EURÓPA.ZSEBKÖNYVEK
F. Scott Fitzgerald
Az ólomkristály
ELBESZÉLÉSEK
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1969
EURÓPA.ZSEBKÖNYVEK
VÁLOGATTA VALKAY SAROLTA OTTLIK GÉZA
FORDÍTOTTA ABODY BÉLA ÁRKOS ANTAL KATONA TAMÁS B. NAGY LÁSZLÓ RÉZ ÁDÁM TANDORI DEZSŐ
EURÓPA.ZSEBKÖNYVEK
Scott Fitzgerald I-III.
The Bodley Head,
The Fitzgerald Reader
Charles Scribner's Sons,
The Stories of Fitzgerald
Charles Scribner's Sons,
Afternoon of an Author
Charles Scribner's Sons.
Második kiadás
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pattintott kőkorszak, volt egy csiszolt kőkorszak, és sok-sok évvel később volt egy ólomkristály-korszak is. Az ólomkristály-korban, ha az ifjú hölgyek rábírták a hosszú, kunkori bajuszú ifjú urakat, hogy vegyék őket feleségül, néhány hónapra rá nekiveselkedtek, és köszönő leveleket írtak a sokféle ólomkristály-ajándékért: borospoharakért, fagylaltos tálért, bonbontartóért, kancsóért és vázákért. Igaz, hogy az ólomkristály nem volt újdonság a kilencvenes években, de ekkor sziporkázta a legtündöklőbben a divat kápráztató fényét a Back Baytól a Közép-Nyugat amúgy állhatatos vidékéig.
Az esküvő után a puncsos tálakat elrendezték a pohárszéken: középre a legnagyobb jutott; a poharak a vitrinbe kerültek; a gyertyatartókat a bútorok két végére állították, és megkezdődött a küzdelem a létért. A bonbontartó és a hálószobába került gombostűs doboz füle letört; egy tekergő macska leverte a legkisebbik tálat a pohárszékről; a szobalány kicsorbította a középsőt a cukortartóval; aztán a borospoharak múltak ki lábtörés következtében, és még a vizespoharak is eltűntek, egyenként, mint a tíz kicsi néger, míg a legutolsó csempén és csorbán a fürdőszobapolcra került fogkefetartónak, a többi kopott cifraság közé. De mire ez megtörtént, az ólomkristály-kornak már mindenképpen vége volt.
Ez a kor már jócskán túljutott a delelőjén azon a napon, amikor a kíváncsi Mrs. Roger Fairbolt meglátogatta a szépséges Mrs. Harold Pipert.
- Édesem - mondta a kíváncsi Mrs. Roger Fairbolt -, imádom a házatokat. Annyira művészi ...
- Úgy örülök - mondta a szépséges Mrs. Harold Piper, és fény gyűlt fiatal, sötét szemében -, és igazán gyakrabban kellene jönnöd. Majdnem mindig egyedül vagyok délután. Mrs. Fairbolt szívesen megjegyezte volna, hogy ezt egyáltalán nem hiszi, sőt azt sem igen érti, hogyan tételezheti fel róla ezt - az egész város beszélte ugyanis, hogy Mr. Freddy Gedney hat hónapja a hét öt délutánján felugrik Mrs. Piperhez. Mrs. Fairbolt életének abban az érett korszakában volt, amikor már nemigen bízott egyetlen szépasszonyban sem.
- Legjobban az ebédlőt szeretem - mondta -, azt a sok pompás porcelánt, meg azt a hatalmas ólomkristály tálat.
Mrs. Piper olyan kedvesen nevetett, hogy Mrs. Fairboltnak a Freddy Gedney-üggyel kapcsolatos krónikus gyanakvása szinte teljesen elszunnyadt.
- Ó, az a nagy tál! - Mrs. Piper ajka, amint e szavakat formálta, rózsapiros sziromnak tűnt. - Annak a tálnak törtenete van ...
- Csak nem?
- Emlékszel a fiatal Carleton Canbyre? Nos, egy időben ugyancsak udvarolt nekem, és azon az estén, amikor - hét évvel ezelőtt, kilencvenkettőben - megmondtam neki, hogy férjhez megyek Haroldhoz, felpattant és így szólt: "Evelyn, olyan ajándékot kapsz tőlem, amely éppolyan kemény, éppolyan szép, éppolyan üres és éppolyan átlátszó lesz, amilyen te vagy." Egy kicsit meg is ijesztett: a szeme olyan sötéten villant. Azt hittem, hogy valami kísértet járta házat írat rám, vagy olyasmit, ami felrobban, ha kinyitod. De ez a tál lett belőle, és látod, hogy milyen szép. Az átmérője vagy a kerülete vagy micsodája két és fél láb ... de lehet, hogy három és fél. Akármekkora is, a pohárszék igazán kicsi neki: jócskán lelóg róla.
- Édesem, hát nem különös? És ugye, akkoriban ment el a városból? - Mrs. Fairbolt dűlt betűs jegyzeteket vésett az emlékezetébe: "Kemény, szép, üres és átlátszó."
- Igen, elköltözött vagy délre, vagy valahova - felelt Mrs. Piper, akiről csak úgy sugárzott az az isteni bizonytalanság, amely időtlenné nemesíti a szépséget.
Mrs. Fairbolt felhúzta a kesztyűjét, és dicsérő szót ejtett arról a tekintélyes látványról, amely a jókora zeneteremből nyílott a könyvtáron keresztül az ebédlő egy részére. Igazán a legszebb házacska volt a városban, és Mrs. Piper arról beszélt, hogy nagyobb házba költöznek a Deveraux Avenue-ra. Harold Piper rengeteget kereshet.
Ahogy a sűrűsödő őszi ködben ráfordult a járdára, arca felöltötte azt a rosszalló, enyhén kedvetlen arckifejezést, amely az utcán szinte az összes sikeres életű, negyvenéves asszonyt jellemzi.
Ha én lennék Harold Piper - gondolta magában -, valamivel kevesebb időt töltenék üzletekkel, és egy kicsit többet lennék otthon. Egyik jó barátjának kellene beszélni vele.
Bár Mrs. Fairbolt sikeresnek tartotta a délutánt, teljes diadalt arathatott volna, ha két perccel tovább marad. Még látszott távolodó, fekete alakja az utca végén, amikor kitűnő megjelenésű, de zaklatottnak tűnő fiatalember fordult be a Piper-ház feljáróján. Maga Mrs. Piper nyitotta ki az ajtót, és meglehetősen rémült arckifejezéssel, gyorsan bevezette a fiatalembert a könyvtárba.
- Okvetlenül beszélnem kellett veled - kezdte vadul az ifjú -, jól befűtött nekem a leveled! Harold ijesztett rád ennyire?
Az asszony megrázta a fejét.
- Nem bírom tovább, Fred - mondta lassan, és az ajkát sohasem látta Fred ennyire rózsasziromhoz hasonlatosnak. - Tegnap este betege volt a dolognak, úgy jött haza. Jessie Piper nem bírt a kötelességtudásával, elment hát az irodájába, és megmondta neki. Rettenetes fájt neki, ó, Fred, nem tudom ezt másképp mondani. Azt mondta, hogy egész nyáron mindenki rólunk beszélt a klubban, csak ő nem tudta, de most már érti a véletlenül meghallott beszélgetésfoszlányokat, és azokat a rejtett célzásokat, amelyeket velem kapcsolatban ejtettek el az emberek. Nagyon dühös, Fred, és szeret engem, és én is szeretem őt ... meglehetősen szeretem őt.
Gedney nagyot biccentett, és félig behunyta a szemét.
- Igen - mondta -, igen, nekem is az a hibám, ami neked. Túlságosan is átélem a mások álláspontját. - Szürke szeme őszintén belemerült az asszony sötét tekintetébe. - Vége ennek a csodálatos dolognak. Istenem, Evelyn, egész nap ültem az irodámban, és csak kívülről bámultam a leveledet, csak bámultam, csak bámultam ...
- Menned kell, Fred - az asszony hangja szilárd volt, és siettető hangsúlya még egyet döfött Freden -, becsületszavamat adtam, hogy nem találkozom veled. Pontosan tudom, meddig feszíthetem a húrt Harolddal, de az, hogy itt legyek veled ma este, semmiképpen sem megy.
Még mindig álltak, és az asszony beszéd közben megindult az ajtó felé. Gedney mcgsemmisülten nézett rá, most utoljára magába szívta az asszony képét, és hirtelen mindketten márvánnyá merevedtek, mert léptek hallatszottak a kerti úton. Az asszony azonnal megragadta a férfi kabátujját, és félig kinoszogatta, félig kilökte a széles ajtón át a sötét ebédlőbe.
- Majd ráveszem, hogy menjen fel az emeletre - súgta a fülébe -, ne mozdulj, amíg nem hallod, hogy megy fel a lépcsőn, és aztán a főbejáraton távozz.
A férfi egyedül maradt, és hallotta, hogy az asszony köszönti a férjét a hallban.
Harold Piper harminchat éves volt. Kilenc évvel idősebb, mint a felesége. Csinos férfi volt, bár néhány előnytelen vonást is fel lehetett fedezni rajta: a két szeme túl közel állt egymáshoz, és nagyon bávatag volt az arca, ha éppen elengedte magát. A Gedney-üggyel kapcsolatos magatartása megfelelt az összes többi dologban tanúsított magatartásának. Közölte Evelynnel, hogy az ügyet lezártnak tekinti, sohasem veti a szemére, de még célozni sem fog rá; saját magának pedig azt mondta, hogy ez aztán igazán nagyvonalú módja volt a dolog elrendezésének, és hogy a feleségére ez nyilván nagy hatást gyakorolt. De mint minden olyan ember, aki sokat ad a nagylelkűségére, rendkívül szűkkeblű volt.
Hangsúlyozott kedvességgel köszöntötte Evelynt ezen az estén.
- Sietve kell átöltöznöd, Harold - mondta türelmetlenül az asszony -, Bronsonékhoz megyünk az este.
Bólintott.
- Semeddig sem tart, míg átöltözöm, kedves - és már ment is át a könyvtárba, be sem fejezve a mondókáját. Evelyn szíve hangosan dobogott.
- Harold - szólt utána az asszony már elfogódott hangon, és utánament. A férfi éppen cigarettám gyújtott. - Sietned kell, Harold - fejezte be a mondatot, és állva maradt a küszöbön.
- Miért? - kérdezte egy kicsit türelmetlenül. - Még te sem öltöztél át, Evie.
Végigterpeszkedett egy karosszékben, és szétbontotta az újságját. Evelynnel süllyedni kezdett a világ, mert tudta, hogy ez legalább tíz percig tart, és Gedney lélegzetfojtva áll a szomszéd szobában. S ha Harold úgy dönt, hogy iszik egyet a pohárszéken álló kancsóból, mielőtt felmegy átöltözni? Aztán rájött, hogy ezt a veszélyt elháríthatja, ha áthozza a kancsót meg a poharat. Rettegett, hogy valami módon felhívja Harold figyelmét az ebédlőre, de nem kockáztathatta meg a másik eshetőséget.
Ám ebben a pillanatban Harold felállt, eldobta az újságját, és odalépett hozzá.
- Evie édes - mondta és átölelte -, remélem, már nem gondolsz a tegnapi estére ... - Az asszony remegve odafurakodott hozzá. - Jól tudom - folytatta -, hogy az egész csak meggondolatlan bizalmaskodás volt a részedről. Mindnyájan hibázunk.
Evelyn alig hallotta, hogy mit mond. Azon gondolkozott, hogy ha rácsimpaszkodik, ki tudja vonszolni a szobából, fel a lépcsőn. Gondolt arra is, hogy rosszullétet mímel, és kéri, hogy vigye fel, de tudta, hogy lefektetné a hencserre, és whiskyt hozna neki.
Idegessége egyszerre elviselhetetlenné vált. Nagyon halk, de félreérthetetlen reccsenést hallott az ebédlőből. Fred a hátsó kijárat felé igyekezett.
Aztán a szíve nagyot ugrott, mert a gong szavához hasonló csendülés visszhangzott végig a házon. Gedney karja nekiütődött a nagy ólomkristály tálnak.
- Mi ez? - kiáltotta Harold. - Ki van ott?
Hiába kapaszkodott rá, a férje kiszabadította magát a karja közül, és azt hitte, a szoba összeszakad körülötte. Hallotta, hogy a kamraajtó kivágódik, hogy dulakodnak, hogy az egyik lábas megzördül, és kétségbeesetten kirohant a konyhába, felgyújtotta a gázvilágítást. Férjének keze lassan eleresztette Gedney torkát; a férje egészen mozdulatlanul állt ott, először döbbenten, majd egyre fájdalmasabb arccal.
- Istenem! - mondta megrökönyödve, és megint: - Istenem!
Megfordult, mintha megint neki akarna esni Gedneynek, de megállt, izmai láthatóan elernyedtek, és keserűen felnevetett.
- Ti ketten ... ti ketten - Evelyn karja már átölelte, és a szeme kétségbeesetten könyörgött, de a férfi ellökte, és az egyik konyhaszékre rogyott. Az arca porcelánfehér volt. - Mit tettél velem, Evelyn? Nahát, te kis ördög. Te kis ördög!
Evelyn még sohasem sajnálta ennyire; soha ilyen szerelmet nem érzett még iránta.
- Nem az ő hibája volt - mondta Gedney alázatosan. - Én jöttem fel. - De Piper csak a fejét rázta, és amikor felemelte a tekintetét, a kifejezése olyan volt, mintha valami baleset következtében az agya egy időre munkaképtelenné vált volna. Hirtelen szánakozóvá vált tekintete eleddig érintetlen, mélyen fekvő húrig hatolt Evelynben, és azonmód elkeseredett düh támadt benne. Égett a szemhéja; mérgesen dobbantott a lábával; keze idegesen végigkapart az asztalon, mintha fegyvert keresne, és aztán vadul rávetette magát Gedneyre.
- Ki innen! - sikoltotta lángoló szemmel, kis öklével tehetetlenül kalapálva a férfi kinyújtott karját. - Te csináltad ezt! Ki ebből a házból, ki innen, ki innen! Ki innen!
A harmincöt éves Mrs. Harold Piperrel kapcsolatban a vélemények megoszlottak. A nők azt mondták, hogy még mindig szemrevaló; a férfiak szerint azonban már nem volt csinos. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a szépsége elvesztette azokat a vonásait, amelyektől a nők féltek, és amelyek a férfiakat vonzották. A szeme még mindig olyan nagy és olyan sötét és olyan szomorú volt, de a rejtély eltűnt belőlük; szomorúságuk már nem volt örök, csak emberi. Szokása lett, hogy összevonta a szemöldökét, és többször pislantott, ha valami meglepte vagy bosszantotta. A szája sem volt már a régi: pírja elhalványult, és a szegletek sem görbültek már lefelé, ha mosolygott, pedig ez ellenpontja volt a szemek szomorúságának: csúfondárosan szép lett ilyenkor az arca. Ha mostanában mosolygott, a szája felfelé ívelt. Azokban a régi napokban, amikor Evelyn még gyönyörködött a saját szépségében, élvezte a mosolyát is: tudatosan alakította vonalát. Aztán megfeledkezett róla, és a mosoly eltűnt, rejtélyességének utolsó varázsával együtt.
Evelyn egy hónappal a Freddy Gedney-féle ügy után feledkezett meg a mosolyáról. Pedig látszólag nagyjából-egészéből minden változatlan volt. De abban a néhány percben, amelyben felfedezte, hogy mennyire szereti a férjét, Evelyn arra is rádöbbent, hogy gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta. Egy hónapig küzdött a fájó csendek, vad szemrehányások és vádaskodások ellen, vitatkozott vele, majd nyugodt, szánakozó, anyás szerelemmel viselte el férjét, de az csak keserűen nevetett igyekezetén. Aztán fokról fokra az asszony is csendbe süppedt, és árnyszerű, de áthatolhatatlan korlát ereszkedett kettőjük közé. Feltámadt szerelmét kisfiára, Donaldra záporozta, akiben csodálkozva fedezte fel, hogy életéhez tartozik.
A következő évben kölcsönös érdeklődéseik és kölcsönös felelősségük, meg a múlt felpislanó szikrája ismét összehozta a férjet és a feleséget, de a szenvedély talán túlontúl is patetikus zuhataga után Evelyn rádöbbent, hogy a nagy alkalmat már elmulasztotta. Egyszerűen semmi sem maradt. Ő lehetett volna a fiatalság és a szerelem mindkettőjük számára, de a csendnek az a korszaka lassan kiszikkasztotta benne a vonzalom forrását, és már ő maga sem kívánt belőle újra meríteni.
Kezdetben barátnőit látogatta, megszerette azokat a könyveket, amelyeket már régebben is olvasott, varrogatott néha, és közben vigyázta két gyermekét, akiket odaadóan szeretett. Kis dolgokkal bíbelődött; ha morzsát látott az ebédlőasztalon, figyelme elkalandozott a beszélgetéstől; lassan közeledett az öregkor felé.
Harmincötödik születésnapja kivételesen szorgos napja volt, mert csak kevéssel korábban határozták el, hogy estére vendégeket hívnak. Mikor késő délután a hálószobája ablakánál állt, érezte, hogy milyen fáradt. Tíz évvel azelőtt lefeküdt és aludt volna egyet, de most úgy érezte, hogy mindenre neki magának kell felügyelnie: a cselédek takarították a földszintet, a padlón mindenféle limlom hevert szanaszét, és bizonyára jön még egy kifutófiú, akivel erélyesen kell beszélni, meg levelet is kell még írni Donaldnak, aki tizennegyedik évében volt, és első iskolaévét töltötte távol a szülői háztól.
Mindezek ellenére is éppen le akart feküdni, amikor lentről megütötte a fülét a kis Julie ismerős sivalkodása. Összeszorította az ajkát, szemöldöke összerándult, és néhányat pislantott.
- Julie! - kiáltotta.
- Ó-ó-ó-ó! - húzta Julie tovább panaszosan. Aztán a második szobalány, Hilda, hangja hallatszott alulról.
- Kicsit megvágta magát, Mrs. Piper.
Evelyn a varródobozához ugrott, addig kutatott benne, amíg szakadt zsebkendőre nem lelt, és leszaladt a lépcsőn. Egy pillanat múlva Julie már a karjában sírt, ő meg kereste a vágást, amelynek halvány, de árulkodó jele meglátszott Julie ruháján.
- A hüvelyk-ujjam! - magyarázta Julie. - Ó-ó-ó-ó, fááj!
- Ez a tál volt az oka, ez ni - mondta Hilda bocsánatkérőan. - Letettem a földre, amíg pucoltam a kredencet, és Julie odagyütt és babrálta. Éppen csak megkarcolta magát.
Evelyn súlyos rosszallással nézett Hildára, és határozottan ölébe emelte Julie-t, tépést szakított a zsebkendőből.
- Katonadolog, lássuk csak, édesem.
Julie feltartotta az ujját, s Evelyn felfedezte:
- Itt van!
Julie gyanakodva nézte sérült ujját. Begörbítette; mozgott. Könnyáztatta arca egyszeriben felderült; érdeklődéssel nézegette. Megszagolta, aztán megint mozgatta.
- Drágaságom, te! - kiáltott Evelyn, és megcsókolta. De azért Hilda kapott még egy megsemmisítő pillantást, mielőtt kiment volna a szobából. A gondatlan. Ilyenek manapság a háztartási alkalmazottak. Ha tudna szerezni egy jó ír asszonyt - de nincs ám! -, és ezek a svédek ...
Öt órakor Harold megérkezett, feljött a szobájába, és gyanúsan kedélyes hangon megfenyegette, hogy születésnapjára harmincötször megcsókolja. Evelyn ellenkezett.
- Te ittál - mondta röviden, de aztán hozzáfűzte -: egy kicsit. Tudod, hogy utálom az ital szagát.
- Evie - szólalt meg Harold egy kis szünet után, és leült egy székre az ablak mellé -, most már elmondhatok neked valamit. Azt hiszem, tudod, hogy a városban nem mentek a legjobban a dolgok.
Az asszony az ablaknál állt, és a haját fésülte, de e szavakra férje felé fordult és ránézett.
- Hogy érted ezt? Mindig azt mondtad, hogy egynél több vasnagykereskedés is elfér a városban. - A hangjában némi riadtság csengett.
- Azt mondtam - hangsúlyozott Harold jelentőségteljesen -, de ez a Clarence Ahearn ügyes ember.
- Meglepődtem, amikor hallottam tőled, hogy eljön vacsorára.
- Evie - folytatta Harold, és még egyszer rácsapott a térdére -, január elsejétől a "Clarence Ahearn Társaság"-ból "Ahearn és Piper Társaság" lesz, és a "Piper Testvérek" cég megszűnik.
Evelyn megdöbbent. Az, hogy a neve csak a második helyen szerepel, valahogyan nem tetszett neki; Harold ennek ellenére diadalittasnak látszott.
- Nem értem, Harold.
- Nos, Evie, Ahearn tapogatózott Marxnál. Ha ezek ketten összefogtak volna, mi lettünk volna az a bizonyos kis hal. Egyedül küszködtünk volna kis rendelésekből, húzódoztunk volna a kockázattól. Az egész tőke kérdése, Evie, és az "Ahearn és Marx" éppúgy megszerezte volna a piacot, mint ahogy az "Ahearn és Piper" majd most megszerzi. - Szünetet tartott, köhögött, és egy kisebbfajta whisky-felhő szállt fel Evelyn orrcimpáihoz. - Hogy megvalljam az igazat, Evie, az a gyanúm, hogy Ahearn feleségének volt valami köze a dologhoz. Úgy hallottam, nagyravágyó kis hölgy. Biztos rájött, hogy Marxék nem sokat lendíthetnek itt rajtuk.
- Talán ... közönséges? - kérdezte Evie.
- Bizisten sosem láttam, de nem kételkedem benne. Clarence Ahearn felvételi kérelme öt hónapja ott fekszik a Country Clubban, de semmi sem történt. - Harold lekicsinylően legyintett a kezével. - Ahearn és én együtt ebédeltünk ma, és sikerült is megegyeznünk, így hát azt gondoltam, nem is lenne rossz, ha eljönnének ma este, ő meg a felesége. Úgyis csak kilencen leszünk, majd mind rokonok. Mégsem kismiska ez nekem, és persze ezentúl is kell majd találkoznunk velük, Evie.
Igen - mondta Evie elgondolkozva -, bizonyára kell. Evelynt a dolog társasági vonatkozásai nem aggasztották, de megriasztotta, hogy a "Piper Testvérek"-ből "Ahearn és Piper Társaság" lesz. Úgy nézett ki, mintha lecsúsztak volna.
Félórával később - éppen öltözködni kezdett a vacsorához - hallotta, hogy Harold szólítja odalentről.
- Evie, gyere le!
Kiment az előtérbe, és átkiáltott a korláton:
- Mi a baj?
- Szeretném, ha segítenél megkeverni a puncsot vacsora előtt.
Gyorsan bekapcsolta a ruháját, lement a lépcsőn. Harold éppen a puncsbavalókat csoportosította az ebédlőasztalon. A pohárszékhez ment, és elhozta az egyik tálat.
- Nem, nem - tiltakozott Harold -, vegyük csak a legnagyobbat. Jön Ahearn és a felesége, meg te és én és Milton is itt leszünk, ez öt, aztán Tom és Jessie, ez hét, végül a nővéred meg Joe Ambler, az kilenc. Te nem is tudod, hogy milyen gyorsan fogy ez az ital, ha te csinálod.
- Jó lesz ez a tál - erősködött Evelyn. - Rengeteg fér bele. Nem ismered Tomot?
Tom Lawrie, Jessie férje, Harold első unokatestvére, ugyancsak hajlamos volt rá, hogy cseppfolyós állapotban fejezze be mindazt, aminek nekifogott.
Harold a fejét rázta.
- Ne bolondozz. Abba a kisebbe jó, ha három liter belefér, kilencen vagyunk, és a cselédekre is gondolj, és ez a puncs igazán nem erős. Annyival barátságosabb, ha sok van belőle, Evie; attól még nem kell meginnunk az egészet.
- Azt mondtam, hogy a kicsit vesszük. Megint megrázta a fejét, makacsul.
- Nem; térj észhez.
- Én az eszemnél vagyok - mondta Evelyn röviden. - Semmi szükségem részeg emberekre a házban.
- Ki mondta, hogy szükséged lenne rájuk?
- Akkor vedd a kisebb tálat.
- Hallgass ide, Evie ...
- Megfogta a kisebb tálat, hogy visszavigye. Evelyn azonnal utánakapott, vissza akarta tartani. Egy pillanatig huzakodtak rajta, aztán Harold dühös mordulással felmarkolta a tálat, kitekerte a kezéből, és a pohárszékre vitte.
Evelyn nézte, és igyekezett megvető arckifejczést ölteni, de Harold csak nevetett. Evelyn elhagyta a szobát; ezzel beismerte vereségét, de azt is kinyilvánította, hogy a puncs további sorsa a legkevésbé sem érdekli.
Evelyn fél nyolckor ragyogó ábrázattal és magasra tornyozott frizurájában egy cseppnyi pomádé fényével jött le a lépcsőn. Mrs. Ahearn - alacsony növésű asszony, aki enyhe idegességét vörös haja és túlzón empire szabású ruhája alá rejtette - szózuhataggal árasztotta el. Evelyn nyomban ellenszenvet érzett iránta, férje viszont rögtön megtetszett neki. Ahearnnek átható kék szeme volt, s hozzá az a természet adta tulajdonsága, hogy kedvében tudott járni az embereknek. Ezért a társaság talán be is fogadta volna, ha nem követi el azt a szarvashibát, hogy túlságosan korán megnősül.
- Örülök, hogy megismerhetem Piper feleségét - mondta egyszerűen. - Az a helyzet, hogy férje meg én ezentúl gyakran fogunk találkozni.
Evelyn biccentett, bájosan mosolygott, és elfordult, hogy a többi vendéget is köszöntse: Milton Pipert, Harold nyugodt, szerény öccsét; a két Lawrie-t, Jessie-t és Tomot; Irene-t, saját hajadon testvérét; és végül Joe Amblert, a megrögzött agglegényt és Irene örökös udvarlóját.
Harold vezette a társaságot a vacsoraasztalhoz.
- Puncs lesz ma este - jelentette be jókedvűen. Evelyn észrevette, hogy már ki is próbálta a keverékét -, nincs tehát más koktél, csak a puncs. Ez a feleségem csúcsteljesítménye, Mrs. Ahearn; megadja majd a receptjét, ha óhajtja; de egy kis - elkapta a felesége tekintetét, és szünetet tartott - egy kis indiszpozíció miatt én vagyok a felelős ezért a kotyvalékért. Egészségükre!
A vacsora alatt végig puncsot szolgáltak fel. Evelyn látta, hogy Ahearn, Milton Piper és az összes hölgyvendég tagadóan rázza a fejét, ha a puncsot körülhordó lány hozzájuk ér, és tudta, igaza volt a puncstál kérdésében: a tál még félig volt. Elhatározta, hogy vacsora után mindjárt óvatosságra inti Haroldot, de amikor a hölgyek felkeltek az asztaltól, Mrs. Ahearn mindjárt csatlakozott hozzá. Mire feleszmélt, már udvarias érdeklődéssel városokról és szabónőkről beszélgetett.
- Rengeteget költözködtünk - társalgott Mrs. Ahearn, és hevesen rázta vörös fejét. - Igen, ilyen hosszú ideig egy városban sem maradtunk. De remélem, nemhiába vagyunk itt. Szeretek itt lenni; maga is?
- Hát, ami engem illet, én mindig itt éltem, és így természetesen ...
- Na, persze - mondta Mrs. Ahearn és nevetett. - Clarence mindig azt mondta nekem, hogy olyan feleség kell neki, akinek nyugodtan mondhatja bármely este: "Holnaptól Chicagóban fogunk lakni, szedd össze a holmit és csomagolj." Én ilyen voltam, hát nem is gondoltam soha, hogy bárhol is megállapodunk. - Ismét hallatta apró nevetését. Evelynben gyanú támadt, hogy ezt a nevetést társasági célokra tartogatja.
- Az ura nagyon tehetséges ember lehet, úgy hiszem.
- Ó, igen - Mrs. Ahearn nagyon lelkesen helyeselt. - Borzasztó okos, Clarence tényleg nagyon okos. Ötletek és lelkesedés, mondom. Kieszeli, hogy mi kell neki, aztán megy és megszerzi.
Evelyn bólintott. Azon gondolkozott, hogy a férfiak vajon még mindig puncsot isznak-e az ebédlőben. Mrs. Ahearn elbeszélése ugrándozva terebélyesedett, de Evelyn már nem figyelt oda. A sűrű szivarfüst első illatfelhői lassan beáramlottak. Igazán nem nagy ez a ház, gondolta magában; az ilyen estéken a könyvtárban kéken megülepszik a dohányfüst. Másnap aztán órákra nyitva kell hagyni az ablakokat, hogy kiszellőztessék az áporodott szagot a függönyökből. Talán ez az új társas cég ... Új házról kezdett ábrándozni ...
Mrs. Ahearn hangja zökkentette ki gondolataiból:
- Igazán nagyon szeretném megkapni azt a receptet ha kéznél van valahol ...
Kisvártatva széktologatás hallatszott az ebédlőből, és a férfiak bevonultak. Evelyn rögtön észrevette, hogy a legrosszabb sejtése vált valóra. Harold arca lángolt, a szavak összefolytak a mondatai végén. Tom Lawrie botorkálva járt, és épp hogy elhibázta Irene ölét, amint mellé ereszkedett a hencserre. Aztán csak ült, ült, és kótyagosan kacsingatott a társaságra. Evelyn azon kapta magát, hogy visszakacsingat, de ezt egy cseppet sem tekintette jó tréfának. Joe Ambler elégedetten mosolygott, és a szivarját szopogatta. Csak Ahearn és Milton Piper látszott józannak.
- Rendes kis város ez, Ahearn - mondta Ambler -, majd maga is rájön.
- Már rá is jöttem - mondta Ahearn kedvesen.
- Egyre inkább ez lesz a véleménye, Ahearn - mondta Harold, és a nyomaték kedvéért nagyokat bólintott -, legalábbis, ha nekem is lesz hozzá némi közöm.
Dicshimnuszba kezdett a városról, és Evelyn aggódva figyelte, vajon a többieket is annyira untatja-e, mint őt. Úgy festett a dolog, hogy nem. Mind figyelmesen hallgatták. Evelyn az első alkalommal közbevágott.
- Merre élt eddig, Mr. Ahearn? - kérdezte érdeklődve. Aztán rájött, hogy Mrs. Ahearn ezt már mind elmesélte neki, de annyi baj legyen. Haroldnak nem szabad annyit beszélnie. Olyan marha volt, ha sokat ivott. De Harold megint csak bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Ide figyelj, Ahearn. Először is otthont kell itt szerezni, fenn a dombon. De csak Stearne- vagy Ridgeway-féle házat. Ha meglesz, azt mondják az emberek: "Ez az Ahearn háza." A bizalmat, tudod, ezzel éred el.
Evelyn elpirult. Ennek egyáltalában nem volt jó csengése. De Ahearn látszólag semmit sem vett zokon, csak komolyan bólintott.
- Már keresett ... - de Evelyn szavára senki sem figyelt, mert Harold hangja ismét felharsant.
- Házat venni, ez az első lépés. Akkor aztán megismerkedhetsz az emberekkel. Rátarti város ez idegenekkel szemben, de nem sokáig, csak amíg meg nem ismernek. Benneteket szeretnek az emberek - széles mozdulattal rámutatott Ahearnre és a feleségére -, így is van rendjén. Szívélyesek, mihelyt vetted az első adak ... akdé ... - nyelt egyet, aztán mesterien megismételte: - akadályt.
Evelyn könyörögve nézett a sógorára, de mielőtt a sógor közbeléphetett volna, harsány röfögés buggyant elő Tom Lawrie-ból, akit a foga között erősen szorított kialudt szivarvég akadályozott meg a rendes beszédben.
Mem Hem ho emen mm
- Parancsol? - kérdezte Harold komolyan.
Tom teljes eltökéltséggel, de igen nagy nehézségek árán tudta eltávolítani a szivart a szájából - azazhogy csak egy részét távolította el, a maradékot pedig röfögő hang kíséretében kifújta a szobába, ahol aztán szotykosan és ernyedten beletöttyent Mrs. Ahearn ölébe.
- Bocs ... - motyogta, és felkelt azzal a tétova szándékkal, hogy utánaered. De Milton még jó időben a vállára tette a kezét, és ettől visszazöttyent. Mrs. Ahearn pedig nem minden kellem nélkül lepöccentette a dohányt a szoknyájáról, anélkül, hogy akárcsak egyszer is odanézett volna.
- Azt akartam mondani - folytatta Tom öblösen -, mielőtt ez a micsoda történt - s bocsánatkérően meglebegtette a kezét Mrs. Ahearn felé -, azt akartam mondani, hogy tudok ám mindent arról a Country Club-ügyről!
Milton előredőlt, és súgott neki valamit.
- Hagyj békén - mondta Tom ingerülten -, tudom én, mit csinálok. Ezért jöttek ide.
Evelyn rémülten ült a helyén, és szerette volna, ha a szája mond helyette valamit. Látta a nővére gunyoros arcát, és azt, hogy Mrs. Ahearn szörnyen elvörösödik. Ahearn az óraláncával babrált, és ezt a foglalatosságát kísérte figyelemmel.
- Hallottam, hogy ki akadályozta meg a maguk felvételét, és semmivel sem különb ember, mint maguk. El tudom intézni az egész átkozott ügyet. Már előbb is megtettem volna, de nem ismertem magukat. Harold elmondta nekem, hogy fáj maguknak ez az eset ...
Milton Piper hirtelen és sután talpra ugrott. Abban a pillanatban mindenki felpattant, és Milton elhadart valamit arról, hogy korán el kell mennie. Ahearnék mohón figyeltek. Aztán Mrs. Ahearn nyelt egyet, és kényszeredett mosollyal Jessie felé fordult. Evelyn még látta, hogy Tom előrebotorkál, és ráteszi a kezét Ahearn vállára, de hirtelen a könyöke mellett megszólaló aggodalmas hangra lett figyelmes. Megfordult: Hilda volt az, a második szobalány.
- Kérem, Mrs. Piper, azt hiszem, Julie megfertőzte a kezét. Egészen feldagadt, tüzel az arca, és nyöszörög ...
- Julie? - kérdezte Evelyn élesen. A társaság hirtelen eltűnt. Gyorsan megfordult, megkereste tekintetével Mrs. Ahearnt, és odasiklott hozzá.
Bocsásson meg, kérem, Mrs ... - pillanatnyilag elfelejtette a nevét, de zavartalanul folytatta: - A kislányom rosszul van. Visszajövök, amint csak tudok. - Megfordult, és gyorsan felszaladt a lépcsőn; csak futó emléke volt már a pászmákban álló szivarfüstről és a szoba közepén folyó hangos beszélgetésről, amely szinte veszekedéssé fajult.
Felkattantotta a villanyt a gyerekszobában. Julie lázasan pihegett, és furcsa kis sikolyokat hallatott. Megérintette a gyermek arcát. Lángolt. Felkiáltott, és a takaró alá követte a kis kart, amíg meg nem találta a kezet. Hildának igaza volt. A hüvelykujj egészen a csuklóig feldagadt, és az ujj bögyén kis gyulladt seb volt. - Vérmérgezés! - zakatolta rémülten az agya. A kötés lecsúszott a sebről, és valami piszok került bele. Háromkor vágta meg magát, most pedig tizenegyre járt az idő. Nyolc óra. Csak nem fejlődhet ki ilyen rövid idő alatt vérmérgezés? A telefonhoz rohant.
Az utca másik oldalán lakó Martin doktor nem volt otthon. Doktor Foulke, a háziorvosuk nem vette fel a kagylót. Kutatott az agyában, és kétségbeesésében felhívta a gégeorvosukat; dühösen harapott az ajkába, míg az orvos két sebész telefonszámát kereste. A véget nem érő pillanat alatt úgy hitte, hogy hangos beszédet hall a földszintről, de most már egészen más világban volt. Tizenöt perc múlva elcsípett egy sebészt, aki feldühödött, hogy kiugrasztották az ágyából. Visszarohant a gyermekszobába, és megvizsgálta a kezet: úgy vélte, valamivel tovább dagadt.
- Istenem! - kiáltotta, és az ágy mellé térdelt. Hátra- meg hátrasimította Julie haját. Attól a homályos ötlettől indíttatva, hogy meleg vizet szerez, megindult az ajtó felé, de a ruhájának egy szalagja beleakadt az ágy rácsába, úgyhogy előrebukott a kezére meg a térdére. Feltápászkodott, eszelősen rángatta a szalagot. Az ágy megmozdult, és Julie felnyögött. Ekkor nyugodtabban, de hirtelen elügyetlenedett ujjakkal megtalálta ruháján a plisszét, teljesen leszakította az egész turnürt, és kirohant a szobából.
A hallban egyetlen harsogó, makacskodó hangot hallott, de ahogy elérte a lépcsőlejárót, a hang elhallgatott, és a bejárati ajtó nagyot dördült.
A zeneterem villant fel előtte. Csak Harold és Milton voltak ott, Harold egy széknek dőlt, arca rettenetesen sápadt volt, 242o141c gallérja kibomlott, szája céltalanul mozgott.
- Mi történt?
Milton aggódó pillantást vetett felé.
- Volt egy kis zűr ...
Harold végre észrevette a feleségét, nehézkesen felegyenesedett, és megszólalt:
- Megsértette a saját unokatestvéremet a saját házamban. Istenverte közönséges újgazdagja! Megsértette a saját unokatestvéremet ...
- Tom összeveszett Ahearnnel, és Harold beleavatkozott - mondta Milton.
- Istenem, Milton - kiáltott fel Evelyn -, nem tudtál volna valamit csinálni?
- Megpróbáltam; én ...
- Julie beteg - vágott közbe az asszony -, vérmérgezést kapott. Fektesd le Haroldot, ha tudod.
Harold felpillantott.
- Julie beteg?
De Evelyn nem figyelt rá, elviharzott mellette, át az ebédlőn. Undorral látta, hogy a nagy puncsostál még mindig az asztalon van, alján az elolvadt jég leve. Lépéseket hallott az emeleti feljáró felől - Milton támogatta fel Haroldot -, majd motyogást: "Csudát, Julie-nek kutya baja."
- Be ne engedd a gyerekszobába! - kiáltotta.
Az órák lidércnyomásosan teltek. Az orvos valamivel éjfél előtt érkezett meg, és félóra alatt felvágta a sebet. Kettőkor ment el; meghagyta két ápolónő címét, hogy Evelyn hívja őket segítségül, és megígérte, hogy fél hétre visszajön. A gyermeknek vérmérgezése volt.
Evelyn négykor Hilda őrizetére bízta a betegágyat, bement a szobájába, borzongva kibújt estélyi ruhájából, és berúgta az egyik sarokba. Háziköntöst öltött, és visszatért a gyermekszobába; Hilda elment kávét főzni.
Már dél volt, amikor végre rábírta magát, hogy benézzen Harold szobájába. Ébren találta: nagyon nyomorúságos állapotban a mennyezetet vizsgálgatta. Vérbe borult, beesett szemmel bámult a feleségére. Egy percig gyűlölte: még megszólalni sem bírt. Rekedtes hang hallatszott az ágyból.
- Hány óra van?
- Dél.
- Rettenetes marhaságot csináltam ...
- Nem számít - mondta élesen. - Julie vérmérgezést kapott. Esetleg ... - a szavak alig jöttek ki a torkán. - Azt hiszik, hogy le kell operálni a kezét.
- Micsoda?
- Megvágta magát azzal ... azzal a tállal.
- Tegnap este?
- Nem mindegy?! - kiáltotta. - Vérmérgezést kapott! Nem hallasz?
Harold rémülten nézett rá. Félig felült az ágyában.
- Felöltözködöm - mondta.
Haragja elpárolgott; a fáradtság és a férje iránti szánalom hullámai lepték el. Hiszen elég baj ez neki is.
- Igen - felelte fásultan -, azt hiszem, az lesz a legjobb.
Ha Evelyn szépsége csak hűtlenkedett, amíg harminc-egynéhány éves volt, amikor az asszony elérte a negyvenet, hirtelen elhatározásra jutott, és tökéletesen elhagyta. Az arcát borító finom ráncok egyszeriben barázdává mélyültek, a lábán, a csípőjén és a karján rohamosan meghízott. Modoros szemöldökrándítása arckifejezéssé merevedett; mindig összevonta a szemöldökét, ha olvasott, ha beszélt, sőt még akkor is, amikor aludt. Negyvenhat éves volt.
Ahogy az a legtöbb olyan családban történni szokott, amelynek a szerencséje inkább lefelé tart, és nem fölfelé ível, az asszony és Harold szüntelen perpatvarokba merült.
A fegyverszünetek idején olyanfajta tűréssel néztek egymásra, amilyent ócska, törött bútorok érdemelnek. Evelyn aggódott egy kicsit, ha Harold betegeskedett, és mindent megpróbált, hogy jókedvre hangolja, bár a csalódott ember nyomasztó környezetében élt.
Aznap estére vége volt a családi bridzspartinak, és Evelyn megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ezúttal több hibát csinált, mint amennyit megszoktak tőle, de nem törődött vele. Irene-nek igazán nem kellett volna azt a megjegyzést elejtenie, hogy a gyalogság különösen veszedelmes fegyvernem. Három hete nem kapott már levelet. Bár ez igazán nem volt valami rendkívüli, mindig ideges lett tőle; már hogy is tudhatta volna, hogy hány treff ment ki?
Harold felment az emeletre; Evelyn kilépett a tornácra, hogy friss levegőt szippantson. A gyalogutakon és a gyepen nagy tócsákban állt a holdfény. Félig ásítva, félig nevetve emlékezett ifjúsága egyik hosszú, holdfényes, szerelmes együttlétére. Döbbenetes volt arra gondolnia, hogy az élete egykor szerelmi ügyei összegével volt egyenlő. Ma már csak mindennapos gondjai jelentették az életét.
Itt volt Julie gondja. Tizenhárom éves volt, és egyre nehezebben viselte nyomorékságát. Leginkább olvasgatni szeretett szobája oltalmában. Néhány évvel ezelőtt tartott a gondolattól, hogy iskolába kell járnia, és Evelynnek nem volt ereje hozzá, hogy mégis elküldje; az anyja árnyékában nőtt fel, és szánalomébresztő műkezes árnnyá vált. Meg sem kísérelte használni ezt a műkezet, hanem szégyenlősen a ruhája zsebébe rejtette. Nemrégen leckéket vett használatából, mert Evelyn aggódott, hogy a karjával sem tud majd semmit kezdeni, de a leckék után a kis kéz ismét visszacsúszott a ruhazsebbe, hacsak az anya iránti engedelmességből tétova kis mozdulatra nem indult. A kislány ruhájára egy ideig nem varrtak zsebet, de Julie olyan boldogtalanul kószált a házban egy álló hónapig, hogy Evelyn megszánta, és sohasem folyamodott ismét efféle módszerhez.
Donald gondja kezdettől másmilyen volt. Evelyn szívesen fogadta volna, ha Donald a közelében marad, éppen fordítva, mint lánya esetében; igyekezett ránevelni, hogy ne lógjon mindig rajta. Ám Donald gondját levették a válláról: ezredét három hónappal ezelőtt külföldre küldték.
Még egyet ásított: az élet csak a fiataloknak való. Milyen boldog lehetett fiatal korában! Eszébe jutott a póni lova, és az utazás, amelyet anyja társaságában tett tizennyolc éves korában.
- Nagyon, nagyon bonyolult - mondta fennhangon és szigorúan a holdnak. Éppen bezárta volna az ajtót, amikor neszt hallott a könyvtárból. Odafordult.
Márta volt az, a korosodó cseléd; mostanában már csak egyet tartottak.
- Mi az, Márta? - kérdezte meglepetten. Márta hirtelen megfordult.
- Ó, azt hittem, már fel tetszett menni a szobájába. Éppen ...
- Valami baj van? Márta habozott.
- Nem; én ... - ujja kötényét babrálta. - Egy levél volt, Mrs. Piper. Valahova letettem egy levelet.
- Levelet? A maga levelét? - kérdezte Evelyn, és felgyújtotta a villanyt.
- Nem; Mrs. Pipernek szólt. Ma délután jött az utolsó postával. A postás ideadta nekem, de megszólalt a hátsó csengő. A kezemben volt, hát letehettem valahova. Most meg bejöttem, hogy megkeressem.
- Miféle levél volt az? Donald fiatalúrtól jött?
- Nem; talán hirdetés volt vagy üzleti levél. Jól meg is jegyeztem, olyan hosszú, keskenyforma volt.
Keresték a levelet a zeneteremben; minden tálcát és polcot végigkutattak. Nyomozták a könyvtárban is, végigtapogatták a könyvsorok tetejét. Márta kétségbeesetten abbahagyta a kutatást.
- Nem tudom, hova tehettem. Egyenesen a konyhába mentem. Talán az ebédlőben? - Új reménnyel igyekezett az ebédlő felé. Ám hirtelen megfordult, mert Evelyn a háta mögött felzihált: egy karszékbe rogyott, a szemöldökét szorosra vonta, pillái félelmetesen rángatóztak.
- Rosszul van, asszonyom?
Sokáig nem kapott választ. Evelyn mozdulatlanul ült a karszékében. Márta csak melle sűrű, fújtató mozgását látta.
- Rosszul van? - ismételte Márta.
- Nem - mondta Evelyn vontatottan -, nem. Csak tűdöm, hol a levél. Feküdjék le, Márta, tudom, hol van a levél.
Márta gondterhelten tekingetett hátra. Evelyn még mindig székéhez szegezve ült. Csak a szemét környező izmok táncoltak: összehúzódtak, meglazultak, s összehúzódtak ismét. Tudta már, hogy hol a levél. Olyan biztosan tudta, mintha maga tette volna oda. Ösztönösen, de hibátlan bizonyossággal tudta azt is, hogy miről szól a levél. Olyan hosz-szú és keskeny volt, mintha hirdetés lenne, de a sarkában nagy betűkkel az állt, hogy "Hadügyminisztérium", alatta pedig kisebb betűkkel: "Hivatalos". Tudta, hogy a levél ott van a nagy ólomkristály tálban: rajta tintával kirajzolt neve, benne a lelke halála.
Tétovázva felállt, és az ebédlő felé indult. Megtámaszkodott a könyvespolcokban és az ajtófélfában. Egy percig tartott, amíg megtalálta a kapcsolót, és felgyújtotta a villanyt.
Ott volt az ólomkristály. A villanyfényt feketével szegélyezett és kékkel körülszőtt sárga kockákban verte vissza, torz és diadalmas fenyegetéssel. Egy lépést tett feléje, de megállt; ha még egy lépést tenne, belátna a belsejébe, aztán még egyet, és meglátná a boríték fehér sarkát ... és még egy ... keze a durva, hideg felületre tapadt ...
Máris felhasította a borítékot, bár küszködnie kellett a makacs ragasztással. Maga elé tartotta: a gépelt oldal a szemébe sütött. Aztán a papírlap szárnyaszegett madárként a padlóra rebbent. Nagyon csendes volt most a ház, pedig az imént kavargott és zsongott; légáram szűrődött be a nyitva felejtett ajtón, magával sodorva egy autó zaját, apró neszeket hallott fentről, aztán csikorgó zajt a könyvespolcok mögül ... férje elcsavart egy vízcsapot odafönt ...
És ekkor úgy tűnt, hogy ez mégsem Donald órája; ő csak eredmény volt abban az alattomos küzdelemben, amely sebes fellángolásokban és hosszú, zaklatott közjátékokban dúlt Evelyn és e hideg, gyilkos akaratú dísztárgy között, amelyet olyan ember ajándékozott ördögi indulattal Evelynnek, akinek az arcára sem emlékezett már. Tömör, töprengő némaságba burkolózott a háza közepén, évek óta jéghideg szemsugara pillantását ezerfelé szórva, és visszasandítva ennen tekintetébe, időtlenül, változatlanul.
Evelyn leült az asztal szélére, és megbabonázva nézte. A tál most mintha kegyetlen mosolyra fakadt volna, és úgy tűnt, ezt mondja:
- Látod, most nem kellett közvetlenül sebet ejtenem rajtad. Igazán nem háborgattalak. De tudod, hogy én vettem el a fiadat. Tudod, hogy milyen hideg, milyen kemény és szép vagyok, mivelhogy egykor te éppen ilyen hideg és kemény és szép voltál.
Úgy látszott, hogy a tál hirtelen megpördül a tengelye körül. Majd tágulni, terebélyesedni kezdett, míg fénylő és remegő ernyőként a szoba, az egész ház fölé feszült, és ahogy a falak köddé olvadtak, Evelyn látta, hogy még messzebbre igyekszik, és elfedi előle a távoli látóhatárt, napot, holdat és csillagot; ezek most elmosódott folttá csökevényesedtek átlátszósága tükrében. Mindenki a tál alatt nyüzsgött, a látványt megvilágító, átszűrt sugárzás visszás, kavargó volt, úgyhogy a fény árnyéknak, az árnyék pedig fénynek tűnt, a világ teljes ábrázata megváltozott, és eltorzult a tál csillogó ege alatt.
Messziről csengő, mély, tiszta haranghoz hasonlatos hang zúgott. A tál közepéből fakadt, és hatalmas falai mentén a földre áramlott, ahonnan Evelyn felé áradt.
- Látod, én vagyok a végzet - harsogott -, erősebb vagyok, mint a te gyarló terveid; én vagyok az, ahogy a dolgok történnek, én vagyok az idő múlása, a szépség romlása, a be nem teljesült vágy; tőlem ered minden szerencsétlenség, ballépés, minden csekélység, amelyből a végzetes óra összeáll. Én vagyok a kivétel, amely megerősíti a szabályt, elcsigázza a végső erődet, vagyok az élet íze ...
A zengő szózat elhallgatott; a visszhang végiggördült a széles tálon, a tál világot körülölelő faláig, felkúszott a tál közepe felé, ahol még egy pillanatig zsongott, és aztán elhalt. A hatalmas falak lassan elindultak Evelyn felé, egyre szűkültek, egyre jobban ráborultak, mintha agyon akarnák nyomni; aztán ahogy összekulcsolta a kezét, és várta a hideg üveg ölelését, a tál hirtelen pördült egyet, és ismét ott állt a pohárszéken, ragyogóan és kifürkészhetetlenül, ezernyi összefonódó, egymásba játszó tarka szikrában és sugárban verve vissza a kristályos felületére zuhogó fényt.
A hideg szél ismét beáradt a bejárati ajtón. Evelyn kétségbeesett, görcsös erőfeszítéssel fonta karját a tál köré. Most kell, hogy gyors és erős legyen. Úgy megfeszítette a karját, hogy fájt, megacélozta gyenge húsát átszövő izmait, és hatalmas erőfeszítéssel megragadta, magasra emelte a tálat. Érezte a szél hidegét a hátán, ahol köntöse az erőfeszítéstől kibomlott, és a nagy súlytól támolyogva átbotorkált a könyvtáron a bejárat felé. Most kell, hogy gyors és erős legyen. Tompán lüktetett a vér a karjában, térde megrogyott, de az üveg hideg érintése megsokszorozta erejét.
Átlépte a küszöböt. A lépcsőhöz botorkált, teste-lelke minden rostjának erejét összeszedve a végső próbára, félig megfordult, de zsibbadt ujja odatapadt terhéhez, hasztalan akarta elengedni; már meg is csúszott, elvesztette az egyensúlyát, és kétségbeesett kiáltással, karjában még mindig a tálat szorongatva előrebukott ...
Az utca túlsó oldalán fény gyulladt; messzire hangzott a zuhanás, kíváncsi gyalogosok közeledtek; az emeleten egy elcsigázott ember riadt vissza az álom partjáról, és egy kislány nyögött fel zaklatott szunnyadásában. És a holdsütötte járdán a még mindig ott sötétlő alak körül ezernyi kristályszilánk verte vissza a holdfényt kék, sárga szegélyű fekete, és fekete sárga szegélyű bíborsugarakban.
Abody Béla fordítása
Megharcolták és megnyerték volt a háborút, s a győztes nép zsongó nagyvárosában diadalíveket állítottak, és fehér, piros, rózsaszín virágokat szórtak a hazatérő katonák lábai elé, akik e zsendülő tavaszon mindegyre özönlöttek, s a dobok dübörgésétől, rézfúvók lármájától reszkető levegőégben masíroztak végig a város sugárútján, miközben a hivatalnokok és kereskedők - otthagyva irkáik és intrikáik - az ablakokba tódultak, és őszülő fejük komor csokrétáival integettek az elvonuló csapatoknak.
Sosem volt még ekkora pompa a győztesek nagyvárosában, s mert a diadalmas háború szép hasznot hozott: keletről és nyugatról, az ország eldugott sarkaiból özönlöttek a kereskedők az ő háznépeikkel, hogy megízleljék az ünnep édességét, és a pompás látványosságok tanúi lehessenek - s asszonyaiknak a következő télre drága szőrméket vehessenek, arannyal átszőtt táskákat, színekben pompázatos selyempapucsokat, rózsaszín és ezüst brokátokat, arany uszályokat.
És oly vígan és harsányan ünnepelték a győztes nép költői a beköszöntő békét és jómódot, hogy a tartományokból mindegyre gyűltek a tékozlók, inni az izgalom borából, s a kereskedők is mind mohóbban adtak túl a papucsokon és csecsebecséken, hogy végül egyetlen hangos kiáltás lett az ország még több papucsért és csecsebecséért, hogy cserébe adhassák azért, amit követeltek tőlük. És sokan közülük reménytelenül széttárták karjaikat, így kiáltozva:
- Ó, jaj! Nincs nekem már több topánkám! És ó, jaj! Nincs több csecsebecsém sem! Ó, jaj, irgalmas ég, segíts, mert nem tudom, mitévő legyek!
De senki se figyelt nagy-nagy fohászaikra, mert a sokaságot elfoglalta a maga dolga: a főúton napra nap dobogtak a katonalábak, és ujjongott mindenki, mert hősök és tiszták voltak a hazatérő honfiak, rózsás arcúak és ragyogó fogsorúak, s nyájas szüzek a honleányok, arcra s alakra egyképp kívánatosak.
Így hát ezen időkben sok minden megesett a nagy városban, amiből is jó néhány - vagy talán csak egy - alant leírva áll.
1919. május elsején reggel kilenckor egy fiatalember érdeklődött a Biltmore Hotel portásától, hogy Philip Dean úr itt szállt-e meg, s ha igen, telefonálhatna-e a szobájába. A kérdező jól szabott, de elnyűtt öltönyt viselt. Alacsony, karcsú termetű, csinos fekete férfi volt, szempillái szokatlanul hosszúak, alattuk a kimerültség kék félköre, s az utóbbi hatást erősítette az arc természetellenes pirosa, valami alattomos, múlhatatlan láz parazsa.
Dean úr valóban a Biltmore-ban tanyázott. A fiatalembert oldalra, a telefonhoz tessékelték.
Egy pillanat, és már kapcsolást kapott. Valahonnan a magasból egy álmos hang hallózott.
- Mr. Dean? - a kérdező csupa mohóság. - Phil, itt Gordon beszél, Gordon Sterrett. Itt vagyok a hallban. Hallottam, hogy New Yorkba jöttél, és sejtettem, hogy itt talállak.
Az álmos hang átcsapott a lelkesedésbe. - Gordy? Haha, hogy s mint, édes öregem? - Hát persze, hogy szóhoz se jut a meglepetéstől. Nyomban jöjjön föl hozzá. Gordy, az irgalmát!
Kisvártatva Philip Dean kék selyempizsamában ajtót nyitott, és a két fiatalember kissé zavart lelkendezéssel köszöntötte egymást. Mindketten huszonnégy évesek voltak, a Yale-egyetem szigorlói a háborút megelőző esztendőben - de ezzel vége is szakadt minden hasonlóságnak. Dean szőke volt, s a kék pizsama alatt majd kicsattant az egészségtől. Körülötte minden a testi kényelem és kiegyensúlyozottság hangulatát árasztotta. Gyakran mosolygott, mutogatva nagy, kiálló fogsorát.
- Mindenképpen megkerestelek volna! - kiáltotta lelkesen. - Pár hétig itt leszek. De most már ülj le egy percre, amíg letusolok, és rendbe szedem magam.
Amint eltűnt a fürdőszobában, látogatójának barna szeme idegesen pásztázta végig a szobát, egy pillanatra megakadt a sarokban egy nagy angol útiszatyron, a székekre hányt vékony selyemingeken, elbűvölő nyakkendőkön és puha gyapjúzoknikon.
Gordon fölállt, és kiemelve egyet az ingek közül, rövid vizsgálatnak vetette alá. Nehéz sárga selyemből volt, halványkék csíkozással, s még vagy egy tucat ehhez hasonló. Akaratlanul is a maga kézelőire tévedt a tekintete: szegélyük foszladozott és szakadozott, s halványszürke volt a piszoktól. Letéve a selyeminget, lehúzta a kabátujját a csuklójáig, és a kopott mandzsettákat visszatűrte, amíg csak láthatatlanná nem váltak. Aztán a tükörhöz lépett, és tétova, mélabús érdeklődéssel szemlélte képmását. Hajdan még dicső nyakkendője megfakult és meggyűrődött az ujjaitól - már arra sem volt jó, hogy eltakarja gallérjának szakadozott gomblyukait. Csöppet sem élvezettel gondolt vissza rá, hogy az egyetemen csekély szavazattöbbséggel éppen azért választották meg évfolyamelsőnek, mert ő volt a legjobban öltözött diák.
Dean testét dörzsölve bukkant elő a fürdőszobából.
- A múlt éjjel találkoztam egy tisztelőddel - mondta. - A hallban ütköztem bele, és az istennek se jutott eszembe a neve. Tudod, akit végzős korunkban New Havenbe hoztál.
Gordon összerezzent.
- Edith Bradin? Őt gondolod?
- Ördögöd van. Észvesztően csinos. Még mindig, mint egy hajas baba. Tudod, mire gondolok: ha hozzányúlsz, maszatos lesz.
Öntelten tanulmányozta csodás képmását a tükörben, finoman mosolyogva, fogai hadsorát fölmutatva.
- Lehet már vagy huszonhárom éves - folytatta.
- Múlt hónapban volt huszonkettő - felelt Gordon szórakozottan.
- Micsoda? Vagy úgy, a múlt hónapban. Könnyen elképzelhető, hogy ott lesz a Gamma Pszi bálján. Ugye tudod, hogy a Yale-fiúk Gamma Pszi bálja ma este lesz a Delmonicónál? Klassz lenne, ha eljönnél, Gordy. A fél New Haven fölvonul. Szerezhetek meghívót, ha akarod.
Miután ímmel-ámmal friss fehérneműt húzott, rágyújtott egy cigarettára, és a nyitott ablak mellé telepedve, a beözönlő reggeli napfényben térdeit és bokáit tanulmányozta.
- Foglalj helyet, Gordy - mondta -, és ki vele, mi történt veled, mit csináltál, mit csinálsz most, és minden ...
Gordon hirtelen végigvetette magát az ágyon, és ott hevert ernyedten és tehetetlenül. Száját, mely rendesen, ha nyugodt volt, kicsit szétnyílt, most hirtelen komor pátosszal szorította össze.
- Mi bajod? - kérdezte Dean gyorsan.
- Jaj istenem!
- De hát mi a baj?
- Minden istenverte nyomorúság a világon - mondta amaz szerencsétlenül. - Teljesen darabokra mentem, Phil, szörnyű pácban vagyok.
- Mi?
- Kész vagyok. - Gordon hangja remegett.
A másik fürkészőn közelebb hajolt, kék szemében bíráló hidegség.
- Látszik rajtad.
- Lehet. Pokoli zűrt kavartam mindenben! - egy pillanatra elhallgatott. - De talán az elején kezdeném. Vagy terhellek vele?
- Szó sincs róla, folytasd csak - de azért volt Dean hangjában némi bizonytalanság. A New York-i utat vakációnak szánta, s kissé bosszús volt, hogy Gordon Sterrettet bajban találta.
- No, mondd csak - ismételte, aztán egy halk sóhajjal hozzátette: - Legyünk túl rajta.
- Hát ... - kezdte Gordon bizonytalanul - februárban kerültem haza Franciaországból, aztán egy hónapra hazamentem Harrisburgba. Utána New Yorkba jöttem valami munkát keresni. Találtam is, egy exportcégnél. Tegnap rúgtak ki.
- Kirúgtak?
- Mindjárt idejutok, Phil. Szeretnék mindent őszintén elmondani. Te vagy az egyetlen, akihez ilyesmivel fordulhatok. Remélem, nem gondolod, hogy csak úgy panaszkodni jöttem, ugye nem, Phil?
Dean egy fokkal merevebb lett. Már a térdét sem ütögette olyan elmerülten. Homályosan érezte, hogy nem egészen tisztességes módon valami felelősségbe rángatják, sőt abban sem volt már biztos, hogy hallani akarja Gordon történetét. És bár sosem lepte meg, ha Gordont kisebb-nagyobb zűrök között találta, mostani nyomorúságától azonban valami taszította, begombolkozottá tette, jóllehet a kíváncsiság is fúrta az oldalát.
- Na, gyerünk.
- Egy lány.
- Hm. - Dean eldöntötte, hogy semmi áron nem hagyja megzavarni a vakációját. Ha Gordon terhére lesz, akkor kevesebbet kell találkoznia Gordonnal.
- A neve Jewel Hudson - hallatszott a csüggedt hang az ágy felől. - "Tiszta" lány volt, úgy hiszem, tavaly ilyenkorig. Itt élt New Yorkban; ágrólszakadt család. Apja, anyja meghalt, és most egy idős nénikéjénél lakik. Tudod, épp akkor akadtam össze vele, amikor csőstül kezdtek visszajönni Franciaországból, én meg egyebet se tettem, mint üdvözöltem az újonnan érkezőket, és murikra jártam velük. Szóval, így kezdődött, Phil, ilyen ártatlanul, örültem, hogy mindenkivel találkozhatok, és hogy ők is örülnek nekem.
- Több eszed lehetett volna.
- Igaz. - Gordon szünetet tartott, majd fásultan folytatta: - Magamra vagyok utalva, Phil, és tudod, mennyire nem bírom a szegénységet. Aztán jött ez az átkozott lány. Valahogy belém esett egy kicsit, és bár semmiképpen sem akartam belegabalyodni az ügybe, valahol mindig összeakadtunk. Nyilván van fogalmad róla, miféle munkát kellett csinálnom azoknak az exportőröknek, és persze nekem minden vágyam az volt, hogy rajzoljak, magazinokat illusztráljak, meg effélét; jól lehet keresni vele.
- Akkor mért nem csináltad? Csak neki kell állni, ha valami rendes dolgot akarsz - vélte Dean hideg közönnyel.
- Próbálkoztam, de olyan siralmasak a lehetőségeim!
Van tehetségem, Phil, tudok rajzolni, csak épp azt nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Főiskolára kéne iratkoznom, de nem győzöm anyagilag. Szóval egy hete válságosra fordult a dolog. Épp, mikor kifogytam az utolsó pénzemből is, ez a lány zsarolni kezdett. Pénzt akar, és fenyegetőzik, hogy bajba kever, ha nem kap.
- És megteheti?
- Sajnos, meg. Ez az egyik ok, amiért elvesztettem a munkám: állandóan telefonálgatott a céghez, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kezében van egy levelem, és el akarja küldeni a családnak. Ó, kezében vagyok én testestül-lelkestül. Valami pénzt kell szereznem neki.
Félelmetes szünet következett. Gordon nagyon csöndesen feküdt, kezét összeszorította az oldalán.
- Teljesen kész vagyok - folytatta remegő hangon. - Félig már őrült, Phil. Ha nem hallom meg, hogy itt vagy, azt hiszem, öngyilkos leszek. Szeretném, ha kölcsönöznél háromszáz dollárt.
Dean keze, mellyel csupasz bokáját veregette, megállt a levegőben, s a fura, tétova bizonytalanság kettejük közt egyszerre merev feszültségbe váltott.
Egy pillanat múlva Gordon folytatta:
- Eddig hazulról kértem, de most már röstellem fejni őket.
Dean még mindig hallgatott.
Jewel kijelentette, hogy kétszáz dollár kell neki.
- Miért nem küldöd el valahová?
- Ó, azt könnyű mondani, csakhogy nála van egy őrült levelem. És sajnos, sokkal rámenősebb, mint képzeled.
Dean utálkozó arcot vágott.
- Ki nem állhatom ezt a fajtát. Óvakodhattál volna tőle.
- Igen - ismerte el Gordon megviselten.
- Úgy kell nézned a dolgokat, ahogyan vannak. Ha nem tudtál pénzt szerezni, láss munkához, és széles ívben kerüld el a nőket.
- Te könnyen beszélsz. - Gordon szeme összeszűkült. - A világ minden pénze a tiéd.
- Momentán aligha. A családom nagyon rövidre fogta a kantárt. Éppen ezért egyáltalán nem ugrálhatok.
Följebb húzta a redőnyt, és újabb sugárnyalábot bocsátott a szobába.
- Istenemre, igazán nem vagyok prűd - folytatta megkönnyebbülten -, szeretem az élvezeteket, és remélem, most e téren is sikerül alaposan kivakációznom magam, de te ... te rémes állapotban vagy. Még sose hallottalak így beszélni. Azt hiszem, csődbe jutottál, erkölcsileg és anyagilag egyaránt.
- Rendszerint együtt jár a kettő.
Dean türelmetlenül megrázta a fejét.
- Állandóan olyan légkör van körülötted, amit én képtelen vagyok megérteni. Valami baljós, valami beteges.
- Semmi más, csak szorongás, szegénység és álmatlan éjszakák - mondta Gordon dacosan.
- Mit tudom én.
- Ó, elismerem, nyomasztó vagyok. Tönkretettem magam. De istenemre, Phil, egy hét pihenés, egy új ruha és némi készpénz, s megint olyan leszek ... megint a régi leszek. Tudod, Phil, hogy úgy rajzolok, mint a villám. De sosem volt elég pénzem, hogy a megfelelő anyagokat megvehessem, és hogyan rajzoljak, ha fáradt vagyok, nincs önbizalmam és nyakig pácban. Ha lenne némi készpénzem, pár hétre elutazhatnék, és mindent újrakezdhetnék!
- Na és, ha most majd egy másik nőre költöd?
- Ne hánytorgasd örökké.
- Nem hánytorgatom. Csak ki nem állhatom, mikor ilyen állapotban vagy.
- Adnál nekem kölcsön, Phil?
- Azt ilyen hirtelenében nem tudom megmondani. Végül is jókora összegről van szó, és fenemód megérezném.
- Végem van, ha nem tudsz adni. Tudom, hogy csak nyavalygok itt, és minden az én hibám, de ez már mit sem változtat a helyzeten.
- Mikor tudnád visszaadni?
Ez biztató volt, vélte Gordon. Legokosabb, ha nyíltan beszél.
- Ígérhetném akár a következő hónapra is. De jobb, ha három hónapot mondok. Mihelyt eladom az első rajzaimat.
- S honnan tudjam én, hogy lesz-e rá vevő egyáltalán? Dean újra megkeményedő hangja egy csipetnyit lehűtötte Gordon reményeit. Lehet, hogy mégsem kapja meg a pénzt?
- Azt hittem, bízol bennem egy kicsit.
- Bízom is, de nem, amikor ilyen állapotban látlak.
- Gondolod, hogy ha nem végveszélyben forgok, feljövök hozzád, ilyen állapotban? Azt hiszed, öröm ez nekem? - Hirtelen félbeszakította magát és összeharapta az ajkát; félt, hogy elárulja növekvő ingerültségét. Végül is ő az, aki szívességet kér.
- Mindenesetre ügyesen fogtál hozzá. - Dean is dühös volt. - Olyan helyzetbe hoztál, hogy ha nem adok kölcsön, zsugori fráter leszek. Igenis, ilyen helyzetbe. S engedd meg, nem vehetek ki háromszáz dollárt csak úgy a mellényzsebemből. Nincs olyan nagy jövedelmem, hogy egy ilyen érvágást meg ne éreznék.
Fölállt és öltözni kezdett, gondosan válogatva gardróbjában. Gordon kinyújtott kézzel megragadta az ágy szélét, s küszködött, hogy föl ne üvöltsön. Feje szédült és hasogatott, szája kiszáradt, nyelve keserű, vérében a láz számtalan tüzes paránnyá bomlott, s olyan szabályos-szaporán lüktetett, mintha eső csöpögne az ereszről.
Dean akkurátusán megkötötte a nyakkendőjét, lesimította szemöldökét, fogai közül szertartásosan kipiszkált egy szál dohányt, aztán megtöltötte a cigarettatárcáját, a kiürült csomagot gondterhelten a papírkosárba dobta, majd a tárcát visszatette a mellényzsebébe.
- Reggeliztél?
- Ugyan. Látni se bírom az ételt.
- Jó, akkor most lemegyünk és eszünk valamit. Később majd eldöntjük ezt a kölcsönügyet. Beteg vagyok a dologtól. Azért jöttem Keletre, hogy jól érezzem magam.
- Menjünk a Yale Clubba - folytatta mogorván. Aztán még hozzátette rejtett rosszallással: - Otthagytad a munkádat. Nem volt jobb dolgod.
- Millió más dolgom lenne, csak volna valami pénzem - mondta Gordon, félreérthetetlen célzással.
- Az isten szerelmére, ne nyaggass már ezzel a pénzzel! El akarod rontani az egész utazásom? Nesze, ha már annyira odavagy!
A tárcájából egy ötdollárost vett elő, és odalökte Gordonnak, aki gondosan összehajtogatta, és zsebre tette. Arcán újabb foltok gyúltak, de már nem a láz rózsái. Mielőtt megfordultak és kimentek volna, tekintetük találkozott egy pillanatra, s hirtelen mindketten úgy érezték, le kell sütniük a szemüket. Mert e pillanatban, hirtelen és határozottan, meggyűlölték egymást.
Az Ötödik Avenue-n és a Negyvennegyedik utcán nyüzsgött a déli sokaság. A nap bőkezűen és boldogan ontotta fényét, s a színes sugarak áttörték a divatos üzletek vastag kirakatüvegét, csillogtak és játszadoztak az arany erszényeken, a szürke bársonyon nyugvó gyöngysorokon és nyakékeken, a tarka toll-legyezőkön, a drága ruhák selymén és szalagjain, a lakberendezők garnitúráin s fölöttük az émelyítő festményeken.
A munkáslányok párokba, rajokba és csapatokba verődve álldogáltak a kirakatok előtt, és jövendő budoárjukat válogatták ki a fényűző kollekcióból, melyben egy férfipizsama is volt, otthonosan keresztül vetve az ágyon. Álltak az ékszerüzletek előtt, kiszemelve az eljegyzési és esküvői gyűrűket, platina karórákat, aztán továbbsodródtak, és elmélyülten szemlélték az estélyi belépőket és legyezőket, csöndesen emésztve az ebédre bekapott szendvicseket és édességeket.
A tömegbe mindenütt egyenruhás férfiak vegyültek, a Hudson torkolatában horgonyzó nagy flotta tengerészei, Massachusettstől Kaliforniáig az ország minden részének és államának jelvényeit viselő katonák, s égtek a vágytól, hogy magukra vonják a figyelmet, de hamar rájöttek, hogy a nagyváros már torkig van a katonákkal, s csak csinos alakulatokban, kényelmetlen fegyverek és hátizsákok súlya alatt viseli el őket.
Dean és Gordon is itt kószáltak a tülekedésben, az előbbi teli érdeklődéssel, fölcsigázva az örömtől gyöngyöző emberi sokaság láttán, az utóbbi sanyarúan idézte föl, hányszor volt már egy a tömegből, űzött, rosszul táplált, agyondolgozott, elcsigázott. Dean számára a tülekedés fiatalos volt, vonzó és jelentőségteljes, Gordon számára gyászos, értelmetlen, céltalan.
A Yale Clubban összefutottak néhány volt osztálytársukkal, akik Deant a vendégnek kijáró lármás lelkesedéssel üdvözölték. Félkörben elhelyezkedtek az öblös karosszékekben és a kanapékon, aztán egy rund whiskyt ittak.
Gordon fárasztónak és végeláthatatlannak találta a társaságot. Együtt, "falkában" löncsöltek, föltüzelve az italtól, kora délután. Valamennyien a Gamma Pszi aznap esti báljára készültek, mely a nemrég beköszöntött béke legfényesebb estélyének ígérkezett.
- Edith Bradin is itt lesz - mondta valaki Gordonnak. - Nem ő volt az egyik régi szerelmed? Ugye, mindketten harrisburgiak vagytok?
- Igen - próbált témát változtatni. - Néha látom a bátyját. Valami szocialista pók. New Yorkban valami lapja van, vagy ilyesmi.
- Nem úgy, mint életvidám húgocskája - folytatta az előbbi informátor. - Szóval itt lesz ma este, egy Peter Himmel nevű ifjúval.
Gordonnak nyolckor volt randevúja Jewel Hudsonnel, akkorra ígérte a pénzt. Számtalanszor pillantott idegesen a karórájára. Végtelen megkönnyebbülésére Dean négykor fölállt, hogy ő most gallérokat és nyakkendőket akar venni a Riverséknél. De amint elhagyták a klubot, Gordon legnagyobb bánatára újabb ismerős verődött hozzájuk. Dean hangos jókedvében volt, felvillanyozta az esti bál, és egy kissé az ital is. Az áruházban vagy egy tucat nyakkendőt vett, egyenként válogatva ki őket, a társukkal való alapos eszmecsere után. Tényleg újra divatba jönnek a keskeny nyakkendők? Nem szomorú, hogy a Riversék nem tartanak Welsh Margotson-gallérokat? Sosem lesz olyan jó gallér, mint a Covington.
Gordon már-már pánikba esett. Azonnal meg szerette volna kapni a pénzt. És felötlött benne egy homályos terv is, a Gamma Pszi estélyével kapcsolatban. Szeretett volna találkozni Edithtel, akit évekkel ezelőtt, egy romantikus éjszakán, a harrisburgi klubban látott utoljára, közvetlenül bevonulása és franciaországi útja előtt. Kapcsolatuk a háború zűrzavarába fúlt, s az utolsó három hónap képtelenségei csaknem elfeledtették, de a lány kedves, megkapó alakja, szeszélyes csacsogása számtalan emléket húzva magával, váratlanul fölszínre bukott. Ez a kép Edith képe volt, amit diákkorában a lelkében dédelgetett, valami különös, pártatlan és mégis gyöngéd csodálattal. Nagyon szerette lerajzolni, szobája falán vagy egy tucat vázlat is volt róla, amint úszik vagy golfozik; elbűvölően hetyke profilját még behunyt szemmel is kirajzolta.
Fél hatkor jöttek ki az áruházból; habozva megálltak.
- Hm - mondta Dean lángeszűen. - Tudom már, mit tegyek. Visszamegyek a szállóba. Hajvágás, borotválás, masszázs!
- Tűrhető ötlet - mondta a társuk. - Veled tartok.
Gordon ette magát, hogy most már végleg vereséget szenved. Nagy nehezen összeszedte magát, s megállta, hogy ne ordítson az újdonsült társra: "Tűnj el, tűnj a fenébe!" Kétségbe ejtette a gyanú, hogy Dean csak azért állt szóba a pasassal, azért cipeli magával, hogy ne kelljen a pénzről beszélnie.
Bementek a Biltmore-ba - a szálló tele volt Nyugatról és Délről érkezett lányokkal, számtalan vidéki város ragyogó szüzeivel, akiket a híres egyetemek híres estélyein akartak a társaságba bevezetni. De Gordon csak árnyalakokat látott. Minden erejét összeszedte az utolsó rohamra, hogy majd most kirukkol, csak éppen azt nem tudta, hogyan és mivel, mikor Dean hirtelen elnézést kért a társuktól, és karonfogva félrevonta Gordont.
- Gordy - mondta hadarva -, alaposan átgondoltam az ügyet, és úgy döntöttem, hogy nem adhatok neked annyi pénzt. Nagyon szeretnék rajtad segíteni, de sajnos, nem áll módomban, egy hónapra megszorulnék.
Gordon ostobán bámult rá, és csodálkozott, hogyan nem vette észre előbb, hogy Dean felső fogsora mennyire kiáll.
- Rettentően sajnálom, Gordy - folytatta amaz -, de hát, ha már ilyen a helyzet.
Elővette tárcáját, és megfontoltan kiszámolt hetvenöt dollárt.
- Tessék - mondta előrenyújtva a pénzt. - Ez hetvenöt, vagyis összesen nyolcvannal jössz. Ez minden pénz, ami nálam van, leszámítva, amibe az utazásom kerül.
Gordon önkéntelenül fölemelte ökölbe szorított kezét, szétnyitotta a tenyerét, mint valami harapófogót, aztán újra összezárta, de a pénz már benne volt.
- Most borbélyhoz kell mennem - folytatta Dean -, de este majd találkozunk.
- Viszlát! - mondta Gordon fojtott és fátyolos hangon.
- Viszlát!
Dean elmosolyodott, de látszott, hogy már másutt jár az esze. Tétován bólintott, és eltűnt.
De Gordon ott maradt, csinos arcán gyötrelmes vigyor, öklében az összegyűrt bankjegyek. Aztán hirtelen feltörő könnyeitől elvakulva, esetlenül botorkált le a Biltmore lépcsőin.
Aznap este kilenc tájt két emberszabású lény lépett ki a Hatodik Avenue valamelyik olcsó étterméből. Girhesek és visszataszítóak voltak, tekintetükben még csak nem is pislákolt az értelem, de még az az állati egészség sem színezte arcukat, mely legalább életszerű; testüket sokáig tetvek gyötörték, dideregtek és éhesek voltak egy különös ország koszos fővárosában, szegények és társtalanok, szülőföldjüktől elszakadtak, ide-oda hányódtak, mint az uszadékfa, s hányódnak is mindhalálig. Az Egyesült Államok katonai egyenruháját viselték, mindkettőjük vállán a New Jerseyből behívott divízió jelvénye, mely három nappal ezelőtt tért vissza Európából.
A magasabbikat Carrol Keynek hívták; a neve nem mutatta, hogy ereiben még lüktet valami erő, bármennyire fölhígult is nemzedékek nemtelenedése során. De a végtelenségig lehetett vizsgálni a hosszú, állatlan lóarcot, a tompa, vizenyős szemeket, a kiugró pofacsontokat anélkül, hogy akár az öröklött tehetségnek, akár a természetes észjárásnak a legcsekélyebb nyomát is fölfedeznénk.
Társa napbarnított és görbe lábú, apró patkányszemekkel, többször betört karvalyorral. Kihívó viselkedése nyilvánvaló tettetés, ugrásra kész védekezés; az ököljog, a testi erővel való kérkedés és zsarolás zűrzavaros és kiszámíthatatlan világában ragadt rá, hiszen mindig ilyen környezetben élt. Gus Rose volt a neve.
Elhagyva a vendéglőt, végiglődörögtek a Hatodik Avenue-n, nagy élvezettel és teljes közönnyel forgatva szájukban egy fogpiszkálót.
- Most hova? - kérdezte Rose olyan hangon, melyből kiderült, az sem lepné meg, ha társa a dél-tengeri szigeteket ajánlaná.
- Mit szólnál, ha valami itókát szereznénk? - Ekkor még nem volt általános szesztilalom. A javaslatban az volt a csiklandós, hogy katonáknak tilos volt szeszes italt kiszolgálni.
Rose lelkesen helyeselt.
- Tudom is, hogy - folytatta Key, rövid gondolkozás után. - Van itt egy fivérem.
- New Yorkban?
- Uhum. Derék öreg cimbora. - Az öreggel azt hangsúlyozta, hogy a testvér a bátyja, és nem az öccse. - Itt pincérkedik.
- Akkor ő szerezhet nekünk.
- Azt meghiszem.
- Hallod, pajtikám, holnap levágom ezt a koszos angyalbőrt. Ne lássam többet az életben. Kéne valami jó civil ruha.
- Mit gondolsz, nekem nem?
Ahogy összeszámolták közös vagyonukat, s az alig tett ki öt dollárt, a terv inkább ártalmatlan és önfeledt játéknak hatott. Láthatóan mindkettőjüket jókedvre derítette, mindazonáltal még nyomatékosabbá tették kuncogásukkal, a biblia éteri köreiből lecibált szent személyiségekkel és a sokat sejtető, számtalanszor ismétlődő fölkiáltásokkal: "Hej, pajtikám!" "Rá se ránts!" "De úgy ám!"
E két ember egész szellemi tevékenysége sértődött, orrhangú megjegyzésekben merült ki, melyek kiterjedtek mindama intézményekre, hadseregre, vállalatokra, menhelyekre, melyeknek éveken át a létüket köszönhették, valamint minden közvetlen fölöttesre eme intézményekben. Pontosan ma reggelig az intézmény a "kormány" volt, a közvetlen felettes pedig a "kapitány úr". Most mindkettő hatalma alól kicsúsztak, és kényelmetlenül lebegtek a kötetlenség átmeneti helyzetében. Bizonytalanok, sértődöttek voltak, és kínosan érezték magukat. Ezt leplezték mesterkélt örömkiáltásaikkal, hogy végre kikerültek a hadseregből, és a kölcsönös fogadkozással, hogy soha többé nem rendelik alá konok és szabadságszerető lényüket a katonai fegyelemnek. Pedig bizonyos, hogy még a börtönben is otthonosabban érezték volna magukat, mint mostani, újra fölfedezett és elvitathatatlan szabadságukban.
Key hirtelen megszaporázta lépteit. Rose fölnézett, és követve társa tekintetét, nem egészen félszáz lépésre nagy csoportosulást pillantott meg az utcán. Key elvigyorodott, és szaladni kezdett a tömeg irányában, így aztán Rose is elvigyorodott, és görbe lábaival kacsázott társa félszeg, hosszú léptei nyomában.
Amint a tömeg szélét elérték, az rögtön bekebelezte őket. Toprongyos, s ami még rosszabb, részeg civilekből állt, és különféle divíziók katonáiból, a józanság különféle fokain. Egy hadonászó, fekete szakállas kis zsidót vettek körül, aki magasra lökve karjait, izgatott, de tömör szónoklatot tartott. Key és Rose, miután előretolakodtak, és az elhangzottak is a tudatukba hatoltak, heves gyanakvással lesték a szónokot.
- És aztán mi hasznotok volt a háborúból? - kiáltotta az szenvedélyesen. - Megnézhetitek! Megnézhetitek! Meggazdagodtatok talán? Zsebetekben a pénz, amit beígértek? Ugye, hogy nem? Örülhettek, hogy éltek, hogy hazaveszkelődtetek, és az asszonyt is megtaláltátok, ha ugyan nem lógott meg a szomszéddal, akinek elég pénze volt rá, hogy fölmentesse magát. Ilyen a ti szerencsétek! Kinek volt haszna a háborúból, ha nem Morgannak és Rockefellernek?
E pillanatban a kis zsidó szónoklatát haragos ökölcsapás szakította meg, melyet fekete szakállas állára mértek, hogy hátrabukott tőle, és elterült az aszfalton.
- Disznó kommunista! - ordított egy tagbaszakadt, kovácskülsejű katona, az ököl gazdája. A tömeg helyeslően fölmorajlott, és szorosabbra záródott.
A zsidó megpróbált lábra állni, de azonnal ismét lebukott a fél tucat felé nyúló ököl elől. Nehezen zihálva feküdt a földön, orrán-száján dőlt a vér.
A zsinat általános zsivajgásba fulladt, s egy percbe se telt, Rose meg Key azon vették észre magukat, hogy együtt sodródnak az összetorlódott tömeggel végig a Hatodik Ave-nue-n, egy sovány, csajla kalapú civil és az izmos katona vezetése alatt, aki oly gyökeresen vetett véget a beszédnek. A tömeg hihetetlenül gyorsan tekintélyes nagyságúra duzzadt, s óvatos polgárok áradata kísérte, akik egy-egy, a járdáról küldött hurrával fejezték ki erkölcsi támogatásukat.
- Hová megyünk? - kiáltott oda Key a legközelebbi szomszédjának.
A szomszéd a csajla kalapú főkolomposra mutatott.
- Az a pasas tudja, hol tanyáznak ezek! Most aztán megmutatjuk nekik!
- Megmutatjuk nekik! - súgta Key elragadtatva Rose-nak, aki mámorosan adta tovább a jelszót a túloldalra.
A Hatodik Avenue-n végigviharzott a processzió, itt-ott odacsapódott néhány katona és tengerész, néha civilek is, akik azzal az ellentmondást nem tűrő fölkiáltással álltak a menetbe, hogy ők maguk is nemrégiben szereltek le, mintha ezzel egy újonnan alakult egylet, a Verekedők és Bámulók Klubja érvényes belépőjét nyújtanák át.
Ezután a menet egy keresztutcába kanyarodott, és az Ötödik Avenue felé torlódott, s itt-ott elhangzott, hogy a vörösök Tolliver Hall-beli gyűlését fogják szétkergetni.
- Az hol van?
A kérdés előrement, és egy perc múlva a válasz is visszaérkezett. A Tolliver Hall a Tizedik utca végében van. Más bajtársak máris ott vannak, együtt fogják kiverni a vörösöket!
Ámde a tízes szám jókora távolságot sejtetett, így a választ általános moraj követte, s a menet egy része leszakadt. Köztük Rose és Key, akik lépteiket őgyelgéssé lassítva, hagyták, hadd rohanjon tovább a lelkesebbje.
- Már én inkább ihatnék egyet - mondta Key, amint megálltak, és hátukban a "lógósok!" "beszariak!" kiáltásokkal a gyalogjáróra somfordáltak.
- Valahol erre dolgozik a bátyád? - kérdezte Rose, megtéve az értelem útját a jelenségtől a lényegig.
- Olyanformán - felelte Key. - De évek óta a színit se láttam. Azótátul Pennsylvaniában voltam. Éccaka meg biztos alszik. De valahol erre lesz. Ha még nem lépett le, biztos csurrant nekünk valami finomat.
Tízperces razzia után rátaláltak a helyre - egy hitvány vendéglőre a Broadway és az Ötödik Avenue között. Key bement George felől tudakozódni, Rose meg várt rá kint a járdán.
- Már elkerült innen - mondta Key kijövet. - Pincér lett a Delmonicónál.
Rose bölcsen bólintott, mint aki ezt előre látta. Nincs abban semmi meglepő, ha egy belevaló fickó válogatós a munkában. Neki is volt egy pincér ismerőse. S ezzel hosszú eszmecsere vette kezdetét, hogy vajon a pincéreknek a bérük több-e vagy a borravalójuk, s végül, miközben továbbmentek, eldöntetett, hogy az arány a hely társadalmi rangjától függ, ahol a pincér dolgozik. Míg élénk színekkel ecsetelték egymásnak a Delmonicónál dőzsölő milliomosokat, amint az első rund pezsgő után ötvendollárosokat szórnak szét, mindkettőnek az volt a titkos gondolata, hogy pincér lesz. És valóban, Key keskeny homloka mögött nagyralátó terv fogant: megkéri a bátyját, szerezze be valami jó helyre.
- A pincérnek jól megy. Minden pezsgőt megihat, amit a fickók az üvegben hagytak - csettintett Rose, aztán, mint valami újabb gondolatot, hozzátette: - Hej, pajtikám!
Mikor a Delmonicóhoz értek, fél tizenegy volt, és igen meghökkentek, hogy a bejáróhoz fölhajtó taxisort látták. Egyik kocsi a másik után állt meg, csinos fiatal hölgyek léptek ki belőlük hajadonfőtt, nyomukban frakkos, szmokingos, lécet nyelt fiatalemberek.
- Hű, itt báloznak! - mondta Rose aggodalmasan. - Jobb lesz, pajtikám, ha be se megyünk. A bátyád biztos ki se látszik a munkából.
- Ugyan, ne ijedezz már. Rendes fickó.
Némi tusakodás után bementek azon az ajtón, amit a legkevésbé véltek föltűnőnek, aztán teljes tanácstalanságba zuhantak, és idegesen behúzódtak egy kisebb étterem félreeső sarkába, ha már odavetődtek. Bánatos köd ereszkedett rájuk, és mindketten már-már kifelé indultak, amikor a helyiség másik végében hirtelen kivágódott az ajtó, egy pincér hasította át üstökösként a levegőt, és eltűnt az átellenben lévő másik ajtó mögött.
Még három üstökösjárás kellett, hogy a két csillagász minden bátorságát összeszedve rákiáltson a jelenségre. Az megfordult, gyanakodva pislogott vissza, aztán puha macskaléptekkel közeledett, minden pillanatban készen arra, hogy megforduljon és elmeneküljön.
- Mondja - kezdte Key -, nem ismeri véletlenül a fivéremet? Maguknál pincérkedik.
A neve Key - magyarázta Rose.
Hogyne, a pincér ismerte Keyt. Fönt lesz az emeleten, azt hiszi. Nagy bál van ott. Majd szól neki.
Tíz perc múlva George Key megjelent, és a lehető legnagyobb gyanakvással üdvözölte öccsét, mert első és legtermészetesebb gyanúja az volt, hogy pénzt akarnak kérni tőle.
George is magas volt és csapott állú, de ezzel vége is szakadt a két testvér közti hasonlóságnak. A pincér tekintete nem volt ostoba, inkább éber és csillogó, modora finom, bennfentes és egy csöppet fölényes. Kölcsönösen elmondották a szokványos dolgokat. Nős volt, három gyerekkel. Úgy látszott, érdekli, de éppen nem hatja meg, hogy Carrol harcolt Európában. Ez lehangolta az öcsöt.
- George - mondta, miután a rokoni szertartások lezajlottak. - Innánk valamit, de katonáknak sehol se adnak. Segíthetnél rajtunk.
George mérlegelte a kérdést.
- Jó. Talán tudok szerezni. De beletelik félórába is.
- Sebaj, addig várunk - mondta Carrol.
Rose már leereszkedni készült egy kényelmes karosszékbe, mire George méltatlankodva fölcibálta.
- Hé! Hogy képzeled! Itt semmi helyetek! Ezt a szobát az éjféli bankettre tartogatják!
- Tőlem nem esett volna baja - mondta Rose sértődötten. - Nem vagyok tetves, voltam már fertőtlenítőben.
- Nem tesz semmit. - George azért rideg maradt. - De ha a főpincér meglát itt minket, alaposan ellátja a bajomat.
- Hűha!
A főpincér emlegetése tökéletes magyarázattal szolgált a másik kettőnek, idegesen, megmentő eszmére várva gyűrögették a sapkájukat.
- De tudok egy helyet, ahol megvárhattok - mondta George némi szünet után. - Gyertek csak utánam.
Kimentek utána a távolabbi ajtón, átvágtak egy üres éléstáron, megmásztak néhány sötét, huzatos lépcsőt, végül kibukkantak egy kisebb helyiségbe, melynek minden bútorzata magasra tornyozott fölmosóvödrökből és súrolókefék füzérjeiből állt, és egyetlen halvány égő világította meg. Itt a pincér magukra hagyta őket, miután kihúzott belőlük két dollárt, és megerősítette, hogy félóra múlva visszatér negyed gallon whiskyvel.
- Fogadni mernék, George bőre alatt is pénz van - mondta Key borúsan, miután ráült egy fölfordított vödörre. - Fogadok, hogy a heti ötvenet is összeszedi.
Rose rábólintott, és köpött egyet.
- Az biztos.
- Mit mondott, miféle mulatság ez?
- Diákok. A Yale-brancs.
Ünnepélyesen bólogattak egymásnak.
- Azok a harcosok meg vajon hol lehetnek?
- Mit tudom én. Csak azt, hogy fene hosszú séta lett volna.
- Nekem is. Nem kellett erővel visszatartanod. Tíz perc múlva elfogta őket a nyugtalanság.
- Kiszagolom, mi van ott túl - mondta Rose, óvatosan lépkedve a másik ajtó felé.
Zöld posztóval kárpitozott csapóajtó volt, s Rose óvatosan fél araszra kinyitotta.
- Látsz valamit?
Válasz helyett Rose-nak hirtelen elállt a lélegzete.
- Tyű, a mindenségit! Itt van aztán csak ital, én mondóra!
- Ital?
Key odalépett, és vágyakozva nézett be.
- Én úgy éljek, ez tömény - mondta egy percnyi elmélyedt szemlélődés után.
Odaát a szoba legalább kétszer akkora, mint amiben ők voltak, s benne a lelkek örömünnepének fényes kellékei. Két fehér abroszos asztalon különféle palackok hosszú hadsorai, whisky, gin, konyak, francia és olasz vermut, narancslé, nem is szólva a szódásüvegek ütegeiről és két hatalmas üres puncsostálról. És nem volt ott még egy lélek sem!
- Ez a bálra van. Épp most kezdték el - súgta Key. - Hallod a zongorát? Hej, pajtikám, fordulnál egyet, mi?
Lágyan betették az ajtót, és sokatmondó pillantásokat váltottak. Szavakra nem volt szükségük.
- Hej, ha azokat a flaskákat megsimogathatnám! - sóhajtott Rose célzatosan.
- Nem lenne rossz.
- Gondolod, hogy észrevennék?
Key fontolgatta az eshetőségeket.
- Inkább várjuk ki, amíg ők nekiállnak. Biztos megolvasták, amit kiraktak, és tudják, mennyi van.
Ezt a problémát hosszan megvitatták. Rose azonnal meg akarta simogatni a palackokat, s mellesleg egyet a zubbonyába rejteni, mielőtt még bárki is megelőzné. Key a kötelező óvatosság mellett kardoskodott. Félt, hogy a bátyját bajba keveri. Ha kivárják, amíg néhány üveget megkezdenek, zavartalanul elemelhetnek egyet, mindenki azt hiszi majd, hogy valamelyik vendég a ludas.
Még mindig ezen vitáztak, mikor George átrohant a helyiségen, és futólag rájuk morrantva, eltűnt a zöld csapóajtó mögött. Egy perccel később számos dugó pukkanását hallották, aztán jégdarabok csörgését és az ital bugyogását. George a puncsot keverte.
A két katona boldogan vigyorgott egymásra.
- Hej, pajtikám! - súgta Rose. George ismét megjelent.
- Csak nyugalom, fiúk! - hadarta. - Öt perc, és hozom a tieteket!
Eltűnt az ajtón, ahol az előbb berontott.
Mihelyt rohanó léptei elhaltak a lépcsőn, Rose óvatosan körülpillantva bevágódott a gyönyörök színhelyére, majd kezében egy palackkal visszatért.
- Na látod - mondta, amint leültek, és ragyogó arccal ízlelgették az első kortyokat. - Most megvárjuk, míg feljön, és megkérjük, hogy itt ihassuk meg, amit ő hoz. Világos? Megmondjuk, hogy nincs hol meginnunk. Világos? És aztán valahányszor, ha odaát tiszta a levegő, szépen beslisszolunk, flaska a kabát alá, és sicc ide vissza. Kitartunk vele jó pár napig. Világos?
- Hej, pajtikám! - folytatta lelkesen. - Még el is adhatunk belőle a többieknek!
Egy percre elcsöndesedtek, vidáman játszadozva a gondolattal. Aztán Key kinyújtózott, és kigombolta a zubbonygallért.
- Átkozott meleg van itt, mi?
Rose készségesen helyeselt:
- Az. Mint a pokolban.
Még akkor is dühös volt, amikor kilépett az öltözőből, és keresztülment a hallba vezető kis fogadószobán, dühös volt, nem annyira az eset miatt, melyben végül is nem volt semmi meglepő az ő helyzetében és környezetében, hanem sokkal inkább, mert éppen ma este történt. Magának nem tett szemrehányást. Hiszen úgy viselkedett, ahogy máskor, a méltóságteljesség és hallgatag szánalom pontos elegyével. Egyszerűen levegőnek nézte a másikat.
Akkor történt, amikor taxijuk elindult a Biltmore-tól, még az utcasarkig se jutottak. A fiú félszeg mozdulattal fölemelte a jobb karját - ő a jobb oldalon ült - és megpróbálta bizalmasan átölelni szőrmeszegélyű bíborvörös belépőjét. Ez már önmagában is hiba volt. Hiszen egy fiatal férfi, ha át akar ölelni egy ifjú hölgyet, akinek a hajlandóságáról még nem lehet bizonyos, nyilván illendőbben teszi, ha előbb a másik, szabad karjával kísérletezik. Ezzel elkerülhette volna a jobb kéz félszeg mozdulatát.
A második faux pas akaratlan volt. A lány egész délutánt áldozott a frizurájára; a puszta gondolat is, hogy valami baj éri, elviselhetetlen volt a számára. Peter mégis a szerencsétlen ölelési kísérlet közben könyökével kissé felborzolta a haját. Ez volt a második faux pas. És kettő untig elég.
A fiú akkor motyogni kezdett. Az első motyogásnál Edith eldöntötte, hogy partnere zöldfülű egyetemista, semmi több. Ő huszonkét éves volt, és ez a bál, első ebből a fajtából a háború óta, a képzettársítás fölgyorsuló ritmusában röpítette emlékezetét egy másik bál felé: másik táncoshoz, más fiúhoz, akihez valamivel mélyebb érzelmek fűzték, mint bánatos, holdkóros bámulások. Edith Bradin szerelmes lett Gordon Sterrett emlékébe.
