadottan.

Anno: Erdély korai történetéről sokunknak a Rákóczi családból kikerült fejedelmek jutnak eszünkbe. Az ő regnálásuk mennyiben igazolja ezt a "virtuális külpolitikát"?

G.S.: Jó példa erre az, hogy II. Rákóczi Györgynek miért nem sikerült a lengyel trónra kerülése. A Porta jóváhagyása nélkül kezdeményezett és miután katonailag vereséget szenvedett Lengyelországban, abban a pillanatban a Porta máris jelentkezett a tiltó jegyzékkel. Abban a pillanatban a szultán küldte a visszarendelő parancsot, amit Rákóczi figyelmen kívül hagyott, ezért fulladt totális kudarcba a hadjárat. Sőt tovább megyek, egy másik példával is illusztrálnám a kettős vazallusságot. A császár, magyar király I. Lipót arra utasította konstantinápolyi követét, hogy a Portán szorgalmazza Rákóczi Györgynek a visszarendelését és büntesse meg az engedetlen alattvalót az ő nevében is. Egyébként éppen a Báthori időszak és II. Rákóczi Györggyel záruló korszak volt az a fehér folt, amire a figyelmemet koncentráltam, s amit - úgy gondolom -sikerült kikutatnom.

Az Erdélyi Fejedelemség történelmi küldetését nem szabad úgy értelmezni, hogy ez a magyar függetlenség letéteményese, a magyar nemzeti érzés bölcsője. Ilyen következtetések nem adódnak a 17-18. századi Erdély történetének tanulmányozásából.

Anno: A Fejedelemség sikereiben, illetve kudarcaiban milyen szerepet tulajdonít az egyes fejedelmek személyes tulajdonságainak?

G. S. A történelmi személyiségeknek meghatározó szerepet tulajdonítok, ezt a 17-18. századi Közép- és Kelet Európa országainak történelmének ismeretében mondom, mivel ezen a részen igen erős centralizált hatalom volt és nem mindegy, hogy erős akaratú egyéniség irányította -e ezeket az országokat vagy nem. Természetesen Nyugat-Európában teljesen más volt a helyzet, hiszen ott a rendiség nagymértékben befolyásolta a kormányzást, uralmi szerkezetet. Ez Európa középső és keleti részén személyfüggő maradt, az Erdélyi Fejedelemség esetében pláne igaz ez a megállapítás. Szerintem a történések mind visszaigazolják ezt.

Anno: Akkor jó példa erre az összefüggésre Bethlen Gábor és Erdély "aranykora".

Igen, a jól ismert formula szerint Erdély aranykora akkor köszöntött be, amikor ő irányította az országot. Tényleg aranykor, de nem lehet azt mondani, hogy Bethlen különösen támaszkodott volna az erdélyi társadalomra. Szűk körű tanács volt mellette, minden ügyet a fejedelem nemcsak eldöntött, hanem irányított is. Szerepeltette ugyan a kérdéseket a fejedelmi tanács előtt, mint napirendet, de mindenben egyszemélyben döntött. Legyen az bel- vagy külpolitika. Erdély aranykora relatív fogalom. Nem egy sikeres háborút vezetett Bethlen. Sokszor úgy interpretálják a harmincéves háborúban való részvételt, mint az európai koalíció egyik szövetségesének akcióját, s még a történész kollégák sem hangsúlyozzák kellően, hogy ezek a katonai támadások a magyar király ellen indított akciók voltak. Így sikere esetén Bethlen Gábor "jutalma" nem volt kevesebb, mint a Magyar Királyságból való részesedés. Az 1621-es (1622-ben ratifikált) nikolsburgi béke hét vármegyével megnövelte az Erdélyi Fejedelemség területét, tehát a Magyar Királyságtól csatolták el a felső-magyarországi részeket. Ez a béke, ez a bethleni siker értelmezhető úgy, hogy megkezdődött a Magyar Királyság területi egységének helyreállítása? Nem, csak annyit jelentett, hogy a fejedelemség területe nőtt hét vármegyével. Bethlen maga azt írja végrendeletében, hogy uralkodásának legnagyobb büszkesége az, hogy idegen katona nem taposta Erdély földjét. Ez igaz. Fordítva már nem: az Erdélyi Fejedelemség katonái taposták a Magyar Királyság földjét. A protestanizmus szellemében, Felső és Alsó Magyarország valamennyi katolikus lakosa, egyháza megszenvedte ezt a hadjáratot. Jelentős összegeket szerzett a fejedelem a katolikus egyház birtokainak, vagyonának lefoglalásával, elzálogosításával. Tehát sikeres volt Bethlen Gábor, de a Királyi Magyarország rovására. Azt mondhatjuk, hogy nem a Királyi Magyarország integritásáért folytatott akciót kezdeményezett, hanem az Erdélyi Fejedelemség megerősítése, territoriális bővítése - mint cél, lebegett a szeme előtt. Nem elfeledkezve arról az egyáltalán nem mellékes szempontról sem, hogy a sikerei mögött mindig fellelhetjük a török támogatását.

