Gondolatébresztő képek

Ted Andrews:

Az aura érzékelése c. könyvéből

Az emberi aura

Az aura minden irányból körülveszi a testet, háromdimenziós, és egészséges ember esetében tojás alakú. Az alakja, a mérete, a színei és a színek tisztasága meghatározott jelentéssel bírnak az ember fizikai, érzelmi, mentális és spirituális állapotát illetően

A fényudvar

Az ősi misztikusok és a mesterek művészi ábrázolásánál megszokott a fej körüli dicsfény. Az aura kisugárzása itt észlelhető a legkönnyebben. Minél egészségesebb az ember, minél spirituálisabb, annál erősebb a testből kiáradó fénysugárzás. A fényudvart gyakran tekintik a spirituális megvilágosultság jelének

Minél erősebb és vibrálóbb az aura, az ember annál egészségesebb, annál kevésbé hat rá külső erő.

A finom testek, mint az aura részei

A fizikai test energiakisugárzásai

Sokféle energiatér veszi körül a fizikai testet, és sugárzik belőle. Többek között fény-, elektromos, hő-, hang-, mágneses és elektromágneses energiaterek. Ezek tudományosan mérhetők, és segítenek megmutatni, hogy az emberi test energiarendszer.

Aurák kölcsönhatása útján keletkező energiacsere

A csakrarendszer

A csakrák közvetítik a testen belüli, a testbe belépő és a testből kilépő energiákat. Elősegítik a fizikai, az érzelmi, a mentális és a spirituális működésünkhöz szükséges energia elosztását. A hét fő csakrán a legélénkebb az elektromágneses aktivitás az aurán belül. A kezek és lábak képeznek további nagyobb aktivitású pontokat. Ezek környékén könnyebben észlelhetők a finom auraenergiák.

Védekezzünk a lecsapolás ellen

Ez a pozíció lezárja energiakörünket. A hüvelyk- és mutatóujjunk vagy a hüvelyk- és a többi ujjunk összeérintésével, lábaink bokánál történő keresztezésével megakadályozzuk, hogy az energiánkat leszívják.

Az aura erősítése és védelme

Mantra minták

1. OM

Az Om a legerősebbnek tartott mantra valamennyi között. Az egyiptomi Amen megfelelője, és valójában az isteni Logosz neve. Az Om szanszkrit szó, és az életnek azt a szikráját jelenti, amely a fizikai életbe zárt isteni rész.

Az Om kiejtésének és intonációjának sok száz módja van, és mindegyik a maga sajátos módján hat az aurára. Ha az "O"-t hangsúlyozzuk és hosszasan mondjuk, akkor a mások és a magunk aurájára hatunk, míg ha az "M" dúdoló hangját nyújtjuk meg, az egész hatás sokkal beljebb keletkezik.

Amikor kimondjuk az Om-ot, azt kell látnunk, hogy felülemelkedünk a fizikai lét uralmán. El kell képzelni, hogy korlátozó és hátráltató gondolatformáink leárnyékolódnak. Látnunk kell, hogy az aura megtisztul a felhalmozódott energiahulladékoktól. Az Om az istenivel való kapcsolat hangja, és mint ilyen, az energiák felszabadításának az eszköze. Tisztító, teremtő, az újat felszabadító ereje van, hogy továbbléphessünk az energia magasabb megnyilvánulásai felé.

Az Om figyelemfelhívás is. Kiegyenlíti és megszilárdítja az aurateret, összerendezi a finom testek részecskéit. Minden energiánk válaszol erre a hangra. Ha ezek az energiák összhangban vannak, akkor könnyebben helyreállítható az egészség, és eredményesebb a meditáció.

Az Om egyik változata az AUM (Ah-Oh-mm). Ez a forma elősegíti az aura elképzelését, és lehetővé teszi, hogy gondolataink kristálytisztává váljanak. Annak a megerősítésére, hogy energiáink a csúcson vannak, és egyre nőnek, mintha a legfontosabb szinten mondanánk magunknak, hogy "Úgy legyen!" Az Aum az auratér gyengeségeinek és lyukainak a kijavítását is elősegíti.

Az Om kántálása alatt képzeletben vetítsük a testünkre a mantra szanszkrit betűinek a képét (ahogyan az ábrán látható).

A szanszkrit Om erősíti az aurát

Képzeljük el, amint a szimbólum megformálódik a felsőtestünkön, majd belégzés közben elménkben és testünkben hangtalanul szólaltassuk meg az Omot. Érezzük a jelet vibrálni és erősödni. A kilégzésnél hangosan mondjuk ki, hogy Om. Lássuk és érezzük, ahogy a szimbólum kristálytiszta, ragyogó energiaáramokat bocsát ki magából, amelyek megtöltik és megerősítik az egész aurateret. 10-15 percig végezzük a vizualizációt, és tapasztalni fogjuk, hogy energiatartalékaink megnövekedtek. Az idegen energiákkal kevésbé fogunk ütközni, amikor találkozunk velük.

2. OM MANI PADME HUM (Ohm-mah-ni-pad-me-hum)

A mantra szó szerinti fordítása "a lótusz ékköve". Egyike a legnépszerűbb mantráknak, és jónéhány értelme és jelentése van. Kven Jin kínai istennő energiáival kapcsolja össze a néphit.

Kven Jin az a Keletnek, ami Szűz Mária a Nyugatnak. A gyermekek védelmezője és gyógyítója. Amikor a legenda szerint elérte a megvilágosodást, és emelkedni kezdett a Földről az ég felé, egyszer csak emberi kiáltást hallott, és inkább visszafordult, hogy az emberiséget gyámolítsa. A könyörületesség és a gyermekek kínai istennője. Azt is állítja a legenda, hogy bármilyen erőszakot meg tud akadályozni, bárki ellen irányuljon is, és a démonok légiói sem tudnak ártani neki.

Ez a mantra oltalmazó erőként működik az aurában. Erősíti az összes energiatartalékot, megakadályozza az energialeszívást, hogy az embert kihasználják. Különösen hatékony védelmet nyújt ez a mantra, ha magas érzelmi töltésű helyzetekkel vagy helyekkel kell szembenéznünk, ahol az indulatok elszabadulására lehet számítani. Kellőképpen megerősíti az aurát mások fizikai vagy egyéb támadásaival szemben.

A mantra hat szótagja aktiválja az energiákat, hogy az aurában felhalmozott hulladékot tiszta erővé változtassák. Egyensúlyt teremt az érzelmekben, és elősegíti a test gyógyulását.

OM - Ez a létezés és a hang teljessége, a hívó jel. A mantra e részének a megszólaltatásával kapcsolatot létesíthetünk saját auraterünk és Kven Jiné között.

MANI - Szó szerinti jelentése "ékkő", olyan anyagtalanságot jelöl, amely minden ártásnal és változásnak ellenáll. Az elmén belüli legmagasabb értékeket, a megvilágosodástól kísért együttérzést és szeretetet jelképezi. Ahogy a drágakő megszünteti a szegénységet, úgy segíti a mantrának ez a szótagja megtisztítani az aurát a disszonáns energiáktól.

PADME - Szó szerinti jelentése "lótusz", a spirituális kibontakozás és az aurán belüli finomabb energiák ébredésének szimbóluma. A kiejtéskor keletkező hang segít eltávolítani azokat energiahulladékokat, amelyek bemocskolják az aurateret. Hatására ki tudjuk szűrni és társítani tudjuk őket a hozzájuk tartozó körülményekkel. Összhangot teremt az aurában.

HUM - Ez a hang önmagában lefordíthatatlan. Amíg az Om a végtelen hangja bennünk és a világegyetemben, addig a Hum a végest képviseli a végtelenben. Az auratér potenciálját jelenti. Érzékennyé tesz a körülöttünk lévő energiák iránt, és tudatosítja bennünk, hogy ezek hogyan hatnak ránk. Képessé tesz rá, hogy érzékeljük a fizikai aurát, és elősegíti benne a harmóniát, miáltal nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy energiarendszerként működünk.

Lazítsunk, mint az első mantránál. Csukjuk be a szemünket, és a belégzés alatt hangtalanul mondjuk magunkban a mantrát. Majd amint kilégzünk, ejtsük ki hangosan, hallhatóan, szótagonként. Alakítsuk ki a megfelelő ritmust, hagyjuk, hogy hasson ránk. Tudatosuljon bennünk, hogy amikor ezt a mantrát alkalmazzuk, minden alkalommal auránk ereje és védettsége növekszik.

• Vissza... [DA1] 

Richard Bach:

Jonathan Livingston, a sirály

Az igazi Sirálynak, Jonathannak,

aki ott él mindannyiunkban.

Simóné Avarosy Éva fordítása

I. RÉSZ

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre - ezernyi mohón ügyeskedő sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szűkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.

Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát - lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.

A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja - azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerű a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erősen aggódni kezdtek.

- Miért, Jon, de hát miért? - sopánkodott az édesanyja. - Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

- Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.

- Figyelj rám, Jonathan - mondta édesapja békülékenyen. - Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Időfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

Nem sok időbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt, messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult.

A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességről, mint akár a leggyorsabb sirály, aki valaha is élt.

Háromszáz méteren teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtapasztalta, miért nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt száztíz kilométerre gyorsult, ennél a sebességnél, ha a szárnyával fölfelé akar csapni, labilissá válik.

Valahányszor megkísérelte, mindig ez történt. Pedig óvatos volt, minden tudását összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az uralmat a repülés fölött.

Felemelkedett háromszáz méterre. Előbb teljes erejéből egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment fűggőleges zuhanásba. Ekkor azonban mindig, újra és újra, a bal szárnya, amivel felfelé akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült, átesett a jobb szárnya, ettől visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb dugóhúzóban, lefelé.

Azt a bizonyos fölfelé csapást képtelen volt elég óvatosan csinálni. Tízszer is megpróbálta, és mind a tízszer, ahogy túllépte a száztíz kilométert, irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.

A megoldás csak az lehet, gondolta végül, minden pihéjéből csepegve, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyát - nyolcvan kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan szárnnyal zuhanni.

Hatszáz méteren megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s attól a pillanattól, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyát teljesen kiterjesztette és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi sirályvilágrekordot állított fel!

Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: száznegyven kilométeres sebességgel úgy érte, mint a dinamit. Jonathan sirály a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.

Amikor magához tért, már rég besötétedett. Holdfényben lebegett az óceánon. Két szárnya egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban nehezedett rá a kudarc tudata. Az a bizonytalan érzése volt, legjobb lenne, ha lehúzná ez a súly lehúzná, le a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek.

Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belső hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a saját lényem. Ha arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésről, több eszem lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid számyam volna, mint a sólyomnak, és hal helyett egereken élnék. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem az egész őrültséget. Haza kell repülnöm a rajhoz, és meg kell elégednem azzal, hogy az vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály.

A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A sirály helye éjjel a parton van. Márpedig, fogadta meg, ettől a pillanattól kezdve ő rendes sirály. Mindenkinek így lesz a jobb.

Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízből, és a part felé repült. Most azért hasznára válik, amit az erőkímélő alacsonyan repülésről megtanult.

De mégsem, gondolta aztán. Szakítottam az eddigi életmódommal, semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, akár a többi, úgy is fogok repülni, ahogyan ők. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre, erősebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé.

Most, hogy eldöntötte, pontosan olyan lesz, mint a Raj bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz az erőhöz, amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerő próbálkozás, és nem lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és csak repülni a sötétben, a part fényei felé.

Sötét van! - kondult a hang intően. - A sirályok sohasem repülnek sötétben!

De Jonathan most nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez, tűnődött. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes...

Le a légből! Sirály sose repül sötétben! Ha arra szántak volna, hogy sötétben repülj, bagolyszemed lenne! Az agyad térképszerúen rögzítene! Kurta volna a szárnyad, mint a sólyomé!

És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a levegőben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmai sajgása, elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak.

Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnya!

Ez a megoldás! Milcsoda hülye voltam! Icipici szárnyacska - az kell nekem! Behúzom a szárnyam legnagyobb részét, kizárólag a végével repülök! Kurta szárnyakkal!

Felemelkedett a bakacsin tenger fölött hatszáz méterre. Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát törzséhez simította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette a levegőnek, s így ment át zuhanásba.

A süvöltés fülsiketítővé erősödött. Száztíz kilométer, száznegyven, százkilencven - és még egyre gyorsult. A szárnyát tépő erő most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt távolról sem olyan kemény, mint előzőleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehető elcsavarásával könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott, mint holdfényben szürkéllő ágyúgolyó.

Szemét az éles széltől védve keskeny résnyire zárta, és határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem, vajon akkor a sebesség...?

Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítő széláram. De egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magamagának tett fogadalmát megszegte. Az efféle fogadalom csak az olyan sirályokat köti, akik megelégednek a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítőt kapott abból, mit jelent kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásokra.

Napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Ezerötszáz méterről a halászbárkák apró pöttyöknek látszottak csak a sima kék víztükrön, a reggeliző raj pedig örvénylő porszemek halvány felhőcskéjének.

Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörűségtől, büszke volt, hogy sikerült a félelmen úrrá lennie. Aztán természetes mozdulattal behúzta a szárnyát, kinyújtotta kurta, szögbe állított szárnyvégeit, és zuhanni kezdett a tenger felé. Ezerkétszáz méteren elérte a végsebességet. A szembe száguldó levegő hangból sűrűsödött, tömör, kemény fallá vált, aminek ellenében nem lehetett tovább gyorsulni. Függőlegesen zuhant lefelé, háromszáznegyven kilométeres sebességgel. Nyelt egy nagyot, hiszen tudta, hogy ha a szárnya nem lenne behúzva, ezzel a sebeséggel millió parányi sirálymorzsára robbanna szét. De a sebesség erő volt, a sebesség öröm volt, a sebesség maga volt a boldogság.

Háromszáz méteren megkezdte a kivételt a zuhanásból. Szárnyvégei sivítottak és borzolódtak a hatalmas áramlásban, a bárka és a sirályraj megbillent és meteorsebességgel növekedett, pontosan az ő pályáján.

Nem tudott megállni; azt sem tudta, ilyen sebességgel hogyan kellene fordulni.

Az összeütközés: azonnali halál.

Így aztán behunyta a szemét.

Ezen a reggelen, közvetlenül napfelkelte után végül is az történt, hogy Livingston sirály háromszáznegyven kilométeres sebességgel, csukott szemmel, süvöltő tollakkal átszáguldott a reggeliző rajon, pontosan a közepén. A Szerencse Sirálya ez egyszer lemosolygott rá, és nem történt katasztrófa.

Amikor a csőrét az ég felé emelte, még mindig kétszázhuszonöt kilométerrel vágtatott. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra kinyújtotta a szárnyát, a halászbárka parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz méterrel alatta.

Diadalérzés fogta el. Végsebesség! Hogy egy sirály óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguldjon! Ez valóságos frontáttörés, a raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal új korszak kezdődött Jonathan sirály számára. Kirepült magányos gyakorló légterébe. Ketezernégyszáz méteren felkészült a zuhanáshoz, behúzta a szárnyát, és nekilfogott felfedezni, hogyan is kellene fordulni.

Rájött, hogy ha egyetlen szárnyvégtollát csak egy centire kimozdítja, félelmetesen gyors, nagy ívű forduló az eredmény. Mielőtt azonban ezt megtanulta volna, azt tapasztalta, hogy ha ilyen nagy sebességgel több tollát mozdítja, pörögni kezd, mint a puskagolyó... és Jonathan a világ minden sirálya közül elsőként műrepült.

Aznap nem vesztegette az idejét arra, hogy szóba elegyedjen a többi sirállyal, repült egyfolytában napnyugtáig. Felfedezte a bukfencet, a vezetett orsót, a dobott orsót, a háton dugóhúzót, a bukófordulót, a legyezőfordulót.

Amikor Jonathan sirály visszatért a partra a rajhoz, késő éjszaka volt már. Szédelgett, és ólmos fáradtságot érzett. Mégis, ahogy a leszálláshoz besiklott, széles jókedvében levágott egy bukfencet, majd egy dobott orsó után ért földet. Ha meghallják az Áttörés hírét, gondolta, odalesznek örömükben. Mennyivel érdekesebb lesz mostantól a világ! Ahelyett, hogy egyhangúan ide-oda caplatnánk a bárkákhoz, értelme lesz az életünknek! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból, kitűnő, értelmes, ügyes lényekké válhatunk. Szabadok leszünk! Megtanulhatunk repülni!

Az elkövetkezendő évek szinte zúgtak és izzottak az ígéretességükben.

A sirályok a Tanácsgyűlésben gubbasztottak, amikor Jonathan leszállt. Úgy tűnt, már jó ideje együtt van a raj. Valóban, vártak valamire.

-Jonathan Livingston sirály - mondta a Vén -, állj a Középpontba! - A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb megszégyenítést vagy a legnagyobb megtiszteltetést jelentette. A tisztelet jeléül a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani. Hát persze, gondolta Jonathan, a rajreggeli; hiszen látták az Áttörést! De nekem nem kell semmiféle tisztelet. Nem vágyom én arra, hogy vezér legyek. Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk. Előrelépett.

-Jonathan Livingston sirály - szólt a Vén -, állj a Középpontba a Szégyen jeléül, hogy sirálytársaid láthassanak!

Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. A Szégyen jeléül álljon a Középpontba? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik! Tévedes, szörnyű tévedés!

-...elvetemült felelőtlenségéért - hallotta a komoran ünnepélyes hangot -, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait...

Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kitaszítják a sirályok közösségéből, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli Szirtekre.

-...egy napon megtanulod majd, Jonathan Livingston sirály, hogy nem érdemes felelőtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg, csupán annyit tudhatunk, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk, s ezáltal addig éljünk, ameddig élni bírunk egyáltalán.

Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyűléssel. De Jonathan felemelte a szavát. - Felelőtlenség? - kiáltotta. - Testvéreim! Kiben lakozhat nagyobb felelősségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet értelmét, magasabb céljait, és követi őket? Ezer évig halfejekért törtük magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk - azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy megmutassam, mire jöttem rá...

A Raj akárha kőből lenne.

- A testvériségnek vége - zúgták a sirályok kórusban, s egy madárként ünnepélyesen befedték a fülüket és hátat fordítottak Jonathannak.

Jonathan sirály élete hátralevő napjait egyedül töltötte. Messzi elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata volt csupán: nem a magány, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk váró nagyszerű élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak vele.

Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy áramvonalassá formált testének nagy sebességű zuhanásával két-három méterrel a felszín alatt ügyeskedő, ritka és jóízű halakat kaphat ki a vízből. Már nem szorult halászbárkákra és kenyérdarabkákra, hogy ne haljon éhen. Megtanult a levegőben aludni éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától napkeltéig vagy százötven kilométernyi utakat tett meg. Ugyanezzel a belső irányítással átrepült sűrű tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük emelkedjék, a vakítóan tiszta égre... Mindezt olyankor, amikor a többi sirály a földön gubbaszt, és mit sem látva a ködön és az esőn túl. Jonathan azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be, a szárazföld fölé, ahol finom bogarakat csemegézhet.

Amiről egykor azt remélte, hogy az egész raj osztályrésze lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel az ő gondolataiból eltűnt az unalom, a félelem és a harag, Jonathan élete hosszú és boldog volt.

A két sirály este érkezett, mikor Jonathan éppen békésen, magányosan siklott szeretett égboltján. Ahogyan a két szárnyvége mellett feltűntek, olyan tiszták voltak, mint a csillagok sugarai. Fény áradt belőlük, biztatóan derengett az éjszakai légben. De a legnagyszerűbb az volt, ahogyan nyugodt biztonsággal repültek. Pontosan tartották a mintegy kétcentis távközt jobbra-balra tőle.

Jonathan hang nélkül vizsgáztatni kezdte őkét. Soha sirály ilyen vizsgát nem tett. Ívbe görbítette a szárnyát, lelassult, az átesési sebességnél alig egy-két kilométerrel többre. A két fénylő madár simán lassult vele, szárnyvég szárnyvég mellett. Tudták, hogyan kell lassan repülni.

Törzse mellé szorította hát a szárnyát, orsóba pördült, és átment százkilencven kilométeres zuhanásba. Együtt hasították vele a levegőt, hibátlan kötelékben.

Ebből a sebességből Jonathan hosszú, függőleges vezetett orsóval ívelt föl. Együtt pörögtek vele, s közben mosolyogtak.

Visszatért a rendes helyzetbe, és jó darabig hallgatagon repült. - No, jó - szólalt meg végül. - Kik vagytok?

- A te Rajodból valók vagyunk, Jonathan. A testvéreid. - A szavak határozottan, mégis lágyan hulltak. - Azért jöttünk, hogy följebb emelkedj. Hogy hazavigyünk.

- Nekem nincs otthonom. Rajom sincs. Kitaszított vagyok. És most a Nagy Hegyi Szél legtetején repülünk. Még vagy száz méter, de annál följebb én nem jutok ezzel a vén testtel.

- Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát már kijártál, eljött az ideje, hogy nekikezdj egy másiknak.

Mintha egész életén ez a pillanat fénylett volna át, hirtelen oly világossá vált minden Jonathan sirály előtt. Igazuk van. Képes rá, hogy följebb emelkedjen, és itt az ideje, hogy hazatérjen.

Még egyszer, utoljára körülpillantott. Az égen és a gyönyörű, ezüstös fényben úszó vidéken, ahol oly sokat tanult.

- Készen vagyok - mondta végül.

És Jonathan Livingston sirály a két, csillagként ragyogó madárral emelkedni kezdett, és velük együtt eltűnt a mélyfekete égbolton.

II. RÉSZ

Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot abban a pillanatban, amikor éppen azon van, hogy belerepül.

Ahogyan most a Földről érkezett, a felhők fölött, szoros kötelékben két csillogó kísérőjével, látta, hogy immár az ő teste is ugyanúgy ragyog, mint az övék. Valójában az az ifjú Jonathan sirály repül itt, aki mindig is ott élt aranyfényű szemében. De a külseje megváltozott.

Sirálytest ez is, semmi kétség. Csakhogy sokkal jobban repül, mint a régi valaha is. Ezzel, gondolta, fele annyi erővel kétszer akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban!

Tolla vakító fehér, szárnya oly tökéletesen sima, mintha ezüstből csiszolták volna. Elragadtatva kezdett ismerkedni vele, erőt vinni a gyönyörű, új szárnyba.

Négyszáz kilométernél érezte, hogy közeledik a vízszintes sebesség határához. Ötszázharmincnál úgy vélte, most olyan gyorsan repül, ahogy csak kitelik tőle, és kissé csalódott volt. Az új test lehetőségeinek is van hát határa. Bár korábbi vízszintes repülési rekordjainál jóval többre képes, mégiscsak van korlát, amit csak nagy erőfeszítéssel lehetne ledönteni. A mennyben, gondolta Jonathan, nem volna szabad korlátoknak lenniük.

A felhők foszladoztak, kísérői átkiáltott hozzá: - Jó leszállást, Jonathan! - és levegővé váltak.

Tenger fölött repült, csipkés partvonal felé. Néhány sirály - nagyon kevesen voltak - vitorlázgatott a sziklákon keletkező feláramlásban. Távolabb, északnak, a horizonton még egy párat látott repülni. Új látvány, új gondolatok, új kérdések. Miért van itt ilyen kevés sirály? A mennyországnak hemzsegnie kellene a sirályoktól! És miért lettem hirtelen ilyen fáradt? Úgy hírlik, a mennybéli sirályok sohasem fáradnak el, soha nem alszanak.

Hol is hallotta csak ezt? Földi életének emléke rohamosan halványodott. A Föld valamilyen hely, ahol sokat tanult. Igen. De a részletek elmosódtak. Küzdelem az élelemért, kitaszítottság - ilyesmi rémlett róla.

A mintegy tucatnyi sirály a parttól eléje repült, de egyetlen szót sem szóltak. Érezte csupán, hogy üdvözlik, és hogy itthon van. Nagy nap volt ez, de pirkadatára már nem emlékezett.

A part felé fordult, hogy leszálljon. Néhány centire a homoktól fékezett, csapott egyet-kettőt a szárnyával, majd könnyed mozdulattal lehuppant. A többi sirály is leszállt, de egyikük sem mozdította ehhez egyetlen tollpihéjét sem. Kiterjesztett, fényes szárnyukkal szembefordultak a széllel, aztán valahogyan megváltoztatták tollaik ívét, s mozgásuk pontosan abban a pillanatban szűnt meg, amikor lábuk talajt ért. Szép manőver, de Jonathan egyszerűen túl fáradt volt hozzá, hogy most rögtön megpróbálja. Ott, a parton állva, szó nélkül álomba merült.

A következő napokban Jonathan belátta, hogy itt megint csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésről, mint amennyit elhagyott életében megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak, mint ő. Mindegyikük számára létük legfontosabb célja volt, hogy tökéletességre vigyék azt, amit a legjobban szerettek: a repülést. Nagyszerű madarak voltak. Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegőben, bonyolult műrepülő-figurákat próbálgattak.

Jonathan hosszú időre megfeledkezett a világról, amelyből jött. Ahol a raj él, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni a repülés öröméről, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat, hogy a zsákmányra ráleljenek és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra mégis felvillant benne az emlékük.

Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után a parton pihentek.

- Hol van mindenki, Sullivan? - kérdezte hangtalanul. Már tökéletesen használta az egyszerű telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok, rikoltozás és vijjogás nélkül, megértették egymást. - Miért nem vagyunk többen? Ahonnan én jöttem, ott...

-...sirályok ezrei éltek. Tudom - Sullivan megrázta a fejét. - Szerintem erre az egyetlen magyarázat az, Jonathan, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbbünk nagyon lassan jutott el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, olyanokba, amelyek csaknem pontosan azonosak voltak az előzőkkel. És mi rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt az sem, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad arról, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a rajban szerzett hatalomnál? Ezer életet, Jon, vagy tízezret! És újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökéletesség. Majd megint száz kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökéletességet elérni és továbbadni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.

Kiterjesztette a szárnyát, a szélbe fordult. - De neked, Jon - mondta -, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérhess ide.

Máris a levegőben voltak megint. Gyakorolni kezdtek. A vezetett orsót nehéz kötelékben repülni. Amikor háton repült, Jonathannak fordítva kellett gondolkodnia, szárnyát ellentétesen ívelnie, mégpedig tökéletes összhangban az oktatójával.

- Próbáljuk még egyszer - ismételgette Sullivan -, csináljuk újra. - Végre elhangzott a dicséret: -Jó. - És nekifogtak, hogy Jonathan megtanulja a kötelék-előrebukfencet.

Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést gyakorolták éppen, együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek. Jonathan összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki, úgy hírlett, hamarosan elemelkedik ebből a világból.

- Chiang... - szólította meg félénken.

Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. - Tessék, fiacskám. - A kor, ahelyett, hogy elgyengítette volna, szívósabbá tette a Vént. Akárkit túlrepült a Rajban, olyan repülőfigurákat tudott, amilyeneket a többiek még éppen csak kapiskáltak.

- Chiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?

A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. - Megint egyszer tanulsz, Jonathan sirály - felelte.

-Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy mennyország, nem létezik?

- Nem, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem valamiféle hely, nem is valamilyen idő. A mennyország az jelent: tökéletes. - Egy percre elhallgatott. - Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?

- Én... engem boldoggá tesz a sebesség - Jonathan meglepődött. Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.

- Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy, ahová igyekszel.

Anélkül, hogy többet szólt volna, Chiang eltűnt, és szemvillanás múlva vagy huszonöt méterrel odébb, a vízparton jelent meg. Majd ismét eltűnt, és ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. - Mókás, nem? - mondta.

Jonathan elképedt 929i817j . Nyomban megfeledkezett a mennyországról. - Hogy csinálod ezt? Milyen érzés? És milyen messzire tudsz így eljutni?

- Bárhová és bármikor, ahogy kívánom - felelte a Vén. - Jártam mindenütt és minden időben, amit csak el tudok képzelni. - Pillantása elkalandozott, messzi ki a tengerre. - Különös dolog ez. Azok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest elérkeznek. Ne feledd, Jonathan, a mennyország se nem valamely hely, se nem valamilyen idő. A helynek és az időnek semmi, de semmi jelentősége nincsen. A mennyország az...

- Engem is meg tudsz tanítani így repülni? - Jonathan égett a vágytól az újabb, ismeretlen tudás után.

- Hogyne, ha igazán akarod.

- Igazán akarom. Mikor kezdhetjük?

- Akár rögtön, ha kívánod.

- Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni - mondta Jonathan, és a szeme különös fénnyel égett. - Mondd, mit kell tennem.

Chiang lassan beszélt, közben erősen figyelte a fiatalabb sirályt. - Hogy olyan sebesen szállj, mint a gondolat, akárhová, ami csak létezik - mondta -, azt azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is érkeztél...

A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse magát többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva harmine centi, és a teljesítménye berajzolható a térképbe. A fortély mindössze annyi: tudnia kell, hogy valódi természete szerint mint egy tökéletes, íratlan szám, egyidejűleg él térben és időben, mindenütt és mindenkor.

Jonathan elszántan nekilátott a feladatnak. Próbálta nap nap után, reggeltől estig. És minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit sem mozdult odébb.

- Hagyd a hitet! - szólt rá időnként Chiang. - Korábban, a repülésben sem hinned kellett, hanem meg kellett értened, hogyan csináld.. Most is így van. Láss neki újra...

Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt szemmel koncentrált, Jonathan villanásszerűen rájött, miről beszélt Chiang. - Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a lehetőségeim határtalanok! - Hirtelen nagyon boldog lett.

-Jó! - mondta Chiang, s hangjában diadal csendült.

Jonathan kinyitotta a szemét. Ismeretlen, elhagyott tengerparton álltak a Vénnel - a fák lenyúltak a vízig, sárga ikernap rótta pályáját fölöttük.

- Hát rájöttél végre - mondta Chiang -, de az irányítást még gyakorolnod kell...

Jonathan bámult. - Hol vagyunk?

A Vént, tökéletesen hidegen hagyta a különös környezet, ügyet sem vetett rá. - Láthatod, valami bolygón - válaszolta -, ahol zöld az ég, és a napja egy ikercsillag.

Jonathan nagyot rikoltott örömében. Most rikoltott először, mióta a Földet elhagyta. - HÁT MEGY!

- Persze, hogy megy, Jon - mondta Chiang. - Minden megy, ha tudod, mit teszel. Ami pedig az irányítást illeti...

Mire visszatértek, besötétedett. A többi sirály aranyos szemében tisztelettel nézte Jonathant. Hiszen látták, hogyan tűnt el a helyről, melyen oly sokáig mintha legyökerezett volna.

Egy perc sem telt bele, s nem állta tovább, hogy lelkesen ünneplik. - De hát én csak egy jövevény vagyok köztetek! Épp hogy csak nekifogtam! Nekem kell tanulnom tőletek!

- Ki tudja, Jon! - szólt a közelben álldogáló Sullivan. - Tízezer éve nem láttam sirályt, aki ennyire szikrányit se félt volna a tanulástól. - A Raj elnémult. Jonathan zavarában fészkelődni kezdett.

- Ha gondolod, most már foglalkozhatunk az idővel - mondta Chiang. - Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövőben is. Ha az is megy, akkor aztán készen állsz majd rá, hogy elkezdd a legnehezebbet, a leghatalmasabbat, a legnagyobb mókát. Készen leszel felemelkedni, hogy megtudd, mi is valójában a jóság és a szeretet.

Eltelt egy hónap, vagyis egy időszak, ami mintha egy hónap lett volna. Jonathan félelmetes iramban fejlődött. Már korábban, a megismerés szokott útján is sokat tanult, most pedig, magának a Vénnek kiváltságos növendékeként, úgy szívta magába az új ismereteket, mint valami áramvonalas, tollas komputer.

De elkövetkezett a nap, amikor Chiang eltűnt. Csendes kis beszédet tartott a köréje gyűlt sirályoknak. Mind ott volt. Intette őket, hogy tanuljanak szüntelenül, gyakoroljanak és törekedjenek rá, hogy az élet egészének tökéletes, láthatatlan lényegéből mind többet és többet ismerjenek meg. Ahogyan szólt, tollai egyre fényesedtek, míg végül olyan erővel ragyogtak, hogy a sirályok szeme káprázott bele.

-Jonathan - mondta ekkor a Vén, és ezek voltak az utolsó szavai -, fejlődj tovább a szeretetben!

Mire a sirályok látása kitisztult, Chiang már nem volt sehol.

Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha annak, amit most itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudta volna, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élete! Álldogált a homokban, és tűnődött. Vajon most akad-e ott sirály, aki küzdene érte, hogy áttörje a megszokás korlátait? Hogy megismerje, mi a repülés értelme, azonfelül, hogy repülve lehet eljutni a halászbárkákhoz, szánalmas morzsákért? Talán van is valaki, akit kiközösítettek, mert a raj színe előtt kimondta az igazat. És minél előbbre haladt jósággyakorlataiban, minél jobban igyekezett megismerni a szeretet természetét, Jonathan annál inkább vágyott vissza a Földre. Noha múltja nagyobbrészt magányosan telt, Jonathan sirály oktatónak született. Benne úgy nyilvánult meg a szeretet, hogy érezte: a felismert igazságból át kell adnia valamit másnak is, egy sirálynak, aki csak a lehetőségre vár, hogy ő is megismerhesse.

A gondolat-sebességű repülésben immár jártas és a többiek a fejlődését istápolgató Sullivannak kételyei voltak.

-Jon, téged kitaszítottak. Miből gondolod, hogy egykori sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? lsmered a közmondást, a nagy igazságot: Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül. Ott, ahonnan te jöttél, a sirályok lent állnak a földön, rikácsolnak, vagdalkoznak egymással. Ezer kilométerekre vannak a mennytől - és te azt mondod, meg akarod nekik mutatni, onnan a mélyből, ahol ácsorognak! De Jon, hiszen azok a saját szárnyvégükig se látnak el! Maradj te csak itt. Segíts az itteni újoncoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy megértsék, amit mondani akarsz nekik. - Egy percre elhallgatott, aztán megkérdezte: - És mi lett volna, ha Chiang visszatér az ő egykori világába? Vajon hol lennél akkor te ma?

Ez az utolsó szempont meggyőzően hangzott. Sullivannak igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül.

Jonathan hát maradt. Oktatta az újonnan érkezőket. Éles eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehetnek sirályok, akik képesek lennének tanulni. Mennyivel előbbre járna maga is, ha Chiang a száműzetése idején jön el hozzá!

- Vissza kell mennem, Sully - mondta végül is. - A növendékeid nagyszerűen csinálják a dolgukat. Segítenek neked az újakat oktatni.

Sullivan sóhajtott egy nagyot, de nem vitatkozott tovább. - Azt hiszem, hiányozni fogsz nekem, Jonathan. - mindössze ennyit mondott.

- Szégyelld magad, Sully! - felelte Jonathan szemrehányóan. - Ne beszélj butaságokat! Hát mit gyakorolunk mi itt nap mint nap? Ha a barátságunk olyan dolgoktól függene, mint tér meg az idő, akkor ha végre sikerül legyőznünk a teret és időt, egyben szétrombolnánk a testvériségünket is! De hát, ha legyőzzük a teret, nem marad más, csak az Itt. S ha legyőzzük az időt, marad a Most. Nem gondolod, hogy az Itt és a Most közepén találkozhatunk néha-néha?

Sullivan sirály akarva-akaratlanul, elnevette magát. - Te, te szédült madár - mondta szeretettel. - Ha egyáltalán valaki képes rá, hogy egy amolyan a földhözragadtaknak megmutassa, hogyan láthat át ezer kilométereket, hát az Jonathan Livingston sirály lesz. - Lehorgadt a feje, a homokra bámult. - Isten veled, Jonathan, kedves barátom.

- Isten veled, Sully. Találkozunk mi még. -Jonathan képzeletében más idők partjainak nagy sirályrajai jelentek meg. A tapasztalat adta biztonsággal tudta, hogy lénye nem csontok és tollak halmaza, hanem a szabadság és a repülés határtalan tökéletessége.

Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta, hogy soha még raj sirállyal nem bánt el még keményebben és igazságtalanabbul, mint az ő raja vele.

Nem érdekel, mit mondanak, gondolta és forrt benne a méreg, amint elhomályosuló szemmel repült egyre tovább, a Távoli Szirtek felé. Repülni annyival, de annyival többet jelenthetne, mint csak csapkodni a szárnyunkkal, hogy eljussunk egyik helyről a másikra! Arra akár egy... egy... szúnyog is képes! Egyetlen kis vidám orsó a Vén körül, és máris kiközösítettek. Hát teljesen vakok ezek? Tényleg nem értik? Képtelenek végiggondolni, milyen gyönyörű lenne, ha valóban megtanulnánk repülni?

Nem érdekel, mit gondolnak. Majd én megmutatom nekik, mi az, hogy repülés! Hát Törvényenkívüli leszek, ha így akarják. És úgy, de úgy meg fogják bánni...

A hangot belül, a saját fejében hallotta meg. Noha nagyon halk volt, a fiatal sirály úgy meglepődött, hogy megingott, és csusszant egyet a levegőben.

- Ne ítéld el őket, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön a nap, amikor ők is megértik, amit te már tudsz. Bocsáss meg nekik, és segíts, hogy megérthessék.

Szárnya végétől alig pár centire a világ legragyogóbb sirálya repült. Anélkül, hogy egyetlen tollát mozdította volna, könnyedén siklott együtt vele, holott Fletcher csaknem a tőle telhető végsebességgel repült.

Az ifjú madár egy pillanatra teljesen elvesztette a fejét.

- Mi történik itt? Megőrültem? Meghaltam volna? Mi ez?

Választ kereső, ijedt gondolataiban halkan, megnyugtatóan hangzott fel a kérdés: - Fletcher Lynd sirály, akarsz-e repülni?

- IGEN, REPÜLNI AKAROK!

- Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy megbocsáss a rajnak, tanulj, és egy napon majd visszatérj hozzájuk, és segíts őket is megtanítani?

Ennek a nagyszerű, csodálatosan repülő lénynek nem lehet hazudni. Mit számít most, akármilyen büszke vagy sértődött madár Fletcher sirály.

- Igen - felelte alig hallhatóan.

- Akkor hát, Fletch - mondta a fénylő lény melegen - kezdjük azzal, hogyan is kell vízszintes repülni...

III. RÉSZ

Jonathan lassan, figyelmesen körözött a Távoli Szirtek fölött. Ez a csiszolatlan ifú Fletcher sirály tökéletes repülőnövendéknek bizonyult. Erős volt, könnyed, fürgén mozgott a levegőben. De ami ennél is több, a legfontosabb: csillapíthatatlan vágy élt benne, hogy megtanuljon repülni.

Ebben a percben érkezett éppen, zuhanásból jött, kétszáznegyven kilométeres sebességgel, szürke csíkként süvített el oktatója mellett. Éles szögben felfelé vágódott, tizenhat szögletű, emelkedő vezetett orsóra akarta hasznosítani a sebességét, közben hangosan számolta a szögleteket:

- ...nyolc... kilenc... tíz... nézd-Jonathan-elmegy-a-sebesség... tizenegy... tiszta-szöglet-legyen-mint-a-tiéd... tizenkettő... de-az-istennek-se-megy-úgy... tizenhárom... most-ez-a-három... sebesség... tize... juuuj!

Azt, hogy Fletcher a tetőponton átesett, még súlyosbította hogy tajtékzott a dühtől. Hanyatt esett, majd egy durva mozdulattal hátondugóba, amiből végül vagy harminc méterrel oktatójának magassága alatt jött ki. Szaporán kapkodta a levegőt.

- Csak pocsékolod az idődet, Jonathan! Bamba vagyok! Ostoba! Próbálhatom, ahányszor csak akarom, sose fog sikerülni!

Jonathan sirály lenézett Fletcherre és bólintott. - Addig nem is, amíg ilyen keményen rántod föl. A bevitelnél hatvan kilométerórát vesztesz! Finoman, Fletcher! Határozottan, de finoman, ahogy mutattam, emlékszel?

Lemerült a fiatal sirályhoz. - Gyere, csináljuk együtt, kötelékben. És figyelj a felvételre. Lágyan, könnyedén visszük be.

Három hónap múlva Jonathannak már hat újabb növendéke is volt. Mind Kitaszított, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új eszméje: a repülés öröméért repülni.

Mégis, könnyebb volt számukra a nagy tudást igénylő repölőfigurákat elsajátítani, mint a bennük rejlő értelmet felfogni.

- Valójában mindannyian a Nagy Sirály gondolatát testesítjük meg, a korlátlan szabadság eszméjét - magyarázta nekik Jonathan esténként, ahogy a parton álldogáltak -, és az, hogy pontosan, tisztán repülünk, egy lépés valódi énünk kifejezése felé. Mindazt, ami ebben korlátozna, le kell küzdenünk. Ezért gyakoroljuk a nagy sebességű repülést, de a lassút is, ezért műrepülünk...

...és az egész napi repüléstől kimerült növendékei eközben sorra elszundítottak. Szívesen repülték a gyakorlatokat, szerették a sebességet, izgalmas volt a dolog, és csillapította a minden leckével növekvő tudásvágyukat. De egyetlenegy, még Fletcher sirály sem jutott el odáig, hogy elhiggye: a gondolat röpte ugyanolyan valóság lehet, mint a szél hátán szárnyalni.

- Egész testetek, egyik szárnyvégetektől a másikig - mondta máskor Jonathan -, a gondolatok látható formája. Rázzátok le a gondolat láncait, és lehullanak a test láncai is... - De akárhogyan fogott is neki, a sirályok szép mesének vélték csupán, amit mondott, annál pedig nagyobb szükségük volt az alvásra.

Alig egy hónappal később Jonathan közölte, eljött az ideje hogy visszatérnjenek a rajhoz.

- Nem készültünk fel még rá! - tiltakozott Henry Calvin sirály. - Nem akarnak minket! Kitaszítottak vagyunk! Miért térnénk vissza oda, ahol senkinek sem kellünk?

- Szabadságunkban áll oda menni, ahová akarunk, és olyanoknak lennünk, amilyenek vagyunk - felelte Jonathan, azzal felemelkedett a homokról és keletnek fordult, a táj felé, amely a raj otthona volt.

Növendékei gyötrődve tétováztak. A Raj Törvénye, hogy a Kitaszított soha nem térhet vissza, és a Törvényt tízezer éve egyszer sem törték meg. A Törvény így szólt: Maradj! Jonathan azt mondta: Jöjj! És Jonathan eddigre már jó egy kilométert megtett a víz fölött. Ha még sokáig haboznak, egyedül ér az ellenséges érzelmű Rajhoz.

- Hát, ha egyszer nem tartozunk a Rajhoz, a törvényének sem tartozunk engedelmeskedni, nem? - Fletcher döntött. - És ha harcra kerül a sor, sokkal nagyobb szükség van ránk ott, mint itt.

Így azután ezen a reggelen elindultak nyugatról, nyolc sirály gyémántalakzatban, hogy szárnyvégük szinte átfedte egymást. A Rajtanács Partját mintegy kétszáz kilometeres sebességgel érték el. Jonathan repült az élen, Fletcher szorosan a jobb szárnya mellett, Henry Calvin keményen ragadt a balhoz. Ekkor az egész kötelék egyszerre, egyetlen madárként jobb vezetett orsóba kezdett, normál helyzetből... háthelyzetbe... megint... hasra. Szárnyukat tépte a szél.

A Raj mindennapi életét kísérő rikácsolást és vijjogást a kötelék hatalmas késként vágta el. Nyolcezer sirályszem bámulta meredten, rezzenéstelenül. A nyolc madár egymás után éles felrántásból egy-egy bukfencet csinált, majd nagy körön besoroltak egymás mögé, és annyira lassulva, hogy szinte már megálltak a levegőben, leszálltak le a homokra. Aztán, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, Jonathan sirály értékelni kezdte a repülést.

- Először is - mondta hűvös mosollyal - mindannyian elkéstetek egy kissé a felzárkózással...

A Rajt villámcsapásként érte a felismerés. Ezek a madarak Kitaszítottak! És visszatértek! Ez pedig... ez nem lehet igaz! Fletcher jóslata a harcról semmivé foszlott a Raj döbbent zavarának árjában.

- Na jó, ezek Kitaszítottak - mondta néhány fiatal sirály. - De figyelj, öreg, hol tanultak meg így repülni?

Csaknem egy órába került, mire a Vén szava eljutott a Raj minden tagjához: - Ne vegyetek tudomást róluk! A sirály, aki Kitaszítottal szóba áll, maga is Kitaszítottá válik! A sirály, aki csak rápillant a Kitaszítottra, vét a Raj Törvénye ellen!

Ettől kezdve a szürketollasok hátat fordítottak nekik, de úgy tűnt, Jonathan sirály nem is látja őket. Közvetlenül a Rajtanács Partja fölött tartotta az eligazításokat, és most először arra törekedett, hogy növendékeit rákényszerítse, menjenek el képességeik végső határáig.

- Martin sirály! - harsogta az égre. - Azt mondod, tudod, hogyan kell lassan repülni. Semmit sem tudsz, amíg be nem bizonyítottad! REPÜLJ!