Így hát kilépett a Delmonico öltözőjéből, s egy pillanatra megállt az ajtóban, átnézett egy fekete szmokingos váll fölött a Yale-fiúk rajára, kik úgy kerengtek körbe a lépcső tetején, mint méltóságteljes fekete pillangók. Az imént elhagyott öltözőből kiáramlott az ide-oda járkáló fiatal leánytestek illata; parfümök nehéz párája és púderek finom pora szállt az emlékezetre. Az illatos áramlat a hallban fölvette a cigarettafüst csípős szagát, és érzékelhetően rátelepedett a lépcsőkre, átjárta a termet, ahol a Gamma Pszi bálja le fog zajlani. Edith jól ismerte ezt az illatot, izgató volt, fölvillanyzó, édesen mámorító. Az előkelő bálok illata.
Gondolatban fölidézte a maga külsejét. Meztelen karjai és vállai tejfehérre púderezve; tudta, hogy ez nagyon jól fest: fekete hátak előtt bársonyos fehér derengés. A frizura is kitűnően sikerült: dús vöröses haja magasra tornyozva, előkelő és elbűvölő csigákkal és hullámokkal: könnyed és ravasz remekmű. Ajkát enyhén, de mély tüzű karminra rú-zsozta, szeme szivárványa törékeny kék, mint a kínai porcelán. Tökéletes volt, végtelenül finom, a szépség abszolút teljessége, mely minden ízéből áradt, haja tornyától finom vonalú, karcsú bokájáig.
Eltervezte mondókáját is a mai estére, melynek kimenetelét finoman sejtették a halk kuncogások és harsogó kacagások, a párok csusszanó léptei, a szüntelen áramlás a lépcsőn föl s alá. Azt a hangot üti majd meg, amit már évek óta használt, s a maga ízlése szerint alakított ki a divatos szójárásokból, zsurnálfordulatokból és diákargóból; ezek együttese valami gondtalan, finoman kihívó, enyhén szentimentális beszédmodor volt. Finoman és fölényesen elmosolyodott, mikor hallotta, mit mond egy lány, aki nem messze tőle párostul a lépcsőre telepedett: - Drágám, maga még a felét se tudja!
És amint mosolygott, a mérge is elpárolgott, s lehunyva szemét, mélyet és gyönyörteljeset sóhajtott. Kezét leejtette, míg bőre hozzá nem ért a sima, selymes kelméhez, mely testét takarta s kiemelte. Sosem érezte még így a saját puha szépségét, és sosem ragadta még így el karjai fehérsége.
- Édes lehetek - mondta magának egyszerűen. A fölismerést újabb gondolat követte: - Szerelemre születtem.
Úgy érezte, ez csöppet sem hangzik rosszul, és újra és újra elismételte; aztán elvitathatatlan sikerrel lettek rajta úrrá az újjászületett álmok Gordon Sterrettről. Képzeletének játéka, mely két órával korábban még elválasztotta őt önnön, föl nem ismert vágyakozásától, hogy újra lássa a fiút, most ezt emelte az este, az óra vezérlő motívumává.
Ragyogó szépsége mellett Edith komoly, higgadtan gondolkozó lány volt. Lelke csücskében ott élt ugyanaz a vágy az álmodozásra és a fiatalos idealizmusra, ami fivéréből szocialistát és pacifistát formált. Henry Bradin otthagyta Cornellt, ahol gazdasági felügyelő volt, s New Yorkba jött, hogy egy radikális hetilap hasábjait az orvosolhatatlan társadalmi bajok végső orvosszerével elöntse.
Edith, kevésbé értelmetlenül, Gordon Sterrett kikúrálására szánta el magát. Volt Gordonban valami gyöngeség, ami foglalkoztatta őt; valami elárvultság, melynek meg akarta keresni az ellenszerét. És szeretett volna valakit maga mellett, akit már régebbről ismert, s aki már régóta szereti őt. Edith egy csöppet már fáradt volt, s férjhez szeretett volna menni. Egy paksaméta szerelmes levél, fél tucat rajz és ugyanannyi emlék, valamint Gordon árvasága arra az elhatározásra késztette, hogy mihelyt találkozik a fiúval, új irányba tereli kapcsolatukat. És ez ma este lesz. Ez az est Edithé. Minden este az övé.
Ekkor gondolatait félbeszakította egy szertartásos ifjú, ki sértődött pillantással és feszélyezett udvariassággal járult elébe, és szokatlanul mély meghajlással üdvözölte. Peter Himmel volt, a fiú, akivel érkezett. Magas volt, és kissé komikus, szarukeretes szemüvegével és elbájolóan bogaras modorával. De Edith hirtelen megutálta. Talán, mert Peternek nem sikerült az a csók.
- Nos - kezdte a lány -, dühös még rám?
- Ó, korántsem.
Edith előrelépett és belekarolt.
- Nagyon sajnálom - mondta lágyan. - Nem tudom, mért is húzódtam el úgy magától. Ma este érthetetlenül rémes hangulatban vagyok. Ne haragudjék.
- Semmi baj - motyogta a másik. - Szóra se érdemes.
Peter teljességgel megzavarodott. Lehet, hogy Edith az ő felsülésén gúnyolódik?
- Hiba volt - folytatta a lány, az előbbi, tudatosan szelíd hangnemben. - Mindketten elfelejtjük. Jó?
Peter gyűlölte ezért a megjegyzésért.
Néhány perccel később az emeletre sodródtak; ahol a külön ez estére szerződtetett dzsesszzenekar tucatnyi tagja hajladozva és sóhajtozva közölte a zsúfolt bálteremmel: Ha egy szaxofon és én magunkra maradunk, mi ketten egy'párrá olvadunk!
Edithet lekérte egy bajuszos férfi.
- Hello! - mondta rosszallóan. - Maga elfelejtett engem!
- Csak a neve nem jut eszembe - felelt a lány könnyedén. - Különben jól ismerem.
- Fönt találkoztunk a ... - hangja vigasztalanul elúszott, mert egy hirtelenszőke fiú lekérte Edithet. - Ezer kösz, várom később - mondta Edith konvencionálisan az inconnu-nek.
A hirtelenszőke fiú hosszan és lelkesen szorongatta a kezét. Edith udvartartásának számtalan Jimje közé sorolta, de a másik neve rejtély volt előtte. Pedig még arra is emlékezett, hogy különleges ritmusban táncol, s már az első lépéseknél tudta, hogy jól emlékezett.
- Sokáig marad New Yorkban? - lehelte bizalmasan a szőke. Edith hátrahajolt és fölnézett.
- Néhány hétig.
- Hol szállt meg?
- A Biltmore-ban. Hívjon föl valamelyik nap.
- Lesz rá gondom, ne féljen - biztosította a szőke. - Együtt teázunk.
- Jó. Helyes.
Egy fekete férfi jött rendkívül szertartásosan.
- Biztos nem emlékszik rám - mondta komoran.
- Talán mégis. Harlannak hívják, igaz?
- Talált. Barlow.
- Ó, tudtam, hogy két szótagból áll. Maga gitározott olyan szépen Howard Marshallék estélyén.
- Játszottam, de nem ...
Egy kiálló fogú fiú jött. Edithet enyhe whiskyillat csapta meg. Szerette azokat a fiúkat, akik tánc előtt ittak egy kicsit, ezek sokkal kedvesebbek, készségesebbek, udvariasabbak; könnyebb velük a társalgás.
- Dean vagyok, Philip Dean - mondta a fiú kedvesen. - Tudom, nem emlékszik rám, de én annál jobban. Maga jött föl gyakran New Havenbe egy fiúhoz, aki az utolsó évben a kollégiumban szobatársam volt. Tudja, Gordon Sterrettre gondolok.
Edith hirtelen fölpillantott.
- Hogyne, kétszer is fent voltam vele, a gólyabálon meg a búcsúbálon.
- Találkozhat vele, ha akar - mondta Dean óvatlanul. - Itt van. Egy perce sincs, hogy láttam.
Edith összerezzent. Mégsem csalt az előérzete, hogy Gordon ma itt lesz.
- Miért, én igazán nem ...
Egy kövér, vörös hajú férfi kérte le.
- Hello, Edith - mondta.
- Jé, hello ...
Megcsúszott, és könnyedén megbotlott.
- Bocsánat, drágám - mondta gépiesen.
Látta Gordont: halálsápadt volt és tétova; az ajtófélfának támaszkodva cigarettázott, és fásultan bámult a bálterembe. Edith jól látta, hogy az arca sovány és hamuszín, hogy reszket a keze, amint a cigarettát a szájához emeli. Most egészen közel táncoltak hozzá.
Rengeteg extra palit csődítettek ide - mondta a kövér -, az ember igazán ...
Hello, Gordon - szólt Edith a partnere vállán át. A szíve vadul dobogott.
Gordon nagy, sötét szeme rámeredt. Egy lépést tett feléjük. De a kövér távolabb lejtett. Edith hallotta mekegő hangját:
- De a fele hamar berúg, és gyorsan lelép, mi meg ... Aztán egy halk hang mellettük:
- Szabad?
És egyszerre csak Gordonnal táncolt, a fiú fél karja a derekán; érezte görcsös szorítását, még szétnyitott ujjait is külön-külön. A kezében tartott kis csipkekendő összegyűrődött Gordon kemény markában.
- Gordon! - lihegte elfulladva.
- Szervusz, Edith!
Újra megbotlott, előrebukott a lendülettől, arca súrolta Gordon szmokingját. Szerette a fiút - tudta, hogy szereti -, aztán rövid csönd szakadt közéjük, s valami kényelmetlen érzés lopódzott belé. Valami nincs rendjén. A szíve összefacsarodott, és majd kiugrott a helyéről, mikor rájött, hogy mi. Gordon szánalmas és nyomorult állapotban volt, részeg is egy kicsit, és holtfáradt.
- Jaj! - kiáltott fel Edith akaratlanul.
Gordon lenézett rá. A lány látta, hogy szeme véreres és öntudatlanul jár ide-oda.
- Gordon! - suttogta. - Üljünk le valahol, azonnal le akarok ülni.
Majdnem a terem közepén voltak, de Edith látta, hogy kétfelől is indulnak feléje, így megállt, megragadta Gordon lelógó kezét, és tolakodva vezette át a tömegen, összeszorított szájjal, a rúzs alatt megsápadt arccal, könnyektől remegő szempillákkal.
Fent, csaknem a puha szőnyeggel borított lépcső legtetején talált helyet. Gordon szinte leroskadt mellé.
- Hát igen - mondta, bizonytalanul bámulva a lányt. - Örülök, hogy látlak, Edith.
A lány nem válaszolt, csak nézett rá. A látvány hatása fölmérhetetlen volt. Sokszor látott már férfiakat a részegség különféle fokain, bácsikáitól a sofőrjeikig minden rendű-rangú embereket, és érzései is különfélék voltak, a csodálkozástól az utálatig, de most életében először új érzés kerítette hatalmába: kimondhatatlan iszonyat.
- Gordon - mondta vádolón és csaknem sírva. - Pokoli állapotban vagy!
Az rábólintott. - Bajba keveredtem, Edith.
- Bajba?
- Minden elképzelhető bajokba. Ne szólj odahaza a családnak, de én teljesen tönkrementem, darabokra estem. Elvesztem, Edith!
Alsó ajka reszketett. Mintha nem is látná a lányt.
- És ha elmondanád? - Edith habozott. - Ha elmondanád nekem? Tudod, hogy mindig érdekelt a sorsod!
Összeharapta ajkát - valami erősebbet akart volna mondani, de nem állt rá a szája.
Gordon tétován ingatta a fejét. - Nem, semmit se mondhatok. Te nagyon rendes lány vagy, Edith. Egy rendes lánynak nem lehet ezt elmondani.
- Badarság! - kiáltott föl a lány dacosan. - Nem is tudok nagyobb sértést, mint mikor valakit, úgy, ahogy te, rendes lánynak mondanak. Ez becsmérlés. Sokat ittál, Gordon.
- Kösz! - bólintott rá a fiú ünnepélyesen. - Kösz, most már legalább tudom.
- Miért iszol?
- Mert rohadtul nyomorult vagyok.
- És gondolod, hogy az ivászattól bármi is jobbra fordul?
- Mit akarsz? Megnevelni?
- Nem, csak segíteni, Gordon. Nem mondanád el mégis, mi a baj?
- Szörnyű dolgokba keveredtem. A legokosabb, ha úgy teszel, mintha nem is ismernél.
- De miért, Gordon?
- Már megbántam, hogy fölkértelek. Nem volt tisztességes dolog. Te tisztességes lány vagy, itt van a kutya eltemetve. Na, szerzek valaki más táncost neked.
Ingadozva lábra állt, de Edith visszahúzta maga mellé a lépcsőre.
- Ejnye, Gordon! Nevetséges vagy. És sértegetsz. Úgy viselkedel, mint akinek elment az esze.
- Aláírom. Kissé valóban elment. Valami nincs rendben velem. Valami elhagyott. De nem számít.
- Már hogyne számítana. Mondd el.
- Csak annyi, hogy én mindig fura szerzet voltam, kicsit más, mint a többiek. Az egyetemen még minden rendben volt, de most már semmi sincs. Négy hónapon át, mint horgok akaszkodtak belém a dolgok, és ma már csupa ilyen kampó az életem. Lassan, de biztosan eszelős leszek.
Rámeredt a lányra, és nevetni kezdett. Edith hátrahúzódott.
- De hát, mi a baj?
- Mi a baj, mi a baj. Csak én. Csak az, hogy megőrülök. Ez a hely is, ez a Delmonico ... mintha nem is lenne ... csak valami álom ...
Amint beszélt, Edith látta, hogy végképp megváltozott. Nyoma sem volt benne a régi könnyedségnek, gondtalan vidámságnak, merő letargia és bizonytalanság lett az egész ember. Editben visszás érzések hatalmasodtak el, valami könnyű, meglepő unalmat érzett. Egyre távolabbról hallotta Gordon hangját.
- Tudod, Edith, azelőtt néha elgondoltam, hogy eszes vagyok, tehetséges, művész. De most tudom, hogy senki. Nem tudok már rajzolni, Edith. És azt sem, hogy miért mondom ezt neked.
Edith közönyösen bólintott.
- Nem tudok rajzolni, semmit se tudok. Szegény vagyok, mint a templom egere. - Keserűen és bántó élességgel fölnevetett. - Nyomorult koldus lettem, a barátaim nyakán élősködőm. Az egész életem tévedés. Szánalmas kudarc.
Edith undora nőttön-nőtt. Megint közönyösen bólintott, s már csak az ürügyet leste, hogy fölállhasson. Gordon szemét hirtelen elfutották a könnyek.
- Edith - mondta a lány felé fordulva, szemmel láthatóan az önuralom végső megfeszítésével -, el sem tudom mondani, mit jelent nekem, hogy maradt még valaki, akit érdekel a sorsom.
Kinyújtotta a kezét, és megveregette a lányét, az meg akaratlanul elhúzta.
- Hihetetlenül szép tőled - hajtogatta Gordon.
- Hát igen - felelte Edith lassan, mélyen a fiú szemébe nézve. - Mindenki örül, ha egy régi baráttal találkozik, de én nagyon szomorú vagyok, hogy így láttalak, Gordon.
Szótlanul nézték egymást egy ideig, de Gordon pillanatnyi figyelme már kialvóban volt. A lány fölállt, s merev, közönyös arccal visszanézett.
- Táncoljunk? - mondta hidegen.
Milyen törékeny is a szerelem! - gondolta magában. - De az emlékét talán megőrizzük, valami megmarad az ajkunk ízén, mint mondani szokás. A megtapasztalt érzéseket, a szerelem új szavait meg tartogatjuk új szerelmesünknek.
Peter Himmel, a szép Edith lovagja, sehogy se tudott beletörődni, hogy kikosarazták; mivel hoppon maradt, sértődött és zavarodott lett, szégyellte magát. Hiszen már vagy két hónapja sűrű levelezésben álltak, s megfontolván, hogy egy expresszlevél egyetlen oka és mentsége csak a szerelem lehet, Peter teljesen biztosra ment. És most hasztalanul kutatott értelmes érv után, hogy miért kellett Edithnek egy vacak kis csók miatt úgy viselkedni, ahogy viselkedett.
Így, amikor a lányt a bajuszos férfi lekérte, kiment a hallba, döntő elhatározást szövegezett, és ezt többször elismételte magának. Némileg leegyszerűsítve, a döntés így hangzott:
"Nos, ha egyszer egy lány fölbiztat egy fiút, és aztán pofára ejti - mert igen, ő ezt tette velem -, egy szava se lehet, ha most faképnél hagyom, és csodálatosan bepiálok."
Így hát átment az ebédlőn a mellette levő kisterembe, melyet már korábban betájolt magának. E helyiségben sok puncsostál volt, számtalan palackkal körülvéve. Peter leült az asztal mellé, melyen a palackok álltak.
A második pohár whiskynél az unalom, az önutálat, az idő egyhangú monotóniája, az események zűrzavara ködös háttérré tompult, mely elé csillogó pókháló ereszkedett. A dolgok összebékültek egymással és önmagukkal, melyik-melyik a neki megfelelő polcra került, a nap bajai takaros formába rendeződtek, és egyetlen kézmozdulatára a semmibe vesztek. A rossz eltűnése után a ragyogó és mindent átható szimbolizmus korszaka következett. Edith semmirevaló, elhanyagolható nő lett, aki miatt kár is gyötrődni, kineveti inkább. Mint álombéli ábra, illeszkedett a fiú a körülötte alakuló könnyű, lebegő világba. Peter maga is bizonyos mértékben szimbólummá lett - a mértékletes kicsapongó szimbóluma, a Nagy Álmodó, álomlátás közben.
A harmadik pohár whisky után a szimbolizmus korszaka véget ért, s Peter képzelete meleg tüzű ragyogásba olvadt, míg ő maga ahhoz hasonló állapotba csúszott, mint mikor a tus alatt kellemes meleg víz folyik a hátunkra. Éppen itt tartott, amikor észrevette, hogy a közelében lévő zöld kárpitú ajtó fél araszra nyitva áll, és a résen át egy szempár mered rá állhatatosán.
- Hm! - mormolta Peter hidegvérrel.
A zöld ajtó bezárult, majd újra kinyílt, de most már alig hüvelyknyire.
- Kukucs! - motyogta Peter.
Az ajtó megállapodott, és Peter hirtelen izgatott, suttogó szóváltásra figyelt föl.
- Egy pasas.
- Mit csinál?
- Ül és néz.
- Tűnhetne a fenébe. Kéne már egy új üveg.
Peter addig fülelt, amíg a szavak a tudatába nem hatoltak.
Hát ez módfelett figyelemreméltó - gondolta.
Izgalomba jött. Érezte, egy rejtélyes ügy kibogozása vár rá. Könnyedséget erőltetve magára fölállt, és megkerülte az asztalt, majd hirtelen megfordult, és fölrántotta a zöld ajtót, melyen át Rose közlegény a szobába tántorodott.
Peter meghajolt.
- Jó estét.
Rose közlegény fél lábon állt előtte, készen a verekedésre, menekülésre, netán egyezkedésre.
- Hogy van? - kérdezte Peter udvariasan.
- Köszönöm, jól.
- Megkínálhatom egy itallal?
Rose közlegény fürkészőn nézte a kérdezőt, lappangó gúnyt gyanítva az ajánlat mögött.
- Köszönöm - mondta végül.
Peter a székre mutatott:
- Foglaljon helyet.
- Van itt egy barátom. - Rose a zöld ajtóra mutatott. - Ott bent.
- Mindenesetre hívjuk ide.
Peter az ajtóhoz lépett és kinyitotta, beinvitálta a bűntudatos, gyanakvó és bizonytalan Key közlegényt. Mindhárman helyet foglaltak a puncsostálak körül. Peter itallal, majd cigarettával kínálta vendégeit. Azok némi szabadkozás után elfogadták.
- Nos - kezdte Peter könnyedén -, szabadna tudnom, hogy az urak miért töltik csekély szabad idejüket olyan előszeretettel egy helyiségben, mely, amennyire megfigyelni módom volt, főleg takarítószerekkel van berendezve? És korunkban, mikor az emberi faj már olyan magas fokára jutott a fejlődésnek, hogy naponta tizenhétezer széket képes gyártani, a vasárnapot természetesen nem számítva ... - Peter itt szünetet tartott, Rose és Key értetlenül bámulták. - Kaphatnék-e némi felvilágosítást afelől, hogy miért tartják kellemesebbnek a pihenést olyan alkalmatosságokon, melyek a víz egyik helyről a másikra való szállítására szolgálnak?
Ekkor Rose egy mordulással járult hozzá a társalgáshoz.
- És végül - fejezte be Peter -, megtudhatom-e, uraim, hogy egy ilyen pazar épületben, ahol mindenütt csodálatos csillárok ontják a fényt, miért részesítik előnyben ezen esti órákban egyetlen szál csupasz villanyégő derengését?
Rose Keyre nézett, Key Rose-ra. Nevettek, rázta őket a röhögés, lehetetlen volt egymásra nézniök röhögés nélkül. De nem a pasassal nevettek, hanem a pasason. Úgy vélték, hogy ha valaki ebben a modorban beszél, az vagy dühöngő részeg, vagy dühöngő őrült.
- Önök alkalmasint a Yale hallgatói - mondta Peter, kiürítve és újratöltve a poharát.
A két harcos csak röhögött.
- Ne-hem!
- Vagy úgy! Akkor úgy vélem, talán annak a szerényebb igényű oktatási intézménynek a tanulói, melyet Sheffield Főtechnikumnak ismer a köztudat.
- Ne-hehem!
- Hm. Ez nagyon kellemetlen. Nem kétséges ez esetben, hogy önök a Harvardról jöttek, és aggályosan őrzik inkognitójukat ebben az ibolyakék mennyországban, mint cégünket hirdetik.
- Ne-hem! - mondta Key gőgösen. - Mi csak vártunk itt egy illetőre.
- Ó! - Peter fölemelte és megtöltötte a poharakat. - Légyott egy szépséges takarítónővel?
Ezt mindketten méltatlankodva tagadták.
- Pedig tökéletesen rendjén való - nyugtatta meg őket Peter. - Ne is magyarázkodjék. Egy szolgálólány éppolyan lány, mint bármilyen más lány a világon. Mint Kipling mondaná, minden delnő csak nő a bőre alatt.
- Az biztos! - Key szélesen vigyorgott Rose-ra.
- Íme, például az én esetem - folytatta Peter, fölhörpintve italát. - Hoztam ide egy lányt, egy kényes lányt. Elkényeztetettebb teremtést még életemben nem láttam. Nem volt hajlandó megcsókolni, és meg se mondta, hogy miért. Szeszélyesen fölbiztatott, én biztosra megyek, és aztán paff! Faképnél hagyott. Mivé lesz a mai ifjúság?
- Hát ez bizony nagy baj - vélte Key -, átkozott nagy baj!
- Hej, pajtikám! - tódított Rose.
- Parancsolnak még? - kínálta őket Peter.
- Mi meg verekedtünk valamicskét - mondta Key rövid szünet után. - No de igencsak régen volt már.
- Verekedtek? - Peter bizonytalanul fészkelődött. - No, ez derék! Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! Én is katona voltam!
- Egy kommunista volt.
- Klassz! Ez igen! - kiáltotta Peter lelkesen. - Ezt mondom én is! Halál a bolsevistákra! Ki kell irtani őket!
- Amerikaiak vagyunk! - mondta Rose, kifejezve tántoríthatatlan és hajlíthatatlan hazafiságát.
- Úgy van! - mondta Peter. - A legnagyszerűbb faj a világon! Mindnyájan amerikaiak vagyunk! Igyunk rá!
Ittak rá.
Éjjel egy órakor egy különleges zenekar, különleges még a különleges zenekarok mai éjszakáján is, a Delmonicóhoz érkezett, és előkelően elhelyezkedve a zongora körül, kicsomagolták poggyászaikat, melyeknek muzsikát kell szolgáltatniuk a Gamma Pszi baráti társaságnak. Vezetőjük egy híres pisztonos volt, egész New York megkülönböztetett tisztelettel emlegette ama rendkívüli teljesítményéért, hogy fejen állva és vállaival rángatózva játszotta a legdivatosabb slágereket. Száma alatt minden fényt eloltottak, csak egyetlen reflektor irányult alakjára, és egy forgólámpa vetített változó színű imbolygó sávokat a táncosok zsúfolt sokadalmára.
Edith addig táncolt, amíg beletáncolta magát abba a fáradt, álomszerű állapotba, amit csak az elsőbálozó lányok éreznek, vagy nemes lelkű férfiak számos whisky elfogyasztása után. Lelke ködösen ringatódzott a muzsika hullámain, táncosai a fantomok valószerűtlenségével csereberélődtek a színváltó félhomályban, s mostani kábulatában úgy érezte, már napok teltek el az estély kezdete óta. Rengeteget beszélt, rengeteg félbe hagyott témáról, rengeteg férfival. Egyszer megcsókolták, és hatszor szerelembe esett. Eleinte a legkülönfélébb egyetemisták kérték föl, de most már, mint a legtöbb népszerű lánynak, neki is kialakult a maga köre: fél tucat gavallér szemelte ki őt, illetve részesült a kegyeiben, más lányok kegyeivel váltogatva, s menetrendszerű pontossággal és biztonsággal jelentkeztek.
Sokszor látta még Gordont - a fiú hosszú ideig ült még a lépcsőn, tenyerébe hajtotta fejét, és tompán meredt maga elé valami bizonytalan foltra, teljesen letört volt és teljesen részeg -, de mindannyiszor gyorsan levette róla a pillantását. Ám mindez mintha már réges-rég történt volna, lelke már passzív volt, érzékei álomszerű transzba csöndesedtek, csak a lába táncolt, csak a hangja beszélt tovább, ködös, érzelmes incselkedéssel.
De távolról sem volt annyira fáradt, hogy föl ne háborodjék, mikor Peter Himmel a részegség mennybéli fenségével fölkérte. Edithnek elállt a lélegzete, mikor fölnézett rá.
- Na, de Peter!
Beszívtam egy kicsit, Edith.
- Nahát, nem szégyelli magát, nem sül ki a szeme, sötét áruló! Így viselkedni az én társaságomban?
De aztán akaratlanul elmosolyodott, mert Peter olyan bamba rajongással bámulta bagolyszemével, hogy fölényesnek szánt vigyorgása sem leplezhette el érzéseit.
- Drága Edith! - kezdte halálos komolyan. - Ugye tudja, mennyire imádom magát?
- Már többször közölte velem.
- Imádom magát, és csak azt szerettem volna, ha megcsókol - mondta bánatosan.
Peter zavara és szégyene elenyészett. "Edith a legszebb lány a földön. Övé a legszebb szem, mint égen a csillag. Nincs más vágya, mint bocsánatot nyerni; ad egy: a csókért, ad kettő: hogy leitta magát" - de hát olyannyira elbátortalanította az eset, és ő igazán azt hitte, Edith haragszik rá ...
Jött a vörös hajú kövér, és lekérte a ragyogóan mosolygó lányt.
- Egyedül jött, vagy van partnere?
Nem, a vörös facér volt.
- Hát ez nagyszerű. Megkérhetném rá ... ugye, nem veszi rémes tolakodásnak, ha megkérném, hogy hazakísérne? De ugye, nem terhelem vele? - (Ez a hihetetlen szégyen-lősség persze csak bájos affektálás volt. - Edith pontosan tudta, hogy a vörös kövér a boldogságtól lihegve azonnal eltűnik.)
- Terhelni? Maga engem? Istenemre, rettentő boldoggá tesz! Tudja, milyen borzasztó boldog vagyok?
- Ezer köszönet. Maga irtó kedves.
Edith a karórájára pillantott. Fél kettő volt. És amint magában mondta, hogy fél kettő, bizonytalanul felködlött előtte bátyja alakja, amint az ebédnél közli, hogy minden este fél kettőig dolgozik a szerkesztőségben.
Edith hirtelen az éppen soron levő partneréhez fordult.
- Megmondaná, hányadik utcában van a Delmonico?
- Ó, hogyne, az Ötödik Avenue-n.
- Igen, de melyik keresztutcánál?
- Várjunk csak, hogy is? A Negyvennegyediknél!
Ez igazolta Edith elképzelését. Henry szerkesztőségének valahol itt kell lennie, nem messze a sarkon túl, s a tény nyomán hirtelen felötlött benne, mi történne, ha felugrana hozzá, és meglepné? Berepülne a szobájába a csillogó, bíborvörös belépőjében a "vigasztaló tündér". Edithet éppen az ilyen ötletek szórakoztatták a leginkább - a nem mindennapi, kalandos, szeszélyes vállalkozások. A terv továbbfejlődött és megrögződött benne - pillanatnyi habozás után határozott.
- Istenem, egy perc, és a hajam teljesen szétesik - mondta kedvesen a partnerének. - Nem veszi rossz néven, ha egy pillanatra eltűnök és megigazítom?
- Szó sincs róla.
- Maga bűbáj.
Néhány perccel később belebújt a karmazsinvörös belépőjébe, egy melléklépcsőn lelopakodott, arca ragyogott a kis kaland izgalmától. A bejáratnál egy pár mellett futott el - egy csapott állú pincér kötözködött hevesen egy kikent-kifent ifjú hölggyel -, kivágta az ajtót, és kilépett a meleg májusi éjszakába.
A kikent-kifent ifjú hölgy rövid, keserű pillantást küldött Edith után, aztán visszafordult a csapott állú pincérhez, és kirukkolt a magáéval.
- Jobban teszi, ha fölmegy, és szól neki, hogy itt vagyok - mondta keményen. - Mert különben magam megyek.
- Oda maga nem mehet - mondta George fölényesen. A hölgy gúnyosan elmosolyodott.
- Már hogy én? Na ne vicceljen. Közlöm magával, hogy több fiút ismerek az egyetemről, többen ismernek engem, és mind boldogok lennének, ha fölkérhetnének, és estélyre vihetnének ... na, szóval több srácot, mint amennyit maga egész életében látott.
- Lehetséges, hogy így van, de ...
- Nem lehetséges, hanem egész biztos - szakította félbe a nő. - Ó, az itt nagyon természetes az olyannak, aki most szaladt ki - isten tudja, hova mehet ilyenkor egyedül egy nő! -, nagyon természetes, hogy meghívják őket, mennek ide vagy oda, ahova csak tetszik nekik, de ha én egy barátommal találkozni akarok, akkor ide raknak elém egy ócska, szalámiszeletelő alakot, egy teddide-teddoda pincér urat, aki itt áll, mint egy faszent, és nem akar beengedni!
- Legyen belátással - mondta az idősebb Key méltatlankodva. - Nem veszíthetem el maga miatt az állásomat. Hátha az a fickó nem kívánja látni magát.
- Hogy nem kíván? De mennyire kíván, elhiheti.
- Akkor is, hogy találom meg ebben a sokadalomban?
- Ó, az egyáltalán nem probléma - erősködött a lány bizalmasan. - Csak megkérdezhet valakit Gordon Sterrett felől, s az majd előkeresi magának. Ezek itt mind ismerik egymást.
Táskájából kivett egy bukszát, és előhalászva belőle egy dollárt, átnyújtotta George-nak.
- Tessék, a szolgálataiért. Keresse meg, és adja át neki az üzenetemet. Mondja meg neki, ha öt percen belül nem lesz itt, magam megyek föl érte.
George hitetlenül csóválta a fejét, mérlegelte a problémát egy ideig, hevesen ingadozott, majd elvonult.
Még az ultimátum lejárta előtt befutott Gordon. Jóval részegebb volt, mint az este során bármikor, de most valahogy másképp. Az ital megkeményítette, szinte rákérgese-dett. Nehézkesen dülöngélt, és csaknem összevissza beszélt.
- Na, Jewel - köszöntötte rekedten. - Elég hamar lejöttem? Jewel, nem tudtam a pénzt előteremteni. Pedig mindent megpróbáltam.
- A pénz nem érdekes! - csattant föl a lány. - De már tíz napja nem láttalak! Miért kerülsz?
Gordon lassan csóválta a fejét.
- Nagyon rossz bőrben voltam. Beteg ...
- És miért nem szóltál nekem, hogy beteg vagy? Engem nem izgat az a nyavalyás pénz. Csak akkor álltam elő vele, amikor kezdtél elhanyagolni engem.
Gordon ismét a fejét csóválta.
- Nem hanyagoltalak el. Egyáltalán ...
- Nem? Három hétig a színedet se láttam, csak ha már eszméletlenségig részeg voltál.
- Beteg voltam, Jewel - ismételte a másik, kimerült szemét a lányra emelve.
- Arra bezzeg nem voltál beteg, hogy ide gyere, és a körödbeliekkel egész jól elszórakozzál. Azt mondtad, délután találkozunk, együtt vacsorázunk, és valami pénzed is lesz számomra. Még annyi fáradságot sem vettél, hogy telefonálj.
- Nem tudtam pénzt szerezni.
- Hát nem megmondtam már, hogy a pénz nem számít? Én rád voltam kíváncsi, Gordon, de te nyilván valaki másra akadtál.
A férfi ezt keserűen tagadta.
- Akkor hát vedd a kalapod és gyere.
Gordon tétovázott. A lány hirtelen mellélépett, átölelte a nyakát.
- Gyere velem, Gordon - mondta félig suttogva. - Elmegyünk a Deniveries-hez, iszunk valamit, utána feljöhetsz hozzám.
- Nem lehet, Jewel
- Dehogyisnem - erősködött a lány.
- Beteg vagyok, kutyául érzem magam.
- Helyes, akkor meg éppen nem kell itt maradni és táncolni meg inni összevissza.
Gordon bizonytalanul körbepillantott; tekintetében remény és kétségbeesés feleselt. Ekkor a lány hirtelen magához ölelte a tétovázó alakot, és puha, szotyka szájával megcsókolta.
- Hát jó - zihálta Gordon. - Megyek a kalapomért.
Mikor Edith kilépett a májusi éjszaka tiszta kékségébe, az utcán egy lélek sem járt. A nagy üzletek kirakatai mind sötétek voltak, ajtajukon nehéz vasredőnyök, mint kriptaajtók az előző nap pompázatos ragyogásán. Végigtekintve a Negyvenkettedik utca irányába, Edith az éjszakai éttermekből kiszűrődő fénysugarak keveredett foltjait láthatta. A Hatodik Avenue fölött a magasvasút fénye lobogott végig az állomási lámpasor hunyorgó párhuzamosában, és egy pillanatra élesen besávozta a tompa sötétséget. De a Negyvennegyedik utca teljesen kihalt volt.
Összehúzva magán a köpenyt, Edith átvágott az avenue-n. Idegesen megrezzent, mikor egy magányos férfi ment el mellette, és rekedten súgta: - Hova, hova, kicsike? - Egy gyermekkori éjszakára emlékezett, mikor pizsamában kiszökött a házuk elé, és egy kutya ugatott rá valami titokzatosan nagy udvarból.
Egy perc alatt elérte célját, egy öreg, kétemeletes épületet a Negyvennegyedik utcában, s felső ablakaiban örömmel fedezte föl a hívogató fényeket. Az éjszaka elég világos volt, és így kivehette az ablak melletti táblát: New York Trumpet. Belépett a sötét kapualjba, és egy pillanat múlva megtalálta a lépcsőt is a sarokban.
Aztán egy hosszú, alacsony teremben találta magát, melyben rengeteg íróasztal volt, és a falakat nyomdai levonatok lepedői díszítették. A szobában csak ketten voltak. A terem két végében ültek, mindkettejük homlokán zöld fényellenző, s az íróasztal magányos fényében körmöltek.
Néhány másodpercig tanácstalanul állt az ajtóban, ekkor mindkét ember egyszerre megfordult, és ő fölismerte a fivérét.
- Ni csak, Edith! - Nyomban felállt, és a homlokára tolva a zöld ellenzőt, meglepetten sietett elébe. Magas volt, sovány és fekete; vastag, sötét keretű szemüvege mögött szúrós, fekete szemek. De tekintete messze révedt, mindig elnézett annak feje fölött, akivel éppen beszélt.
Megfogta Edith karját, és megcsókolta az arcát.
- Mi történt? - kérdezte némi riadalommal.
- Bálban voltam a Delmonicónál - mondta a lány izgatottan. - Nem tudtam megállni, hogy be ne törjek hozzád.
- Örülök, hogy rászántad magad. - Henry óvatossága szabad utat engedett szokásos szórakozottságának. - Bár nem valami okos dolog éjnek idején egyedül csatangolni.
A terem túlsó végében ülő férfi figyelmesen nézett rájuk, és Henry hívó mozdulatára melléjük lépett. Kövér, szottyant alak volt, apró szeme szaporán pislogott, kigombolt gallérjával, megeresztett nyakkendőjével olyan benyomást keltett, mint egy közép-nyugati farmer vasárnap délután.
- A húgom - mutatta be Henry. - Fölugrott hozzám.
- Üdvözlöm - mondta a kövér mosolyogva. - Nevem Bartholomew, Miss Bradin. Tudom, a fivére már réges-rég elfelejtette.
Edith finoman elmosolyodott.
- Persze - folytatta a kövér -, nem valami tündökletes a tanyánk, igaz?
Edith körülnézett.
- Ó, ellenkezőleg, nagyon kedves itt minden. Hol tartják a bombákat?
- A bombákat? - ismételte Bartholomew nevetve. - Hát ez nagyon jó, a bombákat. Hallotta, Henry? A húga kíváncsi, hol dugdossuk a bombákat. Hát nem remek?
Edith felpattant az egyik üres íróasztalra, és a sarkán lógázta a lábait. Henry melléje húzott egy széket.
- No - kérdezte, de nem járt ott az esze -, hogy érzed magad New Yorkban?
- Kösz, tűrhetően. A Biltmore-ban lakom, és vasárnapig maradok a Hoyt lányokkal. Nem ebédelnél velünk holnap?
Henry töprengett egy darabig.
- Mostanában nagyon be vagyok fogva - mondta. - És azonfölül nem bírom a sok nőt egy rakáson.
- Rendben van. - Edith csöppet sem sértődött meg. - Akkor kettesben ebédelünk.
- Így már mindjárt más.
- Délben fölhívlak.
Bartholomew már láthatóan szeretett volna visszaülni a helyére, de modortalanságnak érezte, hogy szó nélkül távozzék.
- Hát igen - mondta esetlenül. Mindketten felé fordultak.
- Hát igen, kissé izgalmas esténk volt.
A két férfi jelentőségteljesen egymásra pillantott.
- Korábban kellett volna jönnie - folytatta Bartholomew, kissé nekibátorodva. - Szabályos rémdrámát élvezhettünk végig.
- No csak!
- Szerenádot kaptunk - mondta Henry. - Egy csomó katona szaladt itt össze az utcán, és megmorogták a cégtáblánkat.
- Miért? - kérdezte Edith.
- Csak, mert tömeg - felelt Henry szórakozottan. - Minden tömegnek üvöltözni kell. Még vezetőjük sem volt, aki tudta volna, mit akar. Vagy talán ideterelték őket, hogy mindent tönkretegyenek.
- Igen - folytatta Bartholomew, ismét Edith felé fordulva. - Előbb kellett volna jönnie.
Úgy látszik, ezt már elégnek ítélte a távozásra, mert hirtelen megfordult, és visszament a helyére.
A lány tovább érdeklődött. - Minden katona ellene van a szocialistáknak? Gondolod, hogy ők erőszakosan megtámadnak titeket, és ilyesmi?
- Az emberi faj hosszú utat járt be - magyarázta Henry közönyösen. - De sokan közülünk elmaradtak, és a katonák nem tudják, mit akarnak, kit gyűlöljenek és kit szeressenek. Megszokták, hogy tömegestül cselekedjenek, és úgy látszik, nem tudnak meglenni holmi fölvonulások nélkül. Ez most éppen ellenünk irányul. Ma este az egész városban zavargások voltak. Tudod, május elseje van.
- Az itteni dolog súlyos volt?
- Semmiség - mondta Henry megvetően. - Vagy huszonöten megálltak itt, és vonítani kezdtek a teliholdra.
- Ó! - Edith témát változtatott. - Ugye örülsz, hogy feljöttem?
- Hogyne örülnék.
- Nem látszik rajtad.
- Pedig így van.
- Az az érzésem, te valami ... valami léhűtőnek tartasz engem. A világ legnőcskébb nőcskéjének.
Henry nevetett.
- Korántsem. Fiatal vagy, van még időd. Miért? Olyan nagyképű és fontoskodó alaknak látszom én?
- Nem. - Edith elakadt. - Csak valahogy elgondolkoztatott, hogy milyen elképesztően különbözik az az estély, ahonnan jöttem, a ti ... a ti céljaitoktól. Nem összeférhetetlen ügy ez? Én ott szórakozom egy előkelő bálon, ti pedig olyasmiért dolgoztok, ami, ha megvalósul, ha az eszméitek győznek, egyszer és mindenkorra véget vet az efféle mulatságoknak.
- Nem hiszem, Edith, én másképp gondolom. Egész másképp. Te még nagyon fiatal vagy, és csak akkor tehetsz majd valamit, ha megértél a cselekvésre. Nézz mindig előre, és használd ki az időd.
A lány abbahagyta lába lóbálását, és a hangja is egy csöppet komolyabb lett.
- Én meg azt szeretném, Henry, ha te hazajönnél Harrisburgba, és ... és ott használnád ki az időd. Olyan biztos vagy benne, hogy nektek van igazatok?
- Remek a harisnyád - szakította félbe a másik. - Mi a csodából van?
- Hímzett! - Edith a lábára pillantott. - Ugye, milyen ravasz! - fölemelte a szoknyáját, fölfedve karcsú, selyemharisnyás lábikráit. - Vagy te helyteleníted a selyemharisnyát?
Henry kissé ingerültnek látszott, sötét szemével fürkészőn nézte a húgát.
- Mit akarsz? Mindenáron úgy akarsz beállítani, mint aki téged bármiért is kritizál?
- Ó, egyáltalán nem.
Edith elhallgatott. Bartholomew halkan felmordult. A lány megfordult, és látta, hogy a kövér elhagyta a helyét, és az ablaknál áll.
- Mi az? - kérdezte Henry.
- Emberek - mondta Bartholomew rövid habozás után. - Egész csődület. A Hatodik Avenue felől.
- Hm, emberek.
A kövér alak az ablaknak nyomta az orrát.
- Jó ég, katonák! - mondta jelentőségteljesen. - Sejtettem én, hogy visszajönnek!
Edith talpra ugrott, és Bartholomew mellé szaladt az ablakhoz.
- Mennyien vannak! - kiáltott izgatottan. - Gyere ide, Henry!
Henry homlokára tolta a simlédert, de maradt a helyén.
- Talán el kéne oltani a lámpákat - vélte Bartholomew.
- Minek? Egy perc, és odébbállnak.
- Nem úgy néz ki - mondta Edith, kikémlelve az ablakon. - Eszük ágában sincs, hogy elmenjenek. Inkább újak jönnek! Nézze csak, egész tömeg kanyarodik ki a Hatodik Avenue-ről!
Az utcai világítás sárga fényeiben és kék árnyaiban jól ki lehetett venni, hogy a járda zsúfolva van emberekkel. A legtöbbje egyenruhában volt, némelyik józan, némelyik elszántan részeg. Az egész csődület fölött zavaros lárma és kiabálás úszott.
Henry fölállt, és az ablakhoz lépve, a szerkesztőségi lámpák előterében fölmutatta hosszú árnyát a külvilágnak. A kiabálás hirtelen vad és állandó üvöltéssé fokozódott, apró petárdák pattogtak, szivarvégek, cigarettásdobozok, sőt pénzdarabok záporoztak az ablaknak. A lárma mintha a csillagokig csapott volna, mikor a ház kapuját benyomták.
- Feljönnek! - kiáltotta Bartholomew. Edith ijedten fordult Henryhez.
- Henry! Feljönnek.
A kiabálás már a lépcsőházból hallatszott, jól kivehetők az egyes jelszavak.
- Vesszenek a szocialisták!
- Hazaárulók! Németbérencek! Bujtogatók!
- Irány a második emelet! Előre!
- Most ellátjuk a bajukat!
A következő öt perc mintha álom lett volna. Edith tudatában volt, hogy az ordítás felhőszakadásként zúdul hármójukra, a lépcsőházban ezer láb mennydörgő trappja hallatszik, hogy Henry megragadja a karját, és hátravonja a szoba túlsó végébe. Aztán az ajtó kivágódott, és a túlcsorduló emberfolyam bezúdult a szobába - nem a vezetők, hanem akik véletlenül éppen elöl voltak.
- Kuss, ti hé!
- Késő van ám!
- Te meg a nőd! Nyavalyások!
Edith észrevette, hogy két pocsolyarészeg katona keveredik előre, és ott tántorog ostobán, az egyik alacsony, fekete, a másik magas, csaknem állatlan.
Henry előrelépett, és fölemelte a kezét.
- Barátaim! - kiáltotta.
A lárma egy pillanatra elült, csak halk morajlás hallatszott.
- Barátaim! - ismételte, és messzerévedő tekintete a tömeg fölött lebegett. - Nem másnak, csak magatoknak ártottatok, mikor ide betörtetek. Hát pénzes embereknek látszunk mi? Vagy németeknek? Tisztességes hangon kérdezlek ...
- Pofa be!
- Én mondom, az vagy!
- Ki a szeretőd, fickó?
Egy civil ruhás, aki az asztalokon matatott, hirtelen fölkapott egy újságot.
- Tessék, itt van! - kiáltotta. - Azt akarták, hogy a németek nyerjék meg a háborút!
A lépcsőházból újabb emberhullám nyomult be, és a terem hirtelen zsúfolásig megtelt, végképp a sarokba szorítva a sápadt kis csoportot. Edith látta, hogy a hosszú, állatlan katona most is elöl van. Az alacsony feketének nyoma veszett.
Edith egy kissé hátrébb szorult, közel a nyitott ablakhoz, melyen át a tavaszi éjszaka hűvös szele fújt be.
Aztán minden zűrzavaros lett. Edith észrevette, hogy a katonák előretódulnak, látta, hogy a kövér Bartholomew egy széket lóbál a feje körül - ekkor hirtelen a lámpák kialudtak, s a lány érezte a darócruhák és a forró testek nyomását, a füle tele lett trappolással, ordítással, nehéz lélegzetekkel.
Hirtelen egy figura villant elé a semmiből, tántorgott, félrenyomták, s egyszerre eltűnt a nyitott ablakon át, tehetetlenül, rémült, elhaló kiáltással, mely beleveszett a benti lárma staccatojába. A kintről bejövő halvány derengésben Edith a magas, állatlan katonát vélte fölismerni.
Hirtelen lebírhatatlan düh támadt föl benne. Vadul előrelendítette karjait, vakon furakodott a dulakodás kellős közepébe. Hallotta a morgást, a káromkodást, az öklök tompa puffanásait.
- Henry! - kiáltotta őrjöngve. - Henry!
Aztán - ez már néhány perccel később volt - egyszerre úgy érezte, más alakok is vannak már a teremben. Egy hangot hallott, mély, erőszakos, tekintélyes hangot; sárga fénysugarak söpörtek végig a civakodó tömegen. A kiabálás szaggatottabbá vált. A dulakodás hevesebb lett, majd hirtelen vége szakadt.
Egyszerre a lámpák is kigyúltak, és a terem tele volt rendőrökkel, jobbra-balra csapkodtak a gumibotjaikkal. A mély hang tovább bömbölt.
- Erre, erre!
És aztán:
- Csönd legyen, és ki innen! Erre, erre!
A terem úgy ürült ki, mint egy kiöntött mosogatódézsa. A sarokban egy alaposan nekigyürkőzött rendőr meglazította a szorítását katonaellenfelén, s egy lökéssel útnak indította az ajtó felé. A mély hang változatlanul dörgött. Edith rájött, hogy a bikanyakú rendőrkapitányból ered, aki az ajtó közelében állt.
- Erre, erre! Ez nem megoldás! Éppen az egyik bajtársatokat nyomtátok ki az ablakon! Halálra zúzta magát odalent!
- Henry! - sikoltozott Edith. - Henry!
Vadul rávert öklével az előtte álló ember hátára, átnyomult két másik között, verekedett, sikoltozott, és utat tört magának az egyik asztalig, a földön ülő, halálsápadt alakig.
- Henry! - kiáltotta szenvedélyesen. - Mi történt veled? Mi bajod? Megsebesültél?
Henry szeme csukva volt. Nyögött, majd utálkozva fölnézett.
- Eltörték a lábamat. Istenem, ilyen ostobák!
- Erre, erre! - kiáltozott újra a bikanyakú kapitány. - Erre, erre!
Az Ötvenkilencedik utcában lévő Childs vendéglő reggel nyolc óra tájt már annyira se üt el testvéreitől, mint márványasztalaik szélessége vagy serpenyőik fényessége. Ilyenkor már itt is szegény emberek ülnek, szemük sarkában még az éjszakai álom, s megpróbálnak egyenesen maguk elé, az ételükre nézni, hogy ne lássák szomorú sorstársaikat. Ám négy órával korábban az ötvenkilencedik utcai Childs egészen más, mint a cég többi étterme az oregoni Portlandtől a maine-i Portlandig. Fakó, de tiszta falai között kóristalányok, varietégörlök, elsőbálozók, lumpok, fille de joie-k zsibonganak - a Broadway, sőt az ötödik Avenue legvígabb és legjellemzőbb éjszakai társasága.
Május másodika kora hajnalán a helyiség még a megszokottnál is zsúfoltabb volt. A márványasztalok fölé vidéki birtokosok izgatott leánykái hajoltak. Lángost és rántottát ettek oly jó étvággyal és élvezettel, a tálat is tisztára törölve, amire aligha lennének képesek ugyanitt, négy órával később.
Csaknem mindenki a Delmonicónál megtartott Gamma Pszi estélyről került ide, kivéve egy éjféli revü görljeit, akik egy oldalasztalnál ültek, és bánták, hogy arcukról nem távolították el alaposabban a színpadi kikészítést. Itt-ott egy-egy szürke, egérszerű alak is mutatkozott, kétségbeejtően nem ide valók, s kimerült, zavart kíváncsisággal vizsgálgat-ták az éjszakai pillangókat. De az ilyenek voltak a kivételek. Május másodika reggele volt, az ünnep még ott vibrált a levegőben.
Gus Rose, józan már, csak egy kicsit réveteg, nyilván az egérszerű alakok közé tartozott. Hogy miképp keveredett a Negyvennegyedik utcáról az Ötvenkilencedik utcai Childsbe a ribillió után, erre csak félig emlékezett. Látta Carrol Key holttestét, amint a kocsiba tették és elvitték, aztán két-három bajtársával elindult a külvárosok felé. Valahol a Negyvennegyedik és Ötvenkilencedik utca között a bajtársak nőkkel találkoztak és fölszívódtak. Rose továbbvándorolt a Columbus Circle felé, s megpillantván a Childs hunyorgó fényeit, úgy vélte, itt teljesítik majd hőn óhajtott vágyát, megszánják egy kávéval és némi itallal. Betért hát és leült.
Körülötte mindenütt kavargott a bizonytalan, kivehetetlen csivitelés és sikongó nevetés. Először még nem értette, de később rájött, hogy valami víg muri végjátékának tanúja. Itt-ott egy-egy féktelen, szilaj kedvű fiatalember kószált az asztalok között, barátságosan kezet rázva, szóba elegyedve mindenkivel, néha el-elidőzve egy-egy pajzán eszmecserére, miközben az izgatott pincérek, lángost és tojást cipelve tálaikon, csendesen rájuk mordultak, és félrelökték őket az útból. Rose számára, aki egy félreeső és kevésbé zsúfolt asztalnál ült, az egész jelenet a szépség és a féktelen öröm szivárványos cirkusza volt.
Lassan arra is rájött, hogy vizaví asztalszomszédai, a tömegnek háttal ülő pár, éppen nem a legérdektelenebb figurák a sokadalomban. A férfi részeg volt. Szmokingot viselt, gyűrött nyakkendővel, ingmelle bortól és víztől szennyes-lucskos. Szeme tompa volt és véreres, természetellenesen ugrált ide-oda. Szaggatottan és szaporán lihegett.
Jól kirúgott a hámból - gondolta Rose.
Az asszony csaknem, de lehet, hogy teljesen józan volt. Csinos volt, sötét szemekkel, lázasan erős színű arccal, szemét egy karvaly éberségével szögezte partnerére. Néha-néha lehajolt, és hevesen sugdosott a férfi fülébe, az pedig fejét nehézkesen csóválta vagy egy különös, kísérteties és visszataszító hunyorgással válaszolt.
Egy ideig Rose bután fürkészte őket, de az asszony feléje küldött egy gyors, nyugtalan pillantást, erre aztán a bálról jött társaság két garázda alakjának szemléletébe merült. Ezek a körben összetolt asztalok mellett álltak, és egyikükben meglepetve ismerte föl azt a fiatalembert, aki oly vidám perceket szerzett nekik a Delmonicónál. Ez eszébe juttatta Keyt, homályos érzelgősséggel és nem minden borzalom nélkül gondolt vissza barátjára. Key meghalt. Harmincöt lábnyit esett, és mint a kókuszhéj pattant szét a koponyája.
Állati jó fiú volt - gondolta Rose gyászosan. - Állati jó srác, igen. Szörnyen megjárta szegény.
A két garázda ifjú közeledett, és megcélozta Rose és a szomszéd asztal közti hézagot, közben joviális családiassággal köszöntve barátokat és idegeneket. Rose észrevette, hogy a szőke, kiálló fogú fiatalember hirtelen megtorpan, és bizonytalanul bámul a vizaví párra, aztán rosszallóan csóválja a fejét.
A véreres szemű férfi fölpillantott.
- Gordy - szólította meg a kiálló fogú séta közben. - Gordy.
- Hello - mondta a szennyes ingű rekedten.
A "Kiálló fog" baljós tekintettel megfenyegette a párt, a nőt külön, nyomatékosan, rosszalló pillantással sújtotta.
- Hát mit mondtam neked, Gordy? Gordon megrezzent.
- Eriggy a fenébe! - mondta.
Dean továbbra is ott állt, és ingatta a mutatóujját. A nő kezdett dühbe gurulni.
- Menjen már innen! - mondta dühösen. - Maga részeg, igen, tökrészeg!
- És ő nemkülönben - állapította meg Dean, mutatóujját Gordonra szögezve.
Peter Himmel előrelépett, nagy mellel és szónoki hivatástudattal.
- Nos hát - kezdte, mint akinek holmi gyermeki perpatvarban kell rendet tennie. - Nos hát, mi itt a baj?
- Vigye innen a barátját - mondta Jewel metszőn -, terhünkre van.
- Mi? Micsoda?
- Hallotta! - a lány most már sivított. - Azt mondtam, vigye innen a tökrészeg cimboráját!
Éles hangja túlcsapott az étterem zsivaján, és egy pincér lélekszakadva indult feléjük.
- Hé! Viselkedjenek csöndesebben!
- Ez az alak részeg! - kiáltozott Jewel. - Sérteget minket!
- Haha, Gordy! - a vádlott állta a sarat. - Ugye, megmondtam neked? Mit mondtam én neked? - A pincér felé fordult. - Gordy meg én barátok vagyunk. Próbáltam segíteni is rajta. Ugye, Gordy?
Gordy fölnézett.
- Rajtam? Rajtam aztán nem.
Jewel hirtelen fölugrott, és megragadva Gordon karját, talpra segítette.
- Menjünk, Gordy - hadarta felé hajolva és félig suttogva. - Gyerünk innen. Ez az alak itt csak ürügyet keres, hogy tovább randalírozzon.
Gordon hagyta, hogy fölráncigálják, és az ajtó felé tereljék. Jewel egy pillanatra megfordult, és a távozásukban bűnös Deanre meredt.
- Mindent tudok magáról - tajtékzott. - Mindent hallottam! Szép kis barát, mondhatom! Gordy mindent elmondott!
Aztán megragadta Gordon karját, s a kíváncsi tömegen át az ajtó felé törtek, fizettek és távoztak.
- Üljenek már le valahová! - mondta a pincér Peternek, miután azok elmentek.
- Mi? Hogy üljünk le?
- Igen, vagy távozzanak. Peter Dean felé fordult.
- Hallottad ezt? Gyere, lássuk el a baját!
- Rajta!
Elindultak a pincér felé, arcuk komor kifejezést öltött. A pincér hátrált.
Peter hirtelen fölkapott egy tálat a mellettük lévő asztalról, és belemarkolva, tartalmát a levegőbe szórta. A burgonyapehely, mint renyhe hóesés, hullott a közelben ülők fejére.
- Hé! Szűnj meg!
- Dobják ki!
- Ülj le már, Peter!
- Ki velük!
Peter nevetett és hajlongott.
- Köszönet kedves tapsaikért, hölgyeim és uraim! Ha valaki szíveskednék még egy tállal és egy köcsögkalappal hozzájárulni, boldogan folytatom a mutatványt.
A kidobóember odatolakodott.
- Azonnal távozzanak! - mondta Peternek.
- Azt várhatják!
- Ő az én barátom! - mondta Dean méltatlankodva. A pincérek már gyülekeztek. - Ki velük!
- Jobb, ha mentek, Peter!
Rövid harc után mindkettejüket az ajtó felé tuszkolták.
- A kalapom és a kabátom! - ordította Peter.
- Jó, vegyék föl gyorsan, és olaj!
A kidobó kissé meglazította a szorítását Peteren, aki egy nem mindennapi csel szimatával és ingerével váratlanul egy másik asztal mögé rohant, ahol gúnyos röhögésbe tört ki, és fügét mutatott a felbőszült pincéreknek.
- Gondolom, talán mégis maradok még egy kicsit - jelentette ki.
Az üldözés újra kezdődött. Négy pincér állta el az asztal egyik oldalát, négy a másikat. Dean kettőt elkapott a gallérjánál, így közben újabb csata kezdődött, mielőtt Peter üldözése véget érhetett volna; végül mégis nyakon csípték, miután fölborított egy cukortartót és számos kávéscsészét. A kasszánál újabb skandalum zajlott le, mert Peter megpróbált egy újabb tál vágott húst venni burgonyakörítéssel, hogy az utcán a rendőrökre szórja.
De a távozásukkal kapcsolatos zűrzavart csakhamar feledtette egy másik jelenség, mely ámult tekinteteket vonzott, és meg-megújuló, elragadtatott kiáltásokra késztette a helyiség minden vendégét.
A nagy táblaüveg mély, krémeskékre színeződött, mint Maxfield Parrish holdfénye, e kék mintha rányomódott volna a kirakatra, mintha erővel be akarna nyomulni a vendéglőbe. A hajnal meghasadt a Columbus Circle fölött, varázsos, lélegzetállító hajnal, kirajzolva a halhatatlan Kristófszobor alakját, s különös, titokzatos módon összevegyülve a villanykörték sápadt, sárga hunyorgásával.
Be és Ki urak nem szerepelnek a rendőri nyilvántartásban. De hiába keresnénk becses nevüket a születések, házasságok és halálesetek krónikájában, és nem találnánk a fűszeresek hitelkönyveiben sem. A feledés rég elnyelte őket, és a bizonyság, hogy egyáltalán léteztek, homályos és bizonytalan, a törvény előtt érvénytelen. Mégis, a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozom, becsületemre állítom, hogy Be és Ki urak egy rövid időszakban éltek, lélegzettek, nevükre feleltek, és önnön személyiségük élő teljességétől sugároztak.
Rövid életük alatt nemzeti viseletbe öltözve végigjárták egy nagy nemzet nagy országútját, kinevették és szidalmazták őket, üldöztek és üldöztettek. Aztán odébbálltak, és többé nem lehetett hallani róluk.
Homályosan már akkor kezdtek alakot ölteni, amikor egy felcsapott tetejű taxi robogott végig a Broadwayn a májusi hajnal könnyű derengésében. E taxiban ült Be és Ki urak lelke, megilletődve méltatták a kék hajnalt, mely oly sietősen színezte be az eget a Kolumbusz-szobor mögött, elképedve tárgyalták a koránkelők elnyűtt, szürke arcát, kik sápadtan tűntek tova a járdán, mint szélfútta újságlapok egy nagy, szürke tavon. Minden kérdésben egyetértettek, kezdve a Childsék kidobójának viselkedésén, végezve az egész élet képtelenségén. Szédelegtek a véghetetlen boldogságtól, hogy ím, a reggel életre hívta sugárzó lelkűket. S valóban, oly friss és eleven életöröm hatotta át őket, hogy ennek hangos kiáltásokkal kellett kifejezést adniok.
- Ju-huuu! - üvöltötte Peter, tölcsért formálva tenyeréből, és Dean ugyancsak üdvrivalgással csatlakozott, mely jóllehet éppoly jelentőségteljes és mélyértelmű volt, csak visszhangja lehetett az előző, artikulálatlan fölkiáltásnak.
- Ju-huuu! Heej-hóóóó! Nyihahaha!
Ötvenharmadik utca: egy autóbusz, sötét hajú, göndör szépségekkel a tetején; ötvenkettedik utca: egy utcaseprő épp hogy elugorhatott a kocsi elől és bánatos, fájdalmas hangon utánuk ordított: - Nézzenek körül, hova mennek! - Az Ötvenediknél egy vakítóan fehér épület előtt a vakítóan fehér járdán emberek fordultak utánuk, rájuk bámultak és kiabáltak:
- Jó mulatást, fiúk!
A Negyvenkilencedik utcánál Peter Deanhez fordult. - Csodálatos reggel! - mondta ünnepélyesen, bagolyszemével kancsalítva.
- Bizonyára.
- Nem kéne reggeliznünk?
Dean beleegyezett, egy feltétellel.
- Reggeli és némi ital!
- Étel és ital! - ismételte Peter. Egymásra néztek és bólogattak. - Nagyon logikus!
Aztán mindketten hangos nevetésben törtek ki.
- Étel, ital! Az áldóját!
- Az nekünk nem létezik! - jelentette ki Peter.
- Hogy nem szolgálnak ki? Ugyan. Majd kényszerítjük őket. Szerzünk egy spanyolcsizmát.
- Egy logikus spanyolcsizmát.
A taxi hirtelen lekanyarodott a Broadwayről, végighajtott egy keresztutcán, s megállt az ötödik Avenue-n, egy nehéz, tömör, kriptaszerű épület előtt.
- Hol vagyunk?
A sofőr tájékoztatta őket, hogy ez a Delmonico.
Ebben volt valami rejtélyes. Kénytelenek voltak hosszú időt elvesztegetni értelmük nagyfokú megfeszítésére, mert a világban semmi sem történhet oktalanul, s e különös rend is rejt magában valamilyen magyarázatot.
- Valamelyikük a kabátját emlegette - mondta a sofőr.
- Hát persze! Peter felöltője és kalapja! A Delmonicó-nál hagyta. - Miután ezt megállapították, kikászálódtak a kocsiból, és kart karba öltve lépegettek a bejárat felé.
- Hé! - kiáltotta a sofőr.
- He?
- Talán fizetnének?
Méltatlankodva rázták a fejüket.
- Majd később, majd később. Mi rendelkezünk, maga vár ránk!
A sofőr tiltakozott; azonnal fizessék ki. Így mérhetetlen önfegyelemmel, megvetően kifizették a kocsit.
Bent az épületben, a sötét, elhagyott ruhatárban Peter vakon tapogatódzott a kalapja és a kabátja után.
- Hát ennek lőttek, azt hiszem. Valaki ellopta.
- Biztos egy Sheff-srác. Egy technikumi tag.
- Minden valószínűség szerint.
- Sebaj - mondta Dean nemeslelkűen. - Én is itthagyom az enyimet, és akkor egyformák leszünk.
Levetette felöltőjét és kalapját, és éppen a fölakasztásukkal vesződött, mikor tétova tekintete hirtelen megakadt, és magnetikusan meredt két négyszögletes táblára, melyek a ruhatár kétszárnyas csapóajtajára voltak erősítve. Bal kéz felől ez állt a táblán, fekete betűkkel: BE. Jobb kéz felől az azonos hangsúlyú, önálló szóvá előlépett igekötő tündökölt: KI.
Nézd csak! - kiáltott Dean boldogan. Peter szeme követte a mutatóujját.
- Mi ez?
- Az a két tábla. Vigyük el.
- Jó ötlet.
- Valószínűleg két nagyon ritka és értékes jelvény. Jól jön nekünk.
Peter levette a bal oldali táblát, és megpróbálta elrejteni. Ámde a tábla tekintélyes méretekkel rendelkezett, és ez némi nehézséget okozott. Ekkor Petert hirtelen megszállta az ihlet, és titokzatos fenséggel hátat fordított. Egy pillanat múlva drámai hévvel sarkon fordult, és széttárva karjait, fölmutatta magát a bámuló Deannek. A táblát beszuszakolta a mellényébe, s így az teljesen eltakarta az ingmellét. Mintha a "BE" szócska nagy fekete betűkkel az ingére lenne festve.
- Juhu! - dicsérte meg Dean. - Mr. Be!
Ő is hasonló módon elhelyezte a maga tábláját.
Mr. Ki! - jelentette ki diadalmasan. - Be úr találkozik Ki úrral!
Előreléptek, és kezet ráztak. Újra boldog nevetésben törtek ki, rázkódtak és tántorogtak a kacagástól.
- Juhu!
- Most pedig órjásit reggelizünk!
- Indulás a Commodore-hoz!
Kart karba öltve kitörtek az ajtón, és a Negyvennegyedik utcán keletnek fordulva, irányt vettek a Commodore felé.
Amint elindultak, egy alacsony, fekete katona, nagyon sápadt és fáradt, figyelmetlenül kóvályogva a járdán, megfordult, és rájuk bámult.
Feléjük indult, mintha üdvözölni akarná őket, de amint a két barát üres tekintettel végignézett rajta, és szemmel láthatóan nem ismerték föl, várt, amíg azok bizonytalanul továbblődörögnek, aztán vagy negyven lépés távolságból követte a párt, nevetgélve és motyogva magában: - Hej, pajtikám! - s ezt újra és újra elsóhajtotta, remény- és gyönyörteljes hangsúllyal.
Eközben Be és Ki urak a jövőre vonatkozó elképzeléseiket cserélték ki.
- Étel kell és ital kell! Egyik se a másik nélkül! Egy és oszthatatlan!
- Ide mind a kettőt!
- Mind a kettőt!
Már teljesen kivilágosodott, és a szemben jövők kezdtek különös pillantásokat vetni a két emberre. Nyilván elmerültek valaminek a megbeszélésébe, amit mindketten rendkívül mulatságosnak találtak, s olykor görcsös kacagás rázta meg őket olyan erővel, hogy, bár karonfogva mentek, csaknem kettészakadtak.
A Commodore-hoz érve, pikáns vicceket mondtak az álmos szemű portásnak, némi bajjal behajóztak a forgóajtón, átvágtak az alig benépesült, ám annál inkább elámult hallon az étterembe, ahol a teljesen megzavarodott pincér a sarokban, egy homályos, félreeső asztalnál mutatott nekik helyet. Gyámoltalanul tanulmányozták az étlapot, és zavart motyogással ismételték egymásnak a fogásokat.
- Nem látok itt semmilyen italt - mondta Peter rosszallón.
A pincér hallható lett, de annál kevésbé érthető.
- Ismétlem - folytatta Peter békés türelemmel -, módfelett megmagyarázhatatlan és igen ízetlen dolog előttem, hogy az étlapon semmiféle ital nem szerepel.
- Hagyd csak - mondta Dean bizalmasan. - Majd én kezelésbe veszem. - A pincérhez fordult. - Hozzon nekünk ... hozzon nekünk ... - aggodalmasan fürkészte az étlapot. - Hozzon nekünk ... izé ... egy üveg pezsgőt és valami sonkás szendvicset.
A pincér hitetlenül bámult.
- Hozza már! - zengte Be és Ki úr kórusban.
A pincér köhentett és eltűnt. Rövid ideig vártak, és nem sejtették, hogy közben a főpincér figyelmesen tanulmányozza őket. Aztán a pezsgő megérkezett, és Be és Ki úr nagy örömmel üdvözölte.
- Képzeld csak el, ha kifogásolták volna, hogy pezsgőt reggelizünk! Képzeld csak el!
Mindketten megfeszítették erejüket, hogy elképzeljék a döbbenetes lehetőséget, de erre már nem tellett tőlük. Képtelenségnek tetszett még közös erőfeszítéssel is elővarázsolni egy olyan világot, ahol bárki is nehezményezhetné, ha valaki pezsgőt reggelizik. A pincér hatalmas pukkanás kíséretében eltávolította az üveg dugóját, s a poharakban sárga tajték-kal gyöngyözött föl az ital.
- Egészségére, Be úr!
- Hasonlóképpen, Ki úr!
A pincér távozott, a percek teltek, a pezsgő mind lejjebb szállt az üvegben.
- Rendkívül megalázó - mondta Dean hirtelen.
- Mi a megalázó?
- Hát már a gondolat is, hogy valaki kifogásolhatná a reggeli pezsgőt.
- Bizony, megalázó! Igen, ez a helyes kifejezés. Megalázó.
Újra nevetésben törtek ki, üvöltöttek, himbálództak, előre-hátra vetették magukat a széken, számtalanszor elismételve az előbbi jelzőt, s mindegyik ismétlés csak nyilvánvalóbbá tette teljes lehetetlenségét.
Néhány gyönyörteli perc után eldöntötték, hogy még egy üveggel isznak. Az aggódó pincér konzultált közvetlen főnökével, és ez a diszkrét személyiség titkos utasítást adott, hogy több pezsgő már nem szolgálható ki. Így a számlát tették a két úr elé.
Öt perccel később kart karba öltve elhagyták a Commodore-t, és a kíváncsi, bámuló tömegen át végigkóvályogtak a Negyvenkettedik utcán, föl a Vanderbilt Avenue-re, a Biltmore-hoz. Ott hirtelen fölébredt ravaszsággal összeszedték magukat az alkalomhoz illőn, természetellenesen feszes tartásban, gyors léptekkel átvágtak a hallon.
Az étteremben reprízt tartottak előbbi jelenetükből. Szinte szétestek a nevetéstől, és lelküket megosztotta politikusokról, egyetemről és önnön fényes állapotukról folytatott szaggatott eszmecsere. Órájuk már kilencet mutatott, és fölrémlett bennük a gondolat, hogy egy emlékezetes estély részesei voltak, szemtanúk egy olyan eseményen, amelyről sokáig beszélnek majd az emberek. Elszopogatták a második üveg pezsgőt. Már semmire se volt szükségük, csak valamelyiküknek ki kellett ejteni a "megalázó" szót, hogy mindketten förgeteges kacagásba essenek. Az étterem már pörgött és imbolygott körülöttük, s a nehéz levegőt különös fényesség hatotta át.
Fizettek és kimentek a hallba.
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó reggel óta már vagy ezredszer fordult meg a tengelye körül, bebocsátva a hallba egy halálsápadt fiatal szépséget, szeme alatt sötét karikákkal, meglehetősen elgyötört estélyi ruhában, s nyomában egy zömök, civil ruhás férfit, nyilvánvalóan nem a soron levő udvarlóját.
A lépcső tetején a pár összeakadt Be és Ki urakkal.
Edith! - kezdte Be úr rajongva, és a lány felé lépve elsöprő bókot vágott ki. - Jó reggelt, darling!
A zömök férfi kérdőn pillantott Edithre, mintha engedélyt kérne rá, hogy egyszerűen félretolja az útból a tolakodót.
- Ezer bocs a bizalmaskodásért - folytatta Peter kissé észhez térve. - Jó reggelt, Edith.
Megragadta Dean vállát, és előbbre tolta.
- Bemutatom legjobb barátomat, Ki urat. Egy és oszthatatlan: Be és Ki úr. Szétválaszthatatlan.
Ki úr előrelépett és meghajolt, de oly nagyot lépett és oly mélyre hajolt, hogy kissé előrebukott, és csak úgy tudta fenntartani egyensúlyát, hogy karját könnyedén Edith vállára tette.
- A nevem Ki úr, Edith - mondta barátságosan. - Be s Ki úr.
- Ki s Be úr - mondta Peter büszkén.
De Edith mereven elbámult mellettük, tekintete valami határozatlan ponton lebegett, fenn a galérián. Könnyedén bólintott a zömök férfinak, aki mint a bika előretörtetett, és egy erős, határozott mozdulattal széjjelválasztotta Be és Ki urakat. Az így támadt hézagon Edith és ő elindultak.
De tíz lépést sem tettek, mikor Edith újra megállt, és rámutatott egy alacsony, fekete katonára, aki áhítattal figyelte általában a sokadalmat és különösen Be és Ki urakat, illetve táblájukat.
- Ott! - kiáltotta Edith zavart, megbabonázott, rémült tekintettel. - Ott! Nézze csak!
Hangja magasra emelkedett, éles és metsző lett. Mutatóujja enyhén reszketett.
- Ott, ott az a katona, aki eltörte a bátyám lábát! Kitört a zűrzavar; a portásfülke közelében egy rövid zakós férfi sietve elhagyta az asztalát és előrefutott, a zömök ember villámszerű ugrással az alacsony katona után vetette magát, aztán a tömeg körbezárta a kis csoportot, és elrejtette Be és Ki urak tekintete elől.
De nekik ez az esemény amúgy is csak a pörgő, kavargó világ egy szivárványosan hullámzó részlete volt.
Később egy lift vitte őket az ég felé.
- Hányadik emeletre, kérem? - érdeklődött a liftes.
- Akármelyikre - felelt Be úr.
- A legfelsőre - szólt Ki úr.
- Ez a legfelső - mondta a liftes.
- Akkor vigyen egy másikra - mondta Ki úr.
- Magasabbra - mondta Be úr.
- Az égbe - tódította Ki úr.
Gordon Sterrett a Hatodik Avenue egyik kis szállójában ébredt. Tarkója hasogatott, s beteg lüktetést érzett minden ízében. Nézte a porosszürke árnyakat a szoba sarkaiban, s az egyikben a nagy bőr karosszék agyonhasznált, kikopott ülőkéjét. Ruhaneműeket, gyűrött, szennyes holmikat látott a padlón, áporodott cigarettafüstöt és savanyú italszagot érzett. Az ablakok szorosan zárva voltak. A nap portól fénylő sugarakat vetett a szobába; az egyik sugár megtört az ágy széles fatámláján, melyben Gordon feküdt, nagyon csöndesen, álomkóros kábulatban, szeme kitágult, agya vadul csikorgott, mint a kenetlen kerék.
Fél perc sem kellett hozzá, hogy meglátta a portól fénylő sugarakat és a bőrfotel kocáit, és már tudta, kiszállt belőle minden életösztön, s újabb fél perc alatt arra is rájött, hogy visszavonhatatlanul házasságot kötött Jewel Hudsonnel.
Félórával később eltávozott, és egy sportüzletben revolvert vásárolt. Aztán taxival elvitette magát a keleti városrész Huszonhetedik utcájába, a lakására, s ott az asztalra, rajzszereire dőlve, golyót röpített pontosan a halántékába.
B. Nagy László fordítása
John T. Unger olyan családból származott, amelyet Hades-ben (kisváros ez a Mississippi partján) nemzedékek hosszú sora óta jól ismertek. Apja amatőr golfbajnoki címét számos heves küzdelemben védte meg; Mrs. Unger, amint azt a helyi szóbeszéd tartotta, nevezetes volt a felső tízezer szalonjaiban és ágyaiban egyaránt, merthogy politikus udvarlókat fogadott; a fiatal John T. Unger meg, aki épp hogy betöltötte tizenhatodik évét, már a legújabb New York-i táncokat lejtette, mielőtt hosszúnadrágot öltött volna. És most úgy állt a dolog, hogy egy időre el kell hagynia otthonát. A vidéki városokra támadó tisztelet a New England-i nevelés iránt, amely e városokat minden évben megfosztja legreményteljesebb ifjaiktól, John szüleit is magával ragadta. Semmi sem volt elég jó, csak az, hogy a Boston környéki St. Midas-intézetet látogassa. Hades túl kicsiny volt hozzá, hogy imádott és tehetséges fiacskájukat visszatartsa.
Mármost Hadesben - amint azt mindenki tudja, aki valaha is járt arrafelé - a divatosabb középiskolák és kollégiumok neve jóformán semmit sem mond. E város lakói oly régóta távol élnek a külvilágtól, hogy jószerivel a kósza híreknek kiszolgáltatottak, és bár roppant fontosnak tartják, hogy öltözködésükben, modorukban és az irodalomban a legutolsó divatot kövessék, a Hadesben választékosnak tartott társasági viselkedést egy chicagói fagyasztotthús-hercegnő kétségkívül "talán egy kicsit közönségesnek" minősítené.
John T. Unger utolsó estéjét töltötte odahaza. Mrs. Unger anyai elvakultsággal teletömködte a bőröndjét lenvászon öltönyökkel, még egy villamos ventillátorral is, Mr. Unger pedig megajándékozta a fiát egy azbeszttel átszőtt, pénzzel telegyömöszölt levéltárcával.
- Ne feledkezz meg róla, hogy itthon mindig szeretettel várunk - mondta. - Biztos lehetsz benne, fiú, hogy nem hagyjuk kihamvadni a családi tűzhely parazsát.
- Tudom - válaszolt John rekedten.
- Ne felejtsd, hogy ki vagy, és honnan jössz - folytatta büszkén az apja -, és hogy semmi olyat nem tehetsz, ami árthatna neked. Unger vagy és - hadesi!
Így hát az öregúr és a fiatalember kezet rázott, és John zokogva ment el hazulról. Tíz perccel később már átlépte a városka határát, és megállt, hogy utoljára visszatekintsen. A kapuk felett a régimódi, viktoriánus háziáldás sajátosan vonzónak festett a szemében. Az apja többször is megpróbálta, hogy a régi jelmondatot valami lendületesebbel és lel-kesítőbbel cseréltesse fel, mint például: "Hades - itt a szerencséd", vagy talán egy egyszerű üdvözléssel, amely villanykörtékből kirakott kézfogás felett világítana. Mr. Unger úgy gondolta, hogy a régi jelmondat egy kicsit lehangoló - de most ...
John tehát lelkiismeretesen magába szívta a látottakat, és a tekintetét elszántan célja felé irányította. És ahogy elfordult, Hades égre vetített fénye meleg és szenvedélyes szépséggel sugárzott.
A St. Midas-intézet félórányira van Bostontól Rolls-Pierce gépkocsin. A tényleges távolság sohasem fog kiderülni, mert mindenki csak Rolls-Pierce-en érkezett oda, és rajta kívül előreláthatólag soha senki sem fog semmilyen másfajta járművel. St. Midas a legköltségesebb és a legválasztékosabb fiúközépiskola az egész világon.
John első két iskolaéve kellemes volt. A fiúk papái pénzfejedelmek voltak, és így John nyaranta a legdivatosabb fürdőhelyeket látogatta. Bár nagyon megkedvelte, akiket meglátogatott, meglepődött rajta, hogy mennyire egyívásúak a papák, és a maga gyerekes módján gyakran tűnődött szembeszökő azonosságukon. Amikor megmondta nekik, merre van a szülővárosa, kedélyesen megkérdezték: "Jó kis hőség van arra?" - és John halvány mosolyt gyötört magára a válaszhoz: "Minden bizonnyal." Szívélyesebb lett volna ez a válasz, ha nem mind ugyanezt a tréfát sütötték volna el, legeslegjobb esetben annyi változtatással, hogy: "Elég melege van arrafelé magának?" - amit legalább ennyire utált.
Az iskolában töltött második év közepén, csendes, csinos, Percy Washington nevű fiú került John osztályába. Az újoncnak kellemes modora volt, és még St. Midas-i mértékkel mérve is rendkívül jól öltözködött, de valamilyen okból távol tartotta magát a többi fiútól. Bizalmas viszonyban csak John T. Ungerrel volt, de még neki sem mondott semmit a családjáról vagy az otthonáról. Nem volt kétséges, hogy jómódú lehetett, de néhány efféle következtetésen kívül John csak nagyon keveset tudott barátjáról. Kíváncsisága tehát gazdag vadászterületet remélhetett, amikor Percy felajánlotta, töltse vele a nyarat otthonában, "a Nyugaton". Habozás nélkül elfogadta a meghívást.
Már a vonatban ültek, amikor Percy először vált valamelyest közlékennyé. Az egyik napon, amikor éppen ebédeltek az étkezőkocsiban, és több iskolatársuk jellemének fogyatékosságait vitatták, Percy hirtelen más hangnembe csapott, és olyan megjegyzést tett, amely semmiképpen sem kapcsolódott az iméntiekhez.
- Az apám - mondta - messze a leggazdagabb ember az egész világon.
- Ó - mondta John udvariasan. Semmiféle jó válasz nem jutott az eszébe erre a meghitt közlésre. Fontolgatta, ne mondja-e: "No, ez igazán szép", de ez üresen kongott volna, így hát majdnem "Igazán?"-t válaszolt, de ezt is meggondolta, mert tamáskodás lett volna Percy állításával szemben. És egy ilyen megdöbbentő bejelentést aligha lehetett kétségbe vonni.
- Messze a leggazdagabb - ismételte meg Percy.
- Azt olvastam a World Almanachban - kezdett hozzá John -, hogy volt egy ember Amerikában, akinek a jövedelme évi ötmillió fölött volt, és négy emberé meg hárommillió fölött, és ...
- Ó, azok senkik - biggyedt Percy szája félholddá a gúnytól. - Garasos kapitalisták, pénzügyi ebihalak, mákszemnyi kufárok és uzsorások. Az apám a szivarzsebéből kifizethetné őket.
- Hát akkor hogy ... ?
- Miért nem szerepel a neve a jövedelemadó-listán? Mert nem fizet. Már úgy értem, fizetget valamicskét, de nem az igazi jövedelme után.
- Nagyon gazdagnak kell lennie - mondta John egyszerűen. - Örülök neki. Szeretem a nagyon gazdagokat. Minél gazdagabb a pasas, annál jobban szeretem. - Sötét arca sugárzott a szenvedélyes őszinteségtől. - Az elmúlt húsvétkor meglátogattam Schulitzer-Murphyékat. Vivian Schulitzer-Murphynak akkora rubinjai voltak, mint a tyúktojás, és olyan zafírjai, amelyek belülről világító gömbökhöz hasonlítottak ...
- Imádom a drágaköveket - csatlakozott Percy lelkesen. - Persze nem örülnék, ha az iskolában bárki megtudná, de elég csinos gyűjteményem van. Valamikor bélyeg helyett ékköveket gyűjtöttem.
- És gyémántjai! - folytatta John mohón. - A Schulitzer-Murphyéknak dió nagyságú gyémántjaik voltak ...
- Az semmi! - Percy előrehajolt, és hangját halk suttogássá tompította. - Az aztán az égvilágon semmi. Apámnak akkora gyémántja van, mint a Carlton-Ritz szálló.
A montanai naplemente olyan volt a két hegység íve között, mint egy hatalmas zúzódás, amelyből sötét véraláfutások ágaztak szét a megmérgezett égre. Az ég tövében, roppant messzeségben kuporgott Fish falucska, aprón, komoran és elfelejtve. Beszélték, hogy tizenkét ember lakott Fish falvában, tizenkét sötét és megmagyarázhatatlan lélek, akik híg tejet szoptak abból a csaknem kopár sziklából, ahol egy titokzatos emberteremtő erő nemzette őket. Külön nemzetséggé vált a tizenkét Fish-béli ember, mint az olyan fajták, amelyeket a természet korai szeszélye hozott létre, magukra hagyva őket sorsukkal, a küzdelemmel és a pusztulással. A távoli kékesfekete zúzódásból hosszú, világító pontokból álló vonal kapaszkodott a sivár területre, és a tizenkét Fish-béli ember kísértetként gyűlt össze a rozoga raktárépületnél, hogy tanúi legyenek a hétórás vonat, a chicagói transzkontinentális expressz száguldásának. Minden évben vagy hatszor az expressz talányos erőnek engedve megállt Fish falucskánál. Amikor ez megtörtént, mindig kiszállt egy vagy két ember, és felülve a ködből előtűnő homokfutóra, elhajtott a zúzódásos naplemente irányába. Ennek az érthetetlen és képtelen jelenségnek a megfigyelése valamiféle szertartássá vált a Fish-béli emberek között. Szerepük azonban a szemlélődésre szorítkozott; bennük semmi sem keltette a káprázat alapélményét, amely kutatásra vagy okoskodásra ingerelhette volna őket, ellenkező esetben vallás terebélyesedik e titokzatos látogatások köré. De a Fish-béli emberek túlemelkedtek minden valláson - még a kereszténységnek a legelemibb és legkezdetlegesebb tantételei sem tudtak gyökeret verni azon a sivár sziklán -, és így sem oltárt, sem papot, sem áldozást nem ismertek; éppen csak minden este hétkor csendesen összejöttek a rozoga raktár mellett. Olyan gyülekezet volt ez, amelyből a csoda halvány és vérszegény imája párolgott a magasba.
Ezen a júniusi éjjelen a Nagy Fékező - akit könnyen égi védelmezőjükké avattak volna, ha ugyan bárkit is isteníteni hajlandók - úgy rendelkezett, hogy a hétórás vonat rakománya emberi (vagy emberfeletti) egy részét hagyja Fish-ben. Két perccel hét után Percy Washington és John T. Unger kiszálltak, elsiettek a tizenkét Fish-béli ember lenyűgözött, bámész, félénk szeme előtt, és beszálltak a nyilvánvalóan a semmiből előtűnt homokfutóba és elhajtattak.
Félóra múlva, amikor az alkonyától elnyelte a sötétség, a szótlan néger, aki a homokfutót hajtotta, rákiáltott egy, a sötétben előttük pislákoló valamire. Válaszképpen fénylő korong fordult feléjük, és gonosz tekintetként bámult rájuk a kifürkészhetetlen éjből. Ahogy közeledtek, John látta, hogy a fény hatalmas autó hátsó lámpájából árad; a kocsi nagyobb és pompásabb volt, mint amilyent valaha is látott. A karosszériája nikkelnél drágább, de ezüstnél könnyebb, fénylő anyagból készült, a kerékagyak pedig színjátszó, sárga és zöld mértani ábrákkal voltak kiverve - John nem merte találgatni, vajon üveg-e vagy drágakő.
Két, csillogó libériába bújtatott néger - ilyet csak a londoni királyi felvonulásokat ábrázoló képeken lát az ember - vigyázzban állt a kocsi mellett, és amint a két fiatalember kiszállt a homokfutóból, a vendég fülének érthetetlen nyelven köszöntötték őket, amely mégis a déli néger tájszólás valamilyen távoli hajtásának tűnt.
- Szállj be - mondta barátjának Percy, amint a poggyászukat felrakták az autó elefántcsont tetejére. - Sajnálom, hogy ilyen messzire kellett hurcolnunk ebben a homokfutóban, de ugyebár nem lenne jó, ha a vasúton utazók vagy azok a Fish-béli, istentől elrugaszkodott népek meglátnák ezt a kocsit.
- Úristen! Micsoda autó! - Ezt a felkiáltást a kocsi belseje hívta életre. John látta, hogy a kárpitozás sok ezer drágakővel és hímzéssel átszőtt finom mintájú és csodálatos gobelinből állt, amelynek alapszövete aranyfonat volt. A két karszéket, amelyben a fiúk elterpeszkedtek, düftinszerű anyag borította, de az anyag számtalan, a strucctollak végéről kölcsönzött színben pompázott.
- Micsoda kocsi! - kiáltott újra John, aki teljesen elkáprázott.
- Ez a vacak? - nevetett Percy. - Ez csak egy ócska tragacs, amellyel a vasúthoz járunk.
Ekkor már a két hegy közötti hasadék felé siklottak a sötétségben.
- Másfél óra múlva ott leszünk - mondta Percy, az órára pillantva. - Azt is elárulhatom neked, olyat látsz, amit soha életedben nem láttál még ...
Ha John a kocsit az elkövetkezendők mércéjének tekinthette, valóban elkészülhetett rá, hogy nagyon elámul. A Hadesben uralkodó egyszerű jámborság első tantétele a gazdagok iránti őszinte rajongás és tisztelet volt. Ha John a gazdagokkal szemben más érzést táplált volna, mint a sugárzó alázatosságot, szülei elborzadva fordulnak el istenkáromló fiuktól.
A két utas időközben elérte a hegyek közötti hasadékot, és az út rögtön sokkal rázósabb lett.
- Ha ide sütne a hold, láthatnád, milyen mély szurdokban járunk - mondta Percy, miközben igyekezett kinézni az ablakon. Néhány szót szólt a mikrofonba, mire az inas tüstént keresőlámpát kapcsolt be, és annak hatalmas sugarával végigpásztázta a környező hegyszirteket.
- Látod, milyen sziklás? Rendes kocsi félóra alatt darabokra törne. Voltaképpen csak harckocsival járható, ha nem ismered az utat. Most már hegynek fel megyünk; érzed?
Nyilvánvaló volt, hogy hegyre kapaszkodnak, és néhány perc múlva, mikor a kocsi magas domb tetejére ért, megpillantották a sápadt holdat, amely nemrég kelt föl a mesz-szeségben. A kocsi hirtelen megállt, és néhány alak bontakozott ki a sötétségből. Ők is négerek voltak. A két fiatalembert ismét ugyanabban a halványan felismerhető tájszólásban köszöntötték; aztán munkához láttak, és kampókkal négy, felülről lelógó hatalmas kábelt erősítettek a nagy drágaköves kerekek tengelyeire. A visszhangzó "hó-rukk!" kiáltásra John érezte, hogy a kocsi emelkedik a földről, egyre magasabbra, a kétfelől is meredező legmagasabb sziklák fölé, aztán még feljebb, amíg egyszerre csak lankás, az iménti bérces vidéktől merőben idegen, holdsütötte völgyet látott maga előtt. Már csak az egyik oldalon volt szikla, aztán egyszerre ennek is nyoma veszett.
Nyilván valamilyen hatalmas bércfokon keltek át, amely késpengeként függőlegesen szegült az égnek. Egy szempillantás múlva ereszkedni kezdtek, végül lágy zökkenővel elérték a sima földet.
- A nehezén már túl vagyunk - mondta Percy, kipillantva az ablakon. - Innen már csak öt mérföld a saját utunkon. Szőnyegsimára csiszolt kockakő végig. Ez a mienk. Itt végződnek az Egyesült Államok, mondja apám.
- Kanadában vagyunk?
- Nem, a Montana szikláshegység közepén. De most az országnak azon az öt négyzetmérföldjén járunk, amelyet sohasem ellenőriztek.
- Hogyhogy? Megfeledkeztek róla?
- Nem - mondta Percy vigyorogva -, háromszor is megpróbálták. Első alkalommal a nagyapám lepénzelte az állami földmérő hivatal egy teljes osztályát; másodszor pedig elfuseráltatta az Egyesült Államok hivatalos térképeit, ez aztán tizenöt évre lelohasztotta őkelmüket. Utoljára már nehezebb volt. Apám úgy intézte, hogy az iránytűik a világ legerősebb mesterséges erőterébe kerültek. Egész csomó földmérő műszert készíttetett egy kis hibával. A terület felderíthetetlen maradt, mert a használatra elkészített műszerek helyére csempésztette a hibás műszereket. Végül eltéríttetett egy folyót a medréből, és egy településnek látszó micsodát építtetett a partjára, úgyhogy ha a földmérők meglátják, azt higgyék, egy tíz mérfölddel arrébb fekvő völgybéli városkát pillantottak meg. Csak egyetlen dolog van, amitől az apám fél - fejezte be -, egyetlenegy dolog a világon, amivel felfedezhetnek bennünket.
- Az meg micsoda?
Percy visszafojtotta hangját.
- A repülőgép - suttogta. - Szereztünk egy fél tucat légelhárító ágyút, az igaz, és eddig még csak elintéztük őket, de néhány haláleset is adódott, és van egy csomó foglyunk. Nem mintha ezen fennakadnánk, tudod, mármint apám és én, de ez felkavarta anyámat és a lányokat, és továbbra is van egy olyan veszély, hogy egy szép napon nem tudjuk elintézni őket.
Csincsillafoszlányok és rongyok, a zöld hold egének díszfelhői úsztak el e zöld hold előtt: drága keleti szöveteknek festettek, melyeket éppen a tatár kánnal mustráltatnak. Úgy tűnt Johnnak, nappal van, és hogy felette a levegőben elvitorlázó pilótákat lát, akik röplapokba és szabadalmazott gyógyszereket ismertető körözvényekbe foglalt bátorító üzenetet szórnak le a sziklákba zárt, kétségbeeső falucskáknak. Úgy tűnt, mintha látná, hogy letekintenek a felhők közül, és rábámulnak mindarra, ami csak látható azon a helyen, amely felé haladt. De mi jön ezután? Vajon egy alattomos szerkezet a földre kényszeríti-e őket, ahol ítéletnapig börtön vár rájuk, távol a szabadalmazott gyógyszerektől és a röplapoktól? Vagy ha kikerülik a csapdát, vajon a gyorsan fellövellő füstfelhő és a szétpattanó gránát éles dörrenése kényszeríti le őket, ami "felkavarja" Percy anyját és a lányokat? John megrázta a fejét, és egy silányan kivitelezett száraz nevetés hagyta el szétnyíló ajkát. Milyen sötét üzelmek rejtőznek itt? Egy különc Krőzus miféle fortélyai? Milyen szörnyűséges és arányló titok?
A csincsillafelhők továbbúsztak, és a montanai éj olyan fényes volt, mint a nappal. Az út csiszolt kövezete lágyan simult a nagy gumikerekek alá. Ahogy megkerültek egy csendes holdsütötte tavat, egy pillanatra sötétségbe merültek: illatos és hűvös fenyőliget következett, majd széles, füves térségre jutottak, és John elragadtatott felkiáltása összefonódott Percy higgadt bejelentésével: - hazaértünk.
Csillagfényben úszó, bámulatos kastély emelkedett a tó partján, amely márvány ragyogásában a mögötte lévő hegy feléig nyúlt fel, majd kecsesen, tökéletes arányossággal, nőies odaadással olvadt a fenyőerdő tömör sötétségébe. A sok torony, az ereszkedő mellvédek karcsú csipkézete, az aranyfényű téglalapokkal, hatszögekkel és háromszögekkel ékes ezernyi sárga ablak cizellált csodája, az egymást átfedő csillagfényű és kékesen árnyalt felületek törékeny lágysága zenei összhangzatként rezgett John lelkén. A legmagasabbik torony tetején és a tövénél a sötétből kiragyogó lámpák sokasága lebegő tündérországot varázsolt elő, és amint John forró bűvöletben feltekintett, odaföntről halk acciaccatura hangon hegedűszó csordult alá, olyan rokokó harmóniát szólaltatva meg, melyhez foghatót sohasem hallott azelőtt. Egy szempillantás, és a kocsi széles és magas márvány lépcsősor előtt állt meg, körülötte az éjjeli levegő ezernyi virág illatával volt terhes. A lépcsősor tetején feltárult két hatalmas ajtó lassan, és borostyánszínű fény áradt szét a sötétben; a fény magasra tornyozott fekete hajú, csodás szépségű hölgy alakját ölelte körül, aki mindkét karját kitárta feléjük.
- Édesanyám! - szólalt meg Percy. - Ez a barátom, John Unger, Hadesből.
Később John úgy emlékezett vissza erre az első éjjelre, mint a számtalan szín, gyors érzéki benyomások, a szerelmes szóhoz hasonló édes zene, a tárgyak, lények és árnyékok, a mozgás és az arcok kavargó káprázatára. Volt ott egy ősz férfi is, aki szivárványszínű gyomorkeserűt ivott aranyszárú kristálypohárkából. Volt egy virágarcú lány, Titániának öltözve, zafírfüzérrel a hajában. Egy terem, ahol tömör és sima aranyfalat ért a keze, s egy másik, amely a végső börtön platóni eszméje megvalósításának tűnt; a mennyezet, a padló és minden összefüggő gyémánttömeggel, mindenféle alakú és nagyságú gyémánttal volt kirakva, míg csak a termet a sarkokban elhelyezett ibolyaszín lámpákkal ki nem világították, s a szem el nem káprázott valami hasonlíthatatlan fehérségtől, túl minden emberi vágyon és álmon.
Ilyen szobák tömegén vándoroltak végig a fiúk. Néhányszor a padló a lábuk alatt alulról megvilágított csillogó mintákban ragyogott föl. Barbáran harsogó, pasztellszerűen finom, és egyszerű fehér minták, s az apró és bonyolult művű mozaikok - nyilván valamelyik adriai kolostorból - váltogatták egymást. Másszor a vastag kristálypadló alatt kék vagy zöld, örvénylő vizet láttak, amelyben fürge halak és szivárványszínű növények éldegéltek. Aztán mindenféle színű és fajtájú prémeken lépdeltek, vagy a legsápadtabb elefántcsonttal borított, illesztés nélküli folyosókon haladtak végig, amelyek mintha az ember megjelenése előtt kihalt dinoszauruszok óriás agyarából, egyetlen darabból lettek volna kivájva ...
Aztán változás ködlött elő, és máris a vacsoránál ültek, ahol minden tál két, szinte észrevehetetlen gyémántlapból készült, közöttük különös gonddal kimunkált smaragd ötvösmunkával: a zöldszínű levegő egy-egy szeletkéjével. Csengő és mégsem tolakodó zene áradt távoli folyosókból. John széke, amely alattomosan és párnásan követte hátának minden görbületét, szinte magába ölelte és elnyelte, amint az első pohár portói bort megitta. Álomittasan próbált válaszolni egy hozzá intézett kérdésre, de a testét szorongató édes fényűzés csak erősítette a kábulatot - drágakövek, minták, borok és fémek édes ködbe olvadtak előtte ...