Anno: Bethlen Gábor ellenpéldájaként szokás emlegetni a már említett II. Rákóczi György fejedelemségét. Hogyan látja, ő alkalmatlan volt Erdély irányítására?

G. S. II. Rákóczi György uralkodása valóban nem nevezhető aranykornak. Sőt a könyvek úgy emlegetik fejedelemségét, hogy Erdély bukása ekkor következett be. Pontosítani kell, mert szó nincs arról, hogy az Erdélyi Fejedelemség elbukott. II. Rákóczi György halála után is létezett, Apafi Mihály eltüntette a háborús pusztítás nyomait és 1690-ig a fejedelemséget a háborús időszak előtti állapotokhoz vezette vissza. (Ld. R. Várkonyi Ágnes: Erdélyi változások) Apafi Mihály reálpolitikus volt, mert a katonai erejét, anyagi potenciálját elveszített ország politikáját ügyesen igazította a nagyhatalmakhoz. A nemzetközi trendek megváltoztak Apafi idején, amelyek II. Rákóczi György idején még zavarosak voltak. 1655 és 1660 között zajlott a svéd-lengyel háború, közben 1654-től 1667-ig az orosz-lengyel háború, és ezekből akart előnyt csikarni II. Rákóczi György, hogy ő kerüljön Lengyelország trónjára. Ezek a számításai tévesnek bizonyultak, mert ebben a külön utas lengyel politizálásban sem Bécs, sem a Porta nem volt érdekelt. II. Rákóczi György ebben a háborúban mind politikailag, mind katonailag kudarcot vallott. Az 1657-58-as vereségből nem azt a következtetést vonta le, hogy meg kell menteni az országot, hanem betegesen ragaszkodott a hatalomhoz. Ezért következett be az ország büntetése, a török támadás, tatár pusztítás Erdélyben 1658-1660-ban. A török nem akart mást, mint egy békés szándékú fejedelmet Erdély élén.

Felszólította az erdélyi rendeket, hogy válasszanak új fejedelmet. A másik oldalon I. Lipót magyar király támogatását élvező Kemény János állt. A II. Rákóczi Györggyel Lengyelországban hadakozó, majd a krími tatár fogságból kiszabaduló Kemény az Erdélyi Fejedelemség megmentését a magyar királynál kereste, s onnan érkező segítséggel Erdélyben királypárti többséget kívánt szervezni. Tehát, volt egy szultánpárti és egy királypárti Erdély, a megosztottság következményeként - törvényszerűen - egy belháború is kibontakozott. II. Rákóczi György felelőssége igazán nem abban állt, hogy sikertelen külpolitikát és kudarcos katonapolitikát folytatott, hanem abban, hogy belháborúba taszította a fejedelemséget.

Még egyszer ismételném: a fejedelemség ereje valóban felmorzsolódott, de az ország "nem bukott el", tovább élt. Egészen a Diploma Leopoldiumig nem tűnt el, létezett, mindössze a külpolitikai aktivitása szűnt meg.

De nem mondanám, hogy II. Rákóczi György teljességgel alkalmatlan volt a fejedelemségre, hiszen 1653-ban például sikerült a moldvai konfliktust megoldani, Erdély javára, s ezt a török is elfogadta, mert olyan vajda került Moldva élére, aki szövetségese volt II. Rákóczi Györgynek. S ugyanezt a sikert 1655-ben Havasalföldön is elkönyvelhette, mert ott is vajdaváltozás történt, s az is Rákóczi akaratának megfelelően zajlott. 1657-ben a lengyelországi hadjárata során ezek a szövetségesei ott voltak az ő seregében. Inkább a nagyravágyás, az illúzió, a királyi titulus, ami elvakította II. Rákóczi Györgyöt, aki apjától, I. Rákóczi Györgytől eltérően nem elégedett meg az erdélyi fejedelmi címmel.

Anno: Tisztáztuk, nem elbukott az Erdélyi Fejedelemség, csupán külpolitikai aktivitása szűnt meg. Milyen közvetlen előzményei voltak ennek?

G. S. Az 1687-90-es évek több dolog miatt is sorsfordító éveknek számítanak a fejedelemség történetében. Ez volt a török elleni nagy nemzetközi háborúidőszaka, a török Magyarországról való kiszorításának évei. Nagyon sikeresek voltak I. Lipót felszabadító hadjáratai, 1686-ban Budát visszavették a keresztény csapatok, 1688-ban pedig Nándorfehérvárt is. Ezek a török veszteségek - emberi számítás szerint - erejük végleges összeroppanását jövendölték, nap mint nap arra gondoltak a keresztény hadak parancsnokai, hogy a szultáni seregek megadják magukat. Apafi Mihály komoly dilemma elé került, az Erdélyi Fejedelemségnek színt kellett vallania: a Porta szövetségeseként vállal háborút vagy ellene. A háborúba való nyílt belépés I. Lipót oldalán nagyon nehéznek bizonyult, hiszen 1660-ig a fejedelemség jelentős katonai erőt vesztett, tehát önálló hadsereget felállítani nem tudott, az nyolc-tízezres minimális létszámot jelentett volna. 1687-88-ban Apafi ezért úgy döntött, hogy a sikeres felszabadító háborút folytató Szent Liga csapatait befogadja átteleltetésre az erdélyi városokba. Lotharingiai Károly a seregét be is vonultatta, miközben - ne feledjük - Váradon, Temesváron ott volt a török. Apafi ezzel a merész döntésével a Porta tudtára hozza, hogy a fejedelemség fölmondta az évszázados engedelmességet.