A különben oly csendes kis Martin William sirály, akit elképesztett, hogy oktatója érdeklődésének össztüzébe került, maga sem tudta eddig, hogy a kis sebességeknek mekkora varázslója. A legenyhébb szellőben is képes volt tollait úgy ívelni, hogy egyetlen szárnycsapás nélkül emelkedjék a homokról a felhőkig és merüljön vissza.

Hasonlóan járt Charles-Roland sirály is. A Nagy Hegyi Szélben nyolcezer méterre emelkedett, a jeges levegőben kékre fagyva érkezett vissza, de elragadtatott örömmel fogadkozott, hogy másnap még magasabbra jut.

Fletcher sirály, aki úgy szeretett műrepülni, mint senki más a világon, győzedelmeskedett a tizenhat szögletű, emelkedő vezetett orsón, és másnap megtetézte egy háromszoros legyezőfordulóval. Tolláról vakító fehéren verődött vissza a nap sugara a homokpartra, ahonnan nem egy pillantás kísérte lopva repülését.

Jonathan szüntelenül ott volt minden egyes növendéke oldalán. Bemutatta a gyakorlatokat, ösztönözte, kényszerítette, irányította sirályait. Repült velük éjjel, felhőben, viharban, az élmény szépségéért, miközben a raj szánalmasan lapult a földön.

Repülés után a növendékek a homokon pihentek, és ekkoriban már figyelmesebben hallgatták Jonathant. Voltak őrült eszmefuttatásai, azokat képtelenek voltak felfogni, de voltak jó gondolatai is, amelyeket megértettek.

Fokozatosan, az éjszaka leple alatt, a növendékek kis körén túl újabb kör formálódott. Kíváncsi sirályoké, akik végtelen órákon át hallgatagon álltak a sötétben. Látni nem kívántak semmit, és nem akarták, hogy őket lássák. Napkelte előtt eltűntek.

Egy hónappal a Visszatérés után történt, hogy a Rajból az első sirály átlépte a választóvonalat, és kérte, tanítanák meg, hogyan kell repülni. Következményképpen Terrence Lowell sirályra a Raj kimondta az ítéletet: Kitaszítottá bélyegezték; egyben Jonathan nyolcadik növendéke lett.

A következő éjjelen Kirk Maynard sirály jött a Rajból. Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. Lerogyott Jonathan lába elé.

- Segíts rajtam - suttogta alig hallhatóan, ahogy a haldoklók búcsúznak. - Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni...

- Hát akkor rajta - mondta Jonathan. - Emelkedj el velem a földről, és kezdhetjük.

- Nem értesz. A szárnyam. Nem tudom mozdítani a szárnyamat.

- Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most; és semmi nem állhat az utadba. Ez a Nagy Sirály Törvénye, a Törvény, amely van.

- Azt mondod, tudok repülni?

- Azt mondom, szabad vagy.

Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerűen és gyorsan, minden erőlködés nélkül széttárta szárnyát, és felemelkedett a fekete éjbe. Rikoltása felverte álmából a Rajt, háromszáz méterről, torkaszakadtából vijjogta: - Tudok repülni! Nézzétek! TUDOK REPÜLNI!"

Napkeltekor vagy ezer madár állt a növendékek körén kívül, s kíváncsian bámulták Maynardot. Mit sem törődtek vele, látják-e őket vagy sem. Feszülten figyeltek, meg akarták érteni Jonathan sirályt.

Nagyon egyszerű dolgokról beszélt - arról, hogy helyes az, ha egy sirály repül, hogy a szabadság a sirály legsajátabb természete, hogy bármi állna is ennek az útjában, azt félre kell tolni, legyen bár hagyomány, babona vagy bármiféle korlát.

- Félretolni? - hangzott fel egy hang a tömegből. - Akkor is, ha az a Raj Törvénye?

- Az egyetlen igaz törvény az, amely a szabadsághoz vezet - mondta Jonathan. - Nincs más törvény.

- Hogyan várhatod el tőlünk, hogy úgy repüljünk, ahogyan te? - kérdezte egy másik hang. - Te különleges vagy, isteni, tehetséges, fölötte állsz minden más madárnak!

- Nézd Fletchert! Lowellt! Charles-Roland-t! Judy Lee-t! Ők is különlegesek, tehetségesek és isteniek? Egy cseppet sem inkább, mint te vagy én. Az egyetlen különbség, az egyetlenegy alapvető különbség, hogy ők kezdik megérteni, mik is valójában, és élni kezdenek ezzel a tudással.

Növendékei, Fletchert kivéve, bizonytalanul mocorogtak. Nem volt igazán világos előttük, hogy ez az, amit tesznek.

A tömeg napról napra nőtt; jöttek, hogy kérdezzenek, hogy csodálják Jonathant és követőit, hogy gúnyolódjanak.

- A Rajban azt beszélik, hogy ha nem te vagy maga a Nagy Sirály Fia - mondta Fletcher Jonathannak egy reggelen, haladó sebességi gyakorlatok után -, akkor ezer évvel jársz a korod előtt.

Jonathan sóhajtott. A félreértés ára, gondolta. Vagy ördögnek, vagy istennek kiáltanak ki. - Te mit gondolsz, Fletch? Valóban megelőzzük a korunkat?

Hosszú csönd. - Hát, ilyenfajta repülés mindig volt, akárki megtanulhatta volna, aki fel akarja fedezni; ennek semmi köze a korhoz, időhöz. Lehet, hogy mi előbbre vagyunk a megszokottnál. Előbbre vagyunk annál a módnál, ahogyan a legtöbb sirály repül.

- Érdekes gondolat - felelte Jonathan, miközben a hátára fordult és így siklott egy darabig. - És korántsem hangzik olyan rosszul, mint az, hogy megelőzzük a korunkat.

Pontosan egy héttel később történt. Fletcher a nagy sebességű repülés elemeit mutatta be új növendékek egy csoportjának. Éppen kijött egy kétezer méteres zuhanásból, hosszú szürke csíkként száguldott vagy fél méteren a part fölött, amikor egy, az első repüléséről érkező, anyját hívó fióka egyenesen eléje siklott. Fletcher Lynd sirály, hogy kikerülje a kicsit, egy tizedmásodperc alatt élesen balra vágott, és mintegy háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel nekirepült egy gránitsziklának.

Úgy tűnt neki, mintha a szikla egy másfajta világ hatalmas, kemény kapuja volna. Robbanó ijedtség, mindent elborító rémület, sötétség; becsapódás. Azután ott lebegett egy különös, idegen égen, feledve, emlékezve, feledve; félelem és bánat hullámain. És szomorú volt, borzasztóan szomorú.

A hang úgy érte, mint azon az első napon, amikor találkozott Jonathan Livingston sirállyal.

- A titok, Fletcher, abban rejlik, hogy a korlátainkat sorjában, türelmesen győzzük le. Nem repülünk át ész nélkül sziklákon, az majd egy kicsit később következik a programunkban.

-Jonathan!

- Akit a Nagy Sirály Fiaként is emlegetnek - felelte az oktató szárazon.

- Mit csinálsz te itt? És a szikla? Én... meg... meghaltam... nem?

- Ugyan, Fletch. Gondolkozz. Ha most itt beszélgetünk, akkor nyilvánvaló, hogy nem halhattál meg, nem? Amit összehoztál, az annyi, hogy túl gyorsan cseréltél tudatszintet. Hogy hogyan lesz tovább, azt neked kell eldöntened. Maradhatsz itt, és tanulhatsz ezen a szinten - ami kicsit magasabb annál, amelyet elhagytál -, vagy visszamehetsz, és folytathatod a munkát a Rajnál. A Vének erősen remélték, hogy bekövetkezik egy baleset, de meglepődtek, hogy te ilyen szépen beváltottad reményeiket.

- Természetesen szeretnék visszamenni a Rajhoz. Az új csoportot még épp csak elkezdtem oktatni.

- Rendben van, Fletcher. Emlékszel, mit mondtunk a testről, hogy az nem más, mint maga a gondolat...?

Fletcher megrázta a fejét, kinyújtotta szárnyát, és kinyitotta a szemét. A szikla alján állt, körülötte ott volt az egész Raj. Ahogy megmozdult, a tömeg izgatott rikácsolásban törtek ki, éles rikoltások hangzottak.

- Él! Ő, aki meghalt, él!

- A szárnyvégével érintette meg! Feltámasztotta! A Nagy Sirály Fia!

- Nem! Ő maga tagadja! Ez az ördög! ÖRDÖG! Azért jött, hogy megrontsa a rajt!

Négyezer sirály tülekedett a tömegben. Ami történt, megrémítette őket, a kiáltás: ÖRDÖG!, úgy söpört végig rajtuk, mint az orkán a háborgó óceánon. Meredt szemmel, görbült karmokkal ölni készültek.

-Jobban éreznéd magad, ha eltűnnénk innen, Fletcher? - kérdezte Jonathan.

- Hát nemigen lenne kifogásom ellene...

Hirtelen vagy egy kilométerrel odább álltak, ők ketten, s a sirálytömeg villogó csőrei a puszta levegőbe vágódtak.

- Miért van az - töprengett Jonathan -, hogy a világon a legnehezebb dolog egy madarat meggyőzni arról, hogy szabad, és hogy ezt be is bizonyíthatja magának, ha hajlandó egy kevéske időt ráfordítani? Miért olyan nehéz ezt megtenni?

Fletcher még pislogott attól, ahogyan a helyzet pillanatok alatt változott. - Mit csináltál? Hogy kerültünk ide?

- Azt mondtad, ki akarsz kerülni a tömegből, nem?

- Persze! De hogyan...?

- Mint minden egyebet, Fletcher. Gyakoroltam.

Reggelre a Raj elfelejtette dührohamát, de Fletcher nem. - Emlékszel, Jonathan, mit mondtál valamikor, hogy annyira kell szeretni a rajt, hogy visszatérjünk hozzá és oktassuk?

- Persze.

- Nem értem, hogyan vagy képes szeretni ezt a madárcsőcseléket, hisz épp megpróbáltak megölni.

- De hát Fletcher, nem ezt szeretjük bennük! Persze hogy nem szereted a gyűlöletet és a gonoszságot. Meg kell tanulnod az igazi sirályt látni, a jót mindvalahányban, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák magukban. Ezt értem szereteten. Ennek a nyitját megtalálni, az az öröm.

Emlékszem egy vad, fiatal madárra pédául, Fletcher Lynd sirálynak hívják. Éppen akkor vált Kitaszítottá, készen állt rá, hogy életre-halálra megküzdjön a Rajjal, éppen azon volt, hogy pokollá tegye magának a Távoli Szirteket. Ehelyett ma mennyországot épít magának, és az egész Rajt odavezeti.

Fletcher az oktató felé fordult, a szeme riadtan megrebbent. - Én vezetem? Mi az, hogy én vezetem? Te vagy az oktató. Nem hagyhatsz itt bennünket!

- Nem-e? Nem gondolod, hogy lehetnek más rajok is, más Fletcherek, akiknek nagyobb szükségük van oktatóra, mint nektek, akik már úton vagytok a fény felé?

- Én? Jon, én egy egyszerű sirály vagyok, te pedig...

-...a Nagy Sirály egyszülött Fia, mi? -Jonathan sóhajtott, és kibámult a tengerre. - Neked rám már nincs szükséged. Arra van szükséged, hogy tovább keresd önmagad, mindennap egy kicsit fedezz fel belőle, a valódi Fletcher sirályból, aki előtt nincsenek korlátok. Ő a te oktatód. Őt kell megértened, szerinte kell élned.

Egy pillanattal később Jonathan teste fenn vibrált a légben, fénylőn, s lassan áttetszővé vált. - Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belőlem. Oké, Fletch? Sirály vagyok. Szeretek repülni, ennyi az egész...

- JONATHAN!

- Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.

A fény kihunyt. Jonatban sirály levegővé vált.

Egy idő múlva Fletcher sirály erőt vett magán, felemelkedett, és ott találta a levegőben a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mohón várták az első oktatást.

- Hogy az elején kezdjem - mondta Fletcher lassan -, meg kell értenetek, hogy a sirály maga a korlátlan szabadság, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig nem egyéb, mint a saját gondolatotok.

Az ifjú sirályok furcsállva néztek rá. Ejha, öreg, gondolták, ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-eligazítás.

Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte. - Hm. Hát... na jó - mondta, és tekintetével felmérte őket. - Kezdjük a vízszintes repüléssel. - Miközben beszélt, egyszerre megértette, hogy barátja valóban és őszintén nem volt semmivel istenibb, mint ő, Fletcher, maga.

Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. - Hát akkor nincs messze az idő, amikor én tűnök majd elő a puszta légből a te partodon, és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!

És noha igyekezett a szemükben illően szigorúnak tűnni, Fletcher sirály egy pillanatra olyannak látta növendékeit, amilyenek valójában voltak. A látvány nem csak egyszerűen tetszett neki, egyenesen el volt tőle ragadtatva. Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. És elindult a tudás megszerzésének útján.

• Vissza... [DA2] 

WICTOR CHARON

A MISZTIKUS ÚT

Bevezetés

A nagy amerikai biológus, Alexis Carrel mondja Az Ismeretlen Ember című művében: "Az emberiség figyelmének el kell fordulnia a gépektől és az élettelen anyagvilágtól, s az ember lelkére kell irányulnia, azokra a szerves és szellemi folyamatokra, amelyek megteremtették a gépeket s Newton és Einstein világegyetemét." A tudomány új hangja ez; egy születő korszak forradalmának zászlóbontása. A biológia addig redukálta az anyagot, míg eljutott az anyagot szervező intelligens életerőig: a szellemig. S ezen a ponton megtörtént a találkozás a tudomány és az ősi hagyomány, a kinyilatkoztatások igazsága között.

A misztikus út az önmagát kereső ember útja befelé, a mágikus teremtő, sorsformáló erők forrásához, amelyek felszabadítása fényesebbé teszi a világot, s megváltja benne az egyént. Misztikusok, jógik, próféták, messiások, a tudomány és művészet lángelméi mindenkor megjárták ezt a meredek ösvényt, hogy a csúcsról Prométheuszként lehozzák a szent tüzet az embernek.

Az idők ma megértek rá, hogy az Igazság kilépjen a zárt szentély homályából és megmutatkozzék a Vízöntő korszak emberének, aki az Apokalipszis világéjének elmúltaval egy Új Eón hajnalára ébredt. A most következő évszázadok a létért való küzdelem és a test primitív szükségleteinek kielégítésén kívül, időt ajándékoznak majd arra is, hogy a töprengők kérdéseket tegyenek fel a kozmosznak, önmaguknak, sorsuknak, Istennek életről és halálról. Ahogy az elmúlt évezredek alatt csak a különcök és beavatottak, most minden egyes lény szembe kerül majd léte problémájával.

Ez a könyv igyekszik a nyugati világ számára hozzáférhetővé tenni mindazokat az értékeket amelyeket különféle ősi kultúrái és titkos társaságai őriznek. Egyszerű, világos szintézisképpen felépítette ezekből azt a módszert, amely a nyugati ember természetének leginkább megfelel.

"A misztikus törvényeket előbb ismerték, mint az élettan törvényeit" - mondja Carrel. S valóban, ismerték már Káldeáben, amelynek egész kultúrája a csillagok hierarchiájának uralma alatt állott. Papjaik hatalmas rádióvevő készülékként csillagok asztrofizikai erőinek hullámhosszát hangolták be saját szellemükön keresztül a földre, s minden anyagot a csillagképek alapján osztályoztak.

Az egyiptomi hieroglifák értelme hármas, s e háromból csak az egyik ismeretes eddig. Ugyanazok az ábrák, amelyek valamely királysír falán vagy szarkofágján egy prózai cselekménysort fejeznek ki, mentális tartalmukban esetleg a legmagasabb teremtési folyamatot ábrázolják.

Az ember elfelejtette ezt a szimbólum ABC-t, de az álomnak most is ez a nyelve. Korunk mélypszichológiája és pszichoanalízise szintén álomhieroglifákat bogoz, de ősi kulcsai hiányoznak hozzá. Ezeket az elveszett kulcsokat ismerteti a könyvben lévő rózsakeresztes betűmeditáció, amellyel fel lehet támasztani a lényeglátó bölcsesség tetszhalott nyelvét.

A görög misztériumok lélekbeégő szépsége és igazsága egész országrészeket szőtt át a művészet hold színű extázisával, s olyan élményekben részesítette az Eleuzisz sziklás, sötét erdején át a hajdani Naptemplomhoz vándorló neofitát, amelyek kitárták előtte a megismerés kapuját, az asztrálvilág s a halál utáni állapot rejtett valóságát. Orfeusz lantja a halhatatlan Szellemről zengett a felkelő nap fényében - s ez a Szellem halovány visszfényként ma is felcsillog egy-egy színpadi műben, amely keresi az utat vissza titáni nemzőjének, az orfikus misztériumoknak kristályos tökéletességéhez.

A tibeti jóga az ember kozmikus öntudatát akarja visszaszerezni. Faust kísérletezése ez egyéni tudatot a világegyetem tudatával azonosítja, hogy ezáltal megismerhesse a legmélyebb természettitkokat. Az emberben benne rejlik a halhatatlan, kezdet nélküli lénynek egy része, s ezt az örök szikrát használja kapunak a jógi az örökkévalóságba való behatolásra.

Halandóval halhatatlant megismerni nem lehet. A jógi tehát halhatatlan lelkével ismeri meg a másképpen megismerhetetlent.

A kabbalisztikus alkímia a teremtést utánozta. Rabbi Lőw embert akart teremteni és megalkotta Gólemet, az agyagkolosszust, amelyet a Szellem varázsigéje mozgatott.

A keresztény misztikusok ugyancsak a világlélekkel keresik az egyesülést saját lelkükön keresztül -, de mindezeknek az irányzatoknak alapja közös: a külvilág kifelé ágazó, bonyolult tévedésekkel, harcokkal zsúfolt zsákutcájából befelé hívja az embert saját lelkének és erőinek felszabadítására.

I. A misztikus csend

Ez könyv a kutatónak készült, aki személyesen akar tudáshoz, meggyőződéshez jutni és nem sajnálja a fáradtságot érte. A világon semmit sem adnak ingyen. Minél magasabb rendű a cél, annál többet kell dolgozni és szolgálni érte. A misztika az élet legnagyobb élményét: a megvilágosodás extázisát kínálja annak, aki végigjárja a kijelölt utat.

A misztikus út a legnehezebb lépéseknél kívánja segíteni a tanulni vágyót.

Gyakorlati módszerekkel, alapfogalmak tisztázásával, bevált eszközökkel siet segítségére, hogy a "másik világban", amelyben a misztikus állapot beálltának pillanatában szintén polgárjogot nyert, kifejleszthesse asztrális érzékeit, a tájékozódás, szabad mozgás szerveit, megtanulja az új világ nyelvét, a szimbólumokat és áthatoljon a két világot összekötő hídon, az analógiák hídján.

A misztikus út egyszerű, mindenki számára járható, már a kísérletezés szakaszában is igazi élményeket rejt: az embert magasabb síkra, más dimenziók közé helyezi és olyan szellemi örömök ízével, erejével telíti, amelyek elmossák benne a bölcső és a sír kalodájába szorult gondok minden zaklatottságát.

A misztikus állapot első feltétele a misztikus csend megteremtése, s e csend elérésének törvényei: az érzékek, az értelem, a kritizáló hajlam s a körülmények lecsendesítése. A kísérletező a gyakorlat megkezdése előtt klauzúrát von maga köré.

A klauzúra - a zárlat - ősi kozmikus szimbólum és nagy analógia. Éppen úgy jelenti az anyaméhet, amelyben a fogantatás misztériuma lezajlik, a gubót, amelyben a hernyó szárnyas pillangóvá alakul, mint az alkimista lezárt tégelyét, amely 13 hónapon át izzik a kemence tüzén hogy belsejében kikristályosodjék a mágus tudásának jelképe: a Bölcsek Köve. Klauzúra nélkül alkotás, élet még sohasem jött létre, s nélküle lehetetlen a komoly misztikus munka is. Csak míg a teremtő természet a keletkező fizikai élet köré sűrű anyagból szövi klauzúráját, addig a misztikus operáció zárófala szellemi erő, amelyet koncentrációval, figyelmünk, gondolataink, akaratunk összpontosításával hozunk létre. Ha kísérlet közben engedünk az ilyen esetben mindig, szinte démoni szándékossággal felmorajló zavarásoknak, betörni akaró anyagi áramlásoknak, ugyanaz történik, mint mikor fejlődés folyamata közben felnyitnak egy anyaméhet, szétvágnak egy gubót vagy összetörnek egy alkimista tégelyt.

A kísérletező tehát akaratból szőtt csendzónát - klauzúrát - vont maga köré. Áttörhetetlen, minden démoni és fizikai örvénylést kirekesztő láthatatlan búvárharang zárja körül.

A misztikus csend elérésének több fokozata van, hiszen a misztikus csend is különböző stádiumokból áll.

A misztikus csend első stádiuma: önmagunk lecsendesítése. A gyakorlat módszertanát pontról pontra kell felépítenünk.

Először is meghatározzuk az időpontot az okkult munka céljára. Ekkor minden anyagi és egyéb vonatkozású gondot agyunkból ki kell söpörnünk. A szobát, amelybe bezárkózunk, lehetőség szerint elszigeteljük. Kényelmesen elhelyezkedünk egy széken - az Európában is megszokott, úgynevezett egyiptomi ülésmódban -, s most befelé hallgatózunk. Vigyáznunk kell, nehogy elálmosodjunk. Figyelmünk feszülten befelé fordul, mintha valamire várakoznánk. Ha a gyakorlatot helyesen hajtjuk végre, ez a feszült várakozás sajátos lelki izgalommal jár. Később ebből a hallatlan feszültségűvé fokozódó izgalommal párosult várakozásból fejlődik ki az extázis állapota.

Legfontosabb követelmény, hogy a misztikus munkát rendszeresen, mindig a napnak ugyanabban az órájában végezzük el. Eleinte másodnap később már naponta.

Ezzel a módszeres munkával elérkezünk a misztikus csend második stádiumához.

Ekkor egyéni, lelki érzékelésünket transzcendens erők szövik át, vagyis a láthatatlan világgal sikerül a kapcsolatot megteremtenünk.

Gyakorlati javaslatok: Válasszuk ki a napnak azt az időszakát, amely tapasztalat szerint kívül esik a felénk irányuló aktív, forgalmas, nyers és prózai munkán, mindennapi jelenségeken és időn. Mindig ugyanebben a kiválasztott időben üljünk le gyakorolni, mindig ugyanabban a szobában.

Semmilyen munka vagy külső változás nem lehet elégséges ok rá, hogy a gyakorlatot elhalasszuk - betegség kivételével. A gyakorlat időtartama kezdetben fél vagy egy óra, később, amikor az extázis beáll, egyénenként változóan több órán át is tarthat. (Ugyancsak teljesen egyéni a gyakorlás idejének rövid vagy hosszabb volta, a gyakorlás ritkább vagy sűrűbb ismétlődése.)

A csendes befelé figyelésben, amit körülbelül 30-60 percen keresztül gyakorolunk, a kozmikus ritmussal párhuzamosan fellépő ritmikus változás észlelhető.

Figyelünk és várunk.

Ehhez a figyeléshez és várakozáshoz halvány izgalom szegődik, amely egyre fokozódik. Egyre erősebben és egyre feszültebben emelkedik bennünk a megnevezhetetlen, ünnepi, mindennél jelentősebb és lélegzetelállítóbb várakozás. Várunk, várakozunk, hogy bekövetkezzék valami névtelen, hatalmas és megfoghatatlan.

Ez az állapot a misztérium előcsarnoka: az óriási erőtöltésű, az ellenállhatatlanul felfelé törő csodavárás a beteljesülés felé.

A feszültségnek egy-egy fokán, mint minden életműködésnél, itt is beáll az ernyedés. A lélek elfáradt, kissé megpihen, hogy azután megint nekilendüljön a meredeknek, a csúcs felé. Újra és újra órákon, napokon, heteken, talán hónapokon és éveken át újra és újra, míg egyszer - amikor a misztikus csend gyakorlatai meghozzák a szükséges érettségi fokot - egy ilyen magas feszültségű csodavárásból fellángol az extázis. A szent megvilágosodás, amelyben a fény minden homályba merült pontot elönt, minden időfátylat felszakít és a tér káprázatát eltünteti. Ez az örökkévalóság jelene, amelyben nincsenek kérdések mert nincsenek okok. Csak Igazság van, amely egész és oszthatatlan.

Ez a gyakorlat minden mágikus megnyilatkozás kulcsa, nélküle magasabb fokú fejlődés a misztika útjain nincsen. Extázis előzi meg a testből való kiszállást is.

Íme a misztikus csend három állapota:

Első: a magas feszültségű várakozás.

Második: az extázis.

Harmadik: a testből való kiszállás.

Ez utóbbi harmadik fokozat már mágikus állapot, amelyben már a távolbalátás képességét is gyakorolhatjuk. Az ilyen kísérletek azonban további ismeretek nélkül igen veszélyesek.

Idézzük fel Maack Heilige Mathesis című munkájából a klauzúra figyelemre méltó és klasszikus meghatározását:

"Az univerzális csak akkor s az által tud specializálódni, majd tovább finomulni, ha az egésztől elkülönül és határok közé vonul. Ez az elhatárolódás nem más, mint mágia. A természet a legnagyobb mágus. A számok, a formák, az anyag, az erő, a mozgás, a rezgés, a sugárzás, az érzékelés térbeli körülhatárolása a klauzúrában természetes szükségességként rejti magában a mágia alapjait.

Ahhoz, hogy valami új létrejöhessen, első számú szabály, törvény és alapvető lényeg: elzárkózni a külső világtól. A növény magja szilárd héjjal burkolja magát körül, és alámerül a földbe. Az emberi sperma és pete a szorosan zárt anyaméhben egyesül. Az agyvelőt kemény agykéreg zárja körül. Az alkimista kísérleti anyagát Hermész tégelyébe zárja. A mágus varázskört vont maga körül, hogy a környezettől elkülönüljön, s egyszersmind a démonokat és szellemeket körébe zárja. A modern mágus koncentrálja akaratát. A misztikus elmerül önmagában. Mindez egyetlen hatalmas klauzúrafolyamatnak különféle körülírása.

Maga a templom sem más, mint a profán környezettől elkülönített, megszentelt, zárt terület. A kolostor, claustrum, a claudesból (bezárt) származik. A páholy olyan hely, ahol a belső munkát nem zavarhatja meg a világ zaja. A kunyhó, a ház, a cella, a sátor, a barlang..., mind a személyes elkülönülés céljait szolgálják. Az elzárkózást a dekoncentráló nyilvánosságtól.

A klauzúra célja kettős: az erőket először visszavezeti az elsődleges lényeghez, saját benső valónkhoz, hogy ezáltal közvetlen kapcsolatba kerüljenek az őseredettel. Azután az újjáteremtett erőket innen fellendíti a magasabb funkciókhoz és formákhoz.

Az ólom arannyá változásához a "Prima Matéria" átmeneti állomására van szükség. Ezért szükséges először oldani, azután sűríteni. (Minden művelet lényege ez, s ez a folyamat éppen ezért mély analógiakulcs. Először oldani kell, azaz tisztítani, azután újra sűríteni.)

Regresszió nélkül nincsen progresszió. Vagyis visszahatolás nélkül nincsen előrejutás, mármint a misztikus úton.

A természet is először felbont, azután épít...

II. Betűgyakorlatok

Minden misztikus iskolának más és más módszere van hogy a testet nyugvó állapotba hozza. A keleti misztika iskolái, a különféle jógák a lélegzet szabályozásával, különleges ülésmódokkal és az úgynevezett jógatornával dolgoznak. E gyakorlatok nagy része európai környezetben nehezen alkalmazható. A nyugati misztika ugyanezt a célt más úton éri el. A keleti misztikában is az a fontos, hogy a test zavaró kondíciókilengései nyugvópontra jussanak, s ezáltal minden erőt és figyelmet maradéktalanul a szellem síkjára irányíthassanak. E cél két oldalról érhető el: a test felől és a szellem felől. Mivel a test és a lélek között szoros kölcsönhatás áll fenn, az intenzív szellemi koncentráció létrehozza a test nyugvó állapotát. Ugyanígy a testi gyakorlatok bizonyos lelki egyensúlyt teremtenek. A modern misztika a testi gyakorlatokat olyan szűk térre szorítja, amennyire egyáltalán lehetséges. Lélegzésszabályozásra, különleges ülésmódokra itt Európában nincsen szükség. Ez még nem jelenti azt, hogy akinek különös hajlama van rá, az nem érhet el ezen az úton is eredményeket. Akinek megismerését az igazságélmény hatja át, az sohasem állít fel áttörhetetlen szabálykordont ezen a téren, mert a fejlődés útja mindig egyéni és a választás mindig szabad. De a különféle utakat azért ismerni kell.Az európai misztika egy általános, testi erőfeszítésektől mentes irányt nyitott meg, különös tekintettel az európai ember testi-lelki alkatára és külső körülményeire. A legtöbb gyakorlat a már ismert egyiptomi ülésmódban vagy a kabbalisztikus jógában megadott tarot-pozíciókban hajtható végre.A gyakorlat: a már ismert módon elfoglaljuk helyünket egy széken és megteremtjük a klauzúrát. A meditációs szoba világítása letompított, homályos. Az imaginációs gyakorlat az I, A, O, U, E betűkkel végzendő, mégpedig sorrendben az elsővel, tehát az I betűvel kezdjük. Az I betűt beleképzeljük előbb a jobb lábfejbe, utána felvezetjük a térdkalácsba, majd a comb felső részébe, azután a jobb vállba, innen átmegy a bal vállba, azután le a bal felső combba, majd a térdkalácsba, végül a bal lábfejbe. Amikor így végeztünk az egyik betűvel, sorra következik a második betű, míg a gyakorlatot végig nem csináltuk mind az öt betűvel. A betűnek az említett testrészeken úgy kell megjelennie, mintha neon betűreklám gyulladna ki. A betű minden részét tisztán, hibátlanul keltsük életre képzeletünk erejével. S csak ha már az első helyzetben teljes intenzitással felragyogott, akkor vezessük tovább a test következő pontjára. Láthatóan, élesen és fényesen jelenjék meg, - mintha kis mozigép vetítené, - s legalább három másodpercig egyenletes fénnyel világítson. Ha a betű megjelenítése első kísérletre nem sikerülne, újra és újra ismételjük meg, míg csak célt nem érünk.A betűk kivetítésében eleinte a legkülönfélébb hibák és zavarok mutatkozhatnak. Esetleg a képzelőerő bizonyul renitensnek: nem hajtja végre a kiadott parancsot, vagy a fényerőben lépnek fel hiányosságok, esetleg a betű nem áll egyenesen, hanem elferdül, elmozdul vagy forog. Mindezeket a hibákat gyakorlással kijavíthatjuk. A gyakorlatokat természetesen nem mindig hajtjuk végre az összes betűvel. Megtörténhet, hogy az első betű kidolgozásával hetek telnek el, s csak azután térhetünk át a másodikra, s utána a többire.Amikor a betűk felett már biztosan uralkodunk, elérkeztünk a gyakorlat második stádiumához: a színes betűk életre keltéséhez. A gyakorlat éppen úgy folyik le, mint ahogyan előbb leírtuk, azzal a különbséggel, hogy a betűt három alapszínben: piros, sárga és kék színekben vetítjük ki. Egy-egy színben végigvezetjük a betűt a projekciós centrumokon, sorra mind az öt betűt, mind a három színben. A betűk kivetítését nem szabad elsietni, legalább három másodpercig kell a betűt a kiválasztott színben, a soron levő projekciós centrumban megtartani.Ezután érkezünk el a betűgyakorlat harmadik stádiumához: a betűket óriásira megnövelve kivetítjük egy tiszta, világos falfelületre. Eleinte csak egy világító, fényes betűt vetítünk ki, később a három alapszínben sorra mind az öt betűt. A gyakorlatot tetszés szerint nyitott, vagy csukott szemmel végezzük.Az eredmény: a betűgyakorlatok helyes és sikeres elvégzése után nagy nyugalom költözik belénk. Mintha elszakadt volna az a millió láthatatlan szál, amely testünk számtalan apróbb és nagyobb zsarnoki kívánságának, szükségletének, harmóniátlanságának és elégedetlen éhségének rabszolgájává tesz bennünket. Szellemünk fokozottan éberré válik, frissen, élesen tekinti át a kérdéstömböket, amelyeket máskor hiába akartunk megérteni. Gondolataink termékeny forrásként fakadnak fel, új és meglepő részleteket, sohasem hallott ideákat közvetítenek hozzánk, melyek eredetisége és igazsága egy magasabb szellemi sík tágas, nagyszerű eredetére utal. Mivel testünkben lecsökkentettünk minden mozgást, ez a felszabadult energia mintha sok száz volttal több feszültséget kapcsolt volna szellemi kapcsolótáblánkra. De szellemi perspektívánk nemcsak tágasságában, hanem intenzitásában is mérhetetlenül megnövekszik. A dolgok színesebbek, világosabbak, ragyogóbbak lesznek. Ebben a könnyű lebegésben, az elvontságok ritka és üde levegőjében a test távoli érzete csak egytónusú fenséges nyugalomként jelentkezik.Ha minden utasítást és a gyakorlatok részleteit lelkiismeretesen végrehajtjuk, látni fogjuk, hogy a modern európai misztikának ezekkel az egyszerű gyakorlataival sokkal hamarabb elérhetjük a test nyugalmának és a szellem éberségének állapotát, mint a legbonyolultabb légzési gyakorlatokkal. Amilyen mértékben előrehaladnak a betűgyakorlatok, olyan mértékben válik önmagától szabályosabbá a lélegzés. S a különféle jógapraxisokból ismert állapotok fokozatosan, erőszakolás nélkül, önmaguktól bekövetkeznek.

III. Koncentráció

A misztikus úton való haladás második legfontosabb eszköze a klauzúra mellett a koncentráció. A szellemnek ezt a magasfeszültségű állapotát az egyes iskolák sokféleképpen írják le. Lényegét számtalan könyvben igyekeztek meghatározni, de a sok meghatározás között a kérdés veleje gyakran elsikkadt. Vannak kötetek, melyek csak a koncentrációról szólnak, s bennük sok száz kitűnő gyakorlat vezeti a tanítványt a praktikus útra. Csodálatos azonban, hogy a gyakorlás legtöbbször mennyire eredménytelen marad. Miért? Mert vagy a tanítvány nem érti meg, vagy a könyv nem fejti ki megfelelően a koncentráció elméleti és gyakorlati lényegét. Máskor a szerző gyakran olyan ismereteket tételez fel; melyekkel a tanítvány nem rendelkezik, vagy pedig túl bonyolult, fárasztó módon adja elő mondanivalóit. A koncentráció szó értelme: összpontosítás. Többféle fajtája van. Lehet figyelmet, akaratot, értelmet, vágyakat koncentrálni. Tehát a koncentráció célja lehet más és más, technikája azonban mindig ugyanaz. A helyes koncentráció megköveteli, hogy a testünkben rejlő minden erőt egy fókuszba gyűjtsük. Tehát minden erőnket, érzésünket és akaratunkat egy cél szolgálatába vonjuk össze. Abban a pillanatban, amikor testi-lelki erőink a kitűzött célra irányulnak, tudatunkból minden másnak el kell tűnnie annyira, hogy koncentrációnk tárgyával valósággal eggyé olvadjunk. Ebben a feszültségben minden más megszűnik.A helyes koncentráció tetőfokán gyakran még a fizikai fájdalmat sem érezzük. A koncentráció titka tehát abban rejlik, hogy mennyire tudjuk tétován elfolyó, töredékes erőinket eggyé kovácsolni és egyetlen célpontra kivetíteni. Ez a feladat már nem csak képzeletünket veszi igénybe, hanem minden testi-lelki tulajdonságunkat és képességünket is.Természetes, hogy az ilyen hatalmas teljesítmény sikere nem épülhet fel egyik napról a másikra. E képesség teljes birtokában eddig csak a szellemtörténet olyan kiemelkedő alakjai voltak, mint Krisztus, Buddha, Lao-Cse, Milarepa,^* Ráma, Krisna, Hermész Triszmegisztosz, Orfeusz, Pitagorasz és még néhányan.A koncentrációt bevezetésképpen külön-külön területeken kell gyakorolni. Osszuk tehát a koncentrációs gyakorlatokat öt nagy csoportra:1. Figyelemkoncentráció.2. Türelemkoncentráció.3. Akaratkoncentráció.4. Érzelemkoncentráció.5. Erőkoncentráció.A helyes út az, ha először kiválasztunk egyet a gyakorlatcsoportokból és abban igyekszünk kitartó gyakorlással tökélyre fejleszteni képességeinket. Egy másik fajta gyakorlatba csak ezután fogunk bele. Most sorra véve az öt csoportot, egy-egy példával világosítjuk meg az egyes gyakorlatok lényegét. Ez nem jelenti azt, hogy csak a megadott példák alapján gyakoroljunk, mert itt is tág tere van az egyéni választásnak. Mindenki összeállíthat magának ehhez hasonló, de hajlamainak megfelelő gyakorlatot.

l. Figyelemkoncentráció: Keressünk ki egy könyvet, mely rendkívül nehéz stílusú s tárgyánál fogva bennünket nem érdekel. Kényszerítsük rá magunkat, hogy a könyvből két oldalt figyelmünk megfeszítésével végigolvassunk. Olyan dolgokra, melyek az embert nem érdeklik, rendkívül nehéz figyelni. Figyelmünk és kitartásunk intenzitásától függ, hogy mennyit olvasunk el, ha kitartásunk győzi, egy egész fejezetet is elolvashatunk. Ezután következik az ellenőrzés, mellyel figyelmünket lemérhetjük. Becsukjuk a könyvet, ceruzát, papírt veszünk, s az olvasott rész tartalmát röviden, de minden részletre kiterjedően leírjuk. Ez a kísérlet azért megfelelő, mert csak olyasmit tudunk lerövidíteni, összevonva visszaadni, amelynek lényegét felfogtuk és emlékezetünkbe véstük.2. Türelemkoncentráció: A türelemkoncentráció lényege az, hogy mennyi ideig tudunk valamilyen monoton tevékenységet végezni. Példa: tegyük magunk elé a sakktáblát. A tábla bal alsó sarkába helyezzünk el egy figurát és kezünkben másodpercmutatós órával mérjük az időt. A fel adat az, hogy a figurát minden harminc másod percben egy kockával feljebb vigyük. Amikor elértünk a nyolcadik sorba, akkor a szomszédos kockasoron visszük lefelé a figurát harminc másodpercenként egy kockával lejjebb. Ezt az egy hangú munkát mindaddig folytatjuk, amíg a figura az egész táblán végig nem vándorolt. Ez a gyakorlat mindössze harminckét percig tart.3. Akaratkoncentráció: Határozzunk el magunkban valami egészen valószínűtlen dolgot, üljünk le a meditációs székre és erőösszpontosítással gondoljunk arra, hogy ennek a dolognak meg kell történnie. Példa: magunk elé helyezünk egy székre vagy asztalra valami kis könnyű tárgyat. Leülünk és akaratunkat arra koncentráljuk, hogy az a kis tárgy a levegőbe emelkedik. Utalnunk kell itt Krisztus lenyűgöző erejű mondására: "Ha csak annyi hitetek volna, mint a mustármag, hegyeket mozdíthatnátok meg vele." Ebből a hatalmas tulajdonunkból, amelyet tudatlanságunk bénaságban tart, kell visszazsákmányolnunk egy atomnyit, hogy kisöpörjünk vele minden kételyt. Szándékosan választottunk akaratkoncentrációnk gyakorlására ilyen lehetetlennek látszó feladatot, mert igazi akaratkoncentráció csak abban az esetben jöhet létre, ha az akarat minden fizikai és értelmi mérlegelést meg tud szüntetni. Akaratunk csak akkor válik csodákra képessé, mágikus hatalommá.4. Érzelemkoncentráció: Az érzelemkoncentráció célja és lényege, hogy kiszabadítsuk magunkat az érzelmek rabszolgaságából. Ez annyit jelent, hogy a gyakorlott és fejlett misztikus kormányozni tudja érzéseit. Az érzelmek - még hozzá bármilyen fajta érzelem - a szellemi látás és akaratkoncentráció segítségével előidézhetők. Természetesen így mesterségesen előidézhető a gyűlölet és a taszítás érzete is, a jó irányba haladó misztikus és tanítványa azonban gyakorlás céljára csak harmonikus érzéseket választ. A gyakorlás eredményeképpen tetszésünk szerint tudnunk kell előidézni olyan érzést is, amely éppen nem időszerű. Egyik legjobb módszere ennek a műveletnek az emlékezés. A meditáció során emlékezetünkbe idézzük múltunknak azokat az eseményeit, melyek az előidézni kívánt érzést tartalmazzák. Ezt az eseményt képzeletben újra és újra átéljük, minden kis részletét felelevenítjük, valósággal újra életre keltjük. Mikor az esemény, a történés csattanójához érünk, vagyis ahhoz a ponthoz, amelyben az érzés a legélénkebben jelentkezik, kicsúcsosodik, lerögzítjük és áthozzuk a jelenbe. Ha ezt az érzést a jövőben máskor is fel akarjuk idézni, mindig erre az eseményre gondolunk. Amikor már sikerült az érzést felidéznünk, a részletek elveszítik jelentőségüket, csak azt a lényeges pontot, a történés csattanóját kell pontosan felidéznünk: éppen úgy, ahogy az építész is lebontja az állványzatot, ha az épület elkészült. Itt is zavaróan hatna az "állványzat'; éppen úgy, mint ahogyan érzésrögzítő meditációnkban zavarnak a felesleges részletek. Így építhetjük fel szilárddá ezt az érzésépületet és bármikor előparancsolhatjuk pl. az öröm, az elégedettség, a szimpátia, a magasztos emelkedettség, a nyugalom, a derűs békesség érzéseit, valamennyit a megelőző, pozitív kicsengésű eseményhez rögzítve.Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy életünkből és tapasztalatainkból a legjellegzetesebb részleteket ragadjuk ki, melyek döntően befolyásolták fejlődésünket. A nagy emóciók mindig mély nyomokat hagynak lelkünkben, s ezeket a területeket hasznos billentyűkké változtathatjuk. A misztikus úton haladó tanítvány ezek segítségével tud - a kívülállók számára érthetetlen módon - a kínos és mindenki mást magával ragadó válságok fölé emelkedni.Ez a belső egyensúly, ez az állhatatos szilárdság azoknak a bölcseknek tulajdona, akik lelkükben rátaláltak az állandóságra, amely az idő és tér legnyugtalanítóbb áramlásai között is mozdulatlan marad, s nem fog rajta a mulandóság fertőzése. Mert a szenvedésben az örök hasznot látja és a gyönyörben a mulandót. Ez a misztérium nem jöhet létre olyan lélekben, amelyben kiszámíthatatlan, viharos érzelmek uralkodnak. A későbbi gyakorlatoknál, amikor a nagy ideálok életébe akarjuk magunkat beleélni, már teljesen függetlenné kell válnunk az idő káprázatától. A misztika tanítványa az érzelemkoncentráció segítségével az örök jelenben él, és ha akarja, a múltat és jövőt egyaránt jelenné változtathatja.5. Erőkoncentráció: A koncentrációnak ez a fajtája az ember teljesítő képességét teszi próbára, s azt fejleszti. A misztika tanulmányozójától elvárható, hogy valamiféle munkában minden ereje megfeszítésével rendkívüli eredményt érjen el. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy időszakonként, amikor egészségi állapota kifogástalan, megerőltető munkát vállal, s feladatát minden körülmények között végrehajtja. Az ilyen munka sikeres elvégzése, bármilyen nagy fáradtságba is került, erősítően hat és önbizalmát nagyra növeli. A tanítványnak szüksége van önbizalomra, arra a hitre, hogy adott esetben kiállja a nagy erőpróbát. A koncentráció e fajtájánál nem lehet általános gyakorlati útmutatást adni, mert az minden esetben egyéni.Mindenki saját foglalkozása vagy speciális tanulmányai alapján válasszon magának gyakorlatot.