- Igen - válaszolta udvarias erőfeszítéssel -, igazán ott bőven elég melegem van nekem.
Még egy kísérteties nevetést is sikerült kipréselnie magából; de aztán mozdulat és ellenállás nélkül érezte, hogy tovaúszik ... és otthagy egy fagylaltcsemegét, amely piros volt, mint az álom ... Elaludt.
Amikor felébredt, tudta, hogy több óra múlt el. Nagy, csendes ébenfa burkolatú teremben volt, ahol a tompa világítás túl halvány, túl rejtett volt ahhoz, hogy fénynek lehessen nevezni. Fiatal házigazdája állt mellette.
- Elaludtál a vacsoránál - mondta Percy. - Én is majdnem elaludtam, olyan nagyszerű volt végre megint kényelemben érezni magam egy iskolaév után. Amíg aludtál, a szolgák levetkőztettek és megfürdettek.
- Ágy ez vagy felhő? - sóhajtott John. - Percy, Percy, mielőtt elmész, bocsánatot szeretnék kérni.
- Ugyan miért?
- Mert kétségbe vontam azt az állításodat, hogy akkora gyémántotok van, mint a Ritz-Carlton szálloda.
Percy mosolygott.
- Sejtettem, hogy nem hiszel nekem. Tudod, az a hegy az.
- Milyen hegy?
- Az a hegy, amelyen a kastély áll. Nem nagyon nagy. Legalábbis hegynek. De vagy ötven láb föld és kavics kivételével tömör gyémánt. Egy darab gyémánt, hajszál híja sincs az egy köbmérföldnek. Nem figyelsz? Mondd ...
De John T. Unger már aludt.
Reggel volt. Ahogy felébredt, kábultan látta, hogy a szoba szempillantás alatt megtelik napfénnyel. Az egyik fal ébenfa lemezei valami sínfélén arrébb csúsztak, így áradt be a nappal a szoba egyik oldalán. Fehér egyenruhába öltözött, szép szál néger állt az ágya mellett.
- Jó estét - motyogott John, akinek az esze még máshol járt.
- Jó reggelt, uram. Kész a fürdésre, uram? Ó, ne keljen fel, majd én odaszállítom önt; ha lenne olyan szíves kigombolni a pizsamáját, így ni, köszönöm, uram.
John nyugodtan feküdt, miközben lehúzták róla pizsamáját. Szórakoztatta a dolog, sőt határozottan élvezte. Azt hitte, hogy a körötte szorgoskodó fekete Gargantua felemeli, mint egy gyereket. De aztán semmi efféle nem történt; ehelyett azt érezte, hogy az ágy egyik széle lassan emelkedni kezd, majd a fal felé gurul. Ettől először meghökkent, de amikor éppen elérte volna a falat, a kárpit kettényílt, és további két métert csúszva párnázott lejtőn, puhán belehuppant a testhőmérsékletű vízbe.
Körülnézett. Az a sikló- vagy gurulópálya, amelyen érkezett, szép lassan visszacsukódott a helyére. Másik szobába került, s egy lesüllyesztett fürdőkádban ült; a feje éppen a padló szintje felett volt. Minden körülötte, a falak mentén, a fürdőmedence falán és a fenekén is kék akvárium volt. Ha átpillantott azon a kristályfelületen, amelyen ült, borostyánszínű fények között úszkáló halakat láthatott, amelyek minden kíváncsiság nélkül suhantak el kinyújtott lábujja mellett, pedig csak a kristály volt a halak és a lába között. Felülről tengerzöld üvegen átszűrt napfény permetezett.
- Feltételeztem, uram, hogy forró rózsavizet és habfürdőt óhajt ma reggel, uram, és talán hideg sósvizet befejezésül.
S a néger már ott is állt mellette.
- Igen - egyezett bele John bárgyú mosollyal -, ahogy gondolja. - Nagyképű és jócskán vétkes képzelgés lett volna ezt a fürdőt a maga soványka igényei szerint megrendelni ...
A néger megnyomott egy gombot, és úgy tűnt, hogy felülről meleg eső áradt, valójában azonban - mint ezt John csakhamar felfedezte - egy közeli csaprózsából. A víz halvány rózsaszínűvé vált, és a fürdőmedence négy sarkában elhelyezett apró rozmárfejekből folyékony szappan lövellt a vízbe. Egy pillanat alatt az oldalfalakra erősített tucatnyi kis lapátkerék rózsaszín habból fénylő szivárványt kavart körülötte, amely lágyan, kívánatos könnyedséggel ellepte Johnt, és itt is, ott is fénylő buborékokban pattant szét.
- Bekapcsoljam a vetítőgépet, uram? - javasolta szolgálatkészen a néger. - Jó kis egyfelvonásos vígjátékkal van megtöltve, de ha óhajtja, szempillantás alatt komoly darabot is befűzhetek.
- Nem, köszönöm - felelte John udvariasan, de határozottan. Túlságosan is élvezte fürdőjét ahhoz, hogy bármi más szórakozásra is vágyjék. De ez a más szórakozás nem váratott magára. Röviddel utóbb már elmerülten hallgatta a tőszomszédságában felhangzó fuvolaszót, amely vízesésként csobogta a dallamot. E dallam hűvös és zöld volt, mint a fürdőszoba, és gyöngyöző furulyaszót kísért, amelynek játszadozása törékenyebb volt, mint a testét borító elbűvölő habcsipke.
A hűs sósvizes edzés és hidegvizes öblítés után gyapjas fürdőköpenybe bújt, majd ugyanezen anyaggal borított heverőre dőlt, ahol olajjal, szesszel és illatszerrel dörzsölték be. Később kényelmes karosszékben találta magát, miközben borotválták és a haját nyírták.
- Mr. Percy a nappaliszobában várja önt - mondta a néger, ahogy mindezek a műveletek befejeződtek. - A nevem Gygsum, Mr. Unger. Én gondoskodom Mr. Ungerről minden reggel.
John átsétált nappaliszobájának éles napsütésébe. Már várta a reggeli, és Percy, aki szemkápráztatóan elegáns volt fehér sevróbőr térdnadrágjában, egy nyugszékben dohány-zott.
Következik a Washington család története, ahogyan azt Percy elmesélte Johnnak reggelizés közben.
A mostani Mr. Washington apja virginiai eredetű volt, George Washington és Lord Baltimore egyenes leszármazottja. A polgárháború végén, huszonöt éves korában ezredes volt, egy tönkrement ültetvénnyel és mintegy ezer aranydollárral.
Fritz-Norman Culpepper Washington - mert ez volt a fiatal ezredes neve - elhatározta, hogy öccsének ajándékozza virginiai birtokát, és Nyugatra megy. Kiválasztott két tucatot a leghűségesebb feketék közül, akik természetesen istenítették őt, és huszonöt vonatjegyet vásárolt a nyugati országrészbe, ahol a nevükben földet kívánt bérelni birka- és szarvasmarha-tenyésztés céljából.
Akkor botlott bele nagy felfedezésébe, amikor még alig egy hónapja volt Montanában, és a dolgok igencsak rosszul mentek. A hegyek között lovagolt, eltévedt, és egynapi koplalás után éhezni kezdett. Minthogy a puskája nem volt nála, kénytelen volt egy mókust üldözőbe venni. Közben észrevette, hogy a mókus valamit tart a szájában. Épp mielőtt bebújt odújába - mert a gondviselés nem akarta, hogy ez a mókus enyhítse éhét -, a kis jószág leejtette terhét. Ahogy Fritz-Norman leült, hogy megrágja magában a teendőket, valami fényes tárgyat pillantott meg a közeli fűben. Tíz másodperc után sikerült tökéletesen elveszteni az étvágyát, ám cserébe nyert százezer dollárt. A táplálékká-válásának oly konokul ellenszegülő mókus nagy és tökéletes gyémánttal váltotta meg életét.
Késő éjjel visszatalált a táborba, és tizenkét óra múltán már összes férfiszolgájával a mókusodúnál termett; dühödten túrták a hegy oldalát. Azt mondta nekik, hogy hegyikristály-bányát talált, s minthogy a feketék közül még apró gyémántot is jó, ha egy vagy kettő látott életében, kétkedés nélkül hittek neki. Amikor rádöbbent felfedezése valódi méreteire, kutyaszorítóban érezte magát. A hegy egy darab gyémánt volt! A szó szoros értelmében gyémántból állt! Négy nyeregtáskát megtöltött csillogó mintadarabokkal, és lóháton St. Paulba igyekezett. Ott nagy nehezen túladott vagy fél tucat apró kövön. Amikor nagyobb darabbal kísérletezett, a boltos elájult, Fritz-Normant pedig szédelgés miatt letartóztatták. Megszökött a börtönből, és még elcsípte a New York-i vonatot, ahol néhány középnagyságú darabot eladott; cserébe vagy kétszázezer dollárt kapott aranyban. De kivételesen hatalmas köveket nem mert előmutatni; így is éppen idejében hagyta ott New Yorkot. Szörnyű módon felkavarta az ékszerész-szakmát, nem is a gyémántjai mérete miatt, hanem mert ezek titokzatos forrásból kerültek forgalomba a Cityben. Kósza hírek terjedtek el arról, hogy gyémántbányát fedeztek fel a Cats-killsben, a jerseyi partvidéken, Long Islandon vagy talán a Washington tér alatt. Csákánnyal és ásóval felszerelt emberektől zsúfolt kirándulóvonatok indultak New Yorkból óránként a mindenféle közeli eldorádók irányába. De ekkor a fiatal Fritz-Norman már útban volt hazafelé, Montanába.
Két hét elmúltával felmérte, hogy a hegy méhében körülbelül annyi gyémánt van, mint amennyi összesen az egész világ minden más helyén. Értékének megállapítására a szokásos számítási módok nem voltak alkalmasak, mert a hegy egyetlen tömör gyémánt volt. Ha eladásra kínálnák, nemcsak a piac omlanék össze, de amennyiben az érték a nagyságnak megfelelően a szokásos számtani haladvány szerint növekednék, nem lenne elég arany a világon egytized részének a megvásárlására! És mit kezdhetne bárki is ekkora gyémánttal ?
Dermesztőén kínos helyzet volt. Bizonyos értelemben ő volt a leggazdagabb ember, aki valaha is élt a világon, no de mit ért ez a gazdagság? Ha a titka kiszivárog, ki tudja, milyen intézkedéseket hoz a kormány a drágakő- és az aranypiacon esedékes pánik megelőzésére. Akár azonnal lefoglalhatják a bányát, és monopóliumot alakíthatnak.
Nem akadt más megoldás, titokban kellett értékesítenie a hegyét. Elhozta öccsét délről, és megbízta a négerek vezetésével. Ezek a feketék sohasem szereztek tudomást arról, hogy a rabszolgaságot megszüntették. Hogy erre ne is kerülhessen sor, Fritz-Norman maga szövegezte kiáltványt olvasott fel nekik, amely bejelentette, hogy Forrest tábornok újjászervezte a szétvert déli erőket, és egyetlen hatalmas csatában leverte az északiakat. A négerek fenntartás nélkül hittek neki. Szavazásra bocsátották a dolgot, ennek eredményeképpen a fejleményeket helyesnek nyilvánították, és azonnal hálaadó istentiszteletet tartottak.
Fritz-Norman százezer dollárral és két bőrönd különféle méretű nyers gyémánttal külföldre indult. Oroszországba hajózott kínai bárkán, és hat hónappal azután, hogy Montanából elindult, megérkezett Szentpétervárra. Titokban bérelt szállást, és azonnal felkereste az udvari ékszerészt, azzal, hogy van egy gyémántja a cár részére. Két hétig maradt Szentpétervárott, állandó életveszélyben, szállásról szállásra vándorolva, és félelmében a bőröndjeit e két hét alatt csak háromszor vagy négyszer merte kinyitni.
Miután megígérte, hogy egy év múlva még nagyobb és szebb kövekkel tér vissza, megengedték, hogy India felé távozzék. Elutazása előtt azonban az udvari kincstár tizenötmillió dollárt helyezett el a javára, négy különböző álnév alatt, amerikai bankokban.
1868-ban tért vissza Amerikába; két évnél valamivel hosszabb ideig volt távol. Huszonkét ország fővárosában járt, és öt császárral, tizenegy királlyal, három herceggel, egy sahhal, egy kánnal és egy szultánnal tárgyalt. Ebben az időben Fritz-Norman a saját vagyonát egymillió dollárra becsülte. Titkának felfedezését egy dolog mindig megakadályozta. Ahogy tudomást szerzett valamelyik nagyobb gyémántjáról a világ, egy hét sem kellett, és máris annyi szerencsétlenséggel, szerelemmel, forradalommal és háborúkkal átszőtt történetet költött hozzá, hogy a kőnek hibátlan alibije támadt, az első babilóniai birodalomig visszamenően.
1870-től 1900-ig, haláláig, Fritz-Norman története nem más, mint egyetlen aranyeposz. Voltak kitérők is persze: megszabadult a földmérőktől, feleségül vett egy virginiai hölgyet, akitől egyetlen fia származott, és kénytelen volt egy csomó szerencsétlen bonyodalom következményeképpen meggyilkolni az öccsét, akinek az volt a kínos szokása, hogy a bárgyú szószátyárságig leitta magát, és ez többször is veszélyeztette a biztonságukat. De azért igazán kevés további gyilkosság szennyezte be a fejlődésnek és a terjeszkedésnek ezeket a boldog éveit.
Röviddel a halála előtt megváltoztatta politikáját, és néhány millió dollár híján egész folyósítható vagyonáért nagy tételben vásárolt ritka ásványokat. Ezeket az egész világon szétszórva, a bankok biztonsági pincéiben helyezte el "régiségek" fedőnév alatt. Fia, Braddock Tarleton Washington, még hatékonyabban követte módszerét. Az ásványokat becserélte a legritkább elemre, rádiumra, úgyhogy az egymilliárd aranydollár ellenértéke olyan tartályban elfért, amely nem volt nagyobb egy szivarosdoboznál.
Három évvel Fritz-Norman halála után a fia, Braddock, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az üzlet kifutotta formáját. Az a vagyon, amelyet apjával kibányásztak a hegyből, nagyobb volt, semhogy az értékét pontosan meg lehetett volna állapítani. Volt egy jegyzőkönyve, amelyben rejtjeles írással feljegyezte a hozzávetőleges rádiummennyiséget, amelyet az ezernyi általa pártfogolt bankban őriztetett; a jegyzőkönyvben a rádiumletétek fedőnevei is szerepeltek. Ezután pofonegyszerű dolgot csinált: bezárta a bányát.
Bezárta a bányát. Amit kitermelt belőle, példátlan fényűzés mellett is elég kellett legyen a még meg nem született Washingtonoknak sok-sok nemzedéken át. Egyetlen dolguk csak annyi, hogy titkukat megőrizzék; mert ha netalán valaki leleplezné, ebben a pánikban a világ minden vagyonos emberével együtt koldusbotra jutna.
Így festett tehát a család, amelynek körében John T. Unger időzött. Ez volt az a történet, amelyet ezüstfalú nappalijában, a megérkezése utáni reggelen hallott.
Reggeli után John kibotorkált a nagy márványfeljáróhoz, és kíváncsian tekintett az előtte elterülő látványra. Az egész völgyben, a gyémánthegytől az öt mérföldre lévő meredek gránitszirtig még mindig aranyszínű pára lebegett. Mozdulatlanul terült a rétek, tavak és kertek szép egységére. Itt is, amott is néhány szilfa kecses árnyékos barlangot formált, különös ellentétben a dombokat sötét kékeszöld ölelésben fogva tartó fenyőerdők tömör seregével. Alighogy körülnézett, máris három őzgidát pillantott meg, amint fél mérföldnyire az egyik facsoporttól egy másikba szökelltek, és roppant vidáman eltűntek ez utóbbi fekete csíkos félhomályában. John cseppet sem lepődött volna meg, ha kecskelábú szatír pislog elő a fák közül, vagy ha a legzöldebb zöld levelek között rózsaszínű nimfatestet és repdeső szőke hajat pillant meg.
Valami ilyesféle halvány reménnyel a szívében, lement a márványlépcsőkön, kissé megzavarva a lépcső aljában szundikáló selymes szőrű orosz agarak álmát, és sétára indult egy fehér és kék kockákkal kirakott sétaúton, amely látszólag semmilyen meghatározott irányba sem vezetett.
Olyan jól érezte magát, amennyire csak érezhette. Az ifjúság boldogsága s tökéletlensége is, hogy sohasem élhet a jelenben, hanem mindig egybe kell vesse a mai napot ragyogónak álmodott jövőjével; a virágok és az arany, a lányok és a csillagok csak előfutárai, hírmondói annak a hasonlíthatatlan és elérhetetlen ifjúi álomnak.
John megkerülte a legömbölyített sarkot, amelynek sűrűn ültetett rózsabokrai megtöltötték a levegőt nehéz illatukkal, és egy ligeten át a fák tövében elterülő mohaszőnyeg felé haladt. Még sohasem feküdt mohán, és ki akarta próbálni, valóban olyan puha-e, hogy okkal jelzőként használható-e a szó? Aztán megpillantotta a lányt, aki a füvön keresztül felé tartott. Soha életében nem látott ilyen szép teremtést.
Kis fehér ruha volt rajta, amely épp hogy fedte a térdét, hajában kék zafírlapocskákkal átszőtt rezedakoszorút viselt. Ahogy lépdelt, rózsaszín, meztelen lába csak úgy szórta maga előtt a harmatot. Fiatalabb volt Johnnál, aligha több tizenhat esztendősnél.
- Hello! - kiáltott oda Johnnak édesdeden. - Kismine vagyok!
Ennél máris sokkal, de sokkal több volt John szemében. Megindult a lányka felé, s ahogy a közelébe ért, jóformán moccanni sem mert, nehogy rálépjen meztelen lábujjára.
- Még nem ismersz - mondta az édes hang. A kék szeme azonban hozzáfűzött valamit. - Ó, nagyon is sokat mulasztottál! - A nővéremet, Jasmine-t már megismerted a minap. Én rosszul voltam, elrontottam a gyomromat - folytatta a bűbájos hang, de a szeme ismét hozzátette: - Édes vagyok, ha rosszul vagyok, de akkor is, amikor kutya bajom.
- Nagyon megragadott - mondta John szeme. - Én meg nem vagyok valami lassú legény! - Hogy van? - szólt a hangja. - Remélem, meggyógyult erre a szép reggelre? - Te drága - tette hozzá félénken a tekintete.
John észrevette, hogy közben tovább sétáltak az ösvényen. A lány azt ajánlotta, hogy üljenek le a mohára, amelynek puhaságára John nem talált méltó kifejezést.
John bíráló szemmel nézte a nőket. Egyetlen kis hiba - vastag boka, érdes hang, báva tekintet - elég volt hozzá, hogy teljesen elvessze érdeklődését. És most, életében először, olyan lánnyal találkozott, aki a testi tökéletesség megtestesülésének tűnt.
- Keletről jössz? - kérdezte Kismine nyájasan.
- Nem - válaszolt John egyszerűen. - Hadesből származom.
Vagy sohasem hallott még Hadesről a lány, vagy semmi kedves megjegyzés nem jutott eszébe erről a városról, mert elejtette ezt a fonalat.
- Az ősszel Keletre megyek iskolába - mondta. - Gondolod, hogy tetszeni fog nekem? New Yorkba megyek, Miss Bulge intézetébe. Nagyon szigorú, de, tudod, a hétvégeken otthon leszek a családnál a New York-i házunkban, mert apa azt hallotta, hogy a lányoknak párosával kell sétálniuk.
- Az édesapja azt szeretné, ha rátarti lenne - jegyezte meg John.
- Azok is vagyunk - felelte, és szeme sugárzott az öntudattól. - Egyikünket sem büntettek meg soha. Apa azt mondta, hogy sohasem szabad bennünket megbüntetni. Egyszer régen, amikor a nővérem, Jasmine, még kislány volt, lelökte apát a lépcsőn, és ő szó nélkül felkelt, és arrébb sántikált.
- Anya egy kicsit, szóval ... egy kicsit megdöbbent - folytatta Kismine -, amikor meghallotta, hogy honnét származik. Azt mondta, hogy amikor ő fiatal lány volt ... de nézd, anya spanyol és régimódi!
- Sok időt tölt idekint? - kérdezte John, hogy elkendőzze azt a tényt, hogy kissé megbántódott az előbbi megjegyzés miatt: vidéki származására való barátságtalan utalásnak hangzott.
- Percy és Jasmine meg én itt nyaralunk mindig, de a jövő nyáron Jasmine Newportba megy. A jövő ősztől számított egy évre be fogják mutatni Londonban az udvarnál.
- Tudja-e - kezdett hozzá John félénken -, hogy maga sokkal ... felvilágosultabb, mint amilyennek gondoltam, amikor először megpillantottam?
- Ugyan mit képzelsz, dehogyis vagyok én felvilágosult! - kiáltott fel Kismine hirtelen. - Hogy is gondolhatod, hogy ilyen lennék? Azt hiszem, hogy a kiokosított fiatalok rettenetesen közönségesek, nem igaz? Egyáltalában nem vagyok olyan. Ha azt mondod, hogy igen, mindjárt sírok!
Annyira nekikeseredett, hogy remegett az ajka. John úgy érezte, hogy tiltakoznia kell:
- Nem gondoltam komolyan; csak azért mondtam, hogy ugrassam.
- Persze én se bánnám, ha tényleg olyan lennék - makacskodott tovább Kismine -, de ha egyszer nem vagyok. Teljesen ártatlan és kislányos vagyok. Sohasem dohányzom, nem iszom; nem olvasok, csak verseket. Alig konyítok valamit a matematikához vagy a vegytanhoz. Nagyon egyszerűen öltözködöm; tulajdonképpen nem is öltözködöm. Azt hiszem, hogy a kitanultságot igazán nem vetheted a szememre. Szerintem a lányoknak természetes módon kell a fiatalságukat élvezniük.
- Nekem is ez a véleményem - mondta John szívből. Kismine megint vidám volt. A fiúra mosolygott, bár egy elvetélt könnycsepp azért csak legördült kék szeme sarkából.
- Tetszel nekem - súgta meghitten. - Az egész itteni idődet Percyvel akarod tölteni, vagy hozzám is kedves leszel? Képzeld csak, én teljesen szűzföld vagyok. Sohase volt még belém senki szerelmes. Még csak azt sem engedték meg, hogy fiúkat lássak, csak Percyt. Azért jöttem ki ide ebbe a ligetbe, mert egész idő alatt abban reménykedtem, hogy beléd botlok, ahol nincs a közelben a família.
A fölmagasztosult John csípőből hajolt meg, ahogy a hadesi tánciskolában tanították.
- Jobban tennénk, ha most már mennénk - mondta Kismine édesen. - Anyával kell találkoznom tizenegykor. Még meg sem kértél, hogy adjak egy csókot! Azt hittem, hogy manapság erre mindig megkérik a fiúk az embert.
John büszkén kihúzta magát.
- Akad, aki megteszi - mondta -, de nem én. A lányok Hadesben ilyesmire nem kaphatók.
Szorosan egymáshoz simulva sétáltak vissza a házba.
John szemben állt Mr. Braddock Washingtonnal a ragyogó napsütésben. Az idősebb férfi negyven év körül lehetett, büszke, merev arccal, értelmes szemmel, erőteljes izomzattal. Reggelente istállószagú volt, természetesen a legnemesebb paripák illata terjengett körülötte. Egyszerű, szürke nyírfából faragott sétabot volt a kezében, de a bot kampója egyetlen jókora opál volt. Mr. Washington és Percy körbekalauzolták Johnt a birtokon.
- Itt van a rabszolgák szállása. - A sétabot kecses gótikus stílusú márványkolostorra mutatott, amely a hegyoldalra épült. - Fiatal koromban egy rövidke ideig képtelen idealizmus vont el az élet komoly ügyeitől. Akkoriban fényűzésben éltek. Például minden egyes szobájukhoz csempés fürdőszobát építtettem.
- Gondolom - kockáztatta meg John behízelgő nevetéssel -, arra használták a fürdőkádakat, hogy szenet tartsanak bennük. Mr. Schulitzer-Murphy mesélte, hogy ő egyszer ...
- Mr. Schulitzer-Murphy véleménye vajmi keveset számít, úgy hiszem - vágott közbe hidegen Braddock Washington. - Az én rabszolgáim nem tartottak szenet a fürdőkádjaikban. Parancsot kaptak, hogy mindennap fürödjenek, s a parancsnak engedelmeskedtek. Ha nem engedelmeskedtek volna, kénsavas fejmosást rendeltem volna el. Egészen más okból szüntettem be a fürdést. Több rabszolga megfázott és meghalt. Bizonyos fajoknak nem tesz jót a víz. Hacsak nem úgy, hogy isszák.
John nevetett, majd úgy döntött, hogy megfontolt egyetértést jelző fejbólintásra szorítkozik. Kényelmetlenül érezte magát Braddock Washington társaságában.
- Az összes néger leszármazottja azoknak a feketéknek, akiket az apám hozott magával Északra. Ma már mintegy kétszázötvenen vannak. Talán már észrevette, hogy olyan régen távol élnek a világtól, hogy eredeti dialektusuk szinte érthetetlen tájszólássá torzult. Néhányat nagy nehezen megtanítunk arra, hogy angolul is beszéljenek: a titkáromat és három vagy négy belső cselédemet.
- Ez a golfpálya - folytatta, ahogy tovább sétáltak a bársonyos fűben. - Látja, teljesen egyforma a pázsit mindenütt, nincs jó pálya meg rossz pálya, tehát nincs vakszerencse.
Kedvesen rámosolygott Johnra.
- Sok ember van a ketrecben, apa? - kérdezte hirtelen Percy.
Braddock Washington megbotlott, és önkéntelen káromkodás csúszott ki a száján.
- Eggyel kevesebb, mint amennyinek ott a helye! - fakadt ki dühösen, majd egy pillanat múlva hozzátette: - Volt egy kis bökkenő.
- Anya szólt nekem erről - mondta Percy -, az az olasztanár.
- Szörnyű tévedés volt - mondta Braddock Washington mérgesen. - Persze jó esély van rá, hogy mégsem menekült meg. Könnyen meglehet, hogy valahol lezuhant az erdőben, vagy kitörte a nyakát egy sziklán. És aztán még ott van az a lehetőség is, hogy hiába menekült meg, nem dűlnek majd be a meséjének. Ezzel együtt, megbíztam vagy két tucat embert, hogy keressék meg a környező városokban.
- Semmi eredmény?
- No, valamicske mégis. Tizennégyen jelentették a megbízottamnak, hogy mindegyikük megölt egy-egy embert, akinek a személyleírása megegyezett az olaszéval, csak hát könnyen megeshetett, hogy csupán a jutalmat akarták zsebre vágni ...
Hirtelen kettéharapta mondatát. Körhinta nagyságú, erős acélráccsal fedett mélyedéshez érkeztek. Braddock magához intette Johnt, és a botjával lefelé mutatott a rácson keresztül. John az üreg szélére lépett és lenézett. Azonnal ordítozás csapott fel; vadul hatolt a fülébe.
- Szállj le a pokolba!
- Hé, srác, milyen a levegő odafönn?
- Hej! Hajíts le nekünk egy kötelet!
- Van egy száraz zsemléd, kisöreg, vagy néhány uraságtól levetett szendvicsed?
- Ide hallgass, fickó, ha lelököd azt a pofát, akivel együtt jöttél, gyors eltűnési jelenetet mutatunk be neked!
- Kenj le neki egyet helyettem, jó?
Túl sötét volt hozzá, hogy le lehessen látni az üregbe, de John az elhangzottak és a hangok érdes optimizmusából, valamint faragatlan életerejéből megállapította, hogy a talpraesettebb fajtájú középosztálybeli amerikaiaktól származnak. Kisvártatva Mr. Washington rábökött a botjával egy fűbe rejtett kapcsolóra, és fény áradt a lenti jelenetre.
- Néhány kalandvágyó hajós; vesztükre felfedezték eldorádót - mondta.
A lábuk előtt földbe vájt, nagy üreg jelent meg, amelynek belső kiképzése olyan volt, mint a korsóé. Oldalfalai meredekek voltak, és szemmel láthatólag csiszolt üvegből készültek. A nyílás enyhén homorú alján vagy két tucat ember állt; a repülők félig maskarára, félig egyenruhára emlékeztető öltözékét viselték. Dühöt, gúnyt, kétségbeesést, cinikus akasztófahumort sugárzó feltekintő ábrázatukat jókora szakáll borította, de néhány társuk kivételével, akik szemmel láthatólag sorvadoztak, jól táplált, egészséges embereknek festettek.
Braddock Washington egy kerti széket vont az üreg szélére, és helyet foglalt.
- No, hogy és mint, fiúk? - kérdezte szívélyesen.
Egyszeriben szitokkórus szállt fel alulról a napfényes légbe, ordított itt mindenki, a kiabáláshoz is túlságosan csüggedtek kivételével, de Braddock Washingtont ez láthatólag csöppet sem zavarta. Amikor az utolsó visszhang is elhalt, ismét megszólalt.
- Kisütöttek már valami megoldást, ami kijuttatná magukat a csávából?
Innen is, onnan is válaszok röpködtek:
- Azt sütöttük ki, hogy itt maradunk szerelemből!
- Eressz föl, a többit meg bízd ide!
Braddock Washington megvárta, amíg ismét lecsendesedtek. Aztán így szólt:
- Megmagyaráztam maguknak a helyzetet. Nem akarom, hogy itt maradjanak. Sokat adnék érte, ha sohasem láttam volna magukat. A saját kíváncsiságuk hozta magukat ide, és ha bármikor kitalálnak valami olyan megoldást, amely megóv engem, és megóvja az érdekeimet, örömmel gondolkozom rajta. De amíg alagutak ásásával gyötrik magukat - mert igenis tudok arról az új alagútról, amelyet csak nemrégen kezdtek kikaparni! -, nem fognak messzire jutni. Ez az egész dolog korántsem olyan elviselhetetlen maguknak, mint ahogy a családjuk utáni üvöltözésükkel el szeretnék hitetni. Ha maguk ahhoz a fajtához tartoznának, akik olyan nagyon sokat törődnek az otthonmaradottakkal, sohasem adták volna a fejüket a repülésre.
Szálas férfi vált külön a többiektől, és feltartotta a kezét, hogy porkolábja az ő mondókájára figyeljen.
- Hadd kérdjek öntől valamit! - kiáltotta. - Azt állítja, hogy igazságos ember.
- Ugyan már! Hogy a pokolba lehetne az én helyzetemben lévő ember igazságos magukkal, éppen magukkal? Ezzel az erővel azt is állíthatná egy éhes spanyolról, hogy igazságos egy darab sült hússal szemben!
Erre a goromba megjegyzésre a kéttucatnyi sülthús-arc lehanyatlott, de a magas termetű férfi folytatta:
- Rendben! - kiáltotta. - Ezt már megvitattuk. Ön nem emberséges, nem is igazságos, de mégis ember, legalábbis azt állítja, hogy ember, és ezért illenék, hogy képes legyen egy másik ember bőrébe bújni képzeletben, akkor legalább belátná, hogy milyen ... milyen ... milyen ...
- Milyen micsoda? - kérdezte fagyosan Washington.
- Milyen fölösleges ...
- Nem az én szempontomból.
- Nos: milyen kegyetlen!
- Ezt már megtárgyaltuk, kegyetlenségről nem lehet szó, ahol az önfenntartás a főszereplő. Maguk katonaviselt emberek, tudhatják. Találjanak ki valami újat.
- Jó! Tehát: milyen ostoba!
- Tény! - egyezett bele Washington. - Ebben az egyben egyetértek magával. De mi egyéb megoldást kínál? Felajánlottam, hogy kívánságukra fájdalommentesen kivégeztetem magukat. Felajánlottam, hogy elraboltatom és idehozatom a feleségüket, kedvesüket, gyermekeiket és anyjukat. Megnagyobbíttatom ezt a helyüket itt lent, és életem végéig táplálom és öltöztetem magukat. Ha lenne valami olyan eljárás, amellyel tartós emlékezetkiesést lehetne előidézni, tüstént megoperáltatnám, és szabadon engedném az egész pereputtyot valahol a területemen kívül. De semmi bölcsebbet sem tudtam kitalálni; ezt tudom nyújtani.
- Mi történnék, ha megbíznék bennünk, és nem hinné azt, hogy beköpjük? - kiáltotta valaki.
- Ezt a megoldást nyilván maguk sem gondolják komolyan - mondta dühösen Washington. - Kiemeltem maguk közül egy embert, hogy olaszul tanítsa a lányomat. A múlt héten megszökött.
Vad kiáltás harsant föl két tucat torokból, melyet tomboló örömkitörés követett. A foglyok táncoltak, éljeneztek, üvöltöztek, és birokra keltek egymással, szabadjára eresztett, állati ujjongással. Még a homorú üvegfalra is felkapaszkodtak, ameddig bírtak, és visszacsúszva nagyot puffantak testük természetadta párnázatán. A magas termetű ember nótába kezdett, melyhez mindnyájan csatlakoztak.
- Felakasztjuk a Kaisert egy vadalma fára ...
Braddock Washington kifürkészhetetlen csendbe burkolózott, amíg csak a dalnak vége nem szakadt.
- Látják - mondta, amikor ismét magára tudta vonni a foglyok figyelmét. - Igazán nem vagyok rosszindulatú maguk iránt. Szeretem látni, ha jól érzik magukat. Ezért nem mondtam el mindent egyszerre. Az az ember ... hogy is hívták? Circiciello? ... az ügynökeim tizennégy golyót eresztettek belé!
Az örömmámornak azonnal vége szakadt, hiszen a foglyok nem jöttek rá, hogy a tizennégy golyó tizennégy városban érte a különböző gyanúsítottakat.
- Akárhogyan áll a dolog - kiáltotta Washington, és a hangjából harag csendült -, az olasz szökni próbált! Azt várják tőlem, hogy ilyen előzmény után még egy kísérletet tegyek valamelyikükkel?
A foglyok újból összevissza kiabáltak.
- Világos!
- Nem akarna a lánya kínaiul tanulni?
- Hé, én is beszélek olaszul! Az anyám bevándorló volt.
- Talán a kislány New York-iasan is akarna tanulni!
- Ha arról a kékszeműről van szó, megtanítanám én a kicsikét egyre és másra, ami sokkal jobb, mint az olasz!
- Ismerek néhány ír éneket, valamikor cintányérozni is tudtam!
Mr. Washington hirtelen előrenyúlt a botjával, és megnyomta a fűbe rejtett kapcsolót, úgyhogy a lenti jelenet azonnal homályba veszett, és csak az üreg tátongó sötét szája s a rács fekete fogsora látszott.
- Hé! - csapott fel egy magányos hang a mélyből - csak nem akar úgy elmenni, hogy itt ne hagyná az áldását?
De Mr. Washington a két fiú kíséretében már tovasétált a golfpálya kilencedik lyuka irányába, mintha a gödör és tartalma semmi mást sem jelentene, mint egy olyfajta ve-szélyecskét, amelyen játszi, de acélos erejű akarata könnyedén úrrá lett.
A gyémánthegy árnyékában július a hűvös éjszakák és a meleg, napsugaras nappalok hónapja volt. John és Kismine egymásba szerettek. A fiú nem tudta, hogy a lánynak ajándékozott kis aranyfutball (amelyen a következő jelmondat állt: Pro Deo et Patria et St. Mida) platinaláncon függött a lány keblén. Pedig ott függött. A lány sem sejtette, hogy egy nagy zafír, amely az egyik napon kihullott sima frizurájából, gyengéd elhelyezést nyert John ékszeres dobozában.
Az egyik késő délutánon egy órácskát töltöttek együtt a csendes rubin- és hermelin-zeneteremben. John megragadta a lány kezét. Kismine úgy nézett rá, hogy fennhangon ki kellett ejtse a nevét. A lány a fiú felé fordult, majd habozni látszott.
- Azt mondtad, hogy Kismine? - kérdezte lágyan. -Vagy talán ... ?
Biztosat szeretett volna tudni. Félt, hogy csak a füle csengett.
Egyikük sem csókolózott még soha életében, de egy röpke óra sem kellett hozzá, és bőségesen behozták ezt a hátrányukat.
A délután alkonyba hajlott. Aznap éjjel, amikor az utolsó zenelehelet szétáradt a legmagasabb toronyból, mindketten ébren feküdtek, boldogan ábrándoztak a nap más-más perceiről. Úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, amint csak lehet.
Mr. Washington és a két fiú naponta vadászni vagy halászni jártak a hatalmas erdőkbe, volt, hogy golfoztak az álmosító pályán - ezekben a játszmákban John diplomatikusan nyerni engedte vendéglátóját -, vagy úszkálgattak a hegyi tó hideg vizében. John némiképpen akkurátus embernek találta Mr. Washingtont, aki tökéletesen érzéketlen volt minden gondolat vagy ötlet iránt, amely nem tőle származott. Mrs. Washington mindenkor rendkívül tartózkodó és zárkózott volt. Nyilvánvalóan közömbös volt lányai iránt, de teljesen el volt telve Percyvel, a fiával, akivel vacsora közben végtelen gyorsan pergő spanyol beszélgetésbe merült.
Az idősebb nővér, Jasmine, küllemét tekintve hasonlított Kismine-re - kivéve, hogy egy kicsikét ó-lábú volt és meglehetősen tenyeres-talpas -, de teljesen elütött Kismine-től vérmérsékletre nézve. Kedvenc könyvei olyan szegény sorsú lányokról szóltak, akik megözvegyült édesapákról gondoskodtak. John megtudta Kismine-től, hogy Jasmine sohasem heverte ki egészen azt a megrázkódtatást és csalódást, melyet a világháború vége okozott neki, éppen akkor, mikor Európába készült, mint kantinszakértő. Egy ideig komolyan emésztette magát, és Braddock Washington lépéseket is tett annak érdekében, hogy új háború törjön ki valahol a Balkánon, de Jasmine-nek kezébe került néhány sebesült szerb katonát ábrázoló fénykép, és ettől elvesztette érdeklődését az egész ügy iránt. Ám Percy és Kismine, úgy látszik, örökölte apjuk kihívó magatartását a maga teljes érdes nagyszerűségében. Szűzies és állhatatos önzés volt minden gondolatuk állandó vezérfonala.
Johnt elbájolták a kastély és a völgy csodái. Percy elmesélte neki, hogy Braddock Washington elraboltatott egy kerttervezőt, egy építészt, egy díszlettervezőt és egy, a múlt századból itt ragadt francia dekadens költőt. Összes négere munkaerejét rendelkezésükre bocsátotta, szavatolta, hogy ellátja őket minden anyaggal, ami csak fellelhető a világon, és megbízta őket, hogy süssenek ki valami egészen eredetit. De a szakértők egymás után bebizonyították, hogy teljesen használhatatlanok. A dekadens költő siratni kezdte elsza-kíttatását a tavaszi bulvároktól - tett ugyan néhány tétova megjegyzést, fűszerekkel, majmokkal és elefántcsonttal kapcsolatban, de semmit sem mondott, aminek bármiféle gyakorlati haszna is lett volna. A díszlettervező a maga részéről az egész völgyet vásári trükkökkel és szemfényvesztő hatásokkal akarta benépesíteni, de ebbe az állapotba Wa-shingtonék alighanem hamar belefáradtak volna. Ami az építészt és a díszlettervezőt illeti, ezek csak hagyományos megoldásokban tudtak gondolkozni: ennek a dolognak így kell lennie, annak pedig amúgy.
Egyet azonban mégis megoldottak: nevezetesen azt a kérdést, hogy velük, saját magukkal mit kell tenni. Egy szép hajnalon, miután az egész éjjelt egy közös szobában töltötték és egy forrás elhelyezése kérdésében igyekeztek megállapodni, mindnyájan megtébolyultak. Kényelmes, ámbár zárt szállást kaptak Westportban (Connecticut), a bolondokházában.
- De - kérdezte John kíváncsian - ki a csuda tervezte hát azokat a gyönyörű fogadótermeket és csarnokokat, a feljárókat és a fürdőszobákat ... ?
- Nos - válaszolt Percy -, pirulok érte, de egy muris pofa volt. Ő volt az egyetlen ember, aki hozzászokott, hogy korlátlan pénzzel rendelkezzék, bár a gallérjába gyűrte a szalvétáját, és nem tudott sem írni, sem olvasni.
Ahogy közelgett az augusztus, John sajnálni kezdte, hogy hamarosan vissza kell térnie az iskolába. Kismine-nel együtt úgy határoztak, hogy a következő júniusban szöknek meg.
- Persze jobb lenne, ha itt esküdhetnénk meg - vallotta meg Kismine -, de természetesen apu sohasem egyeznék bele, hogy én hozzád menjek feleségül. Akkor meg már inkább megszököm. Rémes dolog manapság vagyonos embernek megházasodnia Amerikában; mindig tájékoztatót kell küldeniük a sajtónak, amelyben közlik, hogy semmi felhajtást nem csinálnak, amit úgy értenek, hogy egypár másodkézből származó gyöngyöt és egy kis használt csipkét viselnek majd, amely valaha Eugenie császárnéé volt.
- Tudom - helyeselt John lelkesen. - Amikor látogatóban voltam a Schulitzer-Murphyéknél, a legidősebb lány, Gwendolin, hozzáment egy emberhez, akinek az apjáé volt fél West Virginia. Megírta haza, hogy milyen ádáz harcot kell vívnia a fiú banktisztviselői fizetéséért, és úgy fejezte be a levelét, hogy: " ... de hála Istennek, van négy ügyes szobalányom, ez valamicskét javít a helyzeten."
- Képtelenség - jegyezte meg Kismine. - Gondolj csak arra a sok millió emberre a földön, munkásokra, meg mit tudom én, akik két szobalánnyal is kijönnek.
Augusztus végén, az egyik délután Kismine véletlen megjegyzése miatt az egész helyzet megváltozott, és John egyik pillanatról a másikra a rettegés állapotába került.
Éppen kedvenc barlangjukban üldögéltek, és csókolódzás szünetében John ábrándos balsejtelmeinek adott hangot, amelyekről azt hitte, hogy emelkedettebbé teszik kapcsolatukat.
- Néha már azt hiszem, sohasem házasodunk össze - mondta búsan -, te túlságosan gazdag, túlságosan nagyszerű vagy. Aki olyan gazdag, mint te, nem lehet olyan, mint a többi lány. Nekem valami jól kereső omahai vagy Sioux City-beli vasnagykereskedő lányát kellene feleségül vennem, és megelégednem a félmilliójával.
- Valamikor ismertem egy vasnagykereskedő lányát - válaszolta Kismine. - Nem hiszem, hogy megfelelt volna neked. A nővérem barátnője volt. Látogatóban járt nálunk.
- Hát nektek voltak máskor is vendégeitek? - kiáltott fel John meglepődve.
Kismine már bánta, hogy eljárt a szája.
- Ó, igen - mondta gyorsan -, akadt egypár.
- Nem féltetek ... nem félt az apád, hogy majd odakinn eljár a szájuk?
- Hát egy kicsit ... egy kissé ... - válaszolt a lány. - Beszéljünk valami kellemesebb dologról. De John kíváncsisága már felébredt.
- Kellemesebbről? - kérdezte. - Mi kellemetlen van ebben? Nem voltak talán kedves lányok?
Nagy meglepetésére Kismine sírva fakadt.
- Dehogynem ... és ez ... ez v-volt velük a ba-baj. Némelyiket igazán megkedveltem. És Jasmine is, és ő mégis m ... meghívta őket. Ezt nem tudtam megérteni!
Sötét gyanú támadt John szívében:
- Azt akarod mondani, hogy a vendégek elszólták magukat, és apád ... eltávolíttatta őket?
- Sokkal rosszabb! - szepegte megtörten Kismine. - Apu nem vállalt semmi kockázatot, és Jasmine mégis írt nekik, hogy jöjjenek, és olyan remekül érezték magukat!
Teljesen elhatalmasodott rajta a bánat.
John egészen elkábult a felfedezés iszonyatától, és tátott szájjal meredt maga elé; úgy érezte, testének minden idegszála csiripel, mintha megannyi veréb telepedett volna a gerincoszlopára.
- Most megmondtam neked, pedig nem kellett volna - szólt Kismine hirtelen lecsillapodva, sötétkék szemét törölgetve.
- Szóval azt akarod mondani, hogy az apád meggyilkoltatta őket, mielőtt elmentek volna?
A lány bólintott.
- Rendszerint augusztusban. Vagy szeptember elején. Az ugye természetes, hogy előbb mindenféle szempontból kiélveztük őket.
- Milyen förtelmes! Milyen ... nahát, meg kell őrülnöm! Most bevallottad, hogy ...
- Igen, beismertem - vágott közbe Kismine, és megrántotta a vállát. - Nemigen börtönözhetjük be őket, mint azokat a repülőket, mert akkor állandó szemrehányásként élnének közöttünk. És ez mindig megkönnyítette a dolgot Jasmine-nek és nekem, mert apu előbb elvégeztette a dolgot, semmint vártuk, így hát elkerültünk mindenféle búcsúzkodási jeleneteket ...
- Tehát meggyilkoltátok őket! - kiáltotta John.
- De igazán rendesen történt. Álmukban lettek megmérgezve, és a családjukban mindig azt mondtuk, hogy Butte-ban, vörhenyben haltak meg.
- Azt meg aztán végképp nem értem, hogy miért hívtatok meg mindig valakit!
- Én nem hívtam senkit! - fakadt ki Kismine. - Én sohasem hívtam meg senkit! Jasmine hívta őket! És mindig nagyon jól érezték magukat. A vége felé a legszebb ajándékokkal lepte meg őket. Valószínűleg nekem is lesznek vendégeim; hozzá kell szoknom a dologhoz. Nem engedhetjük meg, hogy egy ilyen elkerülhetetlen dolog, mint a halál, megakadályozza, hogy élvezzük az életet, amíg csak élvezhetjük. Gondold meg, milyen magányos lenne itt az élet, ha sohase jönne a kutya sem! Hiszen apu és anyu is feláldozta néhány legjobb barátját, csakúgy, mint mi.
- Eszerint - támadt rá John -, eszerint te hagytad, hogy udvaroljak neked, és úgy tettél, mintha viszonoznád az érzelmeimet, beszéltél a házasságról, pedig egész idő alatt pontosan tudtad, hogy sohasem kerülök ki innen élve ...
- Dehogy! - tiltakozott Kismine szenvedélyesen. - Most már nem. Először igen. Mindenképpen itt voltál. Ezen már nem tudtam segíteni, és úgy gondoltam, hogy az utolsó napjaid mindkettőnk számára kellemesek lehetnek, ha egyszer így jött a dolog. De aztán beléd szerettem, és ... én igazán sajnálom, hogy téged is ... téged is eltesznek láb alól ... bár még mindig jobban szeretném, ha eltennének láb alól, mint hogy egy másik lányt is megcsókolj.
- Úgy? Ezt szeretnéd, ezt szeretnéd? - kiabált vérszomjasán John.
- Sokkal inkább! Különben is mindig azt mondják, hogy egy lány jobban szórakozhat egy olyan férfival, akiről tudja, hogy sohasem lehet a férje. Ó, miért is mondtam el neked? Valószínűleg teljesen elrontottam az itt-tartózkodásodat, pedig igazán olyan jól éreztük magunkat, amíg nem tudtad. Sejtettem én, hogy ez bizonyos fokig lehangol majd téged!
- Igazán? Tényleg sejtetted? - John hangja már reszketett a dühtől. - Hát nekem elegem van ebből az egészből! Ha nincs benned annyi büszkeség és tisztesség, hogy össze ne állj egy fickóval, akiről tudod, hogy szinte nem más, mint egy hulla, semmi közöm hozzád!
- Te nem vagy hulla! - tiltakozott borzadva Kismine. - Te nem vagy hulla! Nem akarom, hogy azt mondd, hogy egy hullával csókolóztam!
- Ezt egy szóval sem mondtam!
- De igen! Azt mondtad, hogy egy hullával csókolóztam!
- Nem mondtam!
Már jó hangosan civakodtak, de egy váratlan közjáték mindkettőjüket egy csapásra elnémította. Az ösvényen lépések közelítettek, egy pillanatra rá a rózsabokrok kettéváltak, és megjelent közöttük Braddock Washington, akinek szenvtelen tekintetéből értelmes szempár villant rájuk.
- Ki csókolózott egy hullával? - kérdezte, nyilvánvaló hangsúllyal, hogy nehezményezi a dolgot.
- Senki - válaszolta Kismine gyorsan. - Csak vicceltünk.
- Egyáltalában; mit csináltok itt kettesben? - kérdezte mogorván. - Kismine, neked most ... neked most olvasnod kellene vagy golfoznod a nővéreddel. Indulj, egy-kettő! Eredj golfozni! Nehogy itt találjalak, mire visszajövök!
Aztán odabiccentett Johnnak, és továbbment az ösvényen.
- Látod? - szólt Kismine bosszúsan, amikor az apja már nem hallhatta, amit mond. - Mindent elrontottál. Soha többé nem találkozhatunk. Nem fogja megengedni, hogy találkozzunk. Azonnal megmérgeztetne, ha sejtené, hogy szerelmesek vagyunk egymásba.
- Nem vagyunk, most már nem vagyunk! - mondta John indulatosan - úgyhogy ebben a tekintetben nyugodt lehet. Különben meg ne légy olyan hülye, hogy azt gondold, tovább is itt maradok. Hat órán belül túl leszek azokon a hegyeken, még ha át is kell rágnom magamat rajtuk, és megyek Kelet felé.
Mindketten álltak már, de erre a kijelentésre Kismine odalépett hozzá és belekarolt.
- Én is megyek.
- Megőrültél?
- Persze hogy megyek - vágott közbe Kismine türelmetlenül.
- Légy nyugodt, hogy nem jössz. Te ...
- Rendben - mondta a lány nyugodtan -, elkapjuk aput, és megbeszéljük vele a dolgot.
A legyőzött John hervadt mosolyt erőltetett arcára.
- No jó, édesem - egyezett bele, sápadtan és meggyőződés nélküli érzéssel -, együtt megyünk.
A lány iránt érzett szerelme visszatért, és csendesen hatalmába kerítette a szívét. A lány az övé volt; vele megy, hogy osztozzék a reá váró veszedelmekben. Megölelte és forrón megcsókolta. A lány mégiscsak szerette; tulajdonképpen meg is mentette.
Lassan visszasétáltak a kastélyhoz, és meghányták-vetették az ügyet. Úgy határoztak, hogy mivel Braddock Washington már együtt látta őket, legokosabb, ha a rákövetkező éjjelen indulnak. John ajka mégis szokatlanul száraz volt a vacsoránál, és idegességében nagy kanál pávalevest küldött cigányútra a bal tüdejébe. Ki kellett vinni az égszínkék és homokszínű kártyaszobába, ahol az egyik segédinas megpüfölte a hátát, amit viszont Percy pompás mulatságnak minősített.
Jóval éjfél után John idegesen összerándult, és hirtelen felült: belebámult a szobát borító álomfüggönyökbe. A kék sötétségből álló kockákon, nyitott ablakain keresztül halk, távoli hangot hallott, amely elmosódott a szél zümmögésében, mielőtt nyomasztó álmoktól tompa agya felismerhette volna. De az az éles zaj, amely követte, már közelebbről hangzott, itt volt a szobája előtt. Lenyomott ajtókilincs kattanása, lépés, suttogás? - nem tudta. Feszes göb képződött gyomorszájában, és az egész teste belesajdult abba a halálos erőlködésbe, hogy felismerje a hangot. Aztán mintha az egyik függöny szétnyílt volna, és John homályos alakot pillantott meg az ajtóban, egészen halvány, a függönyök takarta és sötétségbe pólyázott figurát, amely olyan torznak látszott, mint a tükörkép a szennyes üveglapon.
John félelem vagy gyors elhatározás irányította mozdulattal megnyomta az ágya melletti gombot. A következő pillanatban már a szomszéd szoba süllyesztett zöld fürdőkádjában ült, és a kádat félig megtöltő hideg víz egyszeriben teljesen felébresztette.
Kiugrott a kádból, s miközben nedves pizsamája széles vízcsíkot húzott utána, az akvamarin ajtóhoz rohant, amelyről tudta, hogy a második emelet elefántcsont lépcsőfordulójára nyílik. Az ajtó hangtalanul kitárult. A magas boltozatban égő bíborszínű lámpa megkapó szépséggel világította meg a faragott lépcsőház nagyszerű ívét. John egy pillanatra tétovázott: torkát fojtogatta a körülötte tömörülő néma pompa, szinte hatalmas hajlásaiba és körvonalaiba ölelve azt a magányos, ázott emberkét, aki az elefántcsont lépcsőfordulón didergett. Aztán egyszerre két dolog is történt. Társalgójának ajtaja kivágódott, és három meztelen néger tódult ki rajta a hallba, majd amikor John vad félelmében a lépcsők felé ugrott, egy másik ajtó is nyílt a folyosó túlsó oldalán, és Braddock Washington jelent meg a kivilágított liftben, prémes kabátban és térdig érő lovaglócsizmában, amely fölött kivillant rózsaszínű pizsamájának fénye.
Abban a pillanatban a négerek - John egyiküket sem látta még azelőtt, és átcikázott a fején, hogy bizonyára ezek a hóhérok - megtorpantak, és nem üldözték tovább Johnt, hanem várakozóan a liftben lévő ember felé fordultak, akiből ellentmondást nem tűrő parancs robbant ki:
- Hozzám! Mindhárman! Szedjétek a lábatokat!
A négerek egy szempillantás alatt bent voltak a liftben, a téglalapú fény eltűnt, amint az ajtó becsukódott, és John ismét egyedül volt a hallban. Ereje elhagyta, lehuppant az egyik elefántcsont lépcsőre.
Nyilvánvaló volt, hogy valami vészterhes dolog történt, valami, ami legalább egyelőre árnyékot borított a maga kis külön végzetére is. De mi? Fellázadtak a négerek? A repülők feszítették ki rácsuk vasrúdjait? Vagy a Fish-béli emberek botorkáltak át vaktában a hegyeken, és tekintettek le üres, örömtelen szemmel a vígság völgyére? Johnnak fogalma sem volt róla. Gyenge légáramlást érzett, ahogy a felvonó felfelé ment, akárcsak egy pillanattal később, amikor lefelé haladt. Valószínűleg Percy volt az, aki apja segítségére sietett, és Johnnak eszébe ötlött, itt a nagy alkalom, hogy felkeresse Kismine-t, hogy az azonnali szökést kiagyalják. Várt, amíg a lift több percig hallgatott; aztán egy kicsit dideregve, mert a hideg éjjeli levegő átjárta pizsamáját, visszament a szobájába, és sebtiben felöltözött. Majd felment egy sor lépcsőn, és befordult arra az orosz cobolyprémmel kárpitozott folyosóra, amely Kismine lakosztályához vezetett.
Nappalijának ajtaja nyitva állt, a lámpák égtek. Kismine ott állt angórakimonóban a szoba nyitott ablaka mellett, és kifelé fülelt, de amikor John hangtalanul belépett, a fiú felé fordult.
- Ó, te vagy az! - suttogta, és a szobán át odaigyekezett hozzá. - Hallottad őket?
- Hallottam az apád rabszolgáit, az én ...
- Nem! - vágott közbe izgatottan. - Repülőgépek!
- Repülőgépek? Talán az volt az a hang, amely felébresztett.
- Legalább egy tucatnyi! Egy pillanattal ezelőtt megláttam az egyiknek az árnyékát a holddal szemben. Az őr a szirtnél elsütötte a puskáját, ettől ébredt fel apu. Mindjárt tüzet nyitunk rájuk.
- Mit gondolsz, szándékosan jöttek ide?
- Igen, az az olasz, aki megszökött ...
Amint kimondta az utolsó szót, egy sorozat éles dörrenés hangja csapódott be a nyitott ablakon. Kismine halkan felsikoltott, remegő ujjal kivett egy aprópénzdarabot az öltözködő asztalkáján álló dobozból, és az egyik villanyégőhöz szaladt. A kastély azonmód sötétbe borult, Kismine kivágta a biztosítékot.
- Gyere! - kiáltott oda a fiúnak. - Felmegyünk a tetőkertbe, onnan nézzük végig!
Köpenyt terített magára, kézen fogta Johnt, és kitapogatták az utat az ajtóig. A toronylift csak egy lépésnyire volt, és amikor a lány megnyomta a gombot, amitől a felvonó magasba szökkent, a fiú átölelte a sötétségben, és megcsókolta az ajkát. A romantika végre hatalmába kerítette John Ungert. Egy perccel később már kiléptek a csillagfehér tetőteraszra. Fejük felett, a párás hold alatt, kibukva és ismét eltűnve a lejjebb úszkáló felhőkbe, tizenkét sötét szárnyú test körözött. A völgyből több helyről is tűzcsóvák csaptak feléjük, amelyeket éles dörrenések követtek. Kismine gyönyörűségében összecsapta a kezét, de az a gyönyörűség kisvártatva kétségbeeséssé változott, amikor a repülőgépek valamilyen előre megbeszélt jelre kioldották bombáikat, és az egész völgy visszhangzott a mély dübörgéstől, és izzóvörös fényben lángolt.
A támadók csapásai hamarosan azokra a helyekre összpontosultak, ahol a légelhárító ágyúk voltak: az egyik üteg szinte abban a pillanatban hatalmas parázsheggyé vált, amely füstölögve emelkedett ki a rózsabokrok közül.
- Kismine - unszolta John -, boldog leszel, mert tudd meg, hogy ez a támadás a kivégeztetésem éjjelén jött! Ha nem hallottam volna meg, hogy az őr a szorosnál elsüti a puskáját, most már olyan halott lennék, mint ...
- Nem hallom, hogy mit mondasz! - kiabálta Kismine, aki csak az előtte elterülő látványra figyelt. - Beszélj hangosabban!
- Csak azt mondtam - ordította John -, hogy jobb lenne eltűnni innen, mielőtt elkezdik bombázni a kastélyt!
Egyszeriben a négerek szállásának oszlopcsarnoka szanaszét vágódott, tűzcsóva csapott fel az oszlopsorok közül, és a pozdorjává tört márványóriások egészen a tó partjáig repültek.
- Ott ugrik ötvenezer dollár értékű rabszolga - kiáltotta Kismine -, békebeli árfolyamon számítva. Nem sok amerikaiban él még némi tisztelet a magántulajdon iránt!
John nem tágított, és ismét igyekezett rávenni Kismine-t a távozásra. A repülőgépek percről percre jobban céloztak, és már csak két légelhárító ágyú tüzelt. Nyilvánvaló volt, hogy az ágyúk legénysége a tűzzáporban nem tarthat ki már soká.
- Gyere! - kiáltotta John, és megrántotta Kismine karját -, most már igazán mennünk kell. Tudod-e, hogy a pilóták szó nélkül megölnek, ha rád találnak?
A lány csak nagy nehezen egyezett bele.
- Fel kell ébresztenünk Jasmine-t! - mondta, ahogy a lift felé igyekeztek. Gyerekes örömmel a hangjában fűzte hozzá: - Szegények leszünk, ugye? Mint a regénybeli emberek? És én árva leszek és teljesen szabad! Szabad és szegény! Milyen remek! - Megállt, és örömében csókra nyújtotta az ajkát.
- Mindkettő egyszerre nem megy - mondta John mogorván. - Az emberek már rájöttek. Jómagam a szabadságot választanám. Tehát külön elővigyázatosság-rendszabályként jobban tennéd, ha az ékszeres dobozod tartalmát beledöntenéd a zsebedbe.
Tíz perccel később a két lány találkozott Johnnal a sötét folyosón; valamennyien lementek a kastély földszintjére. Amint utoljára áthaladtak a csodás csarnokok pompázatán, egy pillanatra megálltak a teraszon, megnézték az égő négerházat és annak a két repülőgépnek a lángoló roncsát, amelyek a tó túlsó partján zuhantak le. Egy magányos ágyú még állhatatosan durrogott, és a támadók nemigen mertek lejjebb ereszkedni, ám dörgő tűzijátékukat az ágyú köré szórták, amíg a vakszerencse majd csak elpusztítja az etiópiai kezelőszemélyzetet.
John és a két nővér lement a márványlépcsőkön, élesen balra fordultak, és a gyémánthegyet harisnyakötőként övező ösvényen felfelé kapaszkodtak. Kismine ismert egy bozótost a hegy derekán, ahol elrejtőzhetnek, és figyelemmel kísérhetik a völgy vad éjszakáját, és ahonnan - ha majd úgy alakul - egy hegyi patak sziklás medrében vezető titkos ösvényen megszökhetnek.
Három óra volt, amikor célhoz értek. A szolgálatkész és higgadt Jasmine egy nagy fa törzsének dőlt, és menten álomba merült. John átölelte Kismine-t, együtt bámulták a végéhez érő csata hullámzását, amely romhalmazzá változtatta a múlt reggel ugyanonnét még elragadó látványt nyújtó parkot. Kevéssel négy óra után az utolsó ágyú irányából fémes reccsenés hallatszott; a levegőből hirtelen vörös füst lövellt és elhallgatott. Noha a hold már lement, látták, hogy a repülőgépek közelebb köröztek a földhöz. Amint megbizonyosodnak róla, hogy az ostromlottak már fegyvertelenek, leszállnak majd, és vége a Washingtonok sötét ragyogású uralmának.
A tüzelés megszűntével csönd borult a völgyre. A két repülőgép roncsának parazsa úgy izzott, mintha valami fűben kuporgó szörnyeteg szempárja lenne. A kastély sötéten, némán állt, és szép volt fény nélkül is, mint ahogy szép volt, amikor a nap sütötte. Felette az égboltot a végzet fakó hangú zúgása erősödő, majd halkuló panasszal töltötte meg. Aztán John észrevette, hogy Kismine éppolyan jóízűen elaludt, mint a nővére.
Négy óra már rég elmúlt, amikor John lépéseket hallott az ösvényen, amelyen nemrégen felkapaszkodtak a helyükre; lélegzet-visszafojtva várt, amíg a neszt okozó emberek elhaladtak búvóhelye mellett. Enyhe, nem embertől való rezzenetek dajkálták most a levegőt, és a harmat hideg volt; John tudta, hamarosan hajnal hasad. Várt, amíg a lépések biztonságos messzeségbe távolodtak fölfelé a hegyen és elhaltak. Ekkor utánuk eredt. Félúton, a meredek csúcs alatt a fák elfogytak, és a hegy méhében lévő gyémántot kemény sziklanyereg borította. Mielőtt ehhez a ponthoz ért volna, meglassította lépését, mert állati ösztöne azt súgta, hogy élőlény van közvetlenül előtte. Ahogy egy magas sziklakőhöz ért, csak óvatosan dugta ki a fejét a perem fölé. Kíváncsisága elnyerte méltó jutalmát; a következőket látta:
Braddock Washington állt ott mozdulatlanul; árnyképe némán és minden életjel nélkül rajzolódott a szürke égre. Amint a hajnal felkúszott a keleti égboltra, és zöld színnel vonta be a földet, a magányos alak szinte beleolvadt a születő új napba.
Míg John figyelt, házigazdája néhány percig valamilyen kifürkészhetetlen szemlélődésbe mélyedt; majd intett a lábánál kuporgó két négernek, hogy emeljék fel a közöttük fekvő terhet. A négerek nagy nehezen felemelték, és az ébredő nap első sárga sugárkévéje hatalmas és csodálatosan csiszolt gyémánt prizmáin tört meg, és fehér sugárkoszorú lángolt a magasba; úgy izzott a levegőben, mintha az esthajnalcsillag egy darabkája lenne. A teherhordók megtántorodtak a gyémánt súlya alatt, aztán a bőr párás fénye alatt játszadozó izmok ismét összeálltak és megkeményedtek, a három alak újra megbénult az ég előtt, tüntető tehetetlenségében.
Kisvártatva a fehér ember felemelte a fejét, és lassan széttárta karját, figyelmet kérő mozdulattal, mintha nagy tömeget intene, hogy hallgasson rá, de itt nem volt tömeg, csak a hegy, s az ég terebélyes csendje, amelyet csak a völgy fái közül felcsendülő halk madárhangok tarkítottak. A sziklanyergen álló alak súlyos szóval és kiolthatatlan büszkeséggel szólni kezdett.
- Te odakünn! - kiáltotta villódzó hangon. - Te ott! - Szünetet tartott, karját még mindig felemelve, fejét figyelmesen félrehajtva, mintha választ várna. John erőltette a szemét, vajon jönnek-e emberek a hegyoldalon, de arrafelé nyoma sem volt emberi életnek. Csak ég volt, és a fák koronája táján a szél gúnyos fuvolahangja játszott. Lehetséges, hogy Washington imádkozik? John egy pillanatra ezt hitte. De ez a benyomás csakhamar el is múlt - volt valami annak az embernek a magatartásában, ami gyökeresen ellentétes volt mindenfajta imádsággal.
- Hé, Te odafönt!
A hang izmos és bizakodó lett. Ez nem a csúszómászó könyörgése volt! Szörnyűséges pöffeszkedés csendült ki belőle.
- Te ott!
Egymásba folyó, az érthetetlenségig gyorsan kimondott szavak következtek ... John lélegzet-visszafojtva figyelt, s elkapott egy-egy mondatot, míg a hang megbicsaklott, ismét megerősödött, aztán újfent megcsuklott, egyszer hangosan és érvelőn, máskor lassú, döbbent türelmetlenségtől átszőve. Lassan felismerés derengett fel a magányos fülelőben, és amint tudatossá vált, John vére megpezsdült. Braddock Washington meg akarta vesztegetni az Istent!
Igen, erről volt szó, ehhez semmi kétség sem férhetett! A rabszolgái karjában nyugvó gyémánt valamiféle mintadarab volt, a cég ígérete, hogy sok hasonló is követi még.
Kis idő múltán John rájött, hogy ez volt Washington mondanivalójának a veleje. A meggazdagodott Prométheusz tanúságul hívta a hajdanvolt áldozatokat, a kivénhedt szertartást, a már Krisztus születése előtt is ósdi imákat. Beszédében először emlékeztette Istent azokra az adományokra, amelyeket az istenség hajlandó volt elfogadni az embertől: hatalmas templomokat, ha megment városokat a pestistől, mirhát és aranyat, emberéletet és szép nőket, fogoly hadseregeket, gyermekeket és királynőket, erdő-mező vadjait, kecskéket és juhokat, termést és városokat, leigázott országokat, amelyeket kéjért és vérért ajánlottak fel az ő megengesztelésére, megvásárolva illő jutalmul az isteni harag csillapodását; és most ő, Braddock Washington, a Gyémántok Császára, az aranykor királya és papja, a pompa és fényűzés legfőbb bírája, olyan kincset kínál, amelyről korábbi fejedelmek sohasem álmodhattak, és ezt nem könyörgéssel, de büszkeségében teszi.
Odaadja majd az Istennek - folytatta, és rátért az üzlet részleteire - a világ legnagyobb gyémántját. Ennek a gyémántnak sokkal több lapja lesz, mint ahány levél van a fán, és az egész kő éppoly tökéletes alakú lesz, mintha nem lenne nagyobb egy légynél. Sok ember dolgozik rajta, sok-sok éven át. Ezt a követ vert aranyból épített, csodálatosan megmunkált dómban fogja elhelyezni, amelynek minden ajtaja opálból és csiszolt zafírból készül majd. A közepén kápolna mélyedne, fölötte sugárzó, bomló, örökké változó rádiumból oltár emelkedne, amely kiégetné annak a hívőnek a szemét, aki fel merné emelni a fejét ima közben, és ezen az oltáron lemészárolnának az Isteni Jótevő szórakoztatására minden áldozatot, akit csak kiválasztana, még ha az a legnagyobb és leghatalmasabb élő ember lenne is.
Ő viszonzásul igazán csekélységet kér, olyasmiféle dolgot, amely Istennél játékszámba megy; csak azt, hogy minden legyen ismét úgy, ahogy tegnap ebben az órában volt, és minden maradjon is úgy. Van ennél egyszerűbb? Csak nyíljék meg az ég, és nyelje el ezeket az embereket és a repülőgépeiket, és aztán újra záródjék be. Támadjanak fel a rabszolgái jó egészségben.
Eddig sohasem kellett még senki mással tárgyalnia, alkudoznia.
Csak abban nem volt bizonyos, hogy a megvesztegetést elég magasra szabta-e! Istennek természetesen megvolt a maga ára. Istent az ember hasonlatosságára formálták; megmondatott: adassék meg Neki, ami az Övé. És az ár igazán pompás lesz: olyan katedrális, amelyet sok-sok éven át építettek; egyetlen, tízezer munkáskéz emelte piramis sem lesz hasonlatos az ő katedrálisához, az ő piramisához.
Itt szünetet tartott. Ez volt az ajánlata. Minden olyan kivitelben készül majd, ahogy azt részletes feltételeiben megszabta, és semmi túlzás sincs abban az állításában, hogy mindez igazán jó vásár azért az árért, amelyet kér. Utalt rá, hogy nem kívánja erőszakolni a dolgot: a Gondviselésé a döntés, csinál-e üzletet, vagy sem?
Ahogy mondandója vége felé járt, mondatai egyre szaggatottabbá, kurtábbá és bizonytalanabbá váltak, teste megfeszült, és görcsbe rándult, hogy felfoghassa az élet legcsekélyebb jelét vagy suttogását a környező térből. A haja, amint beszélt, fokozatosan megőszült, és most magasan az égnek szegte fejét, mint egy próféta az ősidőkből: magasztos őrült volt.
Azután Johnnak szédült révületében úgy tűnt, mintha valami különös történnék körötte. Úgy rémlett, hogy az ég egy pillanatra elsötétül, mintha egy hirtelen széllökésben hirtelen suttogás, távoli trombiták hangja, hatalmas selyemruha suhanásához hasonló sóhaj szólalt volna meg, s egy szempillantásra a környező természet is részese lett ennek a sötétségnek: a madarak elnémultak, a fák mormogása megszűnt, és messze a hegy fölött tompa, fenyegető mennydörgés morajlott.
Ennyi történt. A szél elhalt a völgy magas füvében. A hajnal és a nappal rövidesen visszatért, és a már felkelt nap sárgán ködlő, forró sugarakat küldött, amelyek bearanyozták pályáját. A levelek kacagtak a napfényben, és nevetésük megrázta a fákat, amíg minden gally olyanná nem vált, mint egy leányiskola tündérországban, Isten visszautasította a megvesztegetést.
John még egy percig a nappal diadalára figyelt. Majd megfordult, és lent a tó mellett barna libbenést látott, aztán még egyet, végül egy harmadikat, mintha a felhőből leszálló arany angyalok járnák a táncot. A repülőgépek földet értek.
John lesiklott a sziklakőről, és leszaladt a hegyoldalon ahhoz a facsoporthoz, ahol a két lány már felébredt, és várta őt. Kismine talpra ugrott - a zsebében csörögtek az ékkövek, szétnyílt ajkán már ott lebegett a kérdés, de az ösztöne megsúgta Johnnak, hogy most nincs idő magyarázgatásra. Le kell jutniuk a hegyről, minden késedelem nélkül. John kézen fogta a lányokat, csendben siettek lefelé a most már hol fényben, hol a felszálló ködben fürdő fatörzsek között. A hátuk mögül semmilyen hang sem hallatszott, csak a pávák panaszos kiáltása és a reggel kellemes neszei.
Amikor már körülbelül egy fél mérföldet haladtak, elkerülték a völgy parkosított részét, és nekivágtak egy keskeny ösvénynek, amely a következő emelkedésre vezetett. A legmagasabb ponton megálltak és hátrafordultak. Szemük azt a hegyoldalt kutatta, amelyet épp az imént hagytak el; ezt a hegyoldalt a baljós végzet sötét ígérete árnyékolta.
Meredek lejtőn, háta mögött a világos éggel, megtört, fehér hajú ember ereszkedett lefelé, akit két óriási, szenvtelen néger követett. A négerek még mindig cipelték súlyos terhüket, amely szikrázott és csillogott a napfényben. A félúton lefelé két újabb alak csatlakozott az előbbiekhez; John észrevette, hogy Mrs. Washington és a fia. Az asszony fia karjára támaszkodott. A pilóták már előbújtak a gépeikből a kastély előtt elterülő széles pázsitra, és puskával a kézben, csatárláncban igyekeztek a gyémánthegy felé.
De ez a kicsiny, öt főből álló csoport, amely följebb alakult meg, és magára vonta a szemlélők minden figyelmét, egy sziklaperem szélén megállt. A négerek lehajoltak, és felfeszítettek valamit, mint kiderült, egy hegyoldalba vágott csapóajtót. Mindnyájan eltűntek, előbb az ősz hajú férfi, aztán a felesége és a fia, végezetül a két néger; ékkövekkel kirakott fejfedőjük csúcsa még egyszer megcsillant a napfényben, mielőtt a csapóajtó leereszkedett, és valamennyiüket magába zárta volna.
Kismine John karjába markolt.
- Ó - kiáltotta vadul -, hová mennek? Mire készülnek?
- Valamilyen föld alatti rejtekút lesz ...
A két lány halk sikolya szakította félbe John mondókáját.
- Nem látod? - zokogott fel Kismine hisztérikusan. - Felrobbantják a hegyet!
Még be sem fejezte, Johnnak máris a szeméhez kellett kapnia a kezét. A hegy teljes alakzata szemük láttára hirtelen vakító, égősárga színben világított fel, amely úgy sütött át a hegyet borító földrétegen, mint a fény az ember kezén. Még egy pillanatig kitartott az elviselhetetlen fény, aztán kihunyt, mint az eloltott izzószál. A hegyből nem maradt más, mint fekete salaktömeg, amelyből kékes füst kígyózott lassan az égre. Ez a füst vitte magával, ami a növényzetből és az emberi húsból maradt. A pilótákból sem maradt se hús, se csont, az izzás éppúgy elemésztette őket, mint azt az öt lelket, akik a hegy belsejébe mentek.
Ezzel egyidőben a kastély iszonyú rázkódással a szó szoros értelmében a levegőbe vetette magát, és emelkedésében lángoló darabokra robbant, majd visszazuhant önmagába. Nem maradt belőle más, mint füstölgő romhalmaz, amely félig belehullott a tó vizébe. Tűz nem volt. Ami kevés füst még felette szállongott, az szétszóródott, és elvegyült a napfényben, és néhány percig még finom márványpor lebegett az alaktalan rom fölött, amely valamikor az ékkövek háza volt. Több hang nem hallatszott, és ők hárman egyedül maradtak a völgyben.
Napnyugtakor John és két kísérője elérte azt a magas szirtet, amely egykor a Washingtonok uradalmának a határát jelezte, és visszatekintve úgy látták, hogy az alkonyaiban a völgy nyugodt és szépséges. Leültek, hogy megegyék az utolját annak az ételnek, amelyet Jasmine hozott magával egy kosárban.
- Tessék! - mondta, amint kiterítette az asztalkendőt, és ízlésesen elrendezte rajta a szendvicseket. - Ugye, csábítók? Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy jobb ízű az étel a szabadban.
- Ezzel a megjegyzésével - mondta Kismine - Jasmine belépett a középosztály sorába.
- Mármost - mondta John mohón - forgassátok ki a zsebeteket, és mutassátok meg, hogy mit hoztatok magatokkal drágakőben. Ha jól választottatok, mindhárman kényelmesen élhetünk, amíg csak meg nem halunk.
Kismine engedelmesen benyúlt a zsebébe, és két marék csillogó követ szórt elé.
- Nem is olyan rossz - kiáltotta John lelkesen. - Nem, nem valami nagyok, de ... hűha! - Egyszerre megváltozott az arckifejezése, ahogy az egyik követ a lenyugvó nap felé tartotta. - Te, ezek nem is gyémántok! Valami zűr van!
- A fene megette! - kiáltotta Kismine, és nagyon döbbenten bámult. - Micsoda hülye vagyok!
- Te, ez hamis! - kiáltott John.
- Tudom. - Hirtelen elnevette magát. - A rossz fiókot húztam ki. Ezek egy lány ruháján voltak, aki egyszer meglátogatta Jasmine-t. Rávettem, hogy adja nekem gyémántért cserébe. Azelőtt sohasem láttam mást, csak drágakövet.
- Szóval ezt hoztad magaddal?
- Ezek szerint. - Bánatosan simogatta a hamis brilleket. - Azt hiszem, hogy ezeket jobban szeretem. Egy kicsit unom a gyémántokat.
- Kitűnő - mondta John mogorván. - Tehát Hadesben kell majd élnünk. És te belevénülsz, hogy hitetlenkedő asszonyoknak meséled: a rossz fiókot húztad ki. Balszerencsénkre az apád bankutalványai elégtek vele együtt.
- És mi a baj Hadesszel?
- Ha én az én koromban feleséggel állítok be, egyenlő esélyre fogadható, hogy a papám jól farba billent, vagy nem, ahogy nálunk a szólásmondás járja.
Jasmine megszólalt:
- Szeretek mosni - mondta nyugodtan. - Mindig magam mostam a zsebkendőimet. Elszegődöm egy mosodába, és eltartlak mindkettőtöket.
- Vannak mosónők Hadesben? - kérdezte ártatlanul Kismine.
- Persze - válaszolt John. - Éppúgy, mint másutt.
- Azt hittem, hogy talán túl meleg is van hozzá, hogy az ember ruhában járjon.
John nevetett.
- Próbáld csak meg! - javasolta. - Kiseprűznek a városból, mielőtt még csak félig elkezdenéd.
- Apa is ott lesz?
John megdöbbenve fordult felé.
- Az apád meghalt - mondta komoran. - Hogyan is jutna Hadesbe? Összekevered egy olyan hellyel, amelyet már régen megszüntettek.
A vacsora után összehajtogatták az asztalkendőt, és kiterítették pokrócaikat éjszakára.
- Micsoda álom is volt ez! - sóhajtotta Kismine, és felbámult a csillagokra. - Milyen furcsa, hogy itt vagyok egy szál ruhában, egy nincstelen vőlegénnyel!
- A csillagok alatt - folytatta. - Azelőtt sohasem vettem észre a csillagokat. Azt hittem róluk, hogy valakinek a nagy-nagy gyémántjai. Most félek tőlük. Ha rájuk nézek, úgy érzem, hogy az egész csak álom volt; az egész fiatalságom.
- Álom is volt - mondta John nyugodtan. - Mindenkinek a fiatalsága álom: a vegyi eredetű őrültség egyik fajtája.
- De milyen kellemes is elmebetegnek lenni!
- Úgy hírlik - mondta John morcosan. - Én már nem tudom. Akárhogyan is van, egy darabig szeressük egymást, mondjuk egy évig, te meg én. Ez az isteni részegségnek egy olyan fajtája, amelyet mindnyájan kipróbálhatunk. Csak gyémántok vannak az egész világon, meg még hozzá talán a kiábrándulás alamizsnája. Nos, legalább ezt az utóbbit megkaptam, és a szokásos módon semmire se megyek vele. - Megborzongott. - Tűrd föl a gallérodat, kislányom, hideg az éjszaka; még tüdőgyulladást kapsz. Nagy volt annak a bűne, aki először találta föl a tudatot. Vessük hát el néhány órára.
Így szólt, s beburkolva magát a pokrócába, elaludt.
Abody Béla fordítása
Ha század eleji folyóiratok sárguló évfolyamaiban lapozgat az ember, könnyen megeshetik, hogy Richard Harding Davis, Frank Norris és más, rég meghalt írók elbeszélései között rábukkan egy Jeffrey Curtain nevű szerző műveire: egy-két regényre s talán három-négy tucat novellára. Ha kíváncsi rájuk, nyomon kísérheti őket úgy körülbelül 1908-ig: akkor hirtelen megszakad a sorozat.
S miután valamennyit elolvasta, már pontosan tudja, hogy nem remekművekkel volt dolga: a történetek eléggé szórakoztatóak, ma már egy kissé avultak ugyan, de annak idején bizonyára jól agyon lehetett ütni velük egy kínos félórát a fogorvosi várószobában. Értelmes, tehetséges, jó svádájú és valószínűleg fiatal szerző írta őket. Abban, aki ma véletlenül rájuk lapoz, nem mozgatnak meg semmi többet, mint némi halvány érdeklődést az élet furcsaságai iránt; nem fakasztanak mély, belső nevetésre, nem ábrándítanak ki semmiből, és nincs bennük egy csöppnyi tragédia.
Amikor végzett velük, a mai olvasó ásít egyet, visszateszi a folyóiratot az évfolyam többi száma közé, s ha mindez véletlenül épp egy könyvtárban történik, talán eszébe jut, hogy megnézzen egy korabeli napilapot is, mert kíváncsi rá, vajon a japánok bevették-e a végén Port Arthurt. Ha pedig jó ösztönnel nyúl az újság után, s az éppen a színházi rovatnál nyílik ki, akkor az olvasónak rátapad a szeme, és legalább egy percre éppoly gyorsan megfeledkezik Port Arthurról, mint ahogy később Chateau Thierryt is elfelejtette. A szerencsés véletlen folytán ugyanis egy tüneményes nő képét sikerült megpillantania.
Abban az időben élték fénykorukat a Florodora meg a szextettek, a darázsderekak, a puffos ujjak meg a buggyos balerinanadrágok - de ez a nő, bármennyire elkendőzi is a régi divatú ruha merevsége, igazi pillangókirálynő volt, az nem vitás. Rajta a kor minden vidámsága: a gyöngyöző pezsgők, a szívborzoló dalok, a pohárköszöntők, a virágcsokrok, a bálok és a bankettek, íme, a kétkerekű hintók Vénusza, íme, az a ragyogó lány, akit Gibson irónja tett halhatatlanná, íme ...
... íme, név szerint, ahogy a kép aláírásából kitűnik, Roxanne Milbank: kóristalány és segédszínésznő a Margarétaláncban, akit egy sikeres beugrás, amikor a primadonna beteg volt, főszerephez juttatott.
Az olvasó nézi a képet, és eltűnődik. Ugyan miért nem hallott soha erről a nőről? Miért nem maradt fenn a neve, akárcsak a Lillian Runssellé, a Stella Mayhew-é, az Anna Heldé - népszerű slágerekben, kabarétréfákban, szivarmárkákban és az olvasó joviális nagybácsijának az emlékezetében? Roxanne Milbank vajon hová tűnhetett? Miféle sötét csapóajtó nyílhatott meg hirtelen alatta, hogy örökre elnyelje? Az biztos, hogy a neve nem szerepelt a múlt vasárnapi mellékletben a többi színésznőé között, akik angol arisztokratákhoz mentek feleségül. Nyilván meghalt szegény - az a gyönyörű fiatal nő -, és aztán mindenki, mindenki elfeledte.
De túl sokat kívánok az olvasótól. Azt kívánom, hogy bukkanjon rá Jeffrey Curtain elbeszéléseire és Roxanne Milbank fényképére. Az meg éppenséggel hihetetlen volna, ha véletlenül egy fél évvel későbbi újsághíren is megakadna a szeme, egy alig ötször tíz centis apró hírecskén, amely tudtára adta a közönségnek, minden külön értesítés helyett, hogy Roxanne Milbank művésznő, aki nemrég a Margaréta-lánccal turnézott, és Jeffrey Curtain, a népszerű író, házasságot kötöttek. "A művésznő - közölte a hír szenvtelenül -úgy döntött, hogy visszavonul a színpadtól."
Szerelmi házasság volt: a férfit már elkapatták annyira, hogy hódító legyen, a nő elég naiv maradt ahhoz, hogy imádni lehessen. Egymáshoz verődtek, mint két úszó fatörzs az árban, összeakaszkodtak, és együtt sodródtak tovább. De ha Jeffrey Curtain még ötven évig folytatja is a firkászmesterséget, akkor sem találhatott volna ki olyan hátborzongató novellafordulatot, mint amilyen a saját életében várt rá. S hiába játszik el Roxanne Milbank még három tucat főszerepet akár ötezer telt ház előtt, egyetlen szerepben sem kaphatott volna annyi boldogságot és annyi szenvedést, mint amennyit Roxanne Curtain számára tartogatott a sors.
Egy évig szállodákban éltek, elmentek Kaliforniába, Alaszkába, Floridába, Mexikóba, gyöngéden veszekedtek, és szerették egymást, kiélvezve minden édes játékot, amit a férfi szelleme a nő szépségével űzhetett - fiatalok voltak és engesztelhetetlenül szenvedélyesek; mindent meg akartak kapni, s azután újra odaadtak mindent az önzetlenség és a gőg őrjöngéseiben. Roxanne imádta Jeffrey hangjának sebes lejtését és eszeveszett, alaptalan féltékenységét. Jeffrey imádta Roxanne sötét sugárzását, szeme vakító fehérjét, mosolyának meleg, fénylő lelkesedését.
- Neked nem tetszik? - szokta kérdezgetni másoktól izgatottan és félszegen. - Hát nem gyönyörű? - Láttál már ilyen ...
- De, de - felelték mosolyogva. - Álomszép. Szerencsés fickó vagy.
Elmúlt az első év. Ráuntak a szállodákra. Vettek egy régi házat húsz acre földdel Marlowe városka mellett, félórára Chicagótól; vettek egy kis autót, s nagy lármásan kiköltöztek, mint két felfedező, olyan harsány látomásokat szőve, hogy Balboa elbújhatott volna mellettük.
- Ez lesz a te szobád! - kiáltották egymás után.
Azután:
- Ez meg az enyém!
- Ez meg a gyerekszoba, ha majd gyerekeink lesznek.
- Háló-verandát is építünk ... igen, már jövőre.
Áprilisban költöztek ki. Júliusban Jeffrey legjobb barátja, Harry Cromwell meglátogatta őket egy hétre - a nagy pázsit szélén fogadták, és büszkén ragadták magukkal a ház felé.
Harry is nős volt. A felesége vagy fél évvel azelőtt szült, s épp az anyjánál lábadozott New Yorkban. Roxanne kivette Jeffrey szavaiból, hogy Harry felesége nem olyan szeretetre méltó, mint Harry - Jeffrey egyszer találkozott vele, és "sekélyesnek" találta. De Harry már csaknem két éve volt a férje, és zavartalanul boldognak látszott, úgyhogy Jeffrey semmit se vethetett az asszony szemére ...
- Éppen pogácsát sütök - csacsogott Roxanne komoly képpel. - A maga felesége tud pogácsát sütni? Engem most tanít a szakácsnő. Szerintem minden asszonynak tudnia kell pogácsát sütni. Nyert ügye van, ha tud. Egy olyan asszony, aki tud pogácsát sütni, egész biztos nem lehet ...
- Nektek is itt kellene élnetek - mondta Jeffrey. - Kövessétek a példánkat: vegyetek itt egy házat Kittyvel.
- Te nem ismered Kittyt. Gyűlöli a vidéket. Nem tud meglenni a színházak meg a kabarék nélkül.
- Hozd csak le ide - hajtogatta Jeffrey. - Meglesz a kis kolóniánk. Máris nagyon rendes népek laknak errefelé. Hozd csak le ide!
Közben a verandalépcsőhöz értek, és Roxanne egy fürge mozdulattal jobb felé mutatott, egy rozoga építményre.
- A garázs - közölte. - Egyúttal Jeffrey dolgozószobája is lesz egy hónapon belül. Különben vacsora hétkor. Addig keverek egy koktélt.
A két férfi felment az emeletre - azazhogy csak fél emeletet mentek, mert Jeffrey az első lépcsőfordulónál ledobta a vendég bőröndjét, s félig kérdő, félig lelkendező hangon így kiáltott fel:
- Harry, az istenért, hát mit szólsz Roxanne-hoz?
- Menjünk csak föl - felelte a vendég -, s aztán csukjuk be az ajtót.
Egy félóra múlva, mialatt a könyvtárszobában üldögéltek, nyílt az ajtó: Roxanne jött egyenest a konyhából egy tepsi pogácsával. Jeffrey és Harry felállt.
- Gyönyörűek, szívem - mondta a férj, érzéssel.
- Csodásak - mormolta Harry.
Roxanne ragyogott.
- Kóstoljatok meg egyet. Nem bírtam hozzányúlni, amíg együtt meg nem mutattam az egészet, most meg nem bírnám visszavinni, amíg nem látom, hogy milyen az íze.
- Mint a mannáé, szívem.
A két férfi egyszerre emelt az ajkához egy-egy pogácsát, s óvatosan belekóstolt. Aztán egyszerre próbálták másra terelni a szót. De Roxanne-t nem csapták be: letette a tepsit, és ő is vett a pogácsából. A következő pillanatban gyászos hangon, végzetszerűen mondta ki az ítéletet:
- Pocsék!
- Ugyan ...
- Igazán, észre sem vettem ...
Roxanne alig bírt magával.
- Haszontalan asszony vagyok - kiáltotta nevetve. - Add ki az utamat, Jeffrey. Élősdi vagyok, semmire se lehet használni ...
Jeffrey átkarolta.
- Szívem, inkább megeszem a pogácsáidat.
- Pedig szépnek igazán szépek - bizonygatta Roxanne.
- Nagyon ... nagyon dekoratívak - vélte Harry.
Jeffrey azonnal kapott a szón.
- Ez az: dekoratívak, remekművek. Mindjárt hasznukat is vesszük.
Kirohant a konyhába, és kalapáccsal meg egy marék szöggel tért vissza.
- Bizonyisten hasznukat vesszük, Roxanne! Tapétaszegélydísz lesz belőlük!
- Ne! - sikította Roxanne. - Az a szép fal.
- Sebaj. Októberben úgyis újra tapétázzuk a könyvtárszobát. Hát nem tudod?
- Én ...
Bumm! Az első pogácsa felszegeződött a falra, s ott remegett egy kicsit, mintha élne.
Bumm! ...
Mire Roxanne visszajött a második tálca koktéllel, a pogácsák - szám szerint tizenkettő - már ott díszelegtek, függőleges sorban, mint valami ősi lándzsahegy-gyűjtemény.
- Roxanne - kiáltotta Jeffrey -, művész vagy! Szakácsnő ... még mit nem! Te fogod illusztrálni a könyveimet!
Vacsora alatt lassan rájuk sötétedett, aztán odakint felragyogtak a csillagok, s a feketeséget betöltötte és átitatta Roxanne fehér ruhájának pompás zsengesége és a vibráló, halk női nevetés.
"Kislány - gondolta magában Harry. - Mennyivel fiatalabb Kittynél."
Összehasonlította őket: Kittyt, aki nem érzékeny, csak ideges, nem temperamentumos, csak ingerlékeny, aki lobog, de nem világít - és Roxanne-t, aki fiatal, mint a tavaszi éj, s akiről mindent elmond serdülő nevetése.
"Illik Jeffreyhez - gondolta tovább. - Nagyon fiatalok mind a ketten, s az ilyenek nagyon fiatalok maradnak is, amíg egyszerre csak rá nem jönnek, hogy megöregedtek."
De Harry legtöbb gondolata eközben is szüntelenül Kitty körül csapongott. El volt keseredve Kitty miatt. Úgy érezte, az asszony már elég egészséges volna, hogy visszajöjjön Chicagóba, és a pici fiút is odahozza. Harry ködös gondolatai Kitty körül jártak, amikor a lépcső alján jó éjszakát kívánt a barátja feleségének és a barátjának.
- Maga az első igazi szállóvendégünk - kiáltotta utána Roxanne. - Érzi, milyen izgalmas ez, és mekkora megtiszteltetés?
Mikor a lépcsőfordulón eltűnt a szemük elől, Jeffreyhez fordult, aki ott állt mellette, karját a lépcsőkorlát végén nyugtatva.
- Fáradt vagy, életem?
Jeffrey megdörzsölte ujjaival a homloka közepét.
- Egy kicsit. Honnan tudod?
- Hát hogyne tudnám, hogy te mit érzel?
- Fáj a fejem - mondta Jeffrey rosszkedvűen. - Szétreped. Beveszek egy aszpirint.
Roxanne kinyúlt, eloltotta a lámpát, Jeffrey karja szorosan ráfonódott a derekára, s így mentek fel együtt a lépcsőn.
Harry hete lassan elmúlt. Nappal autóztak az álmos vidéki utakon, vagy derűs semmittevésben henyéltek a tavon és a pázsiton. Esténként, ha bent maradtak, Roxanne játszott nekik, míg a hamu meg nem fehéredett az izzó szivarvégeken. Aztán távirat jött Kittytől: hívta Harryt, hogy menjen érte, s Roxanne-t és Jeffreyt újra átfogta a magány, amelyet - úgy látszott - nem unnak meg soha.
Az "édes kettes" újra izgató lett. Ide-oda kószáltak a házban, mindegyik élénken érezte a másik meghitt jelenlétét; az asztalnak ugyanarra az oldalára ültek, akár a nászutasok; mélységesen elmerültek egymásban, elmerültek a boldogságban.
Marlowe városában, bár aránylag régi település volt, csak nemrég alakult ki a "társaság". Öt-hat évvel ezelőtt, Chicago füstös burjánzásától megriadva, két-három fiatal házaspár, "akik a saját villájukban szerettek nyaralni", kiköltözött vidékre; barátaik követték a példájukat. Jeffrey Curtainéket már egy összekovácsolódott kör várta; a klub, a táncterem és a golfpálya tárt karokkal fogadta őket, s azonkívül voltak bridzspartik, pókerpartik, sörivó összeröffenések, meg olyan összejövetelek is, amelyeken nem ittak semmit.
Harry elutazása után egy héttel épp egy pókerpartin voltak. Két asztalnál játszottak, s a fiatal feleségek tekintélyes része cigarettázott, harsogva licitált, s az akkori időkhöz képest nagyon merészen és férfiasan viselkedett.
Roxanne hamar abbahagyta a játékot, s inkább járkálni kezdett; elkóborolt a tálalóba, és talált egy kis gyümölcslét - a sörtől mindig megfájdult a feje -, aztán az asztalok között lézengett, a játékosok válla fölött be-bekukkantott a lapjaikba, s közben sose vette le a fél szemét Jeffreyről, akit láthatólag semmi se tudott kizökkenteni elégedett derűjéből. Jeffrey minden figyelmét összpontosítva tornyozta maga előtt a különféle színű zsetonokat, s Roxanne a szeme között elmélyülő ráncról látta, hogy mennyire leköti a játék. Szerette látni, hogy a férjét ilyen apró dolgok is lekötik.
Csöndesen odasétált, és leült Jeffrey székének karfájára.
Öt percig ült ott, hallgatta a férfiak kemény bemondásait, ahogy a hangjuk fel-felpattogott, s a nők csacsogását, amely puha füstként szállt fel az asztalról - de hallani nemigen hallotta egyiket sem. Aztán egészen ártatlanul kinyújtotta a kezét, Jeffrey vállára akarta rátenni - de mihelyt megérintette, Jeffrey összerezzent, felhördült, s dühösen ellökve Roxanne karját, egy félrecsúszott ütést mért a könyökére.
Mindenkinek elállt a lélegzete. Roxanne visszanyerte az egyensúlyát, sikított egyet, és gyorsan felugrott. Soha életében nem érte még ilyen szörnyű meglepetés. Hogy ilyesmit kapjon Jeffreytől, aki a legkedvesebb, leggyöngédebb ember a világon - egy ilyen ösztönösen durva mozdulatot.
A többiek ismét lélegzethez jutottak: nyomasztó lett a csend. Egy tucatnyi szempár szegeződött Jeffreyre, aki úgy bámult, mintha most látná először Roxanne-t. Zavart kifejezés terült szét az arcán.
- Roxanne ... kérlek ... - próbált megszólalni.
Egy tucatnyi koponyában csírázott ki a gyors gyanú, a botrány előérzete. Lehetséges volna, hogy a kulisszák mögött valami sajátos ellenszenv állítja szembe ezt a két embert, aki látszólag annyira szerelmes egymásba? Különben mi okozta volna ezt a derült égből lesújtó villámcsapást?
- Jeffrey! - könyörgött Roxanne hangja, riadtan és rémülten, pedig tudta, hogy csak tévedés lehet a dologban. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy hibáztassa Jeffreyt, vagy hogy megsértődjön. Reszketve, esdekelve mondta ki a nevét: "Mondj el mindent, Jeffrey - ezt akarta kifejezni -, mondj el mindent Roxanne-nak, a te Roxanne-odnak."
- Roxanne ... kérlek ... - kezdte megint Jeffrey. Zavart arckifejezése fájdalmasra változott. Láthatólag ő is éppen annyira meg volt döbbenve, mint Roxanne. - Igazán nem akartam - folytatta -, de megijesztettél. Úgy éreztem, mintha valaki rám akart volna támadni. Én ... nem is tudom ... istenem, milyen ostobaság!
- Jeffrey! - Megint ima volt a név, tömjén a magasságos mennyekben lakozó Istennek, ebből az új, feneketlen mélységből.
Mindketten álltak már, búcsúzkodtak, dadogtak, mentegetőztek, magyarázkodtak. Meg sem kísérelték, hogy könnyedén napirendre térjenek fölötte. Az szentségtörés lett volna. Jeffrey nem érezte jól magát, mondogatták. Ideges lett. Mindkettőjük tudata mögött ott derengett annak az ütésnek a megmagyarázhatatlan iszonyata - a csoda, hogy volt valami közöttük egy pillanatig: Jeffrey dühe és Roxanne félelme -, most pedig mindkettőjük szomorúsága; csak egy pillanatnyi szomorúság, az biztos, de át kell hidalni azonnal, gyorsan, amíg nem késő. Miféle térképen kívüli szurdok ijesztő mélyét tárta fel a lábuk alatt elvillanó vízfolyás?