Nem várt fordulat állott be viszont 1690-ben, amikor Apafi súlyos betegségben meghalt, s ugyanebben az évben a törökök visszafoglalták Nándorfehérvárat. A két esemény szerencsétlen egybeesése most I. Lipót magyar királyt állította sorsdöntő dilemma elé: a fejedelemséget megtartani, akár háború eszközével is, avagy visszaszolgáltatni a szabad fejedelemválasztás révén a kvázi- török vazallusságba. Erdély biztosítása stratégiailag azonban nagyon fontos számára volt, hogy fennmaradjon Lengyelországgal, egy keresztény országgal a kapcsolat, hogy az egy török elleni háborúban katonailag segítsen. Ezért megjelentette és hatályba helyeztette a Diploma Leopoldinumot, ami - egyebek mellett - a fejedelemség szüneteltetését jelentette.

Nem volt megfelelő utód sem, mivel II. Apafi Mihály ekkor még nem érte el a nagykorúságot, s amíg uralkodóképes nem lett, addig I. Lipót kormányzóságként irányíttatja az Erdélyi Fejedelemséget. 1699-ben fejeződött csak be a török elleni háború, addig nem is vették elő a "kormányzóság vagy fejedelemség" kérdését. Majd jöttek a nagy európai háborúk, az északi és a spanyol örökösödési háború, később a Rákóczi-szabadságharc, tehát Erdély ügyét ismét nem lehetett napirendre tűzni. 1704-ben ugyan megválasztották Rákóczi Ferencet fejedelemnek, de ez rövid időre szólt, mert 1711-ben visszaállt a Diploma Leopoldinum érvényessége és 1765-ig guberniumként, azaz kormányzóságként működött. Mária Terézia biztosította újra magának az erdélyi fejedelmi címet. 1848-ig Erdély fejedelemségként, önálló kormányzati struktúraként működött a Magyar Királyságon belül.

Anno: A korabeli történetíróknál tapasztalható-e bármilyen elfogultság az egyes erdélyi uralkodók irányába?

G. S. A 17-18. századi kortársakat is foglalkoztatta országuk helyzete és próbálták saját koruk eseményeit értékelni. Szerencsére nagyon sok feljegyzés fennmaradt. Például Szalárdi János Siralmas magyar krónikája, Kemény János emlékirata, Bethlen Miklós feljegyzései, a segesvári jegyző, Georg Kraus Erdélyi krónikája. Érdekes, hogy az erdélyi társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerülnek ki ezek az írástudók, találunk közvetlen az uralkodók közelében lévő embert, például Kemény Jánost. Szalárdi I. Rákóczi György könyvtárosa, levéltárosa volt, a politikától távol állt. A mai olvasóknak mindig figyelni kell arra, hogy melyik fejedelem környezetében bukkannak föl ezek a "krónikások". Bethlen Gábor honosítja meg tulajdonképpen a fejedelmi udvari történetírást, Bojti Veres Gáspár fizetést kapott azért, hogy a korabeli eseményeket feljegyezze. Az elfogultság nyilvánvaló ebben az esetben is. Példának okáért említeném azt, hogy I. Rákóczi György emberi magatartását kritizálták a kortársak, fösvénynek tartották, negatív tulajdonságait emelték ki. De a negatívumként hangoztatott zsugoriság nem éppen az ellenkezője volt -e, takarékoskodás? Hiszen egy "bibliás őrálló" fejedelem emberi tulajdonságai között előkelő helyen kellene szerepelnie a visszafogottságnak, a pompa, a földi hívságok elutasításának, az egyszerűségnek, a mértékletességnek, stb., s mindezen jellemvonások a protestanizmusból, a fejedelem kálvinizmusából eredeztethetők. A "bibliás őrállóként" elhíresült fejedelem mindenre odafigyelt, hogy mire szabad pénzt költeni. Bethlen Gábor fényűző udvarával szemben a lehető legpuritánabb fejedelmi udvart működtetett, ugyanolyan hatékonyan. A diplomaták nem selyemben, brokátban, hanem posztóban jártak. Nem mulasztotta el országával szembeni kötelezettségét, körültekintően gondoskodott pl. a várak hadiszerekkel, élelmiszerkészletekkel való felszereltségéről. A kortársi megítélésekkel tehát óvatosan kell bánni, akár félrevezetők is lehetnek. A történésznek mindig forráskritikával kell ezeket kezelni.

Az interjút készítette: Illés Anita