IV. Meditáció

Míg a koncentrációnál az összes rendelkezésre álló energiák egyetlen központba sűrítése volt a cél, a meditáció célja a decentralizálás. A meditáció tehát abban különbözik a koncentrációtól, hogy mindenfajta erőfeszítés hiányzik belőle. Ennek is az az előfeltétele, hogy a fizikai állapot nyugvópontra jusson. Bármilyen görcsös erőfeszítés csak hátráltatja az eredményt. A figyelem nem egy pontra szegeződik, hanem mindent magába fogad: a lélek egyetemesen érzékeli a dolgokat. A meditáció állapota is a várakozás. Ebből a várakozásból azonban, mint mondottuk, teljesen hiányzik a feszültség. Az ember mintegy kinyitja, befogadóképessé teszi egész valóját. Csendet teremt, testét elnyugtatja, klauzúrával kizár minden zavaró körülményt, hogy ebben a szomjas csendben felcsendülhessen benne egy másik világ melódiája. A koncentráció legtöbbször valami erőhatást akar létrehozni, a meditáció a dolgok mélyebb átérzésére és megértésére törekszik.A meditáció magasabb fokozata a kontempláció, mikor a tanítvány meditációja tárgyával olyan szoros kapcsolatba lép, hogy szinte azonosul vele, a különvalóság tudata eltűnik. Ilyen módon a vizsgált dolgot közvetlen beleélés útján ismeri meg. Az idő és tér nehézkes, fájdalmakkal, szenvedésekkel teli fizikai síkján lejátszódó folyamatnak szubtilis, mentálsíkon végbemenő analógiája ez, amely a lelket különféle körülményekbe, különféle testekbe öltözteti, hogy a közvetlen átélés fontos tapasztalását megszerezze. A meditációban a tanítvány igyekszik minden oldalról megismerni tárgyának lényegét. A kontemplációban pedig a tárgy lényegébe hatol be. Ez az út azonban csak magas fejlettségű misztikusok számára járható.A meditáció témája bármiféle szellemi tartalom vagy természeti jelenség lehet, feltéve, hogy vele kapcsolatban elegendő részlet és megfigyelés áll rendelkezésünkre.A meditáció technikája háromféle utat kínál:1. A tárgyról gyűjtött részletismereteket összeállítjuk és mibenlétét ezek alapján igyekszünk megérteni.2. Különös értelmi ismeretek nélküli kontemplációval hatolunk be a tárgy lényegébe.3. Irányított meditációt végzünk, melynél nem várjuk be, míg valamilyen meditációs téma felmerül, hanem előre megállapított sorrendben áthaladunk bizonyos gondolatcsoportokon. Ilyen a keleti misztika legtöbb gyakorlata, és ezt a célt szolgálja a magasabb betűgyakorlat-sorozat.A meditáció gyakorlatát illetően nagyjából ugyanazokat a jelenségeket állapíthatjuk meg, mint amelyeket a koncentrációnál is említettünk: sok könyv tárgyalja, sok iskola tanítja, de az eredmény rendszerint még rosszabb, mint a koncentrációnál. Tapasztalatunk szerint, az eddig nyilvánosan ismertetett meditációs módszerekkel évekig kísérletezhet valaki minden komolyabb siker nélkül, mert a rendszerek nem számolnak az átlagos tanítvány képességeivel. Céltalan dolog vaktában leülni meditálni és várni, hátha valami eszünkbe jut, vagy remélni, hogy sikerül általános fogalmakat számtalan elágazó részletükben elemezni. Mintha a tengert akarnánk lyukas kis edénnyel kimeregetni. Az ember emlékezete, fogalomtára hatalmas dzsungel, tele nyüzsgő, erőszakos asszociációkkal, amelyek a tudat üresen hagyott, megvilágított fókuszába tolakszanak, mihelyt kontroll nélkül nyitva hagyjuk számunkra a bejáratot. Úgy járhatunk, mint a trópusi vendégváró, akinek ajtaján látogató helyett hüllő vagy vadállat sétál be.A meditációs tervet hónapokra előre kell lefektetni az individuális érdeklődés iránya szerint, éspedig olyan módon, hogy belevesszük mindazt, ami bennünket egyénileg, speciális problémaként vonz és érdekel. A meditációs téma tehát mindig egyéni. Hogy a következőkben mégis egy ősidők óta használt ezoterikus módszert ismertetünk, azzal nem akarunk más témaköröket kizárni, csak mintául szolgálunk hasonló módszerekhez. A legszebb eredményt irányított meditációval lehet elérni. A munka határozott fogalom- és témacsoportokra való koncentrálással kezdődik. Egy-egy gondolatkomplexumot a hermetikus filozófia mind három síkján. Ez annyit jelent, hogy a témákat meg kell érteni, át kell érezni és élni a fizikai, az asztrál- és a mentálsíkon egyaránt.

V. Magasabb betűgyakorlatok

A betűgyakorlatok célja az, hogy a fogalmakat mind a három síkon tisztázzuk, s ezáltal a tudat és altudat számára kozmikus szimbólum ABC-t idegezzünk be. További célja, hogy mélyen fekvő tudatrétegekben rejtőző múltunkból emlékképeket hozzunk felszínre. Ha behatolunk a lélek ősrégi rétegeinek titkába, úgy érezzük, hatalmas, lenyűgöző arányú történelem előtti kultúra romvárosába kerültünk, amelynek lassan kibetűzhető feljegyzései, fejlett tudománya, éteri művészete elvezetnek bennünket mindazoknak a dolgoknak mély értelmű gyökeréhez, amelyekkel oly nagyra voltunk jelen életünkben, s amelyek csak sekély árnyékai, homályos lekicsinyített tükörképei elfelejtett elődjüknek.Gyakorlás közben meg kell tanulnunk, hogy a három síkot egymástól megkülönböztessük és elkülönítsük. Csak így válik felismerésünk véglegessé, s így tudjuk tévedhetetlenül megkülönböztetni, hogy milyen irányba tartunk és miféle áramlatok vesznek körül bennünket. Ez óv meg attól is, hogy kusza, zavaros érzések örvényébe kerüljünk, tisztázatlan fogalmaink félrevezessenek, s közben nyugodt önelégültséggel azt higgyük, hogy mindössze pillanatok választanak el bennünket a teljes szentté válástól.Ismernünk kell a dolgok fizikai, asztrális és mentális természetét, hogy a maguk helyére beoszthassuk, osztályozhassuk őket. Mindenesetre tisztázásukat, osztályozásukat nehézzé teszi az, hogy a három sík között nincs éles határ, egymásba olvadnak. Például a durva, fizikai, szexuális éhség szinte észrevétlenül folyik át az asztrális érzelmességbe, s az asztrális művészet legmagasabb fokán alig észrevehetően siklik át a mentális, a tiszta, szellemi elvontságba. A zenénél tapasztalhatjuk ezt, amikor az érzelem varázsos édessége, vagy a fájdalom viharzó keserűsége lassan átalakul a konzekvenciák magasztos bölcsességévé. A hangok nem korbácsolnak többé, hanem felemelnek és kibékítenek. Nehéz tehát, de nem lehetetlen a három sík pontos felismerése, csak felismerő képességünket kell megfelelő, precíz analizáló művészetté fejlesztenünk. A magasabb betűgyakorlatokkal előző életeink képeit is felszínre hozhatjuk. Rochas médiumát szuggesztióval vezette visszafelé a gyermekkor, a csecsemőkor, a születés, a szülés előtti állapot egyre szűkülő folyosóján át egy elmúlt életbe. Valójában ez a leghatásosabb és legbiztosabb mód, hogy eljussunk a reinkarnáció igazságának élményéhez, amelyet így személyes meggyőző valóságként élhetünk át. A huszonkét betű, amellyel gyakorolunk, a kozmikus jelenségek huszonkét kulcsa, a láthatatlan világok huszonkét kapuja. Eredete, mint mondottuk, visszanyúlik az ősi egyiptomi és az annál is régebbi, a mai anyagelvű emberiség számára elveszett lemuriai és atlantiszi kultúra idejére.A betűk akkor természetesen hieroglifák voltak mérhetetlen mélységű tartalommal töltött pentagrammok, amelyeknek három síkon volt értelmük. Első formájukban nem a kauzálisan gondolkodó, hanem a vizuálisan felismerő, intuícióval beleérző ember számára készültek, akinek még működött a Harmadik Szeme. Ez a csodálatos okkult szerv, amelynek elveszítését; megvakulását később csak úgy pótolta a lassan kifejlesztett agyrendszer, mint a vak ember látását a Braille írást kitapogató kéz. A Harmadik Szem látta a másik világot, tehát a háromszemű ember nem ismert halálfélelmet. Tudta, hogy a halál csak létformaváltozás, helycsere a két világban, s mind a két világban nyitott szemmel benne élt. A Harmadik Szem feleslegessé tette a kauzalitást, vagyis az ok és okozat törvényei közötti nehézkes, hosszadalmas botorkálást, a hamis következtetéseket. Mert nem szavakban, tisztázatlan tartalmú fogalmakban gondolkodott, hanem képekben, szimbólumokban látott. Nem csak a koponya közepén lévő rejtélyes tobozmirigy őrzi a Harmadik Szem emlékét az ember testében, hanem áloméletünk is. Képekben, szimbólumokban álmodunk, s ezt a modern pszichoanalízis is felismerte. Igaz ugyan, hogy egyelőre csak néhány szegényes kulcshoz sikerült hozzájutnia, melyeket az álomfejtéshez használ, ugyanis a legtöbb analitikus a másik két síkot fel sem tételezi. Pedig az álomnak gyakran van jelentős és mind a három síkra vonatkozó értelme, leszámítva a valóban csak testi ingerekből és hiányérzetekből eredő álmokat. Az új orvostudomány például az álmokból eredő megfigyelések alapján ma már kénytelen számolni az úgynevezett prófétai álmokkal, diagnózisálmokkal, problémafejtő álmokkal, figyelmeztető álmokkal és a magasabb Én létezésével, amely ezeket sugalmazza.A Harmadik Szem tragikus elhomályosulása az ember börtönkapujának bezárulását jelentette, azáltal, hogy foglyul ejtette őt az idő, a tér és a halál káprázatába. Később Káldeában és Egyiptomban a papok, a hagyományok őrzői hieroglifa-gyakorlatokkal nyitották fel újra - belülről - ezt a lecsukódott szemet. A meditációnak, a magasabb betűgyakorlatoknak ma is a Harmadik Szem, az, "elveszett paradicsom" visszaszerzése a célja. Ezért kell a meditációnál a két szemét lehunyni, a testet lenyugtatni, a gondolatokat lecsendesíteni, hogy a látens dermedésben alvó Harmadik Szem ebben az áttetsző, csendes, belső derengésben felnyíljék és átnézhessünk vele abba a világba, amelyben úgy élünk, tágra nyitott anyagi szemünk vakságával, agytekervényeink bizonytalanul tapogató ujjhegyeivel, mint a világtalan: csak botorkálunk a káprázatos tavaszi napsütésben. A Harmadik Szem legcsekélyebb méretű megnyitása, életre keltése meglepő okkult képességeket támaszt fel az emberben. Egyébként a Harmadik Szem történetének bővebb megismerésére szolgál Kurt Aram: Magie und Zauberei in der alten Welt (Mágia és csodák a régi világban) című könyve. Aram alapos, tudományos felkészültséggel tárgyalja a kérdést. A Harmadik Szem létezésének, majd eltűnésének transzcendens okát abban kereshetjük, hogy az ősi, magasabb fejlettségű, mágikus kultúra híjával volt még a szenvedés és tapasztalás szülte etikai értékrendnek, s a Harmadik Szem mágikus hatalmát önös, sötét irányban kezdte felhasználni. Az eredmény kataklizma és a Harmadik Szem elvesztése volt.Most pedig lássuk az összetettebb betűgyakorlatokat. A most következő betűket egyenként rárajzoljuk egy-egy névjegy nagyságú kartonlapra, írjuk alá a hozzá tartozó fogalmakat, végül a rajz következik, ilyenformán:

D

Zárt hely,

Determináció

Börtön

Egyiptomban az alsó ábra helyett hieroglifát rajzoltak és néhány misztikus iskolában ma is hieroglifákkal gyakorolnak. Helyesnek látjuk a dolgot leegyszerűsíteni annál is inkább, mert az egyiptomi meditáció a Tarot-kártyás ismertetésnél majd sorra kerül. Most pedig leülünk a meditációhoz. Rögzítjük a kis ábrát magunk előtt, elolvassuk a hozzáírt fogalmakat, s amikor úgy érezzük, hogy mindent megjegyeztünk róla egyenes gerinccel meditációs nyugvóállapotba helyezkedünk és lehunyjuk a szemünket...Mielőtt rátérnénk egy bizonyos betűvel folytatott meditációs gyakorlat ismertetésére egy meditációs példa segítségével, előbb lejegyezzük mind a huszonkét betűt a hozzá tartozó fogalmakkal, ábrákkal együtt.

A HUSZONKÉT BETŰ

PÉLDÁK A BETŰGYAKORLATOKRA

Tájékoztatóul egy írónő néhány betű meditációját jegyezzük fel, de nyomatékosan ismételjük hogy a betűk mindenkinél egyéni tartalommal telnek meg, s legfeljebb technikájukban hasonlóak a példákhoz. Kipróbált és ajánlható módszer a meditáció lendületbe hozásához, ha valamely tárgykörbe tartozó mondattal indulunk el, amely szépségével, igazságával erősen hatott ránk, s amelynek felidézése az egykori emelkedett lelkiállapotot váltja ki. Például az "R" betű meditációjánál, a tűz meditációjánál aszerint, hogy kinek-kinek milyen gondolatélménye fűződik Buddhához, ajánlatos a tűzprédikáció fenséges kezdősorát magunkban felidézni: "A világ lángban áll, szerzetesek..." s e nagyszerű tűz fényétől azonnal felragyog meditációnk két magasabb síkja.

Vegyünk mintának először az "A" betűt és végezzünk meditációs gyakorlatot a következőképpen:

A

MEDITÁCIÓ AZ "A" BETŰVEL

I. meditáció: Elindulok a fizikai síkon és fokozatosan visszavezetem a védett hellyel, az otthonnal kapcsolatos élményeimet. Látom a lakásokat, amelyekben éltem és mind mélyebbre nyúlok a múltba, az egyre lazább, homályosabb képek felé. Körülbelül hároméves kortól visszafelé a környezet összezavarodik és töredékessé válik. Egyes jeleneteknél már nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy valóban átéltem őket. A képek ködös gomolygásából felvillanó részletek tűnnek elő, de amikor rögzíteni akarom őket, eltűnnek. Mégis ennél a pontnál hosszasan időzöm és megkísérlem, hogy mélyebbre nyomuljak. Az utolsó homályos kép, amely jelen életem kezdeti emlékeiből felvillan: nagyanyám karján ülök egy szobában, amelyben nagy, dupla ágy és dívány van. A dolgok és méretek nagyon hatalmasak körülöttem és külvilág nincsen. Még mélyebbre nyomulok. Fények és árnyak halvány suhanása következik. Érzem, hogy dolgok haladnak el mellettem. Egyre sötétedik. Körvonal nélkül, rezgésekkel teli alagútban mozgok előre, kábító tompaság, sűrű áramlatok között. Itt valami állandó, intenzív zúgást észlelek hirtelen, talán már régen tart, de nem vettem észre és ez a zúgás növeli kábulatomat. Egyszerre spirál alakú kavargást látok, örvénylő fénykarikákat, amelyek felülről lefelé mozognak. Régi, rozsdás vasszekrényke két szárnyú ajtaja tárul ki és sötét bársonyos alapon ódon, koronás fejű, nehéz kulcs fekszik. A kulcs fényleni kezd, már látom beledugva egy penészes, repkényes, megvasalt kapu zárjába. Halvány fáradtságot érzek, s ezzel együtt, mintha süllyednék... valahova, hosszú liftaknán..., ne, ez nem lesz jó. Elűzöm az ernyedtséget, a süllyedés megszűnik, s a zúgás fokozódásával helyet ad valami lélegzetelállító emelkedésnek. Mintha egy alacsony boltozatú terem mennyezete felé emelkednék megállíthatatlanul, halvány szorongással, beleütközöm a tetőbe és a lendületet mégsem tudom megállítani. A közelség már fullaszt. A zúgás teljes erővel kavargó zenekarrá terebélyesedik, amely gyászos akkordokat játszik. A fejem hirtelen átszakítja a mennyezetet, most egy nagy, gyászdrapériával borított teremben állok. A teremben halvány derengés szakítja meg a sötétséget. Az elhagyott terem közepén fekete ravatal körvonalai látszanak. Nyomasztó, néma kép. Ahogy jobban odafigyelek, a ravatal négy oldalán négy vastag égő gyertya nő fel és amikor eléri teljes magasságát, kialszik. Hirtelen egy ablakon kihajolok s mintegy három emelet magasságból lenézek az utca szakadékába. A levegő szürke, vigasztalanul esik az eső. Az utca közepén díszes gyászkocsi vonul végig, elázott koszorúkkal megrakva. Mögötte kocsisor, a kocsik díszesek, fényezett fájuk feketén csillog a nedvességtől. A lovak is csuromvizesek. Most mintha feljebb emelkednék, a képet egyre mélyebben látom. A kicsire zsugorodott utca hirtelen szobasarokká változik, amelynek szőnyeges padlójára napfény hull. Faragott lábú diófa állványon feltámasztott rámás fénykép áll. Előtte porcelánvázában kis örökzöld ág, viaszos fehér bogyókkal. A kép a fényképezés őskorából való merev és rézkarcszerű. Öreg dámát ábrázol. Fehértornyos frizuráján tenyérnyi kis csipkedísz. Eres, ráncos kezén ujjatlan fekete kesztyű, az ujjakon vastag gyűrűk. A múlt század hetvenes éveinek divatját tükrözi vissza a ruha: magas nyak, kerek arany tű..., minden részletet megfigyelek, csak az arcát nem látom. Ködös folt. Minél jobban erőlködöm, a kép annál jobban összezavarodik, mintha kavicsot dobnék sima víztükörbe. Az egész alak szorongást keltően, nyugtalanítóan ismerős és éppen úgy nem tudom meglátni, mint ahogy tükör nélkül nem láthatom saját arcomat. Most egy pillanatra az egész szobát meglátom. A magas hátú, merev székeket a plüssterítős asztal körül, a csavart oszlopos ebédlőszekrényt tele csecsebecsékkel, a faliórát, az aranyrámás festményeket, a beakasztott, nagy ablakokat, a falon egy ezüstkoszorút, azután körös-körül még többet hervadt babérból. A szobán lassú, tipegő léptekkel egy öregasszony halad át. A kép eredetije. Háttal áll felém. A kép hirtelen messzire tolódik.

II. meditáció: A sátor, a védett hely asztrális tartalma. Meleg, sötét, puha helyen fekszem összekuporodva. Kívül, a falakon túl ijesztő áramlás kavargás. Védett, felelőtlen pihenésben bóbiskolok. A falak hirtelen hanyattvágódnak és én a gyámoltalan meztelenség érzetével didergek egy hatalmas, ellenséges tér közepén. Menekülési vágy fog el, vissza a tompa, szűk, altató sötétbe, de nincs kiút. Elmosódott arcú, kiabáló tömeg zár gyűrűbe, forró, szenvedélyes, dühös, lelkes és kárörvendő indulatsugárzás árad belőle, mintha tüzes kályhához hajolnék közel. A teret magas házak veszik körül. Felnézek rájuk és látom hogy üvegből vannak, átlátszóak. Emberek mozognak bennük, intim, szégyenteljes, visszataszító dolgokat művelnek. Elborzadok. Ez a harsány kitárulkozás úgy érzem, millió felé tép széjjel. Gondolataim szerterohannak, elfutnak előlem, üresen hagynak. Élettelen átjárónak érzem magamat. A tömeg sodor. Ütemesen kiabálnak, nem értem, hogy mit, de észreveszem, hogy az én szám is ugyanarra a ritmusra mozog. Sírás, harag, vérszomjas düh ömlik át rajtam, nincs közöm hozzá, mégis öklömet rázom, kiabálok, sírok és nevetek. Ez a tehetetlen üres szétszórtság szinte fizikai fájdalmat okoz. Mintha erőim vékony, fájdalmas szálat feszítve köztem és közöttük, eltávolodtak volna tőlem a szokásos végső feszültségig és külön hányódnának a durva, tülekedő, indulatoktól rángó tömegben. Hirtelen nagy, ásító barlangszáj tárul fel előttem a csend, a védettség hívásával. Szomjas vágy fog el, hogy bemenjek, de amint a bejárat felé indulok, a tömeg elsodor. Visszaküzdöm magamat, elkeseredetten, puha testeket öklözve, de háromszor-négyszer kell nekilódulnom, míg bejuthatok. Bent olajmécsek égnek apró fényköröket terjesztve, szentképek, szobrok és feszületek alatt. Fülkék mélyülnek a barlang falába, ezekben apácák állnak háttal felém. Messze, a hosszú folyosó végén ugyancsak apácák árnya imbolyog, kezükben gyertyát tartva járnak-kelnek. Forró, szinte szúróan édes áhítat fog el. Imazsámolyon fiatal, gyengéd vonású apáca térdel. Ismerős. Tudom, hogy köntöse alatt, a hátán, mellén, combjain sebeket rejteget, pirosan duzzadt, vesszőcsapásoktól véres, felhasadt sebeket, mert sanyargatja magát. Ennek a kínnak zavaros kéje rajtam is átsuhan. Megijedek. Mi ez? Az áhítat ilyen közel van ehhez? A barlang előtt újra felhangzik az indulatok moraja. Nem, nem! Inkább semmit sem tudni, semmit sem tisztázni, csak beljebb nyomulni a homály, a csend, a védettség sűrű, zavaros érzésiszapjába..., beljebb. Kanyarodik a barlangfolyosó. Teremmé tágul. Hatalmas trónuson fehér nőalak ül mozdulatlanul. Előtte fekete, olajos, mocskos vízzel telt medence. Élőlények nyüzsögnek benne a félhomályban. Odafigyelek. Látom, hogy meztelen embertestek tülekednek a sűrű lében, asszonyok, gyerekek, férfiak egymásra kígyózó, kapaszkodó és markolászó végtagjai. Elfordulok s máris egy furcsa körmenetben lépkedek. Előregörnyedten megyünk sokan, alacsony, kormos boltívek alatt. Fejemet fátyol borítja. Halk csusszanó léptekkel haladunk előre és monoton hangon egyszerre, ütemesen mondogatjuk:

...I...zisz... I...zisz...

III. meditáció: Templom. Háromszögben feltartott, imádkozó kezet látok, azután csúcsos templomtornyokat. Mintha magasan lebegnék, négyszögletes területre nézek le, amelynek közepéről szögletes talpazatú gúla emelkedik fölfelé. A talpazaton körös-körül sűrűn egymás mellé helyezett gyertyák égnek. A tér négy sarkából négy sötét emberkígyó indul a gúla felé. Minden ember kezében két égő gyertya. Hirtelen közöttük vagyok. Két égő gyertyát tartok én is. Társaim halk, gyászéneket zümmögnek. A gúla szűk, alacsony, sötét bejáratához érkezem és lehajolva belépek rajta. Két gyertyám fénye gombostűnyire összeszűkül, nem világít a lábam elé. Félve, botorkálva indulok el. Az út lejt. Egész testemmel fékeznem kell lépéseimet. Lépcső következik. Számolok. Hét lépcsőfokon tapogatózom le. Gyertyás jobb kezem fejét óvatosan csúsztatom végig a falon, hogy kitapogassam, mi következik. Hirtelen eltűnik a fal. Egy pillanatra valami arra indít, hogy mind a két gyertyát fogjam egyik kezembe, hogy a másikat védekezően magam elé nyújthassam. De azután belémnyilall az ijedt figyelmeztetés: nem szabad a két gyertyát egy kézbe fogni, mert elcserélhetem őket. Tovább megyek. Testemet verejték lepi el, csaknem elviselhetetlen ez a sötét ürességben való bizonytalan botorkálás. Minden pillanatban megnyíló szakadékot érzek lábam alatt, arcomhoz hideg, tapadós dolgok érnek, közelemben hatalmas hüllőtest nyálkás gyűrűzését észlelem. A félelem megdermeszt. Botlom egyet. Újra lépcsőfok. Felfelé vezető lépcsők. Megszámolom, hét fok. Két gyertyám fénye kissé megnövekszik. Rövid, sima útszakaszon haladok át, azután szélesen ívelt csigalépcső aljához érek. Elindulok rajta fölfelé. Taposom a spirális felfelé kanyargó fokokat. Végtelenül sok a lépcső és a fokok közei egyre szűkülnek. Fáradt vagyok. Szeretnék pihenni, de leküzdöm a fáradtságot. Továbbmegyek. Két gyertyám már hosszúra nyúlt, éles, egyenletes lánggal ég. A közök szűkülnek. Lenézek és hirtelen elszédülök az alattam tátongó mélységtől. Felnézek. Hová vezet ez a lépcső? Hiszen vissza nem mehetek. Kis briliáns fénypont szúr a szemembe odafentről. Olyan, mint egy csillag. Kishitűség fog el. Tériszony. A levegő hűvös, a magány rámnehezedik. Továbbmegyek a fullasztóvá szűkült térben. Váratlanul a szabadság és súlytalanság boldogsága önt el. Mintha lábujjhegyen állnék egy gúla tűhegyes tetején csak azért, hogy mint a trambulinról, pattanva ellökjem magam róla. Rádióadó acélhegyét látom meg hirtelen, amelyből szikrák pattannak ki, majd fénysugarak lövellnek széjjel. Az adó átalakul hasonló alakzatban tartott imádkozó kézzé, amelynek összeillesztett ujjhegyeiből ugyanúgy szikrák pattannak ki, majd sugarak áradnak szét. Ilyen fényt lövellő templomtornyokat látok. Végül a gúlát, amelynek szenvedést jelentő kvadrátalakja magába koncentrálja az életet. Különféle megpróbáltatásokon át szűri csiszolja a szellemet mindaddig, míg a gúla csúcsán - e ponttá redukált kozmikus leadón - keresztül a szellem kiröppenhet az örökkévalóságba.

Gyakorlás közben észlelni fogjuk, hogy míg egyes betűkből csak úgy ömlenek felénk a képek, érzések, analógiakulcsok, addig mások csaknem teljesen némák maradnak számunkra. Aszerint, hogy melyik betű zárkózik el előlünk, megállapíthatjuk, hogy egyéniségünk még milyen területen nem tapasztalt.

A példaképpen közölt meditációt szándékosan tagoltuk ilyen élesen három síkra. Kivételt csak a harmadik, a mentális síkon lejátszódó meditáció alkot, mert annak első részébe még asztrális elemek vegyülnek, s csak befejezésében éri el a mentális sík csúcsait. A legtöbb meditációba azonban mind a három sík belevegyül és váltakozik egymással, mint ahogyan ezt az alább következő két meditációból látni fogjuk. Ezekben szó esik egy új fogalomról, amelyről eddig nem beszéltünk: a saját jelünkkel való meditációról. E jellel való meditálást szintén magasabb betűgyakorlataink közé iktathatjuk. Ismeretéhez háromféleképpen juthatunk el. Felismerésének egyik módja az, ha tanítónk egy közös meditáció alkalmával figyelmét ránk irányítja és auránkban meglátja ezt a jelet. A másik mód, ha egyedül kísérletezünk, úgy hogy horoszkópunk születési házának bolygóját vesszük alapul. Hozzájuthatunk esetleges speciális szimbólumokhoz meditáció közben úgy is, hogy a meditáció irányát mindig a jel felismerése felé tereljük.

MINTAKÉNT BEMUTATUNK KÉT VALÓS MEDITÁCIÓT

I. meditáció: Magam elé idéztem jelemet, a csúcsával lefelé fordított vörös háromszöget, tetején zöld kereszttel.

A kereszt tövében örvénylő forgás keletkezett, majd láncok futottak le csörögve végig a jelen, le a mélységbe. A kép átmosódott egy forgó vízimalom kerekébe, majd ez egy cséplőgépbe amely zúgva csépelt. Fölötte megjelent a jel, de a háromszög repedezett, szürke kövekből állott és belőle fekete sírkereszt nyúlt ki. Most a jel mögött végtelen hosszú, egyenes út tárult fel amelyen lélekszakadva rohanok. Az út alagutakon vezet át, én mindezt felülről szemléltem. Az út végén titokzatos ház áll. Gótikus ablakok, árkádok, régi lépcsők. Be akarok menni, mert érzem, hogy valamilyen megoldás van ott benn. Nem tudok bejutni. Türelmetlenül körülszaladom a házat és közben látom, hogy a háztól elvezető utak ágaznak mindenfelé. Az utak hívnak de én maradok. Tovább keresem a bejáratot. Végre bejutok. Nagy félhomályos csarnokban zöld színű medence fogad, melynek tükrén gyönyörű, kinyílt lótuszrózsa himbálódzik. Porzói a virág fölött finom művű kis koronát alkotnak. Ahogy nézem, a szirmok lassan összecsukódnak. Fölöttük sárga láng jelenik meg. Köréje halványzöld kis kígyó csavarodik.

II. meditáció: Idézem a jelemet. Egyszerre csak a kereszt eltűnt róla és helyét egy kinyílt lótuszvirág foglalta el, melynek szirmai lángokként lobogtak, majd elernyedtek és tányérként terültek szét a háromszög tetején. Amint jobban odanéztem, láttam, hogy egy nagy skorpió ül a virágon. Az szívta el az erejét. Most megjelent egy kéz, megfogta a skorpiót, hogy megölje. Most az egész kép hirtelen eltűnt, - én mindezt felülről szemlélem, - s helyét egy igen magas, istennőszerű alak foglalta el, aki a felhőkből lehajolt hozzám. Két hosszú gyertyát meggyújtott és a kezembe adta. Sötét, alagútszerű folyosóba kerültem. Előttem útmutatóul egy fénylő kereszt haladt. Rossz, borzongó érzésem volt, alig vártam, hogy a sötétség véget érjen. De az alagútból kijutva egy mezőre értem és szintén sötét volt. A homályban nőket pillantottam meg, akik a füvön mezítláb táncoltak.

Hajladoztak, forogtak, komolyan, elmerülten és halotti csendben.

Nyomasztó érzésem még jobban fokozódott. El akartam menni onnan.

Óvatosan kikerültem őket és továbbmentem. Mögöttem a különös asszonyok hajladoztak a csendben, mintha valami néma zenére táncolnának.

Körülöttem a táj világosodni kezdett, s az első fénysugárnál megpillantottam a keresztet, amely egy, a földön vízszintesen fekvő "A" betűbe volt beletűzve. Az "A" betű függőlegesre állt fel és templomkapuvá változott.

Bementem a kapun egy üres templomba. Sok háromlevelű lóhereablakán kíváncsi öreg férfiarcok néztek le rám. Felpillantottam. A mennyezeten megláttam a keresztet. Most azt éreztem, hogy a levegőben lassan megfordulok, s a lábam eléri a mennyezeten lévő keresztet. Talpammal hozzátapadok. Fejjel lefelé lógok a templom közepén.

VI. Szimbológia

Az okkult szimbólumoknak nemcsak okkult irányzatokban van jelentős szerepük, hanem minden nagy társadalmi megmozdulásban is. Mihelyt egy mozgalom döntő stádiumába lép, célját szükségképpen a lényeget átfogó szimbólumokba tömöríti. Ennek éppen elég szembetűnő példáját látjuk a régebbi és a mai történelemben. Egy jól megválasztott szimbólum kötetnyi magyarázatot tesz feleslegessé. Törekvéseket semmi más nem telít annyi erővel, mint a szimbólum vagy ennek hangba átültetett formája: a jelszó. Ott, ahol az emberi szavak csődöt mondanak, a szimbólum csodát tehet. Minden akciónak, legyen az társadalmi megmozdulás vagy okkult mozgalom, valamely szimbólum jegyében kell történnie, különben nincsen átütő ereje, szívóssága, kitartása a célba jutásig. Ez univerzális, misztikus törvény.

A szimbólumokban való beszéd és kifejezési mód az emberi szellem történelem előtti korszakába vezet vissza bennünket. Ha az ősi forma mélyére hatolunk, csodálkozással kell látnunk, hogy az mennyivel pontosabb, tévedhetetlenebb közlés, mint a mai beszéd és írás. Mint már említettük, abból az ősi időből azért nem maradtak ránk írott emlékek, mert nem az általunk ismert írásmóddal jegyeztek fel, írtak és érintkeztek egymással az emberek. A külvilággal való kapcsolataik és közléseik a mindent kifejező, élő képek útján bonyolódtak le, amelyek a mondanivaló lényegét több síkon juttatták el hozzájuk. E sokszínű, gazdag tartalom természetesen fölényben van az egysíkú írással és gondolkodással szemben. Ezért, amikor magasabb értelmű, bonyolult gondolatsort kellett áttekinthetővé tenni, az okkult tanítók mindig szívesen folyamodtak a szimbolikus írásmódhoz. Ebben a formában a dolgok ezoterikus tartalma eltűnik ugyan az érzéketlen, éretlen, sötét agyvelők elől, de annál többet árul el a képzett, fejlett intuíciójú tanítványnak. Az univerzális írásmód, melynek szimbolikus hieroglifák a szavai, egyetemes törvényeken épül fel. Minden okkult eredetű hieroglifa értelmét ki lehet bogozni, ha ismerjük a háromsíkú szimbólum ABC-t. Ezt az ABC-t más szóval az "erővonalak tanának" nevezhetjük. A hieroglifák - legyenek akár képes ábrázolások, mint az egyiptomiaknál, akár geometriai ábrák - vonalaik iránya és térbeli elosztása szerint bizonyos tendenciákat rejtenek.

Ezek a tendenciák a fizikai, az asztrális és a szellemi élet minden területére érvényesek, tehát mindenütt hasonló jelentőségű törekvéseket fejeznek ki. A háromsíkú szimbólum ABC ugyanazon a törvényen alapszik, mint amelyet a grafológia már kezd felismerni. A pszichografológus e felismeréssel éri el meglepő eredményeit. Az írásban mutatkozó beszédes szimbólumok tárják fel a különben rejtett lényeget.

Térjünk most rá a szimbólumfejtés gyakorlati részére:

Írott vagy kőbe vésett szimbólumoknál először is a kép térelosztását kell figyelembe venni. A teret négy részre oszthatjuk be. Ezt a beosztást legjobban kifejezi a kereszt a négyzetben:

Eszerint tehát minden képletnek van egy alsó, felső, egy jobb és bal oldali képtere, részlete. Az alsó rész jelenti az ösztönéletet, a szexuális, indulati, tudat alatti síkot. A jobb oldali rész jelenti a dinamikát, erőhatásokat, tempót; a bal oldali rész a világtól való elfordulást, gátlásokat, akadályokat. Minden emberi törekvés vagy tulajdonság besorolható e négy térbeli kategória valamelyikébe. Minden tulajdonságnak megvan a maga sajátos jegye, mely például a grafológiában pontosan a megfelelő térzónában jelentkezik. Egy erővonal mindig vagy felfelé irányul vagy lefelé; vagy lendületesen jobbra tör, vagy visszakanyarodik, illetve balra dől. Ugyanez a négy tendencia mutatkozik meg nem csupán az írásban, hanem az ember testalkatában, koponyaalkatában, arcvonásaiban, tenyérvonalaiban és mozdulataiban is, de éppen így az állat- és növényvilágban, a kőzetekben, a négy évszakban, a Föld egész arculatán és a világegyetemben. Ragadjuk ki például a fák jelbeszédének az írással való analógiáját. Egy felfelé törő fiatal ág, valamint az írásban felfelé törő végvonal fiatalos duzzadó erőt, tettvágyat, becsvágyat, gyanútlan életörömet jelent. A lefelé hajló, gyümölcstől terhes ág, s az írásban lefelé eső végvonal valami terhelést szimbolizál. A fa melankolikus vonalat mutat, gyümölcse érett, súlyos; nemsokára leszakítják róla, vagy lehull és a hernyók, a rothadás martaléka lesz.

Most nézzük a fának az embertesttel való analógiáját. A fa koronája az ember feje, az értelem és az akarat szimbolikus tere. A fa törzse, az ember törzse, az emésztő, vérképző, átvezető szervek helye. A fa gyökere az ember rejtett ösztönéletének szimbóluma, a föld sötét mélyében, a klauzúrában, az anyaméhben végbemenő szaporodási misztérium síkja, amely az embernél még a mélytudatot is jelképezi.

Íme, két szemléltető ábrája az említett analógiának:

A térelosztás kategóriáit úgy szemléltetjük, hogy részletekre bontjuk és a négy képtér jelentőségét elemezzük. Egyben tárgyaljuk, hogyan lehet a természeti jelenségeket szimbólumokba rejteni:

l. Mit szimbolizál a képtér bal oldala ?

A gátlásokat, az akadályokat, ellenségeket, a féltve őrzött titkokat, a fogyatékosságot, a szégyellt emlékeket, a jellemhibákat, a társadalomtól elkülönülő asszociális ösztönöket. Szűkebb értelemben az Egót, az egyént, az önképet. A bal oldal természete a rejtett, a rejtőző, a titkos. Színe: a sötét minden árnyalata a feketéig. Jelenti még az éjszakát, az álarcot, a bűnöző hajlamot, a félelmet és megfélemlítést, a rosszindulatot, az alattomosságot, a betegséget, a fekete mágiát, de jelenti a karmát és a jógapraxist is, valamint a börtönt és a klauzúrát. Az asztrológiában a nyolcadik és tizenkettedik házzal függ össze, vagyis a titkos ellenségek és megróbáltatások házával. Ezekben a házakban a Szaturnusz ereje dominál. A Kozmoszban, melyet Ádám Kadmon, a kitárt karú ember alakja szimbolizál, a bal kart jelenti, a rombolást, a lebontást, az ellenséges álláspontot, a lázadást bármilyen fennálló világrenddel szemben. A láthatatlan világban jelenti a bukást, az anyagba süllyedést. Kozmikus jele a Mérleg d, a Skorpió e és Nyilas f. Az évszakok közül az őszt, az elemek közül a földet és a vizet szimbolizálja.

2. Mit szimbolizál a jobb oldali tér?

Az élettől duzzadó erőt, lendületet, tempót, támadókedvet, a közösségi érzést, a külvilágot, a társadalomépítő erőket, a szociális ösztönt, de jelenthet sovinizmust és háborút is. Ide tartoznak még a nyilvánossággal kapcsolatos megnyilvánulások, a siker, az alkalmazkodás, a művészetek, a tanulékonyság, a mozgékonyság, a találékonyság.

Az évszakok közül a három tavaszi hónapot jelenti: márciust , áprilist , májust . Erős bolygók ezeken a helyeken a Mars , a Vénusz és a Merkur . Színe: a piros. A kozmikus ember Ádám Kadmon jobb karja jelképezi az alkotást, az építést, az összműködésre irányuló törekvést.

3. Mit szimbolizál a képtér alsó része?

A keletkezést és szaporodást, a szexualitást és az ösztönéletet az indulatokat és a súlyos betegségeket. A Földet, a természetet, mindenfajta magot és petét, az anyagot, a bázist, a szakadékot, a halál misztériumát. Érzékelteti a keletkezés és elmúlás egybefonódó ritmusát, a szerencsétlenséget, a baleseteket. Az évszakok közül a három téli hónapot jelenti: decembert g, januárt h, februárt i. Erős bolygó itt a Plutó , a Szaturnusz és a Neptun . A Kozmikus ember, Ádám Kadmon lábait jelenti, vagyis az anyagot. Eleme a föld. Színe: a fekete és a barna.

4. Mit szimbolizál a képtér felső része?

Az értelmet, a szellemet, az intelligenciát, az ideákat, a fantáziát, az intuíciót. Az Isteneszmét, a prófétákat, a messiásokat, a tisztánlátást, az etikát, a filozófiát, a misztikát, az asztronómiát, az asztrológiát, a tudományokat, a humanitást, a szellemi szabadságot. Eleme a tűz és a levegő. Színe: a napsárga, a világoskék, a világoszöld és az ibolyalila.

Évszaka a három nyári hónap: június a, július b, augusztus c. Legerősebb bolygók itt: a Nap és a Hold . Az emberek közösségében jelenti az önálló gondolkodást, a zsenialitást, magasabb szinten pedig a filozófia, a művészet és tudomány szintézisét. Jelképezi a Kozmikus ember, Ádám Kadmon fejét, a teremtő ideát, az elsődleges eszmét.

Idő szempontjából a térelosztás bal oldala és alsó része jelenti a múltat, a jobb oldali és felső képtér jelenti a jövőt. A misztikus középpont, amelyen a kereszt két vonala metszi egymást, jelenti az örök, a rögzíthetetlen és láthatatlan, téren és időn kívül álló jelent.

A térelosztás négy csoportjának elemzése nem jelenti azt, hogy mindent felsoroltunk, ami e négy csoportba tartozik és hogy kimerítettük a velük összefüggő fogalmakat. Minden csoport gazdagsága millió színében és elágazásában szinte kimeríthetetlen, és tág teret enged az egyéni kutatásnak.

A geometriai formák szimbológiája

1. A pont:

l

Minden erőhatás kezdete. Aszerint, hogy a térelosztás melyik helyén jelenik meg, jelenthet Istent, embert, szellemet, állatot, démont. Magasabb értelemben a pont az ajtó, amelyen át a láthatatlan világ erői belépnek a látható világba. Ezért a pont a mag, a létkezdet szimbóluma is. Minden későbbi fejlemény a pontból indul ki. A pont az ősi egység, amelynek sokszorozódása, bővülése, mozgása hozza létre a látható dolgokat. A pont még nem erővonal, csak a szunnyadó erők áttörésének kapuja.

2. A vonal:

A már elindult erők útját jelzi. Tendenciáját aszerint ítéljük meg, hogy jobbról balra, balról jobbra, alulról felfelé, vagy felülről lefelé tart-e. Jelentősége a térelosztás helyei szerint változik. A balról jobbra haladó vonal a jövendőt jelenti, a térelosztásnál már felsoroltak erre is vonatkoznak. A jobbról balra tartó vonal a múltat jelenti,

erre a bal oldali térelosztásnál felsoroltak vonatkoznak. Ugyanígy az alulról felfelé tartó vonalak a felső rész, a felülről lefelé tartó vonalak az alsó

rész kulcsaival magyarázhatók meg. Az átmeneti vonalak, mint amilyen a ferde vonal, két térzóna segítségével fejthetők meg. Vegyük például a balról jobbra, ferdén felfelé haladó vonal képét. Ez a felső és a jobb oldali térzóna erőkomponenseinek hatása alatt áll. Ugyanígy elemezhető az összes többi változat is, tehát a jobbról balra, ferdén lefelé haladó vonal stb., melyek a megfelelő

térzóna erőkomponenseinek hatása alatt állnak. Figyelni kell azonban még arra is, vajon a vonal középről indul-e ki, ami a jelent szimbolizálja, vagy alulról, a múltat, illetve felülről, a jövőt jelképezve.

Háromféle vonalat különböztetünk meg: az egyenes

vonalat

az egyenes

a cikkcakkos

a hullám

Az egyenes vonal akadálytalan erőkifejtést jelent. Azok az erők, melyeket az egyenes vonal jelképez, félbeszakítás és szembeszegülő ellenhatás nélkül érkeznek el céljukhoz. Az élettanban az egyenes vonal a szabad, gátlásmentes megvalósulás szimbóluma.

A cikcakkos vonal azt jelenti, hogy az erőkifejtést valamely kozmikus törvény akadályozza. Az az eszme, amelyet ez a vonal jelképez, nagy ellenállásba ütközik, ezért rövid életű.

A hullámvonal a szabályos, ritmikus változás jelképe: az élet ritmusa, az éj és a nappal váltakozása, a szív lüktetése, az óra ketyegése, a kozmikus ismétlődés. Minden, ami keletkezik, él és működik hullámvonalban halad.

A vonalak tendenciájának és a térelosztás jelentőségének ismeretében bármely szimbólum vagy hieroglifa értelmét megfejthetjük. Tudnunk kell, hogy egy ősrégi, kőbe vésett feljegyzés annak speciális tartalmán kívül olyan értelmet is elárul, amely kozmikus kulcsokat tartalmaz. Hogy ezt alaposabban is megérthessük, forduljunk például a modern grafológia analógiájához A jó íráselemző az aktuális szövegen kívül az írónak nemcsak a jellemét, szervezeti és idegstruktúráját fogj a felismerni, hanem az illető kultúráltságának mértékét, társadalmi hovatartozását, környezetét és gondolkodását is. A hieroglifa és a szimbólum megfejtéséhez nagy gyakorlat kell, de nélkülözhetetlen ennek elsajátítása, mert a misztika tanítványának nemcsak látnoki tehetségre de látnoki képzettségre is szüksége van.

3. A kereszt:

Két erővonal találkozása, melynek során egy balról jobbra tartó és egy felülről lefelé haladó erővonal metszi, két ellentétes törekvés köti, akadályozza egymást. Az élet alaptörvénye az ellenpólusok állandó kölcsönös egymásra hatása. Ez a kölcsönhatás minden tapasztalás, szenvedés, fejlődés forrása. A kereszt egyébként az érvénytelenítés, megsemmisítés jelképe is. Gondoljunk csak az ismert szólásmondásra: "arra már keresztet vethet!" -, tehát útjára enged valamit, lemond róla, elveszettnek tekinti. Ha ennek a két egymást metsző erővonalnak, amely kultúránk hatalmas szimbólumává emelkedett, mély rétegébe hatolunk, felismerhetjük benne a karma megsemmisítésének kulcsát is. A kereszt évezredek óta a messianizmus, a megváltás szimbólumává vált az emberiség számára. Krisztus az emberiség szeme láttára mutatta be a kereszt szörnyű és ugyanakkor felemelő misztériumát. A keresztet fel kell emelni! Kínok véres verejtékével, roskasztó súlyát cipelve kell felhurcolni a Golgotára, hogy testünket, a bűnöknek, a szenvedélyeknek és a halálnak ezt a rabszolgáját rajta megfeszítsük. Mert csak a megfeszítés után következhet be a végső szabadulás: a feltámadás!