Kint a kocsiban, a szeptember végi telihold alatt, akadozva szóltak egymáshoz. Maga sem érti az egészet, mondta Jeffrey. A pókerre gondolt, elmerült benne, s a válla érintését támadásnak érezte. Támadásnak! Belekapaszkodott a szóba, úgy tartotta fel, mint egy pajzsot. Gyűlölte azt, ami megérintette. S a keze ösztönös mozdulatával el is múlt az a ... az az idegesség. Többet nem tud mondani.
Mindkettőjüknek elfutotta szemét a könny, és szerelmüket suttogták egymásnak a tágas ég alatt, miközben Marlowe csendes utcái elsuhantak mellettük. Később, amikor lefeküdtek, már egészen nyugodtak voltak. Jeffrey egy hétre félreteszi minden munkáját, pihenni fog, aludni, nagyokat sétálni, amíg el nem múlik az idegessége. Miután erre az elhatározásra jutottak, Roxanne-nak visszatért a biztonságérzete. Fejük alatt puhák, barátságosak lettek a párnák; az ágy, amelyen feküdtek, szélesnek, fehérnek és szilárdnak tetszett az ablakon beáradó sugárzásban.
Öt nap múlva, amikor estefelé hűvösödni kezdett, Jeffrey felkapott egy tölgyfa széket, és nagy csörömpöléssel kihajította a szobája ablakán. Aztán lefeküdt a díványra, mint egy gyerek, keservesen sírt, és szeretett volna meghalni. Egy morzsányi vérrög megakadt valahol az agyában.
Az ember néha ébren is mintha valamiféle lidérces álomban járna: olyankor érzi ezt, ha nem aludt egy-két éjszakán, s a végkimerülés meg az újra felkelő nap azt az illúziót kelti benne, hogy körülötte más színt öltött az élet. Meg van győződve róla, s ezt értelmesen meg is tudja fogalmazni magának, hogy az ő élete csupán az élet mellékhajtása, és nincs is több köze az élethez, mint egy filmnek vagy egy tükörnek - hogy az embereket, az utcákat és a házakat csupán a nagyon ködös és zűrzavaros múlt vetíti elébe. Roxanne ilyen állapotban élt Jeffrey betegségének első hónapjaiban. Csak akkor aludt, ha teljesen kimerült; ködfelhőben ébredt. A hosszú, higgadt konzíliumok, a szobákat belengő enyhe orvosságszag, a lábujjhegyen osonás abban a házban, amelyet vidám léptek zaja szokott felverni, s főleg Jeffrey fehér arca az addig közös ágy párnái között - mindez legyűrte és visszavonhatatlanul megöregítette Roxanne-t. Az orvosok azt mondták, van remény, de többet nem mondtak. A betegnek hosszú pihenésre, nyugalomra van szüksége, így azután Roxanne lett érte a felelős. Ő fizette ki a számlákat, ő tanulmányozta át Jeffrey betétkönyvét, ő levelezett a kiadókkal. Sok időt töltött a konyhában. Az ápolónővértől megtanulta, hogyan kell a beteg ételeit elkészíteni, s az első hónap után teljesen magára vállalta a betegszobát. A nővért takarékossági okokból el kellett küldenie. Ugyanakkor a két néger cseléd közül is elment az egyik. Roxanne rádöbbent, hogy addig novelláról novellára éltek.
A legtöbbször Harry Cromwell jött el hozzá. Harryt megdöbbentette és lesújtotta a hír, s bár a felesége most már vele élt Chicagóban, tudott annyi időt szakítani, hogy havonta többször is kinézzen. Roxanne-nak jólesett az együttérzés, Harryban volt valami szenvedő vonás, valami lényegi sajnálatraméltóság, ami megnyugtatta Roxanne-t a társaságában. Roxanne egyénisége hirtelen elmélyült. Néha olyasmit érzett, hogy Jeffreyvel együtt a gyerekeit is elvesztette, azokat a gyerekeket, akikre most lett volna a legnagyobb szüksége, s akiket korábban kellett volna megszülnie.
Hat hónap telt el Jeffrey összeroppanása óta, s miután a lidérces álom felszakadozott, és nem a régi, hanem egy új, szürkébb és hidegebb világ tárult fel mögötte, Roxanne felkereste Harry feleségét. Bent járt Chicagóban, a vonat indulásáig volt még egy fölösleges órája, hát úgy gondolta, pusztán udvariasságból, hogy meglátogatja.
Amint belépett az ajtón, mindjárt az az érzése támadt, hogy a lakás roppantul hasonlít egy másik, régen látott helyiséghez - s csaknem ugyanabban a pillanatban eszébe jutott gyerekkorából a sarki pékbolt -: polcok, polcok, tele rózsaszínű cukormázas süteményekkel, az a fülledt rózsaszín, inkább hússzín, az a diadalmas, közönséges, undorító rózsaszín.
Ez a lakás is olyan. Még a szaga is rózsaszínű!
Cromwellné nyitott ajtót, rózsaszín és fekete pongyolában. A haja sárga volt: Roxanne úgy sejtette, hogy világosabb a természetesnél, hála egy kis hiperoxidnak, amit az asszony hetenként a hajmosó vizébe kever. A szeme áttetsző viaszkék, s csinos volt és túl öntudatosan kecses. A szívélyessége harsány és bizalmaskodó: a barátságos és ellenséges tónusok hirtelen vegyüléséből kitűnt, hogy ezek is, azok is csupán az arcán és a hangjában élnek - az önzés kemény magjához nem érnek le a mélybe, és az sem ér fel hozzájuk.
De Roxanne-nak mindez másodlagos volt; ő a pongyolát nézte döbbenten, mint akit megbabonáztak. Iszonyúan mocskos volt. Az alsó szegélyétől néhány centiméteres sávban kék port szedett magára a padlóról; azután egy szürke sáv következett, s ez végül átment a pongyola természetes színébe - a rózsaszínbe. Piszkos volt az ujja is, a gallérja is, és amikor a háziasszony az utat mutatva előreindult a nappali felé, Roxanne már tudta, hogy a nyaka is piszkos.
Egyoldalúan kereplő beszélgetés kezdődött. Cromwellné részletesen ismertette szimpátiáit és antipátiáit, a fejét, a gyomrát, a fogait, a lakását, s közben pimaszul, aggályosan igyekezett kirekeszteni Roxanne-t az életből, mintha feltételezné, hogy Roxanne, akit oly súlyos csapás ért, ezután messze el akarja kerülni az életet.
Roxanne mosolygott. Az a pongyola! Az a nyak!
Öt perc múlva egy kisfiú totyogott be a nappaliba - egy mocskos kisfiú, mocskos játszónadrágban. Az arca maszatos - Roxanne szerette volna ölbe venni és megtörülni az orrát; fejének más alkatrészei is kezelésre szorultak, kis cipője lyukas volt az orránál. Leírhatatlan!
- Milyen édes kisfiú! - kiáltotta Roxanne, sugárzó mosollyal. - Gyere ide hozzám.
Cromwellné hűvösen nézett a fiára.
- Ennek muszáj összemocskolni magát. Nézze meg az arcát! - Oldalt hajtotta a fejét, és bíráló szemmel meredt a kisfiúra.
- Milyen édes! - mondta megint Roxanne.
- Nézze meg a nadrágját - vonta össze szemöldökét Cromwellné.
- Ráférne egy tiszta nadrág, igaz, George?
George kíváncsian nézett rá. Az ő tudatában a nadrág szó egy kívülről összemocskolt ruhadarabot jelentett, olyat, amilyet most is viselt.
- Reggel megpróbáltam valahogy rendbe rakni - panaszolta Cromwellné, mint akinek már nagyon is próbára tették a türelmét -, de kiderült, hogy nincs több nadrágja, és nadrág nélkül mégse hagyhattam, hát megint ráadtam a régit ... és az arca ...
- Hány nadrágja van? - Roxanne hangja derűs érdeklődést fejezett ki, mintha azt kérdezné: "Önnek hány tollas legyezője van?"
- Hány? - Cromwellné eltűnődött, csinos szemöldökét ráncolva. - Azt hiszem, öt. Rengeteg. Tudom.
- Ötven centért kapni egyet.
Cromwellné szeme meglepetést árult el, és egy árnyalatnyi fölényt. Egy játszónadrág ára!
- Igazán? Fogalmam se volt róla. A gyereknek rengeteg nadrágja kellene hogy legyen, de egész héten nem volt egy perc szabad időm, hogy kiadjam a szennyest. - Majd félredobva az érdektelen témát: - De hadd mutassak magának egyet s mást ...
Felálltak, s Roxanne a háziasszonyt követve elhaladt a nyitott fürdőszobaajtó előtt - bent a fehérneművel teliszórt padló valóban azt mutatta, hogy jó ideje nem adták ki a szennyest -, majd egy másik szobába jutottak, melyben a rózsaszín úgyszólván megdicsőült. Ez volt Cromwellné szobája.
A háziasszony itt kinyitott egy szekrényajtót, és Roxanne ámuló szeme előtt feltárta nem mindennapi fehérneműkészletét. Tucatjával álltak benn a habkönnyű csipke- és selyemcsodák, valamennyi tiszta, gyűretlen, szemlátomást még érintetlen. Oldalt akasztókon, három új estélyi ruha.
- Van egypár szép holmim - mondta Cromwellné -, de alig van alkalmam, hogy viseljem. Harry nemigen szeret eljárni hazulról. - Sértődöttség szivárgott a hangjába. - Neki semmi se hiányzik, ha én egész nap dajka és háziasszony vagyok, este meg szerető feleség.
Roxanne megint elmosolyodott.
- Szép ruhái vannak.
- Van egypár. Hadd mutass ...
- Nagyon szépek - vágott a szavába Roxanne -, de most már rohannom kell, különben lekésem a vonatról.
Érezte, hogy reszket a keze. Szerette volna megfogni ezt a nőt, és megrázni ... megrázni. Szerette volna becsukatni valahová, ahol padlót súroltatnak vele.
- Nagyon szépek - mondta megint -, de én csak egy pillanatra jöttem.
- Sajnálom, hogy Harry nem volt itthon. Az ajtó felé mentek.
- Ja igen - mondta Roxanne, erőt véve magán: a hangja még mindig nyájas volt, és az ajka mosolygott -, azt hiszem, Argile-nál lehet olyan játszónadrágokat kapni. Viszontlátásra.
Roxanne csak kint az állomáson eszmélt rá, miután megváltotta a jegyét Marlowe-ba, hogy hat hónapja ez volt az első öt perc, amikor nem gondolt Jeffreyre.
Egy hét múlva Harry megjelent Marlowe-ban, váratlanul érkezett öt órakor, s miután a kerti úton a verandához ért, kimerülten lerogyott egy székre. Roxanne maga is sokat dolgozott aznap, és fáradt volt. Fél hatra várta az orvosokat, egy híres New York-i idegspecialistával együtt. Izgatott volt és nagyon levert, de amikor meglátta Harry szemét, leült melléje.
- Mi baj?
- Semmi, Roxanne - próbált tagadni a férfi. - Csak azért jöttem, hogy megnézzem, mi van Jeff-fel. Ne törődjön velem.
- Ugyan, Harry - erősködött Roxanne -, magának valami baja van.
- Semmi - hajtogatta a férfi. - Hogy van Jeff? Roxanne-nak aggodalom felhőzte az arcát.
- Valamivel rosszabbul, Harry. Ma jött meg dr. Jewett New Yorkból. Ő talán tud majd valami határozottat mondani. Azt akarja kideríteni, vajon ez a bénulás összefügg-e az eredeti vérröggel.
Harry felállt.
- Bocsánatot kérek - mondta feszesen. - Nem tudtam, hogy konzílium lesz. Akkor nem is jöttem volna. Gondoltam, elüldögélek egy órát a verandáján ...
- Üljön le - parancsolta Roxanne. Harry tétovázott.
- Üljön le, Harry, kedves Harry. - Roxanne-ból szinte áradt a gyöngédség, beburkolta a férfit. - Tudom, hogy valami baj van. Olyan fehér, mint a fal. Hozok magának egy üveg hideg sört.
Harry hirtelen visszaroskadt a székre, és kezébe temette az arcát.
- Nem bírom boldoggá tenni - mondta halkan. - Megpróbáltam, de hiába. Ma reggel volt köztünk egy kis szóváltás a reggeliről ... a városban reggeliztem ... aztán alighogy bementem az irodába, ő elutazott az anyjához Georgedzsal meg egy bőrönd csipkés alsóneművel.
- Harry!
- És nem tudom ...
Kint az úton megcsikordult a kavics, autó fordult a ház elé, és Roxanne felkiáltott:
- Dr. Jewett!
- Hát én akkor ...
- Megvárja, ugye? - vágott a szavába Roxanne, oda sem figyelve. Harry látta, hogy az ő problémája már eltűnt az asszony lelkének dúlt felszínéről.
Egy kínos perc következett: zavart, félszeg bemutatkozás, majd Harry bekísérte a többieket a házba, s megvárta, amíg eltűnnek a lépcsőn. Aztán bement a könyvtárszobába, és leült a nagy díványra.
Egy óra hosszat nézte a kartonfüggöny mintás redőin felfelé kúszó napsugarakat. Oly nagy volt a csönd, hogy egy csapdába esett darázs zümmögése, amint az ablaktáblán vergődött, szinte harsogásnak tetszett. Időnként valami másféle zümmögés is leszivárgott az emeletről, mintha nagyobb darazsak ütődnének nagyobb ablaktáblákhoz. S hallott még tompa lépteket, üvegek koccanását, ömlő víz csobogását.
Mit követett el ő és Roxanne, amiért az élet ilyen iszonyú csapásokat mér rájuk? Odafönt halottszemlét tartanak a barátja eleven lelke fölött; ő meg itt ül a szoba csendjében, s hallgatja egy darázs sirámát, éppúgy, mint gyerekkorában, amikor egy szigorú nagynéni arra kényszerítette, hogy órák hosszat üljön a székén vezeklésül valami rosszaságért. De most ki ültette ide? Miféle irtózatos nagynéni hajolt le az égből, hogy megbüntesse ... és miért?
Kittyre gondolt, s nagy reménytelenség szállta meg. Túl sok pénzbe került, ezen nem lehetett segíteni. Hirtelen úgy érezte, hogy gyűlöli. Szerette volna a földre dobni, megrúgni, a szemébe vágni, hogy csaló és pióca, hogy mocskos. És el kell vennie tőle a fiát.
Felállt, kezdett ide-oda járkálni a szobában. Ugyanakkor meghallotta, hogy a feje fölött is jár valaki a folyosón, és lépést tart vele. Akaratlanul is arra kellett gondolnia, vajon sikerül-e lépést tartaniuk, amíg az a valaki el nem ér a folyosó végére.
Kitty elment az anyjához. Isten legyen irgalmas hozzá, micsoda egy menedék! Megpróbálta elképzelni a találkozásukat: a sértett asszony odaroskad az anya mellére. Nem sikerült. Elképzelhetetlen, hogy Kittytől kiteljen bármiféle mély fájdalom. Harry már lassan megszokta, hogy hozzáférhetetlennek és érzéketlennek lássa. Persze el fognak válni, s aztán Kitty majd újra férjhez megy. Ezen eltűnődött. Kihez fog hozzámenni? Keserűen felnevetett, megállt; egy kép villant a szemébe: Kitty karja egy férfi nyaka körül, akinek az arcát nem látja, Kitty ajka, amint rátapad egy másik ajakra, nyilvánvaló szenvedélyben.
- Istenem! - kiáltotta hangosan. - Istenem, Istenem!
Aztán gyors egymásutánban jöttek a képek. A ma reggeli Kitty elhalványult; a szutykos pongyola felgöngyölődött és szétfoszlott; a duzzogások és dühöngések és könnyek mind-mind elúsztak. Kitty Carrt látta megint, a szőke Kitty Carrt, a nagy babaszemével. Igen, Kitty szerette őt, igazán szerette.
Egy idő múlva rájött, hogy van valami baja, aminek semmi köze Kittyhez vagy Jeffhez, valami egészen másféle dolog. Végül ráeszmélt, hogy mi az: éhes. Mi sem egyszerűbb! Mindjárt kimegy a konyhába, és kér egy szendvicset a néger szakácsnőtől. Aztán vissza kell mennie a városba.
Megállt a fal mellett, meghúzott egy kerek valamit, szórakozottan babrált vele, majd a szájába tette, és megkóstolta, mint a gyerek, aki belekóstolt a csillogó játékszerbe. Egy roppanás a foga alatt ... ó ...
A pongyoláját otthagyta, azt a mocskos, rózsaszínű pongyolát. Lehetett volna benne annyi becsület, hogy magával vigye. Most úgy hever a lakásban, mint a beteg kapcsolatuk hullája. Ő majd szeretné kidobni, de soha nem lesz rá képes, hogy megérintse. Az a pongyola is olyan, mint Kitty: puha és hajlékony, s ráadásul érzéketlen. Kittyt nem lehetett megérinteni; Kittyt nem lehetett elérni. Nem volt semmi, amit megérintsen az ember. Tudja ő ezt nagyon jól, mindig is tudta.
A fal felé nyúlt egy másik pogácsáért, s némi erőfeszítéssel le is tépte, szögestől. Gondosan kivette a szöget a pogácsa közepéből, s közben az a bárgyú gondolata támadt, vajon az elsővel együtt a szöget is bekapta-e. Marhaság! Emlékezne rá - óriási szög volt. Megint érezte a gyomrát. Nagyon éhes lehet. Megpróbált visszagondolni, s eszébe is jutott: tegnap nem vacsorázott. A lánynak kimenője volt, és Kitty a szobájában hentergett, és csokoládépasztillákat majszolt. Azt mondta: "nem kap levegőt", és nem bírja elviselni Harry közelségét, ő erre megfürdette és lefektette George-ot, aztán lefeküdt a díványra, hogy pihenjen egy percig, mielőtt a maga vacsorájával törődne. A díványon elaludt, s amikor tizenegy óra körül felébredt, semmit se talált a jégszekrényben egy kanálnyi krumplisalátán kívül. Azt meg is ette, néhány csokoládépasztillával együtt, ami Kitty íróasztalán maradt. Ma reggel sebtiben bekapott valamit a városban, mielőtt bement volna az irodába. De délfelé kezdett aggódni Kitty miatt, s végül úgy döntött, hogy hazamegy érte, és elviszi ebédelni. Aztán ott volt az a cédula a párnáján. A szekrényből eltűnt a fehérneműhalom, és Kitty utasításokat hagyott, hogy küldje utána a nagy bőröndöt.
Még soha életében nem volt ilyen éhes.
Hét órakor, amikor az alkalmi ápolónő lábujjhegyen lejött, Harry a díványon üldögélt, és a szőnyeget bámulta.
- Cromwell úr?
- Igen.
- A nagyságos asszony nem tud önnel vacsorázni ma este. Nem érzi jól magát. Azt üzeni, hogy a szakácsnőtől majd tetszik kapni valamit, és van egy üres vendégszoba is.
- Beteg, azt mondja?
- Lefeküdt a szobájában. Most ért véget a konzílium.
- És ... és sikerült valamilyen eredményre jutni?
- Igen - mondta az ápolónő halkan. - Jewett doktor úr azt mondja, hogy nincs remény. Curtain úr talán még sokáig is elél, de látni, mozogni vagy gondolkozni nem fog többé soha. Csak lélegzeni.
- Csak lélegzeni?
- Igen.
A nővér ekkor vette észre, hogy az íróasztal mellett, ahol emlékezete szerint egy tucat furcsa kerek tárgy sorakozott - úgy képzelte, valami egzotikus díszítmény lehet -, most csak egy látható. A többiek helyén a szög ütötte lyukacskák látszottak.
Harry báván követte a pillantását, majd felállt.
- Azt hiszem, nem maradok itt. Úgy tudom, van még egy vonat.
Az ápolónő bólintott. Harry fogta a kalapját.
- Viszontlátásra - mondta kedvesen a nővér.
- Viszontlátásra - felelte Harry, mintha magában beszélne, s nyilván valami belső kényszer hatására megállt az ajtó felé menet: a nővér látta, hogy az utolsó tárgyat is letépi a falról, és a zsebébe süllyeszti.
Aztán kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, lement a veranda lépcsőjén, és eltűnt a nővér szeme elől.
A tiszta fehér festék, amely kívülről takarta Jeffrey Curtain házát, egy idő múlva behódolt az évenként visszatérő júliusi napnak, és szerénysége jeléül szürkülni kezdett. Málladozott is - a régi festék törékeny pikkelyei felágaskodtak s hátradőltek, mintha aggastyánok végeznének valami groteszk tornamutatványt, végül pedig aláhullottak a penészhalálba, a dúsan tenyésző fű közé. A bejárat oszlopain csíkos lett a festék; a bal oldali kapubálványról leesett a fehér gömb; a zöld zsalugáterek előbb megsötétedtek, s azután már nem is lehetett rájuk fogni, hogy egyáltalán van színük.
A ház lassanként olyan lett, hogy az érzékeny lelkűek kerülni kezdték; valamelyik egyház temetőnek vásárolta meg az átlósan szemközti telket, s ez a körülmény, valamint az, hogy "ott él Curtainné azzal az élő holttesttel", eléggé kísérteties nimbuszba burkolta az egész utcarészt. Ez nem jelenti azt, mintha Roxanne-t magára hagyták volna. Férfiak is, nők is felkeresték, találkoztak vele a városban, ahová bevásárolni járt, hazafuvarozták a kocsijukban, s be is mentek egy pillanatra beszélgetni és magukon érezni azt a nyugtató sugárzást, amely még mindig ott játszott a mosolyában. De ismeretlen férfiak már nem követték elismerő pillantásokkal az utcán; a szépségére áttetsző fátyol borult, megfosztotta elevenségétől, bár nem terhelte se ráncokkal, se kövérséggel.
Roxanne jellegzetes alakja lett a kisvárosnak, apró történeteket meséltek róla: hogy amikor egy télen fagy borított mindent, és se szekér, se autó nem közlekedhetett, ő megtanult korcsolyázni, hogy minél gyorsabban eljusson a fűszereshez meg a patikába, s ne kelljen Jeffreyt sokáig magára hagynia. Azt mesélték, hogy amióta a férje megbénult, ő minden áldott éjjel ott alszik mellette egy keskeny ágyon, és nem engedi el a kezét.
Jeffrey Curtainről úgy beszéltek, mintha már nem is élne. Ahogy múltak az évek, az ismerősei lassanként meghaltak vagy elköltöztek, talán egy fél tucat ember maradt a régi cimborák közül, akikkel annak idején együtt itták a koktéleket, s keresztnevén szólították egymás feleségét, s esküdtek rá, hogy olyan szellemes és tehetséges fickót, mint Jeff, még sose látott ez a város. Most az alkalmi látogatóknak Jeffrey már nem volt több, mint az az ok, amiért Curtainné bocsánatot kér, és néha felszalad az emeletre, nem volt több, mint egy nyögés vagy élesebb kiáltás, ami a vasárnap délután fülledt melegében beszűrődik a csendes nappaliba.
Mozogni nem tudott; vak volt, néma, és teljesen öntudatlan. Egész nap az ágyában feküdt, kivéve reggelente azt a néhány percet, amit a tolókocsijában kellett töltenie, amíg Roxanne kitakarított. A bénulás lassan kúszott a szíve felé. Eleinte - az első évben - Roxanne néha válaszul valami egészen csekély kis szorítást érzett, ha megfogta a kezét, aztán az is elmúlt, megszűnt egy este, és nem tért vissza többé, Roxanne pedig két éjszakán át feküdt tágra nyílt szemmel a sötétbe bámulva, és azon tűnődve, vajon mi az, ami elment, a léleknek miféle töredéke szökhetett meg ismét, s azok a zilált, megtépázott idegek vajon a megértésnek miféle utolsó szikráját tudják még elvinni az agyba.
Aztán minden remény megszűnt. Roxanne kitartó ápolása nélkül az az utolsó szikra is régen kihunyt volna. Az asszony minden reggel megborotválta és megfürdette, a saját két kezével tette át az ágyból a székbe és a székből az ágyba. Állandóan ott volt a szobájában, orvosságot vitt, a párnáját igazgatta, úgy beszélt hozzá, mint egy majdnem emberszámba vett kutyához, választ vagy helybenhagyást nem is remélve - valami ködös megszokásból, mint ahogy az is imádkozik, aki már elvesztette a hitét.
Jó néhány ismerőse, köztük egy hírneves idegspecialista, világosan értésére adta, hogy fölösleges annyira törnie magát, hogy ha Jeffrey öntudatánál volna, szeretne minél előbb meghalni, hogy ha a szelleme ott lebegne valami ritkább közegben, semmiképp se fogadna el tőle ilyen áldozatot, s lázongva igyekezne végképp kitörni a test börtönéből.
- De amikor férjhez mentem Jeffreyhez - felelte szelíden megrázva a fejét -, úgy mondtuk: amíg csak szeretni fogom.
- No de azt már nem szereti, ami lett belőle.
- Szeretem azt, ami volt. Mi egyebet tehetnék?
A specialista vállat vont, elment, kijelentette, hogy Curtainné nagyszerű asszony, igazi angyal, de - tette hozzá - azért nagy kár érte.
- Biztos akadna férfi, legalább egy tucat, aki boldogan a gondját viselné ...
Néha akadt is. Egy-egy férfiban csakugyan feltámadt a remény - aztán tiszteletbe fulladt. Ez az asszony, bármenynyire furcsa is, nem tudott mást szeretni, mint az életet, a világban élő embereket, a csavargótól kezdve, akinek adott a szűkös falatjából, a hentesig, aki neki vágott le olcsón egy-egy hússzeletet a tőkéjén. A másik rész ott maradt valahol lepecsételve abban a kifejezéstelen múmiában, amely arcát a fényre tartva feküdt, éppoly gépiesen, mint egy iránytű, és mozdulatlanul várta, hogy a szíve fölött átcsapjon az utolsó hullám.
Aztán tizenegy év múlva Jeffrey meghalt egy májusi éjszaka közepén; az ablakpárkányt belepte az orgonaillat, s a szellő békakuruttyolást és kabócacirpelést hozott odakint-ről. Roxanne két óra tájban felriadt, és ijedten eszmélt rá, hogy végül is egyedül maradt a házban.
Aztán sok-sok délutánt töltött üldögélve a viharvert verandán, s nézte a lankás földeket, amint szelíd hullámzással lejtenek a fehér és zöld város felé. Eltűnődött rajta, mihez kezdjen az életével. Harminchat éves volt - csinos, erős, szabad. Az elmúlt évek felemésztették Jeffrey életbiztosítását; Roxanne vonakodva megvált a jobbra és balra elterülő földjeitől, sőt még a házra is felvett egy kis kölcsönt.
Férje halálával nagy fizikai nyugtalanság lepte meg. Hiányzott a sok reggeli tennivaló, hiányoztak a bejárások a városba s a rövid és ennélfogva hangsúlyozottabban szom-szédias találkozások a hentesnél vagy a fűszeresnél; hiányzott a két személyre való főzés, a betegnek szánt könnyű, pépes ételek készítése. Egyszer, amikor már nem bírta féken tartani a tettvágyát, kiment, és felásta az egész kertet. Évek óta nem történt ilyesmi a ház körül.
S egyedül töltötte az éjszakáit abban a szobában, amely tanúja volt házasélete üdvének, majd gyötrelmének. Hogy ismét találkozzon Jeff-fel, lélekben visszament abba a csodálatos évbe, abba a heves, szenvedélyes feloldódásba és közösségbe, s nem képzelődött esetleges újabb találkozásukról; gyakran előfordult, hogy felébredt, s azt kívánta, bárcsak ott feküdne mellette - ha élettelenül is, de legalább lélegezve - Jeff, aki megmaradt Jeffnek.
Özvegysége hatodik hónapjában egy délután a verandán üldögélt. Fekete ruhája a kövérségnek még a látszatától is megóvta. Vénasszonyok nyara volt, Roxanne körül minden aranyosbarna; nagy csönd, melyet csak a levelek sóhaja tör meg; nyugaton a négyórai nap sárga és piros csíkokat von a lángoló égre. A legtöbb madár elköltözött már; csak egy veréb csiripelt időnként - fészke az egyik oszlop párkányán -, s néha surrogva felröppent a magasba. Roxanne odahúzta a székét, hogy jobban lássa, és átengedte magát az álmos délutáni semmittevésnek.
Harry Cromwellt várta vacsorára Chicagóból. Amióta elvált a feleségétől - már nyolc éve -, Harry gyakran meglátogatta. S kialakult a látogatások hagyományos rendje: először is felmentek megnézni Jeffet; Harry leült az ágy szélére, és joviális hangon megkérdezte:
- No, öreg fiú, hogy vagy máma?
Roxanne ott állt mellette, és merően figyelte Jeffet: szerette volna azt képzelni, hogy a romba dőlt elmén legalább a felismerés árnyéka végigfut a régi jó barát láttán - de a sápadt, faragott fej csak azt az egyetlen lassú mozdulatot ismételgette, a fény felé, mintha a vak szemgolyók mögött volna valami, s egy másik, rég kihunyt fényt keresne szüntelenül.
Nyolc éven át tartottak ezek a látogatások - Harry megjött minden húsvétkor, karácsonykor. Hálaadás-napon és sok vasárnapon, megnézte Jeffet, s azután hosszasan elbeszélgetett Roxanne-nal a verandán. Mélységesen ragaszkodott az asszonyhoz. Ezt a kapcsolatot soha nem próbálta leplezni, és nem igyekezett elmélyíteni. Roxanne volt a legjobb barátja. Ő volt a béke, a nyugalom; ő volt a múlt. Senki más nem ismerte Harry tragédiáját.
A temetésre is eljött, de azután a cég, amelynél dolgozott, áthelyezte Keletre, s csak üzleti úton került ismét Chicago környékére. Roxanne megírta neki, hogy jöjjön, ha tud. Harry egy éjszakát töltött a városban, aztán kiment hozzá.
Kezet fogtak, s Harry segített egymás mellé tolni két hintaszéket.
- Hogy van George?
- Köszönöm, jól, Roxanne. Úgy látszik, szereti az iskolát.
- Nem is volt más megoldás, mint beadni valahová.
- Hát persze.
- Nagyon hiányzik, Harry?
- Mi tagadás ... hiányzik. Nagyon furcsa gyerek ...
Sokat mesélt George-ról. Roxanne érdeklődéssel hallgatta. Harrynak a legközelebbi szünidőben magával kell hoznia a gyereket. Hiszen csak egyszer látta, egészen kis korában, piszkos játszónadrágban.
Kint hagyta Harryt az újságjával, míg a vacsorát készítette - négy szelet húst sütött aznap estére, kései zöldséget adott hozzá -, végül asztalhoz ültek, és tovább beszélgettek George-ról.
- Ha nekem is volna gyerekem ... - mondta Roxanne. Később, miután Harry ellátta szerény pénzügyi tanácsaival, sétára indultak a kertben, s meg-megállva próbálták felismerni a régi cementpadok vagy a teniszpálya helyét ...
- Emlékszik ...
Ezzel megindult az emlékek áradata: az a nap, amikor a rengeteg fényképet csinálták, és Jeffet is lekapták, a borjún lovagolva; az a rajz, amelyet Harry készített Jeffről és Roxanne-ról: a fűben feküdtek elnyúlva, majdnem összeért a fejük. Fedett átjárót akartak építeni a ház meg a dolgozószoba-fészer közé, hogy Jeff esős időben is használhassa; el is kezdték az építést, de nem maradt belőle semmi, csak egy háromszög alakú töredék, amely most is ott van a házhoz erősítve, és olyan, mint egy rozoga tyúkketrec.
- És azok a hideg mentolos puncsok!
- És Jeff notesze! Emlékszik, Harry, mennyit nevettünk, amikor sikerült kilopni a zsebéből, és hangosan felolvastunk egy oldalt? És hogy milyen éktelenül dühös lett tőle?
- Mint egy tigris! Ha az írásairól volt szó, nem ismert tréfát.
Mindketten hallgattak egy pillanatig, majd Harry azt mondta:
- Arról beszéltünk, hogy mi is kiköltözhetnénk ide. Emlékszik? Hogy megvásárolhatnánk a szomszédos húsz acre-t. S hogy milyen murikat rendeznénk!
Megint csend lett - ezúttal Roxanne törte meg egy halk kérdéssel:
- Szokott hallani, róla, Harry?
- Hogyne ... előfordul - felelte Harry csöndes nyugalommal. - Seattle-ben él. Újra férjhez ment egy Horton nevű emberhez, aki valami fakitermelő mágnás. Állítólag sokkal idősebb nála.
- És most hogy viselkedik?
- Jól ... legalábbis úgy hallom. Tudja, most mindene megvan. Nincs sok dolga, legfeljebb esténként ki kell öltöznie a férje kedvéért.
- Aha.
Harry másra terelte a szót, természetes hangon:
- Megtartja a házat?
- Azt hiszem - bólintott Roxanne. - Olyan régóta élek itt, Harry, szörnyű lenne elköltözni. Arra is gondoltam már, hogy ápolónő leszek, de akkor persze nem maradhatnék. Végül is a penzió mellett döntöttem.
- Penzióban akar élni?
- Penziót akarok nyitni. Gondolja, hogy az valami rettenetes dolog? Lenne egy néger asszony segítségem, és nyaranta körülbelül nyolc vendéget tudnék befogadni, télen meg kettőt-hármat, ha egyáltalán jönnének. Persze, kívülről-belülről ki kell festetnem, és rendbe kell hozatnom a házat.
Harry elgondolkozott.
- Hát igen, Roxanne, de ... persze maga tudja a legjobban, hogy mit lehet csinálni ... de azért mégis olyan szörnyen hangzik. Hiszen maga fiatal asszonyként jött ide.
- Talán éppen azért maradok itt szívesen, akár penziótulajdonosnak is - mondta Roxanne.
- Emlékszem egy sütet pogácsájára.
- Jaj, az a pogácsa - kiáltotta Roxanne. - No, azért nem is lehetett az olyan rossz, hiszen maga egykettőre felfalta az egészet, mint hallottam. Tudja, aznap nagyon le voltam törve, de mégis, szinte nevettem, amikor a nővér elmondta, mi lett a pogácsákkal.
- Láttam, hogy a tizenkét szögnek még mindig ott a helye a könyvtárszoba falában, ahová Jeff beverte.
- Bizony.
Közben egészen besötétedett, a levegő meghűvösödött; egy kis szélkitörés lefújta az ágakról az utolsó levélrajt. Roxanne megborzongott.
- Menjünk be inkább. Harry az órájára nézett.
- Késő van. Lassanként indulnom kell. Holnap Keletre utazom.
- Muszáj?
Még álltak egy pillanatig a veranda födele alatt, s nézték a holdat, amely úgy tetszett, hótól duzzadva úszik ki a távolban a tó felől. Elmúlt a nyár, most már a vénasszonyok nyara is. A fű hideg volt, nem lepte be se köd, se harmat. Ha majd elbúcsúztak, az asszony bemegy, meggyújtja a gázt, és becsukja a zsalugátereket, a férfi pedig elbaktat az ösvényen a városka felé. Ők ketten korán megismerték az életet, s az élet hamar faképnél hagyta őket, de nem hagyott maga után keserűséget, csak szánalmat; nem hagyott kiábrándulást, csak szenvedést. Amikor kezet fogtak, már eléggé világított a hold, hogy láthassák egymás szemében a megsűrűsödő szeretetet.
Réz Ádám fordítása
A legtöbb labdaszedő srác szegény volt, mint a templom egere, s egyszobás házban lakott, az obligát rozzant tehénnel a kiskertben. Dexter Green apja azonban Black Bear második legjobb szatócsboltját mondhatta magáénak - a legjobbat, a Kerékagy nevezetűt pénzesebb vevőkör látogatta Sherry Islandről -, így hát Dexter csak azért labdaszedős-ködött, hogy zsebpénzt szerezzen.
Ősszel, amikor hirtelen csípősek és szürkék lesznek a napok Minnesotában, majd úgy zúdul le a hosszú tél a vidékre, mint pléhdobozra a fedele, Dexter sítalpain járta a golfpálya hó alá temetett csapásait. A táj hallatlan bánatba döntötte ilyenkor - egyenesen sértette, hogy az ápolt játéktér egyszeriben kietlen ugarrá változott, melyet most hosszú, hosszú időre csupán borzas verebek látogatnak. Elviselhetetlennek tűnt az is, hogy a starthelyeken, ahol nyáron csak úgy csattogtak a színes zászlócskák, e pillanatban mindössze félig a hóba roskadt homokosládákat lehetett látni. Miközben átkelt a dombokon, a galád, hideg szél szembefújta, ha meg a nap sütött, hunyorogva baktatott a vakító, végtelen ragyogásban.
Áprilisban egyszerre megszűnt a tél. A hó szinte belerohant a Black Bear-tóba, mintha az első golfozók kedvéért tenné, akik már alig várták, hogy fekete és vörös labdáikkal végigküzdhessék a játékszezont. A hideg egyik napról a másikra búcsút mondott: távozását nem kísérte sok hűhó, csillogó locspocs.
Dexter tapasztalatból tudta, hogy Észak tavaszában van valami kietlen, mint ahogy az sem kerülte el figyelmét, milyen pompázatos itt az ősz. Ősszel mindig ökölbe szorult a keze, reszketett, értelmetlenségeket motyogott magában, és időnként fura vezényszavakat intézett képzeletbeli hallgatóságához, nem létező hadseregéhez. Októberben lelke megtelt reménnyel, ez novemberben diadalittas mámorrá fokozódott, és széles jókedvében, a Sherry Islanden töltött nyár röpke élményei alapján, elkezdte festegetni a fantázia vásznait. Golfbajnok lett, és százszor is megverte az álombéli golfpályán vívott nagyszerű küzdelemben Mr. T. A. Hedricket, miközben fáradhatatlanul színezgette a mérkőzés részleteit - olykor szinte nevetségesen könnyen nyert, máskor meg nagyszerű finissel hozta be lemaradását. Aztán megint látta magát, amint Mr. Mortimer Joneshoz hasonlóan egy Fierce-Arrow kocsiból lép ki, és közönyös képpel vonul be a Sherry Island Golf Club szalonjába, látta magát, amint lelkes tisztelői közepette fejesugrásból tart bemutatót a klub csónakházának trambulinján. A csodálói közt, akik tátott szájjal figyelték, ott volt Mr. Mortimer Jones is. Végre az a nap is elkövetkezett, amikor Mr. Jones - nem, nem a szelleme, hanem ő maga - könnyes szemmel lépett Dexter elé, és azt mondta, hogy igen, ő, Dexter a legkülönb, izé, srác a pályán, és hogy maradna-e, ha Mr. Jones hajlandó volna költségekbe verni magát emiatt, mivelhogy mások, vagyis hogy a többi srác egymás után bitangolja el a klub golf labdáit ... Naponta minden lyukban otthagynak egyet ...
- Nem, uram - mondta Dexter nagyon határozottan. - Nem szedek többet labdát, nem cipelek. - Majd kis szünet után hozzátette: - Kiöregedtem én már az ilyesmiből.
- Maga nem lehet több, mint tizennégy éves. Mondja, hogy az ördögbe épp ma jutott eszébe, hogy fölmondjon? Különben is, nem megígérte, hogy a jövő héten eljön velem a központi vetélkedőre?
- Nem, nem, kiöregedtem, tudom.
Dexter beadta első osztályú klub jelvényét, felvette a pénzt, ami még járt neki a felügyelőtől, és szépen hazament Black Bear Village-be.
- A legjobb izé, labdaszedő srác, akit valaha is ismertem - sopánkodott ezen a délutánon itala mellett Mr. Jones. - Sose vesztett el labdát! Szófogadó! Intelligens! Csendes! Becsületes! Tisztességtudó!
Akinek mindezt köszönhették, egy tizenegy éves leányka volt, abból a gyerekkorában mesébe illőn csúnya fajtából, amely néhány év alatt elmondhatatlan szépséggé fejlődik, és férfiak tömegeit dönti romlásba: ennek jele máris észrevehető volt, fiatal kora ellenére. Volt abban valami ördögi, ahogy szája szélét mosolyra biggyesztette, meg ahogy - tisztára istenkísértés! - gyönyörű szemei parázslottak. Ilyen nőkben korán ébred a szenvedély. A lánykában már láthatóan lobogott, s ragyogva sütött keresztül vékonyka kis testén.
Játékra éhesen jelent meg egy reggel kilenckor a golfpályán, egy fehér fityulás nevelőnő és egy fehér vitorlavászon zsákba csomagolt öt új kis ütő társaságában - a zsákot a nevelőnő cipelte. Amikor Dexter megpillantotta, ott állt a srácok kabinja előtt, elég zavartan, de zavarát megpróbálta azzal leplezni, hogy erőltetett beszélgetésbe kezdett a nevelőnővel, amit azonban alig enyhített feltűnően semmitmondó grimasza.
- Hát igen, szép napunk van ma, Hilda - hallotta Dexter. A kislány elbiggyesztette a száját, mosolygott, majd miután lopva körülpillantott, rögtön megakadt a fiún a tekintete.
Ekkor így folytatta a nevelőnővel a beszélgetést:
- Hát nem úgy látom, mintha sokan volnának itt ma délelőtt, nem igaz?
Ezután ismét a ragyogó, feltűnően mesterkélt, de mégis meggyőző mosoly következett.
- Fogalmam nincs, most mihez kezdjünk - mondta a nevelőnő, s a levegőbe bámult.
- Semmi baj. Majd én intézkedem.
Dexter semmi pénzért meg nem mozdult volna, száját is eltátotta. Tudta, ha egyetlen lépést is tesz előre, a kislány felfedezi, hogy bámulja, ha meg visszalép egyet, elveszti szem elől a lány arcát. Egy pillanatra hihetetlennek tűnt neki, hogy a lány ilyen fiatal. Aztán eszébe jutott, hogy múlt évben többször is látta, mégpedig bakfisoknak való sportöltözékben.
Hirtelen, akaratlanul fölnevetett, de rögtön abba is hagyta. Aztán észbe kapott, és nekilódult, hogy elszeleljen.
- Hé, fiú ...
Dexter megállt.
- Fiú ...
A kiáltás csak neki szólhatott. De nemcsak ez állította meg, hanem a behízelgő, képtelen mosoly is - az izgató, titokzatos mosoly, amelyre még tucatnyi férfi fog emlékezni, nagypapa koráig.
- Te fiú, mondd csak, hol a golfmester?
- Leckét ad.
- És a felügyelő?
- Még nem jött be ma.
- Aha. - Ez egy pillanatra megzavarta a lányt. Felváltva nehézkedett hol a jobb, hol meg a bal lábára.
- Szükségünk volna egy labdaszedő fiúra - mondta a nörsz. - Mrs. Mortimer Jones kiküldött golfozni minket, de labdaszedő nélkül úgysem boldogulunk.
A nevelőnő ekkor elhallgatott, mert Miss Jones fenyegető tekintetet vetett rá, melyet azonban rögtön a fenti mosoly követett.
- Rajtam kívül nincs itt senki - mondta Dexter, a nörszhöz intézve szavait. - Nekem meg itt kell maradnom, hogy tartsam a frontot, míg meg nem jön a főnök.
- Aha.
Miss Jones és kísérete most visszavonult. Tisztes távolban Dextertől, heves vitába kezdtek, amely odáig fajult, hogy Miss Jones földhöz vágta az egyik ütőt. A nagyobb hangsúly kedvéért felvette megint, és éppen azon volt, hogy egyenesen a nörsz keblére sújtson le vele, amikor a nörsz megragadta az ütőt, és kicsavarta a kezéből.
- Maga piszkos kis ... Maga közönséges, vén izé! - sikoltotta Miss Jones.
Újabb veszekedés kezdődött. Miután hamar rájött, hogy a jelenet a komédia határait súrolja, Dexter többször nevetni kezdett, de mindannyiszor abbahagyta, amikor úgy sejtette, hogy még meghallhatják ... Valahogy az volt az érzése, hogy a kislánynak komoly oka van rá, hogy üsse a nevelőnőjét.
A helyzetet szerencsére megmentette a felügyelő megjelenése, akit a nörsz rögtön magához intett.
- Miss Jonesnak szüksége volna egy fiúra, de ez azt mondja, nem mehet.
- Mr. McKenna azt mondta, várjam meg, amíg maga nem jön - hadarta Dexter.
- Hát itt van, megjött - mondta Miss Jones, miközben huncutul vigyorgott rá a felügyelőre. Eldobta a zsákot, és - a legszívdöglesztőbb fazonban - megindult a starthely felé.
- Hát akkor? - mondta a felügyelő. - Mit állsz itt, mint valami sóbálvány? Gyerünk, szedd fel szépen a fiatal hölgy ütőit.
- Nem hiszem, hogy megyek ma - mondta Dexter.
- Szóval, nem ...
- Azt hiszem, felmondok inkább.
Merész döntése elborzasztotta. Egyike volt a legkedveltebb labdaszedő srácoknak, és a havi harminc dollárt, amit itt kapott, sehol a tó környékén nem lehetett megkeresni. De az esemény annyira erős hatással volt rá, hogy zavara azonnali erőszakos levezetést igényelt.
De még ez sem fedi a teljes igazságot. Mint ahogy annyiszor történik majd vele a jövőben, Dextert ez alkalommal is öntudatlan téli álmai vezérelték.
E téli álmok jellege és alkalomszerűsége később, persze, rengeteget változott, tartalmuk azonban ugyanaz maradt. Néhány esztendő múlva éppen álmai hatására mondott búcsút Dexter a minnesotai egyetem közgazdasági karának - apjának most tűrhetően ment, s szívesen vállalta is a költségeket -, mégpedig azokért a fölötte bizonytalan előnyökért, amelyeket egy régebbi, híresebb keleti parti intézmény kínált számára, noha itt szegénysége miatt meg kellett húznia magát. De ne tévedjünk: mivel ezek a téli álmok kezdetben a gazdagok köré szövődtek, ez távolról sem jelenti, hogy a fiút csupán sznob nagyravágyás sarkallta. Nem, ő nem a csillogó tárgyak és emberek társaságát áhította, hanem magát a csillogást. Gyakran nyújtotta ki tenyerét valami luxus után, anélkül, hogy sejtette volna, minek is az neki, és olykor nem is volt egyéb a jutalma, mint érthetetlen lemondás és nélkülözés, amelyekben oly nagyon bővelkedik az élet.
Történetünk éppen egy ilyen lemondásról szól - teljes pályafutásának leírása nem témánk.
Pénzt keresett, és már ez eléggé elszórakoztatta. Tanulmányai befejeztével abban a városban telepedett le, amelyből Black Bear Lake gazdag kuncsaftjai jöttek. Alig volt huszonhárom éves, és két év sem telt bele, s máris többen beszéltek úgy róla, mint "belevaló fickó"-ról. A körülötte élő gazdag fiúk még csak kötvényekkel házaltak, vagy megpróbálták nagy óvatosan befektetni az apai örökséget, vagy azon igyekeztek, hogy végigbóklásszák a George Washington Kereskedelmi Szaktanfolyam két tucat kötetét, míg Dexter - nem egyébre, mint egyetemi diplomájára és jó beszélőkéjére támaszkodva - egyszerűen kölcsönvett ezer dollárt, és partnerséget vásárolt magának egy mosodában.
Mikor belement az üzletbe, a mosoda még kicsi volt, de Dexter rászánta magát, hogy megtanulja, hogyan mossák az angolok a finom fehér gyapjú golfharisnyákat, anélkül, hogy összemennének, és egy év alatt elérte, hogy ő szolgált ki minden bricsesznadrágost. Megrendelői éppoly hűségesen küldték mosodájába Shetland-harisnyáikat és pulóvereiket, mint ahogy ahhoz ragaszkodtak, hogy olyan srác kísérje őket, aki nem veszít labdát. Nem sokkal később már a nejek alsóit is ő mosta, ekkor már öt fióküzlete működött a város különböző részeiben. Huszonhetedik életévét sem töltötte be, s máris az egész környék legnagyobb mosodahálózatát mondhatta magáénak. Ekkor történt, hogy mindent eladott, és New Yorkba ment. Történetének az a része azonban, amely bennünket foglalkoztat, azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor első nagy üzleteit csinálta.
Huszonhárom éves volt ekkor, és egy napon Mr. Hart - aki azok közé tartozott, akik úgy beszéltek Dexterről, mint "belevaló fickó"-ról - adott neki egy vendégbelépőt hétvégére a Sherry Island Golf Clubba, így aztán meg is jelent ott, beírta a nevét a vendégkönyvbe, és egy egész délutánon át négyesben golfozott Mr. Hart, Mr. Sandwood és Mr. T. A. Hedrick urakkal. Nem tartotta szükségesnek, hogy elárulja, hogy valamikor ezen a pályán cipelte Mr. Hart ütőit, és hogy úgy ismer minden kis és nagy csapdát, mint a tenyerét. Meglepte ugyanakkor, hogy hosszú pillantásokat vet a társaságot kísérő négy srácra, élénken kutatva vonásaikat és gesztusaikat, reménykedve, hátha felfedezheti bennük régi önmagát - oly nagy volt a szakadék múltja és jelene közt.
Érdekes nap volt ez, teletűzdelve egykori benyomások röpke emlékeivel. Egyszer azt gondolta, hogy közönséges betolakodó, másszor meg teljesen hatalmába kerítette a fölény, amit Mr. T. A. Hedrickkel szemben érzett, aki untatta, és aki már golfozni sem tudott.
Mr. Hart a tizenötödik green közelében labdát vesztett, s ekkor valami hallatlan dolog történt. Miközben végigkutatták a szűrős füvet a gyep körül, a mögöttük levő halom felől éles "Vigyázz!" kiáltás hangzott. Mindnyájan megfordultak, mire egy vadonatúj labda röpült át a halmon, és hasba találta Mr. T. A. Hedricket.
- Ej, az istenit! - kiáltotta Mr. Hedrick. - Igazán leküldhetnék ezeket az őrült némbereket a pályáról! Kezd életveszélyes lenni.
A halom mögül előbukkant egy fejecske, és rögtön beszélni kezdett:
- Megengedik, hogy átvágjunk?
- Jól hasba vágott! - üvöltötte Mr. Hedrick.
- Tényleg? - A lány közelebb lépett a férficsoporthoz. - Bocsánat. De hát kiabáltam, hogy "Vigyázz!"
A lány egyikről a másikra tekintett, majd kezdte végigpásztázni a pályát.
- Lehet, hogy bakot lőttem?
Lehetetlen volt eldönteni, hogy ez egyszerű kérdés volt-e, vagy kétértelműség. Egy pillanat múlva mégsem maradt kétség ez utóbbi felől, ugyanis, amikor partnere előkerült a halom mögül, jókedvűen odakiáltott neki:
- Itt vagyok! A greenen maradtam volna, ha nem találok el valamit!
Amikor újra beállt, hogy a rövid vassal üssön, Dexter közelebbről megszemlélhette. Kék, halszálkás kosztüm volt rajta, a nyakán és vállán fehér paszpóllal, ami kiemelte bőrének barna színét. Túlzott karcsúságának, amely tizenegy éves korában annyira nem illett szenvedélyes szeméhez és lebiggyedő szája szögletéhez, tökéletesen nyoma veszett. Megkapóan szép volt most. A rózsapír úgy oszlott el orcáján, mint valami képen - nem, nem volt ez "rárakott" szín, hanem inkább valamiféle hullámzó és lázas, de igen szépen árnyalt melegség, és úgy látszott, minden pillanatban elhalványodhat és eltűnhet. E szín és szájának mozgékonysága áradó, lázban égő lélekről és kicsattanó életerőről tanúskodott, és ezt a benyomást csak részben tompította szemének bágyadt fénye.
Türelmetlenül és oda sem figyelve lendítette meg rövid ütőjét, és a labdát most egy homokosládába röpítette a green másik oldalán. Egy gyors, erőltetett mosollyal és egy közömbös "Köszönöm"-mel eredt utána.
- Judy Jones! - jegyezte meg Mr. Hedrick a következő starthelyen, miközben néhány pillanatig arra vártak, hogy kicsit elébük jusson. - Az hiányzik neki, hogy valaki a térdére fektesse, és vagy hat hónapig egyfolytában nadrágolja, és aztán férjhez vele egy régimódi huszárkapitányhoz!
- De jól néz ki, az istenit! - mondta Mr. Sandwood, aki nemrég múlt harmincéves.
- Jól ám! - vetette közbe megvetően Mr. Hedrick. - Úgy néz, mintha mindig arra várna, hogy megcsókolják. Minden borjút megbámul azokkal a nagy tehénszemeivel.
Kiérzett, hogy nem az anyai ösztönökre céloz.
- Ha akarná, tudna jól golfot játszani - mondta Mr. Sandwood.
- Fogalma sincs.
- De van alakja - mondta Mr. Sandwood.
- Inkább adjunk hálát az Istennek, hogy nem keményebb labdával játszik - jegyezte meg Mr. Hart, és Dexterre kacsintott.
Később, már délután, a nap vad arany táncolásba kezdett, majd beleveszve a kéktől skarlátig terjedő színskála pompájába, maga mögött hagyta a száraz, zizegő nyugati éjszakát. Dexter a golf klub verandájáról figyelte, hogyan fodrozódik a víz színe a gyenge szélben - ezüst szirup a nyári hold alatt. Ekkor a hold ajkára szorította mutatóujját, s a tó tiszta, sápadt fényű, de végtelenül csendes úszómedencévé változott. Dexter felhúzta fürdődresszét, kiúszott a legtávolabbi pallóig, s kinyújtózva elterült. A víz csendesen csöpögött róla a trambulin szőnyegére.
Itt egy hal ugrott ki a vízből, amott egy hullócsillag szikrázott, és a tó körül ragyogtak a lámpák. A túloldalon, egy sötét félszigeten, egy zongora a múlt nyár, elmúlt nyarak dalocskáit játszotta, dalokat a Mosoly országa című operettből, a Luxemburg grófjából, meg a Csokoládékatonát, és mert Dexter rajongott az olyan zongorajátékért, amely vízfelületről érkezik, áhítatosan feküdt, és hallgatta.
A dal, amelyet e pillanatban játszott a zongorista, még akkor jött divatba, amikor Dexter másodéves volt a kollégiumban. Egyszer iskolai ünnepélyen játszották, de mert neki nem volt pénze ilyesmire, a tornatermen kívül hallgathatta csak. A dallam hirtelen lázba hozta, és ekkor, ebben a különös állapotban értette meg, mi is történik most vele. Valami megmagyarázhatatlanul mélységes megértés vagy talán inkább megérzés megsejtette vele, hogy most benne lubickol az áradó életben, és hogy körülötte minden ragyog a fénytől és a szépségtől, amit azonban csak most élvezhet, később soha többé.
Egy lapos, hosszúkás, fehér jármű vált ki most a sziget sötétjéből, maga elé köpködve a rohanó motor robaját. Két ágra szakadva örvénylett mögötte a habos víz. A csónak nem sokkal ezután melléje ért, s teljesen elfojtotta robajló fröcskölése hangjával a zongora szenvedélyes kalimpálását. Dexter felkönyökölt, és egy álló alakot vett észre a kormánynál: fekete szemek figyelték a víztükör ismét növekvő távolából. Ekkor a csónak elviharzott, s hatalmas és céltalan fröcsköléssel körözött tovább a tó közepén. Hasonló szeszélyességgel az egyik kör hirtelen kiegyenesedett, és a jármű megindult egyenesen a palló felé.
- Ki az ott? - kiáltotta a nő, miután leállította a motort. Most már olyan közel volt, hogy Dexter a dresszét is látta, amely nem volt egyéb, mint egy rózsaszín mackó.
A csónak orra nekiütődött a pallónak, amely kackiásan lengeni kezdett az összeütközéstől. A férfi a lány elé sietett. Mindketten meglepetve ismerték fel egymást.
- Nem azokkal volt, akiken átvágtunk ma délután? - kérdezte a lány.
Azokkal volt, persze hogy azokkal volt.
- Mondja, tud motorcsónakot vezetni? Ha tud, akkor vezesse, mert én most ráállok a deszkára ... Különben Judy Jones a nevem.
Egy vigyort előlegezett a férfinak, egy abszurd vigyort, ami csak az akart lenni, ugyanis nem sikerült groteszkre, hiszen a lány úgy csavargatta a száját, ahogy szokta, és gyönyörű lett. - A túlparton lakom, ott, abban a házban, és egy ember vár rám, és amikor a kapu elé hajtott, én kihajtottam a tóra, mert azt mondja, én vagyok az ideálja.
Itt egy hal ugrott a levegőbe, amott egy hullócsillag szikrázott, s a tó körül ragyogtak a lámpák. Dexter Judy Jones mellett ült, aki elmagyarázta, hogyan kell vezetni a csónakot. Aztán a vízbe siklott, s istenkísértő tempókkal úszott a ficánkoló kötélre akasztott deszkáig. Jó volt nézni, látványa annyira sem fárasztotta a szemet, mint egy sodródó ág vagy egy repülő sirály. Mogyoróbarnára sült karjai hajlékonyan mozogtak a tompán platinaszínű habokban, előbb a könyök jelent meg, elöntve az alkart egy adag lecsurgó vízzel, aztán kinyúlt, le és előre, s ösvényt vágott a testnek.
Befelé indultak, a tónak. Miután megfordult, Dexter észrevette, hogy a lány most térdelve kuporog a megfordított deszka legvégén.
- Gyorsabban - kiáltotta -, olyan gyorsan, ahogy csak tud!
Dexter engedelmesen gázt adott, s a hajó orrán felcsapott a fehér hab. Mikor megint körülnézett, a lány már ott állt a rohanó deszkán, karját kitárta, szemét a holdra emelte.
- Szörnyű hideg van - kiáltotta a lány. - Hogy hívják?
Dexter megmondta.
- Nem akar velem vacsorázni holnap este?
Szíve megugrott, mint a csónak botkormánya, és a pillanatnyi hangulat - immár másodszor - új irányt adott életének.
Másnap este, miközben a lányt várta, hogy lejöjjön az emeletről, Dexter azokkal a férfiakkal együtt segített benépesíteni a bársonypuhaságú nyári szalont meg a belőle nyíló verandát, akik egyszer már szeretői voltak Judy Jonesnak. Jól ismerte az effajta férfitársaságot, ugyanilyen fiatalemberekkel már találkozott, amikor először jelent meg az egyetemen: elegáns középiskolákból jöttek, jól szabott öltönyöket viseltek, és bőrükön ott barnállott egészséges nyaralásaik barna színe. Hamar felmérte azonban, hogy bizonyos értelemben mégiscsak különb náluk. Elhasználatlanabb és erősebb. Noha ily módon visszanyerte önbizalmát, azt kívánta, hogy fiai majd ilyenek legyenek, hiszen be kellett vallania magának, hogy ő csak a kemény, szívós törzsök, amelyből ez a fajta ered.
Mikor végre eljött az ideje, hogy jobb ruhákat hordhasson, hamar rájött, hogy kik Amerika legjobb szabói, és csakugyan, Amerika legjobb szabói varrták azt az öltönyét is, melyet ezen az estén viselt. Tartózkodó stílusát egyetemének köszönhette, amely éppen ebben különbözött más főiskoláktól. Megértette, hogy ez a felfogás előnyös számára, és teljesen magáévá is tette, tisztában volt vele, hogy a nemtörődöm, hanyag öltözködés és viselkedés több önbizalmat igényel, mint a kínos gondosság. A nemtörődömséget azonban fenntartotta eljövendő gyermekeinek. Anyját Krimplichnek hívták. Cseh parasztcsaládból származott, és élete végéig csupán törve beszélt angolul. Fia csak a kiszabott utat követhette.
Nem sokkal hét óra után Judy Jones lejött a lépcsőn. Kék selyem kisestélyit viselt, és Dexter kicsit megcsalva érezte magát, hogy nem valami puccosabb holmiban fogadják. Ez az érzése még csak fokozódott, amikor a lány a tálaló ablakához lépett, és miután kinyitotta, kiszólt: - Jöhet a vacsora, Martha.
Dexter azt várta, hogy butler szolgálja majd ki, és hogy vacsora előtt koktélt kap. De mihelyt egymás mellé telepedtek a kanapén, és tekintetük találkozott, rögtön elhessegette ünneprontó gondolatait.
- Apa meg anya nincsenek itthon - mondta a lány.
Dexternek eszébe jutott utolsó találkozása Judy apjával, és rögtön megörült, hogy a lány szülei nem lesznek jelen ezen az estén. Biztos puhatolóznának, kiféle.
Dexter Keeble-ben született, egy minnesotai faluban, ötven mérföldre északra innen, és Black Bear Village helyett mindig odavalónak mondta magát. Nem is volt rossz vidéki városból származni, föltéve, ha a szóban forgó hely nem volt túlságosan szem előtt, és divatos fürdőhelyek nem használták előszobának.
Az egyetemen töltött éveiről beszélgettek - Judy elég sokszor megfordult ott az utóbbi két esztendő alatt -, aztán a közeli nagyobb városról, ahonnan Sherry Island látogatói jöttek, meg arról, hogy Dexter másnap hazatér mosoda-birodalmába.
A vacsora alatt a lányt oly mély nyomottság lepte meg, hogy Dexter kezdte kényelmetlenül érezni magát. Bármit mondott torokhangján, legyen az a leghízelgőbb dolog is, bántóan hangzott. Bármin mosolygott - Dexteren, a csirkemájon vagy éppen ok nélkül -, minden alkalommal azt juttatta eszébe, hogy mosolya mögött szikrányi humor sincs, sőt még jókedv sem. Mikor szája skarlát sarka legörbült, ez sokkal kevésbé hatott mosolynak, mint inkább csókra hívásnak.
Vacsora után, amikor kivitte magával Dextert a sötét verandára, látnivalóan szándékosan ütött meg új hangot.
- Nem baj, ha sírok egy kicsit? - kérdezte.
- Az az érzésem, untatom - mondta gyorsan a férfi.
- Á. Hiszen tetszik nekem. Csak hát olyan szörnyű délutánom volt. Van itt egy férfi, akit kedvelek, és aki ma délután közölte velem, hogy szegény, mint a templom egere. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Eddig erről szó sem volt. A maga fülének ez persze szörnyű frivolan hangzik.
- Biztos félt megmondani előbb.
- Én is azt hiszem - mondta a lány. - Már az elején rosszul kezdte. Tudja, ha mindig is úgy tudtam volna, hogy szegény ... De hát voltak itt férfiak tömegével, akiknek nem volt pénzük, és ettől függetlenül hozzájuk mentem volna. De ebben az esetben ez eszembe sem jutott soha, ahhoz viszont nem érdekelt eléggé, hogy ezt az ijedelmet zsebre vágjam tőle. Képzelje csak el, mintha egy lány azt közölné egy szép napon a vőlegényével, hogy özvegyasszony ... Lehet, hogy vannak férfiak, akiknek ez mindegy, de hát, tudja ...
- Okosan kell kezdeni a dolgot, már a legelején - vágott bele hirtelen saját szavába. - Maga például micsoda?
- Nem hívnak senkinek - közölte Dexter. - Karrierem még a jövő zenéje.
- Mondja, szegény maga?
- Szó sincs róla - vallotta be a férfi. - Valószínűleg többet keresek, mint bárki más az én koromban itt Északnyugaton. Tudom, hogy magának az, amit mondok, szokatlanul hangzik, de hát maga ajánlotta, hogy kezdjük okosan ...
Szünet következett, Judy ekkor elmosolyodott, szája széle lebiggyedt, és egy hirtelen, meglepetésszerű mozdulattal magához rántotta a férfit, és mélyen a szemébe nézett. Dexter torka elszorult, lélegzetét visszafojtva várta, mi következik, előre elképzelte az elmondhatatlan elegyet, amely majd - micsoda rejtély! - ajkaikból formálódik. S nem várt hiába: a lány pazarlón, mélyen, oly csókokkal adta át neki elragadtatását, melyek közelebb voltak a beteljesüléshez, mint az ígérethez. Judy csókjai nem meg-megújuló éhséget, hanem jóllakottságot keltettek benne, amely azonban több s nagyobb jóllakottságot kíván. Csókjai olyanok voltak, mint a jótékonykodás, mely éppen azzal kelt igényeket, hogy mindent megad.
Nem került hosszú-hosszú órákba, hogy rádöbbenjen: mióta megvan, büszke, nagyravágyó kisfiúkora óta mindig is Judy Jones után vágyott.
Valahogy így kezdődött, és azután így is folytatódott, változó élénkséggel, de körülbelül ebben a tónusban, egészen az istenhozzádig. Dexter szinte föladta énjét a nővel szemben, aki jóval kevésbé teketóriázott, és jóval kevésbé vallott elveket, mint bárki más eddigi életében. Ha Judy megkívánt valamit, azt azonnal igyekezett meg is szerezni, és ehhez bája minden varázserejét bevetette. Módszereiben nem volt válogatós, nem használta ki a helyzeteket, és nem mérlegelte előre a várható hatást - egyáltalán, szerelmi ügyeiben az értelem nemigen jutott szóhoz. Arra törekedett csupán, hogy észrevétesse a férfiakkal, mégpedig a maga teljességében, hogy milyen szeretni való a teste. Dexternek esze ágában sem volt, hogy megváltoztassa. Hibái olyannyira át meg át voltak szőve valami ellenállhatatlan szenvedélyességgel, hogy ez átszellemítette és igazolta őket.
Ezen az első éjszakán, amikor Judy feje ott hevert a véllán, és amikor a nő azt suttogta: "Jaj, nem tudom, mi van velem. Tegnap még azt hittem, szerelmes vagyok másvalakibe, ma meg azt hiszem, hogy téged szeretlek ... " - nos, ez úgy tűnt Dexternek, hogy valami nagyon szép és romantikus dolgot hall. A rendkívüli szenvedélyesség volt ez, amit e pillanatban az ő kezébe tett le a sors, amit ő birtokolt most. Egy hét múlva azonban rákényszerült, hogy másképp lássa azt, ami előbb még lelkesítette. A lány elvitte a sportkocsijában egy piknikre, és vacsora után, ugyanabban a sportkocsiban, eltűnt egy másik férfival. Dexter rettentőn feldühödött, és alig tudta visszatartani magát, hogy civilizáltan viselkedjék a társaság tagjaival. Amikor a lány elkezdte bizonygatni, hogy szó sem volt csókolózásról a másik férfival, Dexter tudta, hogy hazudik, de mégis örült, hogy nem átallott hazudni a kedvéért.
S tényleg, még a nyár vége előtt rájött, hogy ő sem több, mint egyike annak a tucatnyi férfinak, aki szüntelen a lány körül lebzsel. Valamennyi részesült egykor külön kegyekben a többi ellenében, s java részük még mindig leakasztható volt holmi vigaszdíjakkal a szögről. Amikor úgy látszott, hogy egyikük vagy másikuk szívesen elszelelne, mert elhanyagolták, Judy mindig odadobta magát egy-egy édes óra erejéig, s elérte, hogy megbátorodva ott lógjanak még majdhogy egy évig vagy akár tovább is körülötte. Judy rossz szándék nélkül fosztogatta tehetetlen áldozatait, és aligha volt tudatában, milyen csúnya dolgot művel.
Ha új férfi érkezett, valamennyiüket menesztette; a randevúkat automatikusan törölték.
Az egészen azért nem lehetett változtatni, mert tulajdonképpen minden egyedül tőle függött. Judy nem az a lány volt, akit bárki "megnyerhet" a szó aktív értelmében. Védve volt ész ellen, védve volt bűbáj ellen. Ha ezek közül a tulajdonságok közül bármelyik is túl erősen hatott rá, azonnal tisztán testi kapcsolattá változtatta a viszonyt, és ekkor testi nagyszerűsége annyira megbűvölte mind az erős, mind a szellemes szeretőt, hogy ettől kezdve úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Judyt csupán egy dolog érdekelte igazán, mégpedig, hogy saját vágyait csillapítsa, és hogy a lehető legközvetlenebb módon éljen nőiségével. Talán azért jutott idáig, hogy szinte kizárólag ösztöneitől vezettesse magát, mert már annyi ifjúi szerelem, annyi ifjú szerető volt mögötte.
Dexter kezdeti vidám napjaira nyugtalanság és kielégítetlenség következett. A fölfokozott kiszolgáltatottság érzése, hogy belevész a nőbe, inkább elkábította, mint ösztökélte. Munkájának egyenesen jót tett, hogy a tél folyamán elég ritkán került ebbe az állapotba. Ismeretségük legelején jó darabig úgy látszott, hogy mélyen és spontán módon kölcsönösen vonzották egymást - így volt ez például augusztus elején, három napon át -; hosszú esték a poros verandán, különös, sápatag csókok késő délután az árnyékos zugokban vagy a kerti fák védő sorfala mögött, meg a reggelek, amikor Judy oly friss volt, mint az álom, és csaknem szűzies, ahogy a kelő nap fényében ölelte őt. Annyira tele volt az egész lelkesültséggel, mint valami eljegyzés, amit még érezhetőbbé tett az a felismerés, hogy eljegyzésről nem is esett szó. Ekkor volt, ez alatt a három nap alatt, hogy Dexter először kérte meg a kezét. "Majd egyszer talán" - mondta a lány, "Csókolj meg" - mondta, "Szívesen hozzád mennék" - mondta megint, majd: "Szeretlek" ... Aztán nem mondott semmit.
E három napot az szakította félbe, hogy látogató érkezett New Yorkból, s szeptember közepéig ott maradt. Dexter rémületére azt beszélték róluk, hogy eljegyezték egymást. A férfi egy nagy pénzintézet elnökének fia volt. De alig telt el egy hónap, már az a hír járta, hogy Judy unja az ügyet. Egy esti mulatság alkalmával a lány egész idő alatt egy helybeli udvarlóval ücsörgött egy motorcsónakban, miközben a New York-i őrjöngve kutatta át utána a klubot. A lány megmondta a helybeli udvarlónak, hogy unja már a látogatóját, és az két nap múlva el is ment. Látták őket együtt az állomáson, és beszélték, hogy a férfi tényleg nagyon gyászosan föstött.
A nyár ebben a tónusban végződött. Dexter huszonnégy éves volt, és egyre inkább olyan helyzetben találta magát, amikor az ember azt teheti, amit akar. Belépett a város két klubjába, s az egyikben lakást is bérelt. Noha semmi esetre sem élt-halt a klubéletért, annyira még mindig futotta erejéből, hogy ott legyen a táncestélyeken, amelyeken Judy Jones is megjelenhet. Nagy társas életet élhetett volna, ha akar, hiszen szemrevaló fiatalember lett belőle, és jó hírnek örvendett a belvárosi családapák körében. Bevallott vonzalma Judy Jones iránt még inkább megszilárdította ezt a pozícióját. De nem voltak különösebb társasági ambíciói, és inkább lenézte a táncoló férfiakat, akik mindig kéznél voltak a csütörtöki és szombati murikon, és akik körülülték az asztalokat a fiatalabb házasok vacsoráin. Már kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy Keletre megy, New Yorkba. Sejtette, csak úgy tud kigyógyulni szenvedélyéből, ha a kívánatos nő helyett azon a világon bosszulja meg magát, amelyben felnőtt a nő.
Csakis így, kizárólag ennek a magyarázatnak a fényében érthető, amit miatta tett Dexter.
Tizennyolc hónappal azután, hogy először találkozott Judy Jonesszal, eljegyzett egy lányt. Neve Irene Scheerer volt, és apja azok közé tartozott, akik Dextert mindig sokra tartották. Irene szőke volt, kedves és jól nevelt, kicsit molett, és két udvarlója is volt, akiket azonban rögtön szélnek eresztett, amikor Dexter forma szerint is megkérte a kezét ...
Nyár, ősz, tél, tavasz, még egy nyár és még egy ősz: ennyit adott oda tevékeny életéből Judy Jones javíthatatlan ajkainak. A lány érdeklődéssel, bátorítón, majd rosszindulattal kezelte a férfit, végül megunta s megvetette. Számtalan kis szúrással, méltánytalansággal árasztotta el, ahogy ilyenkor lenni szokott, mintegy bosszúból amiatt, hogy valaha is szerette. Kacsintott neki, aztán az arcába nevetett, megint kacsintott, és megint kinevette, ezekre a férfi aztán gyakran keserűséggel felelt, és gyanakodva húzta fel szemöldökét. A lány kimondhatatlanul boldoggá tette, de ugyanakkor tűrhetetlen lelki gyötrelmekbe is taszította. Számtalanszor hozta kényelmetlen helyzetbe, és nemritkán komoly zűröket okozott neki. Megsértette és lovagolt rajta, személye iránti érdeklődését kijátszotta a munkájával szemben, s mindezt pusztán szórakozásból. Az egyetlen dolog, amit elkerült, az volt, hogy soha nem kritizálta - nem, ezt nem tette -, mégpedig, úgy tűnt, azért nem, mert sehogy sem illett volna bele abba a mélységes érdektelenségbe, amelyet nemcsak mutatott, de őszintén érzett is a fiú iránt.
Hogy eljött, aztán megint elmúlt az ősz, világossá vált Dexter előtt, hogy Judy Jones nem lesz az övé. Ezt ugyan már fejébe vette, de meg kellett győződnie róla, hogy hiába. Jó ideig ébren hevert ágyában éjszaka, és átgondolta a dolgot. Végiggondolta mindazt a bajt és fájdalmat, melyet a lány okozott neki, előszámlálta szembetűnő gyengéit, hogy milyen asszony lenne belőle ezek birtokában. Aztán azt gondolta, hogy szereti, s egy idő után elszenderült. Egy héten át, hogy ne hallja suttogó hangját a telefonban, és ne képzelje ebédnél maga elé a szemeit, keményen és későig dolgozott, éjjel bement irodájába, és a jövőjén munkálkodott.
A hét vége felé táncolni ment, és belefutott a lányba. Mióta megismerkedtek, ez volt az első alkalom, hogy nem kérte meg a lányt, üljön ki vele a verandára, és hogy nem mondta neki, milyen csinos. Bántotta, hogy a lánynak ez nem is hiányzott, de éppen csak bántotta. Nem volt féltékeny, amikor észrevette: ezen az éjszakán már új férfi volt vele. Féltékenység ellen már jóval előbb volt módja megedződni.
Sokáig maradt az estélyen. Egy órát ült együtt Irene Scheererrel, könyvekről és zenéről beszélgettek. Mindezekről keveset tudott. De kezdte érezni, hogy ismét ura lesz idejének, s az a fura vágy költözött belé, hogy ő, a fiatal és mesésen sikeres Dexter Green is, többet tudjon ezekről a dolgokról.
Ez októberben történt, amikor már huszonöt éves volt. Januárban eljegyezték egymást Irene-nel. Úgy volt, hogy az eljegyzést hivatalosan majd júniusban jelentik be, és három hónap múlva meg is tartják az esküvőt.
A minnesotai tél határtalanul elhúzódott, és már csaknem május volt, amikor valamelyest megenyhültek a szelek, és az olvadt hó lezúdult végre a Black Bear-tóba. Több, mint egy esztendő óta először élvezett Dexter egy kis belső nyugalmat. Judy Jones Floridában tartózkodott, ahonnét Hot Springsre utazott, valahol eljegyezte magát, hogy a következő helyen aztán felbontsa az eljegyzést. Kezdetben, miután végleg lemondott a lányról, gyakran bántotta Dextert, hogy az emberek még mindig összetartozónak hiszik őket, és hogy nála érdeklődnek a lány felől, végül azonban mégis észrevették, hogy vacsoránál Irene Scheerer mellé ültetik. A kérdezősködés ekkor megszűnt, az emberek nem kérdezték, hanem elmondták neki a híreket Judyról, aki most már nem volt a tulajdona.
Végre eljött a május. Dexter az éjszakai utcákat rótta, miközben csak úgy gőzölgött a sötétség, akár az eső, s azon töprengett, hogy lám, milyen hamar, milyen kevés erővel, mennyi őrjöngéstől szabadult meg egyszerre.
Az egy évvel ezelőtti májust még Judy patetikus, megbocsáthatatlan, bár mégis megbocsátott viharzásai jellemezték - ez az idő azok közé a ritka pillanatok közé tartozott, amikor Dexter úgy tippelte, hogy lassan csak megszereti a lányt. Ezért a fabatkát érő boldogságért vette meg magának a szekérnyi elégedetlenséget. Tudta, hogy Irene nem lesz egyéb, mint egy függöny, amit leereszt maga mögött, egy gőzölgő teáscsészék között mozgó kéz, egy hang, mely a gyerekeket hívja ... tűz és bűbáj elmúlt, el az éjszaka varázslata és el a váltakozó idő és évszakok csodái, el a bűnös ajkak, melyek csücsörítettek, aztán ajkaihoz tapadtak, majd elragadták a szemek mennyországába ... Az egész még mélyen gyökerezett benne, de ő volt olyan erős és életrevaló, hogy nem halhatott bele.
Május közepén, amikor az időjárás néhány napig még ott bizonytalankodott a vékony hídon a tavasz meg az igazi nyár között, egy este beállított Irene házába. Úgy volt, hogy eljegyzésüket egy héten belül közhírré teszik - már senkit sem lepett volna meg. Úgy gondolta, ezen az estén ott ülnek majd a University Club szalonjában, és egy óra hosszat majd elnézik a táncolókat. Biztonságos érzést kölcsönzött neki, ha elmehetett valahová a lánnyal, oly elismerten népszerű, olyan igazán "nagy" volt.
Felballagott a homokkő ház lépcsőin és belépett.
Irene! - kiáltotta.
A nappaliból Mrs. Scheerer jött elé.
- Irene-nek fel kellett mennie, Dexter - mondta. - Fájt nagyon a feje. El akart menni veled, de mondtam neki, jobb, ha lefekszik.
- De baj nincs, remélem ... Csak nincs valami ...
- Dehogy ... Holnap el akar menni golfozni veled, délelőtt. Ugye, nem bánod, Dexter, egy este megvagy nélküle, ugye?
Az asszony kedvesen mosolygott. Szerették egymást Dexterrel. Egy keveset beszélgettek még a szalonban, aztán Dexter jó éjszakát kívánva elbúcsúzott.
Visszament a University Clubba, ahol lakosztályt bérelt, egy darabig az ajtóban ácsorgott, s a táncolókat figyelte, egy-két ismerősnek biccentett. Unta magát.
- Hello, drágám.
Megrezzent a jól ismert hangtól, mely közvetlenül mellette szólalt meg. Judy Jones otthagyott egy férfit, és átjött a termen hozzá. Olyan volt, mint egy porcelánbaba, arany ruhában, arany fejék a fején, s arany cipellők a lábán, melyek elővillantak a ruha alól. Ahogy a férfira mosolygott, arcának bimbózó fénye most mintha kinyílt volna. Meleg szellő fuvallata libbent át a termen. A férfi keze görcsösen ökölbe szorult szmokingja zsebében. Hirtelen izgalom kerítette hatalmába.
- Mikor jöttél vissza? - kérdezte közömbösen.
- Gyere velem, és mindent elmondok.
Elindult, és a férfi követte. A lány sokáig volt távol, s most sírhatott volna örömében, hogy visszatért. A lány elvarázsolt utcákon léptetett végig, s olyan volt a mozgása, hogy felkavaró zenéhez hasonlított. A sok csoda, a gyors és friss remények, melyek akkor elmentek vele, itt voltak ismét, vele együtt.
A lány az ajtóban hátrafordult.
- Van kocsid? Mert ha nincs, van nekem.
- Van itt egy sportkocsim.
Beszálltak, az arany ruha zizegett. Becsapta az ajtót. Oly sok kocsiba lépett már be ez a lány, olyanba is, mint ez itt, de másmilyenbe is - hátát nekivetve a bőrülésnek, akárcsak most, könyökét az ajtónak támasztva, várakozón ... Már régen elromlott volna, ha akadt volna, ami elrontsa - persze, saját magán kívül ... De hát ez legbensejéből eredt, nem is tehetett róla.
Kényszerítenie kellett magát, hogy elindítsa a kocsit, s betolasson a mellékutcába. Nem, nem szabad elfelejtenie, ez most semmi. A lány ezt már annyiszor megcsinálta vele, és ő mégis elhagyta, kitépte a lelkéből, ahogy a főkönyvből tépett volna ki egy elrontott oldalt.
Lassan hajtott befelé a városba, és szórakozottságot tettetve szelte át az üzleti negyed elhagyatott utcáit. Csupán ott volt látható ember, ahol éppen moziból ömlött ki a nép, vagy ahol züllött és verekedős ifjak ácsorogtak a játékbarlangok előtt. Pohárcsörgés, pultcsapkodás zaja szűrődött ki a kocsmákból, a polírozott üvegnek és a sárga, piszkos fénynek e katakombáiból.
A lány nézte a férfit, s a csönd kezdett kellemetlenné válni, de Dexter ilyen kritikus pillanatban soha nem tudott profán szót az ajkára venni, mely megtörné a varázst. Egy alkalmasnak látszó forduló után cikcakkban ment tovább, vissza, a University Club irányába.
- Hiányoztam? - kérdezte hirtelen a lány.
- Mint mindenkinek.
A férfi töprengett, vajon tud-e Irene-ről. Még csak egy napja volt itt, szinte egyidőben érkezett az eljegyzéssel.
- Micsoda válasz! - Judy nevetett, bágyadtan, de nem volt benne szomorúság. Kutatva nézett a férfira. Az, úgy tűnt, eggyé vált a műszerfallal.
- Most még jobb képű vagy - mondta a lány elgondolkozva. - Dexter, micsoda szemeid vannak, felejthetetlen.
Ezen kedve lett volna nevetni, de mégse tette. Ilyesmit szoktak mondani az egyetemen a másodévesek, de azért szíven szúrta.
- Rettenetesen fáraszt minden, drágám - folytatta a lány. Drágámnak hívta, mert mindenkit úgy hívott, közönyös, alkalmi pajtáskodással töltve meg a becéző szót. - Feleségül akarok menni hozzád.
Ez az egyenes felszólítás megzavarta. Most megmondhatta volna a lánynak, hogy mást vesz el, de képtelen volt ezt kimondani. Éppígy arra is megesküdhetett volna, hogy sose szerette.
- Jól kijönnénk egymással - folytatta a lány ugyanezen a hangon. - Föltéve persze, hogy még nem feledtél el, és nem szerettél bele valami más lányba.
Önbizalma látnivalóan nem ismert határt. Valójában azt mondta most ezzel, hogy ilyesmit el sem tudna hinni Dexterről, vagy ha netán kiderülne, hogy megtörtént, úgy fogná fel, mint gyerekes csínyt, melyet butaságból vagy feltűnési viszketegségből követett el a férfi. És tényleg meg is bocsátana neki, mivel a dolognak úgysincs, de nem is volt semmi jelentősége, könnyedén napirendre lehet térni fölötte.
- Mást rajtam kívül úgysem tudnál szeretni, ez világos - folytatta a lány. - Szerettem, ahogy szerettél. Dexter, mondd, hát elfelejtetted, ami múlt nyáron történt?
- Nem, nem felejtettem el.
- Mert én sem!
Valóban meghatódott volna, vagy csak éppen elkapta a játékszenvedély?
- Szeretném, ha újrakezdhetnénk megint - mondta. S a férfinak meg kellett erőltetnie magát, hogy válaszolhasson:
- Nem hiszem, hogy lehet még.
- Így gondolom én is ... Hallom, hogy beleestél, nagyon belepistultál Irene Scheererbe.
A nevet csöppet sem hangsúlyozta, de Dexter hirtelen elszégyellte magát.
- Vigyél haza - kiáltott fel Judy hirtelen. - Semmi kedvem visszamenni táncolni ezek közé a kölykök közé.
Aztán, amikor abba az utcába fordult be, amely a lakónegyedhez vezetett, Judy halkan sírni kezdett, csak úgy saját magának. Dexter soha nem látta sírni azelőtt.
Az utca kivilágosodott. A gazdagok házainak körvonalai kezdtek kirajzolódni - sportkocsiját a Mortimer Jones család házának fehér tömbje előtt állította meg, amely álmosan, nagyszerűsége tudatában fürdött a sápadt holdfényben. Az épület szolidsága megnémította. Az erős falak, a vasfonatok, a ház kiterjedése, ragyogása és pompája csak arra volt jó, hogy még jobban kiemeljék a mellette ülő lány szépségét. Könnyedségét fölösleges lett volna még jobban hangsúlyozni, mint ahogy fölösleges olyasmiről beszélni, mekkora vihart képes kavarni egy pillangószárny.
A férfi mozdulatlanul ült, csendben, miközben idegei vadul táncoltak. Attól félt, ha megmozdul, menthetetlenül karjaiba rántja a lányt Judy nedves arcán most két nagy könnycsepp gördült le, ott remegtek az ajkán tovább.
- Tudom, jól tudom, hogy szebb vagyok, mint akárki - dadogta a lány. - Miért nem lehetek akkor boldog? - Könnyben úszó szemei vadul ostromolták a férfit, aki még mindig ellenállt. Ajkait eddig ismeretlen szomorúság görbítette lefelé. - Szeretném, ha hozzád mehetnék, Dexter, ha te is akarod. Tudom, azt hiszed, nem mennél sokra velem, de olyan isteni lennék melletted ...
A férfi ajkára millió és millió mondat tolult. Harag, büszkeség, szenvedély, gyűlölet és gyengédség harcolt lelkében egymással. Aztán egy hatalmas érzelemhullám elborította, s minden észt, illemet, minden kétséget és tisztességet kisodort belőle. Aki most szól hozzá, a kedvese volt, a tulajdona, gyönyörűsége és büszkesége ...
- Hát bejössz akkor? - Dexter hallotta, hogyan tartja vissza lélegzetét a lány.
Vártak.
- Na jó. - Remegett a hangja, ahogy ezt kimondta. - Bemegyek.
Különös módon Dexter sem másnap, sem jóval később nem érzett lelkiismeret-furdalást e miatt az éjszaka miatt. Tíz év távlatából szemlélve, valóban alig volt jelentősége, hogy Judy ragyogása további egy hónapra elvakította. És az sem számított sokat, hogy gyengesége miatt erősebben megkínlódott a befejezésért, és hogy komoly fájdalmat okozott Irene Scheerernek és szüleinek, akik jók voltak hozzá. Ahogy Irene bánkódott, nem volt túl teátrális, s így nem is hagyott lelkében mélyebb nyomot.
Dexter lelke mélyén elég konok volt. Hogy tette miatt mit gondolt róla a város, nem érdekelte. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb úgyis el akart költözni, hanem főleg amiatt, mert ilyesmiben minden külső álláspont csak felületes lehetett. A közvéleménnyel szemben Dexter teljesen közömbösnek bizonyult. Még azt sem rótta a lány terhére, hogy - noha értelmetlenül későn - be kellett látnia: híjával van annak a képességnek, hogy elementáris erővel hasson Judy Jonesra, vagy hogy birtokában tartsa. Szerette és szeretni is fogja, míg egyáltalán szeretni tud majd, vénkoráig, de nem lehet az övé. Így ismerte meg azt a mélységes gyötrelmet, mely csupán az igazán erőseknek van fenntartva, mint ahogy egy kis időre az igazi, a mélységes boldogságba is belekóstolt.
Még az sem lázította fel, hogy Judy a lehető leghamisabb okból szakította meg kapcsolatukat, mondván, hogy nem szeretné "elhalászni" őt Irene elől - valójában nem is akart egyebet -, de hát Dexter már minden bánaton és örömön túl volt.
Februárban Keletre ment, mégpedig azzal a szándékkal, hogy eladja mosodáit, és megtelepszik New Yorkban, de márciusban a háború elérte Amerikát, s így terveit megváltoztatta. Visszatért Nyugatra, az üzlet vitelét rábízta partnerére, és április végén bevonult egy tiszti kiképzőtáborba. Azok közé az ifjú ezrek közé tartozott, akik a háborút bizonyos megkönnyebbüléssel köszöntötték, remélve, hogy ennek révén kiszabadulhatnak zűrzavaros érzelmeik hálójából.
Ne feledjük, ez a történet nem életrajza Dexternek, noha óhatatlanul olyan dolgok is belekerültek, melyeknek semmi közük ifjúkori álmaihoz. Ezekkel most már végeztünk is, sőt majdnem vele is. Már csak egyetlen mozzanat van hátra, amit még el kell itt mondani, s ez hét évvel az elbeszéltek után történt.
A dolog New Yorkban esett meg vele, ahol jól ment a dolga, olyan jól, hogy tulajdonképpen sehol sem volt előtte áthághatatlan korlát. Harminckét esztendős volt akkor, és közben - kivéve egy közvetlen háború utáni repülőutat - nem volt Nyugaton hét évig. Egy detroiti ember, Devlin nevezetű, jött irodájába üzleti ügyben tárgyalni, és ekkor és ott történt ez a dolog, amely - hogy úgy mondjuk - feltárta életének egy bizonyos oldalát.
- Szóval maga közép-nyugati - mondta ez a Devlin hanyag kíváncsisággal. - Mókás, mindig azt hittem, a magafajta férfiak a Wall Streeten születnek, nevelkednek. Tudja, Detroitban az egyik legjobb barátom felesége származik a maga városából. Vőfély voltam az esküvőjükön.
Dexter várt. Nem is sejtette, mi következik.
- Judy Simmsnek hívják - mondta Devlin hangsúlytalanul. - Azelőtt Judy Jones volt a neve.
- Igen. Ismertem. - Beteges türelmetlenség kerítette hatalmába. Azt hallotta, természetesen, hogy Judy férjhez ment, de többet nem is akart talán hallani.
- Rettentő csinos - dünnyögött Devlin csak úgy magának. - Szinte sajnálom.
- Miért? - Dexter egyszeribe csupa fül lett.
- Lud Simmsszel van valami baj. Nem akarom azt mondani, hogy bántja, de hát iszik és csavarog ...
- Miért, ő nem csavarog?
- Á. Otthon ül a kölykökkel.
- Hm.
- Kicsit öreg már neki, a férjnek.
- Kicsit öreg? - kiáltott fel Dexter. - De ember, hiszen még csak huszonhét!
Hirtelen megszállta valami, legszívesebben kirohant volna az utcára, és indult volna Detroitba az első vonattal. Remegve állt fel.
- Látom, nem ér rá - mentegetőzött hirtelen Devlin. - Nem is jutott eszembe ...
- Dehogy. Ráérek - mondta Dexter, miközben kényszerítette magát, hogy nyugodtan beszéljen. - Dehogynem érek, hogyne érnék rá. Mit mondott, hogy huszonhét? Nem is, én mondtam, hogy huszonhét ...
- Igen, maga mondta - egyezett bele szárazon Devlin.
- Na, folytassa akkor. Folytassa.
- Hogyhogy folytassam?
- Hát Judy Jonesról.
Devlin zavartan nézte.
- Na ja, hát ... Azt hiszem, mindent megmondtam. A férje úgy bánik vele, mint a kutyával. De hát válásról vagy ilyesmiről nincs szó. Ha aztán minden kötél szakad, az asszony megbocsát neki. Tényleg, úgy hiszem, az az igazság, hogy szereti a férjét. Pedig de csinos lány volt, amikor Detroitba jött!
Hogy csinos! Dextert úgy érte ez a mondat, mint akit arcul ütnek. Nevetséges! Hogy csinos ...
- Mért ... Talán már ... nem csinos?
- De, egész jól néz ki.
- Ide figyeljen - Dexter hirtelen leült. - Nem értem, mit beszél. Egyszer azt mondja, hogy csinos lány volt, most meg hogy egész jól néz ki. Nem egészen értem, mit akar mondani ezzel, mert Judy Jones sose volt csinos, sose. Szépség volt, érti? Tudom, hiszen ismertem, ismertem őt ... Igenis ...
Devlin előzékenyen mosolygott.
- Semmi kedvem, hogy veszekedjem magával - mondta. - Az a véleményem, hogy Judy csinos, és én kedvelem is őt. Nem értem, hogy egy ilyen férfiba, mint Lud Simms hogyan habarodott bele, de hát ez történt. - Aztán hozzátette: - A legtöbb nő így van ezzel.
Dexter jól megnézte Devlint; vadul zakatolt a fejében, hogy itt valami bűzlik. Vagy az, hogy a férfi túl érzéketlen, vagy az, hogy valami oka van a rosszindulatra.
- A legtöbb nő pontosan így szürkül el. - Devlin az ujjait pattogtatta. - Biztos látott már ilyet. Lehet az is, hogy már elfelejtettem, milyen csinos volt az esküvőjén. Olyan sokszor láttam azóta, tudja ... Szép szemei vannak.
Dexter érezte, hogy ködbe borul az agya. Életében először érezte, hogy jó lenne alaposan berúgni. Tudta, hogy nevet valamin, amit Devlin mondott, de hogy mi volt az, és miért nevetséges, azt már nem tudta. Mikor aztán néhány perc múlva Devlin elment, lefeküdt a díványra, és ablakán át kibámult a New York-i felhőkarcolók sorára, amelybe épp most süllyedt bele a nap, csodás rózsaszín és arany gomolyagok közepette.
Valamikor azt hitte: azért, mert nincs mit vesztenie, legalábbis sebezhetetlen. De tudta, hogy többet vesztett volna, ha elvette volna Judy Jonest, és a szeme előtt szürkült volna meg.
Az álom elrepült. Valamit elloptak tőle. Félelem fogta el, tenyerét a szemére szorította, és megpróbálta maga elé képzelni a fodrozódó víz képét Sherry Islanden, a holdfényben úszó verandát, a halszálkás kosztümöt, amit a golfpályán látott, a szikkasztó napot és Judy nyakának aranyló pihéit. Megkísérelte maga elé képzelni a csókjaitól nedves ajkakat, Judy szüntelen szomorúságban égő szemeit, frissen mosott vászonhoz hasonlatos üdeségét ... De mi az, mi történt? Mindez, ez a sok minden egyszerűen nem létezett már? Volt valamikor, de már nem létezett ...
Évek óta először könnyben úszott az arca. De most saját magát siratta. A száj, a szemek, a lebegő kezek, mindez nem érdekelte többé. Szerette volna, hogy érdekeljék, de hiába erőlködött. Hiába, mert mindez elmúlt, és nem térhet vissza. A kapuk bezárultak, a nap lement, és más szépség, mint az acélé, amely ellenáll az időnek, nem létezett többé. Még a bánat, melyet pedig magával hozhatott volna, még az is ott maradt az illúziók világában, az ifjúság, az élet gazdagságának világában, ahol egykor úgy virultak téli álmai.
- Valamikor régen - motyogta -, valamikor régen élt bennem valami, de az most itthagyott. Elment, eltűnt. És nem tudok sírni. És nem is fáj, hiába akarom. És vissza sem jön, tudom, soha többé.
Árkos Antal fordítása
Rövid levélke, benne a szokásos mondat: "Azt akarom, hogy elsőnek tudd meg." A közlemény kétszeresen megdöbbentette Michaelt. Először azzal, hogy hírül adta az eljegyzést és a nemsokára elkövetkező egybekelést. Másodszor meg, hogy eme utóbbira nem tisztes távolban, nem New Yorkban kerül sor, hanem itt Párizsban, közvetlenül az orra előtt: föltéve, hogy a szóban forgó érzékszerv hatályát ki lehet terjeszteni a Szentháromságról elnevezett amerikai protestáns templomig, a George Cinq sugárútra. Az esemény időpontja két héttel későbbre, június elejére szólt.
Michael először pánikba esett, úgy érezte, hogy gyomra helyén űr tátong. Ahogy elhagyta ezen a délelőttön a hotelt, a femme de chambre, aki erősen kedvelte finom, éles profilja és kellemes nagyvonalúsága miatt, rögtön megérezte a rátelepült világfájdalmat. Szédülten ment bankjába, majd vett egy detektívregényt a Smith-féle boltban a Rue de Ri-volin, egy ideig érdeklődéssel nézegetett egy utazási iroda kirakatában egy kifakult plakátot, amely a csataterekre hívta fel a figyelmet, később pedig csúnyán leszidott egy görög utcai árust, aki kezében egy felbontott csomag ártatlannak látszó, de valószínűleg nagyon obszcén levelezőlappal követte.
De a félelem megmaradt, és egy idő múlva rá is jött, hogy attól fél: soha nem lesz boldog ezután. Caroline Dandyt akkor ismerte meg, amikor az még tizenhét esztendős volt, első New York-i bálozása alatt el is hódította magának ifjú szívét, hogy aztán lassan, tragikusan és ostoba körülmények között el is veszítse, mert nem volt pénze, és nem tudott pénzre szert tenni; mert minden energikussága és törekvése ellenére sem tudta megtalálni önmagát, és végül, mert Caroline, aki továbbra is szerette, elvesztette benne a hitét, s kezdte egy szeretetre méltó, de semmirevaló, elkopott lénynek látni, aki valahogy kívül maradt azon a nagy, ragyogó életen, amely egyedül vonzotta őt.
Mivel a lány szerelme volt minden vagyona, teljes erővel nem mert rá támaszkodni, amikor pedig elveszett ez a támasz, még mindig kapkodott felé. Így sodródott ki a tengerre, s így ért partot francia földön, markában vagyona roncsaival. Fotók és levélkötegek képében, meg hogy még mindig rajongott az Among My Souvenirs című szentimentális dalocskáért, csak cipelte terhét továbbra is. Más lányok útjából kitért, nehogy megtudja Caroline, s hűtlenséggel fizessen. Most, leveléből értette csak meg, hogy örökre elvesztette.