4. A felfelé mutató háromszög:

Ez az ábra minden kor szimbológiájában ott szerepel és több értelmezését ismerjük. Ezeket leegyszerűsítve és sűrítve megkapjuk az istenség, a tűz, a levegő, a szellem, a felfelé törekvés hatalmas szimbólumát. Ez a háromszög magasabb rendű dolgok betűjele: Lemuria, Atlantisz, Egyiptom égbe nyúló piramisainak jelképe, a tudományok és gondolatművészet csodálatos gyűjtőlencséje, misztikus szellemkikötő a Kozmosz tengerének partján.

A külső és belső templom jelképe. Ma már tudjuk, hogy a beavatásra méltónak talált neofita fokról fokra behatolva a nagy piramis misztériumába, saját isteni énjének titkát is megismerte. Megfigyelhetjük e szimbólum térhódítását, hullámzását a későbbi keresztény kultúra templomépítészetében, amint az Isten felé sóvárgás korszakaiban előtérbe lép, azután a hűvös éteri gótikában eléri tetőfokát, hogy végül eltűnjék és felolvadjon a színes, életvidám reneszánsz kerekded, dús idomai között. A jelen és a közelmúlt templomformáját gyakran a négyszögletes formák jellemzik: kocka és magasba nyúló téglaidom az uralkodó forma, csupa felfelé induló, befejezetlen vonal a csúcs lezárása nélkül. Az is jellemző, hogy a modern kor látnok festőinek, szobrászainak és építészeinek műveiben már egy új gótika keskeny, finom szellemi ívei jelentkeznek. A szögletes formák tömör realitása, szárnyalás és hit nélkül való új tárgyilagossága fölé utat tör és felnövekszik újra a hittel és misztériummal telített igazi templomszimbólum: a csúcsív, a felfelé mutató háromszög. E szimbólum további értelme attól függ hogy milyen jelek veszik körül, milyen jelek vannak fölötte, mellette és alatta. A lótuszülésben meditáló keleti ember a felfelé mutató háromszög analógiája, s ez az ülésmód egyben analógiája a gúlának is, amelynek oly sokáig érthetetlen és részleteiben nagyrészt még ma is rejtett belső elrendezése ebben a párhuzamban kapja meg egyik magyarázatát.

A piramis a meditáló ember testi, lelki és szellemi alakját rejti magában, háromsíkú megpróbáltatását és hatalmas lehetőségeit. De mint minden helyes analógiakulcs, ugyanakkor az ember és a Kozmosz örök kapcsolatának is jelképe. A piramis csodáiról számos könyvet, tanulmányt írtak, kutatók egész életüket az összehasonlító számításoknak szentelték. Fel sem sorolható a sok elmélet: politikai, filozófiai, vallási teóriák tömege, amely a piramis köré fonódik. De ezek legtöbbje csak a piramis értelmének egyik, mégpedig a legalsó, fizikai síkján tapogatózik.

5. A lefelé mutató háromszög:

A föld, a víz, a sötétség, az anyagba törekvés, a sátáni elv ábrája. Míg a fölfelé mutató háromszögnél az erők szublimálódnak, átlényegülnek, itt az erő sűrűsödéséről, meterializálódásáról van szó. A fölfelé mutató háromszög csúcsa a szabadulás kapuja, a szellemivé finomult anyag felső pontja. A lefelé mutató háromszögcsúcs a látens dermedtségig redukálódott szellemi erők mélypontja.

6. A hatágú csillag:

Egy felfelé és egy lefelé mutató háromszög egymásba illesztve. Jelenti a kozmikus egyensúlyt, jelenti a felsőbb világok és az alvilág találkozását, vagyis az embert. A háromsíkú világ mérhetetlen fontossága és misztikus értelme egyedül az emberben válhatik teljessé, benne van meg pozitív és negatív irányban minden lehetőség az egyidejű, három síkon történő, nagy transzmutációra. Benne él, cselekszik, hat egyidejűleg alacsonyabb és magasabb lénye, a röghöz kötött fizikai lény, a vaskos indulatok és a szubtilis, művészi érzések sajkáján hányódó asztrállélek és az Isten lényegéből való szellemi elv. Az emberben testesül meg minden geometriai ábra, minden szín és minden analógia, a véges és a végtelen, az élet és a halál egymást éltető ellenpólusa.

7. Az ötágú csillag felfelé mutató csúccsal:

A kvintesszencia jele, minden dolog legtisztább lényege - az alkimisták célja, a híres pentagramm. A mágia egyetemes szimbóluma. Felső csúcsa megfelel az ember fejének, két felső kiszögellése az ember két kitárt karjának, két alsó kiszögellése a két lábának. Egyes ezoterikus iskolákban az ötágú csillag csúcsait lángokkal jelzik, amely arra utal, hogy az ember feje és négy végtagja bizonyos erőket áraszt, sugároz. A négy mozgási és egy irányítási centrum megfelel öt fontos kozmikus erőállomásnak, amelyek a mágia és misztika tanítványánál közvetlen kapcsolatba kerülnek a láthatatlan világgal. Akinél az öt centrum sugárzó erői egyensúlyban vannak, az az okkult erők mesterévé lesz. Ezért az ötágú csillag az uralom, a harmónia, átvitt értelemben a titkos tudomány, a mágus jelképe.

Az ötágú csillag jelenti még a jó célok érdekében felhasznált erőket.

8. Az ötágú csillag lefelé mutató csúccsal:

Szemben az előbbivel, a lefelé mutató csúcsú ötágú csillag jelképezi a fekete mágiát a rossz célok érdekében felhasznált erőket, a bukást. Sátáni jel. Középkori írásokban a fekete bak fejét jelképezte, a kecskebak pofáját, két szarvát, pofaszakállát és állát. A fekete bak a fajtalan éjszakai boszorkányorgiák vezére, az ördög volt. A testi gyönyöröktől elforduló kereszténység az életörömben és szépségben tobzódó Bacchus isten alakját csúf, aljas szörnyeteggé torzította, hogy csábításait leküzdje. Tévedett. A kettős természetű Bacchus mindig győz bennünk, míg meg nem szereztük az uralmat a fizikai és asztrális síkon. A sötétbe zárt vadállatot az éhség és kétségbeesés elszánttá teszi, s előbb-utóbb kitör ketrecéből. A vadállatot meg kell szelídíteni, de nem korbáccsal, megfélemlítéssel és ketreccel, hanem a jóság és teljes indulatnélküliség lenyűgöző és kivédhetetlen erejével. Ezt élte és tanította Buddha és a keresztény szentek közül Assisi Szent Ferenc. A vadállatok, a mérges hüllők: az ember indulaterői. Ha az ember megváltotta magát alantas indulataitól, megváltotta fiatalabb testvéreit, az állatokat is. Ezt a kérdést az ezoterikus fejlődéstan tárgyalja majd részletesebben.

9. A négyzet:

A szimbológiában mindig fogságot, börtönt, zárt helyet, korlátozást, megmerevedést, ásványi létet, kőzeteket jelent. Egyik kiegészítő jelképe a klauzúrának és egyben jele az időben korlátozott térnek is. Az élettel szemben ellenséges, de minden élet számára mégis szükséges jel. Értelme: mindennek, ami él és bizonyos irányba tör, térre, anyagra van szüksége, szenvedésre és klauzúrára az átváltozáshoz. A piramis alapzata is négyzet.

10. Kör:

A legegyetemesebb szimbólum. Az élet jelenségeinek mindenben visszatérő törvényét fejezi ki. Az univerzális analógiák sorában nincsen olyan kép, amelyben a kör elő ne fordulna. Számtalan értelmezését nem is lehet részletezni, mert az értelem jellegét mindig a vele együtt feltüntetett jelek határozzák meg. A végtelenséget, az örökké megújuló életet is körrel ábrázolják. A molekulától, a sejtmagtól kezdve a mérhetetlen Tejútrendszerekig mindenben felismerhetjük a kör törvényét, amely végiggyűrűzik az asztrál- és a mentálsíkon is.

11. A hármas kör:

A testet és a szellemet jelenti, s a kettőt összekötő lélek hídját. A belső kör a szellem, a külső a test, a középső a lélek. Ezen kívül szimbolizálja az anyagi, az asztrális és a szellemi világot. Ugyanezt az eszmét fejezi ki a még a körnél is régebben használt hieroglifa:

amely a vonalat használja fel a síkok érzékeltetésére, vagyis egymás alatt futó három, síkonként hosszabbodó vonalat. Kaldeában és Egyiptomban használták ezt a szimbólumot annak jeléül, hogy azt a kőtáblára vésett írást, amelyben ez a jel szerepel, három síkon kell értelmezni. Ha két vonal szerepel a kőtáblán, az kettős értelemre utal. Gyakori jelek ezek a kaldeai és egyiptomi sírfeliratokon.

12. Az egymásba kapcsolódó két kör:

A dualitás és a szövetség jele. Ha egy ábrán az ember feje fölé rajzolják, akkor azt jelenti, hogy annak az embernek a fejlődése az asztrálsíkig terjed, a vonzás és taszítás hullámzó, színes, lángoló és mégis kifinomult művészetéig -, és nem tovább.

13. A három egymásba kapcsolódó kör:

A három sík - a fizikai, az asztrális és a mentális sík - szükséges összműködését jelenti. Jelent minden hármasságot, amely áthatja egymást; a negatívot, a semlegest és a pozitívot. Jelenti az értelem, az akarat és az érzelem hármasságát; az Istent, az Igét és a testté lett Igét, a Világmindenséget. Ugyanennek az egyiptomi köntöse Ozirisz, Izisz és Hórusz hármassága. Az ősi törvénykinyilatkoztatás hármas lényegét minden népfaj hagyományai között megtalálhatjuk éppen úgy, mint a szeplőtlen fogantatás misztériumát is.

14 A spirál:

Az örvénylés jele. A kozmikus méhben való keletkezés szimbóluma. Ha egy pont a térben keringeni kezd, akkor maga körül örvénylést támaszt és az örvénylés létrehozza a spirált. A spirál az a tölcsér, amelyen át a transzcendens világból erők szűrődnek a látható világba. A jobb felé irányuló örvénylés keletkező, teremtő mozgás. A bal felé irányuló pedig pusztító, romboló.

Ez pontosan megfigyelhető a bolygók és a napok keletkezésénél, pusztulásánál és újraszületésénél. A Kozmosz spirálködei ennek a törvénynek hatalmas égi táblára felrajzolt ábrái.

15. A kerék, vagy körben lévő kereszt:

A körforgás szimbóluma. Jelenti a mozgást, azt az erőt, amely a spirált elindítja. Ebből alakult ki a svasztika. A jobb felé irányuló mozgású svasztika építést, a bal felé irányuló pedig rombolást jelent. Ábrája az időben és térben való fárasztó, szenvedéssel teli körforgásnak, az élet kerekének, a szanszárának. Jelenti még az örökké áradó anyagot, a végtelen ismétlődést, a generációk sorát, a vágyakozás és ragaszkodás cölöpéhez kötözött emberi lény kétségbeesett keringését a fókusz körül.

16. A Tau:

Eredete ködbe vész. Már Egyiptom és Kaldea legrégibb emlékei között megtalálható. A vízszintes felső vonal az eget szimbolizálja, a függőleges középvonal az ég kapcsolatát a Földdel. A szimbólum értelme ez: "Az ég erői a Földre érkeznek és azt megtermékenyítik". Egyiptomban a királyi halottak múmiamaszkja alá különféle talizmánok és amulettek közé faragott T betűt helyeztek a papok. Ennek a jelképnek az értelme ez volt: az Út. A titkos ösvény térképéül szolgált, amely az égből a Földre vezet, s amelyen át a lélek magasabb régiókba juthat. Vagyis ezzel a jellel adták át az eltávozó léleknek a mennyei titkos út kulcsát. A többi talizmánnak és amulettnek az volt a célja, hogy az alvilágon átutazó lélek számára védelmet biztosítsanak az asztrálsík sötét erőivel szemben.

17. Az egyiptomi kereszt. Níluskulcs. Ankh.

A halottról és a halál misztériumáról szóló egyiptomi sírfeliratokon és domborműveken rendszerint fellelhető a lélekmadár, csőrében ezzel a jellel. Az Ankh az élet szimbóluma, Izisz, a Nagy Anya jelvénye. Az ő méhéből ömlik elő a megnyilvánult élet fényből és árnyból, gyönyörből és kínból, mélységből és magasságból összegyúrt szövevénye, a látható és láthatatlan természet. A lélekmadár az életet viszi szárnyán a magasba és a kulcsot, amely a szabadulás kapuját nyitja. Az Ankh jelének alapja a Tau. A kör hozzáadása ezen a helyen vagyis a legfelsőbb égi síkon, az isteni ideát, az eszmét, a mentálsíkon a végső magasságot, a Harmadik Szemet jelenti. Az Ankh a kitárt karú embernek, Ádám Kadmonnak is ábrája. Az egyiptomi ábrákon Izisz bal kezében tartja a Níluskulcsot, amelynek szárával az emberiségnek mutatja az utat.

A színek jelentősége

A szimbólumok megítélésénél mindig szerep jut a színeknek, mert szorosan összefüggnek a lényeggel. Az alapkulcsok meglehetősen egyszerűek:

Piros: Az élet és a vér, a szellem, a vonzás, a melegség, a keletkezés, az asztrálsík színe. Árnyalatai a rózsaszínű derengéstől a sötét mélyvörös izzásig terjednek. Ezek megfelelnek az érzelemskálának a gyöngéd, halk, tavaszias érzelmességtől a vad, drasztikus indulatokig.

Sárga: A Nap, az értelem, az intelligencia, a magasrendű ideák, a szellemi lelkesültség meleg színe. Jelenti a szeretet kisugárzását, ezoterikus tanulmányokban a filozófia aranyát.

Zöld: Az okkult erők és képességek színe. A gyógyításnak, mint magasabb égésnek jelképe. Világos árnyalatai a tisztult, szellemi régiók felé törő irányzatot jelentik. Mély, mocsárzöld, feketés árnyalatai a sötét törekvéseket, a feketemágiát, az önös célokra használt okkult erőket.

Kék: Világos, levegős árnyalata a testetlen elvontságok, az abszolút ideák, a hűvös emelkedettség, a békés és bölcs mozdulatlanság, a szenvedélytelen kontempláció színe. Haragos, mélykékbe sűrűsödő árnyalata bezárkózást és kapcsolódásra való képtelenséget jelent.

Ibolya: A magasabb ezoterikus tudás, a beérkezettség, a szellemi szabadság jelképe, a már nem földi koordinátarendszerbe tartozó lények színe.

Barna: A föld színe, az agyagos, sűrű, teremtő és temető földé, a természet szüntelenül foganó kétnemű méhének újra és újra megnyíló sírkamrájának a színe. A nagy alkimistatégely erjedésének változó színárnyalatai a szülés, az élet, a halál, a rothadás és a rothadásban megfoganó élet örök körforgását érzékeltetik.

A színek árnyalatait mindig meg kell figyelni és meg kell különböztetni.

Az asztrológiában jártasak számára a bolygók alapján a színeket így csoportosítjuk:

Piros Mars

Zöld-Világoszöld Vénusz

Kék-Világoskék Jupiter

Kékesszürke Merkur

Sárga Nap

Ezüstfehér Hold

Ibolyaszín Uránus

Fekete-Sötétbarna Szaturnusz

Gyakorlati szimbológia

A szimbológia alapos elméleti tanulmányozása. után térjünk át a gyakorlati szimbológiára amely több hónapos munkát jelent. Nyissuk fel a "természet könyvét" és először az ABC-t betűzve kezdjük olvasgatni a tárgyak, jelenségek, kozmikus megnyilatkozások megfigyelését. Mint a gyermek, aki első betűismeretei alapján olvasgatni kezdi a kirakatok, címtáblák, újságok feliratait, ugyanígy tanuljuk meg mi is kibetűzni a természet hieroglifáit: felhők, fák, repülő, szárazföldi, víziállatok, madarak, bogarak, hüllők, virágok, emberek külsejét, formáját, mozgását, tendenciáját, színét, hangját..., s mindezt az erővonalak szempontjából.

A hangok szimbológiájáról eddig nem beszéltünk, mert rájuk is ugyanaz a törvény vonatkozik, mint az erővonalakra és a színekre. Vannak mély-, középtónusú és magas hangok. A mély hang is háromféle.

Van modulálatlan, durva, fenyegető mély hang, van tompa, fénytelen, fáradt mély hang és van érzelmektől izzó, melodikus, zengő csellóhoz hasonló mély hang. A középtónusú hang ugyanígy háromféle: primitív, agresszív, vagy monoton, unalmas vagy csengő, kiegyensúlyozott, a középút nyugalmát árasztó, középtónusú hang. A világos magas hangok három fokozata: a rikácsolóan éles, az infantilisan vékony és az ezüstösen, könnyen szárnyaló tiszta zenei hang. Ha most a térelosztás és az erővonalak szempontjából vizsgáljuk meg a hangot: ujjongóan felcsattanó-e, vagy panaszosan csüggeteg, akkor megkapjuk a hangok ősi univerzális kifejezési formájának kulcsát. Így érthetjük meg azután a madarak, a bogarak, az állatok mondanivalóját, a kristályok, a fémek panaszát és a légiessé munkált üveg elvont csengését.

Vizsgáljuk, figyeljük meg, hallgassuk a természetet. Tanulmányozzuk a kristályok szerkezetét és annak jelentőségét. Tanulmányozzuk a sugárállatok vázát és az abban megnyilvánuló erőelosztást. Figyeljünk meg például egy egyszerű sugaras formát:

A központból minden irányba kisugárzó vonalak egyenletes erőelosztást jelentenek és azt, hogy a középpontban erőtöbblet van. Ennek a lénynek a karaktere kitárulkozó. Más korallállatok váza támaszkodást, kívülről való erőelvonást, elszívást fejez ki, tehát ezeknek a lényeknek karaktere: befelé forduló.

De negatív vagy pozitív egy lény aszerint is, hogy védekezést vagy támadást fej ez-e ki. Ezek a kis állatok ugyanis várukat olyanformán építik fel, hogy az pontosan befogadja fizikai formájukat és tükrözi karakterüket.

Ezeket a millió változatú apró remekműveket tanulmányoznunk kell, hogy megfejthessük, miféle erő, milyen tendencia rejlik bennük. Ezek a gyakorlatok azért szükségesek mert a misztika tanítványa a természet ilyenfajta megismerésén keresztül jut el a transzcendens felismerésekhez. Az ősi időkben, amikor még a Harmadik Szem működésben volt, az ember ezekről a teremtményekből és jelenségekből olvasta le Isten, a Kozmosz, a végtelen üzeneteit. Ezek ma is éppen úgy beszélnek, üzennek, tanítanak, megnyilatkoznak, mint akkor, csakhogy a mai ember vakon és süketen törtet a szent próféciák között a szakadék felé. A mi célunk éppen az, hogy ezt a régen elfelejtett olvasási módot: a szimbólumfejtés és térelosztás ismeretének művészetét életre keltsük, Harmadik Szemünket újra aktiváljuk.

Amikor már elméletben alaposan megtanultuk, majd a gyakorlatban kísérleteink középpontjába helyeztük a szimbológia elemeit, akkor a Harmadik Szem sok ezer éves sötétsége oszladozni kezd. Fények és formák suhannak át a nyiladozó Harmadik Szem látóterén, vagyis a tobozmirigy újra fokozott működésbe kezd. Az így kifejlődő képességeinkhez még egy fontos tényező társul, a szimbólumok szemlélése közben fellépő érzéstartalom, vagyis az érzések útján való beleélés, amely a jelkép szemlélésével egyidőben árad el bennünk, az igazi atlantisz-egyiptomi olvasási mód. Ez a harmonikus és tökéletes kapcsolódás, amikor értelmünk analízissel, akaratunk figyelemkoncentrációval és érzelmünk teljes beleérzéssel kapcsolódik össze tárgyával, s ilyenformán nemcsak átéli, hanem eggyé is lesz lényegével.

A szimbólumok első pillanatra mindig rokonszenvesek vagy ellenszenvesek aszerint, hogy tartalmukban harmonikusak vagy diszharmonikusak-e.

Nekünk előbb hosszan és alaposan tanulmányoznunk kell a szimbólumot, hogy értelmét megfejthessük, csak azután engedhetjük át magunkat az érzéseknek. Az atlantidák első pillanatra felfogták, átérezték és megértették a szimbólumot. Körülöttük a világ sugárzó, zengő, élő, alakuló, pazarul színes, lebilincselően izgalmas közlési formákkal volt tele, önmagukat feltáró titkokkal kinyilatkoztatásokkal. Az Isten, a természet és az ember között fennálló egykori szoros kapcsolatnak bizonyítéka és beszédes maradványa a sokféle jóslási mód: homokból, bélből, hamuból, madarak röptéből jósoltak. A háromszemű lényekben biztos tudás élt afelől, hogy a makrokozmosz minden jelensége szoros összefüggésben áll a mikrokozmosszal. Ha azonban manapság valaki ezzel a módszerrel akarna jóslatokba bocsátkozni anélkül, hogy előbb a Harmadik Szem látását visszaszerezné, tévedne. Az atlantidák nem a két fizikai szemmel figyelték meg ezeket a jelenségeket. A középkor nagy misztikusaiban a szívós klauzúrában folytatott tanulmányok és gyakorlatok újra életre támasztották a Harmadik Szem látását és miként az atlantidák, ők is tudtak olvasni a természet könyvében.

Az egyiptomiak, ha valami tulajdonságot szimbolikusan akartak kifejezni, azt az állatot ábrázolták, amely ezt a tulajdonságot képviselte, vagy életmódjával kifejezte. Az éjszaka misztikus baglya, a hideg csendben suhanó hal, a mérges- és mágikus kígyó, a szárnyaló madár, a riadozó, meleg vérű emlősök, a kisebb és nagyobb ragadozók mind betöltötték természettől kapott szerepüket e mély értelmű ábrázolásokban. De olyképpen, hogy fizikai megnyilvánulásaik mellett feltárták szellemi magvukat is, az őket éltető isteni erő princípiumait.

A Harmadik Szem működése

Vizsgáljunk meg négy egyszerű eseményt, amely az ember előtt oly gyakran lejátszódik és állítsuk be ezeket a Harmadik Szem látókörébe.

1. A tigris megtámadja, széttépi és felfalja a bárányt.

2. Az ifjú hevesen udvarol egy leánynak.

3. Vihar készül, a légkör nyomott, sziszegő villámok hasítják az ég alját. Hatalmas dördüléssel zendül az ég, súlyos felhőkből leszakad a zápor.

4. A virág növekedése.

Első eset:

A tigris megtámadja és felfalja a bárányt. A Harmadik Szem így látja ezt a tragikus színjátékot: asztráldémonok és elementálok^* tömege vesz részt a vérszomj kielégítésében és a véres lakomában. Mágikus hagyományok szerint a vér gőze az asztráldémonok tápláló légköre. Ahol vért ontanak, oda asztráldémonok érkeznek. A mentálsíkon a Harmadik Szem, az élet ellen törő vak indulatot szemléli, amely nem tud róla, hogy a másik lényben önmagát falja fel. A Harmadik Szem a kegyetlenségnek, a rombolásnak metafizikai gyökerét látja, de következményeit is. Nem külön, hanem együttesen éli át a lejátszódó történést, az okot és okozatot, az egész folyamatot, amely a lényeket idáig jutatta és látja az ebből kibontakozó jövőt. A Harmadik Szem a transzcendens törvények optikájával a szétmarcangolt áldozata helyébe a támadót rögzíti, mintha az esemény olyan tükör előtt játszódnék le, amelyben a szereplők felcserélődnek. Ez a tükör a Harmadik Szemnek megmutatja a karmát, a formálódó jövendő képét.

Második eset:

Az ifjú hevesen udvarol egy lánynak és szexuális vággyal gondol rá. A fizikai síkon mindössze szerelmi felhevültség jelei láthatók, a Harmadik Szem így szemléli az esetet: az asztrálsík az életöröm és az életvágy rózsaszínű izzásában lángol. Az egymás felé közeledő, egymásra sugárzó pozitív és negatív pólust örvénylő elementáltömeg tolongja körül. Az elementálok a szenvedélyes izgalom forró légkörében hevítik, fokozzák egymást; kéjt, fogantatást akarnak létrehozni, hogy vérrel telt, érző, lüktető fizikai testet alkothassanak maguknak. Zúg, hullámzik, égőpirosan izzik az asztrállégkör, érzelmek, vágyakozás gyöngédség, érzéki vágy millió csápja, szála szövi át. A létbe törekvők sóvár éhséggel örvénylenek a pont körül, amelynek mélye majd megnyílik a két pólus összecsapásának vulkánkitörésében és magába szívja őket. Ugyanekkor a mentálsíkon az anyagbaöltözés és -süllyedés komor folyamata játszódik le, az egyesülés, fogantatás, születés ellenpólusa, sötét tükörképe: az elmúlás, a halál. A párosodás felé vonzódó lények az egymásra találás pillanatát rezgik vissza végtelenül fent és lent, ugyanannak a láthatatlan erőnek engedelmeskedve, amely a még testet nem öltött lélek békéjéből a lét fájdalmas zűrzavarába taszítja az új életet.

Harmadik eset:

Vihar készül, a levegőben feszült villamosság, a légkör nyomott, sziszegő villámok hasítják az ég alját. Hatalmas dördüléssel zendül meg az ég, súlyos felhőkből szakad a zápor.

Ez egyike a természetlátás legősibb képeinek. A fizikai síkon természeti erők vad dühe tombol. Az asztrálsíkon természetfenntartó és egészen mélyre süllyedt elementálok elégedetlenségének feszültsége remeg. Az elemi világ alkotó lényei ilyenkor csatájukat vívják. Az elektromos kisülések, a vihar fázisai, kiegyenlítő folyamatok. Régmúlt kultúrák papjai az elementálokat démonokként és viharistenekként ábrázolták. A mai kor hiába utalja ezeket a lényeket a primitív fantázia birodalmába, ezek élnek, létük valóság. Nem a fizikai síkon élnek, hanem az asztrálvilágban. A mentálsíkon a létbe törekvés és pusztulás erői egymásnak feszülnek: két ellentétes törekvés csap össze. Mindketten egy semleges középpont körül örvénylenek. Ez a harc, ez az ellenállás létük alapja. Az alsóbb elemek, az elementálok lényege mindig a harc. Az ember hármas lénye is magában hordozza az elementálok harcát. Sűrűsödés csak ott jöhet létre, ahol láthatatlan erők különféle feszültségben állnak egymással szemben. Az ellenállás örvénylést okoz, az örvénylés sebessége pedig az anyag sűrűségi fokát határozza meg. Ilyen értelemben az ellenpólusok harca mindig teremtő folyamatot jelent.

Negyedik eset:

A virág növekedése. A fizikai síkon látszólag vegetatív jelenség. Az asztrálsíkon azonban a Harmadik Szem fény, víz és levegő után vágyakozó gyöngéd lényt pillant meg, melynek idegrendszere más, mint az állaté és az emberé, törékenyebb, nyitottabb de a lét örömét, fájdalmát, a szaporodás gyönyörét és kínját éppen úgy érzi. A Harmadik Szem megérti és látja a növény örömének vagy bánatának megnyilvánulásait. Látja, milyen bolygó befolyása alatt áll, s hogy milyen hatása van más élőlényekre. Az ember, minthogy Harmadik Szeme ma már nem működik, csak a szignatúrák tana segítségével tud ilyenfajta következtetéseket levonni. A mentálsíkon a Harmadik Szem a növényben a vegetatív élet nívójára süllyedt szellemlényt látja, amely csupán érzéseiben és ösztöneiben él. Értelme nincsen, tehát képtelen a helyváltoztatásra. A növény mozgási vágyát a kúszónövények apró ujjainak görcsös kapaszkodásában láthatjuk és a fény felé és felfelé való szüntelen törekvésben amely mint egy monoton segélykiáltás, egyre ismétlődik ritmikus hajladozásukban és terjeszkedésükben. És hogyan harcolnak, milyen szívósan igyekeznek a másik rovására élni! Hogyan fojtja meg az őserdőben a sűrű repkény a hatalmas fákat, hogyan szívják el egymás elől a nedvességet és takarják el az életet adó napsugarakat. A túl érzékeny virágok sértődősek csak éjszaka nyitják ki kelyhüket. És ott vannak a pompás, lángoló színű, gyilkos virágok a trópusok dzsungeljeiben! A Harmadik Szem minden növényben a természet és Isten párbeszédét csodálja.

Az emberi gondolkodás történetében a nagy agykéreg kifejlődése óta mindig a három síkon látók voltak az úttörők. Csak a szintézisre képes emberi szellem képes meglátni rejtett összefüggéseket és összesíteni látszólag különféle irányú tényezők végeredményét. Az összefüggések meglátására képes zseniknek van birtokában az a rejtélyes többlet, amely az anyagba süllyedt, töredékessé vált, átlagos képességű emberből hiányzik. Harmadik Szemünk salaktakaróján azért időnként átderengenek az analógiák és szimbólumok villanó fényei. Gondoljunk csak azokra a sokoldalú, művészetekben, technikában, filozófiában ma is megcsodált nagyságokra, amilyen például Leonardo da Vinci is volt. A földi létnek e magányos, különös utasa szédítő perspektívákat, természeti igazságokat, korszakalkotó törvényszerűségeket látott meg ott, ahol a tömeg közönyösen továbbhaladt. Nélküle és a hozzá hasonlók nélkül évezredekig maradt volna még közönyös és tudatlan a világ.

Összetett szimbólumok és szimbólumsorozatok

I. A szignatúrák tana

II. Hermetikus szimbólumok

III. Kylkhorok és Mandalák

1. A szignatúrák tana

Amikor a Harmadik Szem látása elhomályosult, s ezzel a természet erővonalainak közvetlen felismerése lehetetlenné vált, akkor a kutatók a temérdek hátrahagyott tradíció és legendás örökség alapján más ismertetőjelek után kezdtek búvárkodni. A természettel való szoros kapcsolat megszűnt, a magasabb síkokra vezető ösvény eltorlaszolódott, a bukás eltörölte az ősi nyelv ismeretét, az élőképek és szimbólumok visszahúzódtak a misztériumok legbensőbb templomaiba. A tárgyaknak, dolgoknak csak egyetlen, fizikai értelme maradt. Az emberből azonban sohasem lehet kipusztítani a szellem kínzó nyugtalanságát, az anyagból kifelé vágyó elégedetlen sóvárgását, a dolgok örök igazságainak kutatását. Ez az ősi, halhatatlan vágy és kíváncsiság a dolgok lényege, eredete, jövője és titkos természete után teremtette meg az ismertetőjelek, szignatúrák tanát. A szignatúrák valójában a Harmadik Szem legmegfelelőbb pótszerveként kezdtek működni, s a dolgok külső formáját szemlélve tapogatózva következtettek a magasabb síkok jelenlétére.

Az atlantiszi kultúrák pusztulása után a titok utolsó letéteményesei, az egyiptomi papok hozzáláttak a régi, most már titkossá vált tudás helyreállításához. Nagy segítségükre voltak ebben a szájhagyományok, melyek a főpapi családokban apáról fiúra szálltak. Ezek a hagyományok és az épségben maradt kőtáblák olyan külső jeleket soroltak fel, melyek segítségével a dolgok belső lényegére lehetett következtetni, és törvényszerűségeit megállapítani. A háromszemű ősök jelei felhasználható anyagot tartalmaztak a fizikai és asztrálsíkra vonatkozóan. A transzcendentális vaksággal megvert ember számára ezek a hagyományok nem jelentettek többet, mint a fizikailag vaknak született számára a naplemente színpompájának gyenge szavakkal való ecsetelése. Ezeket a jeleket mindenkor belső, transzcendens szemmel kell megfigyelni, megérteni, átélni és értelmezni. Természetes, hogy az ilyen szerv hiányában értelmezésük nem egészen helytálló, és találó, mint ahogyan a vak tapogató keze sem találj a meg mindig biztosan a keresett tárgyat, még kevésbé érzékeli a tárgy színét. Később ezek a finom, elvontan könnyű, felhőszerű és szüntelen alakulásban lévő szimbólumok sem menekülhettek meg az emberi agyvelő szabályozó, betűhöz ragaszkodó, osztályozó munkájától. Így sokszor elillant belőlük igazi életük finomsága, lényege és igazsága, mint holttestből a lélek. Ezért kell hangsúlyoznunk tehát, hogy ilyen jelek felsorolása, értelmezése, az általunk leírt jel-ABC csak akkor válik igazi értékké, ha Harmadik Szemünket bizonyos mértékig életre keltjük, s annak analitikus látásával vizsgáljuk, értjük és értékeljük őket.

Ahogy a transzcendens látótér egyre jobban összezsugorodott, az ember kapaszkodó, szomjas ismeretvágya a csillagászati fogalmakhoz nyúlt; így remélve, hogy széthulló és feledésbe süllyedő tudásának töredékeit módszeresen összegyűjtheti és szerves egészbe gyúrhatja. Így született meg - a szignatúrák tana mellett - különállóan az asztrológiai szignatúrák tana. Az asztrológiai szignatúrák tanának főként az okkult botanikában és a mágiában van alkalmazási lehetősége. A misztika tanítványának a természet megismerése és kutatása során szoros kapcsolata támad majd a növényekkel is, nem felesleges tehát, ha az asztrológiai szignatúrákat is megismeri. A növényekre vonatkozó asztrológiai szignatúrák megkülönböztetik a gyűjtés idejét, az érés folyamatát és tempóját, a külső formát, az illatot, az ízt és a lelőhelyet. Ezeknek a szempontoknak figyelembevételével az alábbi asztrológiai szignatúratáblázatra hívjuk fel a misztika tanítványainak figyelmét:

E szignatúratáblázat segítségével felismerhetjük a növényt lelőhelyéről, érési folyamatáról, külső formájáról, illatáról és ízéről, hogy milyen bolygó befolyása alatt áll, milyen erők éltetik és hatnak általa, végül, hogy miféle gyógyerőt vagy mérget tartalmaz.

II. Hermetikus szimbólumok

A hermetikus szimbólumok már komplikált, mesterséges jellegűek. Az egyiptomi papok kőtáblákon és papiruszokon a hermetikus filozófia és alkímia tanait rejtették el. Jelentőségük csak akkor terjed ki a legmagasabb, a harmadik síkra, ha a papiruszon vagy kőtáblán a három sík már ismertetett jele: is fellelhető. Az egyiptomi hermetika alkimisztikus írásai közül ma már csak egyedül Hermész Triszmegisztosz apokrif könyvei állnak rendelkezésünkre; ezek nagy része pedig csak a két alsó síkra vonatkozik. Rendkívül értékes, mély és tartalmas írásokat hagytak hátra a korai rózsakeresztesek, a középkori alkimista adeptusok és Paracelzusz is. Ezeknek a munkáknak már újra három, sőt gyakran hat értelmük van. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a hermetikus szimbólumsorozatokat nem lehet pusztán az erővonalak törvénye segítségével megfejteni. Külön hermetikus szótár szükséges megfejtésükhöz.

Ezek az írások a mikro- és makrokozmoszban háromszorosan végrehajtandó műveletekre tartalmaznak utasításokat, s ezen kívül a három sík filozófiai kulcsait is magukban rejtik. Az adeptus először saját testében, azután a kémiai anyagban, végül a legmagasabb ideák világában hajtja végre a hármas műveletet. A harmadik síkon ez nem kevesebből áll, mint hogy lejátssza magában a teremtés misztériumát. Az alkímiai nagy mű, az "Opus Magnum" tehát a teremtés megfelelője. A hatalmas folyamatot klauzúrában, az alkimista műhely zártságában kell végrehajtani. Mély értelme van annak is, hogy az adeptus a tüzet egy pillanatra sem engedheti kialudni, már csak azért sem távozhatik el a műhelyből. A sok eredménytelen operáció egyik oka éppen az hogy a tűz kívül vagy belül elaludt. A természethez hasonlóan állandóan hőt sugárzó kemence rejti magában a retortát, s ebben, mint az anyaméhben pihen a magzat, az élő anyag. Ezt, mint az anya vére és nedvei az embriót, állandó áramlással táplálják a feléje sugárzó teremtő erők. Az adeptus, aki a hermetikus szimbólumok segítségével három síkon hajtja végre a transzmutációt a teremtés elveszett kulcsainak birtokába jut.

III. Kylkhorok és Mandalák

Szimbólumok - mítoszok, szentek, történelmi alakok életre keltése.

Mint az alkimistáknál, úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, melyek a teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a nagy teremtésnek. Ellentétben a nemzés, fogantatás vak kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos és szeplőtlen fogantatása, az ideáé, mely a szellemi elv és akarat segítségével karmát teremt, anyagot sűrít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem kivetítéssel, transzmutációval hajtják végre, hanem a gondolaterőkkel, bizonyos támpontok, diagramok: istenfestmények, démonfigurák segítségével. Ez az ő príma matériájuk. Ilyen diagram az, amelyet a tibetiek kylkhornak neveznek. A kylkhornál minden színárnyalatnak formának, térelosztásnak, tárgyelhelyezésnek fontossága van. A diagram közepén ül vagy áll a misztikus teremtmény ideája és körülötte az egyéniséget kijelző szimbólumok. Ismételjük: ez a tibeti príma matéria. Folytatva az alkimista analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alkímia kémiai operációjának, végül az életre keltett kylkhor próbatétele a harmadik fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre keltett kylkhor szellemét valamiféle mágikus feladattal bízzák meg és a feladat teljesítéséből ítélik meg, hogy a kylkhorba ültetett idea megfogamzott-e és milyen mértékben. A helyesen végrehajtott művelet következtében a kylkhor szelleme vagy démona valóságos életre ébred és a rábízott utasításokat karaktere szerint hajtja végre. Ilyen kylkhor volt a híres héber kaballista, Rabbi Löw Góleme is.

Alexandra David Neel, az ismert Tibetkutató feljegyzi egy ilyen életre keltett kylkhorral történt találkozását. Ez az élő démonfigura hűségesen követte életre keltőjét. A. D. Neel furcsának találta és megkérdezte a tibeti mágustól, hogy ki szokatlan külsejű kísérője. A mágus örvendezve kiáltott fel és megkérdezte, hogy csakugyan látja-e. D. Neel később megtudta, hogy hosszas kísérletezés eredményének nagyszerű jele volt az, hogy már nem csak a mágus, hanem mások is látják gondolaterőinek eredményét. Általában a vallási áhítat központjai, festmények, szobrok, amelyekre rengeteg erőt és hitet összpontosítanak, bizonyos mértékig szintén kylkhorrá válnak. Természetesen nem olyan mértékben, mint a tibetiek tudatos felkészültséggel létrehozott kylkhorjai, de a hívőknek ezek is választ adnak, apró gesztusokra, mozgásokra képesek.

Egy démont életre kelteni anélkül, hogy utána le tudnák bontani - életveszélyes. Mert a kylkhorokat minden esetben le kell bontani, ezért életre keltésük műveleteit csak mesterek vezetésével szabad végrehajtani. Ennek az építő és lebontó folyamatnak mélységes értelme az ezoterikus igazság: a világ a te teremtményed, te készítetted, tanuld meg lebontani, feloldani! Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudatlanul felépített kylkhor! Csakhogy lebontásának kulcsát a lények elvesztették és ezért saját kylkhorjuk megfélemlített rabszolgáivá lettek. A kylkhorok tana tehát éppen úgy, mint a hermetikusoké, más úton, de ugyancsak e kulcsnak megszerzésére törekszik.

A kylkhornál sokkal magasabbrendű összetett szimbólum a mandala, melynek középpontjában mindig egy istenség ül, körülötte pedig a terjedelmes rajzon inkarnációi, esetleg megnyilatkozási formái láthatók. A mandala színhelye mindig egy magasabb sík. A klykhor és a mandala között a különbség az, hogy míg a kylkhor életre kelhet földi környezetben, mindenki számára láthatóan, addig a mandala mindig a legmagasabb szellemi szférákra vonatkozik, s központi ideája csak tisztult, megvilágosodott, isteni lény lehet. Míg a gyakorló mágus a kylkhorban idegen lényt kelt életre, addig a mandalában maga a mágus akar az istenséghez vagy bodhisatvához hasonlóvá lenni.

A misztika tanulmányozásának haladottabb stádiumában, mikor a tanítvány már közelebb jutott a misztika szabályainak és tételeinek átéléséhez, szükségessé válik, hogy az elmúlt idők valamelyik szellemi nagyságával szorosabb kapcsolatba lépjen. A misztikával való foglalkozás, misztikusok írásainak olvasása közben gyakran fogunk olyan egyéniségre bukkanni, aki alapkarakterében hasonló a miénkhez. Ha sikerül olyan tanítóra találunk, akinek egyéniségét magunkhoz egészen közelállónak érezzük, vagy szellemi kontaktust teremthetünk olyan mesterrel, akinek életmódja, belső tevékenysége, külső megnyilatkozása szemünkben a legmagasabb ideált valósítja meg, akkor nagy lendülettel haladhatunk előre tanulmányaink útján. A misztika egyik ősrégi, legmélyebb tanítása, hogy a szellemi vezetőül választott tanító egyéniségébe a tanítványnak bele kell élnie magát. A keresztény misztika Krisztus életébe való beleélést, beleolvadást tanítja, az: "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" - teljes megvalósítását.

A tanítványnak először minden szellemi képességével bele kell mélyednie az evangélium tanításaiba, hogy a hűvös, zárt szavak számára kitáguljanak, dimenzióikban végtelenné váljanak, élettel és igazsággal teljenek meg. Azután az érzések vérét kell a hatalmassá nőtt érrendszerbe bocsájtania saját vénáiból, hogy kettőjük között ez a szellemi, asztrális és fizikai nedvkeringés teljesen eggyé legyen. Pontos utasítások tanítják, hogyan kell felidéznie a nagyszerű múltat. Lényegében ez a folyamat is, mint a többi módszer koncentrációs és imaginációs gyakorlatokon alapul. Krisztus életét kell lejátszania először lélekben, azután a képzelőerő hatalmával, minden testi tartalmában. Lélekben tehát belemerülünk a krisztusi eszme hatalmas áramába, értelmünk minden területét vele átmossuk, fogalmainkat ragyogásával átvilágítjuk, érzékeinket megfinomítjuk, teremtő erőnket általa cselekvővé tesszük. Ebben az eszmétől lángoló megszállottságban, ebben a lélekterhességben azután hozzáfogunk a fizikai síkon való idézéshez: végigjárhatjuk a Golgotára kanyargó ösvény minden állomását, Krisztus lába nyomába léphetünk, keresztjének súlya alatt görnyedhetünk és az Ő sebein át vérezhetünk. A keresztény szentek ezt az utat járták. S hogy a lelki átélést milyen csodálatosan követi a testi átélés, annak példája a stigmatizáltak nem is olyan ritka esete.

Akiket elcsüggeszt a messiás elérhetetlennek tűnő hatalmas alakja, mintaképül választhatnak olyan szentet, aki az élet gyengeségeinek legsűrűbb hínárjából szabadította ki magát és az anyag vak szolgálójából Krisztus tiszta tükrévé alakult át.

Tibetben a keleti misztika tanítványai Shambhava vagy Milarepa lenyűgöző alakját állítják maguk elé mintaképül, Indiában Buddhát, Kínában Lao-Csét és Konfuciuszt, a héber kabbalisták tanítványai pedig a kabbala nagymestereit. A mágia vagy okkult praxis ideáljai:

Tyanai Apolloniusz, Paracelzusz, Agrippa vagy Eliphas Levi. Természetes, hogy mint minden szellemi területen, a választás itt is szabad. Mindenki maga jelöli ki a fényforrást, amellyel útját világítani akarja. A transzcendens nyugtalanság feléledése és a nagy találkozás pillanatát összekötő út sokszor igen hosszú. Mindenki, aki a különféle okkult ösvényeken végigvándorolt, ott látta maga mellett topogni vagy késlekedni ezeket a töprengve kóstolgatókat, ideiglenes átutazókat, ezeket a fellobbanó szalmalángokat, melyek oly rövid idő alatt hunynak ki. Az önemésztő, ideglázas keresők, a boldogtalan és otthontalan nosztalgiások ezek, akiket a zöldkígyós okkult korbács kerget a számukra egyetlen otthon, az egyetlen ideál felé. Boldog az, aki rátalál szellemi otthonára olyan valakiben, aki vezetője, tanítója, útitársa, védője lehet az utolsó véges célig.

Ha megtaláltuk szellemi eszményképünket, mélyedjünk el életébe, szerezzük meg hátrahagyott műveit, kutassuk át a róla szóló történelmi anyagot, s ha lehetséges, szerezzünk róla készült festményt, szobrot, fényképet.

Rekontsruáljuk külső körülményeit, testi és lelki alkatát és állítsuk be őt okkult törekvésünk középpontjába. Ezt a stúdiumot éveken át a legnagyobb odaadással kell folytatnunk. Ez az "unió misztika" előkészítője. Mert aki egészen feladta a kis ént, a személyiséget a magasabb énjéért, az eljutott így saját isteni énjéhez, aki pedig saját isteni énjével egyesült, az egyesült Istennel.

Ha a misztikus művekben mindig csak az "unió misztiká"-ról, az isteni énnel való egyesülésről van szó, azért a misztika mesterei hallgatólagosan mindig a szellemi eszménykép követésének útján haladtak. Ha egy mester életét megvizsgáljuk, rájövünk, hogy mindegyiknek volt példaképe. Ez természetes, hiszen ugrás az okkult fejlődésben nincsen. A legmagasabban és legalacsonyabban lévő lények között közvetítőkre van szükség. Ha csak egyetlen emberi életünk szellemi fejlődésére nézünk is vissza, okvetlenül felismerjük a továbblendítő közvetítők döntő fontosságú közbelépését. A közvetítő sokszor erősebb egyéniségű, vagy képzettebb kortársunk, de lehet egy döntő pillanatban felbukkanó könyv vagy előadás is. A szellemóriások a misztikus fejlődés csúcsa felé vezető Jákob lajtorjájának végső fokai. A tanítvány a lélek alkalmazkodását, az önmagából való kilépést mindig egy nagy mester példáján tanulja meg. A tanítvány és a mester szellemi találkozásának misztériumától idáig csak azért beszéltek olyan nagyon keveset, mivel annak tartalma a legszentebb belső élmények közé tartozik. Az előbb vázolt út a leggyorsabban vezet a célba, mégis az arra nem eléggé érett tanítvány ezen az úton óriási akadályokkal fog találkozni. Ugyanis a léleknek itt már nagyfokú hajlékonysága szükséges, amelyet csak előző inkarnációkban szerzett tapasztalatok hosszú sorozata termelhet ki. Érthető tehát, hogy az út csak azok számára járható, akiknek belső élményei, ismeretei, gyakorlati tapasztalatai a mélytudatban várakoznak, hogy nevükön szólítsák tudatosítsák őket, s hogy érett mivoltukban előlépjenek. A név ebben az esetben útmutatásokat jelent, mert többre nincs is szükség.

A találkozás élménye a gyakorlatban rendszerint egész váratlanul következik be. A tanítvány misztikus tanulmányai közepette megdöbbenéssel észleli, hogy valamelyik nagy misztikus vagy okkultista egyénisége rokon, sőt iker az övével. Életmódja, szokásai, apró-cseprő gyengeségei, stílusának furcsaságai, ötleteinek sajátos bizarrsága, asszociáció is ugyanazon hang rezonanciájával csendülnek össze. Ilyenkor hatalmasan megnövekedhetik a tanítvány intuitív ereje, mint az olyan lámpáé, amelybe százszoros fényerejű körtét csavarnak. A mester azonos fókuszú, de tágasabb intellektusa, okkult tapasztalásai magukkal röpítik a tanítványt oda, ahová másképp csak hosszan és keservesen kapaszkodás árán jutott volna el.

Nem szükséges, hogy mindenki a szentekkel és nagy egyéniségekkel való azonosulás útján járjon. Ugyanezt a célt szolgálja a misztériumok szellemi meditációban történő lejátszása is. Ez a gyakorlat a következő:

Kiválasztunk a számtalan, ismert okkult misztérium közül egy olyan képsorozatot, amely ránk a legnagyobb hatást gyakorolta. Ha van művészi vénánk, akár alkotás, akár műélvezés irányában, kétségtelenül az eleuziszi misztériumok sűrítik magukba számunkra legjobban mindazt a szépséget és igazságot, amelynek hatalmas élmény ereje magasabb szintre emelhet bennünket. Ha úgy érezzük, hogy ez a misztérium az, amely bennünk a legtisztább és legmagasabb eksztázist felkeltheti, hozzákezdünk a gyakorláshoz. Néhányszor elolvassuk a misztérium szövegét, részleteit, lefolyását, külsőségeit emlékezetünkbe véssük. Azután alaposan átgondoljuk filozófiai jelentőségét, majd szokott meditációs időnkben, miután klauzúrába vonultunk, lehunyt szemmel az egész misztériumot belső látóterünkben lejátsszuk. Ezt a gyakorlatot heteken, hónapokon át kell végeznünk mindig ugyanabban az időben. A cél az, hogy a misztériumot teljes plasztikájában keltsük életre, hogy megküzdjünk a kihagyásokkal, homályba vesző részletekkel. Éles, tiszta fényben lássuk, színnel, élettel, eleven erővel töltsük meg, mélyedjünk bele olvadjunk bele e körénk rendeződő eleven környezetbe. S minden sejtünkkel válunk figyelő, felfogó, résztvevő szereplőivé. Alkotó fantáziájú művész különösen alkalmas ennek a feladatnak a végrehajtására. Mert az életre keltéshez a színes asszociációk kapcsolása és az intuíció csaknem oly erőfeszítése és bő áradása szükséges, mint a mű létrehozásához.

Akinek az eleuziszi misztériumok nem felelnek meg, az természetesen akár a keresztény, akár a keleti mitológia, vagy a keleti ezoteria szimbólumokban gazdag mentálsíkján játszhat le képzeletében misztériumokat ugyanezzel a módszerrel. A tibeti titkos tanítások, a hindu ezoterikus írások, de legfőképpen az atlantiszi eredetű egyiptomi misztériumok csodálatos anyagot tartalmaznak e gyakorlatok számára. Ide tartozik a hindu misztikus írások sorában a Gyémánt Szutra is. Azok számára, akiknek képzelőereje nem túl intenzív, de szellemi hovatartozásuk és szimpátiájuk szerint mégis valamelyik keleti misztériumhoz vonzódnak, képzeletük alátámasztására feltétlenül szükséges bizonyos segítő diagramok alkalmazása. Mandalák használata nagyon megkönnyíti a gyakorlást. A legdúsabb képzeletű tanítványnak sem fog ártani, a kezdőnek egyenesen nélkülözhetetlen a keleti mandalák segítő és lendítő ereje. Mert a mandala, tekintet nélkül tartalmára, mindig magasabb síkon történő eseménysorozatot ábrázol, melynek középpontjában valamely istenség, Bodhisatva, vagy esetleg maga a neofita áll. A mandala keret, amelyben csak a nívó meghatározott. Tárgya lehet keresztény, egyiptomi, indiai, kínai, kabbalisztikus vagy hermetikus. Elkészítése speciális tudást követel akár a mágiában, a kabbalában, az asztrológiában alaposan jártas, nagy okkult műveltséggel rendelkező mester, akár a mester személyes útmutatása alapján annak tanítványa alkotja meg. A mandala készítésénél jelenlévő és uralkodó gondolatáramok ugyanis beszívódnak a mandala érzékeny anyagába és titkos vagy homályos érzések útján zűrzavart, rövidzárlatot okozhatnak, vagy a sötét ösztönök rejtett indulataknákat helyezhetnek el benne. Tehát nagyon fontos hogy a mandala alkotójának milyen az erkölcsi, gondolati beállítottsága. Fontos és lényeges a mandala készítésének helye is, a hely kiválasztása, nemkülönben az asztrológiai konstelláció, amely alatt megszületik, mert minden legkisebb rezdülés körülötte, vagy vele kapcsolatban áthangolja és befolyásolja a mandalát.

Ugyanez áll a kylkhor elkészítésére is.

A következőkben a tanítvány munkájának megkönnyítésére közöljük az eleuziszi misztériumnak Eduard Schuré "Die grossen Eingeweihten" (A nagy beavatottak) című könyvében található leírását. Ezt követően pedig ugyanebből a könyvből közöljük hasonló céllal egy hermetikus misztérium szövegét, különös tekintettel arra, hogy az említett könyv nem minden tanítvány számára hozzáférhető.

Dionüszosz ünnepe Tempe völgyében

Thesszaliában, Tempe hűvös völgyében történt. Leszállott a szent éjszaka, melyet Orfeusz a dionüszoszi misztériumoknak avatott fel. A delphi tanítvány vezetőjével, a templom egyik szolgájával meredek sziklaoldalba vájt, keskeny ösvényen lépdelt. Alattuk mély szakadék. A sötét éjszakában nem hallatszott más, csak a lombos partok között tovahömpölygő folyó mormolása. A hegy mögül végre felbukkant a telihold nagy sárga tányérja, amely a sötét, komor sziklák fölé kapaszkodott. Gyöngéd, magnetikus fénye beleömlött a szakadékok ölébe és a varázslatos völgy eleuziszi tisztaságában feltárult hirtelen. Fátyla föllebbent egy pillanatra, s megmutatta füves hajlatait, kőris- és nyárfaligeteit, kristálytiszta forrásait, borostyánnal befutott barlangjait és a kígyózó folyót, amely a sűrű fák árnyékától terhes apró szigetek körül kanyargott tova, vagy az ív alakban föléje hajló lombsátrak alatt morajlott el. A növényeket sárgás köd és kéjes szendergés kerítette hatalmába. A források tükrös felszínét nimfák sóhajtása borzongatta meg és a mozdulatlan nádasból halk fuvolahang rebbent fel.

A delphi tanítvány szinte álomban haladt előre. Időnként tétován meg-megállt, hogy beszívja a lomb, vagy a keserű babér fűszeres illatát. De a hold mágikus fénye csak egy pillanatig sugárzott szét, most felhő borult rá. Minden újra elfeketedett: a sziklák felöltötték fenyegető formájukat. Köröskörül a sűrű fák alatt, a folyóparton és a völgy mélységében apró, tovavándorló fénypontok villantak fel.

- Ezek a miszták - szólalt meg a hajlott korú vezető a fénypontokra mutatva. - Az út felé tartanak. Minden csoportnak van egy fáklyahordozója. Kövessük őket!

Az éjszaka vándorai ezután kórusokkal találkoztak, amelyek a ligetekből vonultak elő, s velük egyirányban haladtak. Először a fiatal Bacchusz követőit pillantották meg, könnyű, finom vászonból készült, hosszú köntöst viselő fiúkat, fejükön borostyánkoszorúval. Cifrára faragott fakelyheket vittek, az élet kelyhének szimbólumát. Azután büszke és izmos fiatalemberek jöttek: a küzdő és harcos Herkules fiai. Testüket rövid köntös fedte, alóla kilátszott izmos térdük. Vállukra, derekukra oroszlánbőr borult, olajfalevél koszorú fonta be homlokukat. Felbukkantak az inspiráltak is, Bacchusz papjai. Testükön csíkos tigrisbőr, hajukat bíborszínű homlokpánt szorította le, kezükben thürzuszbot. Egy barlang előtt haladtak el. Ott látták a földön térdepelve Adonai és a föld alatti Erosz misztáit; férfiakat, akik halott kedveseiket és barátaikat siratták. Éneklő halk hangjuk feljajdult: "Adonai! Adonai! Add vissza, akiket elvettél tőlünk, vagy hadd szálljunk le mi is birodalmadba!" Szél süvített be a barlangba és hisztériás kacagások, sötét sóhajok között tombolt tovább a föld alatt. Egyik neofita hirtelen a delphi tanítványhoz fordult:

- Átlépted Adonai küszöbét. Többé nem láthatod viszont az élők birodalmának fényeit!

Egy másik mellette elhaladva hozzásimult és a fülébe súgta:

- Árnyék, az árnyékok zsákmánya leszel. Te aki az éjszakából jössz, térj vissza Erebuszba - szólt és gyorsan tovasietett.

A delphi tanítvány teste a rémülettől elhidegült. Halkan szólította vezetőjét:

- Mit jelent ez? A templom szolgája úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Csak ennyit mondott:

- Át kell jutnunk a hídon. A célt senki sem tévesztheti el.

Átlépkedtek a fahídon, amely a Peneosz fölött ívelt. A neofita megkérdezte:

- Honnan jönnek ezek a panaszos hangok és ez a szomorú melódia? Kik ezek a fehér árnyékok akik ott a nyárfák alatt hosszú sorokban vándorolnak? - Ezek a dionüszoszi misztériumokba beavatandó asszonyok.

- Ismered a nevüket? - Itt senki sem ismeri a másik nevét és mindenki elfelejti a magáét. Mert, ahogyan a misztikusok avatott területre lépve levetik piszkos köntöseiket, megfürdenek a folyóban és tiszta vászonruhát öltenek, úgy veti le mindenki a nevét is, hogy egy másikat öltsön magára. Hét nap és hét éjszaka tart a változás folyamata, mialatt egy másik életbe lépnek át. Nézd az asszonyoknak ezt a felvonulását. Ezek nem a családjuk, vagy a hazájuk szerint csoportosulnak, hanem egyedül inspiráló istenük, ideájuk szerint. Ezután fiatal lányokat láttak elvonulni, nárciszkoszorúkkal, égszínkék peploszokban.^* A vezető nimfáknak, Perszephoné útitársnőinek nevezte őket. Szemérmes öleléssel tartottak karjukban párnákat, urnákat, fogadalmi vázákat. Utánuk piros peploszokban a misztikus szerelmesek következtek, tüzes asszonyok és Aphrodité vágyódó fiatal szüzei. Ezek sötét erdőbe tértek be, ahonnan vad rikkantások zendültek és tompa elnyomott sóhajok törtek elő. A hangok szárnyaltak, azután elnyugodtak rövid időre. Ekkor a sötét mirtuszliget fölé a kórus szenvedélyes éneke emelkedett, szaggatottan törtetett az ég felé, fáradtan el-elcsuklott, majd lázasan, vadul újra felzendült:

- Erosz! Megsebeztél bennünket! Aphrodité összetörted a testünket. Az őz bőrével takart mellünkben belül sebeink bíborját hordjuk. A szívünk csupa tépő, marcangoló izzás. Mások nyomorban halnak meg, minket a szerelem őröl fel. Ölelj át bennünket Erosz! Erosz! Vagy szabadíts meg bennünket Dionüszosz!

Újabb menet tűnt elő. Talpig feketébe öltözött asszonyok hosszú, földön kígyózó fátylakat viseltek és ismeretlen bánatuk súlya alatt mélyen meggörnyedtek. A vezető így nevezte őket: Perszephoné gyászolói. Egy nagy, repkénnyel sűrűn befutott mauzóleum mellett letérdepeltek és panaszos kiáltás tört fel ajkukról. A vágy szavaira mindig a fájdalom válasza következett:

- Perszephoné - zúgták - meghaltál, Adonai elcsábított: leszálltál a holtak birodalmába. Mi azonban, akik a szeretetet siratjuk, mi élő halottak vagyunk! Oh, csak vissza ne térne a nap! És a föld, amely Téged takar, óh, nagy Istennő, bárcsak nekünk is örök álmot ajándékozna, s árnyékunk ölelkezve vándorolna az imádott árnyékkal! Hallgass meg bennünket Perszephoné! Perszephoné!

A delphi tanítványt a különös jelenet mély, delíriumos fájdalma ellentmondó és gyötrő érzések viharába sodorta. Nem volt többé ő maga: e lények vágyai, gondolatai és agóniája az ő saját vágyaivá, gondolataivá és agóniájává váltak. Lelke darabokra szakadt, hogy ezer testbe szóródjék szét. Halálos aggodalom cikázott át rajta, valóságérzése eltűnt, nem tudta már: ember-e vagy csak árnyék.

Egy magas termetű beavatott állt meg a csoport mellett és így szólt:

- Béke a szenvedéshordozó árnyaknak! Megszomorodott asszonyok, törekedjetek Dionüszosz fényének magassága felé, Orpheusz vár benneteket!

Némán tolongtak körülötte, miközben aszphodélosz koszorújuk leveleit elébe szórták - a beavatott pedig thürszuszbotjával^* mutatta nekik az utat. Az asszonyok egy forráshoz léptek, hogy faserlegüket megmerítsék és igyanak. Azután a menet újra felsorakozott és nekiindult. A fiatal leányok mentek előre, gyászénekük felzendült az egyre visszatérő végszavakkal:

- Szedjétek a mákonyt, a mák virágát! Igyátok a Léthe vizét. Add nekünk a sóvárgott virágot és add, hogy testvéreinknek újra virágozzék a nárcisz! Perszephoné! Perszephoné!

A tanítvány vezetőjével még sokáig vándorolt. Mezőkön haladtak át, ahol az aszphodelosz nő nyárfák árnyékában, melyek búsan suttogtak. Szörnyű dalfoszlányok csapták meg fülét, szakadozottan szálltak a levegőben és nem tudta, honnan jönnek. A fákon borzalmas álarcok és csecsemőként bepólyázott viaszfigurák függtek, itt-ott bárkák szelték át a folyót, rajtuk sötét alakok, némák, mint a halál. Végre kiszélesedett a völgy. A magas hegyek fölött hajnali fény derengett. A távolban megpillantották Ossza sötét szakadékait, tátongó, zord mélységeit, ahol lezuhant szikladarabok hevertek. A magas hegyek védő ölelésében egy erdős dombon emelkedett Dionüszosz temploma. A nap már aranyat öntött a csúcsokra. Közelebb és közelebb értek a templomhoz, ahová minden irányból misztikusok csoportjai, asszonyok menete, beavatottak sorai igyekeztek. Ez a komoly, nyugodtnak látszó és mégis viharzó várakozástól űzött tömeg ott gyülekezett a domb lábánál és elöntötte a templom előterét. Most a vezető hirtelen eltűnt és a tanítvány, maga sem tudta hogyan, egyedül maradt a beavatottak csoportjának kellős közepén. Mindegyiknek ragyogó haját koszorúk és színes homlokpántok díszítették. Jól tudta, hogy mostani életében sohasem találkozott velük, mégis úgy tetszett, hogy boldog emlékezéssel ismeri fel őket. S mintha ők is reá vártak volna, mert testvérként köszöntötték és szerencsét kívántak megérkezéséhez. A delphi tanítványt a csoport magával ragadta, s mintha szárnyak repítették volna fel a templom legmagasabb lépcsőjére. Egyszeriben vakító fénysugár villant szemébe. A felkelő nap volt, amely első nyilait a völgybe küldte, majd áradó sugaraival körülragyogta a misztikusok és beavatottak seregét, amely ott várakozott a templom lépcsőjén és csoportokban a domboldalon. Felzendült a hajnal himnusza. A templom bronzkapuja magától kitárult. Hermész és a fáklyahordozó kíséretében megjelent a próféta, a misztériumok főpapja, a hierophant: Orpheusz. A delphi tanítvány örömében remegve ismerte fel. Bíborköntösben, kezében az arany és elefántcsont lírával Orpheusz az örök ifjúság fényében ragyogott.

- Köszöntelek benneteket - csendült fel a hangja -, akik ide jöttetek, hogy a föld gyötrelmei után újjászülessetek! Igyatok a templom fényéből, ti mind, akik az éjszakából léptetek elő misztikusok, asszonyok, beavatottak! Jertek, örvendezzetek, akik érte szenvedtetek, jertek pihenni, akik küzdöttetek érte. A nap, melyet fejetekre idézek, s amely be fogja világítani lelketeket, nem a halandók napja, hanem Dionüszosz tiszta fénye, a beavatottak nagy fényforrása. A ti mulandó szenvedéseitek és az elhatározás által, amely ide vezetett, győzni fogtok és ha hisztek az isteni szóban, már győztetek is. Mert végre kiléphettek az újraszületések sötét körforgásából, a generációk szenvedéstől terhes köréből, hogy mindnyájan újra megtaláljátok egymást, mint egyetlen test, mint egyetlen lélek Dionüszosz fényében!

- Az isteni szikra, amely bennünket a Földön vezet, bennünk van és a templom fáklyájává, az égen egy csillaggá lesz! Hallgassátok, hogyan remeg a líra hét húrja, Isten lírája, amely mozgásba hozza a világot. Hallgassátok áhítattal. Ha ez a hang áthat benneteket, kinyílnak az ég mélységei!

- Segítsétek a gyöngét, vigasztaljátok a szenvedőt, remény van mindannyiotok számára! De romlás a gonoszra és a külső sötétségben állóra, ezekre a megsemmisülés vár. Mert a misztériumok eksztázisában mindenki a másik lelkének legmélyére lát. A gonoszakat a rémület, a külső Sötétségben állót a halál találja el.

- És most, hogy Dionüszosz beteljesedett rajtatok, Eroszt szólítom, az égit, a mindenhatót. Legyen ő a ti szerelmetek, a ti könnyetek, a ti örömetek! A fényt szeressétek, ne a sötétséget! Gondoljatok utatokon a célra! Mikor a lelkek visszatérnek a fénybe, életük minden hibáját sötét foltként hordozzák sziderikus testükön. S hogy ezeket kioldják, azzal kell vezekelniök, hogy a Földre visszatérnek. De a tiszták, az erősek felszívódnak, eggyé lesznek Dionüszosz napjával.

- És most énekeljétek az Evoét!^*

- Evoé! - harsant fel a templom négy sarkán a heroldok ajkáról a kiáltás.

- Evoé! - és felzengtek a cimbalmok.

- Evoé! - zúgta az elragadtatott tömeg a templom lépcsősoráról.

Dionüszosz hívása, a szent hívás a feltámadásra az életre, végighömpölygött a völgyön. Ezer és ezer torok kiáltotta rá a visszhangot, a hegyek echója hatalmas zendüléssel ismételte, küldte vissza. És a pásztorok, akik ott fenn, Ossza hegyének vad sziklái között nyájaikat a felhőkbe kapaszkodó erdő fái alatt legeltették, így válaszoltak rá:

- Evoé!

(Az Evoé-t eredetileg így ejtették ki: He-Vau-He. Ez volt Egyiptom, Judea, Főnícia, Kis Ázsia és Görögország minden beavatottjának köszöntése, hívása. A négy szent betű kimondva: Jod-He-Vau-He Istent jelentette a maga örök eggyéolvadásában a természettel, s e betűk magukban foglalták a lét egészét, az élő univerzumot. Jod (Ozirisz) jelenti a tulajdonképpeni istenséget, az alkotó intellektust, az örök férfiast, amely mindenben, mindenütt és mindenek fölött jelen van. He Vau-He az örök nőiest ábrázolta, Évát, Iziszt, a természetet minden látható és láthatatlan formájában, s általa megtermékenyítve.)

Egyiptom misztériumai

Ó vak lélek, fegyverezd fel magad a misztériumok fáklyájával és a földi éjszaka sötétségében majd rátalálsz fénylő másodtestedre, égi lelkedre. Kövesd az isteni vezetőt, mert nála van elmúlt és eljövendő újraszületéseidnek kulcsa.

(Halottak Könyve: A beavatottak felhívása.)

Izisz - beavatás.

A próbák.

II. Ramszesz idejében az egyiptomi civilizáció elérte fejlődésének csúcspontját. A XX. dinasztia fáraói, a szentélynek tanítványai és zászlóvivői igazi hősökként tartottak ki a Babilon elleni küzdelemben. Végtelen karavánok ömlöttek a sivatagon át Radazichtől Elephantiáig. Az architektonikus munkák szakadatlanul folytak és három kontinens munkásait foglalkoztatták. Karnak hypistílusú termét, melynek oszlopai elérték Vendome oszlopainak magasságát, újra helyreállították; Abydosz templomát a szobrászművészet csodáival gazdagították, a Királyok Völgye és a Nílus bal partja között hatalmas emlékművek emelkedtek. Építkeztek Budasztoszban, Luxorban, Szpeosz-Ibszamulban. Thébában. Pylonnak egy trófeája Kadesh bevételére emlékeztetett. Ott épült fel a Ramaszeum is obeliszkek, szobrok, óriási monolitok erdejétől körülvéve. E lázas tevékenység, e kápráztató élet közepette számos misztériumok után sóvárgó idegen kötött ki Egyiptomban, Thrákia hegyeiről vagy Kis Ázsia távoli síkságairól jöttükben, akiket a templomok mágikus, hatalmas sugárzása vonzott magához. Az idegen Memphiszben szinte megdermedt a bámulattól. Az emlékművek, színjátékok, nyilvános ünnepségek a káprázatos pompának nagyszerű és lenyűgöző benyomását keltették benne. A királyi avatás szertartása után, amely ott folyt le a szentély titkos mélyében, láthatta a fáraót, amint a templomból kilép és népe előtt trónjára ül, melyet tizenkét legyezőhordozója, szűkebb vezérkara emelt a magasba. Előtte tizenkét lévita vitte arannyal hímzett párnákon a királyi méltóság jeleit: a bíró kosfejű szepterét a pallost, a nyilat és a fegyverek sokaságát. Mögötte jöttek a királyi ház és a papi főiskola tagjai, nyomukban a kis és nagy misztériumok beavatottjai. A főpap fehér tiarát hordott, mellvértjén szimbolikus drágakövek tüze ragyogott. A korona méltóságai a bárány, a kos, az oroszlán, a liliom, a méh jelét viselték és e jelvények csodásan kidolgozott, tömör láncokon függtek. Éjszaka gyönyörűen feldíszített és kivilágított bárkák siklottak a mesterséges tavakon a királyi zenekarokkal, melyeknek soraiból hieratikus pózokban táncosnők és a Theorbe ábrázoló művésznőinek kecses alakja emelkedett ki. De az idegen nem ezt a lenyűgöző pompát kereste. Messze idegenből a sóvárgás, hogy a dolgok titkos mélyére hatoljon, a tudás szomjúsága hajszolta őt ide. Azt mondták neki, hogy Egyiptom szentélyeiben mágusok és hierophantok élnek, akik az isteni tudomány birtokában vannak. Ő is meg akarta ostromolni az istenek titkát. Népének egyik püspökétől hallott valamit a Halottak Könyvéről, a titkos tekercsről, amelyet mint egy útmutatót tesznek a múmia feje alá, s amely szimbolikus formában a lélek síron túli utazását meséli el. A lélek síron túli utazása, vezeklés a tüzes régióban, a sziderikus test megtisztítása, találkozás a bárkában ülő gonosz kormányossal, aki belepillant az arcába; megjelenése a negyvenkét földi bíró előtt, védekezése és igazolása Toth előtt, végül belépése és megvilágosodása Ozirisz fényességében: mindez a csodálatos és fantasztikus mesejáték az idegen jövevény belsejét sóvárgó kíváncsisággal, titkos remegéssel töltötte el, amelybe kétely is vegyült. E könyv hatalmáról és a teljes forradalomról, amelyet az egyiptomi beavatás a szellemben feltámasztott, képet alkothatunk magunknak a Halottak Könyvének alábbi tételéből:

"Ezt a fejezetet Hermopoliszban Hasztatet herceg találta, aki utazása alatt Menkera király templomát meglátogatta. Kék betűkkel alabástrom lapra vésték Toth isten (Hermesz) lábánál. Hasztatet herceg átvitte a követ saját királyi templomába. Óh, nagy titok! Nem látott többé, nem hallott többé, ahogy ezt a tiszta és szent fejezetet elolvasta, nem közeledett többé asszonyhoz és nem evett sem húst, sem halat."

Mi fogadta a Memphiszbe és Thébába érkező idegent a nagy templom kapujánál? Szolgák vezették át egy belső udvaron, amelynek szokatlan oszlopai hatalmas lótuszvirághoz hasonlítottak, s erejükkel, tisztaságukkal Ozirisz templomában a nap hajnali bárkáját őrizték. Most a főpap közeledett feléje. Vonásainak fensége, arcának nyugalma, fekete szemének áthatolhatatlan misztériuma valami olyasmit árasztott, amely az ide törekvőt nyugtalaníthatta. Pillantása éles tőrként járta át az idegen legbenső valóját. Érezte, hogy olyan férfival áll szemben, aki előtt képtelen volna bármit is magába rejteni. S most Ozirisz papja a jövevényt kikérdezte hazájáról, családjáról és templomáról, ahol ismereteit elnyerte. Ha a rövid, de alapos vizsgán alkalmatlannak találták a misztériumba való beavatásra, akkor egy néma, de fellebbezhetetlen gesztussal kitárták előtte az ajtót. De ha a főpap a pályázóban figyelemre méltó törekvést látott az igazság felé, akkor felszólította, hogy kövesse őt. Ekkor átlépkedtek a kapuk alatt a belső udvarokon, majd egy sziklába vájt folyosón, amely fölött a nyílt ég világított, s amelynek Peremén itt-ott szfinxek kuporogtak. Végül kis templomhoz érkeztek, amely a föld alatti kripta bejáratául szolgált. Ajtaját Izisz életnagyságú szobra rejtette el. Az ülő istennő térdén csukott könyvet tartott, ülésmódja meditációt, belső összpontosítást tükrözött, arcát fátyol takarta, s a szobor talpazatáról e szöveg világított:

"Fátylamat halandó még nem lebbentette fel."

- A titkos szentélynek itt a kapuja - mondta a főpap. - Nézd ezt a két oszlopot. A piros a szellem feltámadását jelenti Ozirisz világosságában, a fekete jelenti a fogságot az anyagban és ez a mélybe zuhanás a teljes megsemmisülésig juttathat el. Aki a mi tudományunkhoz, a mi tanainkhoz közeledik, életét teszi a játékra, mert a gyönge és a gonosz az őrületet és a halált arathatja vele. Csak az erősek és a jók találják meg az életet és a halhatatlanságot. A vigyázatlanok még nem hagyták el élve ezt a helyet. Szakadék ez, amely csak a bátraknak ajándékozza vissza a nap világosságát. Ezért hát gondold meg jól, amit tenni akarsz, a veszélyeket, amelyek reád várnak és ha a bátorságod nem elegendő minden próbatétel számára, mondj le a vállalkozásról. Mert ha ez a kapu bezárult mögötted, többé nem léphetsz vissza.

Ha az idegen e szavakra tántoríthatatlan maradt, a főpap visszavezette őt a külső udvarba, s rábízta a templom szolgáira, akikkel egy hetet kellett töltenie, miközben a legegyszerűbb munkát végezte, himnuszokat hallgatott és az előírt módon tisztálkodott. Feladatai közé tartozott a tökéletes hallgatás is.

Amikor a próbatétel estéje elérkezett, két neokor, azaz kisegítő szerzetes a misztériumokra pályázót elvezette a titkos szentély kapujához. Belépett egy fekete előterembe, amelynek, úgy tűnt nem volt kijárata. E borzasztó terem mindkét oldalán fáklyák derengésében az idegen embertestek, állatfejek, oroszlánok, kosok, ragadozó madarak képeivel borított oszlopokat látott s a képekről mintha valamennyi állat arca, feje vészterhes kifejezést öltve fordult volna utána. Szótlanul haladtak keresztül e romlást árasztó termen, melynek végében egy múmia és egy emberi csontváz előtt találta magát. Néma mozdulattal mutatott rá a két neokor egy falba vágott sötét nyílásra. Ez egy alacsony átjáró bejárata volt, amelybe csak kúszva lehetett behatolni.

- Még visszaléphetsz - intette őt az egyik kisegítő szerzetes. - A szentély kapuja még nem záródott be. Gondold meg jól, ha nem térsz vissza, az utat végig kell járnod. Mert ezután nincs többé visszatérés számodra.

- Maradok - felelte az idegen és minden belső erejét összpontosította. Kis égő lámpást adtak a kezébe. A neokorok eltávoztak s nagy robajjal csapták be maguk mögött a szentély kapuját. Többé nem volt helye a tétovázásnak, be kellett lépnie a sötét, alacsony nyílásba. Térden kúszva nyomult előre, lámpával a kezében, de alig indult el, egy hangot hallott, mintha a Föld mélyéről tört volna elő: "Itt éri utol a romlás és a pusztulás a balgákat, akik a tudomány és a hatalom után sóvárognak." Csodálatos akusztikai hatás következtében egy rejtélyes echo e mondatot tisztán és érthetően kétszer verte vissza. Hiába, előre kellett mennie. Előre. Az átjáró egyre szélesedett, de egyre meredekebben lejtett is. A kimerült vándor végre egy tölcsér alakú gödör előtt torpant meg. Egy vaslétra nyúlt bele és utolsó fokai elvesztek a homályban. A novicius elindult rajta. A létra utolsó fokán állott, s most zavaros, feldúlt pillantása maga alatt egy borzalmas kút mélységébe meredt. A szegényes naftalámpa, melyet reszkető keze görcsösen szorongatott, erőtlen, halvány fényét feneketlen sötétségbe vetette. Mit tegyen? Fölfelé a visszatérés lehetetlen, alatta sötét semmibe zuhanás, a halál borzalmas éjszakája várakozott. Ebben a szorongásában bal felől kis kiszögellést vett észre. Egyik kezével a létrába kapaszkodva, a másikkal a lámpást kinyújtva most fokokat pillantott meg. Egy lépcsőt! Megmenekült. Előre lendült, rávetette magát, felfelé kapaszkodott. Elkerülte a szakadékot! A lépcső a sziklát átfúrva spirál alakban kígyózott a magasba. A novicius végre egy bronz rács előtt találta magát, amely egy széles, nagy kariatidákkal alátámasztott galériát zárt el. A középső termekben a falra festve két sor szimbolikus freskó színei derengtek. Mindegyik oldalon tizenegy volt, s a képeket a szép kariatidák kezében tartott kristálylámpák gyöngéd fénye világította meg.

Egy mágus, akit Pasztophornak, a szent szimbólumok őrzőjének neveztek, kinyitotta a rácsot a novicius előtt. Jóságos mosollyal kívánt szerencsét, hogy az első próbát kiállotta. Átvezette őt a galérián és megvilágította előtte a képeket. Minden kép alatt egy betű és egy szám állott. A huszonkét szimbólum a huszonkét elsődleges titkot tartalmazta, ez volt a rejtett tudomány ABC-je, az abszolút princípiumok, az univerzális kulcsok, amelyek az akarat által életre keltve cselekedetté átalakítva elvezetnek minden bölcsesség forrásához.

Ezek a princípiumok belevésődtek emlékezetébe a szent nyelv betűivel és a számokkal való egyezésük, szoros kapcsolatuk által. Minden betű és minden szám minden nyelven hármas törvényt fejezett ki, az isteni világ, az intellektuális világ és a fizikai világ törvényét. Amiként az ujj, amely a líra húrját megérinti, feltámasztja köröskörül az összes rokonrezgéseket, a szellem is egy-egy számba idézi, gyűjti össze a hatóerőt, s a hang, amely hatóereje tudatában kimond egy betűt, a hatalmat jelenti, amelynek engedelmes visszhangja, rezgése támad három világban. Így az "A" betű az 1-es számnak felel meg, az isteni világban az abszolút létét jelenti, amelyből minden létezés támadt, az intellektuális világban az egységet, a számok eredetét és szintézisét, a fizikai világban pedig az embert, a relatív létformák csúcspontját, aki képességeinek kiterjesztésével önmagát a végtelenség koncentrikus szférájába emeli. Az 1-es arkánumot az egyiptomiak fehérköpenyes mágussal ábrázolták, kezében a szepterrel, homlokán arany koronával. A fehér köntös a tisztaságot, a szepter az uralmat, az arany korona az univerzális fényt jelentette.

A novícius még messze volt attól, hogy mindezt a különöset és újdonságot megértse, de Pasztophor szavaiban sohasem sejtett távlatok nyíltak meg számára e szépséges képek előtt, amelyek az istenek mozdulatlan komolyságával tekintettek le rá. Egy-egy pillanatra mindegyik mögött hirtelen életre kelt gondolatok és képek kavargását látta. Először támadt fel benne a belső világ sejtelme, az okok titokzatos láncolatán keresztül. A tanító így betűről betűre, számról számra megvilágította tanítványának a titkok értelmét, "Izisz-Urániá"-tól "Ozirisz-mérlegé"-hez, a "Romba dőlt torony"-tól a, "Lángoló csillag"-hoz, végül a "Mágus koronájá"-hoz vezetve őt.

- Jegyezd meg jól - mondotta Pasztophor - hogy mit jelent ez a korona: minden akarat, amely Istennel egyesül, az igazságot kinyilatkoztatja, a jogot védi, már ebben az életben részt vesz és részesül a lények és a dolgok fölötti hatalomban. Ez a felszabadított szellem örök jutalma.

A neofitában meglepetés, félelem és elragadtatás kavargott, amint a tanítót beszélni hallotta. A szentély első földerengése volt ez, és a megnyíló igazság egy isteni visszaemlékezés hajnalának tűnt. De a próbák még nem értek véget. Pasztophor utolsó szavai után kinyitotta az ajtót, amely most újabb szűk és hosszú helyiségbe vezetett, melynek végében fehér izzásig hevített kemence sugárzott.

- Ez a halál! - suttogta magában a novícius és megremegve pillantott vezetőjére.

- Fiam - mondta Pasztophor -, a halál csak az értetlen természetet riasztja meg. Én egykor úgy haladtam át ezeken a lángokon, mintha rózsaligetben jártam volna. És az arkánumok folyosójának rácsa bezárult a tanítvány mögött. Amint közelebb érkezett a tüzes sarokhoz, felismerte, hogy az nem egyéb, mint optikai csalódás, a rácson keresztültűzött gyantás fával idézték elő. Középen ösvény vezetett keresztül, s ez lehetővé tette, hogy gyorsan áthaladjon rajta. A tűzpróbát vízpróba követte. A neofitának egy ismeretlen mélységű halott, fekete víztükör alá kellett merülnie a naftalámpa gyér, alig derengő fénye mellett, amelyet mögötte, a tűz kamrájában meggyújtottak. Még egész testében reszketett, amikor ezután két kisegítő szerzetes sötét barlangba vezette, ahol nem volt más, csak egy puha kerevet, melyet egy távolabb függő bronzlámpa fénye titokzatosan világított meg. Testét leszárították és kábító illatú drága esszenciákkal dörzsölték be. Finom, puha tapintású köntöst adtak rá, s e szavakkal hagyták magára:

- Pihenj és várakozz a főpapra!

A novicius fáradtságtól összetört tagjait kinyújtotta a heverő puha és drága szőnyegén. A sokféle izgalom után ez a pillanat végtelenül édes volt. A szent freskók, amelyeket látott, a különös alakok, a szfinx, a kariatidák végigvonultak emlékezetében. De miért bukkant újra és újra elébe az egyik freskó, mint valami látomás? Makacsul egyre maga előtt látta az egyik arkánumot, amely két oszlopot ábrázolt, tengelyén függő kerékkel. Egyik oldalán Hermanibusz kapaszkodott, a jó géniusza, szép, mint egy fiatal tündér, a másik oldalára Typhon, a rossz géniusza, fejjel a szakadék felé zuhant. Kettőjük között a kerék tetején egy szfinx ült, karmai között tőrt tartva. Távolból, mintha a barlang mélyéből zúgott volna elő, kéjes és fülledt muzsika hangzott fel, s elmosta a képet. Fülét halk, fémes csengés ütötte meg, belevegyült a hárfa húrjának zengése. Flótahangok kúsztak át síkos-lágyan a hangok között és sóhajok, zihálva, mint a lázban izzó lélegzet. A tanítvány ettől a tüzes álomtól beborítva lehunyta a szemét. S mikor újra felnyitotta, néhány lépésnyire a heverőtől különös tüneményt látott, forró élettől és a pokol csábító erejétől feszülő jelenséget. Egy núbiai asszony állott ott, beburkolva átlátszó bíborfátyolába, nyakán amulettekből font lánc: Myalitta misztériumának papnője. Szeme gyöngéd pillantással pihent meg rajta. Baljában rózsakoszorús serleget tartott. Ez a nőstény állat egyesítette magában fajtája minden intenzív és szédítő érzékiségének hatalmát: kiálló arccsontjai, ívelt orrcimpái, telt, duzzadt ajka piros, mint egy feszülő, érett, dús gyümölcs. Fekete szeme parázslott a félhomályban. A novicius meglepetten és megzavarodva ugrott fel, nem tudta, féljen-e vagy örüljön, két karját önkéntelenül mellén keresztbe fonta. De a papnő macskaléptekkel közeledett feléje és szemét lesütve halkan így szólt:

- Félsz tőlem szép idegen? Én elhozom neked a győztes díját, a szenvedések felejtését és az örömök serlegét... - A novicius habozik. A núbiai asszony, mint akit a bágyadtság vert le, a heverőre dől és pillantása úgy égeti a novicius testét, mint a szomjazó láng. Jaj neki, ha nem tud kitérni, ha a duzzadt száj fölé hajol, ha megszédítette a kábító, édes illat, amely a barna vállakról felszállott. Ha az asszony kezét s ajkával a serleget megérintette, elveszett. Tüzes ölelésben zuhan a heverőre, s érzékeinek vad kielégülése után a serlegből ivott folyadék mély öntudatlanságba meríti. Ébredése után szorongó egyedüllét fogja körül. A lámpa fakó fényt vet a feldúlt heverőre. Egy férfi áll előtte. A főpap.

- Győztes voltál az első próbákon - szólal meg a főpap -, leküzdötted a halált, a tüzet és a vizet. De önmagad felett nem tudtál győzedelmeskedni. Te, aki a szellem és a tudás csúcsaira törekszel, az érzékek első kísértésére elbuktál és az anyag szakadékába zuhantál vissza. Aki érzékeinek rabszolgája, az sötétségben él. Te a sötétséget a fény elé helyezted: maradj tehát sötétségben. Óvtalak a veszélyektől, amelyeknek elébe mentél. Most megmentetted az életedet, de elvesztetted a szabadságodat. Halálbüntetés terhe alatt a templom rabszolgája maradsz.

Ha pedig a neofita elhajította a kelyhet és eltaszította a kísértő asszonyt, tizenkét fáklyahordozó neokor vette körül és Izisz szentélyébe vezette. Itt várta őt a félkörben gyülekezett mágusok társasága. A csodálatosan megvilágított templom hajójában Izisz óriási, fémből öntött szobrát pillantotta meg. Mellén egy rózsa, amelyet hét sugár diadémja koronázott meg. Karján fiát, Hóruszt tartotta. A bíborba öltözött főpap az istennő szobra előtt fogadta az új jövevényt, akinek szigorú feltételek mellett hallgatást és engedelmességet kellett fogadnia. Ezek után az egész gyülekezet nevében köszöntötte őt, mint testvérüket és jövendő beavatottat. E hatalmas mesterek előtt Izisz tanítványa mintha istenek közé lépett volna, önmagát is magasan önmaga fölé emelkedve érezte, amikor először lépett az igazság szférájába.