Ragyogó volt a délelőtt. A Rue de Castiglione üzletei előtt tulajdonosok és vevőik egyaránt a járdán ácsorogtak, s a zeppelint bámulták a fejük fölött, amely fényesen és dicsőségesen, mint a menekülés és a pusztulás szimbóluma - netán a pusztulásba menekülésé - siklott a párizsi égen. Hallotta, amint egy asszony franciául azt mondta, hogy nem lepné meg, ha most hirtelen bombákat kezdene potyogtatni. Aztán egy másik, harsányan nevető hangot hallott, amitől megfagyott a vér ereiben. Arrafelé kapta a fejét, és szemtől szemben találta magát Caroline Dandyvel és vőlegényével.
- Na de ilyet, Michael! El sem tudtuk képzelni, hol lehetsz. Már kerestelek a Guaranty Trustnél, a Morgan-bankházban, írtam a National Cityhez is ...
Miért nem tűntek el? Miért nem tűntek el rögtön, a Rue de Castiglione, a Rue de Rivoli során és a Tuilériák kertjein át hátrálva, gyorsan kis ponttá zsugorodva, hogy azután végleg elenyésszenek a túlparton a levegőben?
- Ez itt a vőlegényem, Hamilton Rutherford.
- Már találkoztunk.
- Patnél, nem igaz?
- Meg tavasszal a Ritz-bárban.
- Mondd, Michael, hol bujkálsz?
- Hát erre.
Micsoda kín ... Hamilton Rutherford bemutatói cikáztak szeme előtt - egész sor kép, egész sor jelenet. Emlékezett rá, hogy hallotta: százhuszonötezer dollárért, amit kölcsönkapott, 1920-ban szenátorságot vásárolt magának, de még a krízis előtt több mint félmillióért továbbadta. Nem volt olyan jóképű, mint Michael, de aktív volt és attraktív, volt önbizalma és tekintélye, és éppen a szükségessel volt magasabb Caroline-nál. Ha ők ketten táncoltak, Michael mindig túl kicsinek bizonyult.
Rutherford beszélt: - Nem, én legjobban azt szeretném, ha a legénybúcsúztatóra jönne el. Kilenc órától én bérlem a Ritz-bárt. Esküvő után ott lesz a fogadás, a reggeli meg a Hotel George Cinqben.
- Igen, és Michael, holnapután George Packman ad estélyt a Chez Victorban, és el is várom tőled, hogy eljössz. Persze a pénteki teára is Jebby Westhez ... Biztos ő is meghívna, ha tudná, merre vagy. Mondd meg, hol vagy megszállva, és küldünk meghívót. Jó? A helyzet az, hogy azért tartjuk meg ideát, mert anya beteg, és itt van szanatóriumban, és az egész rokonság itt van vele. Különben Hamilton édesanyja is ideát van ...
Az egész rokonság ... Hogy gyűlölték mind, kivéve Caroline anyját. Örökké csak kinézték. Micsoda kis szám volt is ő a családoknak és pénznek ebben a viadalában! Kalapja alatt verejtékezni kezdett a homloka, ahogy megalázottan arra gondolt: minden nyomora ellenére is ér annyit, mint bármelyik más meghívott. Hirtelen fejébe szállt a vér, s valami olyasmit motyogott, hogy el kell mennie.
És ekkor történt: Caroline belelátott, és Michael észrevette, hogy belelát. Caroline belelátott, meglátta gyógyíthatatlan sebeit, és ez szíve mélyéig megborzongatta, a reszke-tés kiült a szája szélére, és ott ült a szemében. Nagyon megindult. Az első szerelem feledhetetlen viharai elözönlötték újra: szívük, melyet fél méter párizsi levegőég választott el egymástól, összeért. Caroline hirtelen megragadta vőlegénye karját, mintha az érintéstől remélne segedelmet, valamit, ami helyére billenthetné.
Majd elváltak. Michael egy percig szinte rohant, majd megállt, s úgy tett, mintha a kirakatot nézné, pedig őket figyelte, amint haladtak elfelé az utcában, olyan emberek módján sietve a Place Vendôme irányába, mint akiknek sok a dolguk.
Neki is volt dolga, a fehérneműjéért kellett mennie.
Semmi sem lesz többé az, ami volt - gondolta. - Caroline sohasem lesz boldog ebben a házasságban, és én sem leszek boldog soha, soha többé.
A két eseménydús esztendő, amikor Caroline szerelmét birtokolta, úgy cirkulált körülötte, mint az évek Einstein fizikájában. Elviselhetetlen emlékek merültek fel benne ... Holdfényes kirándulások Long Islandon ... Boldog napok a Lake Placidnál, amikor jéggé fagyott a lány arca, de csak úgy tüzelt a teste ... Gyötrő délután egy Negyvennyolcadik utcai kis kávéházban utolsó, szomorú hónapjaik idején, amikor világossá vált, hogy nem házasodhatnak össze ...
- Tessék - mondta hangosan.
A házmester jött be egy távirattal. Pimasz képpel, mint mindig, mert Mr. Curly ruhái nem voltak elegánsak, mert Mr. Curly nem adott elég borravalót, mert Mr. Curly látni-valóan afféle petit client volt.
Michael átfutotta a táviratot.
- Lesz válasz? - kérdezte a házmester.
- Nem lesz - mondta Michael, majd, különös ötlettől indíttatva, hozzátette: - Tessék.
- Ejnye, ejnye - mondta a házmester. - Meghalt a nagyapja.
- Nem is olyan ejnye - mondta Michael. - Mindössze annyit jelent, hogy negyedmillió dollár birtokába jutottam.
Egy hónappal maradt le: az első pillanatok izgalma után mélyebbnek érezte nyomorúságát, mint valaha. Ezen az éjszakán álmatlanul hevert ágyában, és arra figyelt, hogyan vonul az utcán egy végtelen cirkuszkaraván az egyik párizsi vásárból a másik felé.
Mikor az utolsó kocsi is elzörgött, és hallótávolon kívül került, és a bútorok széle kéken kezdett derengeni az alkonyatban, még mindig Caroline pillantására gondolt, amit ezen a délelőttön vetett rá - mintha ezt mondta volna ez a pillantás:
- Mondd, miért nem tettél valamit ellene? Miért nem voltál erősebb, miért nem akartad jobban, hogy hozzád menjek? Nem látod, milyen bús vagyok?
Michael ökölbe szorította a kezét.
- Nem, nem adom fel, az utolsó pillanatig - suttogta. - Egész mostanáig nem volt szerencsém, de most fordult a kerék. Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, aszerint, milyen ügyes, és ha nem lehet az enyém, legalább úgy induljon ebbe a házasságba, hogy a szívében egy kicsit ott legyek én is.
Elhatározásához híven két nap múlva el is ment az estélyre a Chez Victorba - az emeleten, a bárból nyíló kis szalonban várták koktélra a vendégeket. Korán érkezett: rajta kívül még csak egy magas, szikár, ötven év körüli férfi volt jelen. Beszélgetni kezdtek.
- Maga is George Packman estélyére jött?
- Igen, Michael Curly vagyok.
- Én meg ...
Michael nem értette a nevet. Italt rendeltek, majd Michael megjegyezte, hogy a jegyespár nyilván remekül szórakozik.
- Túl remekül - kapott a szón partnere, miközben összeráncolta a homlokát. - Fogalmam sincs, hogy bírják. Együtt jöttünk a hajón, az öt nap szabályos őrjöngést jelentett, aztán két hét itt Párizsban. Ugye ... - Az idegen elhallgatott, majd halványan elmosolyodva folytatta: - Ugye megbocsát, ha azt mondom, hogy a maguk nemzedéke kicsit túl sokat iszik?
- Kivéve Caroline-t.
- Caroline-t kivéve, persze. Nemigen fogyaszt többet, mint egyetlen koktélt, meg talán egy pohár pezsgőt, de akkor már kész is van, hála istennek. De Hamilton rengeteget iszik, a vele egyidős fiatalok mind rengeteget isznak. Maga Párizsban él?
- Egyelőre - mondta Michael.
- Nem rajongok Párizsért. A feleségem egyébként - akarom mondani a volt feleségem, Hamilton anyja - szintén Párizsban él.
- Akkor maga Hamilton Rutherford apja?
- Az vagyok ... Tartom szerencsémnek. Nem mintha tagadnám, hogy büszke vagyok a sikereire. Egyébként sokan mások is így vannak vele.
- Persze.
Most négy vendég érkezett, s Michael idegesen kapta fel a fejét. Egyszeriben ócskának és kopottnak érezte a szmokingját: aznap délelőtt rendelt újat. A jövevényekről lerítt, hogy gazdagok, és mert egymásközt voltak, úgy is viselkedtek, ahogy a hazai miliőben megszokták. Egyikük hisztérikusan kacarászó, különben bájos, fekete lány volt, akit már ismert valahonnét. A társaság két harsány férfi tagja szüntelen az előző esti botrányról és a mai összejövetel várható fejleményeiről gyártott bemondásokat, úgy tettek, mintha egy végtelen, a múltból a jövőbe nyúló színdarabban játszottak volna főszerepet. Azt követően, hogy Caroline megérkezett, alig látta egy pillanatnál többet, de ez is elég volt hozzá, hogy észrevegye, mennyire el van csigázva, és menynyire fáradt, mint egyébként minden jelenlévő. Sápadtsága átütött a kikészítésen, szeme alatt árnyékok sötétlettek. Megkönnyebbülve, de azért sértődötten vette tudomásul, hogy az ültetés során Caroline-tól távolra, egy másik asztalhoz került, pedig szüksége volt rá, hogy lélegzethez jusson, és megszokja a környezetet. Ez nem az a zöldfülű társaság volt, amiben ők forogtak annak idején Caroline-nal. A férfiak túl voltak a harmincon, és látszott rajtuk, hogy az élet napos oldalát élvezik. Mellette Jebby West ült, akit jól ismert, másik oldalán egy joviális figura foglalt helyet, aki rögtön arról kezdett beszélni Michaellal, milyen beugratás készül a legénybúcsúra. Úgy tervezték, szereznek egy francia lányt, aki karján egy igazi gyerekkel jelenik meg, és azt zokogja: "Hamilton, nem hagyhatsz el ilyen helyzetben!" Az ötlet elcsépeltnek tűnt, és Michael semmi mulatságosat nem talált benne, de kiagyalója már előre majd megpukkadt a nevetéstől.
Távolabb, az asztalfő táján a tőzsdei híreket tárgyalgatták. Mára megint zuhantak az árak, ez volt a legjelentékenyebb árzuhanás a krach óta, és többen ugratni kezdték Rutherfordot: "Hát ez nagy baj, öregem. Legjobb volna, ha ezek után nem is nősülnél."
Michael megkérdezte bal oldali szomszédját: - Sokat vesztett?
- Ki tudja? Biztos nyakig benne van, bár a legravaszabb fickók közé tartozik a Wall Streeten. Az igazat sosem tudhatja meg az ember.
A vacsora már a kezdet kezdetén pezsgővel indult, s a vége felé elég kellemes is lett a hangulat, noha Michael rögtön látta, hogy a társaság tagjai túl kókadtak ahhoz, hogy szokványos élénkítőszer felvidíthassa őket. Heteken át ittak koktélt ebéd előtt az amerikai divat szerint, majd bort és konyakot fogyasztottak, mint a franciák, söröztek, mint a németek, és whisky-szódát nyakaltak angol módra, és mert egyikük sem volt már húszesztendős, ez az esztelen melange, amely olyan volt, mint valami lázálombeli óriás koktél, csupán arra szolgált, hogy egy időre a tudat alá szorítsa előző este csinált ostobaságaik emlékét. Amiből rögtön kitetszik, hogy az estély egyáltalán nem volt vidámnak mondható. Ami vidámság mégis mutatkozott, az azoknak volt az érdeme, akik egyáltalán semmit nem ittak.
De Michael nem volt fáradt, a pezsgő jólesően hatott rá, és kicsit feledtette vele nyomorúságát. Több mint nyolc hónapja élt már távol New Yorktól, és a tánczene, amit játszottak, már idegennek tűnt neki, de amikor felhangzottak a Painted Doll első hangjai, amely annyi boldog órájukat és annyi gyötrelmüket kísérte végig Caroline-nal múlt nyáron, a termen át odament a lány asztalához, és táncra kérte.
Bájos volt áttetsző, égszínkék ruhájában, bár alakja a leomló szőke haj és a hűvösen gyengéd szempár mellett esetlennek és merevnek hatott; Michael meg is botlott az első tánclépés közben. Egy pillanatig úgy látszott, nincs mit mondaniuk egymásnak. Michael meg akarta mondani neki, hogy örökölt, de aztán letett róla, nem akart ajtóstul a házba rontani.
- Hát nem szép, Michael, hogy újra táncolhatunk?
A férfi sötét mosolyra húzta a száját.
- Örülök, hogy eljöttél - folytatta a lány. - Féltem, hogy butaságból nem jössz majd. Igazán semmi oka, hogy ne maradjunk jó barátok, és hogy ne legyünk egymáshoz közvetlenek. Michael, én nagyon szeretném, ha összebarátkoznátok Hamiltonnal.
Eljegyzése látnivalóan megszédítette a lányt: Michael soha azelőtt nem hallott tőle ennyi közhelyet.
- Gondolkodás nélkül meg tudnám ölni - mondta kéjesen. - Pedig rendes embernek látszik. Tényleg remek fickó. Én csak azt szeretném tudni, mi történik az olyanokkal, mint én, mi lesz azokkal, akik nem tudnak felejteni.
Miközben ezt mondotta, szája akaratlanul legörbült, és ahogy Caroline rátekintett, rögtön észre is vette, s a szíve éppúgy beleremegett, mint előző délelőtt.
- Hát ennyire fáj, Michael?
- Ennyire.
Ez úgy hangzott, mintha a föld alól jött volna. E pillanatban nem is táncoltak, csak álltak, egymáshoz simulva. A lány ellökte magát, száját bájoló mosolyra kényszerítette.
- Kezdetben magam sem tudtam, mit tegyek, Michael. Beszéltem rólad Hamiltonnal, és megmondtam neki, mennyire odavoltam érted, de ő nem bánta, s igaza volt. Mert már túl vagyok a szerelmünkön, így van, igazán túl vagyok. És ugyanígy leszel majd te is, ha felébredsz egy szép napon, túl leszel rajtam, akár én rajtad.
A férfi konokul rázta a fejét.
- De igen, hidd el. Mi nem voltunk egymáshoz valók. Én meglehetősen állhatatlan vagyok, és szükségem van valakire, olyasvalakire, mint Hamilton, aki döntsön helyettem. Tulajdonképpen ez volt a lényeg, nem annyira a ...
- A pénz.
Megint azon a ponton volt, hogy megmondja a lánynak, mi történt, de valami azt súgta neki, nincs még itt az ideje.
- Akkor mivel magyarázod azt, ami a minap történt, amikor találkoztunk - tört ki belőle. - Meg azt, ami most történt, ebben a percben! Hogy olyan erővel vonzódunk még mindig egymáshoz, mint valamikor, mintha egy test és lélek volnánk?
- Jaj, ne folytasd - kérlelte a lány. - Nem szabad így beszélned. Úgysem lehet visszacsinálni. És én szeretem Hamiltont teljes szívemből. Csak hát nekem is eszembe jut a múlt, eszembe jutnak a dolgok, és olyankor nagyon tudlak sajnálni, nagyon tudom sajnálni mindkettőnket, hogy így történt.
Michael átnézett a lány válla fölött, és látta, hogy valaki közelít feléjük, hogy félbeszakítsa beszélgetésüket. Rémülten vezette más irányba partnerét, de a férfi csak jött utánuk tovább.
- Nagyon szeretnék négyszemközt beszélni veled, pár perc is elég - hadarta. - Hol és mikor?
- Holnap ott leszek Jebby West teáján - suttogta a lány, miközben egy kéz udvariasan Michael vállára ereszkedett.
De Jebby West teáján nem jutottak szóhoz. Rutherford éberen strázsálta a lányt, és végtelen beszélgetésekbe bonyolódtak. Korán el is mentek. Másnap reggel a korai postával megjött az esküvői meghívó.
Michael egy darabig fel-alá rohangált a szobájában, majd kétségbeesésében vakmerő lépésre szánta el magát. Írt Hamilton Rutherfordnak, és másnap délutánra találkozót kért tőle. Rutherford rövid telefonüzenetben közölte beleegyezését, de egy nappal későbbi időpontot jelölt meg. Az esküvőig ekkor már csupán hat nap volt hátra.
Úgy egyeztek meg, hogy a Hotel Jena bárjában jönnek össze. Michael előre tudta, mit fog mondani: "Mondja, Rutherford, tisztában van maga azzal, milyen felelősséget vesz a nyakába ezzel a házassággal? Tisztában van vele, mennyi bajnak és szenvedésnek hinti el a csíráját azzal, hogy rábeszél egy lányt egy olyan lépésre, amit annak se teste, se lelke nem kíván?" El akarta még mondani, hogy az akadály, ami akkor Caroline és közte tornyosult, csupán külsődleges volt, s hogy ma már nem létezik ... El akarta érni, hogy legalább most, amikor még nem késő, állítsák válaszút elé Caroline-t.
Számított rá, hogy Rutherford dühbe gurul majd, s talán lesz komolyabb jelenet is, de el volt rá szánva, hogy életre-halálra küzdjön.
Rutherfordot nagy beszélgetésben találta egy idősebb férfival, akit Michael már több esküvői ebéden látott.
- Jól láttam én, hogyan járt legtöbb barátom - magyarázta Rutherford. - Gondoltam, velem ez nem eshet meg. Tulajdonképpen semmi az egész, úgy kell venni a nőket, amilyenek, rögtön tudtukra kell adni, hogy áll a vásár, és ha ügyesen jártatod a szád, és közben úgy bánsz velük, mint a hímes tojással, kész a házasság. Persze, ha már a legelején eltoltad, járhatsz vele, ameddig akarsz, aztán öt éven belül vagy te lépsz le, vagy a nő dob, és megnézheted magad.
- Pontosan! - kiáltott fel lelkesen a másik. - Hamilton, öregfiú! Pontosan!
Michaelnak fejébe szállt a vér.
- Az persze fel sem merült magában - jegyezte meg szárazon -, hogy ez a nézet még a múlt században kiment a divatból ...
- Hogy ment volna ki - mondta Hamilton nyugodtan, de kissé türelmetlenül. - Éppoly modernül gondolkodom, mint bárki más. Ha úgy akarja, akár egy repülőgépben, és akár holnap elveszem a lányt, akit szeretek.
- Nem erre értem, hogy nem modern. De hát képtelenség, hogy egy érzékeny lényt, egy nőt ...
- Hogy érzékeny lény? A nők egyáltalán nem olyan érzékenyek. A magafajta fickók az érzékenyek. Maguk azok, akiket a fene imádatukkal, gyengédségükkel meg egyéb jeles tulajdonságaikkal remekül kihasználnak a nők ... Elolvasnak egy csomó könyvet, megnéznek néhány filmet, egyéb dolguk tudniillik úgysincs, és akkor beképzelik, hogy különbek maguknál, és hogy ezt be is bizonyíthassák a világnak, hirtelen megbokrosodnak, és búcsút mondanak a kapufélfának, cseppet sem érzékenyebben, mint egy megveszekedett kanca ...
- Caroline véletlenül tényleg érzékeny - jegyezte meg tompán Michael.
A másik férfi ekkor felállt, mondván, hogy mennie kell. Miután rendezte a számlát, és magukra maradtak, Rutherford visszafordult Michaelhoz, és úgy folytatta, mintha kérdésre válaszolna:
- Caroline több, mint érzékeny - mondta. - Caroline-nak esze van.
Szürke szeme, ahogy találkozott Michaeléval, harciasan csillogott. - Lehet, hogy ez durván hangzik a maga fülének, Mr. Curly, de nekem az az érzésem, hogy a legtöbb mai férfi nem is akar mást, mint hogy valami nő a bolondját járassa vele, pedig esetleg annak nem is telik öröme az effélében ... Manapság kevés, rettentő kevés férfi akad, aki tényleg magáénak mondhatja a feleségét, de azt megmondom, hogy én ezek közé a kevesek közé tartozom majd ...
Michael úgy vélte, itt az ideje, hogy visszakanyarodjanak a kiindulóponthoz. - Tisztában van a felelősséggel, amit magára vállal?
- Nyugodt lehet, hogy tisztában vagyok - vágott közbe Rutherford. - Nem félek a felelősségtől. A döntés joga, merem hinni, mindenben az enyém lesz ... Nálam pedig nincs pardon.
- És mi van, ha már a kezdet kezdetén hibás volt a számítás? - heveskedett Michael. - Mi van, ha mondjuk, nem épült kölcsönös szeretetre a házassága?
- Azt hiszem, értem, mire akar kilyukadni - válaszolta még mindig elég nyugodtan Rutherford. - És minthogy maga hozta szóba a dolgot, engedje meg, hogy megjegyezzem, ha maga és Caroline összeházasodtak volna, nem tartott volna tovább három évnél az egész. Tudja maga, mire épült a maguk kapcsolata? Sajnálatra. Arra, hogy sajnálták egymást. Ezt sok férfi és nő elfogadható alapnak tartja, de az én véleményen szerint egy házasságnak nem sajnálatra, hanem reményre kell épülnie. - Rutherford órájára pillantott, és felállt.
- Találkám van Caroline-nal. Feltétlenül jöjjön el holnapután a legénybúcsúztatóra.
Michael megijedt, hogy most szalasztja el az utolsó alkalmat. - Szóval magát nem érdeklik Caroline érzései? - kérdezte támadóan.
- Caroline fáradt és zaklatott. De meg fogja kapni, amire vágyott, és ez a fő.
- Csak nem saját magáról beszél? - hitetlenkedett Michael.
- Dehogynem.
- Szabadna megkérdeznem, mióta vágyik magára Caroline?
- Két éve. - De mielőtt Michael válaszolhatott volna, már el is ment.
A következő két napon át Michael a tömör kétségbeesés állapotában leledzett. A gondolat, hogy nem tett meg valamit, ami pedig megszabadíthatná ettől a fejére húzott zsáktól, szünet nélkül gyötörte. Felhívta Caroline-t, de a lány erősködött, hogy az esküvő előestéjéig fizikailag lehetetlen számára minden találkozás, aztán megállapodtak, hogy az utolsó napon majd mégis összejönnek. Michael mégis elment a legénybúcsúztatóra, részint azért, mert utált egyedül maradni akár egy este is hotelszobájában, részben meg, mert úgy gondolta, ez az esemény is jó ürügy lesz rá, hogy valamiképp Caroline közelében lehessen, és szemmel tarthassa kicsit.
A Ritz-bárt erre az alkalomra francia és amerikai zászlókkal díszítették, s az egyik falat hatalmas vitorlavászon fedte, hogy itt gyakorolhassák a vendégek ügyességüket a pohártörésben.
Az első koktél után, melyet a bárnál szolgáltak fel, még csupán halvány foltok jelentkeztek a lepedőn, mert a kezek remegtek, de a pezsgőt már kitörő, nagy nevetések követték, sőt időnkint felhangzott egy-egy dal is.
Michael meglepve konstatálta, mennyire emelte önbizalmát új szmokingja, cilindere és finom inge - kevésbé érezte magát elfogódottnak ebben az olyannyira gazdag és magabiztos társaságban. Mióta búcsút mondott a kollégiumnak, most érezte először, mi az, gazdagnak és magabiztosnak lenni. Úgy érezte, ide tartozik, ebbe a társaságba, és még arra is vállalkozott, hogy közreműködjék a tréfában, amelyet Johnson, ez a hivatásos mulattató dirigált: a megcsalt nő felléptetésében kellett majd segédkeznie. A nő máris ott várakozott az előcsarnokból nyíló oldalszobában.
- Nem szabad eltúlozni a dolgot - mondta Johnson. - Ugyanis el tudom képzelni, milyen nehéz napja volt Ham-nek ma. Tudja, hogy a Pullman Oil délelőtt tizenhat ponttal esett?
- Miért, van köze hozzá? - kérdezte Michael óvatosan, nehogy partnere megsejtse kíváncsiságát.
- Hogyne volna. Nyakig benne van. Mindig és mindenben nyakig benne van. Eddig szerencséje volt, legalábbis a múlt hónapig.
A poharakat újratöltették, de most gyorsabban kiürültek, és a vendégek ide-oda kiáltoztak a keskeny asztal fölött. A pulttal szemben éppen egy csoport pincérnőt fotografáltak, és a magnéziumfény fojtó ködöket villantott fel a helyiségben.
- Most! - mondta Johnson. - Maga az ajtónál áll, ugye, és amikor a nő be akar jönni, mi addig huzakodunk vele, amíg mindenki nem figyel.
Johnson kiment a folyosóra, miközben Michael lecövekelt az ajtónál, így múlt el néhány perc. Aztán Johnson újra megjelent, talányos kifejezéssel arcán.
- Valami zűr van.
- Miért, nincs itt a nő?
- Dehogy nincs, viszont van egy másik is, de azt nem szerződtettük. Hamiltonnel akar beszélni, és nagyon úgy látszik, hogy komoly az ügy.
Mindketten kimentek az előcsarnokba. Az ajtó közelében egy amerikai leányzó üldögélt, valóban úgy, mint aki vár valakit. Látszott rajta, hogy többet ivott a kelleténél, de arckifejezése nagy elszántságra vallott. Felrántotta a fejét, és úgy nézett szembe a két férfival.
- Na,
mi van, szólnak neki? Marjorie Collins a nevem,
- Menjen be, és szóljon Hamnek - suttogta Michael fülébe Johnson. - Talán mégis jobb volna, ha kijönne. Addig én ezt itt tartom.
Michael visszament az asztalhoz, Rutherford füléhez hajolt, és kicsit túljátszva a helyzetet, belesúgta:
- Egy lány van kint, valami Marjorie Collins, és beszélni akar magával. Nagyon úgy föst, hogy zűrt akar csinálni.
Rutherford szeme tágra nyílt, szája tátva maradt. Aztán lassan összecsukta, majd összeharapta ajkait, végül kissé rekedten megszólalt:
- Tartsák ott egy kicsit, legyen szíves. És azonnal küldje ide a főpincért hozzám.
Michael szólt a pincérnek, de aztán már nem tért vissza az asztalhoz, hanem kabátját és kalapját kérte. Ahogy kiért az előcsarnokba, szó nélkül ment el Johnson és a lány mellett. Kilépett a Rue Cambonra. Taxit hívott, és a sofőrnek Caroline hoteljének címét adta meg.
Most mellette a helye - ez járt a fejében. Nem azért, hogy izgassa a hióbhírrel ... Most kell ott állnia mellette, most, amikor úgy látszik, összeomlóban a kártyavár, amit felépített magának.
Rutherford éreztette vele gyengeségét - nos, elég keménynek hitte e pillanatban magát ahhoz, hogy minden lehetőséget kihasználjon, persze a becsület határain belül, hogy ne kelljen feladnia a nőt, akit annyira szeret. Ha esetleg el is kell hagynia Rutherfordot, rá mindenkor számíthat.
Caroline otthon volt. Meglepte, mikor Michaelt jelentették neki, de mert még nem volt kész a toalettjével, kis türelmet kért. Nemsokára meg is jelent, estélyi ruhában, s kezében két kék táviratlapot tartott. A néptelen hall karosszékeiben foglaltak helyet.
- Hogyhogy, már vége a vacsorának, Michael?
- Beszélni akartam veled, hát eljöttem.
- Igazán örülök. - A lány hangja barátságos volt, de tárgyilagos. - Tudniillik épp most telefonáltam a hotelba, hogy nagyon el leszek foglalva holnap a próbákkal. Akkor most mégis tudunk beszélni.
- Fáradtnak látszol - találgatta a férfi. - Talán mégis jobb lett volna, ha nem jövök.
- Nem vagyok fáradt, Hamiltont vártam. Gondolom, fontos táviratokat kapott. Azt mondta, a vacsora után még elmegy valahová, és nem tudja, mikor jön, úgyhogy nagyon örülök, hogy addig is beszélgethetek valakivel.
Michaelt megborzongatta a személytelenség, ahogy a lány kimondta az utóbbi mondatot.
- Nem érdekel, mikor jön haza?
- Persze hogy érdekel - mondta a lány nevetve. - De sok beleszólásom nincsen, nem igaz?
- Miért ne volna?
- Igazán nem mondhatom meg neki, mit csináljon, vagy mit ne csináljon.
- De hát miért nem?
- Mert úgysem tűrné.
- Úgy látom, csak házvezetőnőt akar - gúnyolódott a férfi.
- Hadd halljam, mik a terveid, Michael - vágott közbe a lány.
- Az én terveim? Semmi jövőt nem látok magam előtt holnaputántól kezdve. Soha nem volt más tervem, mint hogy szeresselek.
Szemük szinte súrolta egymást; a tekintet, melyet olyan jól ismert Michael, most rámeredt. Csak úgy ömlöttek a szavak szíve mélyéből.
- Hadd mondjam el még egyszer, hogy mennyire szerettelek, hogy soha nem volt egyetlen megtántorodó pillanatom, hogy soha nem jutott eszembe más ... És most, hogy az elkövetkező évekre gondolok, melyeket nélküled, remény nélkül kell majd eltöltenem, Caroline drágám, nincs kedvem élni többé. Hányszor álmodoztam felőle, hogy otthonunk lesz, és gyermekeink lesznek, hányszor álmodtam, hogy a karomban tartlak, és hogy hozzám simul az arcod, a karod meg a hajad, amelyet mindig is enyémnek hittem, és most egyszerűen képtelen vagyok felébredni.
Caroline halkan sírdogált. - Szegény Michael, te szegény Michael ... - Majd kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a szmoking tükrét. - Hogy sajnáltalak a minap is. Oly vékony voltál, lerítt rólad, hogy nincs ruhád, meg hogy nincs senkid, aki gondot viselne rád. - A lány szimatolni kezdett, majd egész közelről vizsgálgatni kezdte a szmokingot. - De hiszen itt az új ruha! Meg az új kalap! Te feltörtél, Michael! - Könnyein át hirtelen felkacagott. - Te pénzes ember lettél, Michael! Sose láttalak még ilyen elegánsnak!
Hogy így reagált a lány, Michael egy pillanatra meggyűlölte új öltözékét.
- Az lettem - mondta. - Nagyapám negyedmillió dollárt hagyott rám.
- De ilyet, Michael! - lelkesedett tovább Caroline. - Te tényleg feltörtél akkor! Ki sem tudom mondani, mennyire örülök! Mindig is olyan embernek tartottalak, aki megérdemelné, hogy egyszer nagyon sok pénze legyen ...
- Lett is, csak kicsit későn ... Most már nem számít.
A forgóajtó megcsikordult, s az utcáról Hamilton Rutherford lépett be a hallba. Arca vöröslött, szeme nyugtalanul, türelmetlenül parázslóit.
- Hello, drágám. Jó estét, Mr. Curly. - Lehajolt, és megcsókolta Caroline-t. - Egy pillanatra megszöktem, hogy megtudjam, jött-e távirat. Látom, már itt is vannak. - Miközben átvette a sürgönyöket, Michael felé fordulva megjegyezte: - Fura dolog volt az a história a bárban, nem? Főleg, ha meggondolom, hogy valamelyikük ugyanezt a viccet akarta megcsinálni velem. - Felnyitotta az egyik táviratot, majd összecsukta, és olyan arckifejezéssel fordult Caroline-hoz, mintha egyszerre két ellentétes dolgot forgatna a fejében.
- Megjelent egy nő, akit nem láttam két esztendeje - mondta. - Gyanítottam, hogy zsarolni akar, ami annál ostobább, mivel nincs, és soha nem is volt semmiféle kötelezettségem vele szemben.
- És történt valami?
- A főpincér tíz perc alatt előkerített valakit a Sûreté Générale-ról, és még ott a hallban elintéztük a dolgot. A francia törvények igen komolyan veszik a zsarolást, mellettük a mi jogi gyakorlatunk játéknak tűnik, és merem hinni, hogy egy életre elvették a kedvét ilyesmiktől. Ettől függetlenül, helyesebbnek találtam, ha beszámolok róla ...
- Azt akarja mondani ezzel, hogy én már említettem is? - önérzeteskedett Michael.
- Deehogy - húzta a szót Rutherford. - Maga csak éppen készenlétbe helyezkedett. De ha már itt van, hadd mondjak egy újságot, ami talán ennél is jobban fogja érdekelni.
Az egyik táviratot Michael kezébe nyomta, miközben a másikat bontani kezdte.
- De hiszen ez rejtjeles - mondta Michael.
- Az hát. De tekintettel az elmúlt hétre, a szöveget kívülről tudom. A kettő együtt azt jelenti, hogy kezdhetem elölről az életemet.
Michael jól látta, hogy Caroline elfehéredik, de azt is észrevette, hogy meg sem moccan.
- Tévedtem, és túl sokáig ragaszkodtam a tévedésemhez - folytatta Rutherford. - Láthatja, Mr. Curly, nekem sincs mindig szerencsém. Egyébként hallom, maga pénzes ember lett.
- Az lettem, igen - mondta Michael.
- Szóval ez a helyzet. - Rutherford Caroline-hoz fordult. - Ne hidd, drágám, hogy tréfáltam, vagy eltúloztam a dolgot. Majdnem minden pénzemet elvesztettem, s most kezdhetem elölről.
Egyszerre két szempár figyelte a lányt, Rutherford tartózkodó és közömbös tekintete és Michaelé, mely sóvár, tragikus, de kérlelő is volt egyben. Néhány pillanat telt el így, a lány akkor felugrott, és halk sikoltással vetette magát Hamilton Rutherford karjába.
- Nem számít, drágám! - tört ki belőle. - Higgy nekem, nem is bánom, jobb ez így! Újra fogunk kezdeni mindent! Egy percig se izgasd magad, egy percig se szomorkodj!
- Jól van, kicsim - mondta Rutherford. Gyengéden megsimogatta a lány haját, majd mindkét karjával magához szorította.
- Megígértem, hogy még egy órára visszamegyek - mondta.
- Hadd kívánjak hát jó éjszakát, menj szépen ágyba, és aludj jól. Jó éjszakát, Mr. Curly. Végtelenül sajnálom, hogy untattam a pénzügyeimmel.
De Michael már vette is a kalapját meg a botját. - Megyek magával - mondta.
Gyönyörű volt a reggel. Michael zsakettje nem készült el időre, s kissé kényelmetlenül érezte magát, míg elhaladt a kamerák és filmfelvevő gépek előtt, melyek szinte sorfalat álhak a George Cinq sugárúti kis templom tövében.
A templom vadonatúj volt, és mivel ez még fokozta feszélyezettségét a nem egészen előírásos öltözék miatt, Michael jobbnak látta, ha valahol hátul áll meg - sápadtan és remegősen az álmatlanul töltött éjszakától. Innen épp Hamilton Rutherford hátába látott, szemlélhette Caroline csipkébe burkolt fátyolos idomait, s elszórakozhatott George Packman kövér sziluettjén, aki egyébként elég bizonytalanul állt a lábán - mintha minden pillanatban a jegyespárban akarna megkapaszkodni.
A szertartás a vidám zászlócskák és lobogók árnyékában meglehetősen sokáig tartott, mialatt a júniusi nap sugarai nagy, ferde nyalábokban tűztek le a karcsú ablakokon át az elegáns egybegyűltekre.
Amikor azonban a menet, élén az új férjjel és feleséggel, megindult a kapu felé a templom hajójában, Michael rémülten vette észre, hogy pontosan ott áll, ahol majd mindenki leveti ünnepi merevségét, és újra közvetlenné válik. Már előre rettegett, hogy meg fogják szólítani.
Így is történt. Rutherford és Caroline voltak az elsők, akik megszólították. Rutherford, mint afféle újdonsült házasember, komoran és illetődötten, Caroline azonban olyan kedvesen, mint még soha ... Szinte lebegve vonult el ifjúkori barátai és rokonai sorfala közt, mint aki most végleg maga mögött hagyja a múltat, és a napfényben fürdő templomkapun át egyenest a jövőbe lép.
Michael nagy nehezen kinyögte: - De szép, Istenem, de szép! - Aztán már jöttek is a többiek, akik szintén szóltak hozzá néhány szót, így például az idős Mrs. Dandy, aki bár betegágyból kelt fel, virulón egészségesnek látszott, vagy legalábbis remekül tartotta magát, ahogy igazi úrihölgyhöz illik, aztán Rutherford büszke szülei következtek, akik ugyan már tíz évvel ezelőtt elváltak, de most nem tágítottak volna egymás oldala mellől, s szüntelen egymást bámulták. Aztán jöttek Caroline nővérei, férjestül, majd az Eton-fri-zurás kis unokaöcsök, végül pedig az egész, végtelen menet, és kivétel nélkül mindenki szólt oda valamit Michaelnek, mert szinte földbe gyökerezve még mindig ott állt, ahol a precesszió felbomlott.
Michael kíváncsian leste, mi következik ezután. Előzőleg belépőjegyeket osztogattak a fogadásra, amelyre a program szerint a George Cinqben került volna sor. Vajon Rutherford annak ellenére végigcsinálja-e a mulatságot, hogy a két ominózus távirat ilyen bajba döntötte? Mindenesetre a menet, hármasával-négyesével vonulva, háborítatlanul haladt a júniusi reggelben a megjelölt cél felé ... A sarkon az elöl igyekvő öt lány hosszú ruhája tarkán csapkodni kezdett a szélben. A nők most újra színpompás szitakötők, röpködő virágok lettek: a meleg szélben játékosan fel-fellibbenő ruhájuk ezt a bájos képet idézte.
Michael hirtelen megszomjazott. Józanul nem volt ereje szembenézni a fogadással. Egy oldalajtón szökött be a hotelba, a bárt tudakolta, mire egy chasseur vagy félkilométeres úton vezette végig, új, erősen amerikaira dekorált folyosókon át.
Különös módon a bár már zsúfolva volt. Az esküvőről vagy egy tucat férfi, sőt néhány lány is ott ténfergett - mind megszomjaztak. A bárban koktélt és pezsgőt lehetett inni, Rutherford koktélját és pezsgőjét, aki - mint kiderült - nemcsak az egész bárt, a báltermet, a két nagy szalont bérelte ki erre az alkalomra, de az összes lépcsőket, beugrókat, sőt ablakokat is lefoglaltatta, melyekből csaknem a fél városra remek kilátás nyílt. Michael sétálgatott, majd beállt a gratulálók hosszú, nehezen előremozduló sorába. Tarka zsivaj közepette nyomult előre, miközben ilyesmik ütötték meg a fülét: "Micsoda isteni esküvő", "Gyönyörű voltál, drágám", "Szerencsés fickó vagy, Rutherford" ... Mikor Caroline elé ért, a lány előrelépett, és szájon csókolta, de Michael alig érzett valamit, volt a csókban valami valószerűtlen, meg rögtön tovább is sodorták. A jó öreg Mrs. Dandy, aki mindig is kedvelte Michaelt, hosszan szorongatta a kezét, és megköszönte neki a virágokat, melyeket betegsége idején kapott tőle.
- Nagyon bánt, hogy nem írtam, de hát tudja, a magamfajta öreg hölgyek nagyon szeretik a ...
A virágot, igen - bár biztos, hogy azért nem írt, mert tulajdonképpen az esküvőért volt hálás. Michael konstatálhatta, mennyit nőtt az öreg hölgy a vendégsereg szemében ... Öt lányát adta férjhez eddig, két lánya házassága időközben zátonyra is futott, és ez a mostani esemény, bármennyire bántotta és búsította is Michaelt, számára aligha volt egyéb, mint valamely ismert társasjáték, amelyben már minden lépést megtett.
Közben, kis asztalokra, megkezdték a hidegbüfé és a pezsgő felszolgálását, mialatt az üres bálteremben zene szólt. Michael letelepedett Jebby West mellé. Kicsit még mindig feszélyezte, hogy zsakett helyett szmokingot visel, de hogy látta, mások is elkövették ezt a vétséget, kezdte jobban érezni magát. - Hát nem volt isteni Caroline? - kérdezte Jebby West. - És hogy tud uralkodni magán! Megkérdeztem tőle ma reggel, nem ideges-e, hogy ilyen hirtelen beleugrik valamibe, mire azt mondta: "Már miért volnék ideges, amikor két álló éven át próbáltam megkaparintani? Boldog vagyok, nem pedig ideges ... "
- Szentigaz - jegyezte meg sötéten Michael.
- Micsoda?
- Amit most mondott.
Szíven szúrták, de kissé furcsán lepte meg, hogy nem is érzi.
Felkérte táncolni Jebbyt. A parkett közepén Rutherford apja meg anyja táncolt.
- Egyvalami azért elszomorít - mondja Jebby. - Ezek itt ketten évekig nem is látták egymást. Mind a kettő megházasodott megint, az asszony másodszor is elvált. Amikor a volt ura ideérkezett Caroline esküvőjére, kiment eléje az állomásra, és sok más vendéggel együtt, tehát a legkifogástalanabb módon meghívta az Avenue de Bois-n levő házába, de a férfi félt, hogy a felesége megtudja, és inkább hotelben szállt meg. Hát nem szomorú?
Michael csupán egy jó óra múlva ébredt rá, hogy már délután van. A bálterem egyik sarkában, ahogy különben filmforgatáskor szokás, egy sor paravánt állítottak fel, és a fotográfusok nekiláttak, hogy megcsinálják a hivatalos esküvői képeket. Halotthalványan, mint a viasz, állt ott az új pár a vakító reflektorfényben, s a táncolókat, akik tovább kerengtek a mesterségesen homályba borított bálteremben, azokra a mókás vagy éppen ijesztő figurákra emlékeztették, melyekkel minden panoptikum tele van.
Miután lefényképezték az új párt, a személyzet következett, aztán a nyoszolyólányok, a rokon családok, végül a gyerekek. Nem sokkal ezután, de most már szinte nyüzsögve, ismét megjelent Caroline - úgy tűnt, uszályos ruhájával és hatalmas csokrával együtt elfogódottságát is levetette -, és elcsípte a parketten Michaelt.
- Most végre hadd jöjjenek a barátaim. - Hangjából érzett, hogy Michael a legjobb és legkedvesebb ... - Gyere te is, Jebby, gyere George ... Hamilton, te maradj, te nem a barátom vagy ... Gyere, Sally ...
Nem sokkal ezután a megmaradt kis elfogódottság is eloszlott, és az órák sebesen repültek a fogyó pezsgővel ... Ahogy ez mostanában szokás, Hamilton Rutherford egy régi nőpajtását átölelve ült az asztalnál, és azt fejtegette vendégeinek, akik között több álmélkodó, de azért lelkesen szórakozó európai is akadt, hogy a mulatságnak távolról sincsen vége, és hogy éjfél után tovább folytatják Zellinél. Michael észrevette, hogy Mrs. Dandy, aki még nem volt teljesen egészséges, menni készül, és hogy egyik csoport a másik után áll útjába, hogy maradásra bírják, mire szólt az idős hölgy egyik lányának, aki aztán erővel elvezette, és a kapu elé rendelte kocsiját. Michael e tette után fölötte bölcsnek érezte magát, és büszkeségében még több pezsgőt nyakalt, mint eddig.
- Ez igen - lelkesedett George Packman Michaelnak. - Ez a felhajtás belekerül majd Hamiltonnak vagy ötezer dollárjába, és biztos vagyok benne, hogy több pénze nincs is. De küldött-e vissza akár egyetlen üveg pezsgőt, egyetlen szál virágot? De nem ám! Karakán fickó, azt meg kell hagyni. Hallotta, hogy tíz perccel az esküvő előtt ajánlott neki állást T. G. Vance, évi ötvenezer dolláros fizetéssel? Egy év múlva megint milliomos lesz ...
A beszélgetés itt megszakadt, mert valaki azt javasolta, hogy vigyék ki a vállukon Rutherfordot. Hatan láttak neki, hogy az ötletet valóra váltsák, aztán ott álltak a négyórai napsütésben, és búcsút intettek az új párnak. De valahol hiba csúszhatott a dologba, mert vagy öt perccel később megint találkozott velük Michael, amint jöttek lefelé a szalonba, dacosan tartva magasra egy-egy pohár pezsgőt.
"Hát igen, ilyenek vagyunk - gondolta. - Elegánsak, pimaszok, és köpünk mindenkire. Olyan ez a vendégség, mint a régi ültetvényes időkben. Csak az irama változott meg mindennek, egész életünk a távírószalag ideges ritmusára lüktet."
Szédülten állt a terem közepén, azt találgatva, melyikük az amerikai nagykövet, és ekkor döbbent rá, hogy már órák óta nem jutott eszébe Caroline. Ijedten nézett körül, és meg is pillantotta a terem másik végében, jókedvűen és fiatalon, boldogságban úszva ... Rutherford ott állt mellette, úgy bámulta, mintha nem akarna betelni vele, és ahogy most elnézte őket Michael, úgy tűnt neki, hogy lassan távolodnak, ahogy akkor, a Rue de Castiglionén szerette volna, távolodnak, hogy lassan beleolvadjanak közös örömeik és bajaik tengerébe, s végül eltűnjenek az évek ködében, melyek majd megtörik Rutherford konok büszkeségét, és megsápasztják Caroline ifjúi, szívet szorító báját ... Oly messze távolodtak, hogy már nem is láthatta őket: mintha Caroline fehér ruhájának harangja borult volna rájuk.
Michael egyszeribe magához tért. E menyegző, minden pompájával és féktelenségével, kezdet is volt, olyasvalaminek a kezdete, ahová Michael bánata ellenére sem követhette őket. Keserűsége elszállt, a világ újra azzá a fiatalos és boldog világgá változott körülötte, ami tulajdonképpen addig is volt, és mint a nap, tékozlón szórta rá sugarait. Erőlködve kutatott emlékezetében, vajon melyik nyoszolyólánnyal beszélte meg, hogy elviszi estére vacsorázni, és ment, hogy Hamilton és Caroline Rutherfordnak istenhozzádot intsen.
Árkos Antal fordítása
A két várost keskeny folyó választotta el csupán, és össze is fűzte mindjárt, számos híddal; átkígyóztak egymás partjaira, s ahol egymásba fonódtak, ott állt őszről őszre a két város féltékeny pillantásaitól övezve az Országos Vásár. Eszményi fekvése és Minnesota állam fejlett mezőgazdasága tette, hogy a Vásár Amerika-szerte egyike volt a legjelesebbeknek. Töméntelen gabonát, lábasjószágot, mezőgazdasági gépet vonultattak fel a kiállítók; lóversenyeket és automobilversenyeket rendeztek, s később még repülőgépeket is lehetett itt látni, melyek csakugyan felemelkedtek a levegőbe; a Vásár forgalmas főútján Coney Island-i rémségek sorakoztak, hogy a látogatóval forogni kezdett a világ, s volt még ott vinnyogó-sípogó bábszínház is. A komoly és az olcsóbb szórakozás köpött a középutat jelentette az óriási tűzijáték, csúcspontján a Gettysburgi Csata megelevenítésével, melyre estéről estére a Vásár főterén került sor.
Egy forró szeptemberi nap késő délutánján két tizenöt év körüli fiú fordult ki a Filléres Árkádok alól: kissé fáradtak voltak már az egésznapos szakadatlan mászkálástól, és torkig a kiállított gabonával és élelmiszerekkel. Egyikük, szép, élénk, fekete szemű fiú, múlt évi Ókori Történelem-könyvébe rótt saját kezű kozmikus bejegyzése szerint Basil Duke Lee volt, "Holly Avenue, St. Paul, Minnesota, Egyesült Allamok, Észak-Amerika, Nyugati Félteke, Föld, Világegyetem". Kissé alacsonyabb volt ugyan társánál, mégis, mondhatni, magasabbra emelkedett ki rövidnadrágjából, míg ifj. Riply Buckner épp egy hete már a hosszúnadrág viselői közé lépett elő. Ez az egyébként köznapi és természetes kis esemény azonban megrontotta a két fiú évek óta tartó szóros barátságát.
Kettejük közül Basil volt a találékonyabb, elevenebb szellemű, s mind ez ideig ő volt az irányító, most azonban rémülten látta, hogy kétlábnyi kék szövet megfosztotta kiváltságos helyzetétől; nem lehetett tagadni, hogy Riply számára szemmel láthatóan egyre kevesebbet jelentett, hogy a nyilvánosság előtt Basil társaságában mutatkozhat. Riply remélte, hogy hosszúnadrágot öltve egyszeriben levetheti a kisfiúkorral járó kötöttségeket; s olyan valakinek a társasága, aki még mindig csak rövidnadrágos kisfiú, kellemetlen emlékeztető volt a számára, milyen friss keletű az ő átalakulása is. Ezt még magának is alig vallotta be, erről tanúskodott mégis felnőtteskedő, lekicsinylő nevetése, s az a kurta-furcsa modor, ahogy Basillel bánt egész délután. Basilt kínosan érintette ez az újonnan támadt feszültség. Úgy volt, hogy ősztől fogva már a Partvidéken jár iskolába, mégis augusztusban a családi tanács úgy vélte, kicsi még a hosszúnadrághoz. Ezek után két hét alatt - cáfolatként - vagy négy centit nőtt, ami ugyancsak hozzájárult megbízhatatlan híréhez; mégis, Basil abban bízott, hogy anyja meggyőzésére ez elegendő érv lesz.
A két fiú kilépett a fülledt sátorból a ragyogó napfényre; nem nagyon tudták azonban, mihez is kezdjenek, csak nézgelődtek jobbra-balra a zsúfolt úton, arckifejezésükben unalom és valami bizonytalan sóvárgás keveredett. Nem volt kedvük hazamenni, amíg csak nem muszáj, nem tagadhatták ugyanakkor, hogy tele voltak már egy időre a látnivalókkal; másféle élményt, más hangulatot vártak volna még ettől a naptól. Nem messze tőlük ott volt az autóparkoló, egyelőre még csak igen szerény hely; s ahogy ott lődörögtek, hamarosan felkeltette érdeklődésüket egy kis kocsi: a kocsi piros színű volt, s vonalai oly közel simultak a föld színéhez, hogy az embert szinte megcsapta belőlük a száguldás és a rohanó élet szele. Blatz Wildcat kocsi volt; az elkövetkező öt évben ez a kocsi jelentette jó pár millió amerikai fiú álmát. A kocsiban a süllyesztett ülésen unott gőggel nyújtózott el egy szőke, csinos kis babaarcú nő.
A fiúk csak úgy falták a szemükkel. A lány vetett rájuk egy hűvös pillantást, aztán mindjárt visszatért előbbi foglalatosságához, vagyis ült a Blatz Wildcatben, és gőgösen hátraszegett fejjel bámult fel valahová az égbe. A fiúk egymásra néztek, de nem mozdultak egy tapodtat sem. Figyelték a lányt, s amint úgy érezték, hogy ez túlságosan feltűnő, lejjebb irányozták tekintetüket a kocsira.
Pár perc múlva sárga öltönyben és kalapban piros arcú, vörösesszőke hajú fiatalember jelent meg, felhúzta sárga kesztyűjét, és beült a kocsiba. Néhány ijesztő durranás következett; aztán a kipufogócső fül- és idegtépő, ütemes tup-tup-tup dobolásától kísérve, a kocsi a lánnyal és a fiatalemberrel - felismerték: Speed Paxton volt - simán eliramodott.
Basil és Riply sarkon fordult, és elgondolkozva indult visszafelé a Fő út irányába. Tudták, hogy Speed Paxton - egy helybeli sörfőző féktelen és elkapatott fia - valami szörnyű dolgot művel most, de irigyelték is, ahogy napszálltakor kikocsikázik a közelítő titkos és rejtelmes éjszakába ezzel a babaarcú kis nővel, aki szintén csupa rejtelem. Talán ez az irigység dolgozott bennük, amikor az egyik céllövő bódéból kilépő maguk korabeli, magas fiút megpillantva kiabálni kezdtek:
- Hohó, El! Hé, El! Várj egy kicsit!
Elwood Learning megfordult, és bevárta őket. A jól nevelt városi fiúk közt Elwood volt a fekete bárány: sört ivott, sofőrök közt művelődött, és egész sovány volt már a sok cigarettától.
Ahogy lelkesen üdvözölték őt, egy nagyvilági férfi érett, bölcs pillantásával találkoztak, félig hunyt szemhéjak alól.
- Szevasz, Rip. Csapj bele jó nagyot, Rip. Szevasz, Basil, öregem. Jó nagyot.
- Mit csinálsz, El? - kérdezte Riply.
- Semmit. Hát ti?
- Mi sem.
Elwood Learning még jobban összeszorította a szemét, látszott, hogy erősen gondolkodik, aztán - mint aki döntött végre - csettintett a nyelvével.
- Na hát akkor, mit szólnátok hozzá, ha felcsípnénk valakit? - indítványozta. - Láttam errefelé ma délután egypár egész helyes kis árut.
Riply és Basil erre titokban mohón fellélegzett. Egy éve még megrémítette őket, hogy Elwood elment a Star revüszínházba, s íme, most előttük is szélesre nyitja viharos életének kapuját.
Riply érezte, hogy újdonsült felnőttsége kötelez, s ezért igyekezett elszántnak látszani. - Benne vagyok - jelentette ki lelkesen.
Basilre nézett.
- Benne vagyok - dünnyögte Basil.
Riply - nem is annyira gúnyosan, mint inkább csak idegességében - felnevetett. - Előbb még nőnöd kell egy kicsit, Basil. - Elwoodra nézett, várta a hatást. - Kapaszkodnod kell még egy kicsit, amíg férfi leszel, nem?
- Ó, szűnj meg! - vágott vissza Basil. - Neked is mióta van hosszúnadrágod? Még egy hete se hordod!
Érezte azonban, hogy valami elválasztja őt a másik kettőtől, s mintha csak akaszkodna rájuk, ahogy ott megy mellettük.
Elwood Learning haladt az élen; bátor és gyakorlott nyomkeresők arckifejezésével tekingetett jobbra-balra. Érett pillantását meghordozta néhány párosával szembesétáló lányon, akik bátorítóan visszamosolyogtak, Elwood azonban egyiküket sem tartotta megfelelőnek - az egyik túl kövér volt, másikuk túl sovány vagy éppen túl közönséges. Egyszer csak megakadt a szemük két lányon: előttük bandukoltak, a fiúk erre gyorsítottak, Elwood magabiztosan lépdelt, Riply idegesen próbálta utánozni, Basilnek pedig vad izgalom szorongatta a szívét.
Egy vonalba értek a lányokkal. Basil szíve a torkában dobogott. Elfordította a fejét, s akkor meghallotta Elwood hangját.
- Szervusztok, lányok. Szép este van, nem?
Rendőrért kiáltanak? Vagy talán Riply anyja az ő anyjával együtt feltűnik a sarkon?
- Szervusztok, jómadarak.
- Merre mentek, lányok?
- Semerre.
- Jó, hát akkor egy irányba megyünk.
Aztán ott álltak már mind az öten egy csoportban, és Basilbe lassan visszatért az élet; látta, hogy végül is maga korabeli lányok ezek. Csinosak voltak, bőrük szép tiszta, piros a szájuk, felnőttesen felfésült a hajuk. Egyikük mindjárt első pillantásra sokkal jobban tetszett Basilnek, mint a másik - ez volt a szerényebbik, a csendesebb. Örült hát, mikor Elwood a merészebbikkel indult előre, s ők Riplyvel a másik lányt közrefogva, követték.
Halványan ragyogni kezdtek az első esti fények; a délutáni tömeg ritkult egy kicsit, s a Vásár elnéptelenedő útjain a sokféle vetőmag és takarmány meg a melasz és a por szaga terjengett, összekeveredve a főtt kolbász szagával, s ott lengett még köztük az egyáltalán nem undorító istállószag, s a széna illata. A kivilágított Ferris-óriáskerék méltóságteljesen forgott a szürkületben; a hullámvasút pár üres kocsija csattogott odafent. Elült a hőség, s a levegő meg-megborzongott már az észak felől közelítő ősz izgalmától.
Ballagtak. Basil sejtette, hogy van annak valami módja, ahogyan ezzel a lánnyal beszélnie kellene, valahogyan Elwood Learning fáradhatatlan és bizalmas modorában, mintha egyszerre felfedeznék, hogy szakasztott egyforma az ízlésük és a gondolkodásuk, csakhogy ez sehogy sem akart sikerülni neki. Így aztán, nehogy némaságba fulladjon a dolog - mivelhogy Riply közreműködése mindössze annyiból állt, hogy néha minden ok nélkül ostobán felnyerített -, Basil úgy tett, mintha rendkívül érdekelné minden, ami mellett csak elhaladnak, és megjegyzéseket fűzött a látottakhoz.
- Itt a hatlábú borjú. Láttad már?
- Nem, még nem.
- Itt motorbiciklizik körbe az az ember. Voltál már ott?
- Nem, nem voltam.
- Oda nézz! Töltik már a ballonokat. Kíváncsi lennék, hánykor kezdik a tűzijátékot.
- Láttad már a tűzijátékot?
- Nem, holnap akarom megnézni. És te?
- Hogyne, minden este ott vagyok. A bátyám is közreműködik. Ők segítenek a kilövésnél.
- Ejha!
Basil kíváncsi volt, vajon mit szól hozzá a lány fivére, hogy a húgát vadidegenek csak úgy egyszerűen felcsíphetik az utcán. Arra is kíváncsi lett volna, hogy a lány is olyan furcsán érzi-e magát, mint ő. Késő is volt már, bizonyára, és ő megígérte, hogy fél nyolcra otthon lesz, különben másnap este nem engedik el. Előrement Elwoodhoz.
- Te, El - kérdezte -, hová megyünk most?
Elwood hátrafordult, kacsintott. - Végigmegyünk az Öreg Malmon.
Basil újra beállt a helyére, s akkor észrevette, hogy pillanatnyi távollétében Riply és a lány egymásba karoltak. Féltékenység hasított belé, megint jól megnézte a lányt, s úgy vélte: csinosabb, mint gondolta. Vonzó, sötét szemei mintha megelevenedtek volna, ahogy az esti kivilágításban ragyogni kezdtek fejük felett a fények; elragadtatást ígértek ezek a szemek, amilyet a borzongató éj hűse hoz.
Belekarol - gondolta Basil - a másik oldalról, de már késő volt; a lány együtt nevetett Riply-vel valamin? - inkább semmin. A lány kérdésére, hogy min nevetett egész idő alatt, Riply újabb nevetése volt a válasz. Ezután már együtt nevetgéltek, fel-felcsattanó hangon.
Basil utálkozva nézett Riplyre. - Életemben nem hallottam még ilyen ostoba nevetést - jegyezte meg sértődötten.
- Nem hallottál? - vihogott Riply. - Na ne mondd, kisfiam.
A hasát fogta nevettében, akárcsak a lány. A "kisfiam" szó hideg zuhanyként érte Basilt. Izgalmában elfeledkezett valamiről, ahogy egy nyomorék is megfeledkezhet a bicegéséről, és csak akkor kap észbe, mikor szaladni akar.
- Azt hiszed, nagy vagy! - kiáltotta. - Honnan szedted a nadrágodat? Honnan szedted a nadrágodat? - Szerette volna ízesen tálalni a dolgot, jól körülkeríteni, és már csaknem azt mondta: - Ez az apád nadrágja - amikor eszébe jutott, hogy Riplynek, akárcsak neki, nem él az apja.
Az élen haladó pár elérte közben az Öreg Malom bejáratát, és már várt rájuk. Az Öreg Malom nyitva volt, s vagy fél tucat csónak imbolygott a vízen, neki-nekiütődve a medence faperemének, ahogy a mesterséges folyócska enyhe áramlása hajtotta őket. Elwood előreült a hölgyével, s mindjárt, ahogy leültek, átkarolta. Basil besegítette a másik lányt a hátsó ülésre, de aztán kedvetlenül tűrnie kellett, hogy Riply befurakodjon, és letelepedjen közéjük.
A csónak elindult, s mindjárt visszhangos, sötét üreg nyelte el őket. Messze valahol egy másik csónak utasai énekeltek, a hang hol távolról, romantikusan csengett, hol a közelükben hangzott fel, de még titokzatosabban, ahogy a barlang kanyargott, s a csónakok ott húztak el egymás közelében, egy láthatatlan függöny két oldalán.
A három fiú rikoltozott, kiabált és Basil igyekezett túlharsogni Riplyt, és lefőzni őt a lány előtt, de pár pillanat múlva már csak az ő hangja hallatszott meg a csónak koppanó hangja, ahogy szüntelenül odaverődött a medence fapereméhez, és Basil oda se nézve tudta, hogy Riply már átkarolta a lány vállát.
Vöröses fényben úsztak, mintha a pokol színpadát látnák vigyorgó démonokkal, égőszínű papirosok tüzével - Basil látta, hogy Elwood és a lány arca összeér -, aztán ismét sötét lett, finoman meg-megcsobbant a víz a csónak oldalán, s hol közelebbről, hol távolabbról hallatszott az énekszó. Egy kis ideig Basil úgy tett, mintha érdekelné az a másik csónak: átkiabált az éneklőknek, jelezte, ha közel kerültek egymáshoz. Aztán felfedezte, hogy billegetheti a saját csónakjukat, és ezt a sivár mulatságot űzte, míg csak Elwood Learning ingerülten hátra nem fordult, s rá nem kiabált:
- Hé! Mi a csodát művelsz?
Végre elérték a kijáratot, és a párok szétváltak. Basil meggyötörten ugrott partra.
- Fizess be újra - kiáltotta Riply. - Még egyszer körbemegyünk.
- Nélkülem - mondta Basil közönyt tettetve. - Haza kell mennem.
Riply csúfondárosan, diadalmasan felnevetett. Vele nevetett a lány is.
- Nahát, akkor viszlát, kisfiam - kiáltotta Riply jókedvűen.
- Ej, fogd be már! Viszlát, Elwood.
- Viszlát, Basil.
A csónak közben elindult; karok fonódtak a lányok vállára.
- Viszlát, kisfiam!
- Viszlát, te vén marha! - kiáltotta Basil. - Mit vagy úgy oda a nadrágoddal? Honnan szedted a nadrágodat? Honnan szedted a nadrágodat?
A csónakot azonban elnyelte már az alagút sötét szája, már csak Riply gúnyos nevetésének visszhangja szállt Basil felé.
Mióta a világ világ, úgy mondják, minden fiúnak leghőbb vágya, hogy végre felnőtt legyen. Ennek a feltevésnek egész egyszerűen az a magyarázata, hogy a fiúk olykor-olykor türelmetlenül tiltakoznak a gyerekkorral járó hátrányok ellen, idejük java részében azonban kimondhatatlanul boldogok, hogy gyerekek lehetnek, és ilyenkor egyéb dolguk is van, semhogy sokat beszéljenek. Basil is szerette volna néha, ha egy kicsivel idősebb, de épp csak egy kicsivel. A hosszúnadrág nem volt életbe vágóan fontos ügy - kellett neki, de mint jelmez, korántsem számított olyan romantikus öltözetnek, mint például egy futballmez vagy egy tiszti egyenruha, a New York-i éjszakában fel-felbukkanó nagyvilági bűnözők selyem kürtőkalapjáról, estélyi köpenyéről nem is szólva.
Mégis, ahogy másnap reggel felébredt, nem volt, ami fontosabb lett volna számára a világon. E nélkül nem volt helye a maga korabeli fiúk közt, s kinevette a barátja, aki pedig eddig mindenben követte őt. Az, hogy előző este Riply-nek történetesen nagyobb sikere volt egy kis csirkénél, mint neki, önmagában nem lett volna olyan lényeges; de Basil égett a tettvágytól, és igazán senki nem kívánhatta tőle, hogy fél kezét hátrakötve induljon a küzdelembe. Úgy érezte, hasonló helyzetbe kerülhetne majd az iskolában is, s ezt már nem tudta volna elviselni. Reggeli után feldúltan ment oda anyjához.
- No de, Basil - tiltakozott az édesanyja meglepetten. - Ha jól emlékszem, amikor erről szó volt, nem is nagyon érdekelt a kérdés.
- De most kell és kell, és kell - hajtogatta Basil. - Inkább meghalok, semhogy e nélkül kezdjem az iskolaévet.
- Na hát, nem kell butáskodnod azért.
- De csakugyan, inkább haljak meg. Ha nem lehet hosszúnadrágom, semmi értelme, hogy iskolába járjak.
Basil olyan feldúltan emlegette a halált, hogy most már az édesanyját is komolyan megijesztette.
- Na, most már hagyd abba ezt a buta beszédet, és gyere reggelizni. Délelőtt aztán lemehetsz, és vehetsz magadnak hosszúnadrágot Barton Leighnél.
Basil már lecsillapodott kissé, de még mindig türelmetlen vágytól űzve járt föl-alá a szobában.
- Egy fiú egész egyszerűen nem tud mihez kezdeni hosszúnadrág nélkül - magyarázta hevesen. Saját szavai egész elragadtatták, úgyhogy megtoldotta még a mondókáját. - Egy fiú egész egyszerűen az égvilágon semmihez nem tud kezdeni e nélkül. Haljak meg inkább, semhogy az iskolába ...
- Basil, kérlek, hagyd abba ezt a beszédet. Valaki biztos ugratott ezzel.
- Senki nem ugratott - tiltakozott sértődötten -, senki az égvilágon.
Reggeli után a szobalány beszólt neki, hogy telefonon keresik.
- Itt Riply beszél - mondta egy bátortalan hang. Basil hidegen fogadta e tényt. - Nem haragszol a tegnap esti miatt? Hogy? - kérdezte.
- Én? Ugyan. Ki mondta, hogy haragszom?
- Na, senki. Szóval akkor emlékszel, hogy ma este meg akartuk nézni a tűzijátékot?
- Igen. - Basil hangja még mindig hideg maradt.
- Na, szóval az egyik lánynak, az Elwoodénak, van egy húga, aki még a testvérénél is csinosabb, és az is eljönne ma este, és te vele mehetnél. És úgy gondoltuk, találkozhatnánk nyolckor, mert a tűzijáték úgyis csak kilenckor kezdődik.
- És addig mit csinálunk?
- Hát elmehetünk megint az Öreg Malomba. Tegnap este még háromszor körbementünk.
Pillanatnyi csend támadt. Basil odasandított, csukva van-e az ajtó az édesanyja szobája felé.
- Megcsókoltad? - hangzott aztán Basil kérdése a készüléken át.
- Hát persze hogy meg. - A vonal túlsó végéről ostoba nevetés hallatszott. - Ide figyelj, El valószínűleg elhozza az autóját. Hét órakor beszólunk érted.
- Rendben - egyezett bele Basil mogorván, aztán hozzátette: - Most indulok éppen hosszúnadrágot venni.
- Tényleg? - Basil újabb elmés nevetést hallhatott. - Jó, szóval hét órára legyél kész.
Basil tíz órakor találkozott nagybátyjával a Barton Leigh-féle divatáruháznál, és enyhe bűntudatot érzett, hogy ilyen költségekbe veri most a családot. Nagybátyja tanácsára két öltönyt vásároltak: egy vastagabb csokoládébarnát köznapi használatra, s egy sötétkéket ünnepi viseletnek. A ruhákon egy kis igazításra volt szükség, de a boltban megígérték, hogy az egyik öltönyt még délután kifogástalan állapotban házhoz szállítják.
Pillanatnyi bűnbánata - hogy ilyen kiadásokat okozott - nem engedte, hogy még a buszjegyre is pénzt dobjon ki, így hát Basil gyalog ment haza a városból. Útközben a Crest Avenue-n megállt, és töprengett, átugorja-e a nagy utcai nyomókutat a Van Schellinger ház előtt, s arra gondolt, hogy hosszúnadrágban csinál-e majd ilyesmit még az ember, s vajon ő is csinál-e még ilyet valaha? Nem állhatta meg, hogy parádés istenhozzádként kétszer-háromszor át ne ugorja a csapot, s ahogy ott ugrált, Van Schellingerék nagy csukott gépkocsija épp akkor hajtott be a kocsifeljárón, és megállt a főbejáratnál.
Basil - kiáltotta egy hang.
A város második legnagyobb villájának gránit előcsarnokából üde, kedves lányarc fordult Basil felé, az arcot csaknem teljesen eltakarták a szinte fehérszőke hajtincsek.
- Szervusz, Gladys.
Basil, gyere csak ide egy kicsit.
Basil szót fogadott. Gladys Van Schellinger egy évvel volt fiatalabb nála. Féltő gonddal nevelt, szelíd kislány, akiről városszerte az a hír járta, hogy szülei a Partvidéken akarják majd férjhez adni. Nevelőnője volt, alig egypár lánnyal járt össze játszani, és soha nem engedték olyan szabadjára, mint a közép-nyugati gyerekeket általában. Soha nem mehetett le például a Wharton-kertbe, ahol a többiek játszottak délutánonként.
- Basil, kérdezni szeretnék tőled valamit - mész ma este az Országos Vásárba?
- Megyek, hogyne mennék.
- Nem lenne kedved velünk jönni? A páholyunkból néznéd meg a tűzijátékot.
Basil egy pillanatig mérlegelte a dolgot. Szeretett volna igent mondani, de titokban azt súgta neki valami, hogy ne fogadja el az ajánlatot, ne mondjon le egy sokat ígérő örömről csak azért, hogy elfogadjon egy meghívást, mely - őszintén szólva - nem is vonzotta valami nagyon.
- Sajnos, nem lehet. Rettentően sajnálom.
Gladys arcán bosszús árnyék suhant át. - Ó? Hát akkor gyere, és látogass meg máskor, de hamar, Basil. Pár hét múlva már utazom a kollégiumba.
Basil elégedetlenül ment tovább. Gladys Van Schellingerbe sohasem volt szerelmes sem ő, sem más, de most, hogy ugyanabban az időben utaznak majd a Partvidékre, kollégiumba, valamiféle összetartozást érzett kettejük között, mintha kettejüket választották volna ki a nagyvilági élet csodálatos kalandjára, és a sorsuk csodálatos alakulása a jövőben elmossa majd az eddigi különbséget, hogy Gladysék gazdagok, az ő családja pedig épp hogy jómódú. Sajnálta, hogy ma este nem lehet ott a lány páholyában.
Három óra felé Basil fent ült szobájában, a Crimson Sweatert olvasta, és lázasan fülelt minden csengőszóra. Kiment a lépcsőházba, áthajolt a korláton, és leszólt: - Hilda, nekem hoztak egy csomagot? - Négy órakor már nem tudta elviselni a lány közömbösségét, hogy ennyire ne legyen érzéke a fontos dolgokhoz, és ilyen lustán nyitja-csukja az ajtót, így hát maga ment le őrködni. De semmi nem történt. Basil ekkor telefonált a Barton Leigh-áruházba, egy alkalmazott nagy sietve csak annyit mondott neki: - Meglesz az öltöny. Biztosítom, hogy meg fogja kapni az öltönyt. - De Basil nem bízott az alkalmazott ígéretében, és kiment a ház elé, ott várta Barton Leighék szállítókocsiját.
Öt órakor hazajött az édesanyja. - Talán több alakítanivaló akadt, mint hitték - próbálta vigasztalni Basilt. - Holnap reggel meg fogod kapni, egész biztosan.
- Holnap reggel! - kiáltott fel Basil ekkora képtelenség hallatán. - Még ma este meg kell kapnom ezt a ruhát.
Basil, ha neked lennék, nem lennék túlságosan meglepve. Az üzletek fél hatkor zárnak.
Basil izgatottan nézett végig a Holly Avenue-n mindkét irányba. Aztán fejébe csapta a sapkáját, és rohanni kezdett a sarki villamosmegálló felé. Egy pillanat múlva mindjárt eszébe jutott valami, így hát - biztos, ami biztos - gyorsan visszafutott még.
- Ha jönnek vele, vegyétek át - utasította édesanyját, mint egy férfi, akinek mindenre kiterjed a figyelme.
- Rendben van - felelte Mrs. Lee szárazon -, átvesszük.
Későbbre járt már, mint gondolta. A megállónál várnia kellett, s mire Barton Leigh áruházához ért, rémülten látta, hogy az ajtókat bezárták, a redőnyöket leengedték. Elcsípett még egy alkalmazottat, aki utolsónak jött ki az üzletből, s hevesen magyarázni kezdte, hogy neki ezt az öltönyt még ma meg kell kapnia. Az alkalmazott egyáltalán nem is tudott a dologról ... Basil lenne Mr. Schwartze?
Nem, Basil nem volt Mr. Schwartze. Rövid vita kezdődött, s Basil biztosította az alkalmazottat, hogy akárki volt is, aki az ígéretet tette, nem ússza meg szárazon a dolgot.
Végül lehangoltan hazament.
Az öltöny nélkül nem megy a Vásárra, nem, nem megy el. Otthon ül majd, míg a nála szerencsésebb fiúk nekivágnak a Nagy Kalandnak, a csillagos ég alatt. Titokzatos, fiatal, mohó lányok társaságában hajóznak majd az Öreg Malom elragadó sötétjében, ő pedig valami ostoba, önző, becstelen áruházi alkalmazott miatt nem lesz közöttük. Egy-két nap még, s a Vásár bezár örökre, s ezek a lányok, a legnagyszerűbbek és legkívánatosabbak, akik valaha is éltek a világon - s az a húg, ahogy mondják, a legcsinosabb valamennyi közül - örökre kihullnak az életéből. Blatz Wildcate-ekben hajtanak ki majd, holdfényben, anélkül, hogy Basil valaha is csókolózhatott volna velük. És egész életén át - bár annak a tisztviselőnek az állásába kerül majd a dolog: "Most már látja, mekkorát vétett ellenem" -, egész életén át végtelen, szomorú sóvárgással gondol vissza ezekre a soha vissza nem térő percekre. Mint mi magunk is annyiszor, Basil sem tudta elképzelni, hogy érez még életében valaha is vágyakozást, mely felülmúlja azt, amit e pillanatban érez.
Hazaért; a csomag még nem volt sehol. Lehangoltan kószált a házban, aztán fél hét tájban leült vacsorázni az édesanyjával; csendesen ült, fejét könyökére támasztva.
- Basil, nincs étvágyad?
- Nem, köszönöm - mondta szórakozottan, azt hitte, kínálják valamivel.
- Még csak két hét múlva utazol a kollégiumba. Miért olyan nagy baj az, ha ...
- Ó, nem ezért nem eszem. Egész délután fájt már a fejem.
A vacsora vége felé révülten meredt pár szelet piskótatésztára; egy alvajáró mozdulataival emelt szájához néhányat.
Hét órakor zajt hallott; ez a hang nyitotta volna meg a csodálatos, kalandos éj kapuját.
Elwood Leamingék kocsija megállt a házuk előtt, s egy pillanatra rá Riply Buckner már csengetett is. Basil komoran állt fel az asztaltól.
- Megyek - mondta Hildának. Aztán anyjához fordult, hangjában enyhe, személytelen szemrehányással: - Elnézést, egy pillanatra. Épp csak kimegyek, és megmondom nekik, hogy ma este nem mehetek a Vásárba.
- De miért ne mehetnél, Basil. Miféle butaság ez? Azért, mert ...
Basil ezt alig hallotta már. Kilépett az ajtón, s szembetalálta magát Riplyvel. Az utca túloldalán ott állt Learning kocsija: magas, öreg csukott autó, reszketeg körvonalai rajzolódtak ki az éles holdfényben.
Zr-r-r. Az utca végén feltűnt Barton Leighék szállítókocsija. Zr-r! Kiugrott belőle egy ember, rögzítette a járda szélén a kocsit, végigsietett az utcán a másik irányban, aztán megfordult, visszajött, megint megfordult, s hóna alatt hosszú szegletes dobozzal egyenesen feléjük tartott.
- Várnotok kell egy percet - kiáltotta Basil izgatottan. - Ezen már igazán nem múlhat. Átöltözöm egy pillanat alatt a könyvtárban. Ide figyelj, ha a barátaim vagytok, vártok egy percig. - Kilépett a verandára. - Hé, El, épp most kap ... épp most kapkodom magamra a ruhát. Vársz egy percet, nem?
Cigaretta parazsa villant a sötétben, ahogy El odaszólt a sofőrnek; a remegő kocsi motorja leállt, és az ég egyszerre megtelt csillagokkal.
És megint a Vásár - de mennyire más, mint délutánonként; ahogy egy lány is csak este mutatkozik meg szépségének igazi ragyogásában. Csak a formák maradtak a régiek: különben mintha már nem is kartonpapírból lennének ezek a bódék, nem gipszből a paloták, önmagukat múlták felül ezek a titokzatossá, elragadóvá varázsolt körvonalak; s e kis Broadwayk pókhálóján a fel-alá hullámzó tömeg is megosztotta ezt az átalakulást, ahogy a fakó arcok egyesével vagy csoportosan egyszerre fel-felvillantak, megtörve a sötétséget.
A fiúk sietve mentek a randevú helyére, s ott találták már a lányokat a Búzacsarnok árnyfoltjában. Alakjukat, vonásaikat alig lehetett kivenni még a félhomályban, mikor Basil már érezte, hogy valami nincs rendjén. Egyre növekvő rémülettel siklott pillantása arcról arcra, s ahogy a bemutatkozás is megtörtént, nem lehetett kétséges többé a szörnyű tény, vagyis hogy a lány húga ijesztő kis figura volt, lapos kis töpörtyű, olcsó púderrel bemázolva, hogy elfedje valahogy tisztátalan arcbőrét, azonkívül szüntelen erőlködött, hogy száját elragadó mosolyra formálja.
Basillel forgott a világ, s ekkor Riply partnernője azt mondta: - Nem tudom, veletek tarthatok-e. Tulajdonképpen randevúm van egy másik sráccal, akivel ma délután találkoztam össze.
Csakugyan, nyugtalanul nézegetett jobbra-balra, miközben Riply rémülten és döbbenten próbálta valahogy megfogni a karját.
- Ugyan mit, gyere - biztatta. - Hát nem velem beszélted meg előbb?
- De honnan tudhattam volna, hogy eljössz-e vagy nem - mondta a lány gonoszul.
Elwood és a nővérek is kérlelni kezdték.
- A Ferris-kerékhez még veletek mehetek éppen - mondta a lány kelletlenül -, de az Öreg Malomhoz nem. Megbántanám azt a srácot.
Mintha forgószél cibálta volna szét Riply összes eddigi önbizalmát; elbiggyesztette a száját, közben kétségbeesetten próbált kapaszkodni a lány karjába. Basil csak állt ott, arcára kínos udvariasság fagyott, ahogy hol saját partnernőjére nézett, hol a többiekre, kimondhatatlan szemrehányással. Egyedül Elwood volt magabiztos és elégedett.
- No, hát gyerünk a Ferris-kerékhez - jelentette ki türelmetlenül. - Nem állhatunk itt egész este.
A pénztárnál az állhatatlan Olive újból habozott, szemöldökét táncolva nézgelődött, mintha még most is abban bízna, hogy feltűnik Riply vetélytársa.
De aztán, ahogy a kerék megállt, nem ellenkezett tovább, beült, és három pár, minden bajával együtt, lassan a levegőbe emelkedett.
Ahogy emelkedtek a kerékkel, mintha az égbolt képzelt vonalát követnék, Basilnek az jutott az eszébe, mennyire élvezné ezt az egészet valami más társaságban, vagy akár éppen egyedül; alattuk a Vásár eddig nem látott tarkasággal csillogott, és bársonyos volt szinte az alkonyati sötétség, ahogy kihunytak a nap utolsó sugarai. Képtelen lett volna azonban bárkit is megbántani, akit alábbvalónak érzett önmagánál. Pár pillanat múlva odafordult hát a mellette ülő lányhoz.
- St. Paul-i vagy, vagy minneapolisi? - érdeklődött udvariasan.
- St. Paul-i. Hetedikes vagyok. - A lány egyszerre közelebb csúszott hozzá. - Nem vagy mindig ilyen álmos, ugye - bátorította Basilt.
Basil átölelte a vállát, érezte, milyen forró a lány bőre. Fent voltak megint a kerékkel a magasban, ott terült el fejük felett az ég, aztán megint süllyedni kezdtek, körülöttük zene szállt, mintha távoli csillagokból jönne. Tekintetét óvatosan félrefordítva, Basil magához szorította a lányt, s ahogy újra felemelkedtek a sötétben, ráhajolt, és megcsókolta az arcát.
Az érintkezés jelentősége felkavarta Basilt, ahogy azonban odapislogott a szeme sarkából, látta a lány arcát - s boldogan lélegzett fel, mikor megszólalt a gong, és a gépezet lassan leállt.
Alig jöttek össze újból a párok, mikor Olive izgatottan felsikoltott:
- Ott van! - kiáltotta. - Ott ez a Bill Jones, akivel ma délután találkoztam, akivel randevút beszéltem meg.
Maguk korabeli fiú tűnt fel, úgy lépkedett, mint egy cirkuszi ló, s kezében, mint egy tamburmajor, vékony pálcát pörgetett. Az óvatosságra valló Bill Jones álnév alatt a fiúk barátjukat és kortársukat, az elragadó Hubert Blairt ismerték fel.
Hubert közelebb jött hozzájuk. Barátságos vihogással üdvözölte mindnyájukat. Levette a sapkáját, megpörgette, feldobta, elkapta, és könnyed mozdulattal ferdén újra a fejébe csapta.
- Te is jóféle vagy - mondta Olive-nak. - Várok rád már vagy negyedórája.
Tréfásan megfenyegette a pálcával: majd jól ellátja a baját; a lány vigyorgott a gyönyörűségtől. Hubert Blair mindig pontosan eltalálta azt a hangot, melyet tizennégy éves lányok, sőt sokszor még kevésbé kifinomult felnőtt nők is ellenállhatatlannak tartottak. Jeles tornász volt, harmonikusan mozgott minden porcikája; kedves kis rövid orra volt, megnyerő mosolya, és mindenkinél hamar behízelegte magát. Amikor előkotort egy darab karamellacukrot a zsebéből, állára helyezte, felröptette a levegőbe, és elkapta a szájával, minden elfogulatlan szemlélő számára nyilvánvaló lehetett, hogy Riplynek nem sok keresnivalója lesz Olive-nál aznap este.
A kis csoport olyan elbűvölten figyelte Hubertet, hogy nem is vették észre Basil szemében a felcsillanó reményt, nem látták a négy gyors lépést, ahogy egy nagyvilági bűnöző ügyességével kihátrált közülük, s egy sátorrésen átpréselve magát, eltűnt az Aratógép- és Traktorkiállítás elhagyott helyiségében. Most már biztonságban érezhette magát, megkönnyebbülten fellélegzett, és ahogy arra gondolt, hogy Riply még nem is tudja, milyen kötelesség szakadt egyszeriben a nyakába, a hasát fogta, önfeledten nevetett a sötétben.
Tíz perccel később a vásártér távolabbi részén óvatosan, fürgén lépdelve egy ifjú ember haladt a tűzijáték színhelye felé, s kezében frissen beszerzett pálcát pörgetett. Jó néhány lány érdeklődéssel szemezett vele, ő azonban gőgösen keresztülnézett rajtuk; rövid időre elege volt az emberekből, s valóban, kár is lett volna az események forgatagában másra fecsérelni e pár pillanatot, mint arra, hogy első hosszúnadrágjának örüljön.
Megváltotta a jegyét, s a tömeggel együtt befelé sodródott, kereste a helyét. Néhány katona közben ágyúkat vonszolt a Gettysburgi Csata színhelyére, s ahogy Basil megállt és nézegette őket, a mögötte levő páholyból egyszerre csak Gladys köszönt rá.
- Ó, Basil, nem akarsz beülni hozzánk?
Basil megfordult, és már szó sem volt továbbmenésről. Mr. és Mrs. Van Schellinger szeretettel üdvözölték, és kedvesen bemutatták őt a többieknek is, mint "Alice Riley fiát", aztán előreültették Gladys mellé.
- Ó, Basil - suttogta Gladys kipirult arccal -, hát nem furcsa?
Az volt, csakugyan. Basilt egyszeriben boldogság öntötte el. E pillanatban meg sem tudta érteni, hogyan is választhatta valaki azoknak a közönséges lányoknak a társaságát?
- Basil, hát nem furcsa, hogy utazunk az intézetbe? Talán ugyanazon a vonaton megyünk majd.
- Már alig várom - mondta Basil ünnepélyesen. - Hosszúnadrágot kaptam. E nélkül nem mehettem volna a Partvidékre iskolába.
A páholyban ülő hölgyek egyike Basil felé hajolt. - Jól ismerem édesanyádat - mondta. - És egy barátodat is. Ripiy Buckner az unokaöcsém.
- Ó, csakugyan?
- Olyan helyes fiú az a Riply - mondta Mrs. Van Schellinger.
És ekkor, mintha nevének említése felidézte volna őt, egyszerre csak feltűnt Riply Buckner. A már üres, kivilágított lóversenypályán rövid, de annál feltűnőbb menet közeledett, mint egy minden képzeletet felülmúló liliputi bohócfelvonulás. Hubert Blair haladt az élen, Olive-val a karján, a fiú nagyon hetykén lépdelt, pálcájával hadonászva, mint egy tamburmajor, s mozdulatait Olive harsány nevetéssel jutalmazta. Utánuk Elwood Learning következett, ifjú hölgyével oly szorosan összebújva, mondhatni, egymás karjába dőlve, hogy lépni is alig tudtak. S végül a kis csapat siralmas utóvédjeként - Riply Buckner jött, Basil cserbenhagyott társnőjével; a kislány szemmel láthatóan igyekezett még nagyobb zajt csapni, mint Olive a menet elején.
Basil szinte kábulatban nézte Riplyt, s barátjának arcáról a legvegyesebb érzelmeket olvashatta le. Néha mintha már idétlenül felnyerítve csatlakozott volna az általános jókedvhez, utána azonban úgy látszott, kínos érzések tükröződnek az ábrázatán, mintha kétségei lennének afelől, vajon csakugyan olyan pompásan sikerült-e ez az este.
A menet élénk feltűnést keltett mindenfelé, úgyhogy Riply nem is vette észre, hogy egy bizonyos páholyból különleges figyelemmel szegeződnek rá a szemek, pedig ott vonult el előttük, alig másfél méternyire. S azt sem hallhatta már, ahogy kíváncsi suttogás indult a páholyban, s néhány csendes megjegyzés röppent el.
- Micsoda furcsa kis teremtések voltak ezek - szólt Gladys. - És a fiúk közül: aki elöl ment, nem Hubert Blair volt?
- De. - Basil közben hátrafelé figyelt, egy beszélgetés töredékei ütötték meg a fülét.
- Az édesanyja holnap délelőtt hallani fog róla.
Miközben Riply elvonult előttük, Basil halálosan szégyenkezett miatta, most azonban másfajta érzések hullámzottak benne. Ahogy visszaemlékezett a nemrég látottakra, szinte boldog volt már - kivéve, persze, ha ezért a dologért Riplyt az édesanyja esetleg nem engedné az iskolába. Pár perccel később azonban már ez sem látszott olyan szörnyűségesnek. Basil nem volt rossz-szívű. Csak nem leplezte még álszent módon azt a természetes kíméletlenséget, ahogy a bajba jutottakra gondolnia kellett - ennyi volt az egész.
Közben már a Dixie és a Csillagos-sávos Lobogó hangjai szóltak, s a Gettysburgi Csata diadalmasan véget ért. Ahogy beszálltak a kint várakozó kocsikba, Basil hirtelen elhatározással a nagynénihez lépett.
- Úgy gondolom, talán ... helytelen lenne szólni Riply édesanyjának. Hiszen semmi rosszat nem csinált. Csak ...
A nagynénit bosszanthatta az iménti eset, így hát egy felnőtt fölényével kurtán azt mondta Basilnek:
- Azt teszem, amit jónak látok.
Basil összevonta a szemöldökét. Aztán megfordult, és beült Van Schellingerék autójába.
Ahogy ott ült Gladys mellett a kis ülésen, egyszerre úgy érezte, szerelmes ebbe a lányba. Kezük néha-néha összeért, s érezte közben azt a finom kapcsolatot, mely összefűzi őket; hiszen mindketten intézetbe utaznak az ősszel, s így még közelebb kerülnek egymáshoz.
- Nem jössz át holnap? - kérdezte Gladys. - Anya nem lesz otthon, és azt mondta, meghívhatok, akit csak akarok.
- Jó.
Közeledtek Basilék házához, s ekkor Gladys gyorsan felé hajolt.
Basil
Basil várta, mi történik most. Arcán érezte a lány forró leheletét. Szerette volna siettetni: a kocsi mindjárt megáll, s a lány szülei, akik a hátsó ülésen szunyókálnak, meghallják beszélgetésüket. Basil e pillanatban szépnek látta Gladyst; lényének finomsága, csodálatos luxussal berendezett élete feledtetni tudta, hogy máskülönben mintha nem lett volna valami túlságosan izgató egy fiú számára.
- Basil ... Basil, ha holnap eljössz, magaddal hoznád Hubert Blairt?
A sofőr kinyitotta az ajtót, s Mr. és Mrs. Schellinger hirtelen felriadt. Ahogy a kocsi elhajtott, Basil gondolatokba merülve állt, és nézett utána. Aztán a kocsi befordult a sarkon.
Tandori Dezső fordítása
A Broadway egyik eldugott lokáljában az éjszaka mélyén ragyogó és rejtelmes társaság volt jelen: diplomaták, a felső tízezer és az alvilág tagjai. Néhány perce csillogva folyt még a pezsgő, és vígan táncolt egy lány az asztal tetején, most azonban mindenkinek elállt a lélegzete, elnémult a terem. Minden szempár az álarcos, mégis jó megjelenésű, klakkos-frakkos férfira szegeződött, aki hanyag-előkelően állt a bejáratnál.
- Senki ne mozduljon - mondta. Sima, művelt hangja most az acél hidegségével csengett. - Ez a holmi még el talál sülni a kezemben. - Pillantása asztalról asztalra siklott, a hátrább ülő sápadt, komor, rosszarcú férfiról Heatherlyre, egy idegen nagyhatalom titkosügynökére, aztán hosszasabban, s talán egy kissé gyengédebben pihent meg a magányosan ülő fekete hajú, örvénylő-sötét szemű lányon.
- Most, hogy minden megtörtént, amit kívántam, talán kíváncsiak lesznek rá, ki vagyok. - Várakozás csillant fel a szemekben. A sötét szemű lány keble bágyadtan megemelkedett, s finom francia illatszer párája röppent a levegőbe. - Felfedem kilétemet. Az utolérhetetlen Basil Lee vagyok, ismertebb nevemen: a Lidérc.
Megemelte elegáns kürtőkalapját, s deréktól csúfondárosan meghajolt feléjük. Aztán sarkon fordult, és mint a villám, eltűnt az éjszakában.
- Havonta csak egyszer engednek fel New Yorkba - mondta Lewis Crum -, és akkor is nevelőt akasztanak az ember nyakára.
Basil Duke Lee lassan visszafordította az indianai vasút menti táj magtárain és hirdetőplakátjain révedező tekintetét a Broadway Limited fülkéjének belsejére. Az elsuhanó sürgónypóznák káprázata megszűnt, s Lewis Crum hétköznapi arca jelent meg újra a szemközti ülés védőhuzatának fehér háttere előtt.
- Egyszerűen meglépek a nevelőtől, ahogy New Yorkba érünk - mondta Basil.
- Kitelik tőled!
- Azt elhiszem!
- Csak próbáld meg egyszer, és majd meglátod.
- Lewis, mit akarsz azzal folyton, hogy majd meglátom? Mit fogok meglátni?
Fényes, sötétkék szemét eközben unatkozva és bosszúsan szegezte útitársára. A két fiú semmiben nem hasonlított, kivéve életkorukat - tizenöt évesek voltak mindketten -, s ott volt még apjuk régi barátsága, ami viszont a semminél is kevesebb. Azonkívül ugyanabból a közép-nyugati városból igyekeztek a pennsylvaniai iskolába, Basil mint elsős, Lewis pedig mint másodéves.
Mégis, éppen fordítva, mint ahogy az általában lenni szokott, Lewis, az öregebb diák, érezte magát keservesen, míg Basil, az újonc, vidám volt. Lewis nem szeretett iskolába járni. Anyjának derűs, energikus lénye lassan nélkülözhetetlenné vált számára, s ahogy érezte, hogy egyre távolodik tőle, úgy süppedt egyre mélyebben nyomorúságos honvágyába is. Basilben viszont olyan elevenen élt egy egész sor intézeti történet, hogy honvágy helyett inkább a viszontlátás és otthonosság boldog érzése fogta el. Lewis fésűjét is így dobta ki múlt éjszaka Milwaukee-nál a vonatablakon: minden különösebb ok nélkül, éppen csak azzal a tudattal, hogy ez a hagyományos diákhumor szellemében nagyon is a helyzethez illő dolog.
Lewis utálta Basil tájékozatlan lelkesedését - ösztönösen igyekezett tompítani rajta, ez azonban fokozta csak a feszültséget.
- Majd én megmondom neked, mit fogsz meglátni - mondta fenyegetően. - Rajtacsípnek, hogy cigarettázol, és megvonják a kimenődet.
- Nem csípnek rajta, mert nem is fogok cigarettázni. A futballcsapattal fogok edzeni.
- Futball! Persze! A futball!
- Mondd csak, Lewis, mit szeretsz te egyáltalán?
- Nem a futballt. Nem azt, hogy odaálljak és kiüssék a szememet. - Lewis ezt kihívóan mondta, mivelhogy anyja eddig minden félénkségét ráhagyta, mint józan, helyes dolgot. Basil jóakaratú válasza pedig éppen afféle megjegyzés volt, mely egy életre ellenségeket teremt.
- Talán téged is jobban szeretnének az iskolában, ha futballoznál - tanácsolta leereszkedően.
Lewis nem hitte, hogy őt ne szeretnék. Eszébe se jutott ilyesmi. Most megdöbbent.
- Na várj csak! - kiáltotta fenyegetően. - Egykettőre kiverik majd belőled a szemtelenséget!
- Maradj békén - mondta Basil. Első hosszúnadrágja volt rajta, s nagy nyugalommal húzogatta az élét. - Most már aztán maradj békén.
- Úgyis tudja mindenki, hogy Country Dayben is te voltál a legpimaszabb fiú.
- Maradj békén - ismételte meg Basil, most azonban kevésbé magabiztosan. - Légy szíves, maradj békén.
- Úgyis tudom, mit írtak rólad az iskolai újságban. Basil iménti hidegvérének most már nyoma sem volt,
- Ha nem maradsz békén - mondta sötéten -, a hajkefédet is mindjárt kihajítom a vonatból.
Ez a rendkívüli fenyegetés megtette a hatását. Lewis - fújva és morogva ugyan - visszadőlt az ülésen, és most már békén maradt. Az iménti megjegyzésével útitársa életének egyik leggyászosabb fejezetére célzott. Annak idején a Basil iskolatársai által szerkesztett újságban a következő apróhirdetés látott napvilágot:
"Ha valaki lenne olyan szíves, és megmérgezné Basil fiatalurat, vagy más módot találna, hogy befogja a száját, velem együtt az egész iskolát nagy hálára kötelezné."
A fiúk szótlanul, ellenségesen méregették egymást. Aztán Basil elhatározta, hogy eltemeti múltjának ezt a kínos emlékét. Hol volt ő már ettől! Lehet, hogy valóban szemtelen volt kissé, most azonban mindent elölről kezdhet. Az emlék egy pillanat múlva eltűnt, vele együtt a vonat is, az undok Lewisszal együtt - s őt újra Pennsylvania levegője árasztotta el vad vágyakozással. Egy hang szólította ebből a mesés világból; melegítőben állt, egy férfi lépett oda hozzá, és megfogta a vállát.
- Lee!
- Igenis!
- Most magán áll vagy bukik minden. Értette?
- Igenis!
- Rendben van - mondta az edző. - Beszáll, és megnyerjük.
Basil letépte magáról a melegítőt, és kirohant a pályára. Két perc volt még a játékidőből, s az ellenfél három-nullra vezetett, mégis, ahogy feltűnt a nyurga Lee, akit az iskola főkolomposa, Dan Haskins, és ennek talpnyalója, Weasel Weems alattomos cselekkel az egész éven át nem engedett szóhoz jutni, reménység suhant át St. Regis tribünjein.
- 33-12-16-22! - vakkantotta Pöttöm Brown, az apró termetű hátvéd.
Ez volt a jel.
- Ej, az ördög vigye el! - mondta Basil fennhangon. Már elfelejtette az iménti kellemetlen esetet. - Csak ott lennénk már.
St. Regis kollégium, Eastchester
19 ... november 18.
"Drága Anya,
ma nincs sok újság, mégis úgy gondoltam, írok neked a zsebpénzzel kapcsolatban. Itt minden fiúnak több a zsebpénze, mint az enyém, mivel egy egész sor apró beszerezni-való akad, mint pl. cipőfűző stb. Az iskolában továbbra is minden nagyon tetszik, és jól is érzem magam, csak a futballidénynek vége, és így nincs sok tennivaló. A héten színházba megyek majd, New Yorkba. Még nem tudom, mit nézek meg, lehet, hogy a Kvéker Lányt, vagy a Little Boy Blue-t, mivel ez mindkettő nagyon jó. Bacon igazgató úr nagyon kedves, azonkívül lakik a faluban egy kiváló belgyógyász spaecilista. Most nem is írok többet, mivel készülnöm kell Algebrából.
Szerető fiad
Basil Duke Lee."
Éppen borítékba tette a levelet, mikor töpörödött fiúcska jelent meg a néptelen tanulószobában, odaállt Basil elé, és rábámult.
- Mi van? - mondta Basil, szemöldökét ráncolva.
- Téged kereslek - mondta a fiúcska lassan és kimérten. - Már voltam mindenütt, fent a szobádban és a tornateremben is, és ott mondták, hogy biztos itt lapítasz.
- Mit akarsz? - kérdezte Basil sürgetve.
- Lassan a testtel, Góré.
Basil felugrott. A fiúcska egy lépést hátrált.
- Üss csak meg! - csipogta ideges hangon. - Üss csak meg, úgyis kétszer akkora vagy, mint én, Góré.
Basil összerándult. - Ha még egyszer mondod ezt, megraklak.
- Nem fogsz megrakni. Brick Wales azt mondta, hogy ha csak egy ujjal hozzáérsz valamelyikünkhöz ...
- Egy ujjal se értem hozzátok soha.
- Nem te kezdtél kergetni minket a múltkor is, és ha Brick Wales oda nem ...
- Na hát, mit akarsz már? - kiáltotta Basil kétségbeesetten.
- Bacon igazgató úr hívat. Engem küldtek érted, és valaki azt mondta, biztos itt lapítasz.
Basil zsebre dugta a levelet, s a fiúcska mocskolódásától kísérve kiment a tanulószobából. Végighaladt egy hosszú folyosón, melyen a fiúiskolákra oly jellemző, áporodott karamellát idéző fülledt szag lengett, aztán lement egy lépcsőn, és bekopogott az egészen mindennapi, mégis félelmetes ajtón.
Bacon doktor az íróasztalnál ült. Jóvágású, piros arcú, ötven év körüli episzkopális lelkész volt; valaha őszintén érdekelhették a fiúk, mindezt azonban némi zavarral vegyes közöny tompította már, mely előbb-utóbb eléri és belepi az iskolaigazgatókat, mint valami zöldes penészbevonat. Mielőtt felszólították volna Basilt, hogy üljön le, bizonyos bevezetés következett. Aranykeretes szemüveg került elő valahonnan fekete selyemzsinóron, és Basilre szegeződött, hogy bizonyossá váljék: valóban ő-e; ezután jött az elmaradhatatlan lapozgatás az asztalon heverő papírhalmazban - nem mintha keresni kellene valamit, hanem inkább csak ahogy idegességében kever az ember egy csomag kártyát.
- Ma reggel levelet kaptam az édesanyjától ... eh ... Basil. - Keresztnevének hallatára Basil megrökönyödött. Az iskolában eddig kivétel nélkül mindenki Górénak vagy Lee-nek szólította. - Édesanyja gyengének tartja az osztályzatait. Azt hiszem, bizonyos ... eh ... áldozatokat kell hoznia, hogy magát itt taníttassa, és így elvárja, hogy ...
Basilt szégyen mardosta, nem is a rossz osztályzatok miatt, hanem inkább azért, mert ilyen durván a szemébe mondták, hogy anyagilag gyenge lábon állnak. Tudta, hogy ebben az iskolában, ahova csupa jómódú fiú járt, ő volt a legszegényebbek egyike.
Talán Bacon doktorban is felébredt valami rég alvó érzékenység e kínos helyzet láttán; még egyszer átlapozta hát a papírokat, és más hangnemben folytatta.
- Persze, nem ezért hívattam ide ma délután. Múlt héten engedélyt kért, hogy bemehessen New Yorkba egy szombati matinéra. Davis tanár úrtól hallom, hogy ez lesz talán az első alkalom a tanév kezdete óta, hogy épp nincs újabb kimenőelvonása.
- Igenis.
- Ez nem nagy dicsőség. Ettől függetlenül, beleegyezem ebbe a New York-i dologba, ha ez egyáltalán megoldható. Most szombaton, sajnos, egyik nevelő sem ér rá.
Basilnek tátva maradt a szája a csodálkozástól. - De hát én ... de hát, igazgató úr, én két csoportról is tudok, amelyik megy. Nem mehetnék én is valamelyikkel?
Bacon doktor sebesen végigpörgette a papírlapokat. - Nincs szerencséje. Az egyik csoport csupa idősebb fiúból áll, a másik pedig már hetekkel ezelőtt előkészített mindent.
- És akik Mr. Dunnal mennek a Kvéker Lányt megnézni?
- Épp róluk beszéltem az előbb. Részükről minden készen áll, és a jegyeik is egymás mellé szólnak.
Basil végre megértette a helyzetet. Pillantását látva, Bacon doktor gyorsan folytatta:
- Egyet tehetünk még esetleg. Persze kellene még néhány fiú, akikkel a nevelő költségeit megoszthatja. Ha talál két fiút, akik szívesen magával tartanak, közölje velem a neveket még ma délután öt óráig, és én elküldöm magukkal Mr. Rooneyt.
- Köszönöm szépen - mondta Basil.
Az igazgató habozott. Hosszú évek során rákérgesedett közönye mögött valami mégis arra ösztönözte, hogy belepillantson ebbe a szokatlan ügybe, és kiderítse, miért épp ezt a fiút utálják a legjobban iskolaszerte. Úgy látszott, hogy a fiúkban és a tanárokban egyaránt rendkívüli ellenszenv él iránta, s Bacon doktor, bár sokféle diákvétséggel volt dolga már, sem a saját erejéből, sem megbízott hatodikosainak segítségével nem tudta kitapintani az ügy rejtett okát. Nem is egyetlen ok volt ez talán, inkább több dolog egymásba játszása; vannak az emberi személyiségnek ilyen nehezen hozzáférhető kérdései: valószínűleg erről volt szó itt is. Emlékezett még rá, milyen rokonszenvesnek találta első látásra Basilt.
Sóhajtott. Az ilyesmi sokszor megoldódik magától. Bacon doktor nem volt az az ember, aki ajtóstól ront a házba. - Igyekezzen, Basil, hogy legközelebb több jót írhassunk magáról haza.
- Igenis.
Basil gyorsan leszaladt a társalgóba. Szerda volt, s a legtöbb fiú bement már Eastchesterbe, ahová Basil kimenőelvonása folytán nem mehetett utánuk. Végignézett a játékasztaloknál meg a zongora körül álldogálókon, és látta, hogy nehezen talál majd valakit is, aki vele tartana. Hiszen tudta Basil nagyon jól, őt szívelik a legkevésbé ebben az iskolában.
Úgy kezdődött, szinte egyik pillanatról a másikra. Egy napon, alig két héttel az érkezése után, egyszerre csak egy sereg kisebb fiú állta körül, s talán biztatásra, elkezdték őt csúfolni: Góré, Góré. Aztán a következő héten kétszer is verekednie kellett, és a körülállók mindkét alkalommal az ellenfelet biztatták hevesen, zajosan. Nem sokkal ezután, ahogy éppen csak ott tolakodott-lökdösődött a többiekkel együtt, hogy bejusson az ebédlőbe, Carver, a futballcsapat kapitánya megfordult, nyakon ragadta, és alaposan ellátta a baját. Minden rossz szándék nélkül odament a zongora körül álldogálókhoz, és azok így szóltak hozzá: - Eredj a dolgodra. Nincs itt rád semmi szükség.
Egy hónap múltán Basil már érezni kezdte népszerűtlenségének teljes súlyát. Ettől megrémült. Egy alkalommal, az egyik különösen keserű megalázás után, felment szobájába, és sírt. Megpróbált félrehúzódni egy időre, ez azonban mit sem segített. Megvádolták: itt lapít, meg ott lapít, különféle gyanús dolgokban sántikál. Zavartan és megalázva nézte arcát a tükörben, hátha felfedezi rajta e viszolygás okát - tekintetében talán, vagy a mosolyában.
Belátta már, hogy kezdetben sok mindent rosszul csinált - hencegett, önzősködött a futballpályán, mindenkinek a fejére olvasta, ha hibázott, az osztályban pedig felvágott meglehetősen széles általános műveltségével. Most azonban próbált már megváltozni, és nem értette, miért nem sikerült bármit is jóvátennie. Elkésett vele, biztosan. Megbélyegezték mindörökre.
Bűnbak lett, mindenért rajta verték el a port, szivacsként szívott magába minden felszínre került ingerültséget, rosszindulatot, ahogy egy társaságban is mintha a legijedtebb egyesítené az összes többi félelmét, s ő félne mindőjük helyett. Nem javított helyzetén az a tény sem - mindenki látta pedig -, hogy fölényes magabiztossága, mellyel szeptemberben St. Regisbe érkezett, régóta megtört már. Olyanok csúfolhatták büntetlenül, akik pár hónapja még meg sem mertek volna nyikkanni előtte.
Most mindene ez a New York-i út volt, ettől várta, hogy megszakadjon a mindennapok nyomorúsága, és - ha csak egy pillanatra is - megnyíljon előtte a kalandok rég áhított ege. Hétről hétre halasztódott azonban az utazás, az ő újabb és újabb bűnei miatt. Sorozatosan rajtakapták például, hogy olvas villanyoltás után, pedig menekülés volt ez is, kárpótlás az elkeserítő valóságért, s vágyakozása kínzó szomjúsággá erősödött. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy esetleg most sem mehet - felsorolta magában a neveket, akiket rávehet egyáltalán, hogy vele tartsanak. Hárman jöhettek szóba: Treadway, Hájas Gazsi és a Golyós Brown. Gyorsan végigvizitelt a szobákon, s látta, hogy mindhárman éltek a szerda délutáni kimenővel, és bementek Eastchester-be.
Basil nem sokat habozott. Öt óra volt a határidő, és nem volt más választása, mint hogy utánuk megy. Nem először szegte meg a kimenőeltiltást, bár erre a legutóbb is ráfizetett, és csak meghosszabbította vele büntetésének idejét. Szobájában vastag pulóverbe bújt - a felöltő elárulta volna szándékát -, visszahúzta rá a zakóját, és zsebre vágott egy sapkát. Aztán lement a lépcsőn, és könnyedséget színlelve, fütyörészve vágott keresztül a gyepen a tornaterem irányába. Útközben meg-megállt, mintha az ablakokra nézegetne fel, előbb csak a sétányhoz közelire, aztán egy távolabbira az épület sarkánál. Innét már szaporázta lépteit, nem túlságosan persze, és az orgonás felé tartott. A sarkon túl pedig rohant, végig egy jókora darabon, amely nem látszott már az ablakokból, és a kerítés drótjait félrehúzva, kibújt a résen, és ott állt máris a szomszédos telken. Ebben a pillanatban szabad volt. Fejébe húzta a sapkát, mert hideg novemberi szél fújt, s nekivágott az Eastchesterbe vezető félmérföldes útnak.
Eastchester elővárosias gazdálkodó-település volt, kis cipőgyárral. A fiúk ugyanazokat az intézményeket látogatták, mint a gyári munkások: a moziházat, a Kutya nevezetű kerekes büfékocsit, valamint a Bostoni Cukros Barlangot. Basil először a Kutyánál próbált szerencsét, s rá is akadt mindjárt az egyik jelöltjére.
Ez Golyós Brown volt, egy gyenge idegzetű, görcsökben szenvedő fiú, akit mindenki szorgalmasan került. Évek múltán ragyogó ügyvéd lett, ez idő tájt azonban a St. Regis-i fiúk kimondott idiótának tartották, mivel naphosszat furcsa kis hangokat adott ki sorozatban, hogy idegességét levezesse.
Csupa nála fiatalabb fiúval barátkozott, akikben nem volt meg az idősebbek előítélete: most is voltak vele néhányan, ahogy Basil belépett.
- U-ií! - rikoltotta Golyós. - I-i-í! - Kezét a szájához emelte, és gyorsan mozgatva vah-vah-vah hangot hallatott. - Itt a Góré, itt a Lee! Itt a Góré, itt a Lee! Góré, Góré, Góré!
- Várj egy kicsit, Golyós - mondta Basil. Attól félt, hogy Golyós csakugyan teljesen meghülyül, mielőtt még rávehetne, hogy együtt menjenek New Yorkba. - Te, Golyós, ide figyelj. Na, Golyós, hagyd abba egy kicsit. Nem jössz be New Yorkba szombat délután?
- Ui-i-í! - rikoltotta Golyós, Basil rémületére. - Ui-i-í!
- Tényleg, Golyós, mondd meg már, ráérsz? Együtt mehetnénk, ha jönnél.
- Orvoshoz kell mennem - mondta Golyós, egyszerre lecsillapodva. - Látni akarja, mennyire hülyültem meg.
- Nem nézhetné meg máskor? - kérdezte Basil, tréfán kívül.
- Ui-i-í! - rikoltotta Golyós.
- Na jól van - mondta Basil sietve. - Hájas Gazsit nem láttad errefelé?
Golyós fülsiketítő zajban veszett el, valaki más azonban látta Hájast; Basilt a Bostoni Cukros Barlang felé irányították.
Olcsó édességek tarkabarka paradicsoma volt ez az üzlet. Bágyadt, fojtogató illata, melytől egy felnőtt-tenyér mindjárt izzadni kezdett volna, elárasztotta a környéket, s az ajtóban is úgy érte még a belépőt, mint egy végső erkölcsi ellenérv. Odabent legyek fekete csipkéje alatt egész sor fiú lakmározott banánsalátát, törökmézet, csokoládés gyümölcsparfét. Basil az egyik szélső asztalnál felfedezte Hájas Gazsit.
Basil számára Hájas Gazsi meghívása egyszeriben a legvalószínűtlenebb dolognak tetszett, mégis ettől várta a legtöbbet. Gazsit kedves fiúnak tartották - valójában olyan előzékeny volt, hogy ezt a modorát még Basillel szemben is megtartotta, és mindig udvariasan szólt hozzá. Basil rájött, hogy Gazsi mindenkivel ilyen, mégis, miért ne lett volna lehetséges, hogy a Hájas szereti őt, mint ahogy régen annyian, így aztán kétségbeesetten nekivágott, hogy megpróbálja, hátha. De mindez nyilvánvalóan képzelődés volt csupán, és ahogy odaért az asztalhoz, Basil látta a másik két fiú megmerevedő tekintetét, és reménykedése megcsappant.
- Mondd csak, Hájas - szólalt meg habozva. Aztán hirtelen kitört belőle minden. - Kimenőelvonásom lenne, de megszöktem, hogy beszélhessek veled. Az igazgató úr azt mondta, hogy szombaton bemehetek New Yorkba, ha találok két fiút, aki velem jön. Golyós Brownt megkérdeztem már, de nem jöhet, és gondoltam, megkérdezlek téged.
Hirtelen abbahagyta, és döbbenten várta, mi lesz. A Hájas társaságában levő fiúk egyszerre harsány nevetésben törtek ki.
- Nem is olyan bolond ez a Golyós!
Hájas Gazsi habozott. Nem ért rá New Yorkba menni szombaton, rendes körülmények között azonban sértés nélkül hárította volna el a meghívást. Nem volt Basillel semmi baja; nem, neki valóban senkivel nem volt semmi baja; csakhogy a fiúk nem tudnak sokáig szembeszállni a többség véleményével: őt is befolyásolta az asztalnál felhangzó gúnyos nevetés.
- Nincs kedvem - mondta közönyösen. - Miért gondoltál éppen rám?
Aztán, mint aki egy kissé szégyelli a dolgot, hitetlenkedve felnevetett, és fagylaltja fölé hajolt.
- Csak gondoltam éppen, megkérdezlek - mondta Basil. Gyorsan elfordult tőlük, átment a pulthoz, és színtelen, mesterkélt hangon eperparfét rendelt. Gépies mozdulatokkal evett, a háta mögötti asztal felől olykor pusmogás és vihogás ütötte meg a fülét. Még mindig kábultan indult kifelé, anélkül, hogy fizetett volna, az alkalmazott azonban visszahívta, és most még gúnyosabb nevetés volt a jutalma.
Egy pillanatig habozott, visszamenjen-e az asztalhoz, és felpofozzon valakit, de rájött, hogy ezzel semmire se menne. Szemébe mondanák az igazságot, hogy csak azért tette, mert senki nem megy vele New Yorkba. Tehetetlen dühvel szorította ökölbe a kezét, és elhagyta a helyiséget.
Az utcán mindjárt összetalálkozott utolsó reménységével, Treadwayvel. Treadway már a tanév kezdete után jött St. Regisbe, a múlt héten került Basil szobájába. Treadway nem volt tanúja az ősszel megaláztatásainak, s ez a tény felbátorította Basilt, fesztelenebbül viselkedhetett vele, s ha kapcsolatuk nem is volt bensőséges, de legalább békés.
- Hé, Treadway - kiáltotta, még mindig izgatottan a Bostoniban történtektől -, nem jönnél be New Yorkba, egy szombat délutánra.
Abbahagyta, mert észrevette Treadway társaságában Brick Walest, egyik legádázabb ellenségét, akivel verekedett is egyszer. Basil hol az egyikre, hol a másikra nézett, látta Treadway arcán a bosszúságot, s Brick Walest, ahogy keresztülnéz rajta, és megértette, mi történhetett. Treadway most ismerkedett az iskolai viszonyokkal, s épp felvilágosíthatták, ki is a szobatársa. Nehogy azt hihessék róla, hogy ilyen baráti szívességre kapható, Hájas Gazsihoz hasonlóan Treadway is inkább megszakította az eddigi jó viszonyt.
- Azt te meg nem éred - mondta kurtán. - Viszlát. - Treadwayék továbbmentek a cukrászda felé.
Ha ezek a sértések, melyeket szenvtelenségük csak még keserűbbé tett, szeptemberben érik Basilt, aligha tudta volna őket elviselni. Érzékenységét kemény kagylóhéj védte már azóta, amely ugyan nem tette vonzóbbá, mégis megkímélte a fájdalmak javától. Most nyomorultul érezte magát, csupa keserűség volt és önsajnálat; így ment még az úton egy darabig, míg ura nem lett eltorzult vonásainak. Akkor egy kis kerülő után elindult visszafelé a kollégiumba.
Odaért a szomszéd telekre, és ugyanúgy akart visszamenni, ahogy jött. Már csaknem átjutott egy sövényen, mikor hirtelen lépéseket hallott a járdán, s hirtelen megmerevedett, hátha valamelyik nevelő jön erre. A hangok egyre közeledtek és erősödtek; s már öntudatlanul is rémülten fülelt:
- Így, miután megpróbálkozott Golyós Brownnál, Hájas Gazsihoz fordult a szerencsétlen, hogy jöjjön vele, és a Hájas azt mondta: "Miért jössz éppen hozzám?" - Megérdemli, hogy felsüljön mindenkinél.
A gonosz, kárörvendő hang gazdája Lewis Crum volt.
Basil egy kis csomagot talált az ágyán. Tudta, mi van a csomagban, már régóta izgatottan várta, most azonban annyira levert volt, hogy csak kelletlenül bontotta ki. A csomagban nyolc színes nyomat volt ("fényes papíron, cégjelzés és hirdetés nélkül, bekeretezhetően") a Harrison Fisher görlökről.
Dora, Marguerite, Babette, Lucille, Gretchen, Rose, Katherine, Mina - így hívták a képen látható lányokat. Kettőre - Marguerite-re és Rose-ra - Basil épp csak egy pillantást vetett, aztán lassú mozdulatokkal összetépte őket, és a papírkosárba dobta, ahogy a hitványabb újszülött kutyakölykökkel szoktak elbánni. A hat megmaradt képet egymástól kis távolságokra körben felgombostűzte a szobában. Aztán végigdőlt az ágyán, és nézegetni kezdte őket.
Dora, Lucille és Katherine szőke volt, Gretchen gesztenyebarna, Babette és Mina pedig fekete. Néhány perc múlva kiderült, hogy Dórára és Babette-re pillant a leggyakrabban, ezenkívül még - jóval ritkábban - Gretchenre, a lány holland fejkötője azonban nagyon prózainak hatott, és nem ígért semmi titokzatosat. Babette bűvölte el, ez a kis ibolyaszín szemű, fekete szépség, feszes kis kalapjában; Basil szeme rajta állapodott meg végül.
- Babette - suttogta magában -, édes, szép Babette.
Olyan bánatos és behízelgő hangzása volt e szónak, mintha a Vilja-dal, vagy az Oly édes a Maxim-bárban szólna a gramofonon, és annyira megindította Basilt, hogy arcát a párnába fúrva zokogni kezdett. Belekapaszkodott a feje felett az ágy vasába, és egyre rázkódva és zokogva, elcsukló hangon magában beszélni kezdett, hogy mennyire gyűlöli őket, és hogy kit gyűlöl - felsorolt egy tucatnyi nevet -, és mit tenne velük, ha nagy lenne és hatalmas. Régebben ilyen pillanatokban mindig megkímélte Hájas Gazsit, megjutalmazta a kedvességéért, most azonban ő sem volt kivétel. Basil rátérdelt, kegyetlenül gyömöszölte, vagy gúnyosan felnevetett, ahogy vak koldusként szembejött vele az utcán.
Összeszedte magát, mert hallotta, hogy Treadway bejött, de tovább feküdt szótlanul és mozdulatlanul. Hallotta, ahogy szobatársa járkál a szobában, s egy idő múlva nagy szekrénynyitogatásra és fiókhúzogatásra lett figyelmes. Megfordult, karjával elfedve könnyáztatta arcát. Treadway épp egy halom inget tartott a kezében.
- Mit csinálsz? - érdeklődött Basil.
Szobatársa úgy nézett vissza rá, mint egy kőszobor. - Átköltözöm Waleshez - mondta. - Ó!
Treadway tovább csomagolt. Telerakott egy bőröndöt, aztán egy másikat, leszedett a falról néhány kis zászlót, aztán kicipelte csomagjait az előtérbe. Basil figyelte őt, ahogy becsavarja a mosdóholmiját egy törülközőbe, és még egyszer végignéz a frissen lecsupaszított szobán, nem felejtett-e ott valamit.
- Szervusz - köszönt el Basiltől, kifejezéstelen arccal.
- Szervusz.
Treadway kiment. Basil újra hasra feküdt, és a párnába fúrta a fejét.
- Ó, szegény Babette! - Hangja rekedt volt a sírástól. - Szegény kicsi Babette! Szegény kicsi Babette!
A karcsú, vonzó Babette kacéran nézett le rá a falról.
Az igazgató belátó volt; megsejthette talán Basil roppant szenvedését, és úgy intézte a dolgot, hogy végül is bemehetett New Yorkba. Mr. Rooney ment vele, a futballcsapat edzője és a történelem tanára egy személyben. Húszéves korában Mr. Rooney egy ideig nem tudta eldönteni: a rendőrség szolgálatába álljon-e, vagy inkább ebben a kis New England-i kollégiumban kamatoztassa tehetségét; tény az, hogy nehéz ember volt, és dr. Bacon úgy tervezte, karácsony táján megszabadul tőle. Basil az elmúlt futballidényben nyújtott szeszélyes, megbízhatatlan teljesítményével váltotta ki Mr. Rooney megvetését; most csak azért ment vele mégis New Yorkba, hogy a saját dolgait intézhesse.
Basil elmélázva üldögélt a fülkében, kinézegetett a jól megtermett Mr. Rooney mellől Westchester megye hullámzó földjeire, a Szorosra. Mr. Rooney végzett az újságjával, összehajtogatta, és rosszkedvű hallgatásba merült. Bőségesen bereggelizett, és a nagy sietségben nem volt rá ideje, hogy letornássza. Arra gondolt, hogy Basil tulajdonképpen szemtelen fiú, és ideje volna már, hogy szemtelenkedni kezdjen, amiért aztán felelősségre lehetne vonni. Ez az illedelmes csend bosszantotta Mr. Roonevt.
- Lee - mondta hirtelen, a jóindulatú érdeklődés némi látszatával -, miért nem veszi elő már a jobbik eszét?
- Hogy tetszett mondani? - Basil felriadt ennek a csodálatos reggelnek a bűvöletéből.
- Mondom: miért nem veszi elő már a jobbik eszét? - mondta Mr. Rooney, kissé erőszakos hangsúllyal. - Örökre az iskola szégyene akar maradni?
- Nem, dehogyis. - Basil megdermedt. Hát nem lehet ezt az egész dolgot legalább egy napra elfelejteni?
- Nem kellene olyan szemtelennek lennie mindig. Sokszor történelemórán is legszívesebben kitekerném a nyakát. - Basil nem tudta, mit is felelhetne erre. - Vagy a fut-ballpályán - folytatta Mr. Rooney -, folyton elveszti a fejét. Sokaknál jobban játszhatna, ha akarna, mint például a Pomfret-kettő ellen is; de nem, elveszti a fejét..
- Nem kellett volna beállítani a második csapatba - mondta Basil. - Nem vagyok elég erős. A harmadik csapatban kellett volna maradnom.
- Önzősködött, az volt a baj magával. Elővehetné már a jobbik eszét. Az órán is mindig valami máson töri a fejét. Ha nem tanul, soha nem lesz magából egyetemista.
- Én vagyok a legfiatalabb az ötödikben - vágta rá Basil.
- Azt hiszi magáról, hogy nagyon okos, nem? - Vérszomjas tekintetet vetett Basilre. Aztán eszébe juthatott valami, ami más belátásra bírta, s így egy darabig csendben utaztak tovább. Mikor aztán az egyre sűrűsödő New York környéki településeken keresztül száguldott már a vonat, Mr. Rooney újra a szelídebbik hangjára váltott, s mint aki jó előre megfontolta a dolgot, így szólt:
- Lee, szeretném, ha megbízhatnék magában.
- Igenis.
- Elmegy szépen ebédelni, és utána megnézi ezt a darabot. Nekem akadt egy-két elintéznivalóm, ha azokkal végeztem, megpróbálom, hogy idejében odaérjek még a színházba. De ha nem sikerülne, találkozunk az előadás után. - Basil szíve hevesen feldobogott. - Igenis - mondta.
- Nem szeretném, ha aztán az iskolában eljárna a szája ... úgy értem, arról, hogy én itt a saját ügyeimben szaladgáltam.
- Dehogyis, tanár úr.
- Majd meglátjuk, sikerül-e most az egyszer tartania a bagólesőjét - mondta, tréfás színt adva a dolognak. Aztán már teljes erkölcsi szigorral tette hozzá: - És semmi szeszes ital, megértette?
- Hogy tetszik képzelni! - Basil még a puszta gondolatra is elborzadt. Soha nem kóstolt még szeszes italt, ennek még csak a lehetőségére se gondolt, nem számítva az alkoholmentes pezsgőt álmainak mulatójában.
Úgy tett, ahogy Mr. Rooney tanácsolta: a Manhattan Szállóban ebédelt, közel a pályaudvarhoz. Imbiszt rendelt szalmaburgonyával, utána csokoládéparfét. Szeme sarkából a könnyed, blazírt, nagyvilági New York-iakat figyelte, akik a valóságban talán éppolyan derék közép-nyugati polgárok voltak, mint Basil, s csak az ő képzelete ruházta fel valamennyiüket regényes tulajdonságokkal - mindenesetre semmit nem vesztettek a cserén. Basilre nem nehezedett többé az iskola; nem volt már több, mint egy távolból odaszűrődő zaj, melyre alig figyelünk. Zsebében megtalálta a reggeli postával érkezett levelet; még ennek a felbontását is halogatta, csak azért, mert az iskolába címezték.
Szeretett volna még egy csokoládéparfét, de nem akarta fárasztani az amúgy is elfoglalt pincért, így aztán inkább a levelet bontotta fel mégis, és kiteregette maga elé. A levelet édesanyja írta.
"Édes Basil,
nagy sietve írok, nem akartam táviratozni, nehogy megijesszelek. Nagyapa külföldre készül, vízikúrára, és szeretné, ha mi is vele mennénk. Az az elképzelésünk, hogy az év hátralevő részében Grenoble-ban vagy Montreux-ben járnál iskolába, nyelveket tanulnál, mi pedig ott lennénk nem messze tőled. Vagyis, ha volna hozzá kedved. Tudom, milyen kedves számodra a St. Regis, hogy szeretsz futballozni meg baseballozni, és odaát persze ez mind nem lesz; másrészt azonban kellemes lenne ez a kis változatosság, még akkor is, ha csak egy évvel később mehetnél is majd a Yale-re. Én, mint már annyiszor, rád bízom most is a döntést. Körülbelül ahogy a levelet megkapod, útban leszünk már New York felé, ahol a Waldorfba szállunk: meglátogathatsz minket, és velünk tölthetsz pár napot, még akkor is, ha úgy határozol, hogy maradsz. Gondolkozz rajta, drágám.
Szeretettel gondol rád, édes kis fiam
Anya"
Basil azzal a homályos elképzeléssel ugrott fel a székről, hogy most mindjárt átmegy a Waldorfba, és ott biztos helyen őrizteti magát, míg csak anyja meg nem jön. Tennie kellett valamit, akárhogy is: így hát - egyik első alkalommal életében - basszusban zengette meg a hangját, és harsányan, türelmetlenül pincérért kiáltott. Nincs többé St. Regis! Nincs többé St. Regis! Szinte fojtogatta a boldogság.
Ó, a mindenit! - kiáltott fel magában. - Tyűha! A mindenit! A mindenit! - Nem lesz többé Bacon doktor és Mr. Rooney és Brick Wales és Hájas Gazsi. Nem lesz többé Golyós Brown és kimenőelvonás, és nem csúfolja senki Górénak. Nem kell már utálnia őket; tehetetlen árnyakként ott maradnak egy mozdulatlan világban, melyet ő most elhagy, melyből tovasiklik, búcsút integetve. - Sok szerencsét! - mondta nekik szánakozva. - Sok szerencsét!
Túláradó öröméből csak a Negyvenkettedik utca forgatagában józanodott ki egy kevéssé. Pénztárcáját szorítva - óvakodnia kellett a mindenütt jelenlevő zsebtolvajoktól -óvatosan nyomult előre a Broadway irányában. Ilyen napot! Megmondja Mr. Rooneynak, hogy ... de hát vissza se kell mennie! Vagy jobb lesz, ha mégis visszamegy, hadd tudják, hogy hol lesz ő, Basil Duke Lee, amikor a többiek még mindig az intézet nyomorult, sivár taposómalmát róják.
Megtalálta a színházat; bent az előcsarnokban a matinék púderillatú, nőies légköre fogadta. Míg elővette a jegyét, pillantását egy éles metszésű profil ragadta meg és nyűgözte le. Mindjárt pár lépésre tőle erős állú, éles, szürke szemű, szőke, kisportolt fiatalember állt. Basil agya lázasan működött, s végül eszébe jutott a név - nem is egy név, több annál - egy legenda, egy tünemény. Micsoda nap ez a mai! Soha nem látta még szemtől szembe a fiatalembert, de a képek ezrei után most minden kétséget kizárva felismerte Ted Fayt, a Yale baseballkapitányát, Ted Fayt, aki szinte egymaga döntötte el múlt ősszel a Harvarddal és Princeton-nal vívott mérkőzések sorsát. Basil édes fájdalmat érzett a gyönyörűségtől. Aztán elfordult az arcél; kavargott a tömeg, a hős eltűnt. De Basil biztos lehetett most már afelől, hogy a következő órákban Ted Fay is itt lesz, jelen lesz.
A nézőtér zsongó, suttogó, édes illatú homályában Basil elolvasta a műsort. Nem volt még egy ilyen darab a világon, mint ez a mai, s amíg a függöny fel nem ment, áhítattal szorongatta a műsorfüzetet - szent volt a számára, mintha ez lenne már maga a darab. Aztán felment a függöny, és a műsor nem volt többé csak hitvány, eldobni való papír.
ELSŐ FELVONÁS, KIS NEW YORK KÖRNYÉKI VÁROS KÖZPARKJA
Túl fényes volt, amit látott, túl vakító ahhoz, hogy egyszerre felfoghassa, s olyan gyorsan történt minden, hogy Basil úgy érezte, egy-két helyen nem is tudta követni; anyjával úgyis eljön majd megint, hiszen itt lesznek már a jövő héten, már holnap.
Eltelt egy óra. A darab nagyon szomorúra fordult ezen a helyen - könnyű kis szomorúság volt ez, mégis milyen kár. A férfi meg a lány. Hát van, ami még most is közéjük állhat? Ó, ezek a tragikus félreértések, tévedések. Mily kár! Miért nem néznek végre egymás szemébe, hogy abból értsenek?
Fények és hangok özönében, feszültséget és titkos készülődést sejtetve, melyből kirajzolódtak már a fenyegető bonyodalmak, a felvonás véget ért.
Basil kiment a nézőtérről. Szemei Ted Fayt keresték, s mintha látta is volna, ahogy elég szomorúan ott áll a fal kárpitjának dőlve, de nem volt benne biztos. Cigarettát vásárolt, rágyújtott, de az első gongütésről azt hitte, hogy újra a zene szól már, és visszasietett a helyére.
MÁSODIK FELVONÁS, AZ ASTOR-SZÁLLÓ ELŐCSARNOKA
Igen, ez a lány csakugyan olyan volt, mint a dalban - az Éjszaka Gyönyörű Rózsája. A keringő ritmusa felemelte, lebegtette, míg a szépsége szinte fájt már az embernek, aztán a zene utolsó ütemeire újra visszalibegett az életbe, ahogy egy földre hulló levél kering a levegőben. Ó, a New York-i Társaság! Ki vetheti a lány szemére, hogy elragadta a ragyogás, hogy megszédült az ámbraszín ablakok reggeli fényességétől, s a báltermektől, ahol ez a finom, elbűvölő zene szól, míg az ajtók folyton nyílnak-csukódnak. Egy fényben úszó város felköszöntője!
Félóra telt el. Hű szerelme rózsákat hozott, rózsákat, mint a lány maga, csakhogy ő haragosan a férfi lába ele dobta a virágokat. És nevetett, és a másik férfihoz hajolt, és táncolt, egyre táncolt - őrülten, vadul. Várjatok csak! Halljátok ezt a finom szopránt a kürtök törékeny hangjai és a vonósok hajlongó, mély zengése közt? Újra itt volt ez a dallam: szívet tépően és fájón, s mint egy roppant érzelmi hullám, elárasztotta a színpadot, és felkapta megint a lányt, ahogy egy falevelet sodor el a szél:
Rózsa, Rózsa, Éj Rózsaszála,
Tavaszi holdsugárban oly csodás ...
Néhány perccel később Basil furcsán megilletődve és izgatottan sodródott kifelé a tömeggel. Odakint mindjárt elsőre Mr. Rooneyt pillantotta meg, akiről csaknem teljesen elfeledkezett már, s aki most furcsán átalakulva állt ott előtte.
Mr. Rooney - mondhatni - darabokra ment szét. Először is nem az a kalap volt rajta, melyben még Basil déltájt utoljára látta, hanem egy másik, egy sokkal kisebb. Másrészt elvesztette arcának egyébként kissé nyers kifejezését, most inkább finom fehérség borította; csuromvizes felöltőjéből nyakkendője, inge kilógott. Hogyan kerülhetett néhány óra gyors leforgása alatt ilyen állapotba - ezt csak az értheti meg, aki tudja, milyen korlátok közé szorítja a fiúiskolák világa a természet szabad, tüzes lelkű gyermekeit. Mr. Rooney is arra született, hogy életét a természet ölén élje le, s most félig öntudatlanul talán, elkerülhetetlen sorsának igazi útját választotta.
- Lee - mondta. Alig lehetett érteni, amit beszélt. - Észhez térhetne már. Majd én észre térítem mindjárt.
Basil szerette volna elkerülni azt a fenyegető fordulatot, hogy itt az előcsarnokban térítsék észhez, megpróbálta hát másra terelni a szót.
- Nem tetszik bejönni az előadásra? - kérdezte, szinte hízelegve Mr. Rooneynak, hogy felteszi róla: olyan állapotban van egyáltalán, mint aki bemehet egy előadásra. - Csodálatos darab.
Mr. Rooney levette a kalapját, s csuromvíz, összetapadt haját igazgatta. Leghátul, valahol az agya mélyén e pillanatban derengeni kezdett a valóság.
- Vissza kell mennünk az iskolába - mondta komoran, kevés meggyőződéssel a hangjában.
- De hiszen van még egy felvonás - tiltakozott rémülten Basil. - Meg kell még néznem az utolsó felvonást.
A dülöngélő Mr. Rooney Basilre nézett, s homályosan érteni kezdte már, hogy most aztán teljesen kiszolgáltatta magát ennek a fiúnak.
- Rendben van - mondta beleegyezőleg. - Megyek és eszek valamit. Megvárom itt a szomszédban.
Hirtelen megfordult, tett néhány tántorgó lépést, aztán nagy kanyarokkal, ingadozva megindult a színházzal szomszédos falatozó felé. Basil, ugyancsak megrendülve, visszament a nézőtérre.
HARMADIK FELVONÁS, MR. VAN ASTOR HAZÁNAK TETŐKERTJE. ÉJSZAKA
Félóra telt el. Most már minden a legjobb úton volt, hogy rendbe jöjjön. A komikus színész alakításának legragyogóbb pillanatai következtek, feltört a rég várt, édes nevetés a sok könny után, s a trópusi égbolt a boldogság ígéretét ragyogta. Még egy szívfájdító szerelmi kettős, és a páratlan gyönyörűségnek ez az egyetlen, hosszúra nyúlt pillanata ellobbant.
Basil kiment az előcsarnokba, és elgondolkozva állt, míg a tömeg kifelé tódult. Anyjának levele és ez az előadás megtisztította szívét minden keserűségtől és bosszúvágytól, újra az volt, aki régen, és szerette volna a helyes utat választani. Szerette volna tudni, vajon a helyes utat választja-e, ha hazaviszi Mr. Rooneyt az intézetbe. Elindult a kocsma felé, ahogy azonban odaért, lassított, s félénken benyomva a csapóajtót, gyors, merev pillantást vetett a helyiségre. Annyit látott csupán, hogy Mr. Rooney nincs a söntésnél iddogálók között. Lesétált egy kis darabot az utcán, aztán visszafordult, és benézett megint. Az ajtószárnyak mintha fogak lettek volna, melyek mindjárt összeroppantják: olyan elevenen élt benne a régimódi nevelésű középnyugati fiúk irtózása a kocsmák láttán. Harmadik próbálkozása sikerrel járt. Mr. Rooney jóízűen aludt a helyiség hátsó részében az egyik asztalnál.
Újból odakint, Basil töprengve sétált fel s alá. Ad Mr. Rooneynak még egy órát. Ha ez az idő letelt, és még ekkor sem jön ki, fogja magát, és visszamegy az intézetbe. Ami azt illeti, Mr. Rooney épp eléggé kirúgott rá a futballmérkőzések óta. "Mosom kezeimet": Basil ennyit mond csupán erről a mostani dologról, mint ahogy az egész iskoláról is ezt mondhatja el hamarosan.
Fordult még egyet-kettőt, s ahogy bepillantott a színház melletti kis utcába, a következő tábla fogta meg a tekintetét: Színészbejáró. Látott is néhány színészt távozóban.
Várt. Nők húztak el mellette, csakhogy Basil még az Üdvözülés előtti napokat élte, és azt hitte ezekről a kopottas személyekről, hogy ruhatárosnők talán, vagy más ilyesmi. Akkor hirtelen feltűnt a kijáratban egy lány, vele egy fiatal férfi, s Basil nyomban sarkon fordult, és pár lépést futott, mintha attól félne, hogy felismerik, aztán visszarohant megint, elfúló lélegzettel, mintha görcs szorítaná a szívét, mert a lány, ez a tizenkilenc év körüli, sugárzó kis szépség Ő volt, a fiatalember az oldalán pedig Ted Fay.
Karonfogva haladtak el Basil mellett, őt pedig ellenállhatatlan erő húzta utánuk. Járás közben a lány Ted Fayre dőlt, s a meghittség elbűvölő légkörét árasztották maguk körül. Keresztülvágtak a Broadwayn, s befordultak a Knickerbocker Szállóba; tíz lépésre mögöttük Basil idejében érkezett még, és látta, hogy bemennek egy hosszú terembe, ahol ötórai teához terítettek. Leültek egy kétszemélyes asztalhoz, szóltak valamit a pincérhez, eléggé bizonytalanul, s ahogy kettesben maradtak végre, lázasan hajoltak egymás felé. Basil látta, ahogy Ted Fay fogja a lány kesztyűs kezét.
Az uzsonnatermet csak egy sor cserepes növény választotta el a főfolyosótól. Basil végigment a folyosón, s talált végre egy alkalmas helyet a társalgóban, ahol csaknem szemben ülhetett az ő asztalukkal, és letelepedett.
A lány halkan beszélt, szavait meg-megszakítva, sokkal bizonytalanabbul, mint a darabban, és sokkal szomorúbban: - De Ted, hidd el, hogy igen. - Hosszú időn át ezt hajtogatta egyre, az egész beszélgetés során. - Hidd el, hogy igen, - vagy - De igen, Ted. - Ted Fay túlságosan halk válaszait Basil nem hallhatta már.
- ... a jövő hónapban, és hogy nem akarja halogatni többé ... A maga módján igen, Ted. Nehéz ezt megmagyarázni, mindent megtett értem és anyámért ... Minek áltassam magam? Ez a szerep maga volt a holtbiztos siker, és akármelyik lány befutott volna vele, ha neki adja ... Rettentő figyelmes volt. Megtett értem mindent.
Felindultságában Basil is még élesebben fülelt; most már hallotta Ted Fay hangját is:
- És még azt mondod, hogy szeretsz.
- De hát nem érted, hogy egy évvel ezelőtt megígértem még, hogy hozzámegyek.
- Mondd meg neki az igazat, mondd meg, hogy engem szeretsz. Kérd meg, hogy oldjon fel a szavad alól.
- Ted, most nem vagyunk a zenés vígjátékban.
- Sőt, ez nagyon is szomorú játék - mondta Ted keserűen.
- Sajnálom, Ted drágám, de csak megőrjítesz, szívecském, ha így folytatod. Úgy megnehezíted nekem a dolgot.
- Otthagyom New Havent, akármi lesz is.
- De nem hagyod ott. Szépen ott maradsz, és baseballozol egész tavaszon át. Hiszen te vagy minden fiúnak az eszményképe, hiszen ha te ...
Ted Fay kurtán felnevetett. - Éppen te beszélhetsz itt eszményekről.
- És miért ne? Azt teszem csupán, ami a kötelességem Beltzman iránt; ezt neked is éppen olyan jól be kell látnod, ahogy én is beláttam: mi ketten nem lehetünk egymáséi.
- Teremtőm! Egész életemen át, ha csak meghallom ezt a keringőt ...
Basil felállt, végigsietett a folyosón, át az előcsarnokon, ki a szállodából. Érzelmei vad összevisszaságban kavarogtak. Nem mindent értett meg abból, amit hallott, de ahogy óvatlanul belepillantott ennek a két embernek a magánéletébe, akiknek lábai előtt ott hevert az ő kevés kis tapasztalatából ismert egész világ, Basil látta, hogy az élet mindenki számára küzdelem, néha - messziről nézve - felemelő, de mindig bonyolult és döbbenetesen hétköznapi, és szomorú is egy kicsit.
Velük is minden megy majd tovább. Ted Fay visszatér a Yale-re, fiókjába süllyeszti a lány fényképét, nagy hajrákat vág ki majd a tavaszi baseball-mérkőzéseken - esténként 8,30-kor pedig felmegy a függöny, és Neki hiányozni fog az életéből valami melengető és törékeny, ami ma délután még az övé volt.
Sötét volt már odakint, lángoltak a Broadway fényei, mint egy égő erdő, és Basil lassan haladt közöttük a legfényesebb pont irányában. Felnézett az egymást metsző hatalmas fénykévékre, és úgy érezte, mindez nagyon jó így, és egy kicsit az övé is. Most már sokszor látja, nyugtalan szíve alatt egy egész ország még nagyobb nyugtalansága lüktet majd, mert eljön ide, amikor csak elengedik az iskolából.
Csakhogy most mindez másképp lesz - Európába mennek. Basil egyszerre megértette, hogy nem megy ő Európába. Nem szökhet meg saját sorsának hívása elől, azért csupán, hogy pár hónapnyi szenvedéstől megkímélje magát. Sorra meghódítani az iskola, az egyetem, New York világát - hát nem ez volt az az álom, melyet gyerekkorától kamaszkoráig dédelgetett? És most néhány iskolás fiú csúfolódására kész lenne elhagyni ezt az álmot, kész lenne gyalázatosan megfutamodni egy hátsó kijáraton át? Hevesen megrázta magát, mint egy kutya, mikor kijön a vízből, s ugyanebben a pillanatban eszébe jutott Mr. Rooney.
Néhány perccel később belépett a kocsmába, nem törődött a csapos csúfondáros tekintetével, egyenesen az asztalhoz ment, ahol Mr. Rooney még mindig az igazak álmát aludta. Ébresztgetni kezdte, előbb tapintatosan, majd egyre erélyesebben. Mr. Rooney felriadt, és megismerte Basilt.
- Vegye már ... vegye már elő a jobbik eszét - motyogta álmosan -, vegye már elő a jobbik ... a jobbik eszét, és hagyjon engem békén.
- Már elővettem a jobbik eszemet - mondta Basil. - Csakugyan, Mr. Rooney, már elővettem a jobbik eszemet. Tessék velem jönni a mosdóba, és megmosakodni, és a vonaton majd tetszik aludni tovább, Mr. Rooney. Tessék jönni, tanár úr, nagyon kérem ...
Hosszú, nehéz időszak következett. Decemberben megint elvették Basil kimenőjét, és nem is szabadult egészen márciusig. Egy engedékeny szívű édesanya soha nem szoktatta munkára a fiát, és ezen most már semmi nem segíthetett, kivéve az élet maga. Basil azonban számtalanszor újra nekivágott, és elbukott, de akkor megpróbálta megint.
Karácsony után összebarátkozott egy Maplewood nevű új fiúval, de összekaptak valami szamárságon; és ezekben az időkben, mikor a tél elzárja a fiúiskolát a külvilágtól, s a teremsportok csak alig-alig vezetik le a szilaj indulatokat, Basil sokat volt egyedül; lenézték és visszautasították valódi vagy nem létező bűnei miatt. Másrészt azonban ott volt Ted Fay, és a hanglemezen az Éjszaka Rózsaszála -"Egész életemen át, ha csak meghallom ezt a keringőt" - és a New York-i fények emléke, és gondolhatott már arra is, mit csinál majd a jövő őszi futballidényben, és a ragyogó és csodás Yale-egyetemen, és gondolhatott a tavasz ígéretére a levegőben.
Hájas Gazsi és még néhányan mások kedvesek voltak vele. Egy alkalommal véletlenül együtt mentek hazafelé a városból Hájas Gazsival, és hosszan beszélgettek színésznőkről, de Basilnek volt elég esze, hogy később ne éljen vissza ezzel a beszélgetéssel. A kisebb fiúk egyszerre csak elhatározták, hogy ezentúl hallgatnak rá, s egy tanár, aki nem szerette eddig, egy nap az osztályba menet a vállára tette a kezét. Végül mindent elfelejtenek, talán még ezen a nyáron. Jönnek szeptemberben újabb szemtelen fiúk, ő pedig tiszta lappal indul majd az új évben.
Egy februári délután kosárlabdázás közben nagy dolog történt. A második csapat játszott, és ő meg Brick Wales voltak elöl, s a küzdelem hevében labdadöngéstől és éles kiáltásoktól visszhangzott a tornaterem.
- Ide, ide!
Bill! Bill!
Basil cselek sorozatával felvezette a labdát, s most a szabadon álló Brick Wales kérte tőle.
- Ide! Lee! Hé! Liji!
"Liji!" Basil lángvörös lett, s elvétette az átadást. Becenéven szólították. Gyengécske becézés volt, mégis több valamivel, mint a csupasz vezetékneve, vagy egy csúfolódó szó. Brick Wales nyugodtan játszott tovább, fogalma sem volt arról, hogy most valami különösebbet tett, vagy hogy éppen hozzájárult azokhoz az eseményekhez, melyek egy másik fiút megóvnak egy csomó keserűségtől, magánytól, neuraszténiától és boldogtalanságtól. Nem ismerhetjük azt a pár ritka pillanatot, mikor egy-egy embertársunk lénye kitárul, s egyetlen könnyű érintés is gyógyít már, vagy sebez. Csak egy pillanatnyit késsünk, és már soha el nem érjük őket e világban. Nem gyógyítják már őket legbiztosabb orvosságaink, nem fog rajtuk többé legsebzőbb kardunk éle.
Liji! Még kiejteni is alig lehet. Mégis, Basil aznap este magával vitte ezt a becézést az ágyba, erre gondolt, ezt szorította magához, és boldogan aludt el.
Tandori Dezső fordítása
Basil Duke Lee behúzta maga mögött a bejárati ajtót, és villanyt gyújtott az ebédlőben. Anyjának hangja álmosan keringett le hozzá fentről, az emeletről:
- Te vagy az, Basil?
- Nem, anya, betörők.
- Nem lesz ez korai még egy kicsit, hogy egy tizenöt éves fiú éjfélkor járjon haza?
- Megittunk még Smithnél egy szódát.
Ahányszor csak valami újabb kötelesség került szóba, Basil mindig "majdnem tizenhat éves" volt már, ami azonban az engedményeket illette, csak "tizenöt éves gyerek".
Lépések hallatszottak odafentről, és Mrs. Lee jelent meg pongyolában a lépcsőfordulónál.
- Élveztétek Riplyvel a darabot?
- Igen, nagyon.
- Miről szólt?
- Ó, hát egy ilyen férfiről. Egész jó kis darab.
- Valami címe csak volt?
- Vigyázat, szabadkőműves!
Vagy úgy! - Az asszony tétovázott, gyengéd tekintettel figyelte fiának éber, eleven arcát, ahogy beszélt hozzá. - Nem jössz lefeküdni?
- Előbb eszem még valamit.
- Csak nem vagy éhes?
Basil nem válaszolt azonnal. Ott állt egy üvegajtós könyvszekrény előtt a nappaliban, s a könyveket vizsgálgatta ugyancsak csillogó szemmel.
- Elő fogunk adni egy darabot - mondta hirtelen. - Én fogom írni.
- Ó, ez nagyon szép terv. És most gyere mielőbb lefeküdni. Múlt éjszaka is sokáig voltál fent, és karikás lett a szemed.
A könyvszekrényből Basil hamarosan kihúzta a Van Bibber és Mások című kötetet, azt holvasgatta, miközben elfogyasztott egy nagy tál epret, egy jó bögre tejszínnel leöntve. Aztán visszament a nappaliba, és üldögélt egy kicsit a zongoránál, jól tele volt a hasa. Közbe-közbe rápillantott az Éjszaka fiai című dal kottájának színes fedőlapjára. A fedőlapon három férfi volt látható, estélyi öltözetben és kürtőkalapban kedélyesen vonultak a Broadwayn, a háttérben lángolva fénylő Times Square irányába.
Ha most valaki azt állította volna, hogy ez a műalkotás jelenleg a kedvence, Basil méltatlankodva utasítja vissza ezt a feltevést. Pedig így volt.
Felment az emeletre. Iróasztalfiókjából vázlatfüzetet szedett elő, fellapozta.
BASIL DUKE LEE
ST. REGIS KOLLÉGIUM
EASTCHESTER, CONNECTICUT.
ELSŐ OSZTÁLY, FRANCIA
és a következő lapon, a Rendhagyó Igék címszó alatt:
JELEN
jé connais nous con
tu connais
il connaît
Megint lapozott egyet.
Zenés vígjáték, írta:
BASIL DUKE LEE
Zenéjét szerezte: Victor Herbert
I. FELVONÁS
A
Kezdő kórus, LEILIA és az ELSŐBÁLOS LÁNYOK:
Nem suttog e dal, nem harsog e dal,
Mert van-e, aki hallott már kezdő kórust?
Jókedvünk tölti be hangjaival,
De van-e, aki hallott már kezdő kórust?
Ez a csupaszív, jópofa kis sereg
Jelmezt ma először ölt.
És járd be az északi sarkot, a trópust,
Ily kellemeset s ily szellemeset
Nem látott még ez a föld -
Csak senki se hallott még kezdő kórust.
LEILIA (előrejön): - Nos hát, lányok, járt már itt ma Mr. Washington Square?
Basil lapozott egyet. Leilia kérdésére nem jött válasz. Helyette nyomtatott nagybetűkkel vadonatúj főcím következett:
HIC! HIC! HIC!
Kacagtató komédia egy felvonásban
Írta:
BASIL DUKE LEE
SZÍN
(Divatosan berendezett lakosztály a Broadway környékén, New York belvárosában. Már csaknem éjfélre jár. Ahogy felmegy a függöny, kopogás hallatszik az ajtón, az ajtó pár pillanat múlva kinyilik, és egy másik férfi kíséretében jóvágású férfi lép be, teljes estélyi öltözetben. Láthatóan kapatos, borízűen ejti a szavakat, orra vörös, alig áll meg a lábán. Villanyt gyújt, és előrejön a középre.)
STUYVESANT: Hic! Hic! Hic!
O'HARA (Stuyvesant kísérője): - A rézangyalát! ezt hajtogatod már egész este.
Basil fordított egyet, aztán megint egyet, gyorsan olvasott, de nem csekély érdeklődéssel.
TÖKFEJ PROFESSZOR: - Nos hát, ha valóban oly művelt, mint ahogy állítja magáról, nyilván meg tudja mondani, hogy van latinul: ,,Ez"?
STUYVESANT: - Hic! Hic! Hic!
TÖKFEJ PROFESSZOR: - Helyes. Valóban kitűnő. Én ...
A Hic! Hic! Hic! ezen a helyen egy mondat közepén véget ért. A következő lapon azonban magabiztos kézírással - mintha az előbbi darabok történetesen nem is szakadtak volna félbe - ott állt már a következő, vastagon aláhúzogatott főcím:
A PÓRULJÁRT LIDÉRC
Melodrámái vígjáték három felvonásban
Írta: BASIL DUKE LEE SZÍN
(Mindhárom felvonás New Yorkban játszódik a VAN BAKER család könyvtárszobájában. A könyvtár berendezése gazdag: az egyik oldalon vörös lámpa áll, a falon néhány dárda egymáson keresztbe vetve, sisakok stb., azonkívül egy ottomán, úgyhogy az egész szín igazi keleties hangulatot áraszt.)
(Mikor felmegy a függöny, MISS SAUNDERS, LEILIA VAN BAKER és ESTELLA CARRAGE van a színen: egy asztalnál ülnek. MISS SAUNDERS negyven év körüli idős hajadon, nagyon negédes modorú. LEILIA szép fekete lány, ESTELLA szőke. A három nő megkapó együttest alkot.)
A füzet további részét A póruljárt Lidérc töltötte meg: a vége felé már csak lazán beírt lapok következtek. Ahogy elolvasta művét Basil, gondolatokba merülve ült egy darabig. New York színházaiban a "szélhámos-komédiák" évadja járta, kettőt Basil is látott; ott kavargott a fejében e darabok ritmusa, képek elevenedtek meg emlékezetében. Talán azért tettek rá ilyen nagy hatást, mert ajtajuk-ablakuk mögött egy másik világ nyílt meg Basil számára, mely sokkal tágasabb volt, ragyogóbb, mint magáé a színpadé; s Basil képzeletét sokkal inkább ez a megsejtett világ serkentette kísérletei során, mintsem maguk az efféle detektív-históriák. Egy új oldal élére fel is írta mindjárt nyomtatott nagybetűkkel: II. FELVONÁS, és munkához látott.
Eltelt egy óra. Basil több ízben leszedett a polcról egy-egy anekdotagyűjteményt, vagy éppen a Tréfa és Humor Kincsesházát, mely Wilberforce püspök és Sidney Smith ásatag, Viktória-korabeli csattanóit őrizte, bebalzsamozva. Abban a pillanatban, ahogy színdarabjában kinyílt egy ajtó, Basil hirtelen reccsenést hallott a lépcső felől. Talpra szökött; rémülten, reszketve állt; semmi nem mozdult azonban: csak egy fehér éjjeli lepke ostromolta a lámpaernyőt, felet ütött egy óra messze a városban, madár csapdosott odakint a fán.
Ahogy fél ötkor beimbolygott a fürdőszobába, ijedten látta, hogy az ablakon át már kéklik a hajnal. Fent volt tehát egész éjjel. Eszébe jutott, hogy aki sokat éjszakázik, megbolondul a végén, és ahogy átkelt a hallon, halálra váltán próbálta figyelni: érzi-e már magán a közelgő őrületnek valamiféle jelét? Körülötte valószínűtlen formákat öltöttek a tárgyak, mintha eddig sose látta volna őket, s Basil kétségbeesve rohant hálószobájába, vadul cibálta le magáról a ruhát, hogy utolérhesse még a tűnőfélben levő éjszakát, így levetkőzve, még egy bűnbánó pillantást vetett a roppant kézirathalomra. Az egész következő jelenet ott volt már készen a fejében. Kiegyezett hát a közelítő őrület gondolatával, bebújt az ágyba, és írt még vagy egy óra hosszat tovább.
Jó későre járt már másnap délelőtt, mikor az egyik könyörtelen skandináv nővér - elméletben Lee-ék alkalmazottja - felriasztotta álmából. - Tizenegy óra - kiáltotta a lány. - Öt perccel el is múlt!
- Hagyjon békén - dünnyögte Basil. - Mi a csodának ébreszti fel az embert?
- Valaki várja odalent. - Basil kinyitotta a szemét. - Éjjel megette az összes tejszínt - folytatta Hilda -, a mamájának nem maradt a kávéjához.
- Az egész tejszínt - kiáltotta Basil. - De hiszen maradt még, láttam!
- Megsavanyodott az egész.
- Nahát, ez rémes - kiáltotta, s felült az ágyban. - Rémes.
A lány még élvezte egy pillanatig Basil rémületét. Aztán csak annyit mondott: - Riply Buckner van odalent - és kiment. Becsukta az ajtót.
- Küldje fel - kiáltotta a lány után Basil. - Hilda, nem hallgatná végig az embert, egyszer legalább? Nem jött valami postám?
Nem kapott választ. Néhány pillanat múlva Riply belépett a szobába.
- Te jó ég, hát te ágyban vagy még?
- Egész éjjel a darabot írtam. Már majdnem elkészült a második felvonás. - Basil az íróasztalra mutatott.
- Erről akarok veled beszélni éppen - mondta Riply. - A mamám szerint be kellene vonnunk a dologba Miss Halliburtont.
- Minek?
- Csak hogy ott legyen éppen.
Habár Miss Halliburton kedves teremtés volt - bridzs- és franciatanárnő egy személyben, tiszteletbeli gardedám és az ifjúság nagy barátja -, Basil úgy érezte mégis, jelenléte valamiféle műkedvelő jelleget adna a vállalkozásnak.
- Nem szólna bele a dolgokba - folytatta Riply, nyilván az anyjától hallottakat -, hiszen én leszek a producer, és te rendezed a darabot, pontosan úgy, ahogy megbeszéltük, de Miss Halliburton is jó lesz azért súgónak, meg rendet tartani a próbákon. A lányok szülei is akarják.
- Rendben van - egyezett bele kénytelen-kelletlen Basil. - Most pedig figyelj, nézzük meg a szereposztást. Először is itt van a férfi főszereplő; ez a nagyvilági betörő, a Lidérc. A végén persze kiderül róla, hogy csupán egy fiatalember a városból, aki fogadásból csinálta az egészet, és egyáltalán nem is betörő.
- Ez leszel te.
- Nem, ez te leszel.
- Hagyd csak. Te vagy a legjobb színész - tiltakozott Riply.
- Nem, magamnak valami kisebb szerepet akarok, hogy rendezni tudjak közben.
- Nos hát, én vagyok a producer vagy sem?
A színésznők kiválogatása - nyilván mindegyik lány lelkesedik az ilyesmiért - nehéznek bizonyult. Végül Imogene Bisselre osztották a női főszerepet, Margaret Torrence lett a barátnője, és Connie Davies "Miss Saunders, egy idős hajadon, nagyon negédes".
Riply javaslatára - nehogy megbántsanak egyeseket a mellőzéssel - Basil beleírt a darabba egy szobalányt és egy szakácsnőt, "akik benézhetnek olykor-olykor a konyhából". Riply indítványozta még, hogy legyen a darabban ezenkívül két-három női szereplő, "afféle varrólányok meg egy házinörsz", Basil azonban határozottan elvetette a gondolatot. Még a legügyesebben surranó nagyvilági betörő számára is megnehezítené a mozgást, ha egy ház így tele lenne aggatva fehérnéppel.
- És most hadd mondjak két nevet, akikről hallani sem akarok - mondta Basil tűnődve: - Joe Gorman és Hubert Blair.
- Ha Hubert Blair benne lesz, én nem leszek benne - jelentette ki Riply.
- Én sem.
Hubert Blairnek szinte csodával határos sikere volt a lányoknál, és ez sok keserű féltékenységet váltott ki már Basilben és Riplyben.
Hozzáláttak tehát, hogy felhívogassák telefonon a tervezett szereplőket, s mindjárt itt, a kezdet kezdetén érte vállalkozásukat az első érzékeny veszteség. Imogene Bisselnek a Minnesota-beli Rochesterbe kellett utaznia, hogy kivegyék a vakbelét, s csak három hét múlva jött volna vissza.
A két fiú tanácskozott, mi legyen.
- Mit szólnál Margaret Torrence-hez?
Basil csak rázta a fejét. Elképzelte már magának Leilia Van Bakert: méghozzá valamivel jelentékenyebbnek és szellemesebbnek képzelte Margaret Torrence-nél. Nem mintha Leilia igazán létezett volna - ebben még Basil sem hitt igazán; még annyira sem volt valóságos, mint a Basil intézeti szobájának falára gombostűzött Harrison Fisher görlök. De hogy ez a Leilia nem volt azonos Margaret Torrence-szel, annyi bizonyos. Nem olyan lány ez a Leilia, akit csak úgy felhív az ember, és félórával későbbre holtbiztosán megbeszélhet vele egy randevút.
Egymás után ejtették el a jelölteket. Végül Basil szemei előtt villódzni kezdett egy arc, s ha más vonatkozásban is, de olyan kitartóan, hogy végül kimondta a nevét.
- Evelyn Beebe.
- Kicsoda?
Evelyn Beebe ugyan még csak tizenhat éves volt, de nagyon jól fejlett, s már egy idősebb korosztály foglalkozott vele; és Basil úgy érezte, mintha hősnőjét, Leilia Van Bakert életkorban is egyenesen rá szabták volna. Kicsit úgy festett persze a dolog, mintha, mondjuk, Sarah Bernhardt-t kérnék fel a darabjukhoz, mégis, amióta Evelyn neve eszébe jutott Basilnek, ez minden más lehetőséget egyszerűen elhalványított.
Aznap délután a két fiú becsengetett Beebe-ék lakásán, és majdnem kővé dermedt a csodálkozástól, mikor maga Evelyn jött ajtót nyitni, s némi meglepődéssel ugyan a hangjában, de udvariasan beljebb tessékelte őket.
Basil a nappali szoba ajtaján át egyszerre megpillantott bent egy golfnadrágos fiatalembert. Felismerte.
- Talán mi akkor inkább nem is megyünk be - mondta gyorsan.
- Majd eljövünk más alkalommal - tette hozzá Riply. És máris indultak volna sietve kifelé mindketten, ha Evelyn el nem állja az útjukat.
- Ne butáskodjatok már - jelentette ki határozottan. - Csak Andy Lockheart van itt.
Csak Andy Lockheart - tizennyolc éves korában már a Nyugati Golf Bajnokság győztese, az egyetemi újonc baseball-csapat kapitánya, jóvágású fiú, akinek minden sikerült, amibe csak belefogott -, eleven jelképe volt ő a Yale-egyetem ragyogó, varázslatos világának. Basil egy éve Andy járását utánozta, és megpróbált hallás után zongorázni, ahogy Andy Lockheart tudott, de sikertelenül.
Csúfosan végződött a menekülési kísérletük; Evelyn betuszkolta őket a szobába. Egyszeriben egész tervüket képtelennek és ostobának érezték.
Evelyn jól látta, milyen kínban vannak, kedvesen ugratni kezdte hát őket, hogy visszanyerjék egy kicsit a bátorságukat.
- Nahát, igazán ideje volt már, hogy meglátogassatok - mondta Basilnek. - Csak ülök minden este idehaza, és várlak titeket - a Daviesék táncestje óta. Hol tekeregtetek egész idő alatt?
Basil csak nézte a lányt, kifejezéstelen arccal, még mosolyogni is képtelen volt, s csak azt motyogta:
- Minket vártál, persze.
- De igazán. Tessék most szépen leülni és elmondani, hogy miért hanyagoltatok el így! Ha nem tévedek, a szép Imogene Bissel körül forgolódtatok mind a ketten.
- De hát, ha jól tudom ... - kezdte Basil. - De hát, úgy hallottam, hogy Imogene-nek vakbélgyulladása van, vagy micsoda, szóval ... - Hirtelen egészen halkra fogta a hangját, mikor Andy Lockheart leütött a zongorán néhány mélázó akkordot, melyekből aztán egy maxixe kerekedett: a tangó egyik excentrikus származéka. Evelyn félrerúgott egy szőnyeget az útból, szoknyáját kissé megemelte, s cipősarkával könnyed kört kopogott le a padlón.
A két fiúból szinte elszállt a lélegzet, mint két díványpárna, úgy ültek ott, és figyelték a lányt. Csaknem szépséges volt most: elég erőteljes vonásaival, bőrének ragyogó üde színével, s mögötte, a szíve mélyén mintha állandóan ott remegett volna valami kitörni készülő nevetés. Hangjával, hajlékony testével szüntelen utánzott valamit: mulatságossá tette környezetének minden hangját, mozdulatát, úgyhogy a végén még azoknak is el kellett ismerniük, akik nem szerették őt, hogy "Evelyn bármikor meg tudja nevettetni az embert". A lány most befejezte a táncot, tréfás ügyetlenkedéssel megbotlott, és ijedt arccal kapaszkodott meg a zongorában, mire Basil és Riply vihogni kezdett. Evelyn most már látta, hogy zavaruk eloszlott; leült közéjük, és amikor azt mondta: - Bocsánat, uraim, hogy egy kicsit megfeledkeztem magamról - a fiúk újra nevettek.
- Nem játszanád el a női főszerepet a készülő színdarabunkban? - kérdezte ekkor Basil, minden bátorságát összeszedve. - A Martindale-iskolában lesz az előadás, a Csecsemőgondozó Intézet javára.
- Basil, ez olyan hirtelen jött most.
Andy Lockheart feléjük fordult a zongorától.
- Mit adtok elő, valami regösjátékot?
- Nem, egy szélhámos-komédiát, A póruljárt Lidérc a címe. Miss Halliburton irányítja az egészet. - Basil hirtelen rájött, milyen jól megbújhat ennek a névnek az árnyékában.
- Miért nem játszotok inkább olyasmit, mint a Magántitkár például? - szakította félbe Andy. - Végzős iskolás koromban mi is előadtuk. Az épp jó lenne nektek.
- Ó, nem, már minden megvan - mondta gyorsan Basil. - Én írtam egy darabot, azt fogjuk eljátszani.
- Te magad írtad a darabot? - kiáltott fel Evelyn.
- Igen.
- Ajj-vé! - mondta Andy. Újra játszani kezdett.
- Nézd Evelyn - mondta Basil -, három hét az egész, és te leszel a női főszereplő.
A lány nevetett. - Ó, dehogyis. Nem lehet. Miért nem inkább Imogene?
- Mondom, Imogene beteg. Figyelj ...
- Vagy Margaret Torrence?
- Nekem senki más nem kell, csak te.
Ez az őszinte és egyenes kérés meghatotta Evelynt; egy pillanatig tétovázott. De a Nyugati Golf Bajnokság hőse csúfondáros mosollyal nézett rá a zongora mellől, és a lány ekkor megrázta a fejét.
- Nem tehetem, Basil. Lehet, hogy a tengerpartra kell utaznom apáékkal.
Basil és Riply kényszeredetten felálltak.
- Istenem, úgy szerettem volna, ha benne vagy, Evelyn.
- Én is úgy szeretném.
Basil még mindig nem indult; járt az agya sebesen, Evelyn most fontosabb volt neki, mint valaha; nélküle nem is igen volt értelme belefogni ebbe az egész színdarabba. Hírtelen kétségbeesett gondolata támadt, és mindjárt ki is csúszott a száján:
- Pedig biztos csodálatos lennél. Hubert Blair lesz a férfi főszereplő.
Lélegzet-visszafojtva figyelte Evelynt, látta, hogy a lány habozik.
- Hát szervusz - mondta ekkor Basil.
Evelyn kikísérte őket, kiment velük a verandára, összehúzta kicsit a szemöldökét.
- Mit is mondtál, mennyi ideig tartanának a próbák? - kérdezte elgondolkozva.
Három nappal a történtek után Basil egy augusztusi estén felolvasta a darabot Miss Halliburton verandáján a szereplőknek. Ideges volt, s kezdetben ilyen közbeszólások hangzottak: ,,- Ne olyan gyorsan." vagy: ,,- Hangosabban." S épp, amikor a hallgatóság kezdett már jókat derülni a két jópofa szélhámos szellemes bemondásain - az utóbbiakon némileg Weber & Fields jóvoltából -, megszakította a felolvasást a késve érkező Hubert Blair.
Hubert tizenöt éves volt, meglehetősen középszerű képességű fiú, két-három tulajdonságát kivéve, de ezekkel aztán rendkívüli módon meg volt áldva. S minthogy "ahol egy jó tulajdonság akad, akad ott több is", az ifjú hölgyek mindannyiszor készek voltak viszonozni Hubert nagyon is ötletszerű fellángolásait, eltűrni csapodárságát, és semmi nem volt elég, hogy meggyőzze őket, hogy a fiú lelke mélyén mindig ugyanilyen közönyös marad majd. Sugárzó önbizalmával, angyali szellemességgel, mely mögött az emberekkel való bánás kifinomult ügyessége lapult, s nem utolsósorban külsejének rendkívüli szépségével valósággal megbabonázta a lányokat. Hosszú lába volt, testalkata arányos, s az az akrobatabiztonság jellemezte, ami általában csak az ,,egy tömbből faragott" emberek sajátja. Olyan elevenség hullámzott benne folyton, hogy öröm volt nézni, és az idősebb lányok közül nem Evelyn Beebe volt az egyetlen, aki valami rejtelmes vonzást érzett Hubert lényéből, és ahogy hosszú időn át figyelte őt, az már több volt valamivel a puszta kiváncsiságnál.
Hubert most megállt az ajtóban, hamiskásan jámbor kifejezéssel szemtelen, kerek arcán.
- Bocsánat - mondta. - Ez itt az Első Metodista Episzkopális Imaház? - Mindenki nevetett, még Basil is. - Nem tudom, jó helyen járok-e? Gondoltam, a templommal még nincs baj, csak a pad gyanús.
Újra nevettek, valamivel bátortalanabbul. Basil megvárta, míg Hubert letelepszik Evelyn Beebe mellé. Aztán újra kezdte a felolvasást, miközben a többiek megbűvölve figyelték, hogyan igyekszik Hubert egy széket egyensúlyozni, úgy, hogy a szék csak a két hátsó lábán álljon. Ez a kísérlet, mely nagy nyikorgással járt, mintegy zenei aláfestést adott a felolvasáshoz. Mígnem aztán Basil reményvesztett megjegyzése: "Na mármost, itt jössz be te, Hubi" - újból a darabra terelte az érdeklődést.
Basil több mint egy óra hosszat olvasott. Mikor végül becsukta a vázlatfüzetet, és szerényen felnézett, a hallgatóság őszinte lelkesedéssel tapsolt. Sikerült jól megformálnia az alakokat, és minden groteszkségen túl, az eredmény végül is igazi érdeklődést keltett: a darab megállt a lábán. Basil ott maradt még utána egy kicsit, beszélt Miss Halliburtonnal, és lelkesen távozott; hazafelé menet az augusztusi éjszakában képzeletben már a darabot próbálta.
A próbák első hete másból sem állt, mint hogy Basil a nézőtérről folyton felugrált a színpadra, és ilyesmiket kiabált: "Nem! Connie, ide figyelj, ha bejössz, így csináld inkább, érted?" Aztán történt egy-két dolog. Mrs. Van Schellinger megjelent az egyik próbán, és utána bejelentette, hogy nem engedheti Gladyst "egy olyan darabban játszani, amely bűnözőkről szól". Elképzelése szerint ezt az egész dolgot ki lehet hagyni a darabból; legyen például a két jópofa szélhámosból "két vidám farmer".
Basil csak hallgatta, rémülten. Miután Van Schellingerné távozott, Basil biztosította Miss Halliburtont, hogy nem hajlandó változtatni egy betűt se. Szerencsére Gladys a szakácsnőt játszotta, és ezt a közbeszúrt szerepet, úgy ahogy volt, ki lehetett hagyni, távozását azonban más téren mégis megérezték. Gladys nyugodt volt és finom modorú, "a leggondosabban nevelt lány az egész városban", és visszalépése után a próbákon kissé elszabadultak a kedélyek. Akiknek csak annyi volt a mondókájuk, hogy "Megkérdem Mrs. Van Bakert, kérem", az I. felvonásban, és "Nem, asszonyom", valahol a harmadikban, most kedvet kaptak, hogy folyton közbeszóljanak. Ilyesmiket, hogy:
- Kérem, hallgattassa el azt a kutyát, vagy zavarja haza! - Vagy:
- Hol ez a lány? Ébredj már, Margaret, az ég áldjon meg! - Vagy:
- Mi az, ami olyan fene mulatságos, hadd nevessek én is!
A legnagyobb gondot azonban egyre inkább az jelentette, hogyan lehetne Hubert Blairt tapintatosan kézben tartani. Azon túl, hogy semmi kedve nem volt megtanulni a szövegét, jól megfelelt főhősnek, a színpadon kívül azonban folyton bajt kevert. Szünet nélkül előadásokkal szórakoztatta Evelyn Beebe-et, ami már egészen odáig fajult, hogy összevissza hajkurászta a lányt a teremben, mintha megvadult volna miatta; vagy amerikai mogyorót pöckölgetett hátra a vállán keresztül, s a szemek titokzatosan koppantak a színpadra. Ha rendreutasították, olyasmit morgott magában, hogy "Fogd be a szád", halkabban, semhogy Basil meghallhatta volna, de épp elég hangosan ahhoz, hogy sejthesse, miről van szó.
Evelyn Beebe azonban pontosan azt nyújtotta, amit Basil képzelt. Az egyik jelenetben még a lélegzet is megállt körülötte a színpadon, úgy figyelte őt mindenki - és Basil, elismerésül, hozzáírta ezt a "játékát" a szerephez. Irigyelte a félig tréfás, félig érzelmes hangulatot, amit Huberttel való közös jeleneteik árasztottak, és halvány, szinte személytelen féltékenységet érzett majdnem minden este, mikor Evelyn kettesben hajtott el próbák után Huberttel a fiú kocsiján.
Egyik délután, mikor a próbák már egy hete folytak, Hubert egy órával később állított be, az egész első felvonást végiglötyögte, s utána közölte Miss Halliburtonnal, hogy hazamegy.
- És miért? - vonta kérdőre Basil.
- Dolgom van.
- Olyan fontos dolgod?
- Mi közöd neked ahhoz?
- Természetesen van hozzá közöm - mondta Basil felfortyanva, mire Miss Halliburton közbelépett.
- Semmi értelme, hogy itt dühösködjetek. Basil arra gondol, Hubert, hogy hátha épp csak valami apróságról van szó. Hiszen mi itt valamennyien lemondtunk a saját szórakozásunkról, csak hogy ez a darab sikerüljön.
Hubert szemmel láthatóan unott arccal hallgatta.
- Be kell mennem apáért a városba.
Hidegen tekintett Basilre, kihívóan: csak rajta, próbálja megcáfolni ezt a kijelentést.
- És miért jöttél akkor egy órával később a próbára? - szegezte neki a kérdést Basil.
- Mert segítenem kellett valamit anyának.
Egész kis csoport gyűlt már köréjük, és Hubert diadalmasan nézett körül. Afféle szent és sérthetetlen kifogásokat hozott fel Hubert, de Basil átlátott rajta.
- Egy fenét kellett! - mondta.
- Úgy gondolod - Góré?
Basil tett egy lépést Hubert felé, szeme villámokat szórt.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam: Góré. Vagy talán nem ez a neved az intézetben?
Igen, ez igaz volt. Követte hát a csúfnév, hazáig. Ha belesápadt is dühébe, Basilnek tehetetlenül kellett éreznie, hogy a múlt örökké itt ólálkodik a közelben. És már az in-tézetbeli arcok meredtek rá, gúnyosan. Hubert nevetett.
- Takarodj innen! - mondta Basil fojtott hangon. - Hallod? Takarodj azonnal!
Hubert megint csak nevetett, de ahogy Basil közeledett feléje, hátrált.
- Semmi kedvem a darabodhoz. Sose volt.
- Akkor tűnj el ebből a teremből.
- De Basil! - Miss Halliburtonnak még a lélegzete is elállt, ahogy a két fiú közt ide-oda rebbent. Hubert újra nevetett, megkereste a sapkáját.
- Nem is játszanék ebben a te vacak darabodban - mondta. Sarkon fordult, és szép lassan, vidáman kisétált az ajtón.
Aznap délután Riply olvasta Hubert szerepét, de a próbára mintha felhők nehezedtek volna. Beebe művésznő alakításából hiányzott a szokásos lendület, a többiek pedig ösz-szedugták a fejüket, suttogtak, és elcsendesedtek, ha Basil feltűnt. A próba után Miss Halliburton, Riply és Basil tanácsot ültek. Minthogy Basil kereken visszautasította a főszerepet, úgy határoztak, hogy bizonyos Mayall De Becet hívnak meg - Riply futólag ismerte -, aki a Központi Főiskolán már egész jó színjátszó hírében állt.
Az a csapás azonban, amely másnap érte őket, kiheverhetetlen volt már. Evelyn pirulva és zavartan közölte Basillel és Miss Halliburtonnal, hogy a szülei megváltoztatták eredeti tervüket, és már a következő héten elutaznak a tengerpartra, s így ő nem vehet részt a darabban. Basil értette. Evelynt eddig is csak Hubert tartotta itt.
- Minden jót, Evelyn - mondta komoran.
Basil férfiasan tűrte a kétségbeesést, s ez megszégyenítette Evelynt; magyarázkodni próbált.
- Igazán nem tehetek róla. Ó, Basil, úgy sajnálom.
- Nem maradhatnál még egy hétig nálam, ha a család elutazott? - kérdezte a mit sem sejtő Miss Halliburton.
- Lehetetlen. A papa azt akarja, hogy együtt menjünk mindnyájan. Ez az oka egyedül. Ha ez nem lenne, maradnék.
- Jól van - mondta Basil. - Szervusz.
- Basil, nem haragszol azért, ugye nem? - Evelynt hirtelen megbánás járta át. - Mindent megteszek, csak hogy segítsek. Eljövök még a próbákra ezen a héten, amíg nem szerzel valaki mást, és segítek majd neki is, amit csak tudok. De apa hajthatatlan, és mennem kell.
Riply hiába próbált aznap lelket önteni Basilbe a próba után, javaslatait jeges közöny fogadta. Margaret Torrence? Connie Davies? Még a saját szerepüket is alig tudták eljátszani. Basil úgy érezte, az egész vállalkozás ott omlik össze a szeme láttára.
Korán hazaért. Lehangoltan üldögélt hálószobájának ablakában, figyelte a kis Barnfield gyereket; a fiúcska egyedül játszadozott a szomszédos kertben.
Öt óra tájban bejött hozzá az édesanyja, és mindjárt megérezte, hogy Basil rosszkedvű.
- Teddy Barnfieldnek mumpsza van - mondta Mrs. Lee, hogy valami másra terelje Basil figyelmét.
- Csakugyan? - hangzott a közönyös válasz.
- Egyáltalán nem veszélyes, de nagyon ragályos. Hatéves korodban volt neked is.
- Üm-m.
Mrs. Lee tétovázott.
- Csak nem a darab miatt aggódsz? Valami baj van?
- Nem, anya. Csak szeretnék egyedül lenni éppen.
Kis idő múlva felállt, lement malátás tejet inni a sarki tejivóba. Olyasmi járt az eszében, hogy elmegy Mr. Beebe-hez, és megkéri, hátha el tudnák halasztani azt az utazást. Csak biztos lehetne benne, hogy Evelyn valóban igazat mondott.
Gondolataiban Evelyn kilencéves kisöccse zavarta meg, aki épp szembejött vele az úton.
- Szevasz, Ham. Hallom, utaztok.
Ham bólintott.
- A jövő héten. Megyünk a tengerpartra.
Basil töprengve nézte a fiúcskát; ott él Evelyn közelében, s rajta keresztül most mintha ő is befolyásolhatná valahogy a lányt.
- Most hova igyekszel? - kérdezte.
Teddy Barnfieldhez, játszani.
- Micsoda! - kiáltotta Basil. - Hát nem tudod, hogy ... - Megállt. Merész, bűnös gondolata támadt; anyjának szavai jártak az eszében: "Egyáltalán nem veszélyes, de nagyon ragályos". Ha most a kis Ham Beebe mumpszot kapna, és Evelynék nem tudnának elutazni ...
Gyorsan, hideg fejjel határozott.
- Teddy ott játszik a kert végében - mondta. - Ha hozzá mész, és nem akarsz keresztülmenni a házukon, miért nem fordulsz be ezen az úton, aztán a fasoron végig.
- Igazad van, kösz - mondta Ham, s megfogadta a tanácsot. Basil még állt ott egy darabig, nézett a fiúcska után, míg csak be nem fordult a fasorba; úgy érezte, ez volt életének legeslegrosszabb cselekedete.
Egy hétre rá Mrs. Lee házában korán tálalták a vacsorát; Basil kedvenc ételei álltak az asztalon: natúrszelet, szalmaburgonya, őszibarackkompót és ördög pirulái.
Basil csaknem percenként felkiáltott: - Szent ég! Nincs még késő? - és kiment a hallba, megnézni az órát. - Jól jár ez az óra? - kérdezte hirtelen, gyanakodva. Első ízben érdekelte ez a kérdés.
- Tökéletesen jól. Ha ilyen gyorsan eszel, nem fogod rendesen megemészteni, és nem tudsz jól játszani majd.
- Hogy tetszik a színlap? - kérdezte már harmadszor. - Ifj. Riply Buckner bemutatja Basil Duke Lee vígjátékát, A póruljárt Lidércet.
Azt hiszem, nagyon aranyos.
- Persze, nem is ő mutatja be.
- Mégis nagyon jól hangzik.
- Hány óra lehet? - kérdezte Basil.
- Épp te mondtad az előbb, hogy hat óra tíz.
- Jó, azt hiszem, most már mennem kell.
- Edd meg az őszibarackot, Basil. Hogy fogsz majd játszani, ha nem eszel.
- Nem kell játszanom - felelte türelmesen. - Az én szerepem egész rövid, és nem is lényeges, ha ... - Túl bonyolult lett volna mindezt elmagyarázni.
- Kérlek, ne mosolyogj majd rám, ha bejövök, anya - kérte. - Tégy egyszerűen úgy, mintha nem is én lennék.
- Még csak azt se mondhatom: "Jó napot"?
- Hogy mit? - Nem hatott rá a tréfa. Elköszönt. Nem is a vacsorát kellett volna megemésztenie: a szívével küszködött, mely mintha egyszerre lecsúszott volna a gyomrába, így indult el a Martindale-iskola felé.
Ahogy a sárgás fényű ablaksor feltűnt a sötétben, Basil izgalma elviselhetetlenné vált; az iskola egyáltalán nem hasonlított arra az épületre, amelybe olyan nyugodtan lépett be mindig három héten át. Lépései baljóslatúan és jelképesen visszhangzottak az üres teremben; még csak az iskolaszolga volt ott, rendezgette hátul a széksorokat, és Basil csak nézte ezt a furcsa, üres színpadot, míg végre valaki be nem jött.
Mayall De Bee volt az érkező; magas, okos, nem túlságosan rokonszenves fiatalember, akit a Lower Crest Avenue-ről szerződtettek a főszerepre. Mayall cseppet sem volt ideges, és egészen hétköznapi dolgokról próbált társalogni Basillel. Mit gondol Basil, vajon Evelyn Beebe rossz néven venné-e tőle, Mayalltól, ha meglátogatná néhányszor az előadás utáni időkben? Basil azt mondta, biztos nem. Mayall elmondta, hogy van neki egy barátja, annak az apja sörfőző, és hogy ennek a barátjának van egy tizenkéthengeres kocsija.
Basil azt mondta: - Hű!
Háromnegyed hétkor kis csoportokban kezdtek érkezni a részvevők: Riply hat fiúval, akiket jegyszedőnek és ügyelőnek szervezett be; megjött Miss Halliburton, s megpróbált nagyon nyugodtnak látszani: rá számíthatnak; Evelyn Beebe pedig úgy érkezett, mint aki végre beadja a derekát, és Basilre vetett pillantása mintha azt mondta volna: "Jó, hát akkor úgy látszik, csakugyan meglesz, aminek lennie kell."
Mayall De Bee színpadra készítette ki a fiúkat, Miss Halliburton a lányokat. Basil hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy Miss Halliburton édeskeveset érthet a kikészítéshez, diplomatikusabbnak találta azonban, ha ebben a hölgyek számára olyannyira túlfűtött pillanatban nem szól semmit, inkább átvitte még a lányokat Mayall De Bechez egy kis igazításra, ahogy Miss Halliburton végzett velük.
Bili Kampf odakiáltott a függöny rése mellől Basilnek, jöjjön ő is oda. Magas, kopasz, szemüveges úr jött be a nézőtérre, a terem közepe táján ültették le, nézegette a színlapot. Ő volt a közönség. Ezek a várakozó szemek, melyek egyszerre olyan kiszámíthatatlanok lettek, oly titokzatosak, ezek rejtik most még a darab sikerét vagy bukását. A kopasz úr végzett a színlappal, letette szemüvegét, és körülnézett. Két idős hölgy érkezett, két kisfiú, s utánuk még vagy egy tucatnyi.
- Te, Riply - szólt neki oda Basil halkan. - Szólj ki, ültessék a gyerekeket előre.
Riply épp a rendőr-egyenruhát cibálta magára; felnézett hát, miközben a szája fölé ragasztott hatalmas bajusz méltatlankodva megremegett.
- Már réges-rég elintéztem.
A terem gyorsan megtelt, és most halk beszélgetés zümmögése töltötte be. Elöl a gyerekek fel-le ugráltak a helyükön, s egyáltalán, mindenki beszélgetett, előre-hátra forgott, kivéve azt a pár tucat szakácsnőt és szobalányt, akik csendesen és illedelmesen üldögéltek párosával a teremben.
Aztán egyszerre csak minden készen volt. Szinte hihetetlen volt ez. "Állj!" - szerette volna mondani Basil. - "Állj! Nem lehet minden készen, kell még, hogy legyen valami -mindig van még valami", de a nézőtér elsötétült, és a Geyer-zenekar zongoristája és hegedűsei a Találkozzunk szürkületkor dallamával egyszeriben Basil torkára forrasztották a szót. Miss Saunders, Leilia Van Baker és barátnője, Estella Carrage, ott ültek már a színpadon, és Miss Halliburton is elfoglalta helyét oldalt a súgópéldánnyal. A zene hirtelen véget ért, és odalent a beszélgetés zaja elült.
- Ó, te jó ég! - gondolta Basil. - Te jó ég!
Felment a függöny. Szép tiszta hang csendült fel valahonnan. Lehetséges, hogy onnan jön, abból a furcsa gyülekezetből ott a színpad közepén?
"- Akarom, Miss Saunders, érti? Akarom."
,,- De Leilia kisasszony, nem hiszem, hogy manapság az újságok fiatal hölgyek kezébe valók."
"- Nem érdekel. Olvasni akarok erről a csodálatos nagyvilági betörőről, Lidércről."
Szóval csakugyan megkezdődött. Basil még észbe sem kapott, mikor a nézőtéren már nevetés hullámzott végig, ahogy Evelyn utánozni kezdte Miss Saunders mozdulatait az idős hajadon háta mögött.
- Ti jöttök, Basil - sóhajtotta Miss Halliburton.
Basil és Bili Kampf, a két szélhámos, karon fogta Victort, a Van Baker család tivornyázó kedvű sarját, és hozzákészültek, hogy betámogassák a bejáraton.
Aztán meglepően természetes érzés volt ott állni kint a színpadon, ahogy bátorító szempárok néztek fel rájuk. Anyjának arca úszott el Basil előtt, aztán más arcok, melyeket felismert, ismerősök arcai.
Bili Kampf megakadt egy helyen, Basil gyorsan kisegítette, és minden ment szépen tovább.
MISS SAUNDERS: "- Úgy, maga tehát tanácsnok a Hatodik Kerületben?"
NYÚL SIMMONS: "- Úgy van, asszonyom."
MISS SAUNDERS (forgatja a fejét, mint egy cica): "- De hát mit is csinál egy tanácsnok?"
KÍNAI RUDD: "- Egy tanácsnok, asszonyom, éppen félúton jár a politikus és a kalóz között."
Erre a bemondásra Basil különösképpen büszke volt: és a nézőtéren semmi hatás, még egy mosoly, annyi sem. Egy pillanatra rá azonban Bili Kampf szórakozottan megtörölte az arcát, és ahogy ránézett a zsebkendőjére, döbbenten látta, hogy csupa festék - és erre harsogva kitört a nevetés. Ez volt hát a színház.
MISS SAUNDERS: "- Ön tehát hisz a szellemekben, Mr. Rudd?"
KÍNAI RUDD: "- Igen, asszonyom, hogyne hinnék. S az ön szellemével hogy állunk?"
Jött az első nagyjelenet. Az elsötétült színpadon lassan kinyílt egy ablak, s bemászott rajta Mayall De Bee "kifogástalan estélyi öltözékben". Lábujjhegyen, óvatosan tapogatózott a szobában jobbra-balra, amikor egyszerre csak bejött Leilia Van Baker. A lány egy pillanatra megrémült, aztái rájött, hogy ez itt Victor bátyjának egyik barátja. Társalogtak. A lány naivul, nem titkolva érzelmeit, előadta hogy csodálja Lidércet, és hogy olvasott már tetteiről. Reméli persze, hozzájuk nem látogat el ma éjjel, mivel a családi ékszerek mind itt vannak a páncélszekrényben, jobbra.
Az idegen éhes volt. Elkésett a vacsorájáról, és így aznap este még nem jutott hozzá, hogy egyen valamit. Kaphatna egy kis kiflit és tejet? Pompás lenne. Alighogy Leilia kiment, a férfi ott térdelt máris a páncélszekrény előtt, matatott a záron, nem zavartatta magát a páncélszekrényre krétázott semmitmondó "Torta" szótól. A szekrény ajtaja felpattant, de mindjárt be is kellett csuknia, mert kintről lépések hallatszottak; Leilia jött a süteménnyel és a tejjel.
Telt az idő, Leilia és az idegen láthatóan vonzódtak egymáshoz. Bejött Miss Saunders, nagyon negédesen, Evelyn bemutatta őt, és ahogy a háta mögé került, megint utánozta a mozdulatait, a közönség pedig gurult a nevetéstől. A ház más alkalmazottai is bejöttek, és őket is bemutatták az idegennek.
De mi ez? Dörömbölés az ajtón - és beront Mulligan, a rendőr.
Most kapluk a hírt a kapitányságról, hogy látták a hírhedt Lidércet bemászni a ház ablakán. E perctől fogva senki nem hagyhatja el a házat."
Lehullt a függöny. Az első sorok közönsége - a szereplők kistestvérei - majd kibújt a bőréből lelkesedésében. A színészek meghajoltak.
Egy perccel később Basil kettesben találta magát a színpadon Evelyn Beebe-bel. Festékes arcával, úgy támaszkodott a lány az asztalnak, mint egy fáradt baba.
- Hej-hó, Basil! - mondta.
Evelyn nem bocsátotta meg Basilnek egészen, hogy szaván fogta, miután a kisöccse mumpszos lett, és elhalasztották az utazást; Basil pedig tapintatosan kerülte őt, de most, a siker és az elragadtatás fényében, találkoztak.
- Csodalatos voltál! - mondta Basil. - Csodálatos.
Egy darabig ott állt még, nem mozdult. Sohase fog ő ennek a lánynak igazán tetszeni, mert Evelynnek olyan valaki kell, mint ő maga: aki az érzékeire hat, mint Hubert Blair. Basilben pedig ösztönösen valami tétovaságot érezhetett; meg aztán folyton érzéseket és gondolatokat akart ébreszteni az emberekben, és ez zavarta, untatta Evelynt. De hirtelen, ennek az esetnek a fényében, egymás felé hajoltak, csendesen megcsókolták egymást, és ettől a pillanattól fogva - mivel még a veszekedésre sem volt semmi közös alapjuk - egy életre jóba lettek.
Ahogy a második felvonás függönye felment, Basil lelopózott egy lépcsőn, aztán egy másikon, fel a nézőtér leghátuljára; ott állt a sötétben és figyelt. Ha a közönség nevetett, csendesen nevetett ő is, és úgy élvezte a darabot, mintha akkor látná először.
Volt két jelenet a második és a harmadik felvonásban, melyek nagyon hasonlítottak. A Lidérc mindkettőben egyedül volt a színen, és mindkét ízben megzavarta őt Miss Saun-ders. Mayall De Bee mögött csak tíz próba volt, és így hajlamos volt összekeverni ezt a kettőt; ami azonban most történt, arra Basil végképp nem volt elkészülve. Ahogy Connie bejött, Mayall a harmadik felvonásbeli végszót mondta, és Connie akaratlanul is erre válaszolt.
Másokat is elkapott az idegesség és zűrzavar, s ahogy beléptek a színpadra, egyszerre csak a harmadik felvonást kezdték játszani a második felvonás közepén. Mindez olyan gyorsan történt, hogy az első pillanatokban Basilnek éppen csak homályosan derengett, hogy itt valami nincs rendjén. Akkor aztán lerohant egy lépcsőn, fel a másikon a színfalak mögé, és azt kiabálta: - Le kell engedni a függönyt! Leengedni a függönyt!
A függönynél álló fiúk ijedten ugrottak a zsinórhoz. Egy pillanattal később Basil már ott állt, levegő után kapkodva, szemközt a közönséggel.
- Hölgyeim és uraim - mondta izgatottan -, változások történtek a szereposztásban, így történhetett az iménti félreértés. Ha megengedik, újra játsszuk a jelenetet.
Visszalépett a függöny mögé; felcsattanó nevetés és taps kísérte.
- Semmi baj, Mayall!- rendelkezett izgatottan. - Egyedül vagy a színen. A végszó: "- Éppen csak meg akartam nézni, rendben vannak-e az ékszerek?", és Connie azt feleli erre: "- Csinálja csak, miattam ne zavartassa magát." Nincs semmi baj: Függönyt fel!
Egy pillanat - és ment minden rendben. Valaki vizet hozott, mert Miss Halliburton csaknem elájult; s ahogy a felvonás véget ért, a közönség még egyszer kitapsolta mindnyájukat a függöny elé. Húsz perc múlva pedig véget ért az egész. A főhős magához ölelte Leilia Van Bakert, és bevallotta, hogy ő volt a Lidérc, és ilyen módon "egy póruljárt Lidérc"; a függöny szétnyílt, összecsapódott, szétnyílt-összecsapódott újra meg újra; Miss Halliburtont minden tiltakozása ellenére becipelték a színpadra, és a jegyszedő fiúk is bejöttek nagy halom virággal. Aztán feloldódott az ünnepélyes hangulat, és a színészek boldogan vegyültek el a nézőközönség között, derűsen és ünnepélyesen fogadták mindenfelől a gratulációkat. Egy idős, ismeretlen úr odalépett Basilhez, kezet rázott vele, és azt mondta: - Magáról még hallani fogunk egyszer, fiatal barátom. Egy újságtudósító megkérdezte, hogy valóban tizenöt éves-e csupán. - Basilnek kellemetlen volt ez az egész, és olyan megalázó, de most már túl volt rajta. Ahogy a tömeg szétoszlott, és már csak a hátramaradók beszéltek hozzá, úgy érezte, nagy üresség támad a szívében. Megvolt, elmúlt - a sok munka, lelkesedés és odaadás. Szorongató volt ez az üresség.
- Jó éjt, Miss Halliburton. Jó éjt, Evelyn.
- Jó éjt, Basil. Gratulálunk, Basil. Jó éjt.
- Hol a kabátom? Jó éjt, Basil.
- Hagyjátok a jelmezeket a színpadon. Holnap vissza kell vitetni őket.
Csaknem utolsónak távozott, fellépett még egyszer a színpadra, és körülnézett a megüresedett termen. Édesanyja megvárta, együtt ballagtak haza. Hűvös volt; ez volt az év első hűvös éjszakája.
- Hát azt hiszem, igazán jól ment, nem? Örülsz, ugye? - Basil egy percig hallgatott. - Nem vagy vele elégedett, ahogy sikerült?
- De. - Elfordította a fejét.
- Mi bánt?
- Semmi. - És aztán: - Senkinek se fontos. Vagy talán igen?
- Mi nem fontos?
- Semmi se.
- Mindenkinek más az, ami fontos. Nekem például te. Basil ösztönösen elhúzta a fejét a cirógatásra nyújtott kéz elől.
- Ó, ne. Nem így gondoltam.
- Túlerőltetted magad, drágám.
- Nem erőltettem túl magam. Csak éppen szomorú vagyok.
- Nincs rá okod, hogy szomorú légy. Ugyan, hiszen mindenki azt mondta nekem az előadás után ...
- Ó, ez már nem fontos. Ne beszéljünk róla, ne is említsd ezt többé.
- Akkor hát miért vagy szomorú?
- Ó, csak egy kisfiú miatt.
- Miféle kisfiú miatt?
- Ó, a kis Ham - úgyse értenéd.
- Ha otthon leszünk, megfürdesz jó meleg vízben, és meg fogsz nyugodni szépen.
- Jó.
De ahogy hazaértek, Basil mindjárt mély álomba merült a díványon. Mrs. Lee tétovázott. Aztán betakarta egy takaróval meg egy dunyhával, párnát dugott dacos feje alá, és felment a hálószobába.
Sokáig térdelt az ágya előtt.
- Istenem, segítsd meg őt! Segítsd meg! - imádkozta. - Hiszen szüksége van a segítségre, és én ezt már nem tudom neki megadni többé.
Tandori Dezső fordítása
Basil Duke Lee és Riply Buckner ott üldögélt a Lee ház bejáratának lépcsőjén, egy nyárutói délután bánatos aranyában. Bent a házban megszólalt a telefon: a csengése csupa titokzatos ígéret.
- Azt hittem, hazamégy - mondta Basil.
- Én meg azt hittem, te mégy haza.
- Megyek is.
- Én is.
- Akkor mért nem mégy?
- Mért nem mégy te?
- Megyek.
Nevettek, a nevetés bugyborékoló ásításba fulladt, amit nem kifelé fújtak, hanem beszívtak mind a ketten. Újra megszólalt a telefon, és Basil felállt.
- Vacsora előtt még trigonometriát kell tanulnom.
- Igazán a Yale-egyetemre mégy az ősszel? - kérdezte Riply kételkedve.
- Oda.
- Mindenki azt mondja, hülyeség tizenhat éves korban odamenni.
- Szeptemberben tizenhét leszek. Szervusz. Este felhívlak.
Basil meghallotta az anyját: az emeleten telefonált, s a hangja azonnal elárulta, hogy valami baj van.
- Igen ... Jaj, Everett, ez borzasztó! ... Igen ... jaj, istenem ... - Basil elhallgatott egy percig, aztán megnyugodott: nyilván csak a szokásos aggodalmak, üzleti ügyek miatt, s továbbment a konyhába valami frissítőért. Éppen visszaért, amikor az anyja szaladva jött lefelé a lépcsőn. Verdesett a szeme, s a kalapja hátracsúszott, ebből lehetett látni, mennyire fel van dúlva.
- Át kell mennem nagyapádékhoz.
- Mi a baj, mama?
Everett bácsi szerint rengeteg pénzt vesztettünk.
- Mennyit? - kérdezte Basil riadtan.
- Fejenként huszonkétezer dollárt. De még nem biztos. Az anya kiment.
- Huszonkétezer dollár! - mondta Basil, áhítatosan suttogva.
Homályos és meglehetősen könnyed fogalmai voltak a pénzről, de azt megfigyelte, hogy a családi vacsorákon már nem arról az ősi témáról folyik a vita, vajon eladják-e a vasútnak a Harmadik utcai ingatlant: mostanában inkább a Western Public Utilities részvényeit tárgyalták roppant izgatottan. Fél hétkor az anyja hazatelefonált, hogy vacsorázzon meg nélküle, és Basil növekvő szorongással ült egyedül asztalhoz. A Mississippi Bubble sem tudta szórakoztatni, melyet nyitva kitett a tányérja mellé. Hétkor megjött az anyja, lesújtva, elgyötörve; leroskadt az asztal mellett, és végre pontos tájékoztatást adott a pénzügyekről: ő, az apja és Everett, a bátyja, valamivel több, mint nyolcvanezer dollárt vesztettek. Meg volt rémülve, eszelősen nézegetett körös-körül az ebédlőben, mintha még ott is egyre csak szivárogna el a pénz: szerette volna rögtön megfogni, amit még lehet.
- Abba kell hagynom a részvényeladást, különben minden elúszik - jelentette ki végül. - Így pedig nem marad több jövedelmünk, mint évi háromezer ... érted ezt, Basil? Nem tudom, miből küldhetnélek a Yale-re.
Basilnek a gyomrába zuhant a szíve; a jövő, amely eddig derűs bójaként világított előtte, most roppant görögtűzzel fellángolt és kialudt. Anyja megborzongott, majd határozottan megrázta a fejét.
- Bele kell törődnöd, fiam, hogy az állami egyetemre mégy.
- Phu! - mondta Basil.
Az anyja látta, milyen döbbent, merev az arca, és sajnálta érte; mégis elég éles hangon beszélt, mint amikor az embernek fáj, hogy meg kell tagadnia valamit.
- Nekem is borzasztó ... apád azt kívánta, hogy a Yale-re járj. De mindenki azt mondja, hogy a ruházkodást meg a vasúti költséget is beleszámítva, legalább évi kétezerbe kerülne. Nagyapád ugyan támogatott, amikor a St. Regis-iskolába küldtelek, de neki mindig az volt a véleménye, hogy jobb, ha az állami egyetemen fejezed be a tanulmányaidat.
Miután anyja dúltan felment az emeletre egy csésze teával, Basil tűnődve üldögélt a sötét nappaliban. Neki pillanatnyilag csak egy dolgot jelentett a veszteség: mégse mehet a Yale-egyetemre. Már a puszta mondat is lesújtotta, függetlenül az értelmétől, hiszen annyiszor közölte hanyagul: "A Yale-re megyek", de lassanként rádöbbent, hány kedves és meghitt álma ment füstbe egyszeriben. A Yale egyúttal a távoli Kelet is volt, melyre oly sóváran vágyakozott, amióta csak először olvasott könyveket az ottani nagyvárosokról. Chicago sivár vasútállomásain és Pittsburgh éjjeli tüzein túl, messze a régi államokban, történik valami: Basilnek szaporábban vert a szíve az izgalomtól, ha erre gondolt. Be volt állítva New York hatalmas, ziháló lélegzésére, a nagyvárosi nappalokra és éjszakákra, amelyek úgy feszülnek, mint a zümmögő sürgönydrót. Ott nem kell álmodozni, hiszen ott a regények anyagából épül minden, s az élet olyan színes és tökéletes, mint a könyvekben és az álmokban.
Előbb azonban a Yale következik: csak ezen a kapun át léphet be abba a mélyebb, gazdagabb életbe. A név egy hősies csapatot idézett fel, amely a csípős novemberi alkonyaiban sziklaszilárdan áll sorfalat a maga bevehetetlen kapuja előtt, később pedig vagy fél tucat tökéletes úriembert, aki cilinderesen, sétapálcásan társalog a Manhattan Hotel bárjában. S a diadalok és kielégülések, harcok és kivívott győzelmek képzeteivel vegyesen az elmaradhatatlan, hasonlíthatatlan leány látomása.
Miért is ne végezhetné el a Yale-t a maga erejéből? Dolgozni fog! Az ötlet egy pillanat alatt valósággá sűrűsödött. Basil sebesen járkálni kezdett a szobában, s majdnem fennhangon mondogatta: "Hát persze, ez a megoldás." Felszaladt az emeletre, bekopogott az anyja ajtaján, és ihletett hangon, mint egy próféta, bejelentette: - Mama, minden meg van oldva! Dolgozni fogok, és a magam erejéből mégis a Yale-re megyek.
Leült az ágy szélére; az anyja bizonytalan szemmel, tűnődve nézte. Talpraesett, életrevaló férfi nemigen született a családjában, ahogy a nemzedékek sorra követték egymást - érthető, hogy riadtan fogadta az ötletet.
- Nem olyan fiúnak ismerlek, aki szeret dolgozni - mondta végül. - Különben is, azok a fiúk, akik a maguk erejéből végzik el az egyetemet, rendszerint ösztöndíjasok és díjnyertesek, te pedig sose voltál valami kitűnő tanuló.
Basilt bosszantotta ez a kijelentés. Nem érezte igazságosnak a szemrehányást, amikor egy évvel az egyetemistakor előtt is tudott már annyit, hogy yale-i diák legyen belőle.
- És miféle munkát végeznél? - kérdezte az anyja.
- Kazánt fűtenék - felelte Basil habozás nélkül. - Havat lapátolnék az utcán. Azt hiszem, a legtöbben ilyesmit csinálnak ... és korrepetálnék. Ugye, annyi pénzt azért kapnék tőled, mint amennyibe az állami egyetem kerülne?
- Ezt még jól meg kell gondolni.
- Egyszóval, nincs miért aggódnod - jelentette ki Basil határozottan. - Azáltal, hogy a magam erejéből végzem el az egyetemet, majdnem annyi pénzt takarítasz meg, mint amennyit vesztettél.
- Mért nem kezded azzal, hogy már a nyáron valami munkát keresel?
- Holnap munkába állok. Talán sikerül összegyűjtenem annyit, hogy egyáltalán nem lesz szükség a segítségedre. Jó éjszakát, mama.
Mikor a szobájába ért, csak egy pillanatra állt meg a tükör előtt, hogy elszántan odakiáltsa: mégis a Yale-re fog járni, a maga erejéből - aztán levett a polcról egy fél tucat poros Horatio Alger-kötetet, amely évek óta nem volt a kezében. S mint ahogy a kereskedelmi gyorstalpaló tanfolyamok anyagára vetették rá magukat némely fiatalemberek a háború befejeztével, úgy ült le az íróasztalához, s kezdte lassan forgatni a Győzelem útja lapjait.
Két nap múlva, miután a Press, az Evening News, a Socialist Gazette és egy Courier című zöld szennylap portásai, altisztjei és telefonos kisasszonyai jó néhányszor vérig sértették, és belésulykolták, hogy senkinek sincs szüksége kis híján tizenhét éves riporterjelöltekre; miután elszenvedte mindazt a megaláztatást, amely egy szabad országban várja a fiatalokat, ha a maguk erejéből akarnak yale-i egyetemisták lenni, s miután túl büszke volt ahhoz, hogy barátainak a szüleihez forduljon, Basil Duke Lee állást kapott a vasútnál: a szemközt lakó Eddie Parmelee szerezte.
Másnap reggel fél hétkor, hóna alatt az ebédjével és négy dollárért újonnan vásárolt munkaruhájával, félszegen beállított a Great Northern kocsijavító üzemébe. Mintha egy új iskolába ment volna először, azzal a különbséggel, hogy itt senki egy csöppet sem érdeklődött iránta, és nem kérdezte meg tőle, hogy akar-e játszani a csapatban. Leblokkolta a kártyáját - furcsa érzés volt -, aztán a művezető annyit se mondott, hogy "rajta, fiú, bátraké a szerencse", csak elküldte deszkát hordani egy vagon tetejére.
Tizenkét óra lett; nem történt semmi. Tűzött a nap, Basilnek fájt a keze meg a háta, de semmiféle igazi esemény nem borzolta föl a délelőtt unalmas felszínét. A vezérigazgató kislányát nem ragadta arra egy megvadult ló; még egy felügyelő se sétált át az udvaron, hogy elismerő tekintete azonnal megakadjon Basilen. Azért nem esett kétségbe, csak kínlódott tovább. Az első délelőttől nem lehet mindjárt olyan sokat várni.
Együtt ebédelt Eddie Parmelee-vel. Eddie már évek óta itt dolgozott minden vakációban; az idén ősszel az állami egyetemre készült, arra kellett a pénz. Kétkedőn megcsóválta a fejét, amikor Basil elmondta, hogy a maga erejéből akar a Yale-re menni.
- Adok neked egy jobb tippet - mondta. - Kölcsönkérsz az anyádtól kétezer dollárt, és veszel húsz Ware Mezőgéprészvényt. Azzal bemész egy bankba, felveszel még kétezret, amire a részvényeket adod biztosítéknak, és abból a kétezerből vásárolsz még húsz részvényt. Aztán egy évig ülsz a fenekeden, és utána már nem kell azon spekulálnod, hogy miből menj a Yale-re.
- Nem hiszem, hogy anyám adna kétezer dollárt.
- Jó, csak elmondtam, hogy én mit csinálnék.
A délelőtt, igaz, eseménytelen volt, délután viszont történt valami: egy kis kellemetlenség. Basil némi előmenetelt ért el: megkérték, hogy másszon fel egy tehervagon tetejére, és segítsen odaszögezni a deszkákat, amelyeket délelőtt cipelt. Csakhamar rájött, hogy deszkába szöget verni jóval magasabb rendű technikai művelet, mint falba rajzszöget, mindazonáltal úgy érezte, hogy elég jól halad, amikor lentről egyszerre csak rácsördített egy dühös hang:
- Hé, te! Kelj fel!
Basil lenézett. Egy munkavezető állt ott, az arca kellemetlenül vörös.
- Te bizony, te újruhás. Kelj fel!
Basil körülnézett, hogy nem fekszik-e valaki a közelben, de munkatársai - két mogorva alak - szemlátomást nagy buzgalommal dolgoztak: úgy látszik, mégiscsak neki szólt a figyelmeztetés.
- Bocsánatot kérek, de nem tudom ... - kezdte.
- Térdelj már fel, vagy eridj innen a fenébe! Azt hiszed, szanatóriumba kerültél?
Basil ugyanis szögezés közben leült, és a munkavezető nyilván azt hitte, hogy amerikázik. Még egy pillantást vetett a dühös arcra, aztán lenyelte a magyarázkodást, hogy ülve biztosabbnak érzi az egyensúlyát odafent, s inkább nem szólt semmit. New Havenben, a Yale-egyetem körül remélhetőleg nincsenek javítóműhelyek; mégis görcs támadt a gyomrában, mert eszébe jutott egy baljós név: New York, New Haven és Hartford Vasúti Rt.
A harmadik reggel, miután épp tapasztalnia kellett, hogy a munkaruhája nincs ott, ahová a műhelyben akasztotta, többekkel együtt őt is szólították: mindenkinek felmondtak, aki legalább egy fél éve nem dolgozott a vasútnál. Basil négy dollárt kapott, viszont elvesztette a munkaruháját. Néhány villamosjegy áráért sikerült megtanulnia, hogy a szögeket térdelő testhelyzetben kell beverni.
A város régi negyedében, egy hatalmas, régimódi házban lakott Basil nagy-nagybátyja, Benjamin Reilly, és Basil még aznap este elment hozzá. Ez az utolsó lehetőség - Benjamin Reilly és Basil nagyapja édestestvérek voltak, de már húsz éve nem álltak szóba egymással.
A köpcös kis öregúr, akinek kifürkészhetetlen arcát még jobban elbújtatta a fehér uszkárszakáll, a nappaliban fogadta. Háta mögött egy negyvenéves asszony állt - fél éve a felesége -, és az asszony tizenöt éves lánya. Basiléket nem hívták meg az esküvőre, és Basil most látta először a két új rokont.
- Gondoltam, eljövök beszélgetni Ben bácsihoz - kezdte egy kissé zavartan.
Elég sokáig csend volt.
- Anyád jól van? - kérdezte az öreg.
- Jól, köszönöm.
Reilly hallgatott: várt. Mrs. Reilly szólt valamit a lányának, mire az egy kíváncsi pillantást vetett Basilre, és vonakodva kiment a szobából. Az anyja leültette az öreget.
Nagy zavarában Basil egyenesen rátért a tárgyra. Nyári állást szeretne a Reilly Gyógyáru Nagykereskedelmi Vállalatnál.
A bácsi fészkelődött egy darabig, majd azt felelte, hogy pillanatnyilag nincs üresedés.
- Kár.
- Talán ha állandó állást keresnél, akadna valami, de azt mondod, ugye, hogy a Yale-re készülsz. - Ezt valami kis egyéni gúnnyal mondta, és közben a feleségére pillantott.
- Hogyne - felelte Basil. - Éppen azért keresek munkát.
- Anyád már nem bír kitaníttatni, mi? - Hangjából félreérthetetlenül kicsengett a káröröm. - Minden pénzének a nyakára hágott, igaz?
- Dehogyis - felelte gyorsan Basil. - Ő azért segíteni fog.
Nagy meglepetésére onnan kapott segítséget, ahonnan a legkevésbé várta. Mrs. Reilly hirtelen a férjéhez hajolt, és a fülébe súgott valamit, mire az öreg bólintott, és hangosan így szólt:
- Gondolkodom rajta, Basil. Menj át a másik szobába. S a felesége megismételte: - Gondolkodunk rajta. Menjen át a könyvtárszobába Rhodához, addig a férjem majd utánanéz a dolognak.
A könyvtárszoba ajtaja becsukódott mögötte: kettesben maradt a négyszögletes állú, határozott külsejű Rhodával: a lánynak húsos fehér karja volt, s fehér ruhája otthoni emlékeket idézett fel Basilben: csipkés nadrágocskákat, melyek a száradó fehérnemű között lobogtak az udvaron. Basil még nem tért egészen magához a nagybácsi váratlan taktikai lépése után, s egy ideig csak bámult a lányra ostobán.
- Azt hiszem, maga tulajdonképp az unokatestvérem - mondta Rhoda, becsukva a könyvét; Basil látta, mi az: A kis ezredes mint udvarhölgy - Annie Johnston népszerű lányregénye.
- Igen - hagyta rá.
- Már hallottam magáról valakitől. - A hangján érződött, hogy nem éppen hízelgő dolgokat hallott.
- Kitől?
- Egy Elaine Washmer nevű lánytól.
Elaine Washmer! - Basil roppant gúnnyal ejtette ki ezt a nevet. - Az is valaki!
- A legjobb barátnőm. - Basil nem válaszolt. - Azt mondta, hogy maga rettentő beképzelt.
A fiatalok nem szokták rögtön felismerni, hogy az az ellenség, aki a sebet üti, s a másik, akinek a szavait idézi, az csak a nyílvessző. Basilben is forrt a düh Elaine Washmer ellen.
- Nincs sok ismerősöm errefelé - folytatta a lány kevésbé támadó modorban. - Csak hat hónapja jöttünk ide. De még sose láttam ilyen nagyképű bandát.
- No nem, azt nem hiszem - tiltakozott Basil. - Azelőtt hol élt?
- Sioux Cityben. Sioux Cityben sokkal jobb dolguk van a srácoknak.
Mrs. Reilly kinyitotta az ajtót, és visszahívta Basilt a nappaliba. Az öreg megint talpon volt.
- Gyere el holnap délelőtt, majd találok neked valamit - mondta.
- És nem vacsorázna velünk holnap este? - kérdezte Mrs. Reilly roppant szívélyesen: egy felnőtt megsejtette volna, hogy emögött van valami.
- Dehogynem, boldogan.
A hála mámorában ujjongó szíve alig röpítette ki a szobából, amikor Reillyné kurtán felnevetett, és behívta a lányát.
- No, most majd egy kicsit többet járhatsz társaságba, mint eddig - közölte vele. - Mit is mondtál, hol szoktak ezek táncolni?
- Minden kedden a College Clubban és minden szombaton a Lake Clubban - felelte Rhoda gondolkodás nélkül.
- Nahát, ha ez a fiatalember meg akarja tartani az állást, amit apád ígért neki, egész nyáron ott leszel minden táncmulatságon.
A vagyoni vagy a földrajzi helyzet véletlenei olykor eléggé széthúzó és unalmas csoportokat tudnak kialakítani, de a kellemetlen állapotok között is külön helyet foglal el az olyan fiataloké, akiket a közös népszerűtlenség sodort össze: ez csak a közös cellába zsúfolt foglyokéhoz hasonlítható. Basil szemében a másnap esti kis vacsorára meghívott társaság valóságos nyomorékgyűjteménynek tűnt fel. Ott volt Lewis és Hector Crum, két ostoba unokatestvér, akiket egymáson kívül senki sem bírt elviselni; a gazdag, de iszonyatos Sidney Rosen; a csúnya Mary Haupt, Elaine Washmer, s végül Betty Geer, akiről Basilnek eszébe jutott a Jungle Town dallamára énekelt régi csúf dal:
Él itt lent a domb alatt
Egy rémséges szörny-alak,
Kinél butább nem akad,
Úgy hívják, bogy Betty Geer.
Ha ránézek, a szemem sír ...
Mint egy macska, oly kövér,
Kicsattan belőle a vér,
És buta, mint a tök.
Ráadásul még utálták is Basilt, aki állítólag "nagyképű" volt, s amikor vacsora után hazafelé sétált, elgyötörtnek és kifosztottnak érezte magát. No igen, hálás volt Mrs. Reilly-nek a kedvességéért, de azért mégis: egy ügyesebb fiú talán ki tudott volna bújni az alól, hogy szombat este elvigye Rhodát a Lake Clubba. A felszólítás váratlanul érte; de amikor a következő héten, majd az utána következőn is megfogta ugyanaz a csapda, kezdett ráeszmélni a valóságra. Ez hozzátartozik az állásához: le is nyelte a keserű pirulát, bár nem tudta megérteni, hogy ha valaki ilyen rosszul táncol és ennyire nem társas lény, miért akar elmenni oda, ahol nyilvánvalóan a terhére van mindenkinek. "Mért nem marad inkább otthon, könyvet olvasni - gondolta magában utálkozva -, vagy mért nem megy el máshová ... vagy mért nem kézimunkázik inkább?"
Egy szombat délután épp valami teniszversenyt nézett, azzal a kínos érzéssel, hogy percről percre közeledik a nyomasztó esti kötelesség, amikor néhány lépésnyi távolságról hirtelen belévillant egy lány arca. Szíve a torkába ugrott, és pulzusa izgatottan kezdett lüktetni; mikor aztán a nézők felszedelőzködtek és kifelé tódultak, elképedve döbbent rá, hogy egy tízéves kislányt bámul. Rossz érzéssel, csalódottan fordult el tőle; egy perc múlva ismét odanézett. A bájos, szégyenlős arc olyan gondolatokat és érzéseket indított el benne, melyeknek a forrását nem tudta felismerni. Továbbment, elfojtva homályos vágyát, hogy megtudja, ki is ez a gyerek, s a délután hirtelen csupa szépséggel burkolta körül; hallotta félreérthetetlen suttogását, soha meg nem bicsakló, sosem hamis szavát, amely boldogságot ígért. "Holnap ... nemsokára ... ősszel ... talán még ma este." Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kifejezze magát: leült, s megpróbált levelet írni egy New York-i lánynak. A szavak görcsbe merevültek, s a lány hidegnek és távolinak tetszett. Az a kép, amely lelkét igazában megfogta, az az erő, amely ebbe a sóvárgó állapotba taszította, a délután látott kislány arca volt.
Mikor aznap este Rhoda Sinclairrel megérkezett a Lake Clubba, rögtön körülnézett, van-e ott valaki a fiúk közül, akik a lekötelezettjei Rhodának, vagy akikre ő, Basil, hatni tud. Akkoriban még nem terjedt el a lekérés divatja, s rendszerint egy fél tucat táncot is sikerült előre elsóznia, de aznap este az idősebb korosztály uralkodott a parketten, és a helyzet nem volt valami biztató. Mégis, amikor Rhoda éppen kilépett az öltözőszobából, Basil észrevette Bili Kamp-fet, és nagy megkönnyebbüléssel rávetette magát.
- Szevasz, öregem - kiáltotta, szinte permetezve magából a rokonszenvet. - Ugye, táncolsz egyet Rhodával ma este?
- Nem lehet - felelte Bili vígan. - Vendégeink vannak. Nem tudtad?
- Akkor is, nem cserélhetünk legalább egy táncot?
Bili meglepetten nézett rá.
- Azt hittem, tudod - kiáltotta. - Erminie van itt. Egész délután rólad beszélt.
- Erminie Bibble!
- Ő. Az apjával, az anyjával meg a kis húgával. Ma reggel jöttek.
A két órával azelőtti érzés szökőkútja most ismét feltört Basil vérében, de most már tudta az okát. Az az idegen és mégis ismerős arc, amely annyira megfogta, Erminie Gilbert Labouisse Bibble kishúgáé volt. Gondolatai hirtelen visszalendültek egy régmúlt, hosszú délutánba, Kampfék tóparti verandájára - mikor is? egy éve! ezer éve! -, amikor egy valóságos hang csengését hallotta meg hirtelen, és egy pezsgő kis tizenöt éves szépség sietett oda hozzá, csodálatos hévvel, s úgy fogta meg a kezét, mintha ölelő karjainak gyűrűjébe akarna belépni.
- Jaj, de örülök, Basil! - A hangja csakugyan rekedt volt az örömtől, bár ebben a korban kuncogással és morgással szokták az örömöt leplezni. Basil volt a félszeg, ő volt zavarban, bármit diktált is a szíve. Egy kissé meg is könnyebbült, mikor Bili Kampf, aki most már büszkébb volt szépséges unokahúgára, mint egy évvel ezelőtt, elvezette a táncparkett felé.
- Ki volt ez? - kérdezte Rhoda, mikor Basil kábultan feléje fordult. - Még sose láttam itt.
- Egy lány. - Azt se tudta, mit beszél.
- Mindjárt gondoltam. Hogy hívják?
Minnie Bibble, New Orleansból.
- Nagyon magasan hordja az orrát. És hogy affektál!
- Pssz! - tiltakozott Basil önkéntelenül. - Táncoljunk.
Basilt csak jó óra múlva váltotta fel Hector Crum, s azután még több táncot kellett kivárnia, míg végre hozzájuthatott Minnie-hez, akit már a hódolók örvénye vett körül. De a lány kárpótlásul megszorította a kezét, s kivezette a fekete tó fölé kinyúló verandára.
- Végre - suttogta. Ösztönösen megtalálta a legsötétebb sarkot. - Tudhattam volna, hogy mást imádsz.
- Dehogy imádom - tiltakozott Basil rémülten. - Az unokahúgom ... illetve majdnem az.
- Mindig tudtam, hogy csapodár vagy. De azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar elfelejtesz.
Addig izgett-mozgott, amíg hozzá nem ért a fiúhoz. Tekintete beleolvadt a Basilébe, és azt mondta: "Mit számít? Most egyedül vagyunk."
Basilt furcsa rémület fogta el: talpra ugrott. Nem csókolhatja meg így, minden bevezetés nélkül. Most annyira más az egész, mint tavaly: valahogy sokkal idősebbek mind a ketten. Izgalmában nem bírt egyebet tenni, csak járkált fel s alá, és ezt hajtogatta: - Hű, de örülök, hogy találkoztunk - mesterkélt nevetéssel egészítve ki ezt a nem éppen eredeti vallomást.
A lány máris érettebb, higgadtabb volt, nyugtatni próbálta: - Gyere, ülj le, Basil!
- Mindjárt elmúlik - tátogott Basil, mintha most ocsúdna fel valami ájulásból. - Csak megzavarodtam egy kicsit, annyi az egész.
S amit ezenkívül kipréselt magából, még az ő zúgó fülében is nagyon ostoba vihogásnak hallatszott.
- Három hétig maradok. Ugye, jó lesz? - S Minnie meleg hangon, nyomatékkal hozzátette: - Emlékszel arra a délutánra Billék verandáján?
Válasz helyett Basil csak ennyit bírt mondani: - Mostanában dolgozom minden délután.
- Este azért átjöhetsz. Csak félóra kocsival.
- Nincs kocsim.
- De hát a családod kocsijával.
- Az is csak elektromos.
Minnie türelmesen várt. Basil még mindig a romantikus hős volt: csinos, kiszámíthatatlan, egy kissé szomorú.
- Láttam a húgodat - buggyánt ki Basilből. Ha ezzel kezdi, talán sikerül legyűrnie azt a beteges és tűrhetetlen hódolatérzést, amely a lány jelenlétében elfogta. - Nagyon hasonlít rád.
- Gondolod?
- Csodálatos volt! - mondta Basil. - Csodálatos! Hadd mondjam el ...
- Mondd csak. - Minnie érdeklődve összekulcsolta kezét az ölében.
- Az úgy volt, hogy ma délután ...
A zene közben többször is elhallgatott, majd ismét rákezdte. Most épp szünet volt; határozott léptek koppantak a verandán, s amikor Basil felnézett, Rhoda és Hector Crum állt előttük.
- Haza kell mennem, Basil - nyikorogta Hector mutáló hangja. - Itt van Rhoda.
"Vidd ki Rhodát a partra, és fojtsd bele a tóba." De ezt csak gondolatban mondta Basil; a teste szép udvariasan felállt.
- Nem is tudtam, hol lehetsz, Basil - mondta Rhoda sértett hangon. - Mért nem jöttél vissza?
- Már éppen indulni akartam. - Basilnek remegett egy kissé a hangja; Minnie-hez fordult: - Keressem meg a partneredet?
- Köszönöm, ne fáradj - mondta Minnie. Nem haragudott, csak meg volt lepődve egy kissé. Igazán nem sejthette, hogy a fiatalember, aki oly alázatosan elsétál tőle, e pillanatban éppen tandíjat gyűjt a Yale-egyetemre.
Basil nagyapja, aki valamikor az állami egyetem igazgatótanácsának a tagja volt, kezdettől fogva ellenezte a yale-i terveket, most pedig az anyja is csatlakozott hozzá, élénk színekkel ecsetelve a koplalás, a kopottság és a padlásszoba nyomorúságait. Csak a szükséges minimumnál jóval alacsonyabb összeget biztosíthat a fiának, és Basil, noha a világért sem akarta feladni a harcot, abba mégis beleegyezett, hogy "minden eshetőségre számítva", azért beiratkozik az állami egyetemre.
A kvesztúra épületében Eddie Parmelee-vel találkozott, aki bemutatta társát, egy alacsony, lelkes japán fiatalembert.
- Lám, lám - mondta Eddie. - Hát mégis lemondtál a Yale-ről!
- Lemondtam a Yale - szólt közbe meglepetésszerűen Utsonomia, a japán. - Bizony, már rég lemondtam a Yale. - Lelkes nevetésben tört ki. - De még mennyire. Bizony, bizony.
- Utsonomia úr japán - magyarázta Eddie kacsintva. - Ő is gólyajelölt.
- Bizony, lemondtam a Harvard és Princeton is - folytatta Utsonomia úr. - Mondták, menjek vissza enyém országba. Én inkább választottam itt.
- Igazán? - kérdezte Basil, szinte felháborodva.
- Bizony, itt van erősebb. Jön több paraszt, hozza erő meg földszag.
Basil rábámult. - És maga szereti azt? - kérdezte hitetlenül.
Utsonomia bólintott. - Itt megismerek igazi, amerikai emberek. Lányok is. Yale-nek van csak fiúk.
- De itt nincs kollégiumi szellem - magyarázta türelmesen Basil.
Utsonomia értetlenül bámult Eddie-re.
- Rá, rá, hajrá! - próbálta megértetni vele Eddie, a karjait lengetve. - Hurrá, hajrá! Érti?
- Meg aztán az itteni lányok ... - kezdte Basil, de aztán elhallgatott.
- Ismeri itt a lányok? - vigyorgott Utsonomia.
- Nem, nem ismerem őket - felelte határozottan Basil. - De annyit tudok, hogy nem olyanok, mint azok a lányok, akikkel a Yale báljain találkozna. Itt, azt hiszem, egyáltalán nincsenek is bálok. Nem akarok rosszat mondani a lányokra, csak nem olyanok, mint a yale-iek. Nőnemű diákok, és kész.
- Hallom, beleestél Rhoda Sinclairbe - mondta Eddie.
- De bele ám! - felelte gúnyosan Basil.
- Tavasszal meghívtak néha vacsorára, de amióta te viszed táncolni mindenhová ...
- Viszlát - mondta sürgősen Basil. Egy ideges biccentéssel viszonozta Utsonomia úr szertartásosabb meghajlását, és kereket oldott.
Attól a pillanattól fogva, hogy Minnie megérkezett, Rhoda létezése felmérhetetlen nagyságú problémává nőtt. Basil eleinte csak közömbös volt iránta, s egy kissé szégyellte a furcsa emlékeket ébresztő, csipkés ruhái miatt, most azonban, látva, hogy milyen kíméletlenül veszik igénybe a szolgálatait, kezdte meggyűlölni. Ha Rhoda fejfájásra panaszkodott, Basil mohó képzelete máris hosszú, makacs betegséggé növelte a bajt, melyből a lány csak ősszel, a tanév megkezdése után fog kigyógyulni. De a heti nyolc dollár, amit a dédnagybátyjától kapott, elég lesz útiköltségnek New Havenbe, és Basil tudta, hogy ha nem sikerül megtartania ezt az állást, az anyja úgysem engedi el hazulról.
Minnie Bibble-nek, aki nem is sejtette az igazságot, tapasztalnia kellett, hogy Basil minden murin csak egyszer vagy kétszer táncol vele, s akkor is furcsán mogorva, hallgatag, valahogy kifürkészhetetlen. A lányt egy ideig felcsigázta ez a közöny, sőt, egy kissé boldogtalan is volt tőle. De koraérett érzelmi lénye nem sokáig tűrhette, hogy elhanyagolják, és Basil szívében kezdtek késeket forgatni a fel-felbukkanó vetélytársak. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, ez még a Yale-ért is túl nagy ár.
Minden reményét egy bizonyos eseményre összpontosította. Kampfék búcsúvacsorát akartak adni Minnie tiszteletére a College Clubban, s erre Rhoda nem volt hivatalos. Ha kedvez a hangulat és a pillanat, talán abban a tudatban búcsúzhat el tőle, hogy kitörölhetetlenül bevéste magát a szívébe.
Három nap volt még hátra a búcsúvacsoráig, amikor hat órakor, munka után hazaérve, a kapu előtt ott találta Kampfék kocsiját, a bejárati lépcsőn pedig a magában üldögélő Minnie-t.
- El kellett jönnöm hozzád, Basil - mondta a lány. - Olyan furcsán, idegenül viselkedsz velem.
A fiú megszédült attól, hogy Minnie ott ül az ő lépcsőjén, s nem talált szavakat.
- Este az öregekkel vacsorázom a városban, és még van egy órám. Nem mehetnénk el valahová? Iszonyúan féltem, hogy anyád hazajön, itt talál, és meglesz rólam a veleménye, hogy így futok utánad. - Minnie suttogva beszélt, bár senki sem volt a közelükben, aki meghallhatta volna. - Kár, hogy itt ez az öreg sofőr. Hallgatózik.
- Miért? - kérdezte Basil, egy kis fellobbanó féltékenységgel.
- Csak.
- Hát akkor ide hallgass. - Basilnek végre eszébe jutott valami. - Az öreg elvihetne bennünket a nagyapámékig, ott aztán elkérném az elektromos autót.
A meleg szél játékosan lobogtatta Minnie homloka körül a barna fürtöket, miközben végigsuhantak a Crest Avenue-n.
A saját szerzeményű kocsiban Basil már sokkal inkább nyeregben érezte magát. Volt egy hely, amelyet talán épp erre az alkalomra tartogatott: egy kis nyúlfarknyi út, a Prospect Park-i ásatások maradványa, itt a Crest Avenue elfutott fölöttük, megfeledkezett róluk, s a késő délutáni napfény jó egy mérföldnyire csillogott a Mississippi mocsarain.
A nyárutó ott rezgett a levegőben; megint elmúlik valami, s ami még hátravan belőle, ki kell használni, amíg nem késő.
Egyszerre csak meghallotta Minnie suttogását a karjai között: - Te vagy az igazi, Basil ... senki más, csak te.
- Az előbb bevallottad, hogy sok mindenkivel kikezdtél.
- Tudom, de az régen volt, évekkel ezelőtt. Tizenhárom, tizennégy éves koromban még tetszett, ha azt mondták, hogy kacér vagyok, mert nem érdekelt az emberek véleménye; de körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem rájönni, hogy az életben komolyabb dolgok is vannak ... igazán mondom, Basil ... és megpróbáltam úgy is viselkedni. Bár, sajnos, azt hiszem, sohasem lesz belőlem angyal.
A folyó keskeny, skarlátvörös ragyogásban futott a nyilvános uszodák és a túlsó parton összeszövődő sínpárok között. Távoli vonatok füttye és kattogása szállt onnan feléjük; a Prospect Parkban teniszező gyerekek kiáltozása törékenyen lebegett a fejük fölött.
- Én igazán nem vagyok olyan kis kotnyeles, mint ahogy képzelik rólam, Basil, mert amit mondok, azt a legtöbbször komolyan gondolom, csak senki nem akarja elhinni. Tudod, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, és egy fiúnál az nem számít, de egy lány muszáj, hogy parancsoljon az érzéseinek, és nekem az nagyon nehéz, mert én nagyon heves természetű vagyok.
- Csókolóztál valakivel, mióta legutóbb itt jártál St. Paulban?
- Nem.
Basil látta rajta, hogy hazudik, de legalább bátran hazudott. Amit elmondtak egymásnak, az a szívükből jött: sok féligazság és mellébeszélés, amint az lenni szokott, hiszen tudvalevő, hogy a szív nem valami precíziós műszer. Ami a romantika foszlányaiból eljutott hozzájuk, mind összefércelték, s olyan palástot varrtak belőle egymásnak, amely nem volt hűvösebb, mint a kettőjük gyermeki rajongása, és nem volt kevésbé csodálatos, mint a csodavárásuk.
Basil hirtelen eltartotta magától a lányt, a szemébe nézett, és felnyögött a gyönyörűségtől. A napsütötte arcon ott vibrált az ígéret - ott volt a száj görbületében, az orrnak az arcra eső hajlott árnyékában, a két szem sötét izzásában -, az ígéret, hogy Minnie el tudja vezetni egy olyan világba, ahol örökre boldog lehet.
- Mondd, hogy szeretsz - suttogta Basil.
- Szerelmes vagyok beléd.
- Nem, az nem ugyanaz.
A lány tétovázott. - Azt még sose mondtam senkinek.
- Kérlek, mondd.
Minnie elpirult: olyan színe lett, mint a lenyugvó napnak.
- Majd a klubban - suttogta. - Este könnyebb.
Mikor Basil kiszállt a házuk előtt, Minnie még azt mondta a kocsi ablakából:
- El ne felejtsem, milyen ürüggyel jöttem hozzád: a nagybácsim nem tudta csütörtökre megkapni a klubot, úgyhogy a szombat esti rendes táncmulatságon lesz a búcsúvacsora is.
Basil elgondolkodva ment be a házba; szombat este Rhoda Sinclair is vacsorát ad a College Club-béli táncmulatságon.
Nyíltan értésére adták, amit kellett. Mrs. Reilly némán végighallgatta mentegetőzési kísérleteit, majd így szólt:
- Magát először Rhoda hívta meg szombat estére, és a lányok így is eggyel többen vannak, mint a fiúk. Persze, ha maga egyszerűen visszavonja az ígéretét, és másik társaságba megy, akkor nem tudom, mit szól hozzá Rhoda, de azt tudom, hogy én mit szólnék.
Másnap pedig Ben bácsi, miközben átment a raktáron, megállt egy pillanatra, és rászólt: - Mi a baj ezzel a szombat estével?
Basil elkezdte volna magyarázni, de Reilly a szavába vágott: - Nem illik egy fiatal lánynak fájdalmat okozni. Gondolkozzál rajta.
Basil már gondolkozott rajta; szombat délután még mindig várták mind a két vacsorára, s ő még mindig nem tudta, mitévő legyen.
A Yale-ig már csak egy hónap van hátra, de Erminie Bibble négy nap múlva elmegy, és ő nem kötötte le magához, nem kapott tőle ígéretet, hanem épp ellenkezőleg, súlyosan megsértette, és örökre lemondhat róla. Basil még nem vedlette le egészen a kamaszkort: az előrelátás pillanatai olyanokkal váltakoztak, melyekben a jövő legfeljebb egy napnak rémlett. Yale dicsősége elhalványult a hasonlíthatatlan szombat esti óra ígérete mellett.
Másrészt felderengett az állami egyetem ijesztő, túlvilági képe: kísértetek suhantak ki s be a kapuin, de hamarosan kiderült róluk, hogy csak parasztfiúk és lányok. Öt órakor, valami hirtelen felindulásban, megvetve önmagát a gyengeségéért, a telefonhoz lépett, és üzenetet hagyott Kampfék szobalányánál, hogy rosszul van, és este nem tud elmenni. De a maga korosztályának unalmas selejtjével sem fogja az estét tölteni: ha rosszulléte miatt nem mehet el az egyik vacsorára, akkor nem mehet el a másikra sem. Reillyék így nem szólhatnak semmit.
Rhoda vette fel a kagylót, és Basil megpróbálta lefojtani a hangját, hogy gyenge mormolásnak hasson:
- Rosszul érzem magam, Rhoda. Most is ágyban fekszem - mondta alig hallhatóan, majd hozzátette: - Itt a telefon az ágy mellett, azért gondoltam, hogy inkább én magam hívlak fel.
- Azt akarod mondani, hogy nem tudsz eljönni? - Hangjából érződött az elkeseredés meg a düh.
- Ágyban fekvő beteg vagyok - ismételte Basil makacsul. - Megfáztam, ráz a hideg, fájdalmaim vannak.
- És sehogy se tudsz eljönni? - kérdezte Rhoda; önzése csak még jobban felbőszítette a beteget. - Muszáj, hogy elgyere. Különben kettővel több lesz a lány, mint a fiú.
- Majd küldök valakit magam helyett - mondta Basil kétségbeesetten. Ahogy eszelős szemmel kinézett az ablakon, hirtelen meglátta a szemközti házat. - Elküldöm Eddie Parmelee-t.
Rhoda elgondolkozott az ajánlaton. Majd hirtelen feltámadt benne a gyanú: - És arra a másik vacsorára sem mégy el?
- Dehogy; oda is megüzentem, hogy beteg vagyok.
Rhoda tovább tűnődött. Eddie rettentő dühös volt rá.
- Ne félj, elintézem - ígérte Basil. - Biztos el fog menni. Ma estére nincs semmi programja.
Néhány perc múlva már rohant is át az utcán. Eddie maga nyitott ajtót: épp a nyakkendőjét kötözte. Basil sebtiben vázolta a helyzetet, egy-két mozzanat elhallgatásával. - Elmégy helyettem?
- Nem lehet, öregem, még ha akarnám, akkor se. Ma este az igazival van randevúm.
- Nem bánnád meg, Eddie - mondta Basil vadul. - Fizetnék a fáradságodért ... mondjuk öt dollárt.
Eddie elgondolkozott, látszott a szemén, hogy tétovázik, de aztán megrázta a fejet.
- Nem éri meg, Basil. Látnod kellene, milyen az az igazi.
- Utána is találkozhatnál vele. Csak azért van szükségük rád ... illetve énrám ... mert a vacsorájukon kettővel több a lány, mint a fiú ... és ide hallgass, Eddie: adok tíz dollárt.
Eddie a vállára csapott.
- Rendben van, öreg fiú: egy régi jó barátnak megcsinálom. Hol a dohány?
Több mint egyheti fizetése olvadt semmivé Eddie markában, de ahogy visszament a túlsó oldalra, valami másfajta üresség szegődött Basil társául: a közelítő este üressége. Körülbelül egy óra múlva Kampfék limuzinja odakanyarodik a College Club bejáratához, és ... nyomorult képzelete minduntalan visszatért ehhez az egy képhez, többet nem bírt volna elviselni.
Kétségbeesetten járkált fel s alá a sötét házban. Anyja kimenőt adott a lánynak, nagyapánál vacsorázott, és Basil már-már arra gondolt, hogy keres egy züllött alakot, mint például Elwood Learning, és beül vele whiskyt, bort meg sört inni a Carling's Restaurantba. Talán majd hazafelé menet a tópartról, a tánc után, Minnie észreveszi az arcát a legduhajabb korhelyek között, és mindent megért.
- Vagy a Maximba megyek - dünnyögte magának elkeseredve, aztán türelmetlenül kifakadt: - Eh, fene a Maximba!
A szalonban ült, s nézte, hogyan bukkan fel a sápadt hold Lindsayék kerítése fölött a McKubben utcán. Fiatal társaság közeledett, a Como parki troli felé tartottak. Sajnálta őket, milyen sivár este vár rájuk: nem fognak táncolni Minnie-vel a College Clubban.
Fél kilenc - most már ott van. Kilenc - a fogások között a Szívem kulcsára táncolnak, vagy a castle walkot járják, amit Andy Lockheart hozott a Yale-ről.
Tíz órakor hallotta, hogy megjön az anyja, és szinte ugyanabban a pillanatban felcsöngött a telefon. Egy pillanatig minden érdeklődés nélkül hallgatta az anyja hangját; aztán egyszeriben kiegyenesedett a foteljében.
- Hogyne, igen; természetesen, Mrs. Reilly ... Értem ... Nahát ... Igazán nem Basillel akar inkább beszélni? ... Őszintén szólva, Mrs. Reilly, azt hiszem, nekem ehhez semmi közöm.
Basil felállt, s egy lépést tett az ajtó felé; anyjának elvékonyodott, ingerültebb lett a hangja: - Én akkor nem voltam itthon, úgyhogy nem is tudom, mit ígért, hogy kit fog elküldeni.
Szóval Eddie Parmelee nem ment el mégse - kész, mindennek vége.
- Persze hogy nem. Biztosan valami félreértés történt. Nem tudom elképzelni, hogy Basil ilyesmit csinált volna; azt hiszem, egyáltalán nincs is japán ismerőse.
Basillel forogni kezdett a világ. Kis híján kirohant a házból, hogy átfusson Eddie Parmelee-hoz. Aztán hallotta, hogy az anyjának igen határozottan haragossá válik a hangja:
- Kérem, Mrs. Reilly. Meg fogom mondani a fiamnak. De hogy ő a Yale-re megy-e vagy sem, ezt a legkevésbé sem óhajtom önnel megtárgyalni. Annyit mindenesetre közölhetek, hogy nem szorul rá többé senkinek a támogatására.
Elvesztette az állását, s az anyja most megpróbál önérzetesen reagálni a csapásra. De a hang folytatta, még magasabb regiszterekben:
- Ben bácsit talán érdekelni fogja, hogy ma délután eladtuk a Harmadik utcai háztömböt a Union Depot Companynak ... négyszázezer dollárért.
Utsonomia úr pompásan érezte magát. Eddig fél évet töltött Amerikában, de még egyszer sem sikerült így bekapcsolódnia az ország meghitt, belső életébe. Először egy kissé nehéz volt megmagyaráznia annak a hölgynek, hogy ő voltaképpen kit is helyettesít, de Eddie Parmelee biztosította afelől, hogy Amerikában a fiatalemberek így szokták helyettesíteni egymást, és ő igyekezett az est folyamán minél több adalékot összegyűjteni az amerikai szokásokról.
Mivel táncolni nem tudott, csak üldögélt azzal az idősebb hölggyel, míg közvetlenül vacsora után mind a két hölgy el nem távozott, meglepő korán, és láthatólag egy kissé fel-dúltan. De Utsonomia úr ottmaradt. Figyelte a társaságot, és mindenhová elsétált. Nem bántotta a magány: már hozzászokott az egyedülléthez.
Tizenegy óra körül a verandán üldögélt, s úgy tett, mintha kedvtelve fújná a füstöt a város felé - pedig utált cigarettázni -, de valójában egy beszélgetésre fülelt, amelyet közvetlenül a háta mögött folytattak. A beszélgetés már egy félórája tartott, és Utsonomia úr sehogy sem értette: mintha arról lett volna szó, hogy valakinek megkérik a kezét, és az illető nem mond nemet. Csakhogy, ha nem csalt a szeme, a partnerek még abban a korban voltak, melyet az amerikaiak nem szoktak ilyen fontos ügyek intézésére alkalmasnak tartani. És volt valami, amit még kevésbé értett: ha az ember helyettesít egy távol lévő vendéget, akkor a távollévő semmiképp sem lehet a jelenlevők között, márpedig Utsonomia úr meg mert volna esküdni rá, hogy az a fiatalember, aki az imént megkérte annak a lánynak a kezét, azonos Basil Lee úrral. Modortalanság lenne most megszólítani, de ősszel, ha majd találkoznak az állami egyetemen, udvarias formában megkérdezheti tőle, hogy mi a nyitja ennek a különös rejtélynek.
Réz Ádám fordítása
Ahol Ő jelen volt, minden hely gyönyörű lett és bűvös, de Basil nem tudta, hogy mitől. Azt hitte, a bűvölet a helység lényegéhez tartozik, s egy közönséges utca vagy pusztán egy városnév jóval később is olyan sajátos sugárzással, hosszan elzengő zenével legyintette meg, hogy a lelke repesni kezdett a gyönyörűségtől. Az Ő jelenlétében úgy el volt merülve, hogy nem is tudta megfigyelni a környezetét, s így akkor sem érezte üresnek, ha Ő távol volt: épp ellenkezőleg, megindult, és kereste Őt a kísértetjárta szobákban és kertekben, amelyeket addig sohasem látott igazán.
Most is, mint mindig, csak az arckifejezését látta, a száját, amely annyira vonzó tolmácsa volt őszinte vagy megjátszott, érzéseinek - ó, felülmúlhatatlan száj! - s a többit: a hamvas őszibarack ifjúságát és a tizenhat év öregségét. Azt már alig érzékelte, hogy egy pályaudvaron állnak, azt pedig egyáltalán nem, hogy a lány épp átnézett az ő válla fölött, és beleszeretett egy másik fiatalemberbe. Ahogy a többiekkel együtt megindult a kocsi felé, máris annak az idegennek játszott szerepet, bár a hangja csakis Basilnek szólt - még hozzá is simult, és szorongatta a karját.
Ha Basil észreveszi azt a másik fiatalembert, aki szintén leszállt a vonatról, csak szánalmat érzett volna iránta - mint ahogy idejövet sajnálta a vasút mentén sorakozó falvak szerencsétlen lakosait és az útitársait: belőlük nem lesz két hét múlva yale-i diák, s most nem fognak három napot egy városban tölteni Erminie Gilbert Labouisse Bibble kisasszonnyal. Valahogy butának, reménytelennek és egy kissé megvetendőnek érezte valamennyiüket.
Basil azért jött ide látogatóba, mert Erminie Bibble itt volt látogatóban. Azon a bús estén, egy hónappal korábban - másnap kellett elutaznia Basil nyugati szülővárosából - a lány ezt mondta, sürgető hangon, amelyben alig fért a sok csodás ígéret:
- Ha ismersz egy fiút Mobile-ban, mért nem hívatod meg magad hozzá, amíg én is ott leszek?
Basil megfogadta a tanácsot. S most, ahogy a lágy, szokatlan délvidéki város valósággal körülfolyta, izgalmában úgy képzelte, hogy Gaspar Pufi kocsija mindjárt elúszik, mihelyt beszálltak. Ezért volt meglepő, mikor egy hang rájuk kiáltott a járdáról:
- Hello, Bessie Belle. Hello, William. Hogy vagytok? Magas, sovány fiatalember volt, egy-két évvel idősebb Basilnél. Fehér vászonruhát és panamakalapot viselt, ennek árnyékában izzottak büszke, meg nem alkuvó, déli szemei.
- Nézd csak, Le Moyne Bubi! - kiáltotta Cheever kisasszony. - Mikor jöttél meg?
- Ebben a pillanatban, Bessie Belle. Messziről láttam, milyen csinos vagy, hát gondoltam, ezt alaposabban is megnézem.
Bemutatták Minnie-nek és Basilnek.
- Vigyelek el valahová, Bubi? - kérdezte Pufi, akinek William volt a becsületes neve.
- Hát ... - Le Moyne tétovázott. - Nagyon kedves vagy, de a sofőrünknek itt kellene lennie a kocsival.
- Ugorj be.
Le Moyne odalendítette a bőröndjét a Basilére, majd szertartásos udvariassággal beszállt, és helyet foglalt közöttük a hátsó ülésen. Basil elkapta Minnie pillantását, s a lány gyorsan visszamosolygott, mintha azt akarná mondani: "Sajnos, ez így van, de nemsokára túl leszünk rajta."
- Mondja, Bibble kisasszony, maga nem New Orleans-i véletlenül? - kérdezte Le Moyne.
- De igen.
- Mert most éppen onnan jövök, és mesélték, hogy az egyik leghíresebb csábtündérük itt vendégeskedik minálunk, közben meg a hódolói halomra lövik magukat agyon az egész városban. Néha én is segítettem fölszedni őket, ha már nem fértünk tőlük az utcán.
Ez itt baloldalt nyilván a Mobilei-öböl, gondolta Basil: "Hömpölyög a vén Mobile", Dixieland, a délvidéki hold, a néger kikötőmunkások éneke. A házak az utca mindkét oldalán elmosódtak egy kissé a büszke, oltalmazó vadszőlő mögött; ezeken a balkonokon valamikor krinolinok suhogtak, a dombos kertekben gitárok szóltak éjszaka.
Igen, meleg volt, s az emberek beszéde ráérős, mintha biztosak volnának abban, hogy van idő mindent elmondani, még Minnie hangja is lassúbbnak és lustábbnak hatott, mikor a nevetséges becenevű fiatalember incselkedésére válaszolt - Basilnek eddig nem is igen jutott eszébe, hogy a lány délvidéki. Aztán megálltak egy nagy kapu előtt: sárga házfoltok villantak ki a dús lombú fák közül. Le Moyne kiszállt.
- Igazán remélem, hogy mind a ketten jól fogják érezni magukat itt mifelénk. Ha megengedik, majd jelentkezem, hátha sikerül valamivel hozzájárulnom itt-tartózkodásuk örömeihez. - Meglengette panamáját. - Jó mutatást kívánok.
Mikor továbbindultak, Bessie Belle hátrafordult, és rámosolygott Minnie-re.
- Ugye, megmondtam? - kérdezte.
- Én már az állomáson sejtettem, még mielőtt odajött volna a kocsihoz - felelte Minnie. - Valami megsúgta, hogy ő az.
- Ugye, hogy jóképű?
- Isteni - mondta Minnie.
- Csak persze mindig az idősebbekkel járt.
Basil egy kissé fölöslegesnek találta ezt a hosszas megbeszélést. Elvégre csupán egy délvidéki fiatalemberről van szó, aki itt lakik a városban. Vegyük még hozzá, hogy az idősebbekkel jár: több szót nemigen érdemes a létezésére vesztegetni.
Most azonban Minnie feléje fordult, azt mondta: - Basil - hívogatólag fészkelődött mellette, s azzal a szerény, várakozó mozdulattal tette ölbe a kezét, amely mindig nagy viharokat kavart Basil szívében.
- Csak úgy faltam a leveleidet - mondta Minnie.
- Legalább válaszolhattál volna rájuk.
- Nem volt egy perc időm, Basil. Előbb Chicagóba mentem vendégségbe, aztán Nashville-be. Otthon nem is voltam. - Lehalkította a hangját. - A szüleim válnak, Basil. Hát nem borzasztó?
A fiú megdöbbent; majd egy pillanat múlva ezt a vonást is belerajzolta Minnie képébe: így még fájdalmasabban kellett imádni; s minthogy ilyen romantikus színben Minnie-vel kapcsolatban hallott először a válásról, később már sohasem döbbentette meg a gondolata.
- Ezért nem írtam. De rengeteget gondoltam rád. Te vagy a legjobb barátom, Basil. Te mindig megértesz.
Nem, St. Paulban egyáltalán nem ilyen hangon búcsúztak el egymástól. Basilnek önkéntelenül is az ajkára tolult egy szörnyű pletyka, amelyet pedig nem akart megemlíteni.
- Ki az a Bailey nevű alak, akivel Lake Forestben ismerkedtél meg? - kérdezte könnyedén.
- Buzz Bailey! - Minnie nagy szeme tágra meredt meglepetésében. - Nagyon csinos fiú, és istenien táncol, de csak jó barátok voltunk. - Összevonta szemöldökét. - Fogadni mernék, hogy Connie Daviesnek járt a szája St. Paulban. Esküszöm, utálom az ilyen lányokat, akik irigységből vagy unalomból folyton a nyelvüket köszörülik, mert a másik jól érzi magát.
Basil most már meg volt győződve róla, hogy mégiscsak történt valami Lake Forestben, de pillanatnyi szívfájdalmát eltitkolta Minnie elől.
- Különben is, te csak ne beszélj. - A lány hirtelen rámosolygott. - Mindenki tudja, hogy milyen csapodár vagy, Mr. Basil Duke Lee.
Az ilyen feltételezés általában hízelgésnek számít, de az a könnyedség, szinte közöny, amellyel Minnie beszélt, csak növelte Basil szorongását - s aztán egyszerre csak robbant a bomba.
- Nem kell izgulnod Buzz Bailey miatt. Pillanatnyilag teljesen szabad a szívem.
Még mielőtt Basil felfoghatta volna, hogy Minnie milyen iszonyatos dolgot mondott, megálltak Bessie Belle Cheevet kapuja előtt, s a két lány felszaladt a lépcsőn, és odakiáltotta neki: - Viszlát délután!
Basil gépiesen előreült a házigazdája mellé.
- Szeretnél focizni a gólyákkal, Basil? - kérdezte William.
- Micsoda? Ja igen, persze. Ha le tudom tenni a két vizsgámat. - De a szívében nem volt "ha": William az élete legnagyobb becsvágyát tapintotta ki.
- Te biztos könnyen bekerülsz a csapatba. Ez az alak, aki velünk jött, Le Moyne, ősszel Princetonba megy. A középiskolában szélsőt játszott.
- Honnan kapta azt a nevetséges becenevét?
- Semmi, a szülei úgy hívták, aztán rajtaragadt. - Egy pillanatnyi szünet után hozzátette: - Estére meghívta őket táncolni a klubba.
- Mikor? - lepődött meg Basil.
- Mindjárt azzal kezdte. Erről diskuráltak, nem másról. Én is meg akartam hívni őket, már pedzettem is, erre jön ez a pofa, és beleteszi a lábát, én meg nézhettem. - Sóhajtott egyet, szégyellte magát. - Mindegy, azért ott majd találkozunk velük.
- Persze, nem történt semmi - nyugtatta meg Basil. De vajon csakugyan Pufi követte el a hibát? Nem lehetett volna elvárni Minnie-től, hogy nyíltan megmondja: "Basil most jött meg nagyon messziről, csakis az én kedvemért, hát nem illenék, hogy az első este mindjárt valaki mással menjek táncolni"?
Mi történhetett? Egy hónappal előbb, a füstös, dübörgő St. Paul-i állomáson félrehúzódtak egy hordárkocsi mögé, és ő megcsókolta Minnie-t, és a lány szeme azt mondta: még. Az utolsó pillanatig, míg csak el nem tűnt a vagon ablaka előtt feltörő gőzörvényben, Minnie az övé volt - erre nem kellett gondolni, anélkül is tudta. Most nem értette, mi a baj. Minnie nem szokott ilyen lenni: szédítő sikerei ellenére is mindig rendkívül kedves volt. Basil már arra gondolt, talán levélben sértette meg valamivel, s megint csak önmagába nézett újabb fogyatékosságokért. Talán ma reggel nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. A vidámság, amit magával hozott, már kezdett szétfoszlani.
Délután, teniszezés közben Minnie olyan volt, mint régen; elismeréssel adózott Basil ütéseinek, és egyszer, ahogy találkoztak a hálónál, hirtelen megsimogatta a kezét. De később, limonádé mellett a Cheeverék tágas, árnyas verandáján, Basilnek egy pillanatra sem sikerült négyszemközt maradnia vele. Véletlen volt-e, hogy amikor hazafelé mentek a teniszpályáról, Minnie előreült Pufi mellé? Tavaly nyáron mindig kiügyeskedte, hogy kettesben maradjanak - roppant találékony volt. Basil szorongó lelkiállapotban öltözködött az esti táncra: mintha valami iszonyatos felismerés küszöbén állna.
A klubház egy kis völgyben állt, a füzek valóságos tetőt borítottak fölébe, s fekete vázuk között szabálytalan foltokban és pettyekben szivárgott át a hatalmas szeptember végi telihold fénye. Mikor odaértek a kocsival, épp Basil kedvenc dala, a Chinatown úszott ki az ablakokból, és hangjai, mint táncoló tündérek, szétolvadtak a tisztáson. Basilnek meggyorsult a szívverése, fuldokolt; a lüktető trópusi sötétséget az a regényes ígéret fűtötte, amelyről mindig álmodozott; de most, a beteljesülés küszöbén úgy érezte: roppant kicsi és tehetetlen, nem tudja megragadni az áhított üdvösséget. Miközben Minnie-vel táncolt, szégyellte magát, amiért közönséges halandó létére képes a jelenlétével terhelni a lányt ebben a tündérországban, melynek ismeretlen alakjai oly hatalmasak és lenyűgözők. Minnie királlyá tehette volna, ha érte nyúl és lágy szavakkal magához húzza; de csak ennyit mondott: - Hát nem isteni, Basil? Mulattál már ennél jobban?
Mikor néhány szót váltott Le Moyne-nal a férfiszakaszban, Basilt valami tétova féltékenység és különös félszegség fogta el. Rosszul esett látnia, hogy a karcsú alak tánc közben milyen mohón hajol Minnie fölé, de hiába, nem tudta utálni, s még mulattatta is az a fapofa-humor, amelyet Le Moyne a fel-felbukkanó lányok számára tartogatott. A társaságban Basil és William Caspar volt a két legfiatalabb fiú, Bessie Belle és Minnie pedig a két legfiatalabb lány, s Basil rettenetes vágyat érzett, életében most először, hogy idősebb legyen, olyan ember, akire nem hat, nem tud így hatni a külvilág. Most megremegett minden illatra, látványra és hangra, s azt kívánta, lenne inkább fásult és nyugodt. Szűkölve érezte, hogy egy egész világnyi szépség zúdul rá, mint a holdfény; hol tátognia kell tőle, hol elakad a lélegzete, és csak vergődött tehetetlenül a fiatalság túláradásában, amelyért az ott levő felnőttek közül százan is örömest fizettek volna hosszú éveket az életükből.
Másnap a valóságos méretekre visszazsugorodott világban találkozott ismét Minnie-vel: most már normálisabb volt minden, de valami elillant, és Basil nem tudott vidáman, szórakoztatóan viselkedni. Hiszen az olyan lenne, mintha csata után hősködne. Tegnap este kellett volna. Négyesben, de nem párosával, bementek a városba egy fényképészhez, hogy megnézzék, hogyan sikerültek a Minnie-ről készített képek. Basilnek különösen tetszett az egyik, amely senki másnak nem tetszett - valahogy a St. Paul-i Minnie-re emlékeztette -, hát rendelt belőle kettőt: egyet tartson meg a lány, egyet pedig küldjön utána a Yale-re. Minnie-nek egész délután másutt járt az esze, szórakozottan dúdolt, de amikor hazaérkeztek Cheeverékhez, csak úgy száguldott felfelé a lépcsőn, mert odabent szólt a telefon. Tíz perc múlva előkerült, borúsan, rosszkedvűen, és Basil elkapott néhány gyors szót, melyet a barátnőjével váltott:
- Nem tudja lemondani.
- ... kár.
- ... péntekre visszajön.
Csak Le Moyne lehetett az, aki elment, láthatólag Minnie bánatára. Ekkora csalódás láttán Basil nem bírta tovább: nyomorultul felállt, és azt ajánlotta Williamnek, hogy menjenek haza. Meglepődött, amikor Minnie a karjára tette a kezét, és visszatartotta.
- Ne menj, Basil. Hisz úgyszólván egy percre se láttalak, amióta megjöttél.
A fiú boldogtalanul felnevetett:
- Mit törődsz te azzal.
- Ne butáskodj, Basil. - Minnie az ajkába harapott, mintha megsértődött volna. - Gyere, menjünk ki a hintához.
Basilt nyomban besugározta a remény és a boldogság. Balzsamnak érezte Minnie gyöngéd mosolyát, mely mintha az üdeség legmélyebb forrásából fakadt volna, és hálás kortyokban nyelte a hazugságokat, mint a hűs vizet. Az alkonyfény a múltkori földöntúli varázzsal érintette meg a lány arcát, miközben arról beszélt, hogy nem is akarta elfogadni Le Moyne meghívását, s meglepte és rosszul esett neki, hogy Basil a közelébe se ment tegnap este.
- Akkor engedj meg valamit, Minnie - könyörgött a fiú. - Hadd csókoljalak meg: csak egyetlenegyszer.
- Itt?! Te szamár! - kiáltotta a lány.
- Menjünk be a filagóriába, csak egy percre.
- Nem lehet, Basil, igazán. Bessie Belle és William kint van a verandán. Talán majd máskor.
Basil eszelős szemmel nézett rá, nem tudta, higgyen-e a lányban vagy sem, s Minnie gyorsan másról kezdett beszélni:
- Beecher kisasszony intézetébe fogok járni, Basil. Alig néhány órára van New Haventől. Ősszel meglátogathatsz. Csak egy baj van: azt mondják, hogy üvegfalú társalgókban kell a vendégeket fogadni. Nem rémes?
- De - helyeselt Basil őszinte hévvel.
William és Bessie Belle már nem volt a verandán: kint a ház előtt beszélgettek egy autó utasaival.
Minnie, gyere be a filagóriába, most ... csak egy percre. A többiek messze vannak.
A lány kelletlen arccal mondta:
- Nem lehet, Basil. Nem érted, hogy nem lehet?
- Miért nem? Holnap el kell utaznom.
- Jaj, nem.
- De igen, muszáj. Már csak négy napom van, hogy felkészüljek a vizsgáimra. Minnie ...
Megfogta a lány kezét. Minnie tűrte, de amikor Basil megpróbálta felhúzni, határozottan kitépte magát. A hinta meglódult a kis dulakodástól: Basil nyújtott lábbal lefékezte. Annak, aki alulmaradt, nem mulatság a hintázás.
Minnie rátette kiszabadított kezét a fiú térdére.
- Én már nem szoktam csókolózni, Basil. Hidd el. Öreg vagyok hozzá: tizenhét éves leszek májusban.
- Fogadok, hogy Le Moyne-t megcsókoltad - mondta Basil keserűen.
- Nahát, ilyen szemtelen ... Basil leszállt a hintáról.
- Jobb, ha most elmegyek.
A lány felnézett, s szemügyre vette, szenvedélytelenül, mint eddig még soha: izmos, karcsú alakját; lebarnult arcának élénk pírját; fényes, fekete haját, amely valamikor oly romantikusnak tetszett. Érezte - hiszen még azok is megérezték, akiknek Basil nem volt rokonszenves -, hogy az arcában van valami más is: valami bélyeg, a sors jegye, valami konokság, amely több, mint akarat, inkább kényszer, hogy a maga vonásait rákényszerítse a világra és győzzön. Hogy a Yale-en minden bizonnyal sikere lesz, hogy büszke lehet rá, ha odamegy az idén, és vele mutatkozik - mindez egy csöppet sem befolyásolta Minnie-t. Neki sose volt szüksége arra, hogy számító legyen. Tétovázott: gondolatban maga felé vonta, majd ismét elengedte a fiút. Hiszen olyan sok a férfi, és annyira kívánják mindannyian. Ha Le Moyne itt volna kéznél, egy percig sem tétovázna, mert az új kaland titokzatos, kezdeti varázsát semminek sem szabad megzavarnia; de Le Moyne három napra elutazott, és Minnie még nem tudta egészen rászánni magát, hogy elengedje Basilt.
- Maradj itt szerdáig, és akkor ... akkor ... megteszem, amit kívánsz.
- Értsd meg, hogy nem maradhatok. Tanulnom kell a vizsgáimra. Már ma délután el kellett volna utaznom.
- Tanulj a vonaton.
Ficánkolt egyet, ölébe ejtette a kezét, rámosolygott a fiúra. Basil hirtelen lecsapott a kezére, talpra rántotta, s húzta magával a filagória felé, a futószőlő mögötti hűvös félhomályba.
A rákövetkező pénteken Basil megérkezett New Haven-be, és nekilátott, hogy két nap alatt elvégezze öt nap munkáját. A vonaton nem tanult semmit: révülten bámult maga elé, Minnie-re gondolt, és azzal emésztette magát, vajon mit csinál most, hogy Le Moyne visszajött. Az ígéretét megtartotta, de csak betű szerint: a második este nagy nehezen adott egy csókot a lugasban; de Basil elutazása napján távirat jött Le Moyne-tól, és Bessie Belle előtt Minnie még búcsúképpen sem merte Basilt megcsókolni. Mintegy kárpótlásul megengedte neki, hogy az első látogatási napon felkeresse Beecher kisasszony intézetében.
Megkezdődött az egyetemi év, s Basil Brick Walesszel és George Dorseyval együtt a Wright Hallba került: két hálóból és egy dolgozószobából állt a lakosztályuk. Mivel még nem hirdették ki a trigonometria-vizsgája eredményét, nem jelentkezhetett a futballcsapatba, de azért elnézte a gólyák edzéseit, és látta, hogy a negyedhátvéd posztjára két fiú a legesélyesebb: Cullum, Andover tavalyi kapitánya, és egy Danziger nevezetű, aki valamelyik New Bedford-i középiskolából jött az egyetemre. Azt is rebesgették, hogy Cullumot átteszik halfnak. A többi negyedhátvéd nem látszott valami félelmetesnek, és Basil már alig várta, hogy kezébe kaphassa a csapatot, s kint mozogjon vele a rugalmas gyepen. Biztos volt benne, hogy legalább néhány meccsen azért még játszhat.
S mindenek mögött, mint átderengő fény, Minnie képe világolt; nemsokára viszontlátja, még egy hét, három nap, holnap. Egy nappal a viszontlátás előtt a Haughton Hall melletti pályán találkozott Gaspar Pufival, aki szintén ide került a természettudományi karra.
- Mind együtt jöttünk fel Északra - mondta Pufi. - Kár, hogy nem voltál velünk te is. Volt egy kis izgalom. Minnie bajba keveredett Le Moyne Bubival.
Basil ereiben megfagyott a vér.
- Utána már mulattunk az egészen, de azért Minnie be volt gyulladva egy kicsit - folytatta Pufi. - Neki meg Bessie Belle-nek külön szakasza volt, de kettesben akart maradni Bubival, hát erre Bessie Belle délután átjött kártyázni mihozzánk. Eltelt vagy két óra, Bessie Belle meg én megyünk vissza, hát a folyosón ott áll Minnie meg Bubi, és nagy vitában vannak a kalauzzal; Minnie olyan fehér, mint a fal. Kiderült, hogy bezárták az ajtót, lehúzták a rolettát, és nyilván elcicázgattak egy kicsit egymással. Mikor jött a kalauz, hogy a jegyeket kérje, és bekopogott, azt hitték, hogy mi marháskodunk, és először nem akarták beengedni, aztán mégis beengedték, de akkor már irtó dühös volt a pofa. Megkérdezte Bubitól, hogy abba a szakaszba szól-e a jegye, meg hogy Minnie talán a felesége, azért zárkózott be vele? Mire Bubi kiborult, és kezdte magyarázni, hogy nem történt semmi. Mindenáron verekedni akart a kalauzzal, mert azt mondja, megsértette Minnie-t. Mindegy, a kalauz sok bajt csinálhatott volna, de aztán nagy nehezen valahogy elsimítottam az ügyet.
Basil el tudta képzelni az ügy minden részletét, s a féltékenység minden fortélyos döfése agyában lüktetett - még az is, hogy irigyelte őket a közös bajért, ahogy ott állnak együtt a folyosón -, mikor másnap beállított Beecher kisasszony intézetébe. Minnie ragyogva, sugározva jött le hozzá egyszerű fehér egyenruhájában, rejtelmesebben és kívánatosabban, mint valaha, ékkövekként viselve még a bűneit is, a szemében izzó kedvességtől pedig Basilnek elszorult a szíve.
- Nagyszerű, hogy eljöttél, Basil. Alig jöttem meg, és máris van udvarlóm. Mindenki irigyelni fog.
Az üvegajtókból álló falak minden oldalról körülzárták őket. Roppant meleg volt. Három fülkével odébb egy másik pár látszott: egy lány meg a bátyja, mondta Minnie; néha megmozdultak, hangtalanul, vagy léptek egyet az emberszabású apró üvegházban, s éppoly valószerűtlenek voltak, mint a papírvirágok az asztalon álló vázában. Basil idegesen járkált fel s alá.
- Minnie, én szeretném, ha egyszer nagy ember válna belőlem, és szeretnék mindent megtenni érted. Megértem, hogy most unsz valahogy. Nem tudom, hogyan történt, de jött valaki más ... nem számít. Nem sürgős. Csak azt szeretném, ha másként ... másként emlékeznél rám ... megpróbálnál olyannak látni, mint régen, és nem csak egynek a sok közül, akinek kiadtad az útját. Talán jobb, ha most nem találkozunk egy ideig ... mármint idén ősszel a bálokban. Várjál, amíg véghez nem viszek valami szépet vagy nagyszerűt, érted? hogy megmutassam, és azt mondhassam: ezt csakis teérted tettem.
Mindez végtelenül hiábavaló, fiatalos és szomorú volt. Basil mélyen át is érezte a tragikumát, s majdnem kitörtek belőle a könnyek, de azért annyira még tudott uralkodni magán. Homlokán verejték gyöngyözött. Átült Minnie mellől a szemközti falhoz, és Minnie ott maradt a heverőn, a padlóra bámult, s egyre csak azt hajtogatta: - Nem lehetnénk jó barátok, Basil? Ha rád gondolok, mindig úgy érzem, hogy te vagy az egyik legjobb barátom.
A vége felé türelmesen felállt.
- Nem akarod megnézni a kápolnát?
Felmentek a lépcsőn, és Basil nyomorultul pislogott a szűk tér homályába, miközben a válla mellett alig fél méterre érezte a lány eleven, jó szagú lényét. Majdnem boldog volt, mikor a gyászegyüttlét véget ért, s újra kiléphetett az iskolából a friss őszi levegőre.
Hogy visszatért New Haveribe, két levelet talált az asztalán. Az egyikben a kvesztúra értesítette, hogy megbukott a trigonometria-vizsgáján, tehát nem kérheti felvételét a futballcsapatba. A másikból Minnie fényképe hullott ki - az a kép, amely Mobile-ban megtetszett neki, s amelyből két másolatot rendelt. Az első pillanatban értetlenül bámult a dedikációra: ,,L. B.-nak E. G. L. B. A vonat árt a szívnek." Aztán hirtelen megértette, hogy mi történt, levetette magát az ágyára, és hagyta, hogy rázza a dühödt kacagás.
Három hét múlva, miután engedélyt kapott, hogy pótvizsgázzon trigonometriából, s a vizsgát le is tette, Basil ismét felemelte komor tekintetét: mi maradt körülötte, amiért érdemes lenne élni? Elsős kora óta nem lábolt át ilyen nyomorúságos időszakon, és csak most kezdett ráeszmélni a Yale-re. A romantikus álmodozás újra feltámadt benne, s ő előbb csak fásultan, majd egyre határozottabban merült meg ebben a szellemben, amely annyi időn át adott tápot az álmainak.
Én akarom szerkeszteni a Newst vagy a Recordot, gondolta régi énje egy októberi reggelen, be akarok jutni a futballcsapatba, és fel akarom vétetni magam a Halálfejesek közé.
Valahányszor felrémlett előtte a kép: Minnie és Le Moyne a vonaton, ezt a mondatot zsolozsmázta ráolvasásszerűen. Máris szégyennel gondolt vissza mobile-i látogatására, s kezdtek hosszú füzérbe sorakozni az olyan órák, amikor alig kínozta a lány keserű emléke.
A gólyák futballévadjának a felét már elmulasztotta, s nem sok reménnyel csatlakozott a többiekhez a pályán. Fekete-fehér St. Regis-i trikójában, negyven iskola tarka színei között, irigykedve nézte a két tucat yale-i kéket. Négy nap múltán kezdett belenyugodni, hogy az idén már az ismeretlenség homályában marad, amikor a segédedző Carson hangja váratlanul kiemelte egy csomó zöldfülű hátvéd közül.
- Ki dobta az előbb azokat a passzokat?
- Jelentem: én.
- Még nem láttalak itt, igaz?
- Csak most tettem le a vizsgámat.
- Tudod a szignálokat?
- Igenis.
- No, akkor indíts előre ezzel a csapattal: szélsők Krutch és Bispam; külső összekötők ...
Egy pillanat múlva már a maga hangját hallotta pattogni a hűvös levegőben: - Harminckettő, hatvanöt, hatvanhét, huszonkettő ...
Nevetés harsant.
- Várj egy percig! Hol tanultad, hogy így kell szignált kiáltani? - kérdezte Carson.
- A Harvardról kaptunk edzőt.
- Jó, de ez a Haughton-rendszer nekünk egy kicsit erős. Nem kell mindenkit felizgatni.
Néhány perc múlva behívták őket, hogy vegyenek sisakot.
- Hol van Waite? - kérdezte Carson. - Vizsgán? Jó, akkor te ... hogy hívnak? ... te fekete-fehér trikós?
- Lee.
- Te leszel a szignálos. Csak aztán élet legyen a csapatban. Némelyik szélső meg összekötő már megüti az egyetemi mértéket. Csak húzd nekik a talp alá valót, te ... hogy is hívnak?
- Lee.
A húszyardoson álltak vonalba a labdával. Senki se számolta, hogy hányszor hozzák játékba, de mikor egy tucatnyi próbálkozás után nagyjából ugyanott voltak, ahol kezdték, át kellett adniuk a labdát az első csapatnak.
Nesze neked! - gondolta Basil. - Kész vagyok.
De egy óra múlva, amikor kiszálltak a buszból, Carson megszólította:
- Lemérted magad máma?
- Le. Hetvenegy kiló vagyok.
- Adok egy jó tanácsot: te még mindig középiskolás futballt játszol. Még mindig megelégszel azzal, hogy nem mennek át rajtad. Itt az a játék, hogy nyomjuk őket, amíg ki nem fogynak a szuszból. Rúgni tudsz?
- Sajnos, nem.
- Mindegy, csak az a kár, hogy nem korábban jöttél ki hozzánk.
Egy hét múlva felolvasták a nevét azoké között, akik Andoverbe mennek. Két negyedhátvéd volt előtte a listán, Danziger meg egy Appleton nevű kis kemény gumilabdafiú, és Basil az oldalvonal mellől nézte a játékot, de amikor a rákövetkező keddi edzésen Danzigernek megrepedt a karcsontja, Basil utasítást kapott, hogy álljon be a helyére.
A princetoni gólyákkal idegenben mérkőztek: egy nappal a meccs előtt szinte kihalt az egyetemi város, mert a diákok testületileg átutaztak szurkolni Princetonba. Már megjött a kemény ősz, karmos szél fújt nyugat felől, és Basilt az utolsó fejelőedzésről hazafelé mentében újra hatalmába kerítette a régi dicsőségszomj. Le Moyne szélsőt játszott a princetoni csapatban, valószínűleg Minnie is ott lesz a lelátón, de most, ahogy az ellenfél képzeletbeli összekötőit próbálta kicselezni az Osborne előtti ruganyos pázsiton futva, ez nem látszott olyan fontosnak, mint maga a mérkőzés. Akárcsak a legtöbb amerikai, Basil ritkán volt képes üstökön ragadni a pillanatot s elmondani: "Ez az a nagy mérce, a számomra legalább, amelyen minden egyéb leméretik: ez az élet csúcsa", de most az egyszer be tudott telni a jelennel. Két óra várt rá egy másik világban, ahol az élet az ő kedvére való sebességgel száguld.
Szép, hűvös idő volt; a lelátót pettyező higgadt közönségnek csak a kisebbik része állt egyetemistákból. A princetoni gólyák jól megtermett, keménykötésű fickóknak látszottak harántcsíkos mezükben. Basil észrevette köztük Le Moyne-t, s tárgyilagosan megállapította, hogy rendkívül gyors, és nagyobb, mint amilyennek felöltözve látszott. Basilben megmozdult valami, s arra kényszerítette, hogy a nézők felé forduljon, és Minnie-t keresse, de nem találta. Egy perc múlva megszólalt a síp; Basil az edző mellett ülve minden figyelmét a játékra összpontosította.
Az első félidőben mezőnyjáték folyt a harmincyardos vonalak között. Basil úgy érezte, hogy a yale-i támadásszövés túl egyszerű, s nem oly hatásos, mint a Haughton-rendszer, amelynek töredékeit a középiskolában sajátította el, míg a princetoni taktika, mely még mindig nem szabadult meg Sam White hosszú árnyékától, a kézből elrúgott labdákra s a szerencsés véletlenek reményére épült. A véletlen azonban most a Yale-nek kedvezett. A második félidő elején a princetoniak eladták a labdát, Appleton előrevágta, és gólt lőtt a harmincyardos vonalról.
Több akciója nem is volt ezen a meccsen. A következő kezdőrúgásnál megsérült, s a gólyák éljenzése közepette levonult a pályáról.
Basil háborgó szívvel futott ki a helyére. Furcsa, idegen érzés szállta meg, mintha valaki más bújt volna a bőrébe: az kiáltotta az első szignálokat, az indította el sikertelenül az első play-t. Ahogy a szemét erőltetve fürkészte a pályát, találkozott Le Moyne pillantásával, s Le Moyne rávigyorgott. Basil rövid passzt vezényelt át a vonalon, maga dobta el, és hét yardot nyert vele. Aztán további három yarddal kiugratta Cullumot, így megvolt a down. A negyvenesnél, amikor tágabb lett körülötte a tér, az agya kezdett egészen simán és pontosan működni. Rövid passzai megzavarták a princetoni hátvédet, s így két yard helyett átlag néggyel sikerült előbbre juttatni a labdát egy-egy akcióban.
A princetoniak negyvenesénél megint lövő alakzatba rendezte a csapatot, és Le Moyne szárnyán próbált támadni, de Le Moyne a berobbanó fedezet alá került, és elkapta Basil lábát. Basilnek sikerült nagy dühösen kiszabadulnia, de túl későn: a fedezet feldöntötte. Le Moyne arca megint rávigyorgott, gyűlöletet érlelve Basilben. Újabb kísérlet, ugyanazon a szárnyon: Cullum vitte a labdát, és hat yarddal hátra is szorították Le Moyne-t, egészen a princetoni harminckettesig. Nicsak, mintha lassúbb lenne a fiú. Akkor hadd fusson, míg ki nem lóg a nyelve! Az elmélet passzjátékot tanácsolt, de Basil hallotta a tulajdon hangját, amint ismét a szárny felé vezényel. A vonallal párhuzamosan futott, látta, hogy a betörés nem sikerült, s már jön is feléje Le Moyne, a fogát összeszorítva. Basil nem ment neki, hátraarcot csinált, s megpróbálta visszafordítani a csapatát. Mire befogták, már tizenöt yardot vesztett.
Néhány perc múlva a labda gazdát cserélt, ő visszafutott a védelmi zónába, s közben ezt gondolta: ha volna helyettem tartalék, most simán kipenderítenének.
A princetoni csapat hirtelen felébredt. Egy hosszú passzal harminc yardot nyertek. Egy új, gyors lábú hátvéd szinte átröpült a vonalon, s még egy downt szerzett. A yale-iek védekezésre kényszerültek, és ez még nem is tudatosult bennük, amikor megtörtént a katasztrófa. A princetoniak becsapták Basilt: túl későn vette észre, hogy a kavarodásból kiugrik a labda, és a szárnyon nincs senki; őt szabályszerűen leteperték, s már csak azt látta, hogy a princetoni tartalékok veszettül ugrándoznak a pálya szélén, a pokrócaikat lobogtatva. Gól.
Amikor felállt, feketeség volt a szívében, de az agya lehűlt. Minden hibát jóvá lehet tenni - csak ne állítsanak be valaki mást a helyébe. A síp a harmadik negyed végét jelezte, s ahogy ott ült a gyepen a többi kimerült játékos között, elhitette magával, hogy nem vonták meg tőle a bizalmukat, keményen, az arcát megfeszítve nézett rájuk, és senkinek sem kerülte a pillantását. A mai napra kimért hibaporció már elfogyott.
A kezdőrúgás után visszatette a labdát a harmincötösre, és megindult a lassú, de biztos gőzhenger. Rövid passzok, gyenge pontok, emberfogás, Le Moyne szárnya. Le Moyne most már fáradt volt. Konok, megnyúlt arccal, vakon ment a támadóknak; a labdavivő - Basil vagy valaki más - kicselezte.
Még harminc, húsz, megint Le Moyne. Basil kiverekedte magát a gomolyagból, találkozott a délvidéki fiú elgyötört szemével, s eleven hangon rácsördített:
- Te már kivagy, Bubi. Jobb, ha lecserélnek.
Feléje irányította a következő play-t, s amikor Le Moyne dühödten nekitámadt, a feje fölött kapura dobta a labdát. Yale-Princeton, 10:7. Aztán újra végig a pályán - Basil percről percre frissebbnek érezte magát, a következő gól már a levegőben lógott, amikor a játék hirtelen véget ért.
Ahogy levánszorgott a pályáról, végigjáratta szemét a tribünön, de Minnie-t sehol sem találta.
Vajon tudja-e, milyen pocsékul játszottam, gondolta, majd keserűen hozzátette: ha nem, majd ő megmondja neki.
Szinte hallotta is Le Moyne-t, ahogy a lánynak magyaráz, azon a lágy délvidéki hangján, amely akkor délután oly meggyőzően tudott udvarolni a vonaton. Mikor egy óra múlva kilépett az öltözőből, egyenest Le Moyne-ba ütközött: épp a szomszéd helyiségből jött. Bizonytalan s egyúttal dühös szemmel nézett Basilre.
- Hello, Lee. - Egy pillanatnyi tétovázás után hozzátette: - Gratulálok.
- Hello, Le Moyne - mondta Basil, elharapva a szavakat.
Le Moyne elfordult tőle, aztán megint vissza.
- Mi a baj? - kérdezte. - Még folytatni akarod?
Basil nem felelt. A megtépázott arc s a bekötözött kéz valamelyest enyhítette ugyan a gyűlöletét, de beszélni azért mégsem bírt. A mérkőzésnek vége, Le Moyne-nak nyilván randevúja van Minnie-vel, s az esti győzelem majd kárpótolja a nappali vereségért.
- Ha Minnie miatt dühöngsz, kár a gőzért - robbant ki hirtelen Le Moyne. - Meghívtam a meccsre, de nem jött el.
- Nem? - Basilnek leesett az álla.
- Na ugye, hogy innen fúj a szél. Nem voltam egészen biztos benne. Gondoltam, talán csak fel akartál hergelni a pályán. - A szeme összeszűkült. - A kisasszony körülbelül egy hónapja kirúgott.
- Mit?
- Szakított velem. Rám unt egy kicsit. Nála hamar megy minden.
Basil észrevette, hogy Le Moyne-nak szenvedés van az arcán.
- És most ki a legújabb? - kérdezte udvariasabb hangon.
- Állítólag évfolyamtársad, Jubal nevezetű ... ócska egy pasas, én mondom. A kisasszony New Yorkban találkozott vele, egy nappal az intézetbe vonulása előtt, és úgy hallom, nagyon súlyos az ügy. Egyébként ma este tánc lesz a Lawn Clubban, ott megtalálod.
Basil a Taftban vacsorázott Jobena Dorsey-val meg George-dzsal, Jobena bátyjával. A Yale győzött Princeton-ban, mindenki ujjongott és lelkesült; amikor beléptek, az ajtónál egy asztal mellől felugrottak a gólyák, és megszorongatták Basil kezét.
- Kezdesz fontos személyiség lenni - mondta Jobena. Tavaly Basil néhány hétig azzal áltatta magát, hogy szerelmes Jobenába; mikor aztán újra találkoztak, rögtön tudta, hogy szó sincs ilyesmiről.
- És miért volt úgy? - kérdezte most a lánytól tánc közben. - Miért lett vége az egésznek olyan hamar?
- Igazán szeretnéd tudni?
- Igazán.
- Mert én hagytam.
- Te hagytad? - mondta utána Basil. - Na ne beszélj.
- Megállapítottam, hogy túl fiatal vagy.
- És nekem nem volt benne semmi szerepem?
A lány megrázta a fejét.
- Bernard Shaw is ezt mondja - ismerte el Basil tűnődve. - De azt hittem, ez csak az idősebbekre érvényes. Vagyis te szoktál a fiúk után menni.
- Mit képzelsz! - Jobena testét megmerevítette a méltatlankodás Basil karjaiban. - A fiúk rendszerint ott vannak kéznél, és a lány csak rájuk kacsint, vagy ilyesmi. Ösztön az egész.
- És a fiúk nem tudják magukba bolondítani a lányokat?
- Van, aki tudja: aki nincs úgy oda értük.
Basil egy pillanatig latolgatta magában ezt a szörnyű igazságot, aztán félretolta: később majd alaposan megvizsgálja. A Lawn Club felé menet újabb kérdésekkel hozakodott elő: - Ha egy lány előbb odavan egy fiúért, aztán hirtelen "beleesik" egy másikba, mit tegyen az első fiú?
- Fütyüljön rá - mondta Jobena.
- Tegyük fel, hogy nem akar. Akkor mit kell tennie?
- Semmit se kell tennie.
- De mégis, mi a legokosabb?
Jobena elnevette magát, s Basil vállára hajtotta a fejét.
- Szegény kis Basil - mondta. - No jó, én leszek Laura Jean Libbey, te meg szépen kiöntöd a szívedet.
Basil röviden összefoglalta, ami történt. - Tudod - fejezte be -, ha olyan volna, mint a többi, könnyen túltenném magam az egészen, bármennyire szeretem is. De ő nem olyan: ő a legelbűvölőbb, leggyönyörűbb lány, akit életemben láttam. Mintha ő volna Messalina és Kleopátra és Salome és amit akarsz.
- Hangosabban - szólt hátra George az elülső ülésről.
- Mintha ő volna a halhatatlan no - folytatta Basil halkabban. - Tudod, mint Madame Dubarry és a többi, ő nem egy olyan ...
- Mint én.
- Nem. Illetve, te valahogy hasonlítasz rá ... minden lány, aki tetszett nekem, valahogy egyforma. Ugyan, Jobena, hiszen tudod, mit akarok mondani.
Mikor feltűntek a Lawn Club fényei, Jobena kedvesen komolyra fordította a szót:
- Nincs mit tenni. Világosan látom a dolgot, ő tapasztaltabb nálad. Az első perctől fogva ő rendezte az egészet, még ha te azt hitted is, hogy tiéd a kezdeményezés. Nem tudom, miért unta meg, de nyilvánvalóan megunta, és akkor se tudná újrakezdeni, ha akarná, de te se tudnád, mert ...
- Halljuk. Mert?
- Túlságosan szerelmes vagy. Csak egyet tehetsz: mutasd meg neki, hogy nem érdekel a dolog. Minden lányt szörnyen bosszant, ha elveszti egy régi udvarlóját, úgyhogy talán még rád is fog mosolyogni ... de te ne menj vissza. Ennek vége.
Basil elgondolkodva kefélte haját a mosdóban. Ennek vége. Jobena szavai a remény utolsó szikráját is kioltották, s most, hogy elmúlt a délutáni feszültség, e felismeréstől könnyek szöktek a szemébe. Gyorsan teleeresztette a kagylót, és arcot mosott. Valaki bejött és rácsapott a hátára.
- Bravó, Lee, jól játszottál.
- Kösz, de pocsék formában voltam.
- Nagy voltál. Az az utolsó negyed ...
Bement táncolni. Azonnal meglátta őt, s abban a pillanatban kótyagos lett, és elszédült az izgalomtól. Minnie-t fiúk sleppje kísérte, amerre csak járt, s ő azzal a ragyogó szemű, szenvedélyes mosollyal nézett fel mindegyikükre, amelyet Basil oly jól ismert. A partnere is ott volt, és Basil felháborodva állapította meg, hogy egy szájaskodó, pimasz fickó a Hill Schoolból, akit már az előbb észrevett, és gondolatban kizárt a lehetséges vetélytársak közül. Ugyan mi lehet a vizenyős szeme mögött, amivel magához tudja vonzani Minnie-t? Hogyan méltányolhatja ez a durva alak a világ egyik halhatatlan szirénjét?
Miután egy ideig kétségbeesetten, de hasztalanul vizsgálgatta Jubal urat, mert nem talált választ e kérdésekre, lekérte a lányt, húsz teljes lépést táncolt vele, és cinikus mélabúval mosolygott, amikor Minnie azt mondta:
- Igazán büszke vagyok rád, Basil. Mindenki azt mondja, hogy nagyszerű voltál ma délután.
De Minnie kijelentése még így is aranyat ért, s ő a falnak támaszkodva jó néhányszor elismételte, alkatrészeire bontotta, és megpróbálta kihámozni rejtett értelmét. Ha sokan dicsérnék, az talán hatna Minnie-re. "Büszke vagyok rád, Basil. Mindenki azt mondja, hogy nagyszerű voltál ma délután."
Az ajtónál egy kis kavarodás támadt. - Hű, a mindenit, mégis behatoltak! - mondta valaki.
- Kicsodák?
- Néhány princetoni gólya. Náluk vége a futballszezonnak, és hárman vagy négyen otthagyták a hofbraui edzéseket.
Most mint valami furcsa kísértet, egy fiatalember tört ki a kavarodásból, ahogy a hátvéd szokott a csatárok vonalán áttörni, egy rendezőbizottsági tagot futballista módra ártalmatlanná tett a karjánál fogva, és tántorgó léptekkel a parkettra penderült. Szmokingban volt, de gallér nélkül, ingmelléről már leszakadtak a gombok, a haja borzas, a szeme őrült. Egy pillanatig hunyorgott, mint akit vakít a fény, aztán meglátta Minnie Bibble-t, és arcát elöntötte a félreismerhetetlen szerelmi láz. Még mielőtt odaért volna hozzá, éles, délvidéki hangja vonítani kezdte a lány nevét.
Basil előreugrott, de mások megelőzték, s a veszettül birkózó Le Moyne Bubi eltűnt a mosdó felé, kalimpáló karok és lábak tömkelegében, amelyek közül alig egynéhány volt az övé. Basil a küszöbről nézett utána, és undorát csak valami borzalmas együttérzés enyhítette: Le Moyne ugyanis, valahányszor a feje kibukkant a csap alól, kétségbeesetten panaszolta megcsúfolt szerelmét.
De mikor ismét Minnie-vel táncolt, Basil tapasztalhatta, hogy a lány meg van ijedve és haragszik; szinte a fiú támogatását kérte, és le is ült vele.
- Hát nem úgy viselkedett, mint egy őrült? - fakadt ki Minnie mélységes meggyőződéssel. - Az ilyesmi rettenetesen árt egy lány jó hírének. Börtönbe kellett volna csukni.
- Nem tudta, hogy mit csinál. Nehéz meccse volt, és kimerült, ennyi az egész.
De Minnie szemét elfutotta a könny.
- Jaj, Basil - nyöszörögte -, hát igazán olyan borzalmas vagyok? Én sose akarok rosszat senkinek; aztán mégis baj lesz.
A fiú szerette volna átkarolni és azt mondani: te vagy a legromantikusabb lény a világon, de látta Minnie szemén, hogy alig veszi észre őt, Basil neki annyi csak, mint egy próbababa - akár egy másik lánnyal is társaloghatott volna. Basilnek eszébe jutott Jobena szava: nincs más hátra, mint a tisztességes visszavonulás.
- Te sokkal okosabb vagy. - Minnie puha hangja úgy csobogott körülötte, mint egy elvarázsolt folyó. - Te belátod, hogy ha egy fiú meg egy lány már nincs ... nincs belebolondulva egymásba, akkor okosnak kell lenni.
- Persze - mondta Basil, s még sikerült könnyedén hozzátennie: - Ha valaminek vége, akkor vége.
Basil, te olyan remek vagy. Te mindig megértesz. - S egyszerre csak, hónapok óta először, azon kapta magát, hogy valóban Basillel foglalkozik. Ez a fiú mérhetetlenül sokat érne akármelyik lánynak, gondolta, ha az eszét, amely néha olyan bosszantó is tudott lenni, csakugyan arra használná, hogy "megértse".
Basil a táncoló Jobenát nézte, és Minnie követte a tekintetét.
- Azzal a lánnyal jöttél, ugye? Irtó csinos.
- Nem olyan csinos, mint te.
Basil.
A fiú a világért sem nézett volna rá: sejtette, hogy Minnie izgett-mozgott egy kicsit, összetette kezét az ölében. S miközben Basil konokul tartotta magát, valami hihetetlen dolog történt: a külvilág, túl a lányon, fényesebb lett egy kissé. Mindjárt jönnek a gólyák megint, gratulálnak a meccshez, s neki ez jól fog esni, a szavak is, meg a szemükben csillogó elismerés. Nagyon valószínű, hogy a jövő héten a Harvard ellen már a mérkőzés elején pályára léphet
- Basil!
A szíve kóvályogva meglódult a mellében. Szeme sarkából érezte, hogy a lány szeme figyeli. Vajon Minnie csakugyan bánja-e, amit tett? Ő pedig ragadja-e meg az alkalmat, hogy odaforduljon, s azt mondja: "Minnie, küldd el ezt a fajankót a víz alá, te meg gyere vissza hozzám?" Megingott, de aztán felmerült egy gondolat, amelynek délután egyszer már hasznát vette: a mostani hibaporció elfogyott. S valahol a mélyben csöndesen elhalt a kérés.
Most az a szörnyű Jubal lépett hozzájuk a birtokosok öntudatával, s Basil szívét elragadta a táncteremben imbolygó rózsaszín selyemruha. A bizonytalanság köde újra megsűrűsödött körülötte; kiment a teraszra. A levegőben néhány korai hópehely szállingózott, s a csillagok hidegnek látszottak. Felnézett rájuk, és látta, hogy most is az ő csillagai ragyognak odafent: a becsvágy, a küzdelem és a dicsőség jelképei. A szél átsüvített közöttük, azt a magas, fehér hangot trombitálva, amelyet ő annyira lesett mindig, s a vékonyra fújt felhők felvonultak a csata előtti szemlén. Hasonlíthatatlan ragyogás és nagyszerűség töltötte be a képet, és csak a parancsnok gyakorlott szeme látta, hogy az egyik csillagnak üres a helye.
Réz Ádám fordítása
Délután sáskák sötétítették el az eget, egyik-másik asszony sikoltozott is, lekuporodott az autóbusz padlójára, és a fejére húzta a takarót. A sáskák észak felé vonultak, mindent felfaltak, ami az útjukba került, bár ez nem volt valami sok a világnak ebben a csücskében, hangtalanul repültek, egyenes sorokban, mint fekete hópelyhek. Egy sem ütközött az autóbusz üvegének, egy sem csapódott a kocsi belsejébe, és a kedélyesebb utasok mindjárt ki-kinyújtották a karjukat, hátha sikerül néhányat összemarkolniuk. Tíz perc múlva a felhő ritkulni kezdett, tovatűnt, és az asszonyok borzasan és szégyenkezve, sután bújtak elő a takarók alól. És megindult a beszélgetés.
Mindenki beszélgetett; lehetetlen volt egy szót sem szólni, azután, hogy sáskarajjal találkoztak a Szahara szegélyén. A Szmirnában élő amerikai az angol özveggyel beszélgetett: a hölgy Biszkrába készült, hogy még egyszer utoljára kitombolja magát valamilyen, egyelőre-meg-sem-ismert sejkkel. A San Franciscó-i tőzsdeügynök az íróval beszélgetett bátortalanul. "Ön, ugyebár, író?" - mondta. Apa és leánya, Wilmingtonból, a külvárosi pilótával beszélgetett, aki rövidesen Timbuktuba repül. Még a francia gépkocsivezető is hátrafordult, és jó hangosan, érthetően kinyilatkoztatta: "Poszméhek", és erre a New York-i képesített ápolónő újból meg újból felnyerített, hisztérikusan visongva.
Az utasok alkalom szülte egymáshoz hajszolódásában egyetlen párbeszéd akadt, melyet alaposabban megfontoltak. Mr. és Mrs. Liddell Miles egy emberként fordult hátra, és mosolyogva kérdezte a mögöttük ülő fiatal amerikai házaspártól:
- Nem gabalyodott egy sem a hajukba?
A fiatal pár udvariasan visszamosolygott.
- Nem. Sértetlenül szabadultunk a veszedelemből. Harminc alatt voltak, és még érződött rajtuk valami a jegyesség hangulatából. Szép emberpár; a férfi komoly és kifinomult, a nő haja és szeme valószínűtlenül világos árnyalatú, arca felhőtlen és sima, szemtelen üdeségét megnyerő, magabiztos nyugalom enyhítette. Mr. és Mrs. Miles figyelmét nem kerülte el a fiatal pár jó modora, szemmel láthatóan "príma" származása, melyről mind természetes viselkedésük, mind magától értetődő és sohasem merev tartózkodásuk árulkodott. Ha zárkózottak voltak, csak azért, mert jól érezték magukat kettesben is; Mr. és Mrs. Miles elzárkózása a többi utasok elől viszont társasági póz volt, tudatosan felöltött álarc, lényegét tekintve ugyanolyan szokványos eset, mint a Szmirnában élő amerikai állandó ismerkedési kísérletei, melyeket mindenki visszautasított.
Rövidre fogva: Milesék úgy határoztak, hogy a fiatal pár "szóba jöhet", és mert unták is magukat, nyíltan kezdtek közeledni.
- Jártak már Afrikában? Micsoda lenyűgöző élmény! Továbbutaznak Tuniszba?
Milesékban, bár kissé megviselte lelküket a különös társasági körben eltöltött tizenöt párizsi esztendő, határozottan volt elegancia, sőt kedvesség, és még mielőtt befutottak volna Bu Szaadába, a kis oázisvároskába, mind a négyen megbarátkoztak egymással. Közös New York-i barátokat fedeztek fel, és miután találkoztak, és megittak egy koktélt a Transatlantique szálló bárjában, elhatározták, hogy együtt fognak vacsorázni.
Amikor később Kellyék, a fiatalok lefelé jöttek a lépcsőn, Nicole valami sajnálkozásfélét érzett, hogy elfogadták a meghívást, mert ráeszmélt, most már alighanem kénytelenek lesznek elég sokat együtt lenni új ismerőseikkel, egészen Constantine-ig, míg csak útjaik el nem válnak.
Olyan határtalanul boldog volt házasságuk nyolcadik hónapjában, hogy úgy érezte, mintha ez is csak ronthatna rajta. Gibraltárba jövet, az olasz gőzösön nem csatlakoztak a bárban kínjukban összeverődött csoportok egyikéhez sem; helyette szorgalmasan tanultak franciául, és Nelson frissen örökölt félmillió dollárjának üzleti lehetőségeit számítgatta.
És lefestett egy hajókürtöt is. Amikor a nyüzsgő ivótársacág egyik tagja egyszer s mindenkorra eltűnt az óceánban, közvetlenül az Azori-szigetek előtt, a fiatal Kellyék szinte örültek is neki, hiszen visszahúzódó magatartásuk helyesnek bizonyult.
Nicole még egy dolog miatt sajnálta, hogy így elkötelezték magukat. Szóvá is tette Nelson előtt:
- Éppen most láttam azt a házaspárt a hallban.
- Melyiket? Milesékat?
- Nem, azt a fiatal párt - körülbelül egyidősek lehetnek velünk -, a másik buszról, akikről azt mondtuk, milyen kedvesek, tudod, Bir Rabaluban, ebéd után, a tevepiacon.
- Tényleg kedvesek voltak.
- Aranyosak - mondta Nicole lelkesen -, a nő is, a férfi is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a nővel már régebben találkoztam valahol.
Az említett pár a szemközti asztalnál ült vacsoránál, és Nicole érezte, hogy nem tudja levenni róluk a szemét. Most már nekik is volt társaságuk, és Nicole, aki hónapok óta nem beszélt már vele egyidős nővel, megint elszomorodott egy kissé. A látszólag kifinomult, valójában sznob Milesék egészen másmilyenek voltak. Ijesztően sokfelé jártak már és úgy látszott, hogy mindent ismernek, ami olyan káprázatosán van lefestve az újságokban.
A szálló teraszán vacsoráztak; az ég egészen közelinek tetszett, egy idegen, virrasztó isten jelenlététől telítve; a szálló környékén már benépesítették az éjszakát azok a hangok, melyekről oly sokat olvastak, és mégis nyugtalanítóan idegennek éreztek: szenegáli dobok döngése, bennszülött fuvola szava, egy teve önző és kényeskedő nyerítése, arabok léptedobbanása kiszolgált autógumiból készült cipőjükben, varázsima jajveszékelése.
A szállodai pultnál egy útitársuk zsémbeskedett a titkárral a pénz átszámítási árfolyama és a kényelmetlenségek miatt, amelyek a közönyhöz hasonlóan nőttön-nőttek, ahogy dél felé haladtak.
Mrs. Miles törte meg elsőnek a hosszan tartó csöndet; kissé türelmetlenül visszakényszerítette mindannyiukat a kinti éjszakából az asztalhoz.
- Mégiscsak ki kellett volna öltöznünk. Sokkal szórakoztatóbb a vacsora, ha rendesen felöltözik az ember, hiszen mindenki másképp érzi magát estélyi ruhában. Hiába, az angolok értik ezt.
- Kiöltözni itt? - akadékoskodott a férje. - Úgy festenék, mint az az ember - ma láttuk -, aki rongyos frakkban terelgette a birkákat.
- Mindig az az érzésem, hogy turista vagyok, ha nem öltözöm ki rendesen.
- Hiszen azok vagyunk, nem igaz? - kérdezte Nelson.
- Én nem tartom magam turistának. Azok turisták, akik korán kelnek, a székesegyházakat bújják, és a természet szépségeiről áradoznak.
Nicole és Nelson Feztől Algírig minden szokásos megbámulnivalót végignézett, sok száz méter filmet vett fel, hasznosnak is érezte mindezt, és most vallatóra fogta magát, de úgy döntött, hogy kettejük úti élményei aligha érdekelnék Mrs. Milest.
- Minden hely egyforma - folytatta Mrs. Miles. - Csak az számít, hogy ki van ott, azon a helyen. Az új tájak is szépek egy félóráig, de aztán már a magunkfajtájú emberek társaságára vagyunk kíváncsiak. Ezért van, hogy a divat felkap egyes városokat, de utána a divat megváltozik, és az emberek máshova kezdenek járni. A táj, a hely maga sohasem számít.
- De hát a kezdet kezdetén mégiscsak meg kellett valakinek állapítani róla, hogy kellemes hely - tiltakozott Nelson. - Az első látogatók azért mennek oda, mert tetszik nekik.
- Hová akarnak menni tavasszal? - kérdezte Mrs. Miles.
- San Remóra gondoltunk, és talán Sorrentóra. Még sohasem voltunk Európában.
- Kedveseim, én ismerem Sorrentót is, San Remót is, és tudom, hogy egyiket sem bírnák egy hétnél tovább. Tele vannak azokkal a borzalmas angolokkal, akik a Daily Mailt olvassák, és leveleket várnak, és folyton hihetetlenül unalmas dolgokról fecsegnek. Ennyi fáradsággal akár Brighton-ba vagy Bournemouthba is mehetnének, hogy egy fehér pudlival meg egy nagy napernyővel sétálgassanak a mólón. Mennyi ideig maradnak Európában?
- Nem tudjuk pontosan: lehet, hogy évekig - válaszolta Nicole habozva. - Nelson örökölt egy kis pénzt, és ránk fért a környezetváltozás. Apám asztmás volt, és éveken keresztül kétségbeejtő gyógyhelyeken kellett élnem vele lánykoromban; Nelson pedig a prémszakmában dolgozott, Alaszkában, és utálta az egészet; úgyhogy mihelyt tehettük, külföldre jöttünk. Nelson festeni fog, én meg majd énekelni tanulok. - Boldogságban úszva nézett a férjére. - És eddig minden olyan csodás volt.
Mrs. Miles a fiatalasszony ruhája alapján úgy ítélte, hogy jókora összeg lehet az a pénz, és a párocska lelkesedése ragályos.
- Biarritzba kellene menniük - tanácsolta. - Vagy pedig jöjjenek Monte Carlóba.
- Azt mondják, van itt valami pompás látnivaló - szólalt meg Miles, és pezsgőt rendelt. - Az Aulád Náil. A portás azt állítja, hogy ezek valamilyen törzs lányai, akik lejönnek a hegyekből, megtanulnak táncolni, meg miegymás, amíg elég aranyat össze nem szednek, hogy visszatérjenek a hegyeik közé, és férjhez mehessenek. Nos, ma este bemutatják, mit tudnak.
Mikor átsétáltak az Aulád Náil kávéházba, Nicole sajnálta, hogy Nelson meg ő nem kettesben kószálnak az egyre mélyebb, egyre lágyabb, egyre tisztább éjszakában. Nelson is fizetett egy üveg pezsgőt vacsoránál, és ennyihez egyikük sem volt hozzászokva. Ahogy közelebb jutottak a bánatos fuvolához, Nicole nem is akart bemenni, inkább felkapaszkodott volna a kis domb tetejére, ahol egy fehér mecset fénylett az éjszakában, tisztán, mint valami égitest. Az élet szebb volt minden előadásnál; közelebb bújt Nelsonhoz, és megszorította a kezét.
A barlangszerű kis kávéházat a két busz utasai töltötték meg. A lányok - világosbarna, széles orrú, sötéten ragyogó szemű berberek - már javában járták a szólótáncot, egyik a másik után, az emelvényen. Kartonruhát viseltek, kissé a néger dajkákra emlékeztető kartonruhát, lassan ringatózva kígyózott benne a testük, hogy a végén hastáncba fogjanak, ezüstövük vadul hullámozzon, és csilingeljenek valódi aranypénz-füzéreik a nyakukon és karjukon. A fuvolás is született komédiás volt; táncolt, utánozta a lányokat. A dobos pedig, kecskebőrökbe burkolózva, mint valami varázsló, igazi szudáni szerecsen volt.
A sűrű cigarettafüstben minden lány, sorjában, először az ujjaival táncolt, mintha a levegőben zongorázna - látszólag könnyedén, de néhány perc múlva látni, milyen szigorú szabatossággal -, utána a lábával, egyszerű és lassú, de ugyanolyan gépies pontosságú lépésekkel, mindez azonban csak előkészületül szolgált a befejező hastánc vad érzékiségéhez.
Utána egy pillanatra csend lett. Az előadás mintha még nem ért volna teljesen véget, bár a nézők legtöbbje szedelőzködni kezdett, és sugdolóztak valamiről.
- Mi az? - kérdezte Nicole a férjétől.
- Hát ... azt hiszem, úgy van, hogy a táncosnők egy kis pénzért - hogy is mondjam csak - többé-kevésbé keleti szokás szerint táncolnak ... szóval az ékszereken kívül nem sok minden lesz rajtuk.
- Maradjunk csak nyugodtan - kedélyeskedett Mr. Miles. - Végtére is azért jöttünk ide, hogy lássuk az ország igazi, hamisítatlan szokásait; ebben pedig ne gátoljon minket a szemérmeteskedés.
A legtöbb férfi a helyén maradt, sőt sok asszony is. Nicole hirtelen felállt.
- Majd kint várok - mondta.
- Miért nem maradsz, Nicole? Hiszen Mrs. Miles is marad.
A fuvolás már cifrázni kezdte, bevezetésül. Az emelvényen két halványbarna bőrű kislány, úgy tizennégy körül, levetette a ruháját. Nicole egy pillanatra habozott, undort érzett, de nem akart álszentnek látszani. Aztán észrevette, hogy egy másik amerikai fiatalasszony is feláll, és gyorsan megindul az ajtó felé. Ráismert a rokonszenves asszonykára a másik buszból, gyorsan határozott és követte.
Nelson utánasietett.
- Ha te elmész, én is megyek - mondta, de nagyon kedvetlenül.
- Ne zavartasd magad, kérlek. Majd megvárlak itt a vezetővel.
- De ... - bent megperdült a dob, Nelson megalkudott. - Csak egy percig maradok. Látni szeretném, hogy milyen.
Nicole, kint várakozva a hűvös éjszakában, érezte, hogy rosszul esik neki az egész jelenet, hogy Nelson nem jött vele azonnal, és azzal érvelt, lám, Mrs. Miles is ott marad. Eleinte csak fájt neki, később megharagudott, és jelezte a vezetőnek, hogy vissza akar menni a szállodába.
Húsz perccel később Nelson is megérkezett, ingerülten, mert aggódott, hova tűnt Nicole, és mert palástolni akarta bűntudatát, hogy otthagyta a feleségét egyedül. Maguk sem hitték, de egyszerre csak marakodni kezdtek.
Jóval később, amikor Bu Szaadában már minden csendes volt, és a bennszülöttek burnuszukba burkolózva hevertek a piacon, mint a rongycsomók, Nicole ott aludt Nelson vállán. Az élet megy tovább, nincs tekintettel a szándékainkra, itt azonban megsérült most valami, az első veszekedés távolabbi viszályok csíráját hordozza magában. De ez a házasság szerelmi házasság volt, és sok mindent kibír. Mindkettőjük mögött magányos ifjúság állt, és most élvezni akarták a világ, az élet minden ízét és színét; és ezt egyelőre egymásban találták meg.
Egy hónap múlva Sorrentóban voltak, Nicole énekelni tanult, és Nelson valami újat próbált megfesteni a nápolyi öbölben. Ez volt az az élet, amelyről álmodoztak, és amelyről olyan sokat olvastak. De rájöttek - mint már annyian őelőttük -, hogy az ilyen idilli jelenetek varázsához az egyik félnek kell "tartania a hátát", vagyis rendelkeznie kellő tudással, tapasztalattal, türelemmel, melynek árnyékában a másik valósággal újra élvezheti a gyermekkorból felidézett béke és nyugalom csodáit. Nicole és Nelson egyszerre túl öreg és túl fiatal volt, meg túl amerikai is ahhoz, hogy gyorsan belesimuljon egy idegen országba. Nagy életkedvük nyughatatlanná tette őket, annál is inkább, mert a férfi festészete még csak az utat kereste, és az asszony énektanulása is távol volt attól, hogy komolynak lehetett volna mondani. Úgy érezték, hogy "nem viszik semmire", az estéket hosszúnak találták, és egyre több vin de Caprit ittak a vacsorához.
A szállodában az angolok voltak az urak. Idős emberek, akik a jó idő és a nyugalom kedvéért jöttek ide, délre; napjaik egyenletes folyása bosszantotta Nelsont és Nicole-t. Hogyan érhetik be emberek azzal, hogy örökösen az időjárásról beszéljenek, ugyanazokon az utakon sétáljanak, ugyanazt a makarónifajtát egyék vacsorára hónapszámra? Unatkozni kezdtek, és ha amerikaiak unatkoznak, ott már közel van a botrány. Egyetlen este során be is következett mindez.
Vacsoránál egy üveg bor mellett megegyeztek, hogy Párizsba mennek, bérelnek egy lakást, és komolyan fognak dolgozni. Párizs világvárosi szórakozásokat ígért, velük egykorú barátokat, és azt a villamos feszültséget, ami Olaszországból hiányzott. Vacsora után új reménységgel eltelve lesétáltak a szalonba, és Nelson szeme, már vagy tizedszer, megakadt egy ódon és hatalmas villanyzongorán, s el is határozta, hogy kipróbálja.
Szemközt ült a szalonban az egyetlen angol házaspár, amellyel bármi néven nevezendő kapcsolatban voltak: Sir Evelyne Fragelle tábornok és Lady Fragelle. A kapcsolat rövid volt és kellemetlen; mikor a hölgy meglátta, hogy fürdőköpenyben sétálnak ki úszni a szállóból, alig néhány méter távolságról odavetette, hogy az ilyesmi undorító, és nem volna szabad megengedni.
De ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit a villanyzongora első hangjainak éles felharsanásakor tett. Ahogy az évek pora tovaszállt a meg-megremegő szerkezet billentyűiről, a Lady összerándult, mintha villamosszékben ülne, és hirtelen lendülettel felpattant. Alig ült le Nelson, maga is kissé kábultan a Robert E. Lee-re várva feldördülésétől, a hölgy, remegő uszályát maga után húzva keresztülszáguldott a szobán, és egyetlen pillantásra sem méltatva Kellyé-ket, kikapcsolta a készüléket.
Azok közé a cselekedetek közé tartozott ez, amelyek nem teljesen jogosak, de nem is felháborítóak. Nelson egy pillanatra habozott; aztán eszébe jutott Lady Fragelle kellemetlen megjegyzése a fürdőruháról, és a hölgy még el sem csitult lépteit követve, odament a készülékhez, és újra bekapcsolta.
Az ügy nemzetközi méreteket öltött. A szalonban minden szempár a küzdőfelekre szegeződött, feszülten várva, mi következik. Nicole Nelson után sietett, mondta, hogy hagyja az egészet, de már késő volt. A felháborodott angolok asztala mellől nehézkesen felemelkedett Sir Evelyne Fragelle tábornok, hogy szembenézzen talán a legválságosabb helyzettel, amelybe Ladysmith felmentése óta jutott.
- Hát ez arcpirító! Hát ez arcpirító!
- Elnézését kérem - mondta Nelson.
- Tizenöt év óta lakom itt ... - mennydörögte maga elé Sir Evelyne. - Sose hallottam, hogy valaki így viselkedett volna!
- Úgy értesültem, hogy ezt a vendégek szórakoztatására rakták ide.
Sir Evelyne méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon, letérdelt, megfogta a kapcsolót, el is fordította rossz irányba, mire a masina sebessége és hangereje megháromszorozódott, és ők ott álltak a pokoli ricsaj kellős közepén: Sir Evelyne a harci izgalomtól sápadtan, Nelson pedig már-már a hisztérikus nevetés határán.
A szálló igazgatójának szakavatott keze egy perc alatt rendet teremtett; a zenegép egyet hördült és megállt, a szokatlan erőfeszítéstől kissé megremegve, s az így támadt nagy csendben Sir Evelyne az igazgatóhoz fordult.
- A lehető legfelháborítóbb dolog, amit életemben láttam. A feleségem egyszer már kikapcsolta, és erre ő - a tábornok most tett először különbséget Nelson és a gép között -, ő újra megindította!
- Ez a szálloda közös helyisége - tiltakozott Nelson. - A gép nyilván azért van itt, hogy használják.
- Ne vitatkozz velük - súgta oda Nicole. - Öregek.
- Ha itt valakitől bocsánatot kell kérni, akkor tőlem kell - erősködött Nelson.
Sir Evelyne tekintete fenyegetően szegeződött az igazgatóra, várva, hogy teljesítse kötelességét. Az igazgató a tábornok tizenöt évi ott-tartózkodására gondolt és meghunyászkodott.
- Este használni a készüléket nem szokás. A vendégek ülnek csendben, mindegyik a maga asztalánál.
- Amerikai arcátlanság! - vágta oda Sir Evelyne.
- Rendben van - mondta Nelson -; holnaptól kezdve nem leszünk jelenlétünkkel a szálloda terhére.
A jelenet hatására - és ezzel is tiltakozva Sir Evelyne Fragelle ellen - nem Párizsba mentek, hanem Monte Carlóba. Torkig voltak a magányossággal.
Alig több mint két évvel Kellyék Monte Carlóba költözése után Nicole egy reggel felébredt, ugyanabban a városban, de ez a név most már valami egészen mást jelentett a számára.
Bár hónapokra átruccantak Biarritzba vagy Párizsba, mégis, ez a város már az otthonuk volt. Villát vettek, sok ismerősre tettek szert a tavaszi és nyári vendégek tömegéből. Természetesen a társasutazások résztvevői és a földközi-tengeri hajóutak városnéző csoportjai nem tartoztak ebbe a tömegbe: őket már csak "turistáknak" tartották.
Szerették a Riviérát ilyenkor nyáron, tele jó barátokkal és ragyogó, muzsikáló éjszakáival. Mielőtt a lány összehúzta a függönyöket, hogy a hőség ne találjon utat a szobába, Nicole az ablakából láthatta T. F. Golding jachtját, békésen ringatózva a monacói öböl vizén, mintha örökké valamilyen romantikus úton volna, s még meg sem kellett hozzá mozdulnia.
A vitorlás is átvette a part ráérős nyugalmát; egész nyáron nem jutott el messzebbre, mint Cannes-ba és vissza, pedig bejárhatta volna a világot. Kellyék aznap este a hajóra készültek vacsorázni.
Nicole kitűnően beszélt franciául; volt öt vadonatúj estélyi ruhája és négy olyan, ami még megjárja; volt férje; volt két hódolója, mind a kettő szerelmes belé, és az egyikért neki is fáj egy kicsit a szíve. Csinos az arcocskája. Fél tizenegykor találkozni fog egy harmadik férfival, aki éppen most kezd lángra lobbanni iránta, "persze csak úgy ártatlanul". Egy órára tizenkét kedves vendég volt hivatalos hozzá ebédre. Ez mind az övé volt.
- Boldog vagyok - tűnődött, elnézve a fényes redőnyöket. - Fiatal vagyok és csinos, és a nevem gyakran ott áll az újságban, hogy megjelentem itt meg ott, pedig igazán nem is szeretem a feltűnést. Lehet, hogy szamárságnak hangzik, de ha emberek között akarunk lenni, válasszuk az elegáns és szórakoztató embereket; és ha erre valaki azt mondja, hogy sznob vagy, irigységből teszi, és ezt ő is tudja, sőt, mindenki más is.
Két órával később ugyanezt elmondta Oscar Dane-nek, a Mont Agel golfpályán, de a férfi gyengéden összeszidta.
- Egyáltalán nem így van - mondta. - A legjobb úton vagy, hogy vén sznob legyen belőled. Azokat a részeg fickókat nevezed érdekes embereknek, akikkel együtt jársz? Még csak nem is nagyon kedvesek. Olyan kemények, hogy egyre lejjebb csúsznak Európán, mint a szögek a liszteszsákban, és a végén már ki is lógnak belőle, egyenesen a Földközi-tengerbe.
Nicole egy nevet szegezett neki mérgében.
- Harmadrendű. Megbízható, jó árucikk, kezdők számára - felelte a férfi.
- Colbyék. Legalábbis az asszony.
- A megtestesült középszer.
- Kalb márki és a felesége.
- Ha az asszony nem élne kábítószerekkel, és a férfi nem lenne más furcsa szokások rabja.
- Hát akkor hol vannak az érdekes emberek? - kérdezte Nicole türelmetlenül.
- Valahol messze és magányosan. Nem járnak falkaszámra, legfeljebb nagy ritkán.
- És te? Lóhalálában rohannál, ha ezek közül bármelyik is meghívna. Elképesztőbb dolgokat hallottam rólad, mint amilyeneket egyáltalán ki tudsz találni. Nincs olyan ember, aki, mondjuk, félévi ismeretség után elfogadná egy tízdolláros csekkedet. Ingyenélő vagy és élősdi vagy és minden ...
- Hallgass csak egy pillanatra - szakította félbe a férfi. - Nem akarom elrontani ezt az ütést ... És azt sem akarom, hogy áltasd magad - folytatta. - Abba, amit te nemzetközi társaságnak nevezel, éppolyan nehéz bejutni, mint például a Kaszinó nyilvános helyiségeibe; igaz, hogy abból élek, amit kiszipolyozok belőlük, de még így is hússzor annyit adok, mint kapok. Az egész bandából csak mi, élősködők érünk valamit, és azért ragaszkodunk hozzájuk, mert rájuk vagyunk szorulva.
Nicole nevetett; nagyon tetszett neki a férfi, és arra gondolt, milyen mérges lenne Nelson, ha észrevenné, hogy Oscar zsebre vágta a körömvágó ollóját, és az aznapi New York Heraldját.
"Különben is - gondolta, mikor déltájban hazafelé hajtott -, nemsokára hátat fordítunk az egésznek, és meg fogunk komolyodni, és szülünk egy gyereket. Csak még ezt az egy nyarat kivárjuk."
Egy percre megállt valamelyik virágkereskedés előtt, és látta, hogy egy fiatal nő jön ki, nagy csokor virággal a karján. A fiatal nő rávetett egy pillantást színes csomagja mögül, és Nicole mindjárt észrevette, milyen csinos, utána azt is, hogy ismerős az arca. Valaki, akit ismert, de csak futólag; a neve nem is jutott eszébe, így hát nem is bólintott, és meg is feledkezett a találkozásról egész délutánig.
Tizenketten jöttek el ebédre: Goldingék társasága a vitorlásról, Liddell és Cardina Miles, Mr. Dane - hét különböző nációt számolt össze; köztük volt egy francia szépasszony, Madame Delauney, akit Nicole könnyedén csak "Nelson nőjének" emlegetett; de ma, mikor megint úgy mutatta be valakinek, hogy "Nelson nője", elfogta az undor ettől a tréfás elnevezéstől.
Ebéd közben Nicole hangosan bejelentette:
- Nelson meg én új életet kezdünk.
Mindenki bizonygatni kezdte, hogy igen, ők is új életet kezdenek.
- Ez az élet - mondta az egyik - megfelel az angoloknak, hiszen ők már a haláltáncukat járják ... tudjátok, mikor a körülzárt erődben mulatnak, és a lázadók már ott vannak a kapukban. Látni lehet az arcukon, tánc közben, csupa feszültség. Tudják, mi jön, és várják, és nem látnak kiutat. De ti, amerikaiak, ti nem tudjátok ezt élvezni. Ha fel akarjátok tenni azt a zöld kalapot vagy puhakalapot vagy mi a neve, először is be kell hogy csípjetek hozzá.
- Új életet fogunk kezdeni - mondta Nicole határozottan, de belül valami tiltakozott ellene: "Milyen kár ezért a gyönyörű kék tengerért, ezekért a szép napokért." Mi jöhet utána? Beletörődni, hogy enyhül a feszültség? Valahogy Nelson dolga lett volna választ találni erre. Egyre elégedetlenebb, hogy nem viszi semmire, és ebből a türelmetlenségből kellene kirobbannia az ő új életüknek, vagy még pontosabban: életkedvüknek és elégedettségüknek. Ezzel a csodával kellene hozzájárulnia a dolgokhoz neki, a férfinak.
- Hát akkor viszontlátásra, drágáim.
- Pompás ebéd volt.
- Ne feledkezzetek meg az új életről.
- Mikor is látunk titeket?
A vendégek elindultak lefelé az ösvényen, az autójuk felé. Csak Oscar maradt Nicole-lal a teraszon, kissé mámorosan a likőrtől, és beszélt, beszélt egy lányról, akit meghívott, hogy nézze meg a bélyeggyűjteményét. Nicole egy pillanatra belefáradt az emberekbe, alig várta, hogy egyedül lehessen, így hát nem sokáig figyelt rá, felvette a virágokkal teli üvegvázát az ebédlőasztalról, és az üvegajtón keresztül besétált a homályos, sötét villába, és Oscarnak csak a hangja kígyózott utána, ahogy tovább magyarázott, odakint.
Mikor keresztülment az első szobán, még mindig hallotta Oscar szavait a teraszról, de már egy másik hang is megütötte a fülét, a következő szobából, egyre inkább elnyomva Oscar hangját.
- Csókolj meg még egyszer - mondta a hang, aztán elhallgatott. Nicole is megállt, megmerevedett, és a csendet csak Oscar távoli dünnyögése törte meg.
- Vigyázz.
Nicole felismerte Noel Delauney enyhén franciás kiejtését.
- Torkig vagyok már a vigyázassál. Különben is kint vannak a teraszon.
- Ne, mégis inkább a szokott helyen.
- Szívem, édes szívem.
Oscar Dane hangja, kintről a teraszról, unottá vált, majd elhallgatott, és Nicole, mintha éppen ez szabadította volna meg a ránehezedő bénaságtól, megint lépett egyet - maga sem tudta, előre vagy hátra. Mikor a sarka koppant a padlón, hallotta, hogy azok ketten a szomszéd szobában hirtelen szétugranak.
Aztán bement. Nelson éppen rágyújtott egy cigarettára; Noel, hátat fordítva, nyilván a kalapját vagy táskáját kereste egy széken. Inkább riadtan, mint haragosan, Nicole odavágta vagy csak ellökte magától a kezében szorongatott üvegvázát. Ha egyáltalán valaki felé dobta, Nelson volt az, de mintha az érzelmei kormányozták volna az élettelen tárgyat, a váza elrepült Nelson mellett, és az éppen visszaforduló Noel Delauney arcához és halántékához vágódott.
- Megállj, hé! - kiáltott fel Nelson.
Noel lassan a mellette álló székbe roskadt, a keze lassan felemelkedett, hogy eltakarja az arcát. A váza sértetlenül gurult végig a vastag szőnyegen, hullottak belőle a virágok.
- Vigyázz magadra! - Nelson már ott volt Noel mellett, és megpróbálta félrehúzni a kezét, hogy lássa, mi történt.
- C'est liquide - suttogta Noel. - Est-ce que c'est le sang?
Nelson erőszakkal elhúzta a kezét, és lihegve kiáltotta: - Nem, csak víz! - és aztán Oscarnak, aki megjelent a küszöbön: - Hozz konyakot! - és Nicole-nak: - Te őrült vagy, te megőrültél!
Nicole nehezen lélegzett, nem szólt semmit. Megérkezett a konyak, és a csend tovább tartott, mintha valamilyen műtétet figyelnének; Nelson belekényszerített egy pohárral Noelba. Nicole odaintett Oscarnak, hogy ő is kér, és úgy látszik, nem merték megtörni a csendet, mert mind ittak. Aztán Noel és Nelson egyszerre szólalt meg:
- Légy szíves a kalapomat ...
- Életemben ilyen ostoba ...
- ... azonnal elmegyek.
- ... dolgot nem láttam; én ...
Mind Nicole-ra néztek, ő pedig ezt mondta:
- Hozzátok fel a kocsiját ide a bejárathoz.
Oscar máris indult.
- Biztos, hogy nincs szükséged orvosra? - kérdezte Nelson aggodalmasan.
- El akarok menni.
Egy perc múlva, mikor a kocsi elindult, Nelson visszaiött a szobába, és töltött magának még egy pohár konyakot. Lassan csillapuló izgalom öntötte el, látni lehetett az arcán; Nicole észrevette, és látta azt is, hogy Nelson iparkodik majd legjobban kihasználni a helyzetet.
- Szeretném tudni, miért csináltad ezt - fordult Nicole-hoz. - Nem, Oscar, csak maradj. - Nelson már látta, hogyan fog szétáradni a hír a társaságban. - Mi okod lehetett ...
- Te csak hallgass! - vágta oda Nicole.
- Ha megcsókoltam Noelt, az még nem olyan borzalmas dolog. A világon semmi jelentősége nincs.
Nicole megvető hangon mondta:
- Hallottam, mit mondtál neki.
- Megőrültél.
Úgy mondta, mintha tényleg megőrült volna. Nicole féktelen haragra gerjedt.
- Hazudsz! Egész idő alatt megjátszottad a becsületest, aki a szívén viseli, mit csinálok, és egész idő alatt enyelegtél a hátam mögött ezzel a kis ...
Erős kifejezést használt, és szinte megrészegedve ettől a szótól, nekiugrott Nelsonnak. A férfi, hogy védje magát a hirtelen támadás ellen, gyors mozdulattal felemelte a karját, és keze feje Nicole szemgödréhez vágódott. Nicole, akárcsak Noel tíz perccel korábban, arcára tapasztotta a kezét, és a földre esett zokogva.
- Nem gondoljátok, hogy most már elég? - kiáltotta Oscar.
- De - ismerte be Nelson -, azt hiszem, igen.
- Menj ki a teraszra, és szellőztesd ki a fejed. Odasegítette Nicole-t a heverőhöz, megfogta a kezét, és leült mellé.
- Szedd össze magad, kislány ... szedd össze magad - ismételgette. - Azt hiszed, te vagy Jack Dempsey? Francia nőkkel nem szabad pofozkodni; még kártérítést követelnének.
- Azt mondta neki, hogy szereti - sírt fel Nicole hisztérikusan. - És az a nő azt mondta, hogy várja a szokott helyen ... Csak nem oda ment?
- Kint van a teraszon, sétál fel és alá, bánja, mint a kutya, hogy véletlenül megütött, és hogy valaha is találkozott Noel Delauney-val.
- De így volt!
- Talán rosszul hallottad, és különben sem érdekes az egész.
Húsz perc múlva Nelson hirtelen bejött, és térdre rogyott a felesége mellett. Mr. Oscar Dane - megerősödve abban a hitében, hogy jóval többet ad, mint kap - tapintatosan és őszinte megkönnyebbüléssel kihátrált a szobából.
Ujabb egy óra múlva Nelson és Nicole kart karba öltve hagyták el a házukat, és lassan lesétáltak a Café de Paris-ba. Sétáltak és nem autón mentek, mintha vissza akartak volna találni hajdani egyszerűségükhöz, mintha ki akartak volna bogozni valamit, ami alaposan összekuszálódott, Nicole elfogadta Nelson magyarázatait, nem azért, mert hitelesek voltak, hanem mert szenvedélyesen hinni akart bennük. Hallgatagok és szomorúak voltak mindketten.
A Café de Paris ilyenkor nagyon kellemes, a lenyugvó nap keresztülsüt a sárga vászonredőnyökön és vörös napernyőkön, mintha színes üvegből lennének. Mikor Nicole körülnézett, észrevette a fiatal nőt, akivel délelőtt találkozott. Most egy férfi is volt mellette, és Nelson mindjárt felismerte őket: a fiatal pár Algírból, majdnem három évvel azelőtt találkoztak velük.
- Megváltoztak - mondta. - Azt hiszem, mi is, de nem ennyire. Szigorúbb lett az arcuk, és a férfi kicsapongónak látszik. A világos szeműeken hamarabb meglátszik a kicsa-pongás. A lány, mint mondani szokás tout ce qu'il y a de chic, de az ő arcában is van valami rideg vonás.
- Nekem tetszik.
- Mondd, menjek oda hozzájuk, és kérdezzem meg, hogy csakugyan ők azok?
- Ne menj! Ilyesmit csak unatkozó turisták csinálnak. Nekik is van társaságuk.
Ebben a percben mások is odatelepedtek a fiatal pár asztalához.
- Mi lesz a mai estével, Nelson? - kérdezte egy kis idő múlva Nicole. - Gondolod, hogy elmehetünk Goldingékhoz, azok után, ami történt?
- Nemcsak hogy elmehetünk, el is kell mennünk. Ha már elterjedt a hír, és nem megyünk oda, akkor mi magunk kínáljuk oda nekik a jó csámcsogni való pletykát ... Hé, mi a csuda ...
Valami botrányos és zajos dolog történt a kávéházban; egy asszony felsikoltott, az egyik asztal mellől felugráltak a vendégek, egy emberként hajoltak össze és megint széjjel. Aztán a többi asztaloknál is felálltak az emberek, és közelebb nyomakodtak, Kellyék egy másodpercre megpillantották az ismerős nő arcát: sápadt volt és eltorzult a haragtól. Nicole riadtan rángatta meg Nelson kabátujját.
- Menjünk innen, többet már nem bírok elviselni. Vigyél haza. Mindenki megőrült ma?
Hazamenet Nelson ránézett Nicole-ra, és meghökkenten vette tudomásul, hogy mégsem fognak elmenni Goldingék vacsorájára. Nicole szeme körül máris látni lehetett egy félreérthetetlen és élesen kirajzolódó fekete karikát, és tizenegy órakor ezen a szemen már a fejedelemség minden szépítőszere sem tud segíteni. Nelson szíve összeszorult, és elhatározta, hogy nem szól róla, míg haza nem érnek.
Van valahol a katekizmusban egy bölcs tanács: kerüljük a bűnre vezető alkalmakat. Kellyék is egy hónap múlva, amikor Párizsba költöztek, lelkiismeretesen összeírták, hova nem járnak, és kikkel nem találkoznak a jövőben. Az előbbiek közt szerepelt néhány híres bár, egy-két nagyon szolid hely kivételével valamennyi éjszakai mulató, valamennyi, bármilyen néven nevezendő hajnali mulató, és minden olyan nyaralóhely, amelynek a tivornyázás, zajos és féktelen tivornyázás volt a fő vonzereje.
A kerülendő emberek listája az elmúlt két évben megismert társaság tagjainak háromnegyed részét tartalmazta. Mindezt nem előkelősködésből, hanem önnön egyéniségük megőrzése érdekében tették, és a szívük mélyén bizony féltek, hogy ezzel minden emberi kapcsolat lehetőségét egyszer s mindenkorra elvágják.
A világ tele van kíváncsisággal, és sok embernek az adja meg az egyedüli értékét, hogy nehezen lehet hozzájuk férni. Nicole-ék rájöttek, hogy mások is vannak Párizsban, akik csak a tömegtől elzárkózó emberek iránt érdeklődnek. Korábbi társaságuk főleg amerikaiakból állt, néhány európaival fűszerezve; a mostani főleg európaiakból, néhány amerikaival borsozva-paprikázva. Ez az utóbbi az úgynevezett "jó társaság" volt, és itt-ott már a "legjobb társasággal" is érintkezett, a nagy állásokkal, nagy vagyonokkal, néha nagy tehetséggel, de mindig nagy hatalommal rendelkezők körével. Nicole-ék nem voltak bizalmas viszonyban a legelőkelőbbekkel, de új barátaik már a konzervatívabb fajtához tartoztak. Nelson különben megint festeni kezdett; műtermet tartott fenn, és mindketten ellátogattak Brancusi, Léger és Deschamps műtermébe is. Úgy látszott, hogy most már bekerültek valahova, és ha bizonyos fajta zajos mulatságokról hallottak, szánakozva gondoltak vissza Európában töltött első éveikre, és korábbi ismerőseiket csak úgy emlegették: "az a banda" meg "akikre annyi időt pocsékoltunk".
Így aztán, bár megtartották saját szabályaikat, mégis gyakran fogadtak vendégeket otthon, és gyakran mentek el másokhoz. Fiatalok voltak és csinosak és értelmesek; tudták, mi illik és mi nem, és ehhez is tartották magukat. Különben is természetüknél fogva bőkezűek voltak, és a józan ész keretein belül szívesen fizettek.
Ha elmentek valahova, rendszerint inni kellett. Ez nem sok örömet jelentett Nicole számára, aki rettegett attól, hogy elveszít valamit előkelő ápoltságából, egy parányi hamvasságot, egy elismerő pillantást, de Nelson, lelke mélyén elkeseredve, éppen olyan szívesen ivott ezeken a szűk körű vacsorákon, mint régen, abban a duhaj világban. Nem volt részeges, nem viselkedett feltűnően vagy ostobán, de egyszerűen nem volt kedve társaságba járni, ha nem ivott. Komolyabbnak kellett volna lennie és felelősségteljesebbnek, és ezért Nicole úgy határozott az első párizsi esztendő végeztével: ideje, hogy gyerekük legyen.
Ez idő tájt találkoztak össze Chiki Sarolai gróffal. A gróf az osztrák császári udvarból fennmaradt vonzó ereklyének számított, vagyon, sőt a vagyon reménye nélkül, de kitűnő társadalmi és pénzügyi összeköttetésekkel Franciaországban. Húga de la Clos d'Hirondelle márkihoz ment feleségül, aki nemcsak a régi nemesség egyik tagja, hanem Párizs egyik sikeres bankárja is volt. Chiki gróf hol itt tűnt fel, hol ott, és nyíltan másokon élősködött, körülbelül úgy, mint Oscar Dane, csak egészen más társadalmi körben.
Az amerikaiak iránt különös előszeretettel viseltetett: megindító buzgalommal csüggött ajkukon, mintha arra várna, hogy előbb vagy utóbb kicsúszik a szájukon a varázsige, milyen módon lehet pénzt sajtolni belőlük. Az első véletlen találkozás után Kellyék kerültek érdeklődésének középpontjába. Nicole terhességének hónapjaiban szinte szünet nélkül náluk tanyázott, és fáradhatatlanul érdeklődött az amerikai bűnözés, tolvajnyelv, gazdasági vagy társasági szokások legapróbb részletei iránt is. Idejárt ebédelni vagy vacsorázni, ha nem volt hová mennie, és hallgatólagos elismerésül rábeszélte a húgát, hogy látogassa meg Nicole-t, akinek roppantul hízelgett ez a látogatás.
Elintézett ügy volt, hogy amikor Nicole-nak be kell mennie a kórházba, Chiki ott marad Kellyék lakásában, hadd legyen társasága Nelsonnak - Nicole nem lelkesedett a gondolatért, mert Nelson és Chiki együtt szoktak inni. De éppen aznap, amikor ezt elhatározták, a gróf azzal állított be, hogy Kellyék is hivatalosak sógorának legközelebbi híres szajnai "fedélzeti estélyére", és hogy az estély időpontja, igen szerencsésen, három héttel a kisbaba érkezése után lesz. Így aztán, mihelyt Nicole bevonult az Amerikai Kórházba, Chiki gróf beköltözött a lakásba.
Nicole-nak fia született. Egy időre teljesen megfeledkezett az emberekről, társadalmi helyzetükkel és érdemeikkel együtt. Még csodálkozott is, hogyan lehetett ilyen sznob, hiszen az új kis jövevény mellett, akit napjában nyolcszor a melléhez emelt, minden csak hiúságnak látszott.
Két hét múlva Nicole hazaköltözött a kisfiúval, de Chiki és az inasa továbbra is ott maradt. Magától értetődő volt, hogy a gróf azzal a finom tapintattal, amelyet Kellyék még csak mostanában ízleltek meg, csakis sógorának estélyéig marad, de a lakás szűk volt, és Nicole alig várta, bárcsak menne már. Most azonban, de la Clos d'Hirondelle-ék meghívásának jóvoltából megvalósuláshoz közeledett az a régi terve, hogy ha már az embernek társaságba kell járnia, járjon a legelőkelőbbek közé.
A nagy nap előtti estén Nicole egy heverőn elnyúlva hallgatta, hogyan magyaráz az estélyről Chiki gróf, aki szemmel láthatóan sokat segített a rendezésben.
- Mindjárt érkezéskor mindenkinek két amerikai koktélt kell innia, még mielőtt a fedélzetre léphet. Ez a belépőjegy.
- De én azt hittem, hogy az igazi előkelő franciák, a Faubourg Saint-Germain, és a többi, és a többi, egyáltalán nem isznak koktélt.
- Ó, az én családom roppant modern felfogású. Számos amerikai szokást átvettünk.
- És kik lesznek ott?
- Mindenki! Mindenki, aki számít Párizsban.
Fényes nevek villantak meg Nicole szeme előtt. Nem is tudta megállni, hogy másnap, mikor az orvos meglátogatta, bele ne szője mindezt a társalgásba. Nagyon meg volt ütközve az orvos hitetlenkedő, csodálkozó tekintetén.
- Nem tudom, jól értettem-e? - kérdezte az orvos. - Úgy értettem, mintha azt mondta volna, hogy holnap bálba akar menni?
- Hát persze - dadogta Nicole. - Miért is ne?
- Kedves asszonyom, ön két hétig még a lábát sem teheti ki a házból; és további két hétig szó sem lehet táncról vagy más megerőltető mozgásról.
- De hisz ez nevetséges! - kiáltotta Nicole. - Három hét már elmúlt! Esther Sherman például elutazott Amerikába, alig ...
- Az nem számít - szakította félbe az orvos. - Minden eset más és más. Itt van egy kis komplikáció, és ez parancsolóan előírja, hogy mindenben követnie kell utasításaimat.
- Úgyis csak két órára mentem volna el, hiszen haza kell jönnöm a kisbabát ...
- Még két percre sem.
A hang komolyságából Nicole érezte, hogy az orvosnak igaza van, de Nelsonnak csak nem említette az egész dolgot. Inkább azt mondta, hogy fáradt, valószínűleg nem is tud elmenni, és éjszaka, éberen, azt latolgatta, mi erősebb, a csalódása-e vagy a félelme. Mikor felébredt, hogy hajnalban megszoptassa a gyereket, azt gondolta:
"De ha csak tíz lépést tennék összesen, az autótól az első székig, és csak egy félórát üldögélnék ... "
A végső lökést az adta meg, amikor a hálószoba egyik székére terítve meglátta a Callet-tól származó halványzöld estélyi ruhát. Mégis elment.
Miközben a vendégek felkapaszkodtak a fedélzetre, felmutatták a meghívójukat, és hozzá kedélyeskedve lehajtották a koktélokat, Nicole, valahol a hajóhídon topogva és várakozva rádöbbent, hogy hiba volt eljönnie. Szerencsére nem volt hosszadalmas a fogadás, csak vendéglátóikat üdvözölték, aztán Nelson szerzett neki egy széket a fedélzeten, és a rosszullét egykettőre elmúlt.
Most már örült, hogy eljött. A hajót apró lampionok díszítették, és a Szajna sötét vizén táncoló csillagokkal, a hidak pasztellszínével együtt olyan volt az egész, mint valami megelevenedett álom az Ezeregyéjszakából. A partokon valóságos tömeg verődött össze tágra nyílt szemű bámészkodókból. A pezsgősüvegek csapatostól, díszmenetben vonultak el előtte, és a zene nem volt hangos és tolakodó, úgy szivárgott le hozzájuk a felső fedélzetről, mint tortára a hab. Hirtelen észrevette, hogy nem ők az egyedüli amerikaiak, ott látta a fedélzeten Liddell Milesékat, akikkel évek óta nem találkozott.
Mások is voltak ott ugyanabból a társaságból, és Nicole egy kis csalódást érzett. Hátha mégsem ez a márki legelőkelőbb estélye. Jól emlékezett, hogy anyjának is voltak otthon második fogadónapjai. Megkérte Chikit, aki ott ült mellette, hogy mutogassa meg a nevesebb vendégeket, de hiába érdeklődött név szerint is a szerinte legjobbnak számító társaság, az előkelő társaság néhány tagja iránt, Chiki olyasféle határozatlan válaszokat adott, hogy "nincsenek Párizsban" vagy "majd később érkeznek" vagy "sajnos, nem jöhettek el". Mintha látta volna azt a lányt is, aki botrányt csinált Monte Carlóban, a Café de Paris-ban, de nem volt biztos benne, mert érezte, hogy a hajó lassú, alig észrevehető mozgásától megint rosszul lesz. Elküldött Nelsonért, hogy vigye haza.
Rögtön visszajöhetsz, persze. Nem kell rám várnod, azonnal lefekszem.
Nelson az ápolónő gondjaira bízta, aki feltámogatta Nicole-t a lépcsőn, és segített, hogy minél gyorsabban levetkőzzön.
- Rettenetesen fáradt vagyok - mondta Nicole. - Legyen szíves, tegye el a gyöngyeimet.
- Hova?
- Ott az ékszeres doboz az öltözőasztalon.
- Nem találom - mondta az ápolónő néhány pillanat múlva.
- Akkor a fiókban.
Az ápolónő teljesen feltúrta az öltözőasztalt, de hiába.
- Pedig ott kell lennie - Nicole megpróbált felemelkedni, de kimerülten visszahanyatlott. - Legyen szíves, nézze meg még egyszer. Minden benne van ... anyám ékszerei, meg az én eljegyzási dolgaim.
- Nagyon sajnálom, Mrs. Kelly. Nem találok a szobában semmi olyat, ami megfelelne a leírásnak.
- Keltse föl a lányt.
A lány sem tudott semmiről; aztán, hosszadalmas faggatás után mégis eszébe jutott valami. Sarolai gróf inasa elment, és elvitte a gróf bőröndjét, félórával madame távozása után.
A heves, görcsös fájdalom szorításában, egy hirtelen kihívott orvossal az ágya mellett Nicole úgy érezte, órák múlnak el, mire Nelson hazaér. Nelsonnak halálsápadt volt az arca, és szikrát szórt a szeme. Egyenesen berontott Nicole szobájába.
- Mit képzelsz ... - kérdezte dühödten. Aztán meglátta az orvost. - Az istenért, mi baj van?
- Úgy kínlódom, mint egy kutya, Nelson, és eltűnt az ékszeres dobozom, és Chiki inasa is eltűnt. Értesítettem a rendőrséget ... Talán Chiki tudni fogja, hogy az a fickó ...
- Chiki ebbe a házba a lábát sem teszi be többé - mondta Nelson lassan. - Tudod, ki adta azt az estélyt? Van valami fogalmad arról, kinek az estélye volt? - Keserűen felkacagott. - A mi estélyünk volt ... érted, a mienk! Mi adtunk estélyt, nem tudtunk róla, de mi adtuk.
- Maintenant, monsieur, il ne jaut pas exciter madame - kezdte az orvos.
- Különösnek tartottam, hogy a márki hamar hazament, de egész a végéig nem gyanítottam semmit. Ők is csak vendégek voltak ... Chiki hívott meg mindenkit. Mikor mindennek vége volt, jöttek a szállítók és a zenészek, hogy hova küldjék a számlákat. És annak a gyalázatos Chikinek volt képe kijelenteni, hogy azt hitte, tudom az egészet. Azt mondta, nem ígért ő, csak annyit, hogy ez is olyan estély lesz, amilyet a sógora szokott adni, és hogy a húga is eljön. Azt mondta, talán részeg voltam, vagy nem értek elég jól franciául. Mintha nem angolul beszéltünk volna vele, mióta csak ismerjük.
- Nehogy fizess! - mondta Nicole. - Én egy fillért se fizetnék.
- Én is ezt mondtam, de akkor pereskedni fognak a hajókölcsönzők meg a többiek. Tizenkétezer dollárt kérnek.
Nicole hirtelen ellankadt.
- Menj innen! - kiabálta. - Nem érdekel az egész. Ellopták az ékszereim, és beteg vagyok, beteg, beteg!
Történetünk egy külföldi utazásról szól, és a földrajzi elemet nem szabad elhanyagolni benne. Nem meglepő, hogy Kelly-ék végül is Észak-Afrika, Olaszország, a Riviéra, Párizs és a közbeeső pontok után Svájcba mentek. Svájc az az ország, ahol nagyon kevés dolog kezdődik, de nagyon sok ér véget.
Kellyék többé-kevésbé maguk választották meg korábbi tartózkodási helyeiket, Svájcba azonban már kényszerűségből jöttek. Alig több, mint négyéves házasok voltak, amikor egy tavaszi napon megérkeztek az Európa kellős közepén fekvő tóhoz. Békés és derűs hely, füves dombokkal, a hegyek körfüggönyével és levelezőlap-kék vízzel, de a víz a felszín alatt baljósan komor az Európa minden szögletéből ideáramló testi-lelki nyomorúságtól. Kilábalni a kimerültségből, vagy találkozni a halállal. Vannak itt iskolák is, és a napfényes strandokon fiatalok hancúroznak a vízben; itt van Bonivard börtöne és Kálvin városa, és éjjel Byron és Shelley árnya kísért még a ködös partokon; de az a Genfi-tó, amelyhez Nelson és Nicole eljött, a szanatóriumok és gyógyszállók sivár tava volt.
Mert, valamilyen rejtelmes összhang jóvoltából - amely továbbra is élt és munkálkodott a minden dolgukat kísérő balszerencse felszíne alatt is - egyszerre hagyta cserben mindkettőjüket az egészség. Nicole egy szálló erkélyén feküdt, és két egymást követő műtét után most tért lassankint magához; Nelson pedig két mérföldre tőle egy kórházban viaskodott az életéért a sárgasággal. Huszonkilenc esztendejének erőtartalékai keresztülsegítették a legrosszabbon, de még így is hosszú hónapokon keresztül kímélnie kell magát. Sokszor elgondolkoztak, miért pont őket érte ez a balszerencse mindazok közül, akik Európa-szerte a gyönyört hajhásszák.
- Túl sok ember volt már az életünkben - mondta Nelson. - Sosem tudtunk ellenállni nekik. Milyen boldogok voltunk az első évben, amikor még nem voltak ismerőseink.
Nicole igazat adott neki.
- Ha egyedül lehetnénk - úgy igazán egyedül -, ki tudnánk alakítani a magunk életformáját. Ugye, megpróbáljuk, Nelson?
De voltak olyan napok is, amikor mindketten kétségbeesve vágyakoztak valamilyen társaság után, bár titkolták egymás elől. Olyan napok, amikor vizsgálgatták a hájasokat és ösztövéreket, a nyomorultakat és összetörteket, akik a világ minden részéről megtöltötték a szállodát, és keresték, nincs-e közöttük egy érdekes egyéniség. Új életet jelentett ez mindkettejük számára, és ennek az életnek nem volt más eseménye, mint a két orvos naponta megismétlődő látogatásai, a levelek és újságok érkezése Párizsból, egy kis séta a faluban, a domb oldalán vagy nagy néha az út lefelé, a függővasúton a jellegtelen tóparti üdülőtelepre: a Kursaal, a füves part, a teniszklubok és városnéző autóbuszok. Tauchnitz-kiadványokat és sárga fedelű Edgar Wallace-okat olvasgattak; mindennap, ugyanabban az órában megnézték, hogyan fürösztik a kisbabát; háromszor egy héten vacsora után a társalgóban egy közönyös és ártalmatlan zenekar játszott; ez volt minden.
És néha robbanásokat lehetett hallani a tó túlsó partján elterülő szőlőhegyekről; ez azt jelentette, hogy elsütötték az ágyúkat a jégveréssel fenyegető fellegekbe, védekezésül a közelítő vihar ellen; a vihar gyorsan jött, csak úgy zuhogott a víz, előbb az égből, aztán valóságos vízesésekben a hegyekről, nagy zajjal áradva lefelé az utakon és a kőárkokban; sötét, riasztó égbolttal érkezett, vadul indázó villámokkal, fülsiketítő, világrengető mennydörgéssel, és közben a szálló fölött tépett-szaggatott felhők futottak a széllel. A tó és a hegyek teljesen eltűntek; a szálló magára maradva meglapult a zűrzavarban, égiháborúban és sötétségben.
Egy ilyen vihar alatt, amikor egyetlen ajtó kinyitása valóságos szélrohamot és ítéletidőt szabadított be a hallba, találkoztak Kellyék hónapok óta először ismerősökkel. A hallban ültek, a többi tépett idegzetű áldozat társaságában, mikor felfigyeltek két újonnan érkezett vendégre: egy férfi és egy asszony volt, megismerték, az a pár, amelyet először Algírban láttak, és azóta többször is az útjukba sodródott. Nelsonnak és Nicole-nak ugyanaz a kimondatlan gondolat jutott eszébe. Mintha a sors akarta volna, hogy itt, ezen az elhagyatott helyen végre megismerkedjenek velük, és látták, hogy más házaspárok is ugyanígy, óvatosan, szemügyre veszik őket. Kellyéket valami mégis visszatartotta. Hiszen épp az imént panaszkodtak arról, hogy túl sok ember volt már az életükben.
Később, mikor a vihar csendes esővé szelídült, Nicole a nő közelében ült az üveges teraszon. Olvasást színlelt, és alaposan megszemlélte a nő arcát. Tapintatlanul firtató arc volt, rögtön látta, alighanem számító is; az értelmes, de soha meg nem nyugvó szemek gyors pillantással pásztázták végig az embereket, mintha csak az értéküket latolgatnák. "Hihetetlenül önző" - gondolta Nicole, egy kis undorral. Ami a továbbiakat illeti, az arcszíne sápadt, a szeme kissé táskás a betegségtől; mindez a karok és lábak petyhüdtsé-gével együtt megrokkant egészségről árulkodott. Drágán, de kissé hanyagul öltözködött, mint aki nem nagyon törődik a szálló vendégeivel.
Nicole végül is úgy döntött, hogy a nő nem tetszik neki; örült annak, hogy nem beszéltek egymással, és csodálkozott, hogy nem vette észre ezeket a dolgokat már korábban, amikor a nő az útjába keveredett.
Vacsoránál beszámolt érzéseiről Nelsonnak, és a férfi igazat adott neki.
- A bárban összeakadtam a férjével, észrevettem, hogy mind a ketten csak ásványvizet iszunk, és már éppen mondára akartam valamit. De jobban megnéztem a képét a tükörben, és úgy határoztam: inkább nem. Annyira erőtlen, és elpuhult arc, hogy szinte kicsinyesnek látszik: az a fajta, akinek öt-hat pohár ital kell, hogy szembe tudjon nézni a világgal, és uralkodni tudjon magán.
Vacsora után elállt az eső, és gyönyörű volt az éjszaka. Kellyék egy kis levegőre vágytak, és lesétáltak a sötét kertbe; útközben összetalálkoztak a sokat emlegetett párral, de azok hirtelen befordultak egy mellékösvényre.
- Úgy látszik, ők sem vágyakoznak jobban utánunk, mint mi őutánuk - nevette el magát Nicole.
Kószáltak egy kicsit a vadrózsabokrok, és mindenféle nedves, édes illatú virágágyak között. A szálló alatt, ahol a hegy háromszáz métert zuhan meredeken a tó felé, fénygyöngysor húzódott: Montreux és Vevey, aztán egy homályos ékkő: Lausanne; a tó túlsó partjáról átderengő csillogás: Evian és Franciaország. Valahonnan a mélyből, valószínűleg a Kursaalból, jellegzetes tánczene hallatszott - amerikai, gondolták, bár mostanában az amerikai számok csak több hónapos késéssel jutottak el a fülükbe, csak halvány visszhangjai voltak a távoli eleven muzsikának.
A Dent du Midi fölött, a tovatűnt vihar utóvédjeként tornyosuló fekete felhők mögül előbújt a hold, és a tó csillogni kezdett: a sok távoli fény, a zene olyan volt, mint a reménység, mint a varázsos messzeség, amelyből a gyerekek nézik a világot. Szívében Nelson is, Nicole is visszagondolt azokra az időkre, amikor még az egész világot ilyennek látták. Nicole csendesen belekarolt Nelsonba, és közelebb húzta magához.
- Megint ilyen lehetne minden - suttogta. - Nem próbálhatnánk meg újra, Nelson?
Elhallgatott, mert a közelben két sötét árnyék bukkant fel, és megállt, lefelé nézve a tó felé.
Nelson átölelte Nicole-t, és magához szorította.
- Csak azt nem tudjuk, hol is lehet a baj - folytatta Nicole. - Miért hagyott minket cserben a békesség, a szerelem, az egészség, egyik a másik után? Ha tudnánk, miért, ha valami megmagyarázná, miért, még meg lehetne próbálni. Én nagyon komolyan megpróbálnám.
A Berni Alpok fölött felszálltak az utolsó felhők. Hirtelen, a vihar végső hevével fellobbant nyugaton még egy vakító fehér villám. Nelson és Nicole megfordultak, ugyanakkor megfordult a másik pár is, és egy pillanatra nappali fény árasztotta el az éjszakát. Aztán újra sötétség, a mennydörgés utolsó tompa moraja és Nicole éles, riadt kiáltása. Nekitámaszkodott Nelsonnak; a sötétben is látta, hogy a férfi arca éppolyan sápadt és merev, mint az övé.
- Láttad? - kiáltotta alig hallhatóan. - Láttad őket?
- Láttam!
- Mi vagyunk! Mi vagyunk azok! Hát nem látod?
Remegve tapadtak össze. A felhők beleolvadtak a hegyek sötét tömegébe; mikor Nelson és Nicole egy perc múlva körülnézett, látták, hogy egyedül vannak a hold szelíd ragyogásában.
Katona Tamás fordítása
Bizonyos, hogy az élet mindenestül a megtörettetés története, de a folyamat drámai része - a külvilágtól kapott vagy annak tulajdonított csapások, a váratlan ütések, melyeket nem felejtünk, bajainkért okolunk, gyönge pillanatainkban barátainknak elpanaszolunk - nem mutatkozik meg egyszerre minden következményében. Van egy másfajta csapás is, mely bensőnkből támad: meg sem érzed, csak amikor már késő ellene tenni bármit is, és ha végsőleg fölismerted, többé már nem lehetsz az, aki voltál. Az egyik fajta összeomlás mintha egyszerre temetne maga alá, a másik szinte észrevétlen nő, de annál hirtelenebb a rádöbbenés.
Mielőtt e rövid történethez hozzáfognék, hadd tegyek egy általános észrevételt. A fejlett értelem bizonysága, hogy egyszerre képes ellentétes gondolatokra és cselekvőerejét mégis meg tudja őrizni. Például valaki jelesül tudja, hogy minden reménytelen, és mégis el van szánva rá, hogy ezen változtasson. Ez a bölcselet érettebb ifjúságomban lett előttem kedvessé, mikor láttam, hogy a valószínűtlen, az értelmetlen, sőt gyakran a lehetetlen válik lehetővé és igazsággá. Úgy látszott, uralkodhatunk az életen, ha egy kicsit helyén az eszünk. Mintha könnyedén meghódolt volna az értelemnek és erőnek, vagy mindkettő arányos együttesének. Romantikus dolognak tetszett, sikeres íróvá lenni - semmiképp sem számíthattunk akkora hírnévre, mint egy filmcsillagé, de ami papírra került, hosszabb életűnek ígérkezett - akkora erőre és hatalomra sem, mint a politikusoké vagy hitszónokoké, de náluk bizonnyal függetlenebbek lehettünk. Igaz, mesterségünk határain belül örökké elégedetlenek voltunk, de ami engem illet, soha más pályát nem választottam.
Ahogy a húszas évek múltak, valamivel elmaradva az én húszas éveimtől, a két nagy ifjúkori bánat, hogy nem voltam elég nagy (vagy elég jó) az egyetemi futballcsapatba, s hogy nem kerülhettem át Európába a háború alatt, a képzelt hősiesség gyermekes, éber álmodozásába oldódott, hasznosan, hisz így a nyugtalan éjszakákon is nyugodtan mehettem aludni. Életem nagy problémái mintha maguktól megoldódtak volna, ha pedig nehéz volt tetten érni őket, az ember úgy belefáradt, hogy már nem töprengett tovább az általánosabb dolgokon.
Tíz éve az élet nagyrészt személyes ügy volt. Ki kellett egyensúlyoznom az erőfeszítés hiábavalóságának és a küzdelem szükségességének ellentétes érzéseit, a bukás elvitathatatlan bizonyosságát és a "sikerre" való elszántságot, mi több, az ellentétet a múlt halotti jegye és a jövő nagy szándékai között. Ha ez sikerült a szokott bajok közepette, a családi, mesterségbeli és személyes problémákban, akkor az "én" folytatódhatott, nyílként vágódott a semmiből a semmibe, olyan erővel, hogy csak a nehézkedés törvénye tudta a föld felé téríteni.
Tizenhét évig - az önfeledt kószák és a központtól való távollét egy esztendejével - így alakultak a dolgaim, minden új teher csak derűs ígéret a holnapra. Nehezen éltem, igaz, de "Negyvenkilenc éves koromra egyenesben leszek!" - mondtam magamnak. Erre számíthatok. Annak, aki úgy élt, mint én, be kell érnie ennyivel.
És aztán, még tíz év e kritikus határvonalig, s hirtelen rádöbbentem, hogy idő előtt összetörtem.
Az ember sokféleképp kidőlhet: csődöt mondhat az értelme - ilyenkor megfosztják az elhatározás jogától; vagy a teste törik meg - ilyenkor nem marad más hátra, mint kiszolgáltatni magunkat a fehérköpenyeseknek; vagy az idegei mondják föl a szolgálatot. Egy visszataszító könyvben William Seabrook némi büszkeséggel és filmes hatásvadászattal elbeszéli, miképp lett belőle a társadalom terhe. Ami az ő alkoholizmusához vezetett, vagy együtt járt vele, az idegrendszerének összeomlása volt. És bár a jelen sorok írója nem így gabalyodott meg - azidőtt jó, ha félévenként egy korsó sört megivott -, mégis idegi reflexei ernyedtek el. Sok-sok bosszúság és könny.
Mi több - visszatérve kiinduló tételemhez, hogy az élet ravasz támadó -, összeomlásom fölismerése nem valamilyen csapás, hanem éppen egy ideiglenes mentesség nyomán következett be.
Nem sokkal előbb egy híres doktor rendelőjében ültem, és hallgattam a komor ítéletet. Visszatekintve, együtt járt vele valami megkönnyebbülés; intéztem tovább a dolgaimat a városban, ahol akkor éltem, nem sokat törődve, semmit sem gondolva azzal, hogy mi minden marad utánam elintézetlen, hogy mi lesz ennek a következménye, és ki lesz érte a felelős, amin a regényhősök annyit eszik magukat; végül is jó vásárt csináltam, bár mindig csak gyönge sáfára voltam a kezemre adott dolgoknak, még a tehetségemnek is.
De ösztönöm hirtelen és erőszakosan azt diktálta: mindenképp magamra kell maradnom. Látni se bírtam az embereket. Oly sokat láttam belőlük egész életemben - nem voltam ugyan túlzottan társaságkedvelő, de annál túlzottabban törekedtem rá, hogy azonosítsam magamat, eszméimet, sorsomat minden rendű-rangú emberrel, akikkel kapcsolatba kerültem. Mindig védelmeztem valakit, és mindig védelmezett valaki. Egyetlen reggelen végigéltem azokat az érzéseket, amelyeket Wellington Waterloonál. Kifürkészhetetlen ellenfelek és tántoríthatatlan barátok, szövetségesek világában éltem.
De most teljesen egyedül akartam lenni, és így kivontam magam a mindennapi gondok alól.
És ezután sem voltam boldogtalan. Elutaztam, és ott kevesebb volt az ember. Jóleső fáradtságot éreztem. Naphosszat heverésztem, néha húsz órát is átaludtam vagy átszun-dikáltam, és a közbeeső időben megpróbáltam konokul nem gondolkozni. Ehelyett listákban leltem örömöm, százával készítettem a listákat, aztán összetéptem őket: zsokékról és futballistákról és városokról, népdalokról és köcsögökről, boldog pillanatokról és vesszőparipákról, házakról, melyekben éltem, s hogy hány öltönyöm volt, amióta a hadseregtől leszereltem és hány pár cipőm (nem számítottam a Sorrentó-ban vett ruhát, mert összement, sem a cipőket, pólóingeket és gallérokat, melyeket évekig cipeltem magammal, de sose hordtam őket, mert a cipők beáztak és megdohosodtak, az ingek és gallérok megsárgultak, és szétmállottak a keményítőtől). Listákat az asszonyokról, akiket szerettem, esetekről, mikor hagytam magam letorkolni emberektől, akik sem jellemben, sem képességben nem voltak nálam különbek.
És aztán hirtelen, meglepetésszerűen, jobban lettem.
És összetörtem, mint egy öreg tányér, mihelyt híreket hallottam.
Ezzel voltaképp vége is a történetnek. Ami még következnék belőle, az, mint mondani szokás, "az idő méhében" nyugszik. Elég annyi, hogy egyórai párnaölelgetés után kezdtem rájönni, hogy két évig olyan erőforrásokon tengődtem, melyekkel nem is rendelkeztem, hogy testileg és lelkileg, az utolsó ízemig eltékozoltam magam. És mi volt az a csekély ajándék az élettől, amit cserébe kaptam? - mikor valaha még megvolt a büszke következetesség és a hit a tartós függetlenségemben.
Mint rájöttem, ebben a két évben, csak hogy megőrizzek valamit - talán egy belső csöndet, talán még azt sem -, elrúgtam magamtól mindent, amit szerettem, s gyötrelem lett minden élettevékenység a reggeli fogmosástól a vacsoravendégekig. Beláttam, hogy hosszú ideig nem szerettem se az embereket, sem a dolgokat, hanem csupán a szeretet régi, poros pózait követtem. Beláttam, hogy még a szeretteim iránti szeretet is hiú kísérletezés lett, hogy szerethessek, hogy véletlen kapcsolataimat is - egy szerkesztővel, egy trafikossal, egy barátom gyermekével - pusztán az emlékezés diktálta: így kell viselkednem, mert valaha így viselkedtem. S még ugyanebben a hónapban nőttön-nőtt bennem a keserűség elenyésző apróságok miatt - a rádió hallatán, a képeslapok hirdetésein, a sínek sikolyán, a vidék halott csöndjén -, megvetettem az emberi gyöngédséget és hirtelen (de titokban) feldühödtem a durvaságon; gyűlöltem az éjszakát az álmatlanságért és a nappalt, mert éjszakába fordul. Ekkoriban a szívem felőli oldalon feküdtem, mert tudtam, hogy minél előbb fárasztom ki, annál hamarább - ha csak kicsit is hamarább - érkezik majd el a lidércnyomás áldott órája, mely, mint valami katarzis, hozzásegít, hogy könnyebben köszönthessem az új napot.
Azelőtt voltak bizonyos képek, bizonyos arcok, melyekre szívcsen néztem. Mint legtöbben az USA középnyugati részéről valók, én is csak egészen bizonytalan faji elfogultságot éreztem. Mindig föltámadt bennem valami titkos vágyakozás a Skandináviából átszármazott szőkeségek láttán, akik a St. Paul-i tornácokon üldögéltek, de gazdaságilag még nem szedték össze magukat annyira, hogy az akkori úgynevezett társaság tagjai lehessenek. Túl csinosak voltak a "pipiskedésre", és túl gyorsan jöttek el a vidékről, hogysem helyük legyen a nap alatt; de emlékszem, órákat is elácsorogtam a kertes házak körül, csak hogy egyetlen pillantást vethessek egy lángoló szőkeségre, a fényes borzongásért egy lány miatt, akit nem is ismertem. No de ez afféle urbánus, elvonatkozott beszéd. Attól a ténytől kalandoztam el, hogy mostanában nem állhatom az írek, az angolok, a politikusok, az idegenek, a Virginia-béliek, a vadászok, a világos vagy sötét bőrű négerek látását, a kishivatalnokokat és általában a kisembereket, az összes írókat (ezeket mindig óvatosan elkerültem, mert olyan tehetségük van a bajok állandósítására, mint senki emberfiának), az összes osztályokat mint osztályokat, s a legtöbb belőlük valót, mint osztálya gyermekét.
S mert megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, így szerettem a doktorokat és a gyermeklányokat tizenhárom éves korig, a jó növésű fiúkat nyolctól fölfelé. Az emberiség e szűk kategóriáival békém s boldogságom lehetett. Elfelejtettem még hozzátenni az öregembereket hetvenen vagy néha már hatvanon fölül, ha az arcukon már ott ült az idő. Szerettem Katherine Hepburn arcát a filmvásznon, bármit beszéltek is az elbizakodottságáról, és Miriam Hopkins arcát, régi barátokat, ha csak évente egyszer láttam őket, és visszaidézhettem szellemüket.
Ugyebár, mindez módfölött egészségtelen és embertelen? Bizony az, gyermekeim, de biztos jele az idegösszeomlásnak.
Ez nem valami kellemes film. Vitathatatlanul vontatott itt-ott a maga műfajában, és kihívta a különféle kritikusok neheztelését. Egyikről csak annyit mondhatok, hogy élete mellett halálnak látszik a másoké, kivált most, hogy Jób élettársának módfölött hálátlan szerepét kell játszania. Annak ellenére, hogy a történetnek már vége, hadd fűzzem hozzá utószóként a kettőnk beszélgetését.
- Ahelyett, hogy örökké sajnálnád magad, ide süss! - mondta. (A lányomnak az a szavajárása: "ide süss!", mert azt gondolja, hogy amikor beszél, valóban gondolkozik.) Szóval ezt mondta: - Ide süss! Tegyük föl, hogy nem volt benned semmiféle összeomlás, tegyük föl, hogy ez a Grand Canyonban volt!
- Bennem! - vágtam rá hősiesen.
- Ide süss! A világ csak a te tekintetedben, a róla való elképzelésedben létezik. Olyan nagyra vagy kicsire csinálhatod, amekkorára csak tetszik. Te pedig mindegyre azon töröd magad, hogy csak mákszemnyi pont legyél. Istenemre, ha én valaha kidőlök, megpróbálom a világot is magammal dönteni. Ide süss! A világ csak a te érzékelésed által létezik, és így sokkal okosabb azt mondani, hogy nem te omlottál össze, hanem a Grand Canyon.
- A kislány már mindent fölmondott az ő Spinozájából?
- Semmit sem tudok Spinozától. Csak azt tudom ... - és mondta tovább, régi bánatait, melyek így elbeszélve sokkal gyötrelmesebbeknek látszottak, mint az enyémek, elmesélte, hogyan szakadtak rá, hogyan gyűrte le, hogyan űzte el őket.
Volt rám valamelyes hatása annak, amit mondott, de én lassú észjárású vagyok, és közben felötlött bennem, hogy mint minden természeti erő, a vitalitás is megoszthatatlan. Azokon a napokon, mikor valaki érzi a velejét, mint lehetőségét, mely semmire se kötelez, megpróbálja kincsét megosztani, de mindig sikertelenül; újabb képzavarral: a vitalitás sohasem "kap el". Vagy van, vagy nincs, mint az egészség, a barna szem, a becsület vagy a bariton hang. Kérdezhettem volna erről még valamit tőle, mikor már csinosan beöltözött és fölkészült a konyhai kuktálkodásra, de sohasem volt erőm hozzá, még akkor sem, mikor már ezer órát töltöttem az önsajnálat keserű pohara mellett. Csak az ajtaja elől tudtam eljönni, óvatosan tartva magam, mint egy törött vázát, s most megyek tovább a keserűség világába, ahol efféle, kéznél lévő anyagokból építettem otthont, idézve magamnak Máté evangélistát:
Ti vagytok a földnek savai. Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg?
(Máté 5-13)
B. Nagy László fordítása
- Hagyja abba! Nagyon kérem, hagyja már abba! Ne kezdje megint elölről. Tessék ideadni az üveget ... Megmondtam, hogy inkább fennmaradok, és inkább adok belőle, ha kell, de most csak tessék ideadni ... Ha most ezt csinálja, mi lesz akkor, ha hazamegy, szent isten ... Na, tessék ideadni, legalább a felét hagyja meg ... Könyörgök ... Jól hallotta maga is, mit mondott dr. Carter ... Inkább fennmaradok, és adok, csak ne igya meg mind ... Na! Megmondtam, hogy majd adok ... Jaj, nem bírom már, egész este csak küszködni magával! Jól van, jól van, csak csinálja, igya csak, maga őrült ... El akar pusztulni mindenáron?
- Kell egy kis sör? - kérdezte a férfi.
- Jaj, dehogyis kell nekem sör ... Ha arra gondolok, hogy megint berúgva láthatom majd, szent isten ...
- Akkor iszom a Coca-colát.
A lány zihálva ült le az ágyra.
- Mondja, maga nem hisz semmiben? - kérdezte.
- Amiben maga, nem ... Na, ne izéljen, eltörik ... Mit is érdekli az egész, gondolta a lány, mit is érdekli, úgysem tud segíteni rajta. Újból birkózni kezdtek, egy darabig a férfi a fejét fogta, úgy ült, aztán hirtelen oldalt fordult.
- Ha még egyszer nyúlkál utána, földhöz vágom - hadarta a lány. - Odavágom a fürdőszoba kövére, tényleg odavágom ...
- Hogy belelépjünk a szilánkokba, mi? Hogy belelépjünk ...
- Akkor hagy-ja! Na ... Mit ígért?
A lány hirtelen eleresztette az üveget. Mint valami torpedó siklott ki a kezéből, feketén és vörösen, rajta a címke: SIR GALAHAD, DESTILLED LOUISVILLE GIN.
A férfi elkapta az üveg nyakát, s a nyitott ajtón keresztül a fürdőszobába hajította.
Az üveg ott hevert szanaszét a kövön, s egy időre minden elcsendesedett. A lány az Elfújta a szélt olvasta: egészen elmerült a régi szép idők emlékeiben, de egyszer csak eszébe jutott, hogy a férfinak előbb-utóbb ki kell mennie a fürdőszobába, és beleléphet az üvegbe. Ettől kezdve fel-felpillantott, hogy lássa, kimegy-e. Rettentő álmos volt, s hogy megint felnézett, a férfi épp sírt, és most arra az öreg zsidóra hasonlított, akit valamikor Kaliforniában gondozott. Annak nagyon sokszor ki kellett mennie a fürdőszobába. Egy percre sem hagyott nyugtot neki, de mindig azzal vigasztalta magát: "Ha nem kedvelném, bizisten nem maradnék mellette, nem én ... "
Hirtelen rossz lelkiismerete támadt, mire felkelt, és egy széket rakott a fürdőszoba ajtaja elé. Aludni akart, mert korán kelt, betege leküldte újságért, amiben benne volt a riport a Yale-Dartmouth mérkőzésről, és egész nap nem volt rá ideje, hogy hazamenjen. Délután meg egy rokona látogatta meg a férfit, miközben neki kint kellett várakoznia az előcsarnokban, ahol szörnyű huzat volt, ő pedig nem húzott az uniformisára pulóvert.
Úgy-ahogy eligazgatta az alvó férfit, ráterített a vállára egy kabátot, mert az íróasztalánál szundított el, egy másikat meg a térdére. Beleült a hintaszékbe, de már nem is volt álmos. Egész halom bejegyeznivalója volt a kartonra, hát halkan körülcsoszogva, ceruzát kerített, és beírta:
Érverés 120
Lélegzés 25
Hőmérs. 98-98,4-98,2
Ezután következtek a megjegyzések.
Ide is volt mit beírni:
Megpróbálta elvenni a gines üveget. Földhöz vágta és összetörte.
Aztán kijavította:
Birkózás közben leesett és eltört. A beteg egész nap nehezen kezelhető volt.
Végül naplója záradékaként új mondatba kezdett:
Soha nem vállalok többé alkoholista beteget ... De ez valahogy sántított, nem illett bele a képbe. Tudta, úgyis fölébred hétkor, és mindent föltakarít, mielőtt megérkeznék a rokon. Ezt kívánták a játékszabályok. De mikor beült a székbe, ránézett a férfi fehér és kimerült arcára, és miközben újra megszámlálta lélegzetvételét, folyton azon töprengett, miért is történt, ami történt. Hiszen olyan bűbájos volt egész nap, egész sorozat karikatúrát rajzolt neki csupa szórakozásból, amit aztán neki is ajándékozott. Rögtön elhatározta, hogy majd bekeretezteti, és kiakasztja a szobájában. Még mindig érezte a férfi vékony markának szorítását csuklóján, visszagondolt a szörnyűségekre, amiket mondott, de eszébe jutott az is, amit az orvos mondott betegének még tegnap:
- Maga sokkal különb ember annál, semhogy ilyen bűnt követhessen el saját maga ellen.
A lány fáradt volt, se teste, se lelke nem kívánta, hogy nekiálljon, és eltakarítsa az üvegcserepet a fürdőszoba kövéről, egyelőre arra várt, hogy a férfi egyenletesebben lélegezzék, és átvihesse az ágyba. Végül mégis úgy határozott, hogy előbb összeszedi a cserepet, s miközben térden csúszva keresgélte az utolsó darabokat, ezt gondolta: " ... Ezt nekem nem kellene csinálnom ... Ezt igazán nem kellene csinálnia velem ... "
Bosszúsan állt fel, és hosszan elnézte a beteget. Finom, nemes vonalú orrából - mint valami távoli, vigasztalan sóhajtás - halk hortyogás szüremkedett elő. Az orvos előző nap furcsán rázta a fejét, a lány pedig tisztában volt vele, hogy ez olyan eset, ami meghaladja erejét. Különben is, a munkaközvetítő irodában - szülei tanácsára - ott állt a lapján: "Alkoholistát nem vállal."
Kötelességének eleget tett, ebben biztos volt, de képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy miközben végigbirkózták az egész szobát a gines üvegért, egyszer csak szünet következett, és ekkor azt kérdezte a férfi, nagyon megütötte-e a könyökét az ajtóban, mire ő így válaszolt: "Maga nem tudja, miket beszélnek az emberek magáról, hiába tartja olyan sokra magát ... " És ekkor megértette, hogy a férfi már réges-rég túl van az ilyesmiken.
Összeszedte a cserepet, aztán elővette a seprűt, hogy megbizonyosodjék, maradt-e még odalent valami, és hirtelen elképzelte, hogy ez az üveg itt, ha összeraknák, aligha lenne nagyobb, mint a figyelőablak, amin keresztül eddig csupán egy-egy pillantást vetettek egymásra. A férfi semmit sem tudott az ő nővéreiről, vagy Bili Markoe-ról, akihez majdnem hozzáment, ő meg azt nem tudta, mi taszította ilyen mélyre a férfit, hiszen ott áll íróasztalán a családi kép ifjú feleségével és két kisfiával, a férfi is rajta van, és mind olyan csinosak, rendesek, a férfi is - tényleg ilyen lehetett öt évvel ezelőtt. Oly végtelenül ostoba volt az egész, s mialatt kötést tett az ujjára, melyet akkor sértett fel, amikor az üveget szedegette, szilárdan elhatározta, soha többé nem vállal alkoholistát.
Másnap volt, a kora esti órákban: valami ünnepesti mulatozó bezúzta a busz oldalsó ablakait, és a lány, félelmében, nehogy a törött üveg a fejére zuhanjon, egészen a jármű végébe, a feketéknek fenntartott részbe húzódott. Betegétől megkapta a csekket, de hogy beváltsa, arra már nem volt idő - pénztárcájában mindössze egy negyeddolláros meg egy egycentes lapult.
Mrs. Hixson közvetítőjében, az előszobában, két ismerős ápolónő is várakozott.
- Milyen betege volt?
- Egy alkoholista - mondta a lány.
- Jaj, tudom már, Gretta Hawks mondta, a karikaturista, aki a Forest Park szállóban lakik ... Annál volt?
- Annál.
- Hallom, elég szemtelen.
- Engem nem zavart - hazudta a lány. - Igazság szerint nem lehet úgy bánni velük, mintha bűnözők volnának ...
- Tudom én, amit tudok ... Különben épp most hallottam a városban, hogy a legtöbb csak azt akarja, hogy egész nap szórakozzon velük az ember ...
- Ugyan, hagyja el - mondta a lány, s maga is meglepődött, mennyire bosszantja ez a beszéd.
E pillanatban lépett ki Mrs. Hixson. s miután elnézést kért a másik kettőtől, a lányt hívta be elsőnek az irodába.
- Őszintén szólva, nem szeretem, ha fiatal lányok foglalkoznak ilyen beteggel - kezdte. - Az üzenetét megkaptam a hotelból.
- Tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű, Mrs. Hixson. Nem tudta, mit csinál, és nem is csinált semmit. Engem inkább az izgatott, hogy a maga bizalmát ne veszítsem el. Olyan kedves volt tegnap, igazán. Rajzolt is nekem ...
- Nem kívánom magától, hogy viszamenjen. - Mrs. Hixson végiglapozta a kartotékokat. - Maga, ugye, vállal tébést? Itt is van, igen. Nos, éppen tudnék egyet ...
A telefon megállás nélkül csörgött. A lány Mrs. Hixson akkurátus mondatait figyelte:
- Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, de a döntés természetesen az orvos dolga ... Ez kívül esik a hatáskörömön ... Jó napot, Hattie, nem, sajnos pillanatnyilag nem megy. Na ide figyeljen, nem tud véletlenül egy ápolónőt, akinek nagyobb gyakorlata van alkoholistákkal? Van itt egy eset a Forest Park hotelben, oda kellene valaki. Hívjon majd vissza, jó?
Letette a kagylót. - Azt hiszem, legjobb, ha vár egy kicsit kint. És mondja, miféle ember ez? Nem erőszakoskodott magával?
- Ellökte a kezem - mondta a lány. - Nem is tudtam beadni neki az injekciót.
- Szóval még impotens is - hümmögött Mrs. Hixson. - Intézetbe kellene vitetni. Két percen belül lesz itt egy másik eset, annál kicsit kipihenheti magát. Idős asszony az illető ...
A telefon megint csörgött. - Jó napot, Hattie ... Mi van azzal a nagy darab svéd lánnyal? Arra biztosan rá lehet bízni egy alkoholistát ... És mi volna, ha például Josephine Markham ... Nem a maga penziójában lakik véletlenül? Küldje a telefonhoz ... - Majd kis szünet után: - Mondja, Joe, volna kedve elvállalni egy esetet, az illető híres karikaturista, olyan művészféle vagy mi, a Forest Park hotelben ... Nem, fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy Carter doktor betege, aki tíz körül itt lesz ...
Ezután hosszú szünet következett, Mrs. Hixson csak néha-néha szólt közbe:
- Értem ... Persze, persze, nagyon is értem az álláspontját ... Nem, azt nem lehet mondani, hogy veszélyes, csak egy kicsit nehéz vele bánni. Nem szívesen küldök lányokat egy hotelba, tökéletesen tisztában vagyok vele, micsoda pocsék alakok közé keveredhetnek ... Nem, nem, majd találok valakit ... Még ilyenkor is, biztos. Semmi baj, és köszönöm szépen. Mondja meg Hattie-nek, remélem, passzol a kalap a ruhájához ...
Mrs. Hixson letette a hallgatót, és valamit felírt a blokkjára. Mrs. Hixson nagyon aktív asszony volt. Ápolónőként kezdte, s mindent végigcsinált, amit csak lehet ebben a szakmában, önérzetes, idealista gondolkodású, keményen dolgozó nővér volt, s annak idején sokat szenvedett a fess alorvosok pimaszkodásai és első betegeinek szekatúrái miatt, akik úgy vélték, hogy végképp kikészíthetik, mégpedig azonnal, mielőtt még öregek gondozására osztanák be. Hirtelen előugrott íróasztala mögül:
- Milyen beteget akar? Mondtam már, van itt egy kedves idős asszony ...
A lány barna szemei szinte lángra gyúltak a rázúduló gondolatoktól. A film jutott eszébe, amit nemrég látott Pasteurről, meg a könyv Florence Nightingale-ről, amit kivétel nélkül mindnyájan olvastak az ápolónőképzőben, s arra gondolt, milyen büszkén lejtettek végig a philadelphiai utcákon, a legnagyobb hidegben, s milyen büszkék voltak új köpenyükre: mintha prémekbe burkolt ifjú színésznők lettek volna, mintha egy bálterem lett volna az úticéljuk a kórház helyett ...
- Azt hiszem, én inkább megpróbálom még egyszer - mondta, miközben vadul csörögtek körülötte a telefonok. - És ha nem talál senkit, megyek is rögtön vissza ...
- Egyik percben kijelenti, hogy nem vállal többé alkoholistát, másik percben meg, hogy mégis visszamegy.
- Azt hiszem, kicsit eltúloztam a nehézségeket. Nem, csakugyan, azt hiszem, tudnám csinálni ...
- Magától függ. De hát ha el akarta kapni a kezét ...
- Nem tudta - mondta a lány. - Nézze meg a kezemet, két évig játszottam kosárlabdát az iskolában, Waynesboró-ban. Elég erős vagyok, hogy bírjak vele.
Mrs. Hixson pár percig elnézte a lányt. - Akkor jó - mondta. - Csak sose felejtse el, hogy amit részegen mondanak, semmi ahhoz képest, amit józanul forgatnak a fejükben, én már ismerem őket. Beszélje meg a szobapincérrel, hogy mindig hívhassa, ha kell ... Némelyik alkoholista egész elviselhető, míg a másik nem az, de piszok mind tud lenni.
- Nem felejtem el - mondta a lány.
Amikor kilépett az utcára, már késő este volt, különös, tiszta este, s vékony daraeső hullott, mely szinte megvilágította a sötétkék eget. A busz ugyanaz volt, amivel bejött a városba, de most mintha még több ablak lett volna már betörve, a sofőr dühös volt, és rettentőn fenyegetőzött, mit csinál a pimasz kölykökkel, ha elkapja őket. A lány tudta, hogy a sofőr csak azért beszél, hogy kiháboroghassa magát, mint ahogy ő is csak háborgott az alkoholista miatt. Ha majd fölér a lakosztályba, és ott találja megint tehetetlenül, kuszáltan, meg fogja vetni, biztos, de sajnálni is fogja.
Leszállt a buszról, s a hosszú lépcsősoron lefelé megindult a hotelhoz, s szinte megrészegedett a friss, hideg levegőtől. Igen, gondozni fogja megint, mert rajta kívül senki más nem csinálná, s mert egy igazi ápolónő mindig szívesen vállal olyan beteget, akitől más menekülne.
Bekopogott a dolgozószoba ajtaján - előre megfogalmazta magának, mit fog mondani.
A férfi jött az ajtóhoz. Estére volt öltözve, még keménykalap is volt a fején, de a kézelők s a nyakkendő hiányoztak.
- Jó estét - mondta közönyös hangon. - Örülök, hogy visszajött. Nemrég ébredtem, és gondoltam, elmegyek. Szerzett éjszakás nővért?
- Az is én leszek - mondta a lány. - Úgy határoztam, huszonnégy órás szolgálatot csinálok.
A férfi barátságosan, de még elég tartózkodón mosolygott.
- Láttam, hogy elment, de valami azt súgta, úgyis visszajön. Volna szíves előkeresni a kézelőimet? Vagy a teknőcdobozban vannak, vagy pedig ...
A férfi megigazgatta magán a ruhát, s inge ujját a zakó alá gyűrte.
- Azt hittem, itthagyott - vetette oda.
- Én is azt hittem.
- Ha körülnéz az asztalon - mondta a férfi -, egész sorozat rajzot talál majd, amit magának csináltam.
- Kivel van találkája? - kérdezte a lány.
- Az elnök titkárnőjével - mondta a férfi. - Szörnyen kínlódtam, hogy elkészüljek, és már épp le akartam mondani az egészről, amikor maga jött. Rendelne nekem egy pohár sherryt?
- Egy pohárral igen - egyezett bele vonakodva a lány. A férfi egyszer csak kiszólt a fürdőszobából:
- Nővérke, nővérke, lelkem napja, nem mondaná meg, hol a másik kézelő?
- Majd fölteszem.
A fürdőszobában azonnal észrevette, hogy a férfi sápadt és lázas, és érezte a fodormentaillatú gint a leheletén.
- De hamar följön, igaz? - kérdezte a lány. - Carter doktor tízkor érkezik.
- Ugyan! Maga is lejön velem.
- Hogy én? - tört ki a lányból. - Pulóverben és szoknyában? Mit képzel?
- Akkor én sem megyek.
- Jó, akkor tessék lefeküdni. Az való magának. Ezekkel lehet holnap is találkozni, vagy nem?
- Nem, persze hogy nem.
- Persze hogy nem, hát persze!
A férfi mögé állt, átnyúlt a vállán, és megkötötte a nyakkendőjét ... Az inget a férfi összegyűrte, amikor feltette a kézelőt, s a lány rászólt:
- Nem venne másik inget? Ha már olyan fontos magának ...
- Veszek, veszek, de hagyja, hogy én csináljam.
- Nem mondaná meg, miért ne segítsek - mondta a lány türelmetlenül. - Nem mondaná meg, miért ne segítsek felöltözni magának? Mire való az ápolónő, egyáltalán, miért vagyok én itt?
A férfi hirtelen rátelepedett a vécéülőkére. - Igaza van, folytassa csak.
- Ne kapkodjon a kezem után - mondta a lány, majd hozzátette: - Bocsásson meg.
- Ne törődjön vele. Nem fájt. Mindjárt meglátja.
Leszedte a férfiról a kabátot és a mellényt, majd a keményített inget, de mielőtt lehúzhatta volna a trikót is, a férfi nagyot szívott a cigarettájából, hogy feltartsa.
- Na, most idézzen - mondta. - Egy, kettő, három!
A lány lerántotta a trikót. Mozdulatával egyidőben a férfi, mint valami tőrt, szíve tájára nyomta a vörös-szürkén izzó cigarettavéget. A parázs rögtön kialudt a körülbelül dollárnyi rézlemezen, amely bal mellkasán éktelenkedett, s a férfi felszisszent, mert egy eltévedt szikra a gyomrára pattant.
Most kell megjárnom a poklokat, gondolta a lány. Tudta, hogy az ékszerdobozban három háborús kitüntetést őrzött, de hát ő maga is ki volt téve veszélynek elégszer, tébések között forgott, de akadt rosszabb is, noha erről először sejtelme sern volt, és valójában sohasem bocsátotta meg az orvosnak, hogy nem tájékoztatta előre.
- El tudom képzelni, mennyi baja volt emiatt - jegyezte meg halkan, miközben szivaccsal ledörzsölte a férfit. - És sosem gyógyul be?
- Sosem. Rézlemez.
- Értem, de hát ez mégsem ok arra, hogy ezt csinálja magával.
A férfi átható tekintetet vetett rá nagy barna szemeiből, kicsit távolról, mint akit tetten értek. A lány rögtön megértette, hogy a férfi halálvágyát közölte most vele, és hogy ő -hiába minden tudás és tapasztalat - sosem tehet érte semmit, amivel megmenthetné. A férfi feltápászkodott, s nekidőlve a mosdókagylónak, maga elé meredve nézett egyetlen pontra.
- Ide figyeljen, ha azt akarja, hogy maradjak, hagyja békén azt az italt - mondta a lány.
De aztán rájött, a férfi mást néz. A férfi a sarkot bámulta, ahová előző nap este az üveget vágta. A lány a csinos, enervált és duzzogó arcba bámult, és jottányit sem mert félrefordulni, mert már értette, tudta: a sarokban, ahová a férfi néz, a halál leselkedik. A lány ismerte a halált, hallotta már elégszer, és elégszer érezte félreismerhetetlen kezét, de még sohasem látta, mielőtt hatalmába kerített volna valakit, de most biztos volt benne, a férfi a halált látja a fürdőszoba sarkában, ott állt a halál, s a férfit nézte, aki erőtlenül kö-hintett, s köpött egyet, és a kicsöppent váladékot a nadrágjába kente. A köpet ott ragyogott, rezgett egy pillanatig, mintegy végső bizonyítékaként az utolsó, legeslegutolsó mozdulatnak.
A lány másnap megpróbálta megmagyarázni élményét Mrs. Hixsonnak:
- Mindent le lehet győzni, csak ezt nem, és az se számít, milyen keményen küzdünk ... Inkább csavarta volna ki a csuklómat, tett volna nyomorékká, nem bántam volna. Az az igazság, hogy nem tudunk segíteni rajtuk, és ez olyan szomorú ... Úgy nem ér semmit az egész!
Árkos Antal fordítása
TARTALOM
A KÖTETÜNKBEN SZEREPLŐ ELBESZÉLÉSEK JOGTULAJDONOSAI:
THE CUT-GLASS BOWL - Copyright 1920 by F. Scott Fitzgerald. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
THE DIAMOND AS BIG AS THE RITZ Copyright by The Smart Set Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
WINTER DREAMS Copyright by Metropolitan Publications, Inc. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
THE FRESHEST BOY Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
THE CAPTURED SHADOW Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
MAY DAY Copyright by The Smart Set Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
A NIGHT AT THE FAIR Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
THE CRACK-UP Copyright by Esquire, Inc. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
AN ALCOHOLIC CASE Copyright by Esquire, Inc. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Smith
THE LEES OF HAPPINESS Copyright by F. Scott Fitzgerald. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
THE BRIDAL PARTY Copyright by The Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
FORGING AHEAD Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
BASIL AND CLEOPATRA Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
ONE TRIP ABROAD Copyright by The Curtis Publishing Company. Copyright renewed by Frances Scott Fitzgerald Lanahan
EURÓPA . ZSEBKÖNYVEK
A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója - Felelős szerkesztő: Róna Ilona - A fedélrajz Hegedűs István munkája - Tipográfia: Horváth Tibor - Műszaki vezető: Siklós Béla - Készült: 25800 példányban, 18 (A/s) ív terjedelemben az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint EU 39 - d - 6970 69.2271.66-14-2 Alföldi Nyomda, Debrecen
|