VII. A küszöb őrzője

A küszöb őrzője: okkult élmény. Általában a félelmet nevezik annak: a visszarettenést a haláltól, a halállal kapcsolatos és más misztikus átélésektől. Az bizonyos, hogy a félelem minden okkult átélésnek kísérője. Az ősi felfogás az - természetesen ez is keleti eredetű -, hogy mialatt az ember életek folyamán a fekete úton halad, lefele húzó akarata van és egyben olyan karmával terhes, hogy az asztráltest rabláncára fűzve a fölfelé fejlődés elképzelhetetlen. Azonban az embernek mégis van rá lehetősége - s ez is a kegyelem annyira félreértett fogalmának valódi értelméhez tartozik -, hogy az asztráltestet mint önálló lényt egy időre külön útra küldje, mintegy félretegye, hatását felfüggessze. Ez az idő, az asztráltest félreállításának ideje, több testet öltésre is kiterjedhet. Hogy a mágus, vagy a jógi képes rá, hogy asztráltestét félreállítsa, arról már olvastunk és hallottunk. Az előbb vázolt esetnél arról van szó, hogy az ember hosszú időre szabaddá teszi magát és új asztráltestet épít magának. Természetesen a fejlődést akadályozó asztráldémon, a maga elintézetlen állapotában továbbra is az emberhez van kötve eltéphetetlen szálakkal, sőt tovább élhet kedve szerint felépítője számlájára. Például tovább élhet úgy is, hogy megszáll egy-egy gyengébb akaratú, bűnre hajlamos embert, de eredeti tulajdonosát egyelőre nem zavarja munkájában. Ne rettenjünk vissza e gondolat ijesztő újszerűségétől és fenyegető borzalmától, mert nem csak a fénylő, hanem a sötét természet minden megnyilvánulása is bennünk van; a vadállatok, a hüllők, a férgek, a vulkánok, a mocsarak, mind-mind a bennünk levő, általunk felépített erőknek, indulatoknak démonformái, amelyek csak látszólag függetlenek tőlünk. Valójában nekünk kell végül feloldanunk és lebontanunk őket. Tehát az ember időlegesen letette terhét, a sötét bűnökből, ijesztő indulatokból és szenvedélyekből épített asztráltestét, hogy nélküle erőt gyűjtsön, tapasztalatot, tudást szerezzen, megismeréshez jusson, amelynek segítségével annak idején szembenézhet a sötétségnek e szülöttével. A megismerés hozzájuttatja a névhez, az indulat-incubus^* valódi nevéhez, amelynek kimondása elveszi annak hatalmát, erőit felbontja, mint egy misztikus, magasabb rendű rádium. Az ember új asztráltestében felhasználja az előbbi életekben szerzett rossz karmák tapasztalatait. Ez az asztráltest már - feltéve, ha új bűnök nem terhelik meg - fejlődőképes. A probléma kritikus része akkor lép előtérbe, amikor az ember eléri az okkult fejlődés területét. Ez a terület kapcsolatba hozza a negyedik dimenzióval, s teljesen mindegy, hogy milyen gyakorlatot választ a kapcsolat megteremtése érdekében: jógapraxisba vagy misztikus meditációba mélyed, egy bizonyos stádiumban fokozottabban fellép a tisztánlátás és a tisztánhallás. A szimbólumok kinyílnak és szólani kezdenek hozzá, életre kelnek, de e folyamatok mindegyike az asztrálsík kapuján át vezet. Amikor éppen át akar lépni, be akar nyomulni ezen a kapun, jelentkezik énjének régebben felépített asztrális démona, amely az ő húsából, véréből nyerte formáját és az ő bűneitől terhes. A vele való találkozás óriási megrázkódtatást idéz elő. Számára most ez a küszöb őre. Ezt a lényt meg kell szüntetnie, fel kell oldania. Ez a feladat az okkult úton való haladás igen nehéz próbaköve. Nem szabad, hogy a rémület, az utálat visszavonulásra késztesse, mert amíg ezt a feladatot sikeresen meg nem oldja, addig nem érheti el a magasabb síkokat. Ha visszaretten, akkor sem jár jobban, mert az asztrálgarázdálkodás minden elképzelhető megpróbáltatásánál csak rosszabb lehet. Például a tiszta életű embernél érthetetlen sorscsapások következnek be. Különösen áll ez a misztikusokra. Az okot még ő sem tudja meghatározni, vagy kitalálni, pedig előbbi életeire vissza tud tekinteni. Azonban a kiindulás, az ősi eredet homályába vész előtte. Mert ez esetben nem visszafelé kell néznie, hanem szembe kell fordulnia az asztráldémonnal. Az idevágó tanítások szerint ennek a lénynek, az asztráldémonnak feloszlatása, lebontása bizonyos mágikus mantrák és a démon lényegének ismerete által érhető el. Itt érkezünk el a "név"-hez, amelyre előbb utaltunk. Az ilyen asztrális démontest szenvedéllyel van telítve, töltése a szenvedély és az indulat. Mindenféle rontás, gyilkolás, rombolás és kéjelgés a velejárója; de elképzelhető szelídebb megnyilvánulásban is. Például, ha valakinek az érzékiség volt az alap- és főszenvedélye, akkor ezt a démonban fel kell tudni ismernie, mert minden szenvedélynek van démona, amely kielégülés céljából oda vonzódik, ahol számára ez a lehetőség kínálkozik. Oda kapcsolódik, azt az erőt fokozza fel, azt a pólust hevíti, azon a résen támad a gyönge emberre, lerombolja a még meglevő morális ellenállást is és a vágy tüzes ostorával szakadékba hajszolja. A démonnak kielégüléséhez testre van szüksége, ezért a démon léte nem más, mint tragikus ráutaltság az emberre. A démon létfeltétele az ember; nélküle nem élhet, csak belőle és általa. A gyönge ember mégis fél a démontól, hatalmat ad maga fölött neki, rést nyit számára, szolgálja és meghunyászkodik előtte. Pedig ő a teremtője és ura. Ő a táplálója és fenntartója. Ha ezt felismeri, máris megismerte a démon nevének első betűjét. Minden szenvedélynek van démona, a hatalomvágynak, a gyűlöletnek, a kapzsiságnak, a nyerészkedésnek, az ivásnak, a játéknak és valamennyi a maximumig fokozható fel. A démonból mindig kiárad lényege, s az okkult úton járó ezt megérzi, sőt megnyilvánulási formájáról felismeri. Az érzékiség démona például lehet szép és kívánatos. Hatása mégis romboló, lefelé húzó, rendkívül agresszív, mert ettől függ az élete. De ha az okkult tanítvány felismeri, vagyis Harmadik Szemével pillantja meg, akkor a kívánatos szépség lefoszlik róla, és megmutatja igazi arcát. E felismeréssel együtt a démon felé taszító hullámok indulnak el, s ez szörnyű éhezést jelent számára, gyötrelmes kiéheztetést, mert őt csak az érzékiség kielégülése táplálja. Ugyanígy fel kell ismernie a hatalomvággyal, a kapzsisággal, nyerészkedéssel telített démont. Harmadik Szeme, fejlődő megismerése csalhatatlanul meglátja a szőrös, hasított patát a pompás köntösök alatt. A gyűlölet, amely különféle hősi jelszavak tógájában ágál, vad vérszomjjal emelkedik föléje rettentő szörnytestével, mikor rájön, hogy leleplezték. De kárt nem tehet abban, aki nem fut el előle, hanem szembenéz vele. A szenvedélyt, amellyel a démon töltve van, felismerni annyit jelent, mint megismerni a démon nevének második betűjét. Ezek a lények összeomlanak, ha építőjük mágikus mantrákat sugároz feléjük.

A dimenzióváltozásról, a küszöb őrével való találkozásról az okkult irodalom bőven beszámol. A be nem avatottak e leírásokat értelmetlen, különcködő fantazmagóriáknak tartják, pedig valójában ezek az okkult út tankönyvei. Egy időben az okkult iskolák nem engedték meg és ma sem engedik meg, hogy a nyilvánosság számára ezt az utat nyíltan és őszintén leírják, hanem csupán regényes formák vagy szimbólumok alá rejtsék. Ilyenek pl. Meyrink könyvei: A fehér dominikánus, A gólem, A nyugati ablak angyala, A zöld arcú kísértet, és ilyenek Bulwer: Zanoni és Különös történet című könyvei.

A formában még meg nem nyilvánult, csupán pszichológiai értelemben vett küszöb őre lehet az a megrázó élmény, amely az embert megváltoztatja. Egyébként a küszöbnek ez az őrzője mindenkinél jelentkezik, aki az okkult úton akar haladni, még akkor is, ha az illető nem épített fel magának előző életeiben sötét bűnökkel és mágiával egy asztráldémont. Azok a hatások, melyek saját alacsonyabbrendű hajlamainak rokonrezgéseként áradnak feléje, vissza-vissza hívják előbbi érdeklődési síkjára és ha a haladó nem eléggé éber, hanem enged a hívásnak, bizony sok körforgást végez a küszöbön innen, amíg átlépheti az asztrálkaput. Ha egyszer ez a döntő átkapcsolás megtörtént, nem kell többé a visszahúzó és visszatartó erőtől tartania.

Tehát a küszöb őrzője minden okkult úton való haladónál jelentkezik. Az egyiknél feketemágiával felépített erős és aktív démon, aki a haladni akaró erőiből kapott életet, és mivel teremtője fölé nőtt, romboló, óriási, sötét kylkhorrá lett. A továbbhaladás érdekében megszabadulhat tőle egy időre, de később, az okkult úton a megismerésnek egyik haladottabb fázisában, újra szembe kell néznie vele, hogy a teremtő visszaszerezze hatalmát a teremtmény fölött és kiküzdje teljes szabadságát. A másiknál saját gyengesége, befolyásolhatósága, belső labilitása a küszöb őre, illetve gyengesége az a rés, amelyen át a mindenütt mohón ott tolongó asztrálcsőcselék benyomulhat hozzá és saját lenyűgöző hatásától ittasan megfélemlítheti, visszariaszthatja a küszöbön való átlépéstől. Itt a félelem a küszöb őrzője, amelynek ezer szörnyarca van. Mind a két esetben küzdeni kell, szembefordulva és határozottan megismerés, a fénylő erők fegyvereinek segítségével s a mágikus név, az örök mantrák ellenállhatatlan erejű kinyilatkoztatásával.

VIII. Leszállás az alvilágba

A misztériumok neofitái fejlődésüknek bizonyos fejezetében a küszöb átlépése és a küszöb őrzőjével megvívott győztes harc után új és súlyos feladat elé kerülnek: a kozmikus valóság területére kell behatolniuk. A tanítvány az "Akasha krónika" segítségével leszáll a kozmikus múltba. Ősi okkult felismerés, hogy ami volt, az ma is megvan. S ha felnyílik mögötte a titkos rejtekajtó a hétfokú lajtorjával - amely a tudat hét mélységi fokát jelenti -, e rejtett lejáraton és egy alagúton keresztül visszajuthatunk a múltba. Minden vallásban bőven találhatunk legendákat, mítoszokat, amelyek istenek, istennők és szentek alvilágba való leszállásáról beszélnek. A keresztény "Hiszekegy" például: ".. szála alá pokolra és harmadnapon halottaiból feltámada" világosan utal erre. De a "Gilgames eposz", "Istar pokolra szállása", "Orpheusz látogatása az alvilágban" és az egyiptomi neofiták beavatási ceremóniája is az alvilágba vezet. Az alászállás következményeképpen az alvilágból újra napvilágra emelkedő isten, istennő, messiás, szent vagy próféta új életre támadva, megvilágosodva ragyog a világ előtt. Odalent tudatára ébredt saját múltjának, legbensőbb lényegének. A jövő pedig csak a múlt ismeretével változhat meg. Az alvilágba való alászállás-mítosz mélységes, háromszoros, ezoterikus titkot takar. Átélése az okkult út egyik legnagyobb élménye. Jelentősége ennek is, mint a hieroglifának hármas: fizikai, asztrális és spirituális. Mikor a tanítvány először ébred tudatára annak, hogy halhatatlan lelke van, és hogy nemcsak lelkét, hanem testét is elpusztíthatatlan szellem tölti be, akkor a Mester felhívja figyelmét arra, hogy az Örökkévaló Lény, - aki a világ teremtésétől fogva mindenben működik, ami látható és ami láthatatlan - a saját lelkünkben él. Van tehát bennünk a felszín mögött Valaki, aki jelen van a teremtés összes felvonásánál, Valaki, akinek emlékezete minden részletre kiterjed. A tanítvány tehát utolsó, legnehezebb próbaként leszáll az alvilágba, hogy megismerje a kozmikus múltat, amely éppen úgy benne van testének minden egyes atomjában, mint a teremtést előidéző ideák emlékezete a tudat legmélyebb régióiban. Ez a próbatétel csak titánok számára megoldható feladat. Aki vállalkozik rá, az csak egy minden kísértést kiállott és legyőzött, tiszta életű, óriási erejű adeptus lehet, aki a vallásalapítókkal, szentekkel, prófétákkal áll egy szellemi szinten. Olyan valaki, akinek szelleme rendíthetetlen, rettenthetetlen és kozmikus átfogó erővel bír. Ha szellemileg tisztátalan, asztrálisan fertőzött, vagy indulatoktól szennyezett, befolyásolható lény lépne erre az útra, menthetetlenül beleveszne a tudat alvilági régióinak áradó vadvizeibe. Mert ott, ahol asztrális gyengeség mutatkozik benne, beszakad alatta a talaj, mint a gyönge jégkéreg a mocsár felszínén és a tisztátalan érzések hínárja rácsavarodik lelkére, értelmére és foglyul ejti. A képzett, erős jellemű, próbákon átégett tanítvány azonban tétovázás nélkül áthalad a veszélyzónákon és megállíthatatlanul nyomul a tudat legősibb régióiba, amelyek egy ponton túl elvesztik személyi jellegüket és kozmikussá változnak. Ez más szóval annyit jelent, hogy minden ember tudata, ha retrospekció^* útján hántani kezdjük róla a felső rétegeket, egy ideig individuális képzeteket mutat, egyéni életsorozatokat, élménykomplexumokat - azután egy mély rétegnél hirtelen megszűnnek az individuális emlékek. Hatalmas, vulkánikus, elementáris erők örvénylése jelzi a második kaput, amely egy tágasabb, más dimenziójú világba vezet, ahol a létforma már nem emberi volt. Ez a réteg az atlantidák és lemurok mágikus kultúrája. E mögött planéták szellemeinek élete tárul fel, majd a kozmikus ködök irányító, alkotó titánjainak működése, lelküknek, erőiknek zengő, hatalmas, isteni áramlása és legvégül, ahonnan a szavak és fogalmak már tehetetlenül fordulnak vissza, a mindenséget betöltő, leghatalmasabb lény kinyilatkoztatása, átélése várakozik.

Számunkra természetesen a legmozgalmasabbak, - miután hozzánk közel álló fogalmakat és élményeket tartalmaznak -, elmúlt inkarnációink képzetei, amelyek egészen az atlantidák korszakáig jól átvehető anyagot rejtenek. A kollektív szellem tudattartalma észrevehetően túl haladja emberi lelkünk, értelmünk átfogóképességét. Ezek az élmények átélhetők, de nem lehet őket a háromdimenziós - és intuícióval egy negyedikbe sejtő - világnak a nyelvére lefordítani. Az alvilágot járó, merész és erős tanítvány belehelyezkedhet ugyan egy planéta vezérlő szellemének belső lényegébe, de ennek az állapotnak még csak körülírása sem találhat emberi gondolatot vagy szavakat. Amelyik bolygó felé irányítja figyelmét, annak a bolygónak vezérlőszellemével érintkezésbe léphet. Tudnunk kell ugyanis, hogy minden bolygónak, az egész világegyetemnek pontos mása megvan rejtett tudatunkban és testünkben, lévén az ember a világegyetem kicsinyített analógiája. Ez az analógia nemcsak látszólagos, hanem valóságos is, mivel a "kicsi", vagy a "nagy" pusztán térbeli fogalmak, ilyenek pedig az örökkévalóságban nincsenek. Az ember nem csak a Föld, hanem a Kozmosz szülötte is. Mint fent, úgy lent. Ez az analógiák misztériuma. Saját lelkünkben tehát felidézzük a planéta géniuszát és az isteni azonosság törvényeinek alapján belemerülünk lényegébe, belülről éljük, szemléljük őt, mint önmagunkat. A bolygók hatásának ismerete, az asztrozófia ilyen átélések útján keletkezett. A gyakorlat később teljes mértékben igazolja az elméleti úton nyert tanításokat. A fel nem készült, gyenge tanítvány számára, mint mondottuk, minden egyes biológiai és kozmikus korszak egy-egy kísértés. Az emlékezés országának tája hasadékos, gleccseres, lidérces halálvidék, ahol az anyagi világban lejátszódott események sziklás hegyei között a láthatatlan, asztrális világban eltöltött időközök sötét, mélyben forrongó, kénbűzt párolgó, lávát ringató szakadékai húzódnak meg. Világos, hogy ebben a labirintusban Ariadne fonala nélkül senki sem igazodhatik el, s aki egyszer leszállott lényének mély rétegeibe, onnan vezető nélkül felszínre soha nem kerülhet. Egyébként a labirintus szimbóluma szintén az alvilágba való leszállásra utal.

A leszállás folyamata alatt érti meg a tanítvány a szellem anyagba öltözésének drámáját is. Újra átéli az indítékokat, amelyek a láthatatlan lényeg láthatóvá válását okozták. Átéli a meg nem nyilvánult megnyilvánulását, a létbe lépés, a szeplőtlen fogantatás misztériumát, azt az elementáris katasztrófát, amelyet a szellem bukásának neveznek. Ha mindezek után felszínre kerül, akkor, mint az újjászülető diadalmas istenség követe érkezik napvilágra. A kivezető út titkát, s az alvilági kapu kulcsait pedig magával hozza.

Ekkorra a legnagyobb próbatételen átégett tanítványból a mesterek mestere válik.

Külön hangsúlyoznunk kell, hogy a legszigorúbb klauzúra, türelmes, hosszú tanulás, várakozás, előzetes beavatás és a mester Ariadne fonala nélkül nincsen alászállás, de nincsen visszatérés sem. Akinek lelke belevész e kísérletbe, annak teste halott, üres vár a Földön a többi ember között, akik azt hiszik, látják őt magába roskadt sötét eszelősségében, holott nincsen közöttük, távol van, irtózatosan mélyen: évtízezredek mélységében valahol foglyul esett. Ne felejtsük el, minden ősi vallás neofitájának, misztájának egy sírba kellett leszállnia! Egyiptomban az állattisztelet alapja az volt, hogy az az isteni szellem anyagba szállásának szimbólumát jelentette. Ide iktatjuk Dr. Ernst Schertel "Mágia" című könyvének egy rövid részletét, amely a modern okkult írások között talán egyedül foglalkozik a legsúlyosabb misztériummal:

"... Ülve, vagy fekve, behunyt szemmel megkíséreljük magunkban létrehozni a képzetet, hogy egy mély, sötét, föld alatti üregben ébredtünk fel, amelynek földjén fekete víz terjeng. Ha a szükséges képességünk megvan, hamarosan felizzik bennünk képzeletéletünk. Önmaguktól sűrűsödnek össze körülöttünk a különféle, többé vagy kevésbé borzalmas alakok, puha állati formák és talán saját magunkat is egy emberi létformán kívüli vagy ember előtti állapotban érzékeljük. A mélység vize bugyborékol, habot vet és idegenszerű gőzök párolognak fel belőle. Ezek a gőzök keringeni kezdenek körülöttünk, összesűrűsödnek, hosszúra nyúlnak, összekapcsolódnak, majd újra szétszakadnak kocsonyás tömegekké, elfátyolozott káprázatokká lángolnak fel, fejek, testrészek, falevelek és érthetetlen formatöredékek felhőjátékává, amelyek nem állatok és nem növények. Valahol egy sötét napkorong vagy egy halott holdtányér izzik. Ezek a jelenségek nem üres fantazmagóriák, hanem bizonyos határozott energetikai konfigurációknak bennünk történő projekciói, képpé válása a bennünk látensen pihenő kozmikus energiának. Ezek az energiák őseink útján emberi, állati és kristályformákká sűrűsödtek bennünk, majd az elmerülés állapotában alakzatokká válnak, vagyis képszerű tudatossággal szemléljük magunkban azt, ami képek nélkül való energiákban nyugszik bennünk. Tudatunk ősi létállapotokon vándorol át a bennünk levő Kozmoszban. Ezért nevezték már nagyon régen ezt a folyamatot "lélekvándorlásnak". A "lélek", vagyis a tudat fókusza keresztülvándorol a Kozmosz struktúrájának különféle stádiumain, egészen az első csillagködig jelen van bennünk, majd profán életünk alatt kozmikus álomban, látensen nyugszik. Emlékezetünk egy, a megismeréssel előhívható ősgalériát őriz magában, amely minden elődünk, és előző átélésünk gyűjtőhelye. Tehát az egész teremtés történetét újra életre kelthetjük magunkban."

IX. Az analógiák tana

"Verum, sine mendacio, certum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius."

("Valóság, hazugság nélkül való, biztos és igaz: ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van, és ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, az egyedülálló dolog csodájának véghezvitelére."')

Tabula Smaragdina.

Évek tízezrei előtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, amikor a Harmadik Szem csökevénye már csak igen kevés magányos földi átutazó szellemében derengett - aki valójában úgy élt a többi ember között mint látó a vakok szigetén - az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék le az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen mágikus szemléletét felületes és lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökké való szellem paradicsomából kiűzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az egészről elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendő kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelen levő küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, melynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetővé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letűnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általunk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre bukkantak, amely háromszorosan értelmezve, az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az analógiák tana. Természetes, hogy az eredeti analógiák tanáról beszélünk, mert az egyiptomi hagyományokon keresztül ránk maradt Tabula Smaragdina már csak megcsonkított töredéke a valódi atlantiszi tanításnak. Ami Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájában ma is fedi az eredeti szöveget, az mindössze az itt olvasható mondat:

"Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van,

és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van."

Ez a mondat már magában rejti a legmélyebb teremtési titkok kulcsát, az analógiák tanát. Ezen a szövegen évezredek óta vitáznak; elnevezték dodonai zagyvaságnak, mágikus mantrának, amely értelem nélkül hat, de rendszerint egy síkon magyarázták és mindig agyonkomplikálták. Közelítsük meg ezt a mohával benőtt szentélykaput és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész hagyott itt számunkra. Megrendítő, egész valónkat átható fényben fog felragyogni előttünk e szentély belsejének hatalmas, isteni egyszerűsége:

"Ami fent van egyenlő azzal, ami lent van,

és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van."

Ez a tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja. A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia - minden amit ismerünk alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy minden amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy hatalmas, láthatatlan és rejtélyes törvényszerűségnél fogva nagy méretekben is beválik. Az ember a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlődésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak, s ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb mint a tér káprázata. Az anyag atomszerkezetének felépítése pontosan ugyanazt a rendszert mutatja, mint a csillagok a Kozmoszban. A tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni. Az analógiák egyre több tétele sorakozik fel a tudomány előtt, de ha egyesek látják is, minden dolgok végösszegét, a szintézist, nem minden területen merik felállítani. Egy dél-afrikai tudós például rájött, hogy a termeszboly a maga összességében az élő emberi szervezet analógiája. A termeszegyedek: a sejtek. A termeszkirálynő: az agyközpont, amely mágikus hatással irányítja a bolyt. A boly külső kérge: az emberi bőr, szilárd, ellenálló védőréteg, amíg a boly él; s ha elpusztul, szétporlad, feloszlik ugyanúgy, mint az ember bőre. Ha megsérül a boly külső kérge, akkor először a katonák (vörös vérsejtek) láncot vonnak kifelé tartott fegyverükkel a sérülés körül, azután jelt adnak a dolgozóknak (fehér vérsejtek), amelyek odasereglenek és kezdik kifoltozni, hegeszteni a rést, belülről kifelé, úgy, ahogyan az ember vagy állat szervezetében történik. A kitűnő tudós felismerte, hogy a termeszboly agyközpontja a termeszkirálynő, akinek néma parancsára félelmetes pontossággal működik az egész szervezet szívós, szorgalmas munkája. A mozdulatlan irányító mágikus parancsára emberi értelemben vak, süket, nem nélküli dolgozók, katonák végzik tévedhetetlenül biztos tevékenységüket és ha az agyközpont, a termeszkirálynő megsérül vagy elkábul, abban a másodpercben a rend felbomlik a boly legtávolabbi folyosóján is, a munka megáll, tanácstalan káosz támad. Ha pedig a királynő elpusztul, megölik, vele együtt pusztul minden egyes alattvaló, (hacsak idejében nem tudnak betársulni valamely egészen közeli bolyba.) Tehát a királynő a zsenije az egész szervezetnek. Mégis - és ezt a lépést a kitűnő megfigyelések összefoglalója nem tette meg - felvetődik a kérdés: vajon valóban a termeszkirálynő, e hatalmas, petékkel tömött, nyirkos, meleg, sötét kamrába zárt test a végső megoldása, tudatos irányítója, önmagát értő és kontrolláló tervezője az egész bámulatos szervezetnek? És éppen így, vajon az ember az éntudattal, megismerő-, analizálóképességgel bíró, koncentratív, gyakran fejlett intuícióval rendelkező ember agyveleje tudatosan irányítja-e vérkeringését, szívműködését, emésztését, sebhegedését stb.? Vagy éppen olyan titokzatos működés ez benne is, mint a termeszbolyban? Az ember is csak úgy szerezhet tudomást szervezete mibenlétéről, ha egy másik testet megfigyel, felboncol és tapasztalati úton jut eredményekre, olyan külső szemlélőként, aki gyakran csak látja, de sokszor nem érti meg az összefüggéseket, holott benne magában, saját testében minden működés és minden titok állandóan jelen van. Agyveleje óramű pontossággal mozgásban tartja, irányítja az egész bonyolult, csodálatos mikrokozmoszt, míg az agy tulajdonosa töprengve, zavartan és értetlenül áll egy másik test felnyitott boszorkánykonyhája előtt. S ilyenkor kombinál, számítgat, néha sejt, néha kitalál valamit és - sokszor téved.

Ezen a ponton a mechanisztikus ösztönelmélet megdőltével a modern biológia eljutott már az "anyagot szervező intelligens életerő" fogalmáig, amely hatalmas lépést jelent a szintézis felé. Eszerint az agyvelő zseniális instrumentuma, eszköze magának a zseninek, a láthatatlan irányítónak, de önmagában tehetetlen és éppen annyira vak, mint a vörösvérsejt, a termeszkatona.

Alkalmazzuk Hermész kulcsait bármelyik életjelenséggel kapcsolatban. Vessük össze az éj és a nappal változását az évszakok változásával, a fogantatás, születés, növekedés, az élet delelője, majd az öregedés és a halál folyamatával, ugyanezt egy mag fejlődésével az elvetéstől a növekedés és elmúlás törvenyszerűségéig. Vessük össze az éj és a nappal, a születés és a halál mindenben megnyilvánuló ritmusát a kultúrák keletkezésével és elmúlásával, majd a 24.000 éves világnap-periódusok, az eónok váltakozásával. Vessük össze egy embertest mikrokozmoszát a makrokozmosszal, a sejtek születését, halálát és újraszületését a bolygók, napok és naprendszerek születésével, felizzásával, halálával és újraszületésével.

Vizsgáljuk meg az analógiatörvény fényében az emberi testben lejátszódó betegségeket, a szervezet küzdelmét, a sejtek harcát a pusztító kórokozók ellen és a földön lejátszódó háborúkat. Vessük össze ezeket a természetben erjedő háborúkkal, a növény- és állatvilág szüntelen viaskodásával és az elemek harcával, majd lépjünk ki újra a kozmosz szédítő arányai közé és megleljük ugyanazt a párhuzamot a bolygók és a naprendszerek erőinek egymás elleni küzdelmében, összeütközéseiben és kataklizmáiban. Hermész kulcsai minden kaput nyitnak úgy fent, mint lent.

Most pedig induljunk ki az emberi test felépítéséből és állítsuk előbb egy virág, majd egy fa, végül az egész földgolyó mellé. A virág és a fa struktúrájánál rögtön szembetűnő az azonosság. A Földgolyó felépítésének, lényegének azonosságát az emberi konstrukcióval azonban mind ez ideig nem ismerték fel, s ez a tragikus tudatlanság taszítja halálos krízisekbe a Föld testét. A Föld éppen úgy egyetlen összefüggő szervezet, mint az ember szervezete. Fizikailag éppen úgy, mint asztrálisan és szellemileg. Egyes koponyák néha ráeszmélnek e tétel néhány részigazságára.

"A vámhatárok elszorítják a világ gazdasági vérkeringését és ebből: krízis, forradalom, majd háború támad" - mondják. A szellemi igazságok kutatói csodálattal és várakozással tekintenek Kelet felé. "Tibet a világ teteje", hangzik a spontán felismerés. Igen. Tibet nemcsak legmagasabb pontja a Földnek, hanem az igazság bő vizű forrása is: agyveleje, amely mint egy láthatatlan, égre nyúló rádiótorony, az Akashából, a világtérből a legmagasabb eszméket fogja fel a földi világ számára. Magányosan, izoláltan élnek ott mesterek, hűvös és szelíd bölcsességük kontemplációjába merülve, magasan a világ indulatainak, szenvedélyeinek, tudatlan összeütközéseinek háborgása fölött. Egyenletes, indulatmentes sugárzással küldik igazságaikat, következtetéseiket figyelmeztetésüket az emberiség többi része felé, amely, ha egyénenként fel is fogja, összességében mégsem fogadja be, és nem is cselekszik a nagy kontroll útmutatása szerint. Éppen úgy, mint ahogyan az embernél is, az értelem világos meggondolásai figyelmeztetései legtöbbször meddők maradnak a test indulataival, szenvedélyeivel szemben. Az ősi hagyományok a világmindenséget, a makrokozmoszt kitárt karú emberrel ábrázolják. Tehát Hermész kulcsa, amely az ember-parány lényegének titkos kapuját kinyitja, nyitja a makrokozmosz kapuját is. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész lét egyetlen sémának végtelenségig gyűrűző ismétlődése volna. Akármit ragadunk ki vaktában és akárhol nyúlunk hozzá, megtaláljuk benne Hermész törvényét. A klauzúrával kapcsolatban már utaltunk az anyaméh, a gubó, a földben csírázó mag, a varázskör, az alkimista tégely, a páholy, a templom analógiájára. Ha a csillagász vagy a fizikus a Föld forgását vagy a nehézség törvényét akarja szemléletessé tenni, egy kis kísérleti tárgyon mutatja be a példát, a kis test így viselkedik, a nagy test törvénye is ugyanez. Tehát Hermész kulcsa egyúttal minden tudomány kulcsa is. A mágia, az alkímia, az asztrológia, a misztika, a titkos tudományok területén az analógiatörvény még fokozottabb mértékben érvényesül, mivel igazi szellemi rugói itt találhatók meg. A mágiában az összes műveleteket analógiák alapján viszik véghez. A fekete mágiában például eléggé ismeretes és hirhedt a viaszszoborral való operáció, amely kicsinyített behelyettesítése a koncentrált erők kiszemelt áldozatának. Hogy ennek a szörnyű machinációnak, ha megfelelő erővel és képzettséggel hajtották végre, halálosan biztos eredményei voltak, az kétségtelen. A titkos tudományok ezoterikus műveleteinek technikája megköveteli, hogy bármely problematikus munka megkezdése előtt megtaláljuk ennek természetes analógiáját. A régi, mágikus vallások szertartásai a kozmikus analógiákat szimbolizálják. A hivatása magaslatán álló és a rituálé mibenlétét teljesen értő adeptus a szertartás végrehajtása közben gigászi teljesítményt visz véghez. Minden régi templomban vannak olyan festmények, faragványok vagy táblák, amelyek a zodiákust ábrázolják. A pap ekörül bizonyos mozgásokat, s laikusok előtt érthetetlen körforgásokat végez, miközben egyes helyeken meg-megáll. A furcsa pantomim belső taralma nem más, mint egy-egy hatalmas analógia leszűkült síkjára való helyezkedés, kapcsolódáskeresés, beleélés valamely planéta vezető szellemének állapotába, vagyis Hermész hátrahagyott titkos kulcsainak alkalmazása. Lehet-e e szertartás célja egy évmilliárdokkal ezelőtt, a régmúltban történt kozmikus esemény felidézése, de lehet aktuális jelentőségű is. (Minden mély intelligenciájú megfigyelő, erős vagy szenzitív intenciójú egyéniség, akit érdekelnek az emberek, magától rájön, hogy ha egy különös, első pillanatban érthetetlen modorosságú karakter mibenlétét meg akarja fejteni, ugyanazt a mozdulatot kell végrehajtania, ugyanazt a pózt kell felvennie, hogy ilyen módon idézze fel magában ennek a kivetülésnek belső okát. Ugyanezt teszik a jellemábrázoló színészek, írók és képzőművészek is.)

A szertartást végző adeptus minden esetben a kozmoszban működő teremtő hatalmak hullámhosszába való kapcsolódás útján, mintegy azzal egyetértésben kíván cselekedni. Az atlantiszbeli háromszemű titánok teremteni tudtak, mivel Harmadik Szemük segítségével kozmikus áramkörökbe kapcsolódtak, hatalmas éltető vagy pusztító áramokat vonzottak le a galaktikai ködökből és csillagzatokból. Megidézték az Orion csillagképet, vagy a fekete köd intelligenciáit. Mágikus analógiaszertartásokon keresztül be tudták állítani lélekrádiójukat a céljuknak éppen megfelelő kozmikus erőközpontokba. Éppen ezért az analógiatörvény praktikus alaptétele a mágiának és a kozmobiológiának is. Ez adja meg egyúttal mindenféle mágikus rituálé magyarázatát. Természetesen vannak értelmetlen rituálék is. Az atlantiszi hagyomány nagyon elhomályosult és a rituálék szerzőinek már kevés fogalmuk van róla, hogy mi az a cél, amelyre törekszenek.

Az analógia gyakorlati törvény. A tengernyi könyv mégsem tárja fel e törvény belső lényegét, a praktikumot: hogyan kapcsolódnak a kis dolgok a nagyokkal, a szimbólumok, szertartások, diagramok a valóságos hatalmas kozmikus erőkkel és szimbólumokkal. Mert a szimbólum, az analógia: kulcs. Minél több szimbólumot fejtünk meg a természetben, annál több erőállomás birtokába jutunk. S minél erősebben eggyé tudunk válni az analógiával, annál erősebb a kapcsolatunk a kozmikus területtel, annál magasabb, nagyszerűbb vagy mélyebb és veszedelmesebb áramok jelfogóivá, közvetítőivé, kivetítőivé válunk!

A tanulmányok a legősibb időktől kezdve a modern gépkorszak technikai teljesítményéig kétségtelenül minden esetben a természet utánzatai, analógiái. Ha egy feltaláló pontosan eltalálja a természet valamely működésének mechanizmusát és ezt sikerül egy gép diagramjába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele. Rabbi Lőw, a híres középkori kabbalista Gólemje ugyanennek az eszmének alapján született meg. Tanítványaira hagyott feljegyzéseiben részletesen leírja a műveletet. Először elkészítették az agyagszobrot az "ember képmására". Ezt a szobrot Rabbi Lőw és két tanítványa pontos számítások alapján kiválasztott időpontban és csillagállásban kivitték egy magányos helyre, a temető mellett, ahol semmi zavaró körülménytől nem kellett tartaniok. Alkonyatkor érkeztek a helyszínre. Előkészületeik belenyúltak az éjszakába. Az agyagszobrot lefektették a földre, fejjel északnak, a Kos jel irányában, a kozmikus ember, Adam Kadmon analógiájaképpen. Nagy varázskört vontak köréje, a kört beosztották tizenkét részre és ebbe a tizenkét szektorba belerajzolták az állatégöv tizenkét jelét. Rabbi Lőw egyik tanítványát füstölővel a kezében a körön kívülre állította, maga pedig az agyagszobor fejéhez állott. Másik tanítványát aki mágikus folyadékkal telt kelyhet tartott a kezében, a következő szavakkal indította el a szobor körül, az óramutatóval ellentétes irányban, a körön belül:

"Járj körben, és egy-egy jelnél állj meg a zodiákus értelmében, mintha a vándorló napkorong lennél, amely áthalad az állatégöv körívén!" A tanítvány körüljárta az agyagszobrot a varázskörön belül, egy-egy zodiákus jelnél megállt, a kehelyből a mágikus folyadékot a földre csurgatta, s elmondta a Rabbi Lőw által betanított rituálé szövegét. A körön kívül álló tanítvány füstölője éteri, különös és extázisba ejtő illatokat és párákat ontott. Rabbi Lőw az ősz mester pedig az agyagszobor fejénél végezte el misztikus, életidéző szertartásait. Rabbi Lőw tehát a bolygók teremtő szellemébe élte bele magát, olyan készülékké vált, amelyen keresztül az élet átsugárzott az anyagba. E mágikus szertartás hullámhosszával kikapcsolta a teret, s isteni teremtőerőt ömlesztett át szellemen keresztül az agyagba. Lejátszotta a teremtés misztériumát. A különféle híres mágikus könyvek a rituálékat más és más szavakkal írják le, színükben, hangulatukban egy-egy bolygó egységesen sajátos erőit sugározzák. Ezért igényelnek a hatalmas idézések asztronómiai tudást, mert a körülményeket olyan precizitással kell összehangolni, mint a legkényesebb mechanizmust: minden tárgy, kő, fém, füstölő, év, hónap, napszak kell, hogy annak a bolygónak hatása alatt álljon, amelynek erőit hívjuk, idézzük. Különben készülékünk, láthatatlan rádiónk néma marad, mert fontos alkatrészei hiányoznak.

Az alkimisták bizonyos operációkat mindig egy bizonyos bolygóállásban, meghatározott időpontban hajtottak végre. S egyetlen céljukhoz szükséges növényt sem szakítottak le máskor mint a helyesnek kiszámított órában és konstellációban. Tudták, hogy teremteni csak úgy lehet, ahogyan a kozmikus lény teremtett, vagyis az isteni analógiatörvény alapján. Paracelzusz csodálatos gyógyításai mind a szelíd és mély bölcsességű természetanalógiák alapján történtek. Az igazi alkimisták mindig és mindenben a természet folyamatait, mozdulatait, módszereit és ütemét utánozták le, s ezzel érték el csodálatos eredményeiket. Az analógiák átélésének két praktikus módszere van: az egyik a mikrokozmikus, a másik a makrokozmikus erőidézés. Vagy a távolit keresem fel úgy, hogy bizonyos rituálék segítségével kikapcsoljam a teret, - ahogyan a rádió behozza a szobámba Amerikát - vagy pedig saját szervezetemben idézem meg az annak megfelelő centrumot. De mind a két ajtó, mind a mikrokozmoszra, mind a makrokozmoszra táruló ajtó ugyanarra az eredményre vezet. Az egyik a makrokozmosz egyre táguló, szédítő arányú templomfolyosója, amely a rituálék és különféle mágikus segédeszközök között kanyarog, a másik a mikrokozmosz befelé szűkülő mélyülő alagútja, amely a misztikus meditáció félhomályos, ködös csendjében ereszkedik lefelé, az alagút végén csillogó sarkcsillag fényű kijárat elérésére. Hogy a két módszer között tulajdonképpen mi a különbség, azt csak nagyon hosszas gyakorlás után értheti meg az ember. Tény az, hogy van egy pozitív és egy negatív út, és aki teljes biztonsággal akar mozogni ezen a területen, annak mind a kettőt meg kell járnia, hogy legalábbis tapasztalatot gyűjtsön mind a magasság, mind a mélység mibenlétéről. Mint mondottuk, aki a kozmikus imaginációk útján indul el, egész lényében tágulást érez. Szellemi látóterében egyre hatalmasabb képek zsúfolódnak, míg végre eléri annak a csillagzatnak a szféráját, amely felé figyelmét irányította. S ekkor létrejön a bolygó szellemével való misztikus egyesülés. A másik út, a mikrokozmikus út tudatszűküléssel kezdődik s ez tulajdonképpen nem más, mint az alvilágba való leszállás útja. A tudat befelé és lefelé ereszkedik. Egy ponton hirtelen dimenzió-áttolódás következik be, amely a belső térnek hatalmas kitágulását idézi elő. Ez a pont az individuális lét küszöbe, amelyen át a belső tér kitágult hatalmas barlangjába lépünk. Az egész folyosó hasonló ahhoz az úthoz, amely az egyre szűkülő barlangfolyosón át a Föld mélyébe vezet: a tér egyre szűkebbé válik, a levegő fullasztóvá, már csak görnyedten, később térdre ereszkedve és kúszva lehet előrehaladni, majd végül csak hason csúszva..., s íme, egyszerre véget ér a szűk folyosó, s az ember minden átmenet nélkül egy óriásivá tágult Föld alatti világ részbe jut. Ennek az új világnak külön napja bolygórendszere és a makrokozmoszhoz mindenben hasonló törvényei vannak. Ez az új világ: a mikrokozmosz.

A két út, a makrokozmikus és a mikrokozmikus út vázlatos ábrája a következő:

MAKROKOZMOSZ

TUDAT

TUDAT

AZ INDIVIDUÁLIS

LÉT KÜSZÖBE

MIKROKOZMOSZ

Itt fekszik előttünk Hermész kulcsa, az analógiák tana:

"Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van,

és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van."

Használjuk bátran ezeket a kulcsokat minden területen és mindhárom síkon a teljes bizonyosság meggyőződésével: hogy bennünk és körülöttünk megvan Isten és a világmindenség tükröződése, azonos mása, s így megvan minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is!

• Vissza...

Deepak Chopra:

Az [DA3] élet hét törvénye

Bevezetés

Bár ez a könyv Az élet hét törvénye címet viseli, ugyanígy lehetne a címe Az élet hét spirituális törvénye is, mivel a természet ugyanazon az alapelvek szerint hoz létre minden anyagi létezőt, mindent, ami látható, hallható, ízlelhető, szagolható vagy megérinthető.

"Gazdagodjunk meg: a lehetőségek tárházában bővelkedő tudat" c. könyvemben körvonalaztam a természet működésének igazi megértésére épülő tudati bőséghez/kitáguláshoz vezető lépéseket. A siker hét spirituális törvénye ennek a tanításnak a magját adja. Ha ez a tudás beépül tudatunkba, képesek leszünk arra, hogy erőlködés nélkül tegyünk szert korlátlan bőségre és hogy minden törekvésünkben megtapasztaljuk a sikert.

A siker az életben úgy is megfogalmazható, mint töretlen boldogság és méltó célok kibontakozó megvalósulása. A siker a vágyak erőlködésmentes beteljesítésének képessége. A sikert - beleértve a gazdagság elérését is - mindig a kemény munkával, sőt, gyakran a mások kárára elérhető eredménynek tekintették. A siker és bőség sokkal spirituálisabb megközelítésére van szükség. A gazdagság a javak folyamatos felénk áradása. A spirituális törvény tudása és gyakorlata útján harmóniába kerülünk a természettel és gondtalanul tudunk boldogságot és szeretetet teremteni.

A sikernek sok arca van: az anyagi gazdagság csak egy összetevő. Ezen felül a siker "utazás" és nem cél. Az anyagi gazdagság minden megvalósulása az utazást teszi kellemesebbé. A siker azonban a jó egészséget, az erőt, az életkedvet, a kapcsolatok kiteljesítését, az alkotó szabadságot, az érzelmi és lelki kiegyensúlyozottságot, a jó közérzetet és a gondolatvilág békéjét is magában foglalja.

Mindezek megtapasztalásával is beteljesületlenek maradunk, ha nem tápláljuk magunkban az isteni lét magvait. Valójában álruhás istenségek vagyunk, és a bennünk rejlő isteni csíra a teljes anyagi megvalósulását (is) keresi. Az igazi siker tehát a csoda megtapasztalása. Ez a bennünk rejlő isteni kibontakoztatása. Bármerre járunk, bármit érzékelünk, az istenivel kerülünk kapcsolatba: egy gyermek szemében, egy virág szépségében vagy egy madár röptében. Ahogyan életünket az isteni csodálatos kifejeződéseként kezdjük megtapasztalni, - s nem csak olykor-olykor, hanem folyamatosan -, úgy ismerjük meg a siker valódi tartalmát.

A hét spirituális törvény meghatározása előtt meg kell értenünk a törvény fogalmát. A törvény folyamat, amelyben a rejtett megmutatkozik, a megfigyelő a figyelem előterébe kerül, a néző maga válik látvánnyá, és amelyben az álmodó megéli az álmot.

A fizikai világban létező minden teremtmény a lappangóból a megnyilvánulás felé irányuló folyamat eredménye. Minden, amit látunk, az ismeretlenből jött elő. Fizikai testünk, a fizikai világegyetem, bármi és minden, amit csak érzékelünk érzékszerveinkkel, a nem megnyilvánuló, ismeretlen és láthatatlan világ kibukkanása a megnyilvánulásba, ismertségbe és láthatóságba.

A fizikai világ nem más, mint Önvalónk, amely visszahajlik önmagán belülre, hogy szellemként, lélekként és fizikai anyagként megtapasztalja magát. Más szavakkal: minden teremtő folyamatban Önvalónk vagy az isteni mag önmagát fejezi ki. Az élet örök táncában előbukkannak a világegyetem tárgyai - ez a mozgásban lévő tudat önkifejezése.

Minden teremtmény forrása az isteni (vagy a szellem), minden teremtő folyamat a mozgásban lévő isteni (vagy a lélek) mozdulata, és a teremtés tárgya (a fizikai testet is magába foglaló) fizikai világegyetem.

A valóság e három összetevője, a szellem, a lélek és a test, vagy a megfigyelő, a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya - lényegében egy és ugyanaz. Mindhárom ugyanonnan származik: a tiszta lehetségesség mezőjéből, amely még tisztán megnyilvánulás nélkül van.

A világegyetem fizikai törvényei valójában a mozgásban élő isteni vagy tudati erő megnyilvánulásai. Ha megismerjük és alkalmazzuk életünkben ezeket a törvényeket, minden szándékunk valóra válhat, mivel a természet ugyanazon törvények szerint hoz létre erdőt, csillagokat és galaxisokat, vagy épp emberi testet, és ezek a törvények teljesíthetik legmélyebb vágyainkat.

Térjünk rá ezek után az élet hét spirituális törvényére és lássuk, hogyan alkalmazhatók ezek az életünkben.

ELSŐ FEJEZET

A Tiszta lehetségesség
törvénye

Minden teremtés forrása a tiszta tudat... a tiszta lehetségesség keresi kifejeződésének módját, hogy a megnyilvánulás-mentes állapotból a megnyilvánulásra jusson.

Amikor ráébredünk, hogy valódi Önvalónk a tiszta lehetségesség egyik mezője, akkor azzal az erővel kerülünk összhangba, amely a világegyetemben mindent létrehoz.

Kezdetben nem volt sem lét, sem nem-lét,

A világ mindenestül megnyilvánulás-mentes energia volt...

Az Egy lehelet nélkül lélegzett, önhatalmából, Semmi más nem létezett...

A Teremtés himnusza, Rig Veda

Az élet első spirituális törvénye a Tiszta lehetségesség törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy lényegi állapotunk a tiszta, semmivel nem keveredő tudat. A tisztán tudati pusztán lehetőség: a lehetőségek és a határtalan alkotókészség mezője. A tiszta tudat spirituális lényegünk. Határtalannak és végtelennek lenni: ez egyben az öröm teljessége. A tudat további jellemzői a tiszta ismeret, a végtelen csend, a tökéletes egyensúly, a legyőzhetetlenség, az egyszerűség és a boldogság. Ez lényegi természetünk: a tiszta lehetségesség egyike.

Ha tudatára ébredünk annak, hogy kik is vagyunk valójában, akkor ebben az önismeretben bármely álmunk beteljesítésének képességét is felfedezzük. Hiszen az örök képesség vagyunk, mindannak, ami volt, van és lesz, a mérhetetlen megvalósulási ereje. A Tiszta lehetségesség törvénye akár az Egység törvénye is lehetne, mivel az élet végtelen változatosságának alapja egyetlen, mindent átható szellem. Köztünk és e között az energiamező között nincs választóvonal. A tiszta lehetségesség mezője saját Önvalónk. Minél mélyebben megtapasztaljuk valódi természetünket, annál közelebb jutunk a tiszta lehetségesség mezőjéhez.

Az Önvaló vagy a befelé mutató mozzanatok megtapasztalása azt jelenti, hogy belső támpontunk a saját szellemünk és nem a tapasztalásunk tárgyai. A befelé irányulással szemben áll a tárgyi világra irányulás. Ez utóbbi esetben az Önvalón kívül álló tárgyak hatása alatt állunk, ami magában foglalja a helyzetet, körülményeket, más embereket és dolgokat. A tárgyi világra irányuló alapállás másoknál keres támogatást és jóváhagyást. Gondolkodásunk és viselkedésünk így mindig elébe vág a válasznak. Aggódásra és félelemre alapul.

A tárgyi világra irányulásban erős igényünk van arra, hogy uraljuk a dolgokat. Nagyon szeretnénk külső erőre szert tenni. Az igény, hogy helyesléssel találkozzunk, uraljuk a dolgokat és külső hatalommal rendelkezzünk - mind a félelemből fakadnak. Ez a fajta erő nem a tiszta lehetségesség ereje, nem az Önvaló ereje, nem valódi erő. Amikor megtapasztaljuk az Önvaló erejét, eltűnik a félelem, a külső dolgok uralásának kényszere és a külső helyeslésre találás vágya.

A tárgyi világra irányulásban a belső támpont saját énünk. Énünk azonban nem az, akik valójában vagyunk. Ez az énünk csupán én-képünk, társadalmi maszkunk, szerep, amelyet játszunk (az életünkben). Ez a külső helyeslésből táplálkozik, uralkodni akar és erő tartja életben, mivel félelemben él.

Valódi Önvalónk, szellemünk, lelkünk - teljesen szabad mindezektől. Védett a bírálatokkal szemben, nem keltenek benne szorongást az élet próbatételei és nem érzi magát senkinek alárendelve. Ugyanakkor mégis alázatos és mások felettinek sem érzi magát, mivel mindenki másban is meglátja ugyanazt az Önvalót; a különféle megjelenési formákban ugyanazt a szellemet.

Ez a lényegi különbség a tárgyi világra irányulás és a befelé irányulás között. A befelé irányulásban megtapasztaljuk igazi lényünket. Ez nem szorong az élet feladataitól, mindenki mást tisztel, de nem érzi magát senkinek alávetve. Az Önvaló ereje igazi erő.

A tárgyi világra irányulásból fakadó erő ezzel szemben hamis erő. Mivel az énre alapul, csak addig tart, amíg jelen van a tárgy, amire irányul. Egy társadalmi tisztség vagy méltóság - például egy ország vagy testület elnöki szerepköre -, vagy a sok pénz csak addig ad erőt, amíg a méltóság vagy a pénz tart. Az énre alapuló erő csak annyi ideig hat, amíg ezek a dolgok támogatják. Amint elmúlnak, az erő is elillan.

Az Önvalóra alapuló erő állandó, mert az Önvaló ismeretéből fakad. Ennek fontos jellemzői érvényesülnek. Vonzza azokat az embereket és dolgokat, amelyek közelségét akarjuk. Megbűvöli az embereket, helyzeteket és körülményeket, hogy vágyainkat támogassák. A természet törvényeiből fakadó támogatásnak is mondhatnánk ezt. Az isteni támogatása ez, a kegyelmi állapotból fakad. Akit eltölt erejével, az élvezi a másokkal való kapcsolatot, és mások is örömmel keresik őt. Ez a kötőerő az igazi szeretetből származik.

Hogyan alkalmazhatjuk A tiszta lehetségesség törvényét, a lehetőségek teljes körének mezőjét életünkben? Ha ennek előnyeit akarjuk élvezni, ha a tiszta tudatban rejlő alkotóerőt akarjuk kibontakoztatni, ahhoz érintkezésbe kell kerülnünk ezzel. Az egyik út ehhez az elcsendesedés, a meditáció és az ítélkezésmentesség napi gyakorlatai. A természetjárás szintén érintkezésbe hoz e mezőben rejlő lehetőségekkel: a végtelen alkotóerővel, a szabadság- és boldogságérzéssel.

A csendben lét során időt szánunk arra, hogy egyszerűen csak létezzünk. A csend megtapasztalása időről-időre kivon a beszédes tevékenységek köréből, és az olyan elfoglaltságokból, mint a tv-nézés, a rádióhallgatás vagy az olvasgatás. Ha valaki sohasem ad módot magának a csend megtapasztalására, ez belső párbeszédének megzavarodásához vezet.

Rendszeresen szánjunk egy kis időt a csend megtapasztalására. Vagy egyszerűen csak biztosítsunk magunknak csendet, minden nap egy adott időre. Ez lehet kétórányi, de ha soknak tűnik ennyi, legyen egyórás időszak. Időnként azonban szánjunk erre hosszabb időt, egy egész napot, két napot, vagy akár egy egész hetet.

Mi történik a csend megtapasztalásakor? Kezdetben a belső párbeszéd csak még zavarosabbá válik. Erős igény lép fel dolgok megfogalmazására. Vannak emberek, akik az első egy-két napon csaknem megőrülnek, amikor egy nagyobb csend-időszakra szánják el magukat. Hirtelen sürgetés érzése és szorongás tör rájuk. Amint azonban továbbra is megmaradnak ebben a tapasztalásban, belső párbeszédük kezd mederbe terelődni. Hamarosan elmélyül a csend. Azért történik ez, mert a gondolatvilág átadja a teret, mivel tudomásul veszi, hogy nincs már témája, ami körül keringjen, - ha az Önvaló, a szellem, a döntéshozó egy időre valóban felhagy a beszéddel. Ekkor - a belső párbeszéd csillapultával - kezdjük megtapasztalni a tiszta lehetségesség mezőjének nyugalmát.

A rendszeres csend-gyakorlat az egyik út a tiszta lehetségesség törvényének megtapasztalásához. A mindennapos meditáció szintén ilyen út. Eszményi esetben reggel is és este is harminc-harminc perces meditációra lenne szükség. A meditáció segítségével megtapasztalható a tiszta csend és tiszta tudatosság világa. A tiszta csend világában megmutatkozik, hogy minden mindennel (kölcsönösen) összefügg, mindent átfogó erő hangol össze. A Teremtés végső alapjainál minden mindennel összekapcsolódik.

Az ötödik szellemi törvény, a Szándék és vágy törvénye megmutatja, hogyan vihető be egy szándék gyenge sugallata ebbe az erőtérbe, amitől a kívánság magától megvalósul. Mindenekelőtt azonban meg kell tapasztalni a csendet. A csend a vágyak megnyilvánulásának előfeltétele, mivel a csendben alakulnak ki a kapcsolódások a tiszta lehetségesség mezőjével, amelyben aztán a számtalan részlet összehangolódik a megvalósuláshoz.

Képzeljük el, hogy kicsiny követ dobunk egy csendes tó vizébe, és az hullámfodrokat kelt. Aztán egy idő után, amikor a hullámok elülnek, újabb követ dobunk a vízbe. Pontosan ez történik, amikor a tiszta csend mezőjébe lépünk és szándékainkat bevisszük oda. Ebben a csendben még a leggyengébb óhaj is hullámokat kelt az egyetemes tudat közös alaprétegében, amely mindent mindennel összekapcsol. Ha azonban az ember nem tapasztalja meg a csendet a tudatában, viharos tenger lesz a gondolatvilága. Ebbe a kavargásba nem kavicsot, hanem akár egész épületet belehajíthat, akkor sem történik észrevehető változás. A Bibliában szerepel: "Légy csendben és megismered, hogy én vagyok az Úr." Ez csak a meditációban tud megtörténni.

A tiszta lehetségesség mezőjének eléréséhez másik út a nem-minősítés gyakorlása. A dolgok állandó minősítése kiértékelés: jó, rossz, helyes, helytelen. Az állandó értékelés, osztályozás/besorolás, címkézés, elemzés zűrzavarba taszítja a belső párbeszédet. Ez a zűrzavar aztán gátolja az energiaáramlást a tiszta lehetségesség mezője és az ember között. A szó szoros értelmében leszűkíti a gondolatok közötti Köztes teret.

Ez a Köztes tér teszi lehetővé a kapcsolatunkat a tiszta lehetségesség mezőjével. A tiszta tudatosság állapota, a gondolatok közt teret nyerő csend, a belső nyugalom az, ami a valódi erővel összekapcsol. Amikor azonban az ember leszűkíti ezt a Köztes teret, a tiszta lehetségesség mezőjével és a végtelen alkotóerővel való kapcsolatot szűkíti le.

A Csodák világában (Course in Miracles) van egy ima, amely a következőt mondja: "Ma semmilyen alkalommal nem minősítek." A nem-minősítés csendet teremt a gondolatvilágban. Jó ötlet tehát ezzel az elhatározással kezdeni a napot, és végig a nap során, minden alkalommal, amikor minősítésen kapjuk magunkat, emlékezni erre. Ha túl nehéz feladatnak látszik ezt az egész nap folyamán megtenni, egyszerűbb elhatározás is lehetséges: "A következő két órában nem minősítem a dolgokat", vagy "A következő órában megtapasztalom a minősítésmentes szemléletet". Fokozatosan lehet aztán ezt kiterjeszteni.

A csend, a meditáció és a minősítés nélküliség segítségével megérkezünk az első törvény, a tiszta lehetségesség törvényének világába. Ha egyszer elkezdtük ennek gyakorlatát, hozzávehetjük a negyedik összetevőt: töltsünk időt közvetlen közösségben a Természettel. Ez megérezteti velünk az élet valamennyi eleme és az összes erő közötti összhangot, és az élet egészének egységét. Folyó, erdő, hegy, tó vagy tengerpart bármelyike a Természet intelligenciájával kapcsolódik, és segít elérni a tiszta lehetségesség mezőjét.

Meg kell tanulnunk lényünk legbenső lényegét elérni. Ez a valódi lényeg az "én" mögött van, Bátor és szabad, bírálat nem sérti, nem fél semmilyen kihívástól. Senkinek nem alávetett, senki fölé nem rendelt, bűverővel és misztikummal telített.

Valódi lényegünk elérése betekintést ad kapcsolataink tükrébe is. Hiszen minden kapcsolatunk az önmagunkhoz való viszonyunk tükre. Ha például bűntudat, félelem vagy kiszolgáltatottság-érzés kínoz egy embert, akár pénzzel, akár sikerrel vagy bármi mással kapcsolatban, akkor ezek a saját személyiségének alapelemeiként élő bűntudat, félelem és kiszolgáltatottság-érzés tükröződései. Nincs az a pénzösszeg vagy siker, ami megoldaná ezeket az alapvető létproblémáit. Csak az hozhat igazi gyógyulást, ha Önvalójával bensőséges kapcsolatba kerül. Amikor azonban valódi Önvalónk ismeretére jutunk, megértjük valódi természetünket és erre alapozzuk életünket, többé nem fogunk bűntudatot, félelmet vagy kiszolgáltatottságot érezni, sem pénz, sem anyagiak, sem vágyak beteljesülése miatt, mivel megtapasztaljuk, hogy minden anyagi gazdagság lényege az életenergia, amely a tiszta lehetségességen alapul. Márpedig a tiszta lehetségesség legbensőbb természetünk.

Amint egyre inkább kapcsolatba kerülünk valódi természetünkkel, keresgélés nélkül adódnak teremtő erejű gondolatok, mivel a tiszta lehetségesség mezője a végtelen alkotóerő és a tiszta ismeret mezője is. Franz Kafka, az osztrák filozófus és író egyszer azt mondta: "Nem kell elhagynod a szobádat. Maradj ülve az asztalodnál és hallgatózz! Még hallgatóznod sem kell, csak várnod. Még várnod sem kell csak megtanulni csendben maradni, nyugodtan/mozdulatlanul, magányban. A világ szabadon felkínálja magát a leleplezésre. Nincs választási lehetősége; magánkívül hempereg majd lábadnál."

A világegyetem gazdagsága - a bőség és a pazar megjelenés - a Természet alkotóerejének megnyilvánulása. Minél jobban ráhangolódunk a Természet hullámaira, annál elérhetőbbé válik számunkra a végtelen és korlátok nélküli alkotóerő. Mindenekelőtt azonban belső párbeszédünk zűrzavara mögé kell jutnunk, akkor kerülhetünk kapcsolatba ezzel a bőséges, gazdag, végtelen alkotóerővel. Akkor aztán létrehozzuk a dinamikus tevékenység lehetőségét, holott ugyanakkor belül az örök, végtelen alkotóerő nyugalma hat. A csendes, végtelen, határtalan gondolatvilág és a dinamikus, határozott egyéni gondolatvilág e tökéletes együttese rendkívüli egyensúlyban, egyszerre egyesíti a nyugalmat és a tevékenységet, ami bármit létrehozhat, amit csak akarunk. Az ellentétek - a nyugalom és a dinamizmus - ilyen egyidejű együttlétezése függetlenné tesz helyzettől, körülményektől, emberektől és dolgoktól.

Amikor az ellentétek e rendkívüli együttlétezését nyugalomban átéljük, összekötjük magunkat az energia világával, - a kvantum-tengerrel, a nem anyagi valósággal, amely az anyagi világ létének forrása. Ez az energia-tenger áramló, dinamikus, hajlékony, változó, állandóan mozgásban van. És mégis: változatlan, csendes, nyugodt, örök és néma.

A nyugalom önmagában az alkotóerő képessége. A tevékenység önmagában a kifejeződési korlátok közé szorult alkotóerő. A nyugalom és a tevékenység együttese azonban képessé tesz minket tetszés szerint bármely irányban megvalósítani alkotóerőnket - bárhol, ahová figyelmünk kiterjed.

Bárhová menjen az ember, tevékenységben elfoglaltan, hordoznia kell magában a belső nyugalmat. Akkor a kusza kavargás körülötte soha nem árnyékolja le, mindig tud meríteni alkotóerőt belső hátteréből, a tiszta lehetségesség mezőjéből.

A TISZTA LEHETSÉGESSÉG
TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Tiszta lehetségesség törvényét:

1. Érintkezésbe kerülök a tiszta lehetségesség mezőjével azáltal, hogy minden nap időt szánok arra, hogy csendben legyek, hogy egyszerűen csak létezzek. Legalább kétszer egy nap, reggel is, este is mintegy harminc perces csendes meditációra szintén időt szánok.

2. Minden nap időt szánok arra, hogy átéljem a közösséget a Természettel, és csendben szemléljem a minden élőt átható intelligenciát. Csendben ülve figyelem a naplementét vagy hallgatom a hullámverést, vagy egyszerűen csak élvezem a virágok illatát. Saját csendem elragadtatásában és közösségbe kerülve a Természettel élvezem az élet lüktetését, a tiszta lehetségesség és a korlátlan alkotóerő mezőjét.

3. Gyakorlom a minősítés-nélküli létet. Azzal az elhatározással kezdem a napomat, hogy "Ma semmilyen alkalommal nem minősítek", és végig a nap folyamán fel-felidézem ezt a szándékot.

MÁSODIK FEJEZET

Az Adok-kapok törvénye

A világegyetem dinamikus változásokkal működik... az energia különféle formákban adódik át a világegyetemben.

Készségünk, hogy továbbadjuk azt, amit keresünk, fenntartja életünkben a világegyetem bőségének folyamát.

Ezt a törékeny edényt újra és újra teljesen kiüríted, és örökké csordultig töltöd friss élettel. Ezt a kis nádsípot hegyeken és völgyeken át hordozod és örökké új dallamokat játszol rajta... A Te végtelen ajándékod árad rám, csupán apró kezeimen át. Korok múlnak és Te mégis áradsz, és mégis van betöltendő hely.

Rabindranath Tagore, Gitanjali

Az élet második spirituális törvénye az Adok-kapok törvénye. E törvény neve azért jelenik meg ilyen szópárban, mert a világegyetem dinamikus változásokkal működik. (Rövid megfogalmazásban: az Adás törvényének is nevezik). Semmi sem statikus. Testünk dinamikus és állandó kölcsönhatásban áll a világegyetem anyagával, gondolatvilágunk ugyanígy dinamikus kölcsönhatásban áll a kozmosz gondolatvilágával, energiánk pedig a kozmikus energia megnyilvánulása.

Az élet áramlata nem más, mint a lét mezőjét alkotó erők és elemek közötti harmonikus kölcsönhatás. Életünkben ez a törvény az Adás törvényeként érvényesül, mivel testünk és gondolatvilágunk állandó és dinamikus kölcsönhatásban áll a világegyetemmel. Az energiaáramlás megakadályozása ugyanolyan, mint a vérkeringés megakadályozása. Ha a vérkeringés megáll, vérrög képződik és a vér útja elzáródik. Ezért kell adni és elfogadni annak érdekében, hogy fenntartsuk a gazdagság, bőség - vagy az életünk számára kívánt bármi más - körforgását az életünkben.

A bőség szó (latin) eredete az "affluere", amely áramlást jelent. A bőség a javak áramlását jelenti. A pénz valójában az életenergia jelképe, amelyet adunk-kapunk, annak az életenergiának jelképe, amelyet a világegyetemnek tett szolgálat eredményeként használunk. A pénz másik szava, a "currency" (valuta), forgalmat is jelent, amely szintén az energia áramló természetét fejezi ki. E szó latin eredete a "currere", futást vagy áramlást jelent.

Ha tehát megakasztjuk a pénz áramlását - még ha csak a saját pénzünket és vagyonunkat szeretnénk is megtartani -, ezzel megakadályozzuk, hogy - megfelelően visszaáramoljon életünkbe, hiszen az élet: energia. Ha azt szeretnénk, hogy ez az energia táplálja életünket, körforgásban kell tartanunk. Amint egy folyónak, úgy a pénznek is áramolnia kell, egyébként megreked, eltömődnek csatornái és elfojtja saját életerejét. A körforgás tartja eleven folyamatban.

Minden kapcsolat adás és kapás. Ha adunk, annak az a következménye, hogy kapunk is, és viszont. Ami felszállt, egyszer le is jön, ami elment, annak vissza kell térnie. Valójában a kapni ugyanaz, mint adni, mivel mindkettő a világegyetem (ugyanazon) energiaáramlásának két arculata. Ha bármelyiket megakasztjuk, a természet intelligenciáját sértjük meg.

Erdők ezreinek ígérete rejlik minden magocskában. A magot azonban nem szabad félretenni, a benne rejlő intelligenciát a termékeny földdel kell megosztania. Így árad ki láthatatlan energiája az anyagi megvalósulásba.

Aki többet ad, többet fog kapni, mivel keringésben tartja életében a világegyetem bőségét. Valójában az élet bármely értéke csak az adással szaporodik... Aki nem működik közre az értékek megsokszorozásában a továbbadással, az nem méltó sem kapni, sem adni. Ha a továbbadás során valaki úgy érzi, veszteség éri, akkor az általa adott ajándék nem valódi adás és nem gyarapodik. Ha nem a szív bőségével ad valaki, akkor adása mögött nincs energia.

Az adás és kapás mögött meghúzódó szándék a legfontosabb. A szándéknak mindig boldogságot kell keltenie abban is, aki ad, és abban is, aki kap, mivel a boldogság az életet támogató és fenntartó erő, ezáltal növekedést tud teremteni. Ha az adás feltétel nélküli és szívből jövő, a viszonzás közvetlenül kapcsolódik hozzá. Ez az, ami miatt az adás öröm - magában a gondolatvilágban éljük át az örömöt az adás tényleges cselekvésekor. Ekkor az adás mögötti energia messze megsokszorozódik.

Az Adás törvényének gyakorlata valójában nagyon egyszerű: ha örülni akarsz, adj örömet másoknak, ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni, ha figyelmességre és nagyrabecsülésre vágysz, tanulj meg figyelmességet és nagyrabecsülést adni, ha anyagi bőségre vágysz, segíts másokat meggazdagodni! Ahhoz, hogy az ember megkapjon valamit, amit szeretne, a legkönnyebb út valójában az, ha másokat hozzásegít ehhez. Ez az alapelv egyaránt érvényes egyéni, szervezeti, társadalmi, nemzeti méretekben. Ha az életet minden jóval megáldva szeretnéd élvezni, tanulj meg az élet minden javával csendesen másokat gazdagítani!

Még pusztán az adás gondolata, a jó, az áldás gondolata vagy egy egyszerű ima is erőteljesen hat másokra, mivel testünk lényegében a világegyetem energiájának és információtömegének e körülhatárolt energia- és információhalmaza. Mindegyikünk az egyetemes tudat része. A "tudat" szó többet jelent, mint puszta energiát és információt - gondolatként életre kelő energia és információ a jelentése. Az egyetemes gondolatvilág része vagyunk tehát. Márpedig a gondolatnak átalakító ereje van.

Az élet a tudat örök tánca, amely a mikrokozmosz és a makrokozmosz, az emberi test és a világegyetem, az emberi gondolatvilág és az egyetemes tudat közti intelligencia folyamatos gondolatcseréjében fejeződik ki.

Amikor megtanuljuk azt adni, amire vágyunk, e táncot megélénkítjük és olyan mondanivalóval telítjük, amely átható erővel és életképességgel tölti meg az élet örök lüktetését.

Az Adás törvényének megvalósításához - az egész körfolyamat elindításához - a legjobb út az a döntés, hogy minden olyan alkalommal, amikor valakivel kapcsolatba kerülünk, adunk valamit. Nem kell ennek tárgyi ajándéknak lennie, lehet virág, dicséret, áldás. Sőt, a legerősebben ható ajándékformák nem tárgyiak. A gondoskodás, figyelmesség, rokonszenv, nagyrabecsülés, szeretet a legértékesebb ajándékok, amit csak adhatunk és nem kerülnek pénzbe. Amikor valakivel találkozunk, némán küldhetünk feléje áldást, boldogságot, örömet és derűt kívánva neki. Ez a csendes ajándék nagy erő.

Még gyerekként megtanultam és saját gyerekeimnek is megtanítottam, hogy soha ne menjek látogatóba ajándék nélkül. Valaki kérdezhetné: "Hogyan adjak másoknak, amikor magamnak is kevés, amim van?" Vihet egy virágot. Egyetlen virágot. Vihet egy feljegyzést, egy kártyát, amelyen a meglátogatott személy számára szóló jókívánság van, vagy kifejezi az iránta tanúsított érzésünket. Vihet egy elismerést vagy egy áldást.

Meg kell hozni azt a döntést, hogy bárhová megyünk, bárkivel találkozunk, adni fogunk. Amíg adunk, kapni is fogunk. Egyre többet adva, egyre növekvő bizalommal tapasztaljuk e törvény csodálatos erejét. És ahogy egyre többet kapunk, az adásra is egyre nőnek a lehetőségeink.

Valódi természetünk a bőség és gazdagság. Természetünkből fakadóan bővelkedünk, mivel a Természet minden vágyat és szükségletet kielégít. Semmiben nem szenvedünk hiányt, mivel lényegi természetünk a tiszta lehetségesség és végtelen lehetőségek világának része. Tudatában kell tehát lennünk, hogy már eredendően gazdagok vagyunk. Nem lényeg, hogy sok vagy kevés pénzünk van, mivel minden gazdagság forrása a tiszta lehetségesség mezője. Ez az a tudat, amely minden igényről - legyen az öröm, szeretet, derű, béke, harmónia vagy tudás iránti vágy - tudja, hogyan kell betölteni. Ha elsősorban ezeket keressük - nem csak magunk, hanem mások számára - minden egyéb magától megadatik.

AZ ADÁS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben az Adás törvényét:

1. Bárhová megyek és bárkivel találkozom, ajándékot adok neki. Az ajándék lehet elismerés, virág, áldás... Ma mindazoknak adok valamit, akikkel kapcsolatba kerülök, és így elindítom az öröm, bőség és gazdagság körfolyamatát a saját életemben és mások életében is.

2. Ma hálásan fogadok mindent, amit az élet kínál nekem. Elfogadom a Természet ajándékait: a napfényt és a madarak énekét, a tavaszi záport vagy a téli első havat. Nyitott szívvel fogadom azt is, amit másoktól kapok, akár tárgyi, anyagi, akár szellemi ajándék, elismerés vagy áldás.

3. Elszánom magam arra, hogy a gazdagság körfolyamatát fenntartom életemben azzal, hogy adom és elfogadom az élet legkedvesebb ajándékait: a gondoskodást, a rokonszenvet, a nagyrabecsülést és a szeretetet. Bármikor és bárkivel találkozom, csendben boldogságot, örömet és derűt kívánok neki.

HARMADIK FEJEZET

A Karma, avagy az Ok és okozat törvénye

Minden cselekedet(ünk) erőhatást vált ki, amely ugyanolyan töltéssel tér vissza hozzánk... Ki mint vet, úgy arat.

Ha úgy cselekszünk, hogy az boldogságot és sikert hoz másoknak, boldogság és siker lesz a karmánk gyümölcse.

A karma az emberi szabadság örök érvényesülése... Gondolatainkból, szavainkból és tetteinkből szövődik a háló körénk.

Swarni Vivekananda

Az élet harmadik spirituális törvénye a Karma törvénye. "Karma": egyszerre jelenti a cselekedetet és annak kihatásait. Egyszerre ok és következmény, mivel minden cselekedet(ünk) hatásokat vált ki, amelyek ugyanolyan töltéssel visszatérnek hozzánk. Nincs a Karma gondolatában semmi szokatlan. Mindenki ismeri a szólást: "Ki mint vet, úgy arat." Nyilvánvaló, hogy ha boldog életet akarunk, meg kell tanulnunk a boldogság magvait vetni. A karma tehát magában foglalja a tudatos döntéshozatalt.

Lényegében korlátlan a döntési szabadságunk. Létünk minden pillanatában a lehetőségek teljes köre, korlátlan döntés áll előttünk. E döntések némelyikét tudatosan hozzuk meg, más döntéseket nem tudatosan. A karmikus törvény megértéséhez és minél teljesebb alkalmazásához a legjobb út, ha tudatosítjuk pillanatról pillanatra meghozott döntéseinket.

Akár tetszik, akár nem, minden, ami e pillanatban történik, a múltban hozott döntések gyümölcse. Sajnos választásaink jó része nem tudatos, és emiatt nem is gondoljuk azokat döntéseknek - pedig azok.

Akit megsértettek, valószínűleg megsértődik. Akit megdicsérnek, bizonyára kivirágzik és elégedettség tölti el. De gondoljuk csak át: ezek is választási lehetőségek közti döntések.

Akit megsértettek, eldöntheti, hogy megsértődik-e. Akit megdicsérnek, ugyancsak eldöntheti, hogy engedi-e hatni magára a hízelgést.

Másképpen is megfogalmazhatjuk ezt. A legtöbb ember, bár korlátlan döntési lehetőségei vannak, mégis feltételes reflexek készletével reagál, amelyeket más emberek vagy a körülmények váltanak ki rajta. Viselkedése előre megjósolható. Ezek a feltételes reflexek ugyanolyanok, mint amelyeket Pavlov mutatott ki. Pavlov kísérletei során rendszeresen úgy adott enni a kísérleti kutyának, hogy egyidejűleg csengő szólalt meg. A kutya hamarosan a csengő puszta hangjára is nyálazni kezdett, mivel az ilyen kondicionálással az egyik benyomás társult a másikhoz.

A legtöbb ember, szintén valami ilyenfajta kondicionálás eredményeképpen, betanult és előre megjósolható viselkedéssel válaszol a környezet hatásaira. Úgy tűnik, mintha az emberek és a körülmények automatikusan váltanák ki a válaszokat, és teljesen feledésbe merül, hogy ezek az emberi lét során pillanatról pillanatra meghozott döntések. Egyszerű mechanizmussal, odafigyelés nélkül sorjázó döntések.

Ha egy pillanatra visszanézünk és úgy szemléljük a meghozott döntéseket, mint ahogyan a mostani, épp tudatos visszanézés pillanatában viselkedünk, akkor ezzel az egész tudattalan folyamatot átemeljük a tudatos világba. A döntések ilyen tudatosítása hatalmas fejlesztő erő.

Bármely döntés meghozatalakor két kérdést tehetünk fel magunknak. Először is: "Mik a döntésem következményei?" A szívünk mélyén azonnal világosan kirajzolódik a válasz. Másodszor: "A döntésem boldogságot hoz-e számomra és a körülöttem élők számára?" Ha a válasz igenlő, akkor a döntés helyes. Ha a válasz nemleges, akár a saját, akár mások szempontjából, akkor a döntés elvetendő. Ilyen egyszerű ez.

Csak egyetlen döntés van a minden pillanatban rendelkezésre álló végtelen lehetőségi körből, amely számomra és mások számára egyaránt a boldogságot eredményezi. És amikor ezt a bizonyos döntést hozza meg valaki, azt hívják spontán módon helyes viselkedésnek. Ez egyszerűen a megfelelő pillanatban megtett megfelelő lépés. Minden helyzetben a kínálkozó helyes válasz. Ez az a döntés, amely előrelendíti a döntést meghozót és mindenki mást, akit csak érint.

Az élet nagyon érdekes módon segíti a spontán helyes döntéseket. A test érzéseiben jelentkeznek ezek a jelzések. Az ember közérzete kétféle lehet: vagy jól érzi magát, vagy nem. Érdemes megfigyelni egy-egy döntés tudatos mérlegelésekor, hogy a test hogyan válaszol: "Ha így döntök, mi történik?" Ha a test válasza nyugodt, a döntés helyes. Ha a test rossz érzésekről küld jelzést, akkor a döntés nem a megfelelő.

Egyeseknél a jó és rossz közérzet a "napfonat" környékén jelentkezik, a legtöbb embernél azonban a szívtájékon. (Egy-egy csakránk helyén - A szerk.) Érdemes tudatosan a szívre figyelni és a szívet kérdezni arról, mi a teendő. A válasz kis várakozás után egyértelműen jelentkezik, fizikai érzésként. Lehet, hogy épp csak halványan érezhető, de teljesen valóságos fizikai válasz lesz.

Csak a szív tudja a helyes választ. Sokan érzelgősnek tartják a szívet, pedig nem az. A szív intuitív, egészében, összefüggéseiben, kapcsolataival együtt, arányosan fogja fel a dolgokat, nem pedig a nyereség-veszteség tengely mentén. Az egyetemes idegközponthoz kapcsolódik, a tiszta lehetségesség, a tiszta tudás és a végtelen szervező erő mezőjéhez, és mindent számba vesz. Időnként ésszerűtlennek tűnik, de a szív sokkal pontosabban és sokkal szabatosabban képes figyelembe venni a dolgokat, mint ahogy az az ésszerű gondolkodás határain belül lehetséges.

A Karma törvénye használható pénz és gazdagság megteremtésére, és arra, hogy minden jó - tetszés - szerint bármikor áradjon hozzánk. Először azonban tudatosítani kell, hogy a jövő az élet minden egyes pillanatában meghozott döntéseiből következik. Ha ezt rendszeresen megtesszük, akkor a Karma törvényét teljes mértékben alkalmazzuk életünkben. Minél tudatosabb szinten hozzuk meg döntéseinket, ezek a döntések annál inkább spontán helyes lépéseket eredményeznek - mind magunk, mind mások számára.

Mit lehet mondani a múltban rejlő karmáról és arról, hogy ez hogyan hat jelen életünkre? Három megjegyzést tehetünk a múltban rejlő karmáról.

Az első a karmikus adósság megfizetése. A legtöbb ember úgy dönt, hogy megteszi ezt. Természetesen ez sem tudatos, de ez is egy meghozható döntés. Néha hatalmas szenvedés ezeknek az adósságoknak a megfizetése, de a Karma törvénye szerint a világegyetemben nincs olyan adósság, amely törlesztetlen maradna. A világegyetemben tökéletes a számontartás és minden, ami létezik, állandó oda-vissza energiacserében él.

A második lépéslehetőség: karmánk átalakítása előrevivő tapasztalattá. Ez nagyon érdekes folyamat, amelyben az ember önmagával tanakodik karmikus adósságának megfizetésekor: "Mit kell megtanulnom ebből a tapasztalatból? Miért történik mindez, mit akar tudtomra adni a világegyetem? Hogyan kell beépítenem ezt emberi sorsomba? Hogyan tehetem hasznossá ezt a tapasztalatot embertársaim számára?"

Ennek során az ember keresi és beépíti az alkalmakat dharmájába, életpályájába. Erről a siker hetedik spirituális törvényénél ejtünk szót. Így lehetséges a karmát új mederbe terelni.

Ha például valaki sportolás közben eltöri a lábát, felteheti a kérdést: "Mit tanulhatok ebből az esetből? Mit akar tudtomra adni a világegyetem?" Az üzenet talán csak annyi, hogy lassabban és óvatosabban kell élnie, vagy a továbbiakban jobban kell figyelnie a testére. Ha az illető dharmája mások tanítása, akkor tovább (kell) kérdeznie: "Hogyan adhatom tovább ezt a tapasztalatot embertársaimnak?" Elhatározhatja, hogy könyvet ír a biztonságos sportolásról, vagy a vele történt baleset megelőzésére lábszárvédőt vagy különleges cipőt tervez.

Ily módon, miközben karmikus adósságát törleszti, a bajokat jóra fordítja, úgy, hogy az jólétet és kiteljesülést hoz számára. Ez a karma átalakítása pozitív tapasztalattá. A karmától nem menekülni kell, hanem a karmikus helyzeteket tudni keli felhasználni és új, pozitív karmát teremteni belőlük.

A Karma kezelésének harmadik módja a karmán túljutás. A karmán túljutni annyi, mint függetlenné válni attól. A karmán úgy lehet túljutni, hogy az ember folyamatosan élményt gyűjt a Köztes térről, az Önvalóról, a Szellemről. Olyan ez, mint amikor egy piszkos ruhát kimosunk a patakban. Valahányszor kimossuk, néhány folt eltűnik. Újra és újra mosva mindig tisztul egy kicsit. A karma feladatrétegein áthaladni, vagy azokat tisztítani úgy lehet, hogy az ember eljut a Köztes térbe és ismét visszatér onnan. Természetesen ez a meditációs gyakorlatokkal lehetséges.

Minden cselekedet karmikus helyzet, akár egy csésze kávé ivása is. Emlékké válik, amely talaján vágyak alakulnak ki, a vágyak pedig ismét tettekre indítanak. A lélek mozgatói a karma, az emlékezet és a vágyak. A lélek a karma, az emlékezet és a vágyak szövedékéből álló tudat. Ezek tudatosulásával válik az ember a valóság tudatos alakítójává. Ha pedig a döntéseket egyre inkább tudatosan hozzuk meg, ezekből olyan tettek születnek, amelyek kibontakoztatnak minket és a körülöttünk élőket. Ez minden, amit tenni kell.

Amennyiben a karma fejlesztő erő - az Önvaló számára is és mindazok számára, akikre az Önvaló hat -, úgy a karma gyümölcse boldogság és siker.

A KARMA, AVAGY AZ OK ÉS OKOZAT TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Karma törvényét:

1. Ma pillanatról pillanatra figyelem a döntéseimet. Puszta megfigyelésükkel tudatossá teszem ezeket. Szem előtt tartom, hogy a jövő bármely pillanatára a legjobb felkészülés a teljes tudatosság a jelenben.

2. Bármely döntésemnél felteszek magamnak két kérdést: "Mik a döntésem következményei?" és "A döntésem boldogságot hoz-e számomra és azok számára, akiket érint?"

3. Megkérdezem a szívemet és követem az iránymutatását, aszerint, hogy jó vagy rossz érzést közvetít az üzenete. Ha jó érzéssel válaszol, hátrahagyva a kötődéseket, előrelépek. Ha rossz érzéssel válaszol, megállok és belső képekben lepergetem esetleges lépésem következményeit. Ez az útmutatás lehetővé teszi, hogy a magam számára és minden körülöttem élő számára spontán módon helyes döntéseket hozzak.

NEGYEDIK FEJEZET

A Legkisebb
erőfeszítés törvénye

A Természet intelligenciája erőfeszítés nélküli könnyedséggel érvényesül, ... gondtalansággal, harmóniával és szeretettel.

Amikor törekszünk a harmónia, öröm és szeretet érvényesülésére, erőfeszítés nélküli könnyedséggel/elengedettséggel teremtjük meg a sikert és a jó szerencsét.

Az egységbe rendezett lét utánjárás nélkül ismer, keresés nélkül lát és cselekvés nélkül végbevisz.

Lao Cse

Az élet negyedik spirituális törvénye a Legkisebb erőfeszítés törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy a Természet intelligenciája erőfeszítés nélküli könnyedséggel/elengedettséggel és oldott gondtalansággal érvényesül. Ez a legenyhébb beavatkozás, vagy más kifejezéssel az ellen nem állás elve. Ez tehát a harmónia és szeretet alapelve. Ha ezt eltanuljuk a Természettől, könnyedén teljesülnek majd vágyaink.

Megfigyelhetjük, hogy a Természet a működésében a legkisebb erőt alkalmazza. A fű nem igyekszik nőni, épp csak nő. A hal nem törekszik úszni, épp csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerűen kivirulnak. A madarak nem próbálnak repülni, hanem repülnek. Ez a bennük rejlő természet. A Föld nem törekszik arra, hogy forogjon a tengelye körül, hanem az a természete, hogy szédületes sebességgel forogjon és száguldjon az űrben. A kisbabák természete, hogy boldogok. A Nap természete, hogy sugárzik. A csillagoké az, hogy ragyognak és sziporkáznak. Az emberi természetből pedig az adódik, hogy álmai fizikai formában is megnyilvánulnak, könnyedén és erőfeszítés nélkül.

A Védikus tudományban, India ősi filozófiájában ez az alapelv a "kevesebb tevékenység, több megvalósítás" vagy "az erőfeszítés takarékosságának alapelve"-ként ismert. Végső fokon eljuthatunk abba az állapotba, ahol nem teszünk semmit és a megvalósulás teljessé válik. Ez azt jelenti, hogy épp csak egy halvány elképzelés létezik, és az erőfeszítés nélkül valóra válik. Amit összefoglaló szóval "csodá"-nak nevezünk, valójában a Legkisebb erőfeszítés törvényének kifejeződése.

A Természet intelligenciája erőfeszítés és nehézségek nélkül, spontán módon érvényesül. Nem lineáris. Holisztikus, intuitív és tápláló. Amikor összhangba kerülünk a természettel, amikor valódi Önvalónk ismeretéből fakad viselkedésünk, akkor nyílik lehetőségünk a Legkisebb erőfeszítés törvényét alkalmazni.

A legkisebb erőfeszítés érvényesül, amikor tetteink szeretetből fakadnak, mivel a Természetben az összetartó erő a szeretet. Amikor mások feletti hatalomra törekszik valaki, energiát pazarol. Amikor önzésből akar valaki pénzt vagy hatalmat szerezni, a boldogság illúziójának kergetésére pocsékol energiát ahelyett, hogy az élet adott pillanatában élvezné a boldogságot. Amikor pusztán személyes célra akar valaki pénzt szerezni, elvágja magát az energiák folyamától és szembekerül a Természet intelligenciájának megnyilvánulásaival. Amikor azonban a szeretetből fakadnak tetteink, az energiák nem pocsékolódnak el, hanem megsokszorozódnak és halmozódnak. A többletenergia összegyűlik és az öröm segít annak létrehozásában, amit elhatároztunk, legyen az akár a határtalan gazdagság.

Fizikai testünket az energia kezelésének eszközének gondolhatjuk: alkalmas energia létrehozására, tárolására, kiárasztására. Ha tudjuk, hogyan kell hatékonyan energiát létrehozni, tárolni, kiárasztani, bármilyen gazdagság elérhetővé válik. Az énre figyelés hatalmas mennyiségű energiát emészt. Ha belső támpontunk az "én", ha hatalomra és mások feletti uralomra törekszünk, vagy mások helyeslését keressük, akkor tékozló módon pazaroljuk az energiát.

Amikor ez az energia felszabadul, mederbe terelhető és bármilyen kívánság megvalósítására alkalmas. Amikor belső támpontunk a szellemi valónk, amikor lepattannak rólunk a vélemények, és az élet kihívásai nem töltenek el szorongással, akkor tudunk hatni a szeretet energiájával, és ezt a bőség és fejlődés tapasztalatának létrehozására használjuk.

Az Álmodozás művészetében (The Art of Dreaming) Don Juan azt mondja Carlos Castanedának: "...energiánk jó része fontosságunk fenntartására megy... Ha képesek volnánk e fontosság egy részét elveszíteni, két rendkívüli dolog történne velünk. Az egyik, hogy felszabadulnának erőink abból az erőfeszítésből, hogy nagyszerűségünk illúzióját fenntartsuk. A másik, hogy elegendő erőnk lenne... a világegyetem valódi nagyszerűségének megpillantására."

A Legkisebb erőfeszítés törvényének három összetevője van, amelyekkel a "kevesebb tevékenység, több megvalósítás" alapelve viselkedésre váltható. Az első összetevő az elfogadás. Az elfogadás egyszerűen azt a bizalmat jelenti, hogy "Ma elfogadom az embereket, helyzeteket, körülményeket és eseményeket ahogy vannak, ahogy történnek." Azt jelenti ez, hogy tudom: épp az történik, aminek történnie kell, mivel az egész világegyetem úgy van, ahogy lennie kell. Ez a pillanat - az, amit a jelenben épp most tapasztalok - a múltban tapasztalt valamennyi pillanat halmozódása. Ez a pillanat olyan, amilyen, mint ahogy az egész világegyetem is olyan, amilyen.

Amikor az adott pillanattal szembeszáll valaki, az egész világegyetemmel szegül szembe. Ehelyett meghozható az a döntés, hogy ma nem szegülök szembe az élet pillanataival, nem szállok harcba az egész világegyetemmel, hanem teljesen és egészében elfogadom a pillanatot. Úgy fogadom el a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig aszerint, hogy milyennek szeretném őket éppen most. Ezt fontos megérteni. Kívánhatom, hogy a jövőben másképp legyenek a dolgok, de az adott pillanatban úgy kell elfogadnom őket, ahogy vannak.

Amikor egy helyzet vagy egy ember felingerel vagy csalódást okoz, ébredjünk rá, hogy nem a helyzetre vagy a személyre, hanem az azzal kapcsolatos (saját) érzéseinkre reagálunk. Ezek saját érzéseink, márpedig ezek nem valaki más hibái. Amikor teljesen felismerjük és megértjük ezt, akkor érjük el az érettség fokát, amelyen készek vagyunk felelősséget vállalni érzéseinkért és képesek vagyunk változtatni ezeken. Ha elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, képessé válunk felelősséget vállalni a helyzeteinkért és mindazokért az eseményekért, amelyeket problémásnak találunk.

Ez visz el minket a Legkisebb erőfeszítés törvényének második összetevőjéhez: a felelősséghez. Mit jelent a felelősség? Azt jelenti, hogy senkit és semmit nem vádolhatok egy helyzetért - még saját magamat sem. Elfogadva az adott körülményeket, eseményt, problémát, a felelősség azt a képességet jelenti, hogy van alkotó, pozitív válaszom az éppen adott, olyan, amilyen helyzetre. Minden probléma lehetőség csíráit tartalmazza, és ez a tudatosság lehetővé teszi a pillanat megragadását és a helyzet vagy dolog jobbra fordítását.

Ha egyszer ezt megtettük, minden, korábban bosszantónak talált helyzet valami új és szép megteremtésének lehetőségévé válik, és minden, korábban elviselhetetlennek és gyötrőnek talált ember tanítóvá válik. A valóság tulajdonképpen értelmezés kérdése. Márpedig ha a valóságot ily módon értelmezzük, azt vesszük észre, hogy tanítók vesznek körül és fejlődésre alkalmas lehetőségek adódnak körülöttünk.

Bárkivel találkozunk - zsarnoki, elviselhetetlen, tanító, barátságos vagy ellenséges emberekkel (mindezek egyébként ugyanazt jelentik) -, emlékezzünk arra, hogy "ez a pillanat éppen olyan, amilyennek lennie kell". Bármi került érintkezésbe az életünkkel egy-egy pillanatban, (bizonyosra vehetjük, hogy) az pontosan az, amire abban a pillanatban az életünkben szükség van. Minden esemény mögött üzenet rejlik, és ez a fejlődésünket szolgálja.

A Legkisebb erőfeszítés törvényének harmadik összetevője a védekezés-nélküliség, amely azt jelenti, hogy a tudatosságunk védtelenségben gyökerezik, és le kell mondani arról az igényről, hogy álláspontunkat bárkire ráerőltessük vagy arról bárkit is meg akarjunk győzni. Ha megfigyeljük az embereket magunk körül, észrevehetjük, hogy idejük 99 százalékát álláspontjuk körülbástyázásával töltik. Pusztán azzal, ha lemondunk erről az igényről, hihetetlen mennyiségű energiánk szabadul fel, amelyet korábban elpocsékoltunk.

Ha másokkal szemben védekezőek és szemrehányóak vagyunk, és az élet pillanatait nem fogadjuk el úgy, ahogy vannak, folyamatosan ellenállásba fogunk ütközni. Bármikor, ha ellenállást érzékelünk, fel kell ismernünk, hogy az csak fokozódni fog, ha erőltetjük a helyzetet. Nem akarunk olyan mereven állni, mint a magas tölgyfa, amely megroppan és kidől a viharban. Hajlékonyak akarunk lenni, mint a nád, amely meghajlik a viharban és túléli azt.

Teljesen fel kell hagyni az álláspontunk védelmével. Ha nincs körülbástyázandó álláspont, értelmetlen érveket gyártani. Ha ez a harc- és ellenállás-nélküliség folyamatossá válik életünkben, teljesen a jelenre, annak ajándék jellegére tudunk figyelni. Valaki egyszer azt mondta nekem: "A múlt történelem, a jövő titok, a jelen pillanat pedig ajándék." Ezért hívja az angol nyelv a jelen pillanatot "present"-nek, ami két jelentésű szó: "ajándék"-ot is jelent.

Ha befogadjuk a jelent és eggyé válunk vele, megtapasztaljuk, amint elárasztja bensőnket a tűz és a hév, elragadtatás szikrázik és lüktet minden életmozzanatban. Amint kezdjük megtapasztalni ezt a szellemi örömittas állapotot, mindennel, ami csak él, bensőséges kapcsolatunk alakul ki. Boldogság árad el belül és mindent eldobunk, ami a sértettség, a neheztelés, a védekezés nyomasztó terhe-nyűge volt. Csak ekkor válhatunk tisztaszívűvé, gondtalanná, örömtelivé és szabaddá.

Ebben az örömteli, egyszerű szabadságban kétségek feletti világossággal felismerjük, hogy vágyaink elérhetőek, bármit is kívánunk, mivel a szándékok nem a szorongás és félelem, hanem a boldogság talajából születnek. Nem kell indokolni, egyszerűen csak meg kell fogalmazni a szándékunkat saját magunk számára, és tapasztalni fogjuk a megvalósulást, az örömöt, a szabadságot és a függetlenséget életünk minden pillanatában.

Meg kell hoznunk a döntést, hogy az ellenállás-nélküliség útját választjuk. Ezen az úton a Természet intelligenciája spontán módon feltárul, nehézségek és erőfeszítés nélkül. Amikor az elfogadás, felelősség és védekezés nélküliség maradéktalan együttese teremti életünket, tapasztalni fogjuk, hogy gondtalan könnyedséggel folyik az életünk.

Ha minden álláspontra nyitottak maradunk - nem kötődve mereven csupán egyhez -, álmaink és vágyaink a Természet vágyaival együtt kelnek életre. Szándékainkat felszabadíthatjuk a kötöttségekből, és épp csak a megfelelő időszakot kell kivárnunk, amikor vágyaink maguktól megvalósulnak. Bizonyosak lehetünk benne, hogy amikor a megfelelő idő eljön, valóra válnak. Ez a Legkisebb erőfeszítés törvénye.

A LEGKISEBB ERŐFESZÍTÉS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Legkisebb erőfeszítés törvényét:

1. Gyakorlom az elfogadást. Ma elfogadom az embereket, helyzeteket, körülményeket és eseményeket úgy, ahogy vannak. Tudni fogom, hogy az adott pillanat éppen olyan, amilyennek lennie kell, hiszen az egész világegyetem éppen olyan, amilyennek lennie kell. Nem keveredem harcba az egész világegyetemmel azáltal, hogy szembeszállnék az adott pillanattal. Elfogadó alapállásom mindenre kiterjedő és maradéktalan. Úgy fogadom el a dolgokat, ahogy éppen vannak, és nem aszerint, ahogyan szeretném őket.

2. Elfogadva a dolgokat úgy, ahogy vannak, vállalom a felelősséget a helyzetemért és mindazon eseményekért, amelyeket problémának látok. Tudom, hogy, a felelősség vállalása azt jelenti, hogy nem hibáztatok senkit és semmit a helyzetemért - még magamat sem. Azt is tudom, hogy minden probléma álcázott lehetőség, és ez a készenlét a lehetőségekre, képessé tesz a pillanat megragadására és a helyzet jobbra fordítására.

3. Ma tudatosan védekezés nélküli alapállást őrzök magamban. Lemondok arról az igényről, hogy védjem az álláspontomat. Nem akarok meggyőzni másokat, hogy elfogadják a véleményemet. Nyitott maradok minden álláspontra, és nem ragaszkodom mereven egyikhez sem.

ÖTÖDIK TÖRVÉNY

A Szándék és vágy törvénye

Minden szándék és vágy eredendően magában hordozza megvalósulásának eszközeit... A szándék és a vágy a tiszta lehetségesség mezőjében határtalan szervező erővel rendelkezik.

Amikor egy szándékot a tiszta lehetségesség termékeny talajába ültetünk, ez a határtalan szervező erő lendül szolgálatunkra.

Kezdetben volt a vágy, amely a gondolat első magja volt;

bölcsek, szívükben elmélyedve bölcsességükkel felfedezték

a létező és a nem-létező közötti hidat.

A Teremtés himnusza, Rig Veda

Az élet ötödik spirituális törvénye a Szándék és vágy törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy az energia és információ szerte mindenütt jelen van a Természetben. Tulajdonképpen a kvantummező szintjén egyéb sincs, mint energia és információ. A kvantummező épp csak más elnevezése a tiszta lehetségesség és a tiszta tudat mezőjének. És ezt a kvantummezőt a szándék és vágy befolyásolja. Nézzük meg részletesebben ezt a folyamatot.

Egy virág, fa, fűszál, a szivárvány vagy az emberi test, amikor lényegi elemeire bomlik, nem egyéb, mint energia és információ. Lényegi természete szerint az egész világegyetem energia és információ kavargása. Az egyetlen különbség egy ember és egy fa között az anyagi megjelenésük információ és energiatöltése.

Anyagi szinten az ember is és a fa is ugyanazon - újra és újra beépülésre kerülő - elemekből áll: főként szénből, hidrogénből, oxigénből, nitrogénből és különféle nyomelemekből. Néhány dollárért egy anyagraktárban mindez beszerezhető. A különbség azonban az ember és a fa között nem a szén, a hidrogén vagy az oxigén. Valójában az ember és a fa folyamatosan cserélik is egymás közt ezeket az anyagokat. A valódi különbség e kettő közt az energiában és az információban van.

A Természet rendjében az ember kiváltságos faj. Idegrendszerünk van, amely képes tudatosítani a fizikai testünket életre keltő, adott mezőbe helyezett energia- és információtartalmát. Belülről ezt a mezőt gondolatoknak, érzéseknek, érzelmeknek, vágyaknak, emlékeknek, ösztönöknek, késztetéseknek, hiedelmeknek tapasztaljuk. Ugyanez a mező tárgyilag fizikai testként tapasztalható, a fizikai testen keresztül pedig "a világ"-ként. Mindezek azonban nem különböznek egymástól. Ezért hirdették már az ősi látnokok: "Én is, ti is, minden ugyanaz, és ez minden, ami létezik."

Testünk nincs leválasztva a világegyetem anyagáról, mivel a kvantummechanika szintjén nincsenek éles elválasztó határok. Olyanok vagyunk, mint egy-egy lüktető, hullámzó, váltakozó, keringő, örvénylő, helyi kavargás a tágabb kvantummezőben. A tágabb kvantummező - a világegyetem - kitágított testünk.

Az emberi idegrendszer nemcsak tudatosítani képes saját kvantummezőjének energia- és információtartalmát, hanem - mivel az emberi tudat végtelenül hajlékony és rugalmas - képesek vagyunk tudatosan megváltoztatni annak a mezőnek az energia- és információtartalmát, amely életre kelti fizikai testünket. A saját kvantummechanikai testünk energia- és információtartalmát tudatosan megváltoztathatjuk, és ezzel kitágított testünk - környezetünk, a minket körülvevő világ - energia- és információtartalmát befolyásolhatjuk. Elérhetjük, hogy bizonyos, kívánt megvalósuljanak körülöttünk.

Az ilyen tudatos változtatás létrehozója a tudat két lényegi (benne rejlő) minősége: a figyelem és a szándék. A figyelem energiával telít, a szándék átalakít. Bármire fordítjuk a figyelmünket, az erősebben növekszik életünkben. Bármitől vonjuk el a figyelmünket, az sorvadni fog, szétesik és eltűnik. Másfelől a szándék előidézi az energia és információ átalakulását. A szándék kimunkálja a maga megvalósulását.

A szándék minősége a figyelem tárgyára vonatkozóan olyan eseménysorozatot szervez meg a térben és időben, amely a szándék megvalósulásához vezet, amennyiben a siker spirituális törvényeit alkalmazzuk, egyiket a másik után. Azért lehetséges ez, mert a szándék a figyelem támogató fénykörében korlátlan szervező erővé válik. Korlátlan szervező erő azt jelenti, hogy tér-idő események végtelen sorát képes szervezni egyszerre. Ennek a végtelen szervező erőnek a megnyilvánulását láthatjuk minden fűszálban, minden gyümölcsfa-virágzásban, testünk minden sejtjében - mindenben, ami él.

A Természet rendje szerint minden mindennel összefügg és kapcsolódik. A mormota előjön a földből és tudjuk, hogy, jön a tavasz. A madarak az év egy adott időszakában elrepülnek a kiválasztott irányba. A Természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek a Teremtés végső alapjairól.

Az emberi test szintén kiváló példa erre. Egy egyszerű sejtjében is hattrillió (a 6 után tizennyolc nulla - A szerk.) esemény zajlik másodpercenként, és - ugyanakkor számon kell tartania, hogy az összes többi sejtben ugyanakkor mi történik. Az emberi test muzsikálni tud, baktériumok ellen védekezni, nemzeni, költeményeket idézni és a csillagok mozgását figyelni ugyanakkor, mivel információmezőjének része a végtelen összefüggések mezője.

Az emberi faj idegrendszerére jellemző, hogy a tudatos szándékkal kezelni tudja a végtelen szervező erőt. A szándék az emberi fajban nincs merev energia- vagy információhálózathoz kötve. Végtelenül rugalmas. Más szóval: amíg nem erőszakoljuk meg a Természet egyéb törvényeit, szándékunkkal a szó szoros értelmében kezelni tudjuk a Természet törvényeit, álmaink és vágyaink teljesítése érdekében.

A kozmikus idegrendszert és annak végtelen szervező erejét szolgálatunkba állíthatjuk. Eljuthatunk a Teremtés végső alapjaihoz és elindíthatunk egy szándékot, és pusztán a szándék elindításával működésbe hozzuk a végtelen összefüggések mezőjét.

A szándék kialakítja az alapokat a tiszta lehetségesség - erőfeszítés és nehézségek nélküli - spontán kiáradásához, keresve az utat a megnyilvánulás nélküliből a megnyilvánulásra. Az egyetlen feltétel, hogy szándékainkkal az emberiség javát szolgáljuk. Ez azonban spontán módon megtörténik, ha a siker hét spirituális törvénye szerint élünk.

A szándék a vágy mögötti valóságos erő. A szándék önmagában nagyon erőteljes, mivel a szándék olyan vágy, amely mentes az eredményhez való görcsös kötődéstől. A vágy önmagában gyenge, mivel a legtöbb emberben a görcsös kötődés köti le a figyelmet. A szándék olyan vágy, amely szorosan kapcsolódik az összes többi törvényhez, de különösen a Siker hatodik spirituális törvényéhez, az Elkülönülés törvényéhez.

A szándék az elkülönüléssel együtt elvezet az életközpontú, jelenben élő tudatosságra. Az a leghatékonyabb, amikor jelenben élő tudatossággal cselekszünk. A szándék a jövőre irányul, de a figyelem a jelenre. Amíg a figyelem a jelenre irányul, a szándék a jövőben megvalósul, mivel a jövő a jelenben készül. A jelent úgy kell elfogadni, ahogy van. Elfogadni a jelent és szándékolni a jövőt. A jövő olyasvalami, ami elkülönült szándékkal mindig létrehozható, de sohasem a jelennel szemben harcolva.

A múlt, a jelen és a jövő mind a tudat tulajdonságai. A múlt gyűjtemény, emlék a jövő elővételezés, a jelen a tudatosság. Az idő tehát a gondolatok folyama. Mind a múlt, mind a jövő a képzeletben születik meg, csak a jelen a valós és örök, amely tudatos. A jelen a létező. A tér, idő, anyag és energia lehetőségeit tartalmazza. A lehetőségek örök mezője, amely absztrakt erőként tapasztalható, akár fény, akár hő, elektromosság, mágnesesség vagy gravitáció. Ezek az erők sem a múltban, sem a jövőben nincsenek, csakis a jelenben.

Ezeknek az absztrakt erőknek az értelmezése adja a konkrét jelenségek és formák tapasztalatát számunkra. Absztrakt erők felidézett értelmezései alkotják a múlt tapasztalatait, ugyanezen absztrakt erők elővételezett értelmezései alkotják a jövő képét. A figyelem tulajdonságai ezek a tudatban. Amikor ezek a minőségek felszabadulnak a múlt terheiből, a cselekedetek a jelenben a jövő megteremtésének termékeny talajává válnak.

A jelenben létrejött ilyen felszabadultság talaján a szándék (nagyszerű) katalizátorként működik az anyag, az energia és a téridő események keveréke számára, hogy bármi, amit akarunk, megvalósuljon.

Ha életközpontú, jelenben élő tudatossággal élünk, a képzelt akadályok - amelyek az észlelt akadályok több mint 90 százalékát teszik ki - szétesnek és eltűnnek. Az észlelt akadályok maradék 5-10 százaléka összpontosított szándékkal átalakítható lehetőségekké.

Az összpontosított szándék a figyelem olyan tulajdonsága, amely egyenesen és szilárdan a célra irányul. Az összpontosított szándék azt jelenti, hogy a figyelem olyan egyenesen irányul a kívánt végeredményre, amellyel eleve kizár minden akadályt, ami felemészthetné vagy szétzilálhatná a figyelem összpontosítását. A tudatból minden nehézség teljes körűen és maradéktalanul kiszorul. Az ember képes fenntartani rezdületlen nyugalmat, amíg nagyfokú elszánással adja át magát egy célnak. Ez az elkülönült tudat és ugyanakkor mégis összpontosított szándék hatalma.

Tanuljunk meg a szándék hatalmával élni, és akkor bármit megvalósíthatunk. Elérhetünk eredményeket erőfeszítéssel és igyekezettel is, de ennek ára van: a stressz, a szívroham és az immunrendszer egyre romló állapota. Sokkal bölcsebb a Szándék és vágy törvényének alábbi öt lépését tenni meg. Ha a vágyak megvalósításának érdekében ezt az öt lépést követjük, a szándékok önerejükből érnek célt.

1. Helyezkedjünk a Köztes térbe. Ez azt jelenti, hogy helyezkedjünk el lényünk azon középpontjában, ahol a gondolatok között egy foltnyi csend érezhető. Mélyedjünk el a csendben. Ez a Lét azon szintje, amely lényegi állapotunk.

2. Támaszkodjunk erre a Lét-állapotra, engedjük szabadon szándékainkat és vágyainkat. Amikor valóban a Köztes térben vagyunk, megszűnnek a gondolatok, a szándékok. Ezek csak a Köztes tér és a gondolatvilág határán élednek újra, amikor kezdünk visszatérni. Ekkor indítsuk útjára a szándékot. Ha több célkitűzésünk is van, leírhatjuk ezeket, és az elmélyedés előtt összpontosítsunk rájuk. Ha például sikeres karriert tűzünk magunk elé, ezzel a szándékkal mélyedjünk el, és a szándék halványan már ott lebeg tudatunkban. A szándékok és vágyak szabadon engedése a Köztes térben ezek elültetését jelenti a tiszta lehetségesség termékeny talajába. Kivirágzásukhoz már csak a megfelelő időszakot kell megvárni. A magokat nem kell kiásni, hogy vajon csíráznak-e, sem görcsösen kuporogni mellettük, hogy bontakoznak-e már. Egyszerűen el kell engedni őket.

3. Maradjunk saját autonómiánk állapotában. Ez azt jelenti, hogy valódi Önvalónk, szellemi lényünk tudatában kell élni, a tiszta lehetségesség mezőjével kapcsolódva. Nem a világ szemével kell mérlegelni magunkat, és ne befolyásoljon mások véleménye vagy bírálata. Ennek az autonóm állapotnak a megőrzéséhez segít, ha nem beszélünk vágyainkról, senkivel nem osztjuk meg ezeket, hacsak nem pontosan ugyanazok a vágyak élnek a másik emberben, mint bennünk és szorosan összetartozunk.

4. Ne áhítozzunk a végeredményre. Adjuk fel a speciális eredményhez való görcsös kötődést és éljünk a bizonytalanság vállalásának bölcsességében. Ez azt jelenti, hogy élvezzünk minden pillanatot az élet nagy utazása során, még ha nem is tudjuk a végeredményt.

5. Hagyjuk, hogy a részleteket a világegyetem hordozza. A Köztes térben elengedett szándékaink és vágyaink a végtelen szervező erő körébe kerültek. Bízzunk abban, hogy ez a szándékainkat az utolsó részletig megszervezi számunkra.

Gondoljunk arra, hogy valódi természetünk szerint a tiszta szellemi létbe tartozunk. Szellem-tudatunkat minden élethelyzetben ébren őrizzük. Finoman (erőltetés nélkül) engedjük útjukra vágyainkat és a világegyetem a részleteket megoldja számunkra.

A SZÁNDÉK ÉS VÁGY TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Szándék és vágy törvényét:

1. Valamennyi vágyamat listába foglalom. Ezt a listát magammal viszem mindenüvé. Átolvasom, mielőtt csendbe és meditációba merülök. Átolvasom, mielőtt este elalszom. Átolvasom, amint felébredek reggelenként.

2. Vágyaim e listáját elengedem és átadom a Teremtés méhébe, bízva abban, hogy amikor a dolgok toporogni látszanak, annak oka van, és hogy a kozmikus terv erősebben dolgozik értem, mint azt valaha is gondolnám.

3. Minden cselekedetem során megmaradok a jelenben élő tudatosság gyakorlásában. Eleve kizárok minden akadályt, ami felemészthetné vagy szétzilálhatná, hogy a jelen pillanatra összpontosítsam a figyelmemet. Elfogadom a jelent úgy, ahogyan van, és legmélyebb, legkedvesebb szándékaimmal és vágyaimmal formálom a jövőt.

HATODIK FEJEZET

Az Elkülönülés törvénye

Az elkülönülésben rejlik a bizonytalanság vállalásának bölcsessége... a bizonytalanság vállalásának bölcsessége pedig a múltból és az ismertből - a múltból hozott körülmények börtönéből - történő szabadulás kulcsa.

Azáltal, hogy készségesek vagyunk az ismeretlenbe, a lehetőségek teljes körének mezőjébe lépni, átadjuk magunkat a világegyetem szimfóniáját vezénylő teremtő gondolatnak.

Mint ahogy két arany madár bensőséges összetartozásban egyazon fán fészkel, úgy lakik egyazon testben az én és az Önvaló. Az előbbi eszi az élet fájának édes és fanyar gyümölcseit, miközben az utóbbi elkülönülve szemlélődik.

Mundaka Upanishad

Az élet hatodik spirituális törvénye az Elkülönülés törvénye. Ez a törvény azt mondja ki, hogy a fizikai világegyetemben bármi megszerezéséhez, fel kell hagyni az utána való sóvárgással. Ez nem jelenti, hogy fel kell adni a szándékot a vágy megvalósítására. A szándékot ne adjuk fel és ne szűnjünk meg vágyakozni. Az eredményhez való görcsös kötődést kell feladni.

Ez hatalmas erejű lépés. Az eredményhez való görcsös kötődés feladásának pillanata, és egyidejűleg az összpontosított, de az eredménytől magát elkülönítő szándék együttesen megteremti a vágy beteljesülését. Bármit kívánunk, az elkülönüléssel megszerezhető, mivel az elkülönülés a valódi Önvalónk hatalmába vetett, kételkedés nélküli hitből jön létre.

A másik oldalról a görcsös kötődés a félelem és a bizonytalanság terméke, és a biztonságérzet igénye a valódi Önvaló nem ismeréséből fakad. A gazdagság, a bőség vagy a fizikai világban bármi más forrása az Önvaló. Az Önvaló az a tudat, amely minden igény beteljesítésének módját (mélyről) ismeri. Minden egyéb csupán jelkép: az autók, a házak, a bankjegyek, a ruhák, a repülőgépek. A jelképek tünékenyek; ahogy jöttek, úgy el is tűnnek. A jelképek kergetése olyan, mint a tényleges terület helyett a térképre telepedni. Szorongást hoz létre, és úgy ér véget, hogy kongó ürességérzetet hagy maga után, mivel az ember valódi Önvalóját annak puszta jelképeivel helyettesíti.

A görcsös kötődés a tudat nyomorából fakad, mivel mindig puszta jelképekre irányul. Az elkülönülés a tudati gazdagság megfelelője, mivel az elkülönüléssel a teremtés szabadsága jár együtt. Csak az elkülönült részvételből fakad öröm és derű. Ezt követően a gazdagság jelképei már spontán módon és erőfeszítés nélkül előkerülnek. Elkülönülés nélkül a reménytelenség, a tehetetlenség, a földi igények, a primitív érdekek, a néma kétségbeesés és a komolyság rabjai vagyunk - ezek a tudati nyomor és a mindennapi, középszerű lét ismertetőjegyei.

A valódi tudati gazdagság: képesség arra, hogy elérjünk bármit, amit akarunk, bármikor és a legkevesebb erőfeszítéssel. E tapasztalat erejében bele kell gyökereznünk a bizonytalanság vállalásának bölcsességébe. Ebben megtaláljuk a szabadságot bárminek a létrehozására, amit csak akarunk.

Az emberek folyton a biztonságot keresik, a biztonság keresése azonban rendkívül illékony. Még a pénzhez való görcsös kötődés is a bizonytalanságérzet jele. Mondhatná valaki: "Ha lenne x millió dollárom, biztonságban érezném magam. Anyagilag független lennék, s akkor aztán mindazt megvalósítanám, amit mindig is szerettem volna." Ez azonban sohasem történik meg. Soha.

Azok, akik a biztonságot keresik, egy életen át nem találják meg. Mindig is megfoghatatlan és illékony marad, mert a biztonság sohasem a pénzből önmagából fakad. A pénzhez való görcsös kötődés mindig bizonytalanságérzést teremt, függetlenül attól, mennyi pénze van az embernek a bankban. Valójában éppen a leggazdagabbak között vannak a legszorongóbbak.

A biztonság keresése illúzió. Az ősi, bölcs hagyományban az egész kérdés megoldását a bizonytalanság vállalásának bölcsességében látják. Ez azt jelenti, hogy a biztonság és bizonyosság keresése tulajdonképpen az ismerthez való görcsös kötődés. De hát mi az ismert? A múltunk az ismert. Az ismert nem egyéb, mint a múltból hozott berögződések börtöne. Ebben nincs fejlődés, egyáltalán semmi. Márpedig ahol nincs fejlődés, ott toporgás, tespedés, szétesés, zűrzavar és hanyatlás van.

A bizonytalanság vállalása másfelől a tiszta alkotóerő és szabadság termékeny talaja. A bizonytalanság vállalása azt jelenti, hogy létünk minden pillanatában az ismeretlenbe lépünk. Az ismeretlen a lehetőségek teljes körének mezője, mindig friss, mindig új, és folyamatosan nyitott az új megnyilvánulások teremtésére. A bizonytalanság és az ismeretlenbe lépés vállalása nélkül az élet csupán a túlhaladott múlt elcsépelt ismétlődése. A múlt áldozatává válik az ember, és mai gyötrője a tegnapból áthozott önmaga.

A biztos tudáshoz való görcsös kötődésről lemondva az ismeretlenbe lépünk, és a lehetőségek teljes körének mezőjébe jutunk. Ha készek vagyunk az ismeretlen mezőjébe lépni, akkor a bizonytalanság vállalásának bölcsessége fog élni bennünk. Életünk minden pillanata titokzatos, izgalmas kalandot fog tartogatni. Az életet szórakoztatónak tapasztaljuk, bűvös, ünnepélyes, élénk és felemelő pillanatok sorának.

Minden nap meglepő újdonságok elébe nézünk, amik a lehetőségek teljes körének mezőjében adódhatnak. Amikor a bizonytalanságot tapasztaljuk, a helyes úton járunk - ne adjuk fel. Nincs szükségünk a lezárt és merev elképzelésekre abban, hogy mit teszünk a jövő héten vagy a következő évben. Hiszen ha teljesen világos elképzelésünk van arról, hogy mi várható, és mereven ragaszkodunk ehhez, akkor kizárjuk a lehetőségek teljességének körét.

A lehetőségek teljes körének mezőjét a végtelen összefüggés jellemzi. Ebben a mezőben végtelen tér-idő eseménysor szerveződhet a szándékolt végeredmény megteremtésére. Ha azonban görcsösen kötődünk, a szándék merev gondolatok közé zárul, elveszíti a lehetőségek mezőjében eleve benne rejlő rugalmasságot, alkotóerőt és spontaneitást. A görcsös kötődéssel a vágy végtelen rugalmasságát és hajlékonyságát merev keretbe szorítjuk, amely megzavarja a teremtés teljes folyamatát.

Az Elkülönülés törvénye nincs ellentmondásban a Szándék és vágy törvényével - a célkitűzéssel. Mindenképpen legyen egy adott irányú szándékunk, legyen célkitűzésünk. De a kiindulási pont és a cél között a lehetőségek végtelen variációi adódnak. Ha a bizonytalanságot vállaljuk, bármely pillanatban irányt változtathatunk, amikor valami vonzóbbat vagy egy magasabb eszményt láttunk meg. Kevésbé valószínű, hogy ráerőszakolunk megoldásokat a problémákra, ami lehetővé teszi, hogy éberen figyeljünk a lehetőségekre.

Az Elkülönülés törvénye meglendíti a fejlődés egész folyamatát. Ha megértjük e törvényt, többé nem érzünk késztetést a megoldások erőltetésére. Ha egy probléma megoldását erőltetjük, csak újabb problémákat hozunk létre. Ha azonban a bizonytalanságra irányítjuk figyelmünket, és nyugodtan szemlélve várjuk, hogy a megoldás felmerüljön a kaotikus kavargásból, akkor az, ami felkínálkozik, mesés és izgalmas.

Ez az éberen figyelő állapot, ugrásra készség a jelenben, a bizonytalanság mezőjében találkozik szándékunkkal és célunkkal, és képessé tesz arra, hogy megragadjuk a lehetőséget. Mi a lehetőség? Életünk minden problémájában jelen van. Az élet minden egyes problémája valami nagyobb jóra szóló lehetőség. Ha egyszer megérezzük ezt, a lehetőségek teljes köre kitárul - és csupa titok, csoda, élmény és kaland lesz az élet.

Úgy kell tekinteni életünk minden gondjára, mint valami nagyobb jóra indító lehetőségre. Úgy tudunk éberek maradni a lehetőségek észrevételére, ha a bizonytalanság bölcsességét vállaljuk. Amikor készek vagyunk a lehetőséggel találkozni, a megoldás spontán módon megjelenik.

Ezt hívják az emberek "jó szerencsének". A szerencse szó félreértés, mert itt tulajdonképpen éber készenállás és a lehetőségek találkozásáról van szó. Amikor a kettő összetalálkozik a káosz éber szemlélésével, felmerül a megoldás és elindul a jó kibontakozása, számunkra és mindazok számára, akikkel kapcsolatban állunk. Ez a siker pontos receptje és ennek alapja az Elkülönülés törvénye.

AZ ELKÜLÖNÜLÉS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben az Elkülönülés törvényét:

1. Ma az elkülönülés alapállásába helyezkedem. Saját magamat és a körülöttem élőket szabadon engedem, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Nem erőltetem (mereven) az elképzelésemet arról, hogyan kellene a dolgoknak lenniük. Nem erőltetem a problémák megoldását, mert az csak új problémákat teremtene. Mindenben elkülönült alapállással veszek részt.

2. Ma vállalom a bizonytalanságot, mint tapasztalatom lényegi alkotórészét. Azáltal, hogy kész vagyok vállalni a bizonytalanságot, a megoldások spontán módon születnek a problémákra, kibukkannak a zűrzavarból és káoszból. Minél nagyobbnak látszik a bizonytalanság, annál nagyobb biztonságban érzem magam, mivel a bizonytalanság a szabadsághoz vezető út. A bizonytalanság vállalásának bölcsességében meglelem biztonságomat.

3. Belépek a lehetőségek teljes körének mezőjébe és kezdem átélni azt a nagyszerű érzést, hogy folytonosan a választási lehetőségek végtelen köre kínálkozik. Amikor belépek a lehetőségek teljes körének mezőjébe, az élet minden pillanatát szórakoztatónak, izgalmasnak, bűvösnek és titokzatosnak tapasztalom.

HETEDIK FEJEZET

A "Dharma", avagy az Élet céljának törvénye

Mindenki életének célja van... páratlan ajándékot vagy különleges értéket adni másoknak.

Amikor ezt a páratlan értéket mások szolgálatába állítjuk, elragadtatást és hatalmas szellemi örömet tapasztalunk, amely minden célon túl a végső cél.

Amikor dolgozol, fuvola vagy, melyek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.

...És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Kahlil Gibran: A próféta

Az élet hetedik spirituális törvénye a Dharma törvénye. Dharma szanszkrit szó, amely "az élet céljá"-t jelenti. A Dharma törvénye azt mondja ki, hogy fizikai formában kell megnyilvánulnunk, hogy célunkat betöltsük. A tiszta lehetségesség mezője isteni a maga lényegében, és isteni emberi formát ölt, hogy célját betöltse.

E törvény szerint páratlan érték és páratlan út áll rendelkezésre a cél beteljesítéséhez. Van valami, amire az egyes ember a kerek világon bárki másnál különb módon képes. Minden egyedülálló érték és annak egyedülálló érvényre jutása szintén páratlan igény. Amikor ezek az igények az érték alkotó kifejeződésében összeilleszkednek, a szikrából kipattan a bőség. Értékeink igényeket betöltő kibontakozása határtalan bőséget és gazdagságot teremt.

Ha egészen kezdettől ezzel a gondolattal bocsátunk útjukra gyermekeket, láthatóvá válik életükön a hatás. Én megtettem ezt a saját gyermekeimmel. Újra és újra elmondtam nekik, hogy nem véletlenül vagyunk itt, és mindegyikünknek fel kell fedeznie a célját a maga számára. Négy éves koruk óta hallják ezt. Megtanítottam őket meditálni is körülbelül ugyanabban a korukban, és elmondtam nekik: "Azt akarom, hogy soha ne aggódjatok a megélhetésetek miatt. Ha képtelenek lesztek eltartani magatokat, amikor felnőtök, gondoskodom rólatok, ne aggódjatok. Nem akarom hogy az iskolai előmenetel, a minél magasabb osztályzat elérése és a legjobb intézetbe bejutás kösse le a figyelmeteket. Amire igazán szeretném ráirányítani a figyelmeteket, az az, hogy kérdezzétek meg magatokat, hogyan tudnátok szolgálni az emberiséget, és hogy melyek a páratlan értékeitek. Hiszen olyan egyedülálló értékeitek vannak, amelyek másnak nincsenek, és olyan sajátos utatok ezeknek az értékeknek a kibontakoztatásához, amely másokéval nem hasonlítható." Felhagytak a legjobb iskolákba törekvéssel, a legmagasabb osztályzatok megszerzésére törekvéssel, és már a főiskolán páratlanul önellátóak lettek anyagilag, mivel arra összpontosítattak, hogy mit kell itt adniuk. Ez hát a Dharma törvénye.

A Dharma törvényének három eleme van. Az első arról szól, hogy valamennyiünk hivatása itt a saját valódi Önvalójának felfedezése. Felfedezni magunkban, hogy a valódi Önvalónk szellemi, hogy lényegében szellemi létezők vagyunk, akiknek fizikai formában kell megnyilvánulniuk. Nem emberi lények vagyunk, akiknek olykor szellemi tapasztalataik vannak, hanem fordítva: szellemi lények, akiknek olykor emberi tapasztalataik vannak.

Valamennyien azért vagyunk itt, hogy felfedezzük felsőbbrendű énünket vagy szellemi Önvalónkat. Ez a Dharma törvényének első beteljesítése. Meg kell találnunk a magunk számára a bensőnkben rejlő embrionális istenit, amely meg akar születni, hogy kifejezésre jusson rajtunk isteni voltunk.

A Dharma törvényének második eleme: egyedülálló értékeink kibontakoztatása. A Dharma törvénye szerint minden emberi lény rendelkezik páratlan értékkel. Olyan értékkel, amelynek páratlansága a kibontakozásakor nyilvánvalóvá válik, s amilyen senki másnak nincs. Ez azt jelenti, hogy van valami, amit megvalósíthatunk, és ehhez a megvalósításhoz van egy út, amely különb, mint bárkié ezen a földön. Amikor ezt véghezvisszük, eltűnik számunkra az idő. Ennek az egyedülálló értéknek vagy értékeknek a kibontakozása időtlen tudatállapotba visz el.

A Dharma törvényének harmadik eleme az emberiség szolgálata. Szolgálnunk kell embertársainkat és megkérdezni önmagunkat: "Hogyan segíthetnék (másoknak)? Hogyan segíthetnék mindazoknak, akik kapcsolatba kerülnek velem?" Amikor az egyedülálló érték kibontakoztatása és az emberiség szolgálata összekapcsolódik, az a Dharma törvényének beteljesítése. Saját szellemiségünk birtokában, a tiszta lehetőség mezőjének megtapasztalásával nincs többé semmi, ami elérhetetlen lenne, hiszen ezzel a bőség valódi útjára jutottunk el.

Ez nem múló gazdagság, hanem állandó, mivel egyedülálló értékünkből és ennek kibontakoztatásából következik, és abból az elszántságból, amellyel az embertársaink szolgálatára állunk, ahova is a "Mi értelme számomra?" kérdés helyett feltett "Hogyan segíthetnék?" kérdéssel jutunk el.

A "Mi értelme számomra?" kérdés az én belső párbeszéde. A "Hogyan segíthetnék?" kérdés a szellem belső párbeszéde. A szellem a tudat azon területe, amelyen megtapasztaljuk egyetemességünket. Azáltal, hogy a belső párbeszéd a "Mi értelme számomra?" kérdés felől a "Hogyan segíthetnék?" kérdésfeltevés felé mozdul, automatikusan túllépünk az énen, a szellem területe felé. A szellem területéhez közeledésre egyfelől a meditáció a legalkalmasabb út. Másfelől csupán azáltal, hogy a belső párbeszéd a "Hogyan segíthetnék?" kérdésfeltevés felé mozdul, szintén megközelítjük a szellemet, azt a tudatterületet, ahol az egyetemességünket tapasztaljuk meg.

Ha a Dharma törvényét teljesen be akarjuk tölteni, meg kell hoznunk néhány elhatározást.

Az első: Szellemi gyakorlatokkal az énem mögötti felsőbbrendű Önvalómat keresem.

A második: Fel akarom fedezni egyedülálló értékeimet. Ezeket megtalálva jól fogom érezni magamat, hiszen az öröm akkor tör fel, amikor az időtlen tudatba lépek be. Ez pedig a boldogság állapotában következik be.

A harmadik: Meg akarom kérdezni magamat, hogyan tudom a legmegfelelőbben szolgálni az emberiséget. Válaszolni akarok erre a kérdésre, és a választ gyakorlatra váltani. Használni akarom egyedülálló értékeimet embertársaim szolgálatára - az ő igényeik betöltését teszem vágyammá, hogy segítsek és szolgáljak másokat.

Ülj le és készíts listát az alábbi két kérdésre adott válaszokból Az egyik kérdés önmagadhoz: Ha a pénz nem lenne probléma, és a világon az összes pénz és korlátlan idő rendelkezésedre állna, mit tennél? Ha ugyanazt tennéd, mint amit jelenleg, akkor a dharma életfolyamában élsz, mivel az alapvető vágyad határozza meg az életedet. Páratlan értéked kibontakoztatásában élsz. Majd tedd fel önmagadnak a másik kérdést is: Hogyan tudnám a legmegfelelőbben szolgálni az emberiséget? Válaszolj a kérdésre és a választ ültesd át a gyakorlatba.

Fedezd fel isteni lényegedet, találd meg egyedülálló értékedet, szolgáld vele az emberiséget, és előteremtheted mindazt a gazdagságot, amit csak akarsz. Amikor az alkotó kibontakozás az embertársak igényeivel találkozik, akkor a gazdagság spontán módon árad a megnyilvánulás nélküliből a megnyilvánulások világába, a szellem világából a forma világába. Az isteni csodálatos kifejeződésének tapasztaljuk meg ekkor az életünket - nem csak időnként, hanem folyamatosan. Megismerjük az igazi örömet és a siker igazi értelmét - saját szellemünk elragadtatott örömét.

A DHARMA TÖRVÉNYÉNEK AVAGY AZ ÉLET CÉLJÁNAK ALKALMAZÁSA

Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Dharma törvényét:

1. Ma szeretettel gondozom az embrionális istenit, amely lelkem mélyén rejtőzik. Figyelek a bennem rejlő szellemre, amely testemet és gondolatvilágomat egyaránt élteti. Tudatosítom, hogy milyen mély nyugalom van a szívemben. Ápolom az időhöz kötött tapasztalat mélyén rejlő időtlen és örök Lét tudatát.

2. Listát készítek egyedülálló értékeimről, majd mindarról, amit szeretnék megtenni ezek kibontakoztatása során. Amikor kivirágzanak egyedi értékeim és az emberiség szolgálatában használom ezeket, eltűnik az idő, és bőség árad az életembe éppúgy, mint mások életébe.

3. Naponta megkérdezem magamat: "Hogyan szolgálhatnék?" és "Hogyan segíthetnék?" A válaszok ezekre a kérdésekre, segítenek abban, hogy szeretettel szolgáljam embertársaimat.

Összefoglalás
és következtetés

Isten gondolatait akarom ismerni... a többi csak részletkérdés.

Albert Einstein

Az egyetemes értelem mindent kézben tart, úgy, ahogy az a galaxisok billióin lenyűgöző pontossággal és tétovázás nélküli intelligenciával megmutatkozik. Az egyetemes intelligencia végső és legfelső fokú, és a lét minden porcikáját áthatja a legkisebbtől a legnagyobbig, az atomoktól a világegyetemig. Minden élő ennek az intelligenciának a kifejeződése, és ez az intelligencia a Hét spirituális törvény által hat.

Ha az emberi test bármely sejtjét megnézzük, működésében ezeknek a törvényeknek a megnyilvánulásai láthatók. Minden sejt, akár gyomor-, akár szív- vagy agysejt, a Tiszta lehetségesség törvényében született. A DNS tökéletes példa a tiszta lehetségességre, valójában a tiszta lehetségesség anyagi kifejeződése. Minden sejtben ugyanaz a DNS hat, de különféle módokon, hogy megfeleljen az adott sejt sajátos feladatának.

Minden sejt működése ugyanakkor az Adás törvényét is tükrözi. Egy sejt akkor él és egészséges, amikor egyensúlyban, kiegyensúlyozott állapotban van. Ez a teljesség és harmónia egy állapota, amelyet állandó adással és befogadással tart fenn. Minden sejt minden más sejtet támogat és táplál, és viszont is: az összes többi sejttől kap és befogad. A sejt mindig dinamikus áramlásban van, ez sohasem szakad meg. Valójában az áramlás, (az anyagcsere) a sejt életének lényege. A sejt csak úgy képes kapni, hogy ad, tehát folyamatosan lüktet.

A Karma törvénye tökéletesen érvényesül minden sejtben, mivel a legmegfelelőbb módon beépül intelligenciájába és a legmegfelelőbb módon válaszol minden felmerülő helyzetre.

A Legkisebb erőfeszítés törvénye szintén tökéletesen érvényesül a test minden sejtjében: csendes hatékonysággal, nyugodt éberséggel működik.

A Szándék és vágy törvényével a Természet intelligenciájának végtelen szervező ereje támogatja minden sejt minden szándékát. Még egy olyan egyszerű szándék is, mint egy cukormolekula anyagcseréje, események összehangolt sorát váltja ki a testben, ahol e cukormolekula tiszta alkotó energiává történő átalakításához adott pillanatokban a hormonok pontos mennyiségét kell kiválasztani.

Természetesen minden sejt működésében kifejeződik az Elkülönülés törvénye. Elkülönül szándékainak eredményétől. Nem botladozik és nem akadozik, mivel életközpontú, jelenben élő tudatossággal működik.

Minden sejt kifejezi a Dharma törvényét is. Minden sejtnek fel kell fedeznie saját forrását, a magasabb rendű valóját, szolgálnia kell társait és kibontakoztatnia sajátos értékeit. A szív, a gyomor és az immunrendszer sejtjeinek mind a magasabb rendű valóságban van a forrása, a tiszta lehetségesség mezőjében. Mivel közvetlenül kapcsolódnak az egyetemes idegközponthoz, erőfeszítés nélküli könnyedséggel és időtlen tudatállapotban juttathatják kifejezésre egyedi, páratlan értékeiket. Csak ezeknek az értékeknek a kibontakoztatásával őrizhetik meg saját egységüket is és a test egységét is. Az emberi test minden sejtjének belső párbeszéde így kezdődik: "Hogyan segíthetnék?" A szív sejtjei segíteni akarnak az immunrendszer sejtjeinek, azok a gyomor és a tüdő sejtjeinek, az agysejtek pedig mindegyikre figyelnek és segítenek. Az emberi test minden sejtjének egyazon szerepe van: segíteni minden más sejtnek.

Saját testünk sejtjeinek viselkedését látva megfigyelhetjük a Hét szellemi törvény legnagyszerűbb és hatékony kifejeződését. Ez a természet intelligenciájának zsenialitása. Ezek Isten gondolatai - a többi csak részletkérdés.

Az élet hét spirituális törvénye hatalmas erőket jelent, amelyekkel önmagunk mesterévé válhatunk. Ha figyelmünket ezekre összpontosítjuk és a könyvben leírt gyakorlati útmutatásokat követjük, azt látjuk majd, hogy bármit akarunk, valóra válik; minden gazdagság, pénz és siker, amit csak kívánunk. Azt is megtapasztaljuk majd, hogy az élet egyre örömtelibb és minden tekintetben bővelkedő lesz, mivel ezek a törvények az élet szellemi törvényei is, amelyek az életet egyre tartalmasabbá teszik.

Mindennapi életünkben e törvény alkalmazására természetes támpontok vannak, amelyek segítenek nem megfeledkezni róluk. A Tiszta lehetségesség törvénye a csendben, a meditációval, az ítélkezés-mentességgel, a természet közelségével tapasztalható meg. Az Adás törvénye életre kelti a Tiszta lehetségesség törvényét. Ebben az az alapelv érvényesül, hogy amit kívánunk, azt meg kell tanulnunk adni. Ez a módszer a Tiszta lehetségesség törvényének életre keltéséhez. Ha gazdagságot keresünk, adjuk a gazdagságot, ha pénzt, akkor azt adjuk, ha szeretetet, nagyrabecsülést és befolyást, akkor szeretetet, nagyrabecsülést és befolyást adjunk.

Az Adás törvényének megélésével életre keltjük a Karma törvényét. Jótékony karmát teremtünk, amely az élet minden dolgát megkönnyíti. Észrevesszük, hogy nem kell mérhetetlen erőfeszítést szánnunk vágyaink teljesítésére. Ez automatikusan elvezet a Legkisebb erőfeszítés törvényének megértéséhez. Amikor a vágyaink könnyen és erőfeszítés nélkül teljesülnek, spontán módon megértjük a Szándék és vágy törvényét. A vágyak erőfeszítés nélküli teljesülése könnyűvé teszi az Elkülönülés törvényének gyakorlását.

Végül, ahogy a fenti törvényeket mind kezdjük megérteni, figyelmünk az élet igazi céljára összpontosul, és ez a kérdés a Dharma törvényéhez vezet el. E törvény alkalmazásával, páratlan értékeink kibontakoztatásával és embertársaink szükségének betöltésével kezdjük megteremteni azt, amit akarunk, bármikor és bárhol, amikor csak akarjuk. Gondtalanná és örömtelivé válik életünk, a korlátlan szeretet bontakozik ki belőle.

Utazók vagyunk egy kozmikus utazásban - csillagpor, amely a végtelenség örvénylésében kavarog. Az élet örök. Az élet kifejeződései azonban tünékenyek, elsuhanóak, mulandóak. Gautama Buddha, a buddhizmus alapítója egyszer azt mondta:

Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,

A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,

Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,

Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.

Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban. Ha gondoskodásban, tisztaszívűségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára. És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot.