Gondolatébresztõ képek
Ted Andrews:
Az aura érzékelése c. könyvébõl
Az emberi aura
Az aura minden irányból körülveszi a testet, háromdimenziós, és egészséges ember esetében tojás alakú. Az alakja, a mérete, a színei és a színek tisztasága meghatározott jelentéssel bírnak az ember fizikai, érzelmi, mentális és spirituális állapotát illetõen
A fényudvar
Az õsi misztikusok és a mesterek
mûvészi ábrázolásánál megszokott a fej körüli dicsfény. Az aura kisugárzása itt
észlelhetõ a legkönnyebben. Minél egészségesebb az ember, minél spirituálisabb,
annál erõsebb a testbõl kiáradó fénysugárzás. A fényudvart gyakran tekintik a
spirituális megvilágosultság jelének
Az aurát gyengítõ tényezõk: 1. Rossz étrend 2. A testmozgás hiánya 3. A friss levegõ hiánya 4. A pihenés hiánya 5. Stressz 6. Alkohol 7. Kábítószerek 8. Dohányzás 9. Negatív szokások 10. Helytelen pszichikai |
Gyenge Erõs aura- aura- kisugárzás kisugárzás |
Minél erõsebb és vibrálóbb az
aura, az ember annál egészségesebb, annál kevésbé hat rá külsõ erõ.
Valódi spirituális lényegünk
|
ISTENI MONÁDIKUS ATMÁNI BUDDHIKUS MENTÁLIS ASZTRÁLIS |
Valódi lényegünk fokozaton-ként lelassítja vibrációintenzi-tását, hogy egyesülni tudjon fizikai hordozójával, a testtel, anélkül, hogy elégetné azt. Ezek a fokozatok azok a finom testek, energiasávok, amelyek úgy helyezkednek el egymás körül, hogy minél teljesebben egyesüljenek a fejlõdõ fizikai testtel. A tudat a fogamzás pillanatától fogva növekvõ intenzitással kötõdik a fizikai testhez. |
FINOM TESTEK (A fizikai testet körül-vevõ és azzal kölcsönösen egymásba hatoló energiasávok) |
A finom testek, mint az aura részei
A fizikai test energiakisugárzásai
Sokféle energiatér veszi körül a fizikai testet, és sugárzik belõle. Többek között fény-, elektromos, hõ-, hang-, mágneses és elektromágneses energiaterek. Ezek tudományosan mérhetõk, és segítenek megmutatni, hogy az emberi test energiarendszer.
Aurák kölcsönhatása útján keletkezõ energiacsere
|
FEJTETÕ (KORONA) (tobozmirigy) SZEMÖLDÖK (hipofízis) TOROK (pajzsmirigy) SZÍV (csecsemõmirigy) NAPFONAT (mellékvesék) LÉP (mellékvesék, lép és máj) GYÖKÉR vagy ALAP (here és petefészek) |
|
A csakrarendszer
A csakrák közvetítik a testen belüli, a testbe belépõ és a testbõl kilépõ energiákat. Elõsegítik a fizikai, az érzelmi, a mentális és a spirituális mûködésünkhöz szükséges energia elosztását. A hét fõ csakrán a legélénkebb az elektromágneses aktivitás az aurán belül. A kezek és lábak képeznek további nagyobb aktivitású pontokat. Ezek környékén könnyebben észlelhetõk a finom auraenergiák.
Védekezzünk a lecsapolás ellen
Ez a pozíció lezárja energiakörünket. A hüvelyk- és mutatóujjunk vagy a hüvelyk- és a többi ujjunk összeérintésével, lábaink bokánál történõ keresztezésével megakadályozzuk, hogy az energiánkat leszívják.
Az aura erõsítése és védelme
Mantra minták
1. OM
Az Om a legerõsebbnek tartott mantra valamennyi között. Az egyiptomi Amen megfelelõje, és valójában az isteni Logosz neve. Az Om szanszkrit szó, és az életnek azt a szikráját jelenti, amely a fizikai életbe zárt isteni rész.
Az Om kiejtésének és intonációjának sok száz módja van, és mindegyik a maga sajátos módján hat az aurára. Ha az "O"-t hangsúlyozzuk és hosszasan mondjuk, akkor a mások és a magunk aurájára hatunk, míg ha az "M" dúdoló hangját nyújtjuk meg, az egész hatás sokkal beljebb keletkezik.
Amikor kimondjuk az Om-ot, azt kell látnunk, hogy felülemelkedünk a fizikai lét uralmán. El kell képzelni, hogy korlátozó és hátráltató gondolatformáink leárnyékolódnak. Látnunk kell, hogy az aura megtisztul a felhalmozódott energiahulladékoktól. Az Om az istenivel való kapcsolat hangja, és mint ilyen, az energiák felszabadításának az eszköze. Tisztító, teremtõ, az újat felszabadító ereje van, hogy továbbléphessünk az energia magasabb megnyilvánulásai felé.
Az Om figyelemfelhívás is. Kiegyenlíti és megszilárdítja az aurateret, összerendezi a finom testek részecskéit. Minden energiánk válaszol erre a hangra. Ha ezek az energiák összhangban vannak, akkor könnyebben helyreállítható az egészség, és eredményesebb a meditáció.
Az Om egyik változata az AUM (Ah-Oh-mm). Ez a forma elõsegíti az aura elképzelését, és lehetõvé teszi, hogy gondolataink kristálytisztává váljanak. Annak a megerõsítésére, hogy energiáink a csúcson vannak, és egyre nõnek, mintha a legfontosabb szinten mondanánk magunknak, hogy "Úgy legyen!" Az Aum az auratér gyengeségeinek és lyukainak a kijavítását is elõsegíti.
Az Om kántálása alatt képzeletben vetítsük a testünkre a mantra szanszkrit betûinek a képét (ahogyan az ábrán látható).
A szanszkrit Om erõsíti az aurát
Képzeljük el, amint a szimbólum megformálódik a felsõtestünkön, majd belégzés közben elménkben és testünkben hangtalanul szólaltassuk meg az Omot. Érezzük a jelet vibrálni és erõsödni. A kilégzésnél hangosan mondjuk ki, hogy Om. Lássuk és érezzük, ahogy a szimbólum kristálytiszta, ragyogó energiaáramokat bocsát ki magából, amelyek megtöltik és megerõsítik az egész aurateret. 10-15 percig végezzük a vizualizációt, és tapasztalni fogjuk, hogy energiatartalékaink megnövekedtek. Az idegen energiákkal kevésbé fogunk ütközni, amikor találkozunk velük.
2. OM MANI PADME HUM (Ohm-mah-ni-pad-me-hum)
A mantra szó szerinti fordítása "a lótusz ékköve". Egyike a legnépszerûbb mantráknak, és jónéhány értelme és jelentése van. Kven Jin kínai istennõ energiáival kapcsolja össze a néphit.
Kven Jin az a Keletnek, ami Szûz Mária a Nyugatnak. A gyermekek védelmezõje és gyógyítója. Amikor a legenda szerint elérte a megvilágosodást, és emelkedni kezdett a Földrõl az ég felé, egyszer csak emberi kiáltást hallott, és inkább visszafordult, hogy az emberiséget gyámolítsa. A könyörületesség és a gyermekek kínai istennõje. Azt is állítja a legenda, hogy bármilyen erõszakot meg tud akadályozni, bárki ellen irányuljon is, és a démonok légiói sem tudnak ártani neki.
Ez a mantra oltalmazó erõként mûködik az aurában. Erõsíti az összes energiatartalékot, megakadályozza az energialeszívást, hogy az embert kihasználják. Különösen hatékony védelmet nyújt ez a mantra, ha magas érzelmi töltésû helyzetekkel vagy helyekkel kell szembenéznünk, ahol az indulatok elszabadulására lehet számítani. Kellõképpen megerõsíti az aurát mások fizikai vagy egyéb támadásaival szemben.
A mantra hat szótagja aktiválja az energiákat, hogy az aurában felhalmozott hulladékot tiszta erõvé változtassák. Egyensúlyt teremt az érzelmekben, és elõsegíti a test gyógyulását.
OM - Ez a létezés és a hang teljessége, a hívó jel. A mantra e részének a megszólaltatásával kapcsolatot létesíthetünk saját auraterünk és Kven Jiné között.
MANI - Szó szerinti jelentése "ékkõ", olyan anyagtalanságot jelöl, amely minden ártásnal és változásnak ellenáll. Az elmén belüli legmagasabb értékeket, a megvilágosodástól kísért együttérzést és szeretetet jelképezi. Ahogy a drágakõ megszünteti a szegénységet, úgy segíti a mantrának ez a szótagja megtisztítani az aurát a disszonáns energiáktól.
PADME - Szó szerinti jelentése "lótusz", a spirituális kibontakozás és az aurán belüli finomabb energiák ébredésének szimbóluma. A kiejtéskor keletkezõ hang segít eltávolítani azokat energiahulladékokat, amelyek bemocskolják az aurateret. Hatására ki tudjuk szûrni és társítani tudjuk õket a hozzájuk tartozó körülményekkel. Összhangot teremt az aurában.
HUM - Ez a hang önmagában lefordíthatatlan. Amíg az Om a végtelen hangja bennünk és a világegyetemben, addig a Hum a végest képviseli a végtelenben. Az auratér potenciálját jelenti. Érzékennyé tesz a körülöttünk lévõ energiák iránt, és tudatosítja bennünk, hogy ezek hogyan hatnak ránk. Képessé tesz rá, hogy érzékeljük a fizikai aurát, és elõsegíti benne a harmóniát, miáltal nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy energiarendszerként mûködünk.
Lazítsunk, mint az elsõ mantránál. Csukjuk be a szemünket, és a belégzés alatt hangtalanul mondjuk magunkban a mantrát. Majd amint kilégzünk, ejtsük ki hangosan, hallhatóan, szótagonként. Alakítsuk ki a megfelelõ ritmust, hagyjuk, hogy hasson ránk. Tudatosuljon bennünk, hogy amikor ezt a mantrát alkalmazzuk, minden alkalommal auránk ereje és védettsége növekszik.
Richard Bach:
Jonathan Livingston, a sirály
Az igazi Sirálynak, Jonathannak,
aki ott él mindannyiunkban.
Simóné Avarosy Éva fordítása
I. RÉSZ
Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegõn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre - ezernyi mohón ügyeskedõ sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.
De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegõben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csõrét, és azon erõlködött, hogy szárnyát szûk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szûkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.
A sirályok tudvalevõleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.
Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát - lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.
A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerûbb repülést megtanulja - azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.
Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerû a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.
Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegõben. Siklása nem a szokásos módon végzõdött, nem a lábát elõrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erõsen aggódni kezdtek.
- Miért, Jon, de hát miért? - sopánkodott az édesanyja. - Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!
- Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegõben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerûen tudnom kell.
- Figyelj rám, Jonathan - mondta édesapja békülékenyen. - Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.
Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.
Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévõ éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Idõfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!
Nem sok idõbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt, messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult.
A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességrõl, mint akár a leggyorsabb sirály, aki valaha is élt.
Háromszáz méteren teljes erejébõl csapkodni kezdett a szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtapasztalta, miért nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt száztíz kilométerre gyorsult, ennél a sebességnél, ha a szárnyával fölfelé akar csapni, labilissá válik.
Valahányszor megkísérelte, mindig ez történt. Pedig óvatos volt, minden tudását összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az uralmat a repülés fölött.
Felemelkedett háromszáz méterre. Elõbb teljes erejébõl egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment fûggõleges zuhanásba. Ekkor azonban mindig, újra és újra, a bal szárnya, amivel felfelé akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült, átesett a jobb szárnya, ettõl visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb dugóhúzóban, lefelé.
Azt a bizonyos fölfelé csapást képtelen volt elég óvatosan csinálni. Tízszer is megpróbálta, és mind a tízszer, ahogy túllépte a száztíz kilométert, irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.
A megoldás csak az lehet, gondolta végül, minden pihéjébõl csepegve, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyát - nyolcvan kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan szárnnyal zuhanni.
Hatszáz méteren megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csõre egyenesen lefelé mutatott, s attól a pillanattól, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyát teljesen kiterjesztette és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erõfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi sirályvilágrekordot állított fel!
Hanem a diadal rövid életû volt. Abban a pillanatban amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: száznegyven kilométeres sebességgel úgy érte, mint a dinamit. Jonathan sirály a levegõben felrobbant, és becsapódott a kõkemény tengerbe.
Amikor magához tért, már rég besötétedett. Holdfényben lebegett az óceánon. Két szárnya egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban nehezedett rá a kudarc tudata. Az a bizonytalan érzése volt, legjobb lenne, ha lehúzná ez a súly lehúzná, le a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek.
Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belsõ hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a saját lényem. Ha arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésrõl, több eszem lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid számyam volna, mint a sólyomnak, és hal helyett egereken élnék. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem az egész õrültséget. Haza kell repülnöm a rajhoz, és meg kell elégednem azzal, hogy az vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály.
A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A sirály helye éjjel a parton van. Márpedig, fogadta meg, ettõl a pillanattól kezdve õ rendes sirály. Mindenkinek így lesz a jobb.
Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízbõl, és a part felé repült. Most azért hasznára válik, amit az erõkímélõ alacsonyan repülésrõl megtanult.
De mégsem, gondolta aztán. Szakítottam az eddigi életmódommal, semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, akár a többi, úgy is fogok repülni, ahogyan õk. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre, erõsebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé.
Most, hogy eldöntötte, pontosan olyan lesz, mint a Raj bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz az erõhöz, amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerõ próbálkozás, és nem lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és csak repülni a sötétben, a part fényei felé.
Sötét van! - kondult a hang intõen. - A sirályok sohasem repülnek sötétben!
De Jonathan most nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez, tûnõdött. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes...
Le a légbõl! Sirály sose repül sötétben! Ha arra szántak volna, hogy sötétben repülj, bagolyszemed lenne! Az agyad térképszerúen rögzítene! Kurta volna a szárnyad, mint a sólyomé!
És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a levegõben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmai sajgása, elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak.
Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnya!
Ez a megoldás! Milcsoda hülye voltam! Icipici szárnyacska - az kell nekem! Behúzom a szárnyam legnagyobb részét, kizárólag a végével repülök! Kurta szárnyakkal!
Felemelkedett a bakacsin tenger fölött hatszáz méterre. Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát törzséhez simította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette a levegõnek, s így ment át zuhanásba.
A süvöltés fülsiketítõvé erõsödött. Száztíz kilométer, száznegyven, százkilencven - és még egyre gyorsult. A szárnyát tépõ erõ most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt távolról sem olyan kemény, mint elõzõleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehetõ elcsavarásával könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott, mint holdfényben szürkéllõ ágyúgolyó.
Szemét az éles széltõl védve keskeny résnyire zárta, és határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem, vajon akkor a sebesség...?
Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítõ széláram. De egy csepp bûntudatot sem érzett, hogy a magamagának tett fogadalmát megszegte. Az efféle fogadalom csak az olyan sirályokat köti, akik megelégednek a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítõt kapott abból, mit jelent kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásokra.
Napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Ezerötszáz méterrõl a halászbárkák apró pöttyöknek látszottak csak a sima kék víztükrön, a reggelizõ raj pedig örvénylõ porszemek halvány felhõcskéjének.
Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörûségtõl, büszke volt, hogy sikerült a félelmen úrrá lennie. Aztán természetes mozdulattal behúzta a szárnyát, kinyújtotta kurta, szögbe állított szárnyvégeit, és zuhanni kezdett a tenger felé. Ezerkétszáz méteren elérte a végsebességet. A szembe száguldó levegõ hangból sûrûsödött, tömör, kemény fallá vált, aminek ellenében nem lehetett tovább gyorsulni. Függõlegesen zuhant lefelé, háromszáznegyven kilométeres sebességgel. Nyelt egy nagyot, hiszen tudta, hogy ha a szárnya nem lenne behúzva, ezzel a sebeséggel millió parányi sirálymorzsára robbanna szét. De a sebesség erõ volt, a sebesség öröm volt, a sebesség maga volt a boldogság.
Háromszáz méteren megkezdte a kivételt a zuhanásból. Szárnyvégei sivítottak és borzolódtak a hatalmas áramlásban, a bárka és a sirályraj megbillent és meteorsebességgel növekedett, pontosan az õ pályáján.
Nem tudott megállni; azt sem tudta, ilyen sebességgel hogyan kellene fordulni.
Az összeütközés: azonnali halál.
Így aztán behunyta a szemét.
Ezen a reggelen, közvetlenül napfelkelte után végül is az történt, hogy Livingston sirály háromszáznegyven kilométeres sebességgel, csukott szemmel, süvöltõ tollakkal átszáguldott a reggelizõ rajon, pontosan a közepén. A Szerencse Sirálya ez egyszer lemosolygott rá, és nem történt katasztrófa.
Amikor a csõrét az ég felé emelte, még mindig kétszázhuszonöt kilométerrel vágtatott. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra kinyújtotta a szárnyát, a halászbárka parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz méterrel alatta.
Diadalérzés fogta el. Végsebesség! Hogy egy sirály óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguldjon! Ez valóságos frontáttörés, a raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal új korszak kezdõdött Jonathan sirály számára. Kirepült magányos gyakorló légterébe. Ketezernégyszáz méteren felkészült a zuhanáshoz, behúzta a szárnyát, és nekilfogott felfedezni, hogyan is kellene fordulni.
Rájött, hogy ha egyetlen szárnyvégtollát csak egy centire kimozdítja, félelmetesen gyors, nagy ívû forduló az eredmény. Mielõtt azonban ezt megtanulta volna, azt tapasztalta, hogy ha ilyen nagy sebességgel több tollát mozdítja, pörögni kezd, mint a puskagolyó... és Jonathan a világ minden sirálya közül elsõként mûrepült.
Aznap nem vesztegette az idejét arra, hogy szóba elegyedjen a többi sirállyal, repült egyfolytában napnyugtáig. Felfedezte a bukfencet, a vezetett orsót, a dobott orsót, a háton dugóhúzót, a bukófordulót, a legyezõfordulót.
Amikor Jonathan sirály visszatért a partra a rajhoz, késõ éjszaka volt már. Szédelgett, és ólmos fáradtságot érzett. Mégis, ahogy a leszálláshoz besiklott, széles jókedvében levágott egy bukfencet, majd egy dobott orsó után ért földet. Ha meghallják az Áttörés hírét, gondolta, odalesznek örömükben. Mennyivel érdekesebb lesz mostantól a világ! Ahelyett, hogy egyhangúan ide-oda caplatnánk a bárkákhoz, értelme lesz az életünknek! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból, kitûnõ, értelmes, ügyes lényekké válhatunk. Szabadok leszünk! Megtanulhatunk repülni!
Az elkövetkezendõ évek szinte zúgtak és izzottak az ígéretességükben.
A sirályok a Tanácsgyûlésben gubbasztottak, amikor Jonathan leszállt. Úgy tûnt, már jó ideje együtt van a raj. Valóban, vártak valamire.
-Jonathan Livingston sirály - mondta a Vén -, állj a Középpontba! - A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb megszégyenítést vagy a legnagyobb megtiszteltetést jelentette. A tisztelet jeléül a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani. Hát persze, gondolta Jonathan, a rajreggeli; hiszen látták az Áttörést! De nekem nem kell semmiféle tisztelet. Nem vágyom én arra, hogy vezér legyek. Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetõséget, amely kitárult elõttünk. Elõrelépett.
-Jonathan Livingston sirály - szólt a Vén -, állj a Középpontba a Szégyen jeléül, hogy sirálytársaid láthassanak!
Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. A Szégyen jeléül álljon a Középpontba? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik! Tévedes, szörnyû tévedés!
-...elvetemült felelõtlenségéért - hallotta a komoran ünnepélyes hangot -, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait...
Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kitaszítják a sirályok közösségébõl, magányos életre kárhoztatják, számûzik a Távoli Szirtekre.
-...egy napon megtanulod majd, Jonathan Livingston sirály, hogy nem érdemes felelõtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg, csupán annyit tudhatunk, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk, s ezáltal addig éljünk, ameddig élni bírunk egyáltalán.
Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyûléssel. De Jonathan felemelte a szavát. - Felelõtlenség? - kiáltotta. - Testvéreim! Kiben lakozhat nagyobb felelõsségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet értelmét, magasabb céljait, és követi õket? Ezer évig halfejekért törtük magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk - azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy megmutassam, mire jöttem rá...
A Raj akárha kõbõl lenne.
- A testvériségnek vége - zúgták a sirályok kórusban, s egy madárként ünnepélyesen befedték a fülüket és hátat fordítottak Jonathannak.
Jonathan sirály élete hátralevõ napjait egyedül töltötte. Messzi elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata volt csupán: nem a magány, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk váró nagyszerû élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak vele.
Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy áramvonalassá formált testének nagy sebességû zuhanásával két-három méterrel a felszín alatt ügyeskedõ, ritka és jóízû halakat kaphat ki a vízbõl. Már nem szorult halászbárkákra és kenyérdarabkákra, hogy ne haljon éhen. Megtanult a levegõben aludni éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától napkeltéig vagy százötven kilométernyi utakat tett meg. Ugyanezzel a belsõ irányítással átrepült sûrû tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük emelkedjék, a vakítóan tiszta égre... Mindezt olyankor, amikor a többi sirály a földön gubbaszt, és mit sem látva a ködön és az esõn túl. Jonathan azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be, a szárazföld fölé, ahol finom bogarakat csemegézhet.
Amirõl egykor azt remélte, hogy az egész raj osztályrésze lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel az õ gondolataiból eltûnt az unalom, a félelem és a harag, Jonathan élete hosszú és boldog volt.
A két sirály este érkezett, mikor Jonathan éppen békésen, magányosan siklott szeretett égboltján. Ahogyan a két szárnyvége mellett feltûntek, olyan tiszták voltak, mint a csillagok sugarai. Fény áradt belõlük, biztatóan derengett az éjszakai légben. De a legnagyszerûbb az volt, ahogyan nyugodt biztonsággal repültek. Pontosan tartották a mintegy kétcentis távközt jobbra-balra tõle.
Jonathan hang nélkül vizsgáztatni kezdte õkét. Soha sirály ilyen vizsgát nem tett. Ívbe görbítette a szárnyát, lelassult, az átesési sebességnél alig egy-két kilométerrel többre. A két fénylõ madár simán lassult vele, szárnyvég szárnyvég mellett. Tudták, hogyan kell lassan repülni.
Törzse mellé szorította hát a szárnyát, orsóba pördült, és átment százkilencven kilométeres zuhanásba. Együtt hasították vele a levegõt, hibátlan kötelékben.
Ebbõl a sebességbõl Jonathan hosszú, függõleges vezetett orsóval ívelt föl. Együtt pörögtek vele, s közben mosolyogtak.
Visszatért a rendes helyzetbe, és jó darabig hallgatagon repült. - No, jó - szólalt meg végül. - Kik vagytok?
- A te Rajodból valók vagyunk, Jonathan. A testvéreid. - A szavak határozottan, mégis lágyan hulltak. - Azért jöttünk, hogy följebb emelkedj. Hogy hazavigyünk.
- Nekem nincs otthonom. Rajom sincs. Kitaszított vagyok. És most a Nagy Hegyi Szél legtetején repülünk. Még vagy száz méter, de annál följebb én nem jutok ezzel a vén testtel.
- Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát már kijártál, eljött az ideje, hogy nekikezdj egy másiknak.
Mintha egész életén ez a pillanat fénylett volna át, hirtelen oly világossá vált minden Jonathan sirály elõtt. Igazuk van. Képes rá, hogy följebb emelkedjen, és itt az ideje, hogy hazatérjen.
Még egyszer, utoljára körülpillantott. Az égen és a gyönyörû, ezüstös fényben úszó vidéken, ahol oly sokat tanult.
- Készen vagyok - mondta végül.
És
Jonathan Livingston sirály a két, csillagként ragyogó madárral emelkedni
kezdett, és velük együtt eltûnt a mélyfekete égbolton.
II. RÉSZ
Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot abban a pillanatban, amikor éppen azon van, hogy belerepül.
Ahogyan most a Földrõl érkezett, a felhõk fölött, szoros kötelékben két csillogó kísérõjével, látta, hogy immár az õ teste is ugyanúgy ragyog, mint az övék. Valójában az az ifjú Jonathan sirály repül itt, aki mindig is ott élt aranyfényû szemében. De a külseje megváltozott.
Sirálytest ez is, semmi kétség. Csakhogy sokkal jobban repül, mint a régi valaha is. Ezzel, gondolta, fele annyi erõvel kétszer akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban!
Tolla vakító fehér, szárnya oly tökéletesen sima, mintha ezüstbõl csiszolták volna. Elragadtatva kezdett ismerkedni vele, erõt vinni a gyönyörû, új szárnyba.
Négyszáz kilométernél érezte, hogy közeledik a vízszintes sebesség határához. Ötszázharmincnál úgy vélte, most olyan gyorsan repül, ahogy csak kitelik tõle, és kissé csalódott volt. Az új test lehetõségeinek is van hát határa. Bár korábbi vízszintes repülési rekordjainál jóval többre képes, mégiscsak van korlát, amit csak nagy erõfeszítéssel lehetne ledönteni. A mennyben, gondolta Jonathan, nem volna szabad korlátoknak lenniük.
A felhõk foszladoztak, kísérõi átkiáltott hozzá: - Jó leszállást, Jonathan! - és levegõvé váltak.
Tenger fölött repült, csipkés partvonal felé. Néhány sirály - nagyon kevesen voltak - vitorlázgatott a sziklákon keletkezõ feláramlásban. Távolabb, északnak, a horizonton még egy párat látott repülni. Új látvány, új gondolatok, új kérdések. Miért van itt ilyen kevés sirály? A mennyországnak hemzsegnie kellene a sirályoktól! És miért lettem hirtelen ilyen fáradt? Úgy hírlik, a mennybéli sirályok sohasem fáradnak el, soha nem alszanak.
Hol is hallotta csak ezt? Földi életének emléke rohamosan halványodott. A Föld valamilyen hely, ahol sokat tanult. Igen. De a részletek elmosódtak. Küzdelem az élelemért, kitaszítottság - ilyesmi rémlett róla.
A mintegy tucatnyi sirály a parttól eléje repült, de egyetlen szót sem szóltak. Érezte csupán, hogy üdvözlik, és hogy itthon van. Nagy nap volt ez, de pirkadatára már nem emlékezett.
A part felé fordult, hogy leszálljon. Néhány centire a homoktól fékezett, csapott egyet-kettõt a szárnyával, majd könnyed mozdulattal lehuppant. A többi sirály is leszállt, de egyikük sem mozdította ehhez egyetlen tollpihéjét sem. Kiterjesztett, fényes szárnyukkal szembefordultak a széllel, aztán valahogyan megváltoztatták tollaik ívét, s mozgásuk pontosan abban a pillanatban szûnt meg, amikor lábuk talajt ért. Szép manõver, de Jonathan egyszerûen túl fáradt volt hozzá, hogy most rögtön megpróbálja. Ott, a parton állva, szó nélkül álomba merült.
A következõ napokban Jonathan belátta, hogy itt megint csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésrõl, mint amennyit elhagyott életében megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak, mint õ. Mindegyikük számára létük legfontosabb célja volt, hogy tökéletességre vigyék azt, amit a legjobban szerettek: a repülést. Nagyszerû madarak voltak. Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegõben, bonyolult mûrepülõ-figurákat próbálgattak.
Jonathan hosszú idõre megfeledkezett a világról, amelybõl jött. Ahol a raj él, amelynek tagjai makacsul nem akarnak tudomást venni a repülés örömérõl, hanem örökkön-örökké csak arra használják a szárnyukat, hogy a zsákmányra ráleljenek és megverekedjenek érte. Hébe-hóba egy pillanatra mégis felvillant benne az emlékük.
Eszébe jutottak azon a reggelen is, amikor az oktatójával repült, és egy sor, törzshöz húzott szárnnyal végzett dobott orsó után a parton pihentek.
- Hol van mindenki, Sullivan? - kérdezte hangtalanul. Már tökéletesen használta az egyszerû telepatikus módszert, amellyel itt a sirályok, rikoltozás és vijjogás nélkül, megértették egymást. - Miért nem vagyunk többen? Ahonnan én jöttem, ott...
-...sirályok ezrei éltek. Tudom - Sullivan megrázta a fejét. - Szerintem erre az egyetlen magyarázat az, Jonathan, hogy te olyan madár vagy, amilyen millió között egy ha akad. Legtöbbünk nagyon lassan jutott el idáig. Egyik világból a másikba kerültünk, olyanokba, amelyek csaknem pontosan azonosak voltak az elõzõkkel. És mi rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt az sem, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad arról, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a rajban szerzett hatalomnál? Ezer életet, Jon, vagy tízezret! És újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökéletesség. Majd megint száz kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökéletességet elérni és továbbadni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következõ világunk, hogy mit tanultunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következõ világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küzdesz majd.
Kiterjesztette a szárnyát, a szélbe fordult. - De neked, Jon - mondta -, egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérhess ide.
Máris a levegõben voltak megint. Gyakorolni kezdtek. A vezetett orsót nehéz kötelékben repülni. Amikor háton repült, Jonathannak fordítva kellett gondolkodnia, szárnyát ellentétesen ívelnie, mégpedig tökéletes összhangban az oktatójával.
- Próbáljuk még egyszer - ismételgette Sullivan -, csináljuk újra. - Végre elhangzott a dicséret: -Jó. - És nekifogtak, hogy Jonathan megtanulja a kötelék-elõrebukfencet.
Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést gyakorolták éppen, együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek. Jonathan összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki, úgy hírlett, hamarosan elemelkedik ebbõl a világból.
- Chiang... - szólította meg félénken.
Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. - Tessék, fiacskám. - A kor, ahelyett, hogy elgyengítette volna, szívósabbá tette a Vént. Akárkit túlrepült a Rajban, olyan repülõfigurákat tudott, amilyeneket a többiek még éppen csak kapiskáltak.
- Chiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?
A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. - Megint egyszer tanulsz, Jonathan sirály - felelte.
-Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy mennyország, nem létezik?
- Nem, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem valamiféle hely, nem is valamilyen idõ. A mennyország az jelent: tökéletes. - Egy percre elhallgatott. - Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?
- Én... engem boldoggá tesz a sebesség - Jonathan meglepõdött. Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.
- Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy, ahová igyekszel.
Anélkül, hogy többet szólt volna, Chiang eltûnt, és szemvillanás múlva vagy huszonöt méterrel odébb, a vízparton jelent meg. Majd ismét eltûnt, és ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. - Mókás, nem? - mondta.
Jonathan elképedt 929i817j . Nyomban megfeledkezett a mennyországról. - Hogy csinálod ezt? Milyen érzés? És milyen messzire tudsz így eljutni?
- Bárhová és bármikor, ahogy kívánom - felelte a Vén. - Jártam mindenütt és minden idõben, amit csak el tudok képzelni. - Pillantása elkalandozott, messzi ki a tengerre. - Különös dolog ez. Azok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig, akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni igyekezzenek, bárhová rögvest elérkeznek. Ne feledd, Jonathan, a mennyország se nem valamely hely, se nem valamilyen idõ. A helynek és az idõnek semmi, de semmi jelentõsége nincsen. A mennyország az...
- Engem is meg tudsz tanítani így repülni? - Jonathan égett a vágytól az újabb, ismeretlen tudás után.
- Hogyne, ha igazán akarod.
- Igazán akarom. Mikor kezdhetjük?
- Akár rögtön, ha kívánod.
- Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni - mondta Jonathan, és a szeme különös fénnyel égett. - Mondd, mit kell tennem.
Chiang lassan beszélt, közben erõsen figyelte a fiatalabb sirályt. - Hogy olyan sebesen szállj, mint a gondolat, akárhová, ami csak létezik - mondta -, azt azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg is érkeztél...
A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse magát többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva harmine centi, és a teljesítménye berajzolható a térképbe. A fortély mindössze annyi: tudnia kell, hogy valódi természete szerint mint egy tökéletes, íratlan szám, egyidejûleg él térben és idõben, mindenütt és mindenkor.
Jonathan elszántan nekilátott a feladatnak. Próbálta nap nap után, reggeltõl estig. És minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit sem mozdult odébb.
- Hagyd a hitet! - szólt rá idõnként Chiang. - Korábban, a repülésben sem hinned kellett, hanem meg kellett értened, hogyan csináld.. Most is így van. Láss neki újra...
Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt szemmel koncentrált, Jonathan villanásszerûen rájött, mirõl beszélt Chiang. - Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a lehetõségeim határtalanok! - Hirtelen nagyon boldog lett.
-Jó! - mondta Chiang, s hangjában diadal csendült.
Jonathan kinyitotta a szemét. Ismeretlen, elhagyott tengerparton álltak a Vénnel - a fák lenyúltak a vízig, sárga ikernap rótta pályáját fölöttük.
- Hát rájöttél végre - mondta Chiang -, de az irányítást még gyakorolnod kell...
Jonathan bámult. - Hol vagyunk?
A Vént, tökéletesen hidegen hagyta a különös környezet, ügyet sem vetett rá. - Láthatod, valami bolygón - válaszolta -, ahol zöld az ég, és a napja egy ikercsillag.
Jonathan nagyot rikoltott örömében. Most rikoltott elõször, mióta a Földet elhagyta. - HÁT MEGY!
- Persze, hogy megy, Jon - mondta Chiang. - Minden megy, ha tudod, mit teszel. Ami pedig az irányítást illeti...
Mire visszatértek, besötétedett. A többi sirály aranyos szemében tisztelettel nézte Jonathant. Hiszen látták, hogyan tûnt el a helyrõl, melyen oly sokáig mintha legyökerezett volna.
Egy perc sem telt bele, s nem állta tovább, hogy lelkesen ünneplik. - De hát én csak egy jövevény vagyok köztetek! Épp hogy csak nekifogtam! Nekem kell tanulnom tõletek!
- Ki tudja, Jon! - szólt a közelben álldogáló Sullivan. - Tízezer éve nem láttam sirályt, aki ennyire szikrányit se félt volna a tanulástól. - A Raj elnémult. Jonathan zavarában fészkelõdni kezdett.
- Ha gondolod, most már foglalkozhatunk az idõvel - mondta Chiang. - Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövõben is. Ha az is megy, akkor aztán készen állsz majd rá, hogy elkezdd a legnehezebbet, a leghatalmasabbat, a legnagyobb mókát. Készen leszel felemelkedni, hogy megtudd, mi is valójában a jóság és a szeretet.
Eltelt egy hónap, vagyis egy idõszak, ami mintha egy hónap lett volna. Jonathan félelmetes iramban fejlõdött. Már korábban, a megismerés szokott útján is sokat tanult, most pedig, magának a Vénnek kiváltságos növendékeként, úgy szívta magába az új ismereteket, mint valami áramvonalas, tollas komputer.
De elkövetkezett a nap, amikor Chiang eltûnt. Csendes kis beszédet tartott a köréje gyûlt sirályoknak. Mind ott volt. Intette õket, hogy tanuljanak szüntelenül, gyakoroljanak és törekedjenek rá, hogy az élet egészének tökéletes, láthatatlan lényegébõl mind többet és többet ismerjenek meg. Ahogyan szólt, tollai egyre fényesedtek, míg végül olyan erõvel ragyogtak, hogy a sirályok szeme káprázott bele.
-Jonathan - mondta ekkor a Vén, és ezek voltak az utolsó szavai -, fejlõdj tovább a szeretetben!
Mire a sirályok látása kitisztult, Chiang már nem volt sehol.
Múltak a napok, és Jonathan idõrõl idõre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha annak, amit most itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudta volna, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élete! Álldogált a homokban, és tûnõdött. Vajon most akad-e ott sirály, aki küzdene érte, hogy áttörje a megszokás korlátait? Hogy megismerje, mi a repülés értelme, azonfelül, hogy repülve lehet eljutni a halászbárkákhoz, szánalmas morzsákért? Talán van is valaki, akit kiközösítettek, mert a raj színe elõtt kimondta az igazat. És minél elõbbre haladt jósággyakorlataiban, minél jobban igyekezett megismerni a szeretet természetét, Jonathan annál inkább vágyott vissza a Földre. Noha múltja nagyobbrészt magányosan telt, Jonathan sirály oktatónak született. Benne úgy nyilvánult meg a szeretet, hogy érezte: a felismert igazságból át kell adnia valamit másnak is, egy sirálynak, aki csak a lehetõségre vár, hogy õ is megismerhesse.
A gondolat-sebességû repülésben immár jártas és a többiek a fejlõdését istápolgató Sullivannak kételyei voltak.
-Jon, téged kitaszítottak. Mibõl gondolod, hogy egykori sirálytársaid bármelyike most hallgatna rád? lsmered a közmondást, a nagy igazságot: Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül. Ott, ahonnan te jöttél, a sirályok lent állnak a földön, rikácsolnak, vagdalkoznak egymással. Ezer kilométerekre vannak a mennytõl - és te azt mondod, meg akarod nekik mutatni, onnan a mélybõl, ahol ácsorognak! De Jon, hiszen azok a saját szárnyvégükig se látnak el! Maradj te csak itt. Segíts az itteni újoncoknak, akik már elég magasra jutottak ahhoz, hogy megértsék, amit mondani akarsz nekik. - Egy percre elhallgatott, aztán megkérdezte: - És mi lett volna, ha Chiang visszatér az õ egykori világába? Vajon hol lennél akkor te ma?
Ez az utolsó szempont meggyõzõen hangzott. Sullivannak igaza van. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül.
Jonathan hát maradt. Oktatta az újonnan érkezõket. Éles eszük volt, gyorsan haladtak. Nyugtalanító érzése azonban vissza-visszatért. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Földön is lehetnek sirályok, akik képesek lennének tanulni. Mennyivel elõbbre járna maga is, ha Chiang a számûzetése idején jön el hozzá!
- Vissza kell mennem, Sully - mondta végül is. - A növendékeid nagyszerûen csinálják a dolgukat. Segítenek neked az újakat oktatni.
Sullivan sóhajtott egy nagyot, de nem vitatkozott tovább. - Azt hiszem, hiányozni fogsz nekem, Jonathan. - mindössze ennyit mondott.
- Szégyelld magad, Sully! - felelte Jonathan szemrehányóan. - Ne beszélj butaságokat! Hát mit gyakorolunk mi itt nap mint nap? Ha a barátságunk olyan dolgoktól függene, mint tér meg az idõ, akkor ha végre sikerül legyõznünk a teret és idõt, egyben szétrombolnánk a testvériségünket is! De hát, ha legyõzzük a teret, nem marad más, csak az Itt. S ha legyõzzük az idõt, marad a Most. Nem gondolod, hogy az Itt és a Most közepén találkozhatunk néha-néha?
Sullivan sirály akarva-akaratlanul, elnevette magát. - Te, te szédült madár - mondta szeretettel. - Ha egyáltalán valaki képes rá, hogy egy amolyan a földhözragadtaknak megmutassa, hogyan láthat át ezer kilométereket, hát az Jonathan Livingston sirály lesz. - Lehorgadt a feje, a homokra bámult. - Isten veled, Jonathan, kedves barátom.
- Isten veled, Sully. Találkozunk mi még. -Jonathan képzeletében más idõk partjainak nagy sirályrajai jelentek meg. A tapasztalat adta biztonsággal tudta, hogy lénye nem csontok és tollak halmaza, hanem a szabadság és a repülés határtalan tökéletessége.
Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta, hogy soha még raj sirállyal nem bánt el még keményebben és igazságtalanabbul, mint az õ raja vele.
Nem érdekel, mit mondanak, gondolta és forrt benne a méreg, amint elhomályosuló szemmel repült egyre tovább, a Távoli Szirtek felé. Repülni annyival, de annyival többet jelenthetne, mint csak csapkodni a szárnyunkkal, hogy eljussunk egyik helyrõl a másikra! Arra akár egy... egy... szúnyog is képes! Egyetlen kis vidám orsó a Vén körül, és máris kiközösítettek. Hát teljesen vakok ezek? Tényleg nem értik? Képtelenek végiggondolni, milyen gyönyörû lenne, ha valóban megtanulnánk repülni?
Nem érdekel, mit gondolnak. Majd én megmutatom nekik, mi az, hogy repülés! Hát Törvényenkívüli leszek, ha így akarják. És úgy, de úgy meg fogják bánni...
A hangot belül, a saját fejében hallotta meg. Noha nagyon halk volt, a fiatal sirály úgy meglepõdött, hogy megingott, és csusszant egyet a levegõben.
- Ne ítéld el õket, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön a nap, amikor õk is megértik, amit te már tudsz. Bocsáss meg nekik, és segíts, hogy megérthessék.
Szárnya végétõl alig pár centire a világ legragyogóbb sirálya repült. Anélkül, hogy egyetlen tollát mozdította volna, könnyedén siklott együtt vele, holott Fletcher csaknem a tõle telhetõ végsebességgel repült.
Az ifjú madár egy pillanatra teljesen elvesztette a fejét.
- Mi történik itt? Megõrültem? Meghaltam volna? Mi ez?
Választ keresõ, ijedt gondolataiban halkan, megnyugtatóan hangzott fel a kérdés: - Fletcher Lynd sirály, akarsz-e repülni?
- IGEN, REPÜLNI AKAROK!
- Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy megbocsáss a rajnak, tanulj, és egy napon majd visszatérj hozzájuk, és segíts õket is megtanítani?
Ennek a nagyszerû, csodálatosan repülõ lénynek nem lehet hazudni. Mit számít most, akármilyen büszke vagy sértõdött madár Fletcher sirály.
- Igen - felelte alig hallhatóan.
- Akkor
hát, Fletch - mondta a fénylõ lény melegen - kezdjük azzal, hogyan is kell
vízszintes repülni...
III. RÉSZ
Jonathan lassan, figyelmesen körözött a Távoli Szirtek fölött. Ez a csiszolatlan ifú Fletcher sirály tökéletes repülõnövendéknek bizonyult. Erõs volt, könnyed, fürgén mozgott a levegõben. De ami ennél is több, a legfontosabb: csillapíthatatlan vágy élt benne, hogy megtanuljon repülni.
Ebben a percben érkezett éppen, zuhanásból jött, kétszáznegyven kilométeres sebességgel, szürke csíkként süvített el oktatója mellett. Éles szögben felfelé vágódott, tizenhat szögletû, emelkedõ vezetett orsóra akarta hasznosítani a sebességét, közben hangosan számolta a szögleteket:
- ...nyolc... kilenc... tíz... nézd-Jonathan-elmegy-a-sebesség... tizenegy... tiszta-szöglet-legyen-mint-a-tiéd... tizenkettõ... de-az-istennek-se-megy-úgy... tizenhárom... most-ez-a-három... sebesség... tize... juuuj!
Azt, hogy Fletcher a tetõponton átesett, még súlyosbította hogy tajtékzott a dühtõl. Hanyatt esett, majd egy durva mozdulattal hátondugóba, amibõl végül vagy harminc méterrel oktatójának magassága alatt jött ki. Szaporán kapkodta a levegõt.
- Csak pocsékolod az idõdet, Jonathan! Bamba vagyok! Ostoba! Próbálhatom, ahányszor csak akarom, sose fog sikerülni!
Jonathan sirály lenézett Fletcherre és bólintott. - Addig nem is, amíg ilyen keményen rántod föl. A bevitelnél hatvan kilométerórát vesztesz! Finoman, Fletcher! Határozottan, de finoman, ahogy mutattam, emlékszel?
Lemerült a fiatal sirályhoz. - Gyere, csináljuk együtt, kötelékben. És figyelj a felvételre. Lágyan, könnyedén visszük be.
Három hónap múlva Jonathannak már hat újabb növendéke is volt. Mind Kitaszított, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új eszméje: a repülés öröméért repülni.
Mégis, könnyebb volt számukra a nagy tudást igénylõ repölõfigurákat elsajátítani, mint a bennük rejlõ értelmet felfogni.
- Valójában mindannyian a Nagy Sirály gondolatát testesítjük meg, a korlátlan szabadság eszméjét - magyarázta nekik Jonathan esténként, ahogy a parton álldogáltak -, és az, hogy pontosan, tisztán repülünk, egy lépés valódi énünk kifejezése felé. Mindazt, ami ebben korlátozna, le kell küzdenünk. Ezért gyakoroljuk a nagy sebességû repülést, de a lassút is, ezért mûrepülünk...
...és az egész napi repüléstõl kimerült növendékei eközben sorra elszundítottak. Szívesen repülték a gyakorlatokat, szerették a sebességet, izgalmas volt a dolog, és csillapította a minden leckével növekvõ tudásvágyukat. De egyetlenegy, még Fletcher sirály sem jutott el odáig, hogy elhiggye: a gondolat röpte ugyanolyan valóság lehet, mint a szél hátán szárnyalni.
- Egész testetek, egyik szárnyvégetektõl a másikig - mondta máskor Jonathan -, a gondolatok látható formája. Rázzátok le a gondolat láncait, és lehullanak a test láncai is... - De akárhogyan fogott is neki, a sirályok szép mesének vélték csupán, amit mondott, annál pedig nagyobb szükségük volt az alvásra.
Alig egy hónappal késõbb Jonathan közölte, eljött az ideje hogy visszatérnjenek a rajhoz.
- Nem készültünk fel még rá! - tiltakozott Henry Calvin sirály. - Nem akarnak minket! Kitaszítottak vagyunk! Miért térnénk vissza oda, ahol senkinek sem kellünk?
- Szabadságunkban áll oda menni, ahová akarunk, és olyanoknak lennünk, amilyenek vagyunk - felelte Jonathan, azzal felemelkedett a homokról és keletnek fordult, a táj felé, amely a raj otthona volt.
Növendékei gyötrõdve tétováztak. A Raj Törvénye, hogy a Kitaszított soha nem térhet vissza, és a Törvényt tízezer éve egyszer sem törték meg. A Törvény így szólt: Maradj! Jonathan azt mondta: Jöjj! És Jonathan eddigre már jó egy kilométert megtett a víz fölött. Ha még sokáig haboznak, egyedül ér az ellenséges érzelmû Rajhoz.
- Hát, ha egyszer nem tartozunk a Rajhoz, a törvényének sem tartozunk engedelmeskedni, nem? - Fletcher döntött. - És ha harcra kerül a sor, sokkal nagyobb szükség van ránk ott, mint itt.
Így azután ezen a reggelen elindultak nyugatról, nyolc sirály gyémántalakzatban, hogy szárnyvégük szinte átfedte egymást. A Rajtanács Partját mintegy kétszáz kilometeres sebességgel érték el. Jonathan repült az élen, Fletcher szorosan a jobb szárnya mellett, Henry Calvin keményen ragadt a balhoz. Ekkor az egész kötelék egyszerre, egyetlen madárként jobb vezetett orsóba kezdett, normál helyzetbõl... háthelyzetbe... megint... hasra. Szárnyukat tépte a szél.
A Raj mindennapi életét kísérõ rikácsolást és vijjogást a kötelék hatalmas késként vágta el. Nyolcezer sirályszem bámulta meredten, rezzenéstelenül. A nyolc madár egymás után éles felrántásból egy-egy bukfencet csinált, majd nagy körön besoroltak egymás mögé, és annyira lassulva, hogy szinte már megálltak a levegõben, leszálltak le a homokra. Aztán, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, Jonathan sirály értékelni kezdte a repülést.
- Elõször is - mondta hûvös mosollyal - mindannyian elkéstetek egy kissé a felzárkózással...
A Rajt villámcsapásként érte a felismerés. Ezek a madarak Kitaszítottak! És visszatértek! Ez pedig... ez nem lehet igaz! Fletcher jóslata a harcról semmivé foszlott a Raj döbbent zavarának árjában.
- Na jó, ezek Kitaszítottak - mondta néhány fiatal sirály. - De figyelj, öreg, hol tanultak meg így repülni?
Csaknem egy órába került, mire a Vén szava eljutott a Raj minden tagjához: - Ne vegyetek tudomást róluk! A sirály, aki Kitaszítottal szóba áll, maga is Kitaszítottá válik! A sirály, aki csak rápillant a Kitaszítottra, vét a Raj Törvénye ellen!
Ettõl kezdve a szürketollasok hátat fordítottak nekik, de úgy tûnt, Jonathan sirály nem is látja õket. Közvetlenül a Rajtanács Partja fölött tartotta az eligazításokat, és most elõször arra törekedett, hogy növendékeit rákényszerítse, menjenek el képességeik végsõ határáig.
- Martin sirály! - harsogta az égre. - Azt mondod, tudod, hogyan kell lassan repülni. Semmit sem tudsz, amíg be nem bizonyítottad! REPÜLJ!
A különben oly csendes kis Martin William sirály, akit elképesztett, hogy oktatója érdeklõdésének össztüzébe került, maga sem tudta eddig, hogy a kis sebességeknek mekkora varázslója. A legenyhébb szellõben is képes volt tollait úgy ívelni, hogy egyetlen szárnycsapás nélkül emelkedjék a homokról a felhõkig és merüljön vissza.
Hasonlóan járt Charles-Roland sirály is. A Nagy Hegyi Szélben nyolcezer méterre emelkedett, a jeges levegõben kékre fagyva érkezett vissza, de elragadtatott örömmel fogadkozott, hogy másnap még magasabbra jut.
Fletcher sirály, aki úgy szeretett mûrepülni, mint senki más a világon, gyõzedelmeskedett a tizenhat szögletû, emelkedõ vezetett orsón, és másnap megtetézte egy háromszoros legyezõfordulóval. Tolláról vakító fehéren verõdött vissza a nap sugara a homokpartra, ahonnan nem egy pillantás kísérte lopva repülését.
Jonathan szüntelenül ott volt minden egyes növendéke oldalán. Bemutatta a gyakorlatokat, ösztönözte, kényszerítette, irányította sirályait. Repült velük éjjel, felhõben, viharban, az élmény szépségéért, miközben a raj szánalmasan lapult a földön.
Repülés után a növendékek a homokon pihentek, és ekkoriban már figyelmesebben hallgatták Jonathant. Voltak õrült eszmefuttatásai, azokat képtelenek voltak felfogni, de voltak jó gondolatai is, amelyeket megértettek.
Fokozatosan, az éjszaka leple alatt, a növendékek kis körén túl újabb kör formálódott. Kíváncsi sirályoké, akik végtelen órákon át hallgatagon álltak a sötétben. Látni nem kívántak semmit, és nem akarták, hogy õket lássák. Napkelte elõtt eltûntek.
Egy hónappal a Visszatérés után történt, hogy a Rajból az elsõ sirály átlépte a választóvonalat, és kérte, tanítanák meg, hogyan kell repülni. Következményképpen Terrence Lowell sirályra a Raj kimondta az ítéletet: Kitaszítottá bélyegezték; egyben Jonathan nyolcadik növendéke lett.
A következõ éjjelen Kirk Maynard sirály jött a Rajból. Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. Lerogyott Jonathan lába elé.
- Segíts rajtam - suttogta alig hallhatóan, ahogy a haldoklók búcsúznak. - Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni...
- Hát akkor rajta - mondta Jonathan. - Emelkedj el velem a földrõl, és kezdhetjük.
- Nem értesz. A szárnyam. Nem tudom mozdítani a szárnyamat.
- Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most; és semmi nem állhat az utadba. Ez a Nagy Sirály Törvénye, a Törvény, amely van.
- Azt mondod, tudok repülni?
- Azt mondom, szabad vagy.
Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerûen és gyorsan, minden erõlködés nélkül széttárta szárnyát, és felemelkedett a fekete éjbe. Rikoltása felverte álmából a Rajt, háromszáz méterrõl, torkaszakadtából vijjogta: - Tudok repülni! Nézzétek! TUDOK REPÜLNI!"
Napkeltekor vagy ezer madár állt a növendékek körén kívül, s kíváncsian bámulták Maynardot. Mit sem törõdtek vele, látják-e õket vagy sem. Feszülten figyeltek, meg akarták érteni Jonathan sirályt.
Nagyon egyszerû dolgokról beszélt - arról, hogy helyes az, ha egy sirály repül, hogy a szabadság a sirály legsajátabb természete, hogy bármi állna is ennek az útjában, azt félre kell tolni, legyen bár hagyomány, babona vagy bármiféle korlát.
- Félretolni? - hangzott fel egy hang a tömegbõl. - Akkor is, ha az a Raj Törvénye?
- Az egyetlen igaz törvény az, amely a szabadsághoz vezet - mondta Jonathan. - Nincs más törvény.
- Hogyan várhatod el tõlünk, hogy úgy repüljünk, ahogyan te? - kérdezte egy másik hang. - Te különleges vagy, isteni, tehetséges, fölötte állsz minden más madárnak!
- Nézd Fletchert! Lowellt! Charles-Roland-t! Judy Lee-t! Õk is különlegesek, tehetségesek és isteniek? Egy cseppet sem inkább, mint te vagy én. Az egyetlen különbség, az egyetlenegy alapvetõ különbség, hogy õk kezdik megérteni, mik is valójában, és élni kezdenek ezzel a tudással.
Növendékei, Fletchert kivéve, bizonytalanul mocorogtak. Nem volt igazán világos elõttük, hogy ez az, amit tesznek.
A tömeg napról napra nõtt; jöttek, hogy kérdezzenek, hogy csodálják Jonathant és követõit, hogy gúnyolódjanak.
- A Rajban azt beszélik, hogy ha nem te vagy maga a Nagy Sirály Fia - mondta Fletcher Jonathannak egy reggelen, haladó sebességi gyakorlatok után -, akkor ezer évvel jársz a korod elõtt.
Jonathan sóhajtott. A félreértés ára, gondolta. Vagy ördögnek, vagy istennek kiáltanak ki. - Te mit gondolsz, Fletch? Valóban megelõzzük a korunkat?
Hosszú csönd. - Hát, ilyenfajta repülés mindig volt, akárki megtanulhatta volna, aki fel akarja fedezni; ennek semmi köze a korhoz, idõhöz. Lehet, hogy mi elõbbre vagyunk a megszokottnál. Elõbbre vagyunk annál a módnál, ahogyan a legtöbb sirály repül.
- Érdekes gondolat - felelte Jonathan, miközben a hátára fordult és így siklott egy darabig. - És korántsem hangzik olyan rosszul, mint az, hogy megelõzzük a korunkat.
Pontosan egy héttel késõbb történt. Fletcher a nagy sebességû repülés elemeit mutatta be új növendékek egy csoportjának. Éppen kijött egy kétezer méteres zuhanásból, hosszú szürke csíkként száguldott vagy fél méteren a part fölött, amikor egy, az elsõ repülésérõl érkezõ, anyját hívó fióka egyenesen eléje siklott. Fletcher Lynd sirály, hogy kikerülje a kicsit, egy tizedmásodperc alatt élesen balra vágott, és mintegy háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel nekirepült egy gránitsziklának.
Úgy tûnt neki, mintha a szikla egy másfajta világ hatalmas, kemény kapuja volna. Robbanó ijedtség, mindent elborító rémület, sötétség; becsapódás. Azután ott lebegett egy különös, idegen égen, feledve, emlékezve, feledve; félelem és bánat hullámain. És szomorú volt, borzasztóan szomorú.
A hang úgy érte, mint azon az elsõ napon, amikor találkozott Jonathan Livingston sirállyal.
- A titok, Fletcher, abban rejlik, hogy a korlátainkat sorjában, türelmesen gyõzzük le. Nem repülünk át ész nélkül sziklákon, az majd egy kicsit késõbb következik a programunkban.
-Jonathan!
- Akit a Nagy Sirály Fiaként is emlegetnek - felelte az oktató szárazon.
- Mit csinálsz te itt? És a szikla? Én... meg... meghaltam... nem?
- Ugyan, Fletch. Gondolkozz. Ha most itt beszélgetünk, akkor nyilvánvaló, hogy nem halhattál meg, nem? Amit összehoztál, az annyi, hogy túl gyorsan cseréltél tudatszintet. Hogy hogyan lesz tovább, azt neked kell eldöntened. Maradhatsz itt, és tanulhatsz ezen a szinten - ami kicsit magasabb annál, amelyet elhagytál -, vagy visszamehetsz, és folytathatod a munkát a Rajnál. A Vének erõsen remélték, hogy bekövetkezik egy baleset, de meglepõdtek, hogy te ilyen szépen beváltottad reményeiket.
- Természetesen szeretnék visszamenni a Rajhoz. Az új csoportot még épp csak elkezdtem oktatni.
- Rendben van, Fletcher. Emlékszel, mit mondtunk a testrõl, hogy az nem más, mint maga a gondolat...?
Fletcher megrázta a fejét, kinyújtotta szárnyát, és kinyitotta a szemét. A szikla alján állt, körülötte ott volt az egész Raj. Ahogy megmozdult, a tömeg izgatott rikácsolásban törtek ki, éles rikoltások hangzottak.
- Él! Õ, aki meghalt, él!
- A szárnyvégével érintette meg! Feltámasztotta! A Nagy Sirály Fia!
- Nem! Õ maga tagadja! Ez az ördög! ÖRDÖG! Azért jött, hogy megrontsa a rajt!
Négyezer sirály tülekedett a tömegben. Ami történt, megrémítette õket, a kiáltás: ÖRDÖG!, úgy söpört végig rajtuk, mint az orkán a háborgó óceánon. Meredt szemmel, görbült karmokkal ölni készültek.
-Jobban éreznéd magad, ha eltûnnénk innen, Fletcher? - kérdezte Jonathan.
- Hát nemigen lenne kifogásom ellene...
Hirtelen vagy egy kilométerrel odább álltak, õk ketten, s a sirálytömeg villogó csõrei a puszta levegõbe vágódtak.
- Miért van az - töprengett Jonathan -, hogy a világon a legnehezebb dolog egy madarat meggyõzni arról, hogy szabad, és hogy ezt be is bizonyíthatja magának, ha hajlandó egy kevéske idõt ráfordítani? Miért olyan nehéz ezt megtenni?
Fletcher még pislogott attól, ahogyan a helyzet pillanatok alatt változott. - Mit csináltál? Hogy kerültünk ide?
- Azt mondtad, ki akarsz kerülni a tömegbõl, nem?
- Persze! De hogyan...?
- Mint minden egyebet, Fletcher. Gyakoroltam.
Reggelre a Raj elfelejtette dührohamát, de Fletcher nem. - Emlékszel, Jonathan, mit mondtál valamikor, hogy annyira kell szeretni a rajt, hogy visszatérjünk hozzá és oktassuk?
- Persze.
- Nem értem, hogyan vagy képes szeretni ezt a madárcsõcseléket, hisz épp megpróbáltak megölni.
- De hát Fletcher, nem ezt szeretjük bennük! Persze hogy nem szereted a gyûlöletet és a gonoszságot. Meg kell tanulnod az igazi sirályt látni, a jót mindvalahányban, és segíteni nekik, hogy õk is meglássák magukban. Ezt értem szereteten. Ennek a nyitját megtalálni, az az öröm.
Emlékszem egy vad, fiatal madárra pédául, Fletcher Lynd sirálynak hívják. Éppen akkor vált Kitaszítottá, készen állt rá, hogy életre-halálra megküzdjön a Rajjal, éppen azon volt, hogy pokollá tegye magának a Távoli Szirteket. Ehelyett ma mennyországot épít magának, és az egész Rajt odavezeti.
Fletcher az oktató felé fordult, a szeme riadtan megrebbent. - Én vezetem? Mi az, hogy én vezetem? Te vagy az oktató. Nem hagyhatsz itt bennünket!
- Nem-e? Nem gondolod, hogy lehetnek más rajok is, más Fletcherek, akiknek nagyobb szükségük van oktatóra, mint nektek, akik már úton vagytok a fény felé?
- Én? Jon, én egy egyszerû sirály vagyok, te pedig...
-...a Nagy Sirály egyszülött Fia, mi? -Jonathan sóhajtott, és kibámult a tengerre. - Neked rám már nincs szükséged. Arra van szükséged, hogy tovább keresd önmagad, mindennap egy kicsit fedezz fel belõle, a valódi Fletcher sirályból, aki elõtt nincsenek korlátok. Õ a te oktatód. Õt kell megértened, szerinte kell élned.
Egy pillanattal késõbb Jonathan teste fenn vibrált a légben, fénylõn, s lassan áttetszõvé vált. - Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belõlem. Oké, Fletch? Sirály vagyok. Szeretek repülni, ennyi az egész...
- JONATHAN!
- Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.
A fény kihunyt. Jonatban sirály levegõvé vált.
Egy idõ múlva Fletcher sirály erõt vett magán, felemelkedett, és ott találta a levegõben a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mohón várták az elsõ oktatást.
- Hogy az elején kezdjem - mondta Fletcher lassan -, meg kell értenetek, hogy a sirály maga a korlátlan szabadság, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtõl szárnyvégig nem egyéb, mint a saját gondolatotok.
Az ifjú sirályok furcsállva néztek rá. Ejha, öreg, gondolták, ez nem úgy hangzik, mint egy bukfenc-eligazítás.
Fletcher sóhajtott egyet, és újrakezdte. - Hm. Hát... na jó - mondta, és tekintetével felmérte õket. - Kezdjük a vízszintes repüléssel. - Miközben beszélt, egyszerre megértette, hogy barátja valóban és õszintén nem volt semmivel istenibb, mint õ, Fletcher, maga.
Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. - Hát akkor nincs messze az idõ, amikor én tûnök majd elõ a puszta légbõl a te partodon, és mutatok neked egyet-mást arról, hogyan kell repülni!
És noha igyekezett a szemükben illõen szigorúnak tûnni, Fletcher sirály egy pillanatra olyannak látta növendékeit, amilyenek valójában voltak. A látvány nem csak egyszerûen tetszett neki, egyenesen el volt tõle ragadtatva. Nincs korlát, Jonathan? - gondolta. És elindult a tudás megszerzésének útján.
WICTOR CHARON
A MISZTIKUS ÚT
A nagy amerikai biológus, Alexis Carrel mondja Az Ismeretlen Ember címû mûvében: "Az emberiség figyelmének el kell fordulnia a gépektõl és az élettelen anyagvilágtól, s az ember lelkére kell irányulnia, azokra a szerves és szellemi folyamatokra, amelyek megteremtették a gépeket s Newton és Einstein világegyetemét." A tudomány új hangja ez; egy születõ korszak forradalmának zászlóbontása. A biológia addig redukálta az anyagot, míg eljutott az anyagot szervezõ intelligens életerõig: a szellemig. S ezen a ponton megtörtént a találkozás a tudomány és az õsi hagyomány, a kinyilatkoztatások igazsága között.
A misztikus út az önmagát keresõ ember útja befelé, a mágikus teremtõ, sorsformáló erõk forrásához, amelyek felszabadítása fényesebbé teszi a világot, s megváltja benne az egyént. Misztikusok, jógik, próféták, messiások, a tudomány és mûvészet lángelméi mindenkor megjárták ezt a meredek ösvényt, hogy a csúcsról Prométheuszként lehozzák a szent tüzet az embernek.
Az idõk ma megértek rá, hogy az Igazság kilépjen a zárt szentély homályából és megmutatkozzék a Vízöntõ korszak emberének, aki az Apokalipszis világéjének elmúltaval egy Új Eón hajnalára ébredt. A most következõ évszázadok a létért való küzdelem és a test primitív szükségleteinek kielégítésén kívül, idõt ajándékoznak majd arra is, hogy a töprengõk kérdéseket tegyenek fel a kozmosznak, önmaguknak, sorsuknak, Istennek életrõl és halálról. Ahogy az elmúlt évezredek alatt csak a különcök és beavatottak, most minden egyes lény szembe kerül majd léte problémájával.
Ez a könyv igyekszik a nyugati világ számára hozzáférhetõvé tenni mindazokat az értékeket amelyeket különféle õsi kultúrái és titkos társaságai õriznek. Egyszerû, világos szintézisképpen felépítette ezekbõl azt a módszert, amely a nyugati ember természetének leginkább megfelel.
"A misztikus törvényeket elõbb ismerték, mint az élettan törvényeit" - mondja Carrel. S valóban, ismerték már Káldeáben, amelynek egész kultúrája a csillagok hierarchiájának uralma alatt állott. Papjaik hatalmas rádióvevõ készülékként csillagok asztrofizikai erõinek hullámhosszát hangolták be saját szellemükön keresztül a földre, s minden anyagot a csillagképek alapján osztályoztak.
Az egyiptomi hieroglifák értelme hármas, s e háromból csak az egyik ismeretes eddig. Ugyanazok az ábrák, amelyek valamely királysír falán vagy szarkofágján egy prózai cselekménysort fejeznek ki, mentális tartalmukban esetleg a legmagasabb teremtési folyamatot ábrázolják.
Az ember elfelejtette ezt a szimbólum ABC-t, de az álomnak most is ez a nyelve. Korunk mélypszichológiája és pszichoanalízise szintén álomhieroglifákat bogoz, de õsi kulcsai hiányoznak hozzá. Ezeket az elveszett kulcsokat ismerteti a könyvben lévõ rózsakeresztes betûmeditáció, amellyel fel lehet támasztani a lényeglátó bölcsesség tetszhalott nyelvét.
A görög misztériumok lélekbeégõ szépsége és igazsága egész országrészeket szõtt át a mûvészet hold színû extázisával, s olyan élményekben részesítette az Eleuzisz sziklás, sötét erdején át a hajdani Naptemplomhoz vándorló neofitát, amelyek kitárták elõtte a megismerés kapuját, az asztrálvilág s a halál utáni állapot rejtett valóságát. Orfeusz lantja a halhatatlan Szellemrõl zengett a felkelõ nap fényében - s ez a Szellem halovány visszfényként ma is felcsillog egy-egy színpadi mûben, amely keresi az utat vissza titáni nemzõjének, az orfikus misztériumoknak kristályos tökéletességéhez.
A tibeti jóga az ember kozmikus öntudatát akarja visszaszerezni. Faust kísérletezése ez egyéni tudatot a világegyetem tudatával azonosítja, hogy ezáltal megismerhesse a legmélyebb természettitkokat. Az emberben benne rejlik a halhatatlan, kezdet nélküli lénynek egy része, s ezt az örök szikrát használja kapunak a jógi az örökkévalóságba való behatolásra.
Halandóval halhatatlant megismerni nem lehet. A jógi tehát halhatatlan lelkével ismeri meg a másképpen megismerhetetlent.
A kabbalisztikus alkímia a teremtést utánozta. Rabbi Lõw embert akart teremteni és megalkotta Gólemet, az agyagkolosszust, amelyet a Szellem varázsigéje mozgatott.
A keresztény misztikusok
ugyancsak a világlélekkel keresik az egyesülést saját lelkükön keresztül -, de
mindezeknek az irányzatoknak alapja közös: a külvilág kifelé ágazó, bonyolult
tévedésekkel, harcokkal zsúfolt zsákutcájából befelé hívja az embert saját
lelkének és erõinek felszabadítására.
Ez könyv a kutatónak készült, aki személyesen akar tudáshoz, meggyõzõdéshez jutni és nem sajnálja a fáradtságot érte. A világon semmit sem adnak ingyen. Minél magasabb rendû a cél, annál többet kell dolgozni és szolgálni érte. A misztika az élet legnagyobb élményét: a megvilágosodás extázisát kínálja annak, aki végigjárja a kijelölt utat.
A misztikus út a legnehezebb lépéseknél kívánja segíteni a tanulni vágyót.
Gyakorlati módszerekkel, alapfogalmak tisztázásával, bevált eszközökkel siet segítségére, hogy a "másik világban", amelyben a misztikus állapot beálltának pillanatában szintén polgárjogot nyert, kifejleszthesse asztrális érzékeit, a tájékozódás, szabad mozgás szerveit, megtanulja az új világ nyelvét, a szimbólumokat és áthatoljon a két világot összekötõ hídon, az analógiák hídján.
A misztikus út egyszerû, mindenki számára járható, már a kísérletezés szakaszában is igazi élményeket rejt: az embert magasabb síkra, más dimenziók közé helyezi és olyan szellemi örömök ízével, erejével telíti, amelyek elmossák benne a bölcsõ és a sír kalodájába szorult gondok minden zaklatottságát.
A misztikus állapot elsõ feltétele a misztikus csend megteremtése, s e csend elérésének törvényei: az érzékek, az értelem, a kritizáló hajlam s a körülmények lecsendesítése. A kísérletezõ a gyakorlat megkezdése elõtt klauzúrát von maga köré.
A klauzúra - a zárlat - õsi kozmikus szimbólum és nagy analógia. Éppen úgy jelenti az anyaméhet, amelyben a fogantatás misztériuma lezajlik, a gubót, amelyben a hernyó szárnyas pillangóvá alakul, mint az alkimista lezárt tégelyét, amely 13 hónapon át izzik a kemence tüzén hogy belsejében kikristályosodjék a mágus tudásának jelképe: a Bölcsek Köve. Klauzúra nélkül alkotás, élet még sohasem jött létre, s nélküle lehetetlen a komoly misztikus munka is. Csak míg a teremtõ természet a keletkezõ fizikai élet köré sûrû anyagból szövi klauzúráját, addig a misztikus operáció zárófala szellemi erõ, amelyet koncentrációval, figyelmünk, gondolataink, akaratunk összpontosításával hozunk létre. Ha kísérlet közben engedünk az ilyen esetben mindig, szinte démoni szándékossággal felmorajló zavarásoknak, betörni akaró anyagi áramlásoknak, ugyanaz történik, mint mikor fejlõdés folyamata közben felnyitnak egy anyaméhet, szétvágnak egy gubót vagy összetörnek egy alkimista tégelyt.
A kísérletezõ tehát akaratból szõtt csendzónát - klauzúrát - vont maga köré. Áttörhetetlen, minden démoni és fizikai örvénylést kirekesztõ láthatatlan búvárharang zárja körül.
A misztikus csend elérésének több fokozata van, hiszen a misztikus csend is különbözõ stádiumokból áll.
A misztikus csend elsõ stádiuma: önmagunk lecsendesítése. A gyakorlat módszertanát pontról pontra kell felépítenünk.
Elõször is meghatározzuk az idõpontot az okkult munka céljára. Ekkor minden anyagi és egyéb vonatkozású gondot agyunkból ki kell söpörnünk. A szobát, amelybe bezárkózunk, lehetõség szerint elszigeteljük. Kényelmesen elhelyezkedünk egy széken - az Európában is megszokott, úgynevezett egyiptomi ülésmódban -, s most befelé hallgatózunk. Vigyáznunk kell, nehogy elálmosodjunk. Figyelmünk feszülten befelé fordul, mintha valamire várakoznánk. Ha a gyakorlatot helyesen hajtjuk végre, ez a feszült várakozás sajátos lelki izgalommal jár. Késõbb ebbõl a hallatlan feszültségûvé fokozódó izgalommal párosult várakozásból fejlõdik ki az extázis állapota.
Legfontosabb követelmény, hogy a misztikus munkát rendszeresen, mindig a napnak ugyanabban az órájában végezzük el. Eleinte másodnap késõbb már naponta.
Ezzel a módszeres munkával elérkezünk a misztikus csend második stádiumához.
Ekkor egyéni, lelki érzékelésünket transzcendens erõk szövik át, vagyis a láthatatlan világgal sikerül a kapcsolatot megteremtenünk.
Gyakorlati javaslatok: Válasszuk ki a napnak azt az idõszakát, amely tapasztalat szerint kívül esik a felénk irányuló aktív, forgalmas, nyers és prózai munkán, mindennapi jelenségeken és idõn. Mindig ugyanebben a kiválasztott idõben üljünk le gyakorolni, mindig ugyanabban a szobában.
Semmilyen munka vagy külsõ változás nem lehet elégséges ok rá, hogy a gyakorlatot elhalasszuk - betegség kivételével. A gyakorlat idõtartama kezdetben fél vagy egy óra, késõbb, amikor az extázis beáll, egyénenként változóan több órán át is tarthat. (Ugyancsak teljesen egyéni a gyakorlás idejének rövid vagy hosszabb volta, a gyakorlás ritkább vagy sûrûbb ismétlõdése.)
A csendes befelé figyelésben, amit körülbelül 30-60 percen keresztül gyakorolunk, a kozmikus ritmussal párhuzamosan fellépõ ritmikus változás észlelhetõ.
Figyelünk és várunk.
Ehhez a figyeléshez és várakozáshoz halvány izgalom szegõdik, amely egyre fokozódik. Egyre erõsebben és egyre feszültebben emelkedik bennünk a megnevezhetetlen, ünnepi, mindennél jelentõsebb és lélegzetelállítóbb várakozás. Várunk, várakozunk, hogy bekövetkezzék valami névtelen, hatalmas és megfoghatatlan.
Ez az állapot a misztérium elõcsarnoka: az óriási erõtöltésû, az ellenállhatatlanul felfelé törõ csodavárás a beteljesülés felé.
A feszültségnek egy-egy fokán, mint minden életmûködésnél, itt is beáll az ernyedés. A lélek elfáradt, kissé megpihen, hogy azután megint nekilendüljön a meredeknek, a csúcs felé. Újra és újra órákon, napokon, heteken, talán hónapokon és éveken át újra és újra, míg egyszer - amikor a misztikus csend gyakorlatai meghozzák a szükséges érettségi fokot - egy ilyen magas feszültségû csodavárásból fellángol az extázis. A szent megvilágosodás, amelyben a fény minden homályba merült pontot elönt, minden idõfátylat felszakít és a tér káprázatát eltünteti. Ez az örökkévalóság jelene, amelyben nincsenek kérdések mert nincsenek okok. Csak Igazság van, amely egész és oszthatatlan.
Ez a gyakorlat minden mágikus megnyilatkozás kulcsa, nélküle magasabb fokú fejlõdés a misztika útjain nincsen. Extázis elõzi meg a testbõl való kiszállást is.
Íme a misztikus csend három állapota:
Elsõ: a magas feszültségû várakozás.
Második: az extázis.
Harmadik: a testbõl való kiszállás.
Ez utóbbi harmadik fokozat már mágikus állapot, amelyben már a távolbalátás képességét is gyakorolhatjuk. Az ilyen kísérletek azonban további ismeretek nélkül igen veszélyesek.
Idézzük fel Maack Heilige Mathesis címû munkájából a klauzúra figyelemre méltó és klasszikus meghatározását:
"Az univerzális csak akkor s az által tud specializálódni, majd tovább finomulni, ha az egésztõl elkülönül és határok közé vonul. Ez az elhatárolódás nem más, mint mágia. A természet a legnagyobb mágus. A számok, a formák, az anyag, az erõ, a mozgás, a rezgés, a sugárzás, az érzékelés térbeli körülhatárolása a klauzúrában természetes szükségességként rejti magában a mágia alapjait.
Ahhoz, hogy valami új létrejöhessen, elsõ számú szabály, törvény és alapvetõ lényeg: elzárkózni a külsõ világtól. A növény magja szilárd héjjal burkolja magát körül, és alámerül a földbe. Az emberi sperma és pete a szorosan zárt anyaméhben egyesül. Az agyvelõt kemény agykéreg zárja körül. Az alkimista kísérleti anyagát Hermész tégelyébe zárja. A mágus varázskört vont maga körül, hogy a környezettõl elkülönüljön, s egyszersmind a démonokat és szellemeket körébe zárja. A modern mágus koncentrálja akaratát. A misztikus elmerül önmagában. Mindez egyetlen hatalmas klauzúrafolyamatnak különféle körülírása.
Maga a templom sem más, mint a profán környezettõl elkülönített, megszentelt, zárt terület. A kolostor, claustrum, a claudesból (bezárt) származik. A páholy olyan hely, ahol a belsõ munkát nem zavarhatja meg a világ zaja. A kunyhó, a ház, a cella, a sátor, a barlang..., mind a személyes elkülönülés céljait szolgálják. Az elzárkózást a dekoncentráló nyilvánosságtól.
A klauzúra célja kettõs: az erõket elõször visszavezeti az elsõdleges lényeghez, saját bensõ valónkhoz, hogy ezáltal közvetlen kapcsolatba kerüljenek az õseredettel. Azután az újjáteremtett erõket innen fellendíti a magasabb funkciókhoz és formákhoz.
Az ólom arannyá változásához a "Prima Matéria" átmeneti állomására van szükség. Ezért szükséges elõször oldani, azután sûríteni. (Minden mûvelet lényege ez, s ez a folyamat éppen ezért mély analógiakulcs. Elõször oldani kell, azaz tisztítani, azután újra sûríteni.)
Regresszió nélkül nincsen progresszió. Vagyis visszahatolás nélkül nincsen elõrejutás, mármint a misztikus úton.
A természet is elõször felbont,
azután épít...
Minden misztikus iskolának más és más módszere van hogy a testet nyugvó állapotba hozza. A keleti misztika iskolái, a különféle jógák a lélegzet szabályozásával, különleges ülésmódokkal és az úgynevezett jógatornával dolgoznak. E gyakorlatok nagy része európai környezetben nehezen alkalmazható. A nyugati misztika ugyanezt a célt más úton éri el. A keleti misztikában is az a fontos, hogy a test zavaró kondíciókilengései nyugvópontra jussanak, s ezáltal minden erõt és figyelmet maradéktalanul a szellem síkjára irányíthassanak. E cél két oldalról érhetõ el: a test felõl és a szellem felõl. Mivel a test és a lélek között szoros kölcsönhatás áll fenn, az intenzív szellemi koncentráció létrehozza a test nyugvó állapotát. Ugyanígy a testi gyakorlatok bizonyos lelki egyensúlyt teremtenek. A modern misztika a testi gyakorlatokat olyan szûk térre szorítja, amennyire egyáltalán lehetséges. Lélegzésszabályozásra, különleges ülésmódokra itt Európában nincsen szükség. Ez még nem jelenti azt, hogy akinek különös hajlama van rá, az nem érhet el ezen az úton is eredményeket. Akinek megismerését az igazságélmény hatja át, az sohasem állít fel áttörhetetlen szabálykordont ezen a téren, mert a fejlõdés útja mindig egyéni és a választás mindig szabad. De a különféle utakat azért ismerni kell.Az európai misztika egy általános, testi erõfeszítésektõl mentes irányt nyitott meg, különös tekintettel az európai ember testi-lelki alkatára és külsõ körülményeire. A legtöbb gyakorlat a már ismert egyiptomi ülésmódban vagy a kabbalisztikus jógában megadott tarot-pozíciókban hajtható végre.A gyakorlat: a már ismert módon elfoglaljuk helyünket egy széken és megteremtjük a klauzúrát. A meditációs szoba világítása letompított, homályos. Az imaginációs gyakorlat az I, A, O, U, E betûkkel végzendõ, mégpedig sorrendben az elsõvel, tehát az I betûvel kezdjük. Az I betût beleképzeljük elõbb a jobb lábfejbe, utána felvezetjük a térdkalácsba, majd a comb felsõ részébe, azután a jobb vállba, innen átmegy a bal vállba, azután le a bal felsõ combba, majd a térdkalácsba, végül a bal lábfejbe. Amikor így végeztünk az egyik betûvel, sorra következik a második betû, míg a gyakorlatot végig nem csináltuk mind az öt betûvel. A betûnek az említett testrészeken úgy kell megjelennie, mintha neon betûreklám gyulladna ki. A betû minden részét tisztán, hibátlanul keltsük életre képzeletünk erejével. S csak ha már az elsõ helyzetben teljes intenzitással felragyogott, akkor vezessük tovább a test következõ pontjára. Láthatóan, élesen és fényesen jelenjék meg, - mintha kis mozigép vetítené, - s legalább három másodpercig egyenletes fénnyel világítson. Ha a betû megjelenítése elsõ kísérletre nem sikerülne, újra és újra ismételjük meg, míg csak célt nem érünk.A betûk kivetítésében eleinte a legkülönfélébb hibák és zavarok mutatkozhatnak. Esetleg a képzelõerõ bizonyul renitensnek: nem hajtja végre a kiadott parancsot, vagy a fényerõben lépnek fel hiányosságok, esetleg a betû nem áll egyenesen, hanem elferdül, elmozdul vagy forog. Mindezeket a hibákat gyakorlással kijavíthatjuk. A gyakorlatokat természetesen nem mindig hajtjuk végre az összes betûvel. Megtörténhet, hogy az elsõ betû kidolgozásával hetek telnek el, s csak azután térhetünk át a másodikra, s utána a többire.Amikor a betûk felett már biztosan uralkodunk, elérkeztünk a gyakorlat második stádiumához: a színes betûk életre keltéséhez. A gyakorlat éppen úgy folyik le, mint ahogyan elõbb leírtuk, azzal a különbséggel, hogy a betût három alapszínben: piros, sárga és kék színekben vetítjük ki. Egy-egy színben végigvezetjük a betût a projekciós centrumokon, sorra mind az öt betût, mind a három színben. A betûk kivetítését nem szabad elsietni, legalább három másodpercig kell a betût a kiválasztott színben, a soron levõ projekciós centrumban megtartani.Ezután érkezünk el a betûgyakorlat harmadik stádiumához: a betûket óriásira megnövelve kivetítjük egy tiszta, világos falfelületre. Eleinte csak egy világító, fényes betût vetítünk ki, késõbb a három alapszínben sorra mind az öt betût. A gyakorlatot tetszés szerint nyitott, vagy csukott szemmel végezzük.Az eredmény: a betûgyakorlatok helyes és sikeres elvégzése után nagy nyugalom költözik belénk. Mintha elszakadt volna az a millió láthatatlan szál, amely testünk számtalan apróbb és nagyobb zsarnoki kívánságának, szükségletének, harmóniátlanságának és elégedetlen éhségének rabszolgájává tesz bennünket. Szellemünk fokozottan éberré válik, frissen, élesen tekinti át a kérdéstömböket, amelyeket máskor hiába akartunk megérteni. Gondolataink termékeny forrásként fakadnak fel, új és meglepõ részleteket, sohasem hallott ideákat közvetítenek hozzánk, melyek eredetisége és igazsága egy magasabb szellemi sík tágas, nagyszerû eredetére utal. Mivel testünkben lecsökkentettünk minden mozgást, ez a felszabadult energia mintha sok száz volttal több feszültséget kapcsolt volna szellemi kapcsolótáblánkra. De szellemi perspektívánk nemcsak tágasságában, hanem intenzitásában is mérhetetlenül megnövekszik. A dolgok színesebbek, világosabbak, ragyogóbbak lesznek. Ebben a könnyû lebegésben, az elvontságok ritka és üde levegõjében a test távoli érzete csak egytónusú fenséges nyugalomként jelentkezik.Ha minden utasítást és a gyakorlatok részleteit lelkiismeretesen végrehajtjuk, látni fogjuk, hogy a modern európai misztikának ezekkel az egyszerû gyakorlataival sokkal hamarabb elérhetjük a test nyugalmának és a szellem éberségének állapotát, mint a legbonyolultabb légzési gyakorlatokkal. Amilyen mértékben elõrehaladnak a betûgyakorlatok, olyan mértékben válik önmagától szabályosabbá a lélegzés. S a különféle jógapraxisokból ismert állapotok fokozatosan, erõszakolás nélkül, önmaguktól bekövetkeznek.
A misztikus úton való haladás második legfontosabb eszköze a klauzúra mellett a koncentráció. A szellemnek ezt a magasfeszültségû állapotát az egyes iskolák sokféleképpen írják le. Lényegét számtalan könyvben igyekeztek meghatározni, de a sok meghatározás között a kérdés veleje gyakran elsikkadt. Vannak kötetek, melyek csak a koncentrációról szólnak, s bennük sok száz kitûnõ gyakorlat vezeti a tanítványt a praktikus útra. Csodálatos azonban, hogy a gyakorlás legtöbbször mennyire eredménytelen marad. Miért? Mert vagy a tanítvány nem érti meg, vagy a könyv nem fejti ki megfelelõen a koncentráció elméleti és gyakorlati lényegét. Máskor a szerzõ gyakran olyan ismereteket tételez fel; melyekkel a tanítvány nem rendelkezik, vagy pedig túl bonyolult, fárasztó módon adja elõ mondanivalóit. A koncentráció szó értelme: összpontosítás. Többféle fajtája van. Lehet figyelmet, akaratot, értelmet, vágyakat koncentrálni. Tehát a koncentráció célja lehet más és más, technikája azonban mindig ugyanaz. A helyes koncentráció megköveteli, hogy a testünkben rejlõ minden erõt egy fókuszba gyûjtsük. Tehát minden erõnket, érzésünket és akaratunkat egy cél szolgálatába vonjuk össze. Abban a pillanatban, amikor testi-lelki erõink a kitûzött célra irányulnak, tudatunkból minden másnak el kell tûnnie annyira, hogy koncentrációnk tárgyával valósággal eggyé olvadjunk. Ebben a feszültségben minden más megszûnik.A helyes koncentráció tetõfokán gyakran még a fizikai fájdalmat sem érezzük. A koncentráció titka tehát abban rejlik, hogy mennyire tudjuk tétován elfolyó, töredékes erõinket eggyé kovácsolni és egyetlen célpontra kivetíteni. Ez a feladat már nem csak képzeletünket veszi igénybe, hanem minden testi-lelki tulajdonságunkat és képességünket is.Természetes, hogy az ilyen hatalmas teljesítmény sikere nem épülhet fel egyik napról a másikra. E képesség teljes birtokában eddig csak a szellemtörténet olyan kiemelkedõ alakjai voltak, mint Krisztus, Buddha, Lao-Cse, Milarepa,* Ráma, Krisna, Hermész Triszmegisztosz, Orfeusz, Pitagorasz és még néhányan.A koncentrációt bevezetésképpen külön-külön területeken kell gyakorolni. Osszuk tehát a koncentrációs gyakorlatokat öt nagy csoportra:1. Figyelemkoncentráció.2. Türelemkoncentráció.3. Akaratkoncentráció.4. Érzelemkoncentráció.5. Erõkoncentráció.A helyes út az, ha elõször kiválasztunk egyet a gyakorlatcsoportokból és abban igyekszünk kitartó gyakorlással tökélyre fejleszteni képességeinket. Egy másik fajta gyakorlatba csak ezután fogunk bele. Most sorra véve az öt csoportot, egy-egy példával világosítjuk meg az egyes gyakorlatok lényegét. Ez nem jelenti azt, hogy csak a megadott példák alapján gyakoroljunk, mert itt is tág tere van az egyéni választásnak. Mindenki összeállíthat magának ehhez hasonló, de hajlamainak megfelelõ gyakorlatot.
l. Figyelemkoncentráció: Keressünk ki egy könyvet, mely rendkívül nehéz stílusú s tárgyánál fogva bennünket nem érdekel. Kényszerítsük rá magunkat, hogy a könyvbõl két oldalt figyelmünk megfeszítésével végigolvassunk. Olyan dolgokra, melyek az embert nem érdeklik, rendkívül nehéz figyelni. Figyelmünk és kitartásunk intenzitásától függ, hogy mennyit olvasunk el, ha kitartásunk gyõzi, egy egész fejezetet is elolvashatunk. Ezután következik az ellenõrzés, mellyel figyelmünket lemérhetjük. Becsukjuk a könyvet, ceruzát, papírt veszünk, s az olvasott rész tartalmát röviden, de minden részletre kiterjedõen leírjuk. Ez a kísérlet azért megfelelõ, mert csak olyasmit tudunk lerövidíteni, összevonva visszaadni, amelynek lényegét felfogtuk és emlékezetünkbe véstük.2. Türelemkoncentráció: A türelemkoncentráció lényege az, hogy mennyi ideig tudunk valamilyen monoton tevékenységet végezni. Példa: tegyük magunk elé a sakktáblát. A tábla bal alsó sarkába helyezzünk el egy figurát és kezünkben másodpercmutatós órával mérjük az idõt. A fel adat az, hogy a figurát minden harminc másod percben egy kockával feljebb vigyük. Amikor elértünk a nyolcadik sorba, akkor a szomszédos kockasoron visszük lefelé a figurát harminc másodpercenként egy kockával lejjebb. Ezt az egy hangú munkát mindaddig folytatjuk, amíg a figura az egész táblán végig nem vándorolt. Ez a gyakorlat mindössze harminckét percig tart.3. Akaratkoncentráció: Határozzunk el magunkban valami egészen valószínûtlen dolgot, üljünk le a meditációs székre és erõösszpontosítással gondoljunk arra, hogy ennek a dolognak meg kell történnie. Példa: magunk elé helyezünk egy székre vagy asztalra valami kis könnyû tárgyat. Leülünk és akaratunkat arra koncentráljuk, hogy az a kis tárgy a levegõbe emelkedik. Utalnunk kell itt Krisztus lenyûgözõ erejû mondására: "Ha csak annyi hitetek volna, mint a mustármag, hegyeket mozdíthatnátok meg vele." Ebbõl a hatalmas tulajdonunkból, amelyet tudatlanságunk bénaságban tart, kell visszazsákmányolnunk egy atomnyit, hogy kisöpörjünk vele minden kételyt. Szándékosan választottunk akaratkoncentrációnk gyakorlására ilyen lehetetlennek látszó feladatot, mert igazi akaratkoncentráció csak abban az esetben jöhet létre, ha az akarat minden fizikai és értelmi mérlegelést meg tud szüntetni. Akaratunk csak akkor válik csodákra képessé, mágikus hatalommá.4. Érzelemkoncentráció: Az érzelemkoncentráció célja és lényege, hogy kiszabadítsuk magunkat az érzelmek rabszolgaságából. Ez annyit jelent, hogy a gyakorlott és fejlett misztikus kormányozni tudja érzéseit. Az érzelmek - még hozzá bármilyen fajta érzelem - a szellemi látás és akaratkoncentráció segítségével elõidézhetõk. Természetesen így mesterségesen elõidézhetõ a gyûlölet és a taszítás érzete is, a jó irányba haladó misztikus és tanítványa azonban gyakorlás céljára csak harmonikus érzéseket választ. A gyakorlás eredményeképpen tetszésünk szerint tudnunk kell elõidézni olyan érzést is, amely éppen nem idõszerû. Egyik legjobb módszere ennek a mûveletnek az emlékezés. A meditáció során emlékezetünkbe idézzük múltunknak azokat az eseményeit, melyek az elõidézni kívánt érzést tartalmazzák. Ezt az eseményt képzeletben újra és újra átéljük, minden kis részletét felelevenítjük, valósággal újra életre keltjük. Mikor az esemény, a történés csattanójához érünk, vagyis ahhoz a ponthoz, amelyben az érzés a legélénkebben jelentkezik, kicsúcsosodik, lerögzítjük és áthozzuk a jelenbe. Ha ezt az érzést a jövõben máskor is fel akarjuk idézni, mindig erre az eseményre gondolunk. Amikor már sikerült az érzést felidéznünk, a részletek elveszítik jelentõségüket, csak azt a lényeges pontot, a történés csattanóját kell pontosan felidéznünk: éppen úgy, ahogy az építész is lebontja az állványzatot, ha az épület elkészült. Itt is zavaróan hatna az "állványzat'; éppen úgy, mint ahogyan érzésrögzítõ meditációnkban zavarnak a felesleges részletek. Így építhetjük fel szilárddá ezt az érzésépületet és bármikor elõparancsolhatjuk pl. az öröm, az elégedettség, a szimpátia, a magasztos emelkedettség, a nyugalom, a derûs békesség érzéseit, valamennyit a megelõzõ, pozitív kicsengésû eseményhez rögzítve.Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy életünkbõl és tapasztalatainkból a legjellegzetesebb részleteket ragadjuk ki, melyek döntõen befolyásolták fejlõdésünket. A nagy emóciók mindig mély nyomokat hagynak lelkünkben, s ezeket a területeket hasznos billentyûkké változtathatjuk. A misztikus úton haladó tanítvány ezek segítségével tud - a kívülállók számára érthetetlen módon - a kínos és mindenki mást magával ragadó válságok fölé emelkedni.Ez a belsõ egyensúly, ez az állhatatos szilárdság azoknak a bölcseknek tulajdona, akik lelkükben rátaláltak az állandóságra, amely az idõ és tér legnyugtalanítóbb áramlásai között is mozdulatlan marad, s nem fog rajta a mulandóság fertõzése. Mert a szenvedésben az örök hasznot látja és a gyönyörben a mulandót. Ez a misztérium nem jöhet létre olyan lélekben, amelyben kiszámíthatatlan, viharos érzelmek uralkodnak. A késõbbi gyakorlatoknál, amikor a nagy ideálok életébe akarjuk magunkat beleélni, már teljesen függetlenné kell válnunk az idõ káprázatától. A misztika tanítványa az érzelemkoncentráció segítségével az örök jelenben él, és ha akarja, a múltat és jövõt egyaránt jelenné változtathatja.5. Erõkoncentráció: A koncentrációnak ez a fajtája az ember teljesítõ képességét teszi próbára, s azt fejleszti. A misztika tanulmányozójától elvárható, hogy valamiféle munkában minden ereje megfeszítésével rendkívüli eredményt érjen el. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy idõszakonként, amikor egészségi állapota kifogástalan, megerõltetõ munkát vállal, s feladatát minden körülmények között végrehajtja. Az ilyen munka sikeres elvégzése, bármilyen nagy fáradtságba is került, erõsítõen hat és önbizalmát nagyra növeli. A tanítványnak szüksége van önbizalomra, arra a hitre, hogy adott esetben kiállja a nagy erõpróbát. A koncentráció e fajtájánál nem lehet általános gyakorlati útmutatást adni, mert az minden esetben egyéni.Mindenki saját foglalkozása vagy speciális tanulmányai alapján válasszon magának gyakorlatot.
Míg a koncentrációnál az összes rendelkezésre álló energiák egyetlen központba sûrítése volt a cél, a meditáció célja a decentralizálás. A meditáció tehát abban különbözik a koncentrációtól, hogy mindenfajta erõfeszítés hiányzik belõle. Ennek is az az elõfeltétele, hogy a fizikai állapot nyugvópontra jusson. Bármilyen görcsös erõfeszítés csak hátráltatja az eredményt. A figyelem nem egy pontra szegezõdik, hanem mindent magába fogad: a lélek egyetemesen érzékeli a dolgokat. A meditáció állapota is a várakozás. Ebbõl a várakozásból azonban, mint mondottuk, teljesen hiányzik a feszültség. Az ember mintegy kinyitja, befogadóképessé teszi egész valóját. Csendet teremt, testét elnyugtatja, klauzúrával kizár minden zavaró körülményt, hogy ebben a szomjas csendben felcsendülhessen benne egy másik világ melódiája. A koncentráció legtöbbször valami erõhatást akar létrehozni, a meditáció a dolgok mélyebb átérzésére és megértésére törekszik.A meditáció magasabb fokozata a kontempláció, mikor a tanítvány meditációja tárgyával olyan szoros kapcsolatba lép, hogy szinte azonosul vele, a különvalóság tudata eltûnik. Ilyen módon a vizsgált dolgot közvetlen beleélés útján ismeri meg. Az idõ és tér nehézkes, fájdalmakkal, szenvedésekkel teli fizikai síkján lejátszódó folyamatnak szubtilis, mentálsíkon végbemenõ analógiája ez, amely a lelket különféle körülményekbe, különféle testekbe öltözteti, hogy a közvetlen átélés fontos tapasztalását megszerezze. A meditációban a tanítvány igyekszik minden oldalról megismerni tárgyának lényegét. A kontemplációban pedig a tárgy lényegébe hatol be. Ez az út azonban csak magas fejlettségû misztikusok számára járható.A meditáció témája bármiféle szellemi tartalom vagy természeti jelenség lehet, feltéve, hogy vele kapcsolatban elegendõ részlet és megfigyelés áll rendelkezésünkre.A meditáció technikája háromféle utat kínál:1. A tárgyról gyûjtött részletismereteket összeállítjuk és mibenlétét ezek alapján igyekszünk megérteni.2. Különös értelmi ismeretek nélküli kontemplációval hatolunk be a tárgy lényegébe.3. Irányított meditációt végzünk, melynél nem várjuk be, míg valamilyen meditációs téma felmerül, hanem elõre megállapított sorrendben áthaladunk bizonyos gondolatcsoportokon. Ilyen a keleti misztika legtöbb gyakorlata, és ezt a célt szolgálja a magasabb betûgyakorlat-sorozat.A meditáció gyakorlatát illetõen nagyjából ugyanazokat a jelenségeket állapíthatjuk meg, mint amelyeket a koncentrációnál is említettünk: sok könyv tárgyalja, sok iskola tanítja, de az eredmény rendszerint még rosszabb, mint a koncentrációnál. Tapasztalatunk szerint, az eddig nyilvánosan ismertetett meditációs módszerekkel évekig kísérletezhet valaki minden komolyabb siker nélkül, mert a rendszerek nem számolnak az átlagos tanítvány képességeivel. Céltalan dolog vaktában leülni meditálni és várni, hátha valami eszünkbe jut, vagy remélni, hogy sikerül általános fogalmakat számtalan elágazó részletükben elemezni. Mintha a tengert akarnánk lyukas kis edénnyel kimeregetni. Az ember emlékezete, fogalomtára hatalmas dzsungel, tele nyüzsgõ, erõszakos asszociációkkal, amelyek a tudat üresen hagyott, megvilágított fókuszába tolakszanak, mihelyt kontroll nélkül nyitva hagyjuk számunkra a bejáratot. Úgy járhatunk, mint a trópusi vendégváró, akinek ajtaján látogató helyett hüllõ vagy vadállat sétál be.A meditációs tervet hónapokra elõre kell lefektetni az individuális érdeklõdés iránya szerint, éspedig olyan módon, hogy belevesszük mindazt, ami bennünket egyénileg, speciális problémaként vonz és érdekel. A meditációs téma tehát mindig egyéni. Hogy a következõkben mégis egy õsidõk óta használt ezoterikus módszert ismertetünk, azzal nem akarunk más témaköröket kizárni, csak mintául szolgálunk hasonló módszerekhez. A legszebb eredményt irányított meditációval lehet elérni. A munka határozott fogalom- és témacsoportokra való koncentrálással kezdõdik. Egy-egy gondolatkomplexumot a hermetikus filozófia mind három síkján. Ez annyit jelent, hogy a témákat meg kell érteni, át kell érezni és élni a fizikai, az asztrál- és a mentálsíkon egyaránt.
A betûgyakorlatok célja az, hogy a fogalmakat mind a három síkon tisztázzuk, s ezáltal a tudat és altudat számára kozmikus szimbólum ABC-t idegezzünk be. További célja, hogy mélyen fekvõ tudatrétegekben rejtõzõ múltunkból emlékképeket hozzunk felszínre. Ha behatolunk a lélek õsrégi rétegeinek titkába, úgy érezzük, hatalmas, lenyûgözõ arányú történelem elõtti kultúra romvárosába kerültünk, amelynek lassan kibetûzhetõ feljegyzései, fejlett tudománya, éteri mûvészete elvezetnek bennünket mindazoknak a dolgoknak mély értelmû gyökeréhez, amelyekkel oly nagyra voltunk jelen életünkben, s amelyek csak sekély árnyékai, homályos lekicsinyített tükörképei elfelejtett elõdjüknek.Gyakorlás közben meg kell tanulnunk, hogy a három síkot egymástól megkülönböztessük és elkülönítsük. Csak így válik felismerésünk véglegessé, s így tudjuk tévedhetetlenül megkülönböztetni, hogy milyen irányba tartunk és miféle áramlatok vesznek körül bennünket. Ez óv meg attól is, hogy kusza, zavaros érzések örvényébe kerüljünk, tisztázatlan fogalmaink félrevezessenek, s közben nyugodt önelégültséggel azt higgyük, hogy mindössze pillanatok választanak el bennünket a teljes szentté válástól.Ismernünk kell a dolgok fizikai, asztrális és mentális természetét, hogy a maguk helyére beoszthassuk, osztályozhassuk õket. Mindenesetre tisztázásukat, osztályozásukat nehézzé teszi az, hogy a három sík között nincs éles határ, egymásba olvadnak. Például a durva, fizikai, szexuális éhség szinte észrevétlenül folyik át az asztrális érzelmességbe, s az asztrális mûvészet legmagasabb fokán alig észrevehetõen siklik át a mentális, a tiszta, szellemi elvontságba. A zenénél tapasztalhatjuk ezt, amikor az érzelem varázsos édessége, vagy a fájdalom viharzó keserûsége lassan átalakul a konzekvenciák magasztos bölcsességévé. A hangok nem korbácsolnak többé, hanem felemelnek és kibékítenek. Nehéz tehát, de nem lehetetlen a három sík pontos felismerése, csak felismerõ képességünket kell megfelelõ, precíz analizáló mûvészetté fejlesztenünk. A magasabb betûgyakorlatokkal elõzõ életeink képeit is felszínre hozhatjuk. Rochas médiumát szuggesztióval vezette visszafelé a gyermekkor, a csecsemõkor, a születés, a szülés elõtti állapot egyre szûkülõ folyosóján át egy elmúlt életbe. Valójában ez a leghatásosabb és legbiztosabb mód, hogy eljussunk a reinkarnáció igazságának élményéhez, amelyet így személyes meggyõzõ valóságként élhetünk át. A huszonkét betû, amellyel gyakorolunk, a kozmikus jelenségek huszonkét kulcsa, a láthatatlan világok huszonkét kapuja. Eredete, mint mondottuk, visszanyúlik az õsi egyiptomi és az annál is régebbi, a mai anyagelvû emberiség számára elveszett lemuriai és atlantiszi kultúra idejére.A betûk akkor természetesen hieroglifák voltak mérhetetlen mélységû tartalommal töltött pentagrammok, amelyeknek három síkon volt értelmük. Elsõ formájukban nem a kauzálisan gondolkodó, hanem a vizuálisan felismerõ, intuícióval beleérzõ ember számára készültek, akinek még mûködött a Harmadik Szeme. Ez a csodálatos okkult szerv, amelynek elveszítését; megvakulását késõbb csak úgy pótolta a lassan kifejlesztett agyrendszer, mint a vak ember látását a Braille írást kitapogató kéz. A Harmadik Szem látta a másik világot, tehát a háromszemû ember nem ismert halálfélelmet. Tudta, hogy a halál csak létformaváltozás, helycsere a két világban, s mind a két világban nyitott szemmel benne élt. A Harmadik Szem feleslegessé tette a kauzalitást, vagyis az ok és okozat törvényei közötti nehézkes, hosszadalmas botorkálást, a hamis következtetéseket. Mert nem szavakban, tisztázatlan tartalmú fogalmakban gondolkodott, hanem képekben, szimbólumokban látott. Nem csak a koponya közepén lévõ rejtélyes tobozmirigy õrzi a Harmadik Szem emlékét az ember testében, hanem áloméletünk is. Képekben, szimbólumokban álmodunk, s ezt a modern pszichoanalízis is felismerte. Igaz ugyan, hogy egyelõre csak néhány szegényes kulcshoz sikerült hozzájutnia, melyeket az álomfejtéshez használ, ugyanis a legtöbb analitikus a másik két síkot fel sem tételezi. Pedig az álomnak gyakran van jelentõs és mind a három síkra vonatkozó értelme, leszámítva a valóban csak testi ingerekbõl és hiányérzetekbõl eredõ álmokat. Az új orvostudomány például az álmokból eredõ megfigyelések alapján ma már kénytelen számolni az úgynevezett prófétai álmokkal, diagnózisálmokkal, problémafejtõ álmokkal, figyelmeztetõ álmokkal és a magasabb Én létezésével, amely ezeket sugalmazza.A Harmadik Szem tragikus elhomályosulása az ember börtönkapujának bezárulását jelentette, azáltal, hogy foglyul ejtette õt az idõ, a tér és a halál káprázatába. Késõbb Káldeában és Egyiptomban a papok, a hagyományok õrzõi hieroglifa-gyakorlatokkal nyitották fel újra - belülrõl - ezt a lecsukódott szemet. A meditációnak, a magasabb betûgyakorlatoknak ma is a Harmadik Szem, az, "elveszett paradicsom" visszaszerzése a célja. Ezért kell a meditációnál a két szemét lehunyni, a testet lenyugtatni, a gondolatokat lecsendesíteni, hogy a látens dermedésben alvó Harmadik Szem ebben az áttetszõ, csendes, belsõ derengésben felnyíljék és átnézhessünk vele abba a világba, amelyben úgy élünk, tágra nyitott anyagi szemünk vakságával, agytekervényeink bizonytalanul tapogató ujjhegyeivel, mint a világtalan: csak botorkálunk a káprázatos tavaszi napsütésben. A Harmadik Szem legcsekélyebb méretû megnyitása, életre keltése meglepõ okkult képességeket támaszt fel az emberben. Egyébként a Harmadik Szem történetének bõvebb megismerésére szolgál Kurt Aram: Magie und Zauberei in der alten Welt (Mágia és csodák a régi világban) címû könyve. Aram alapos, tudományos felkészültséggel tárgyalja a kérdést. A Harmadik Szem létezésének, majd eltûnésének transzcendens okát abban kereshetjük, hogy az õsi, magasabb fejlettségû, mágikus kultúra híjával volt még a szenvedés és tapasztalás szülte etikai értékrendnek, s a Harmadik Szem mágikus hatalmát önös, sötét irányban kezdte felhasználni. Az eredmény kataklizma és a Harmadik Szem elvesztése volt.Most pedig lássuk az összetettebb betûgyakorlatokat. A most következõ betûket egyenként rárajzoljuk egy-egy névjegy nagyságú kartonlapra, írjuk alá a hozzá tartozó fogalmakat, végül a rajz következik, ilyenformán:
D
Zárt hely,
Determináció
Börtön
Egyiptomban az alsó ábra helyett hieroglifát rajzoltak és néhány misztikus iskolában ma is hieroglifákkal gyakorolnak. Helyesnek látjuk a dolgot leegyszerûsíteni annál is inkább, mert az egyiptomi meditáció a Tarot-kártyás ismertetésnél majd sorra kerül. Most pedig leülünk a meditációhoz. Rögzítjük a kis ábrát magunk elõtt, elolvassuk a hozzáírt fogalmakat, s amikor úgy érezzük, hogy mindent megjegyeztünk róla egyenes gerinccel meditációs nyugvóállapotba helyezkedünk és lehunyjuk a szemünket...Mielõtt rátérnénk egy bizonyos betûvel folytatott meditációs gyakorlat ismertetésére egy meditációs példa segítségével, elõbb lejegyezzük mind a huszonkét betût a hozzá tartozó fogalmakkal, ábrákkal együtt.
A HUSZONKÉT BETÛ
A Sátor, Védelem, Templom
|
B Egyesülés, Házasság, Viszony
|
C Nyitott kör, Lehetõség, Munkaterület, Vágyakozás
|
D Zárt hely, Determináció Börtön
|
E Hold, Változás, Mozgás, Vonzás Periodicitás, 7-es szám
|
F A rózsakeresztes meditációs ABC-ben "F" betû nincsen. Helyette a tanítvány egyéni pentagramot kap |
G Föld, Termékenység
|
H Od, Isten lélegzete, Lélek, Ideogenezis
|
I Kard vagy Kormánypálca, Láthatatlan erõ, Fal
|
J Evolúció, Fokozatosság, Hurok
|
K A harc, rombolás princípiuma. A pozitív pólus elsõbbsége. Mágikus támadás, gyõzelem |
L Fal, Akadály
|
M A nõi princípium, Negativitás, Anyaság, Gravitáció |
N Erõk egyensúlya, Kozmikus periodicitás
|
O Klausura, Mágikus kör, Lekötött erõ, A természet hármas birodalma
|
P Hímnemû elv, Hûség, Phallus, Pozitív pólus, Fény, Aktivitás
|
R Tûz, Távolbalátás
|
S A kígyó, Misztérium Magnum
|
T Ember, Isten
|
U Csapda, Szakadék, Földi élet, Anyaméh
|
V Bûn, Rosszindulat, Fekete nyíl, Szakadás
|
Y Koncentráció, Unio Misztika, Megváltás
|
Z A gyõztes, A szellem és a forma, A Szánszára, Körforgás
|
PÉLDÁK A BETÛGYAKORLATOKRA
Tájékoztatóul egy írónõ néhány betû meditációját jegyezzük fel, de nyomatékosan ismételjük hogy a betûk mindenkinél egyéni tartalommal telnek meg, s legfeljebb technikájukban hasonlóak a példákhoz. Kipróbált és ajánlható módszer a meditáció lendületbe hozásához, ha valamely tárgykörbe tartozó mondattal indulunk el, amely szépségével, igazságával erõsen hatott ránk, s amelynek felidézése az egykori emelkedett lelkiállapotot váltja ki. Például az "R" betû meditációjánál, a tûz meditációjánál aszerint, hogy kinek-kinek milyen gondolatélménye fûzõdik Buddhához, ajánlatos a tûzprédikáció fenséges kezdõsorát magunkban felidézni: "A világ lángban áll, szerzetesek..." s e nagyszerû tûz fényétõl azonnal felragyog meditációnk két magasabb síkja.
Vegyünk mintának elõször az "A" betût és végezzünk meditációs gyakorlatot a következõképpen:
A
MEDITÁCIÓ AZ "A" BETÛVEL
I. meditáció: Elindulok a fizikai síkon és fokozatosan visszavezetem a védett hellyel, az otthonnal kapcsolatos élményeimet. Látom a lakásokat, amelyekben éltem és mind mélyebbre nyúlok a múltba, az egyre lazább, homályosabb képek felé. Körülbelül hároméves kortól visszafelé a környezet összezavarodik és töredékessé válik. Egyes jeleneteknél már nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy valóban átéltem õket. A képek ködös gomolygásából felvillanó részletek tûnnek elõ, de amikor rögzíteni akarom õket, eltûnnek. Mégis ennél a pontnál hosszasan idõzöm és megkísérlem, hogy mélyebbre nyomuljak. Az utolsó homályos kép, amely jelen életem kezdeti emlékeibõl felvillan: nagyanyám karján ülök egy szobában, amelyben nagy, dupla ágy és dívány van. A dolgok és méretek nagyon hatalmasak körülöttem és külvilág nincsen. Még mélyebbre nyomulok. Fények és árnyak halvány suhanása következik. Érzem, hogy dolgok haladnak el mellettem. Egyre sötétedik. Körvonal nélkül, rezgésekkel teli alagútban mozgok elõre, kábító tompaság, sûrû áramlatok között. Itt valami állandó, intenzív zúgást észlelek hirtelen, talán már régen tart, de nem vettem észre és ez a zúgás növeli kábulatomat. Egyszerre spirál alakú kavargást látok, örvénylõ fénykarikákat, amelyek felülrõl lefelé mozognak. Régi, rozsdás vasszekrényke két szárnyú ajtaja tárul ki és sötét bársonyos alapon ódon, koronás fejû, nehéz kulcs fekszik. A kulcs fényleni kezd, már látom beledugva egy penészes, repkényes, megvasalt kapu zárjába. Halvány fáradtságot érzek, s ezzel együtt, mintha süllyednék... valahova, hosszú liftaknán..., ne, ez nem lesz jó. Elûzöm az ernyedtséget, a süllyedés megszûnik, s a zúgás fokozódásával helyet ad valami lélegzetelállító emelkedésnek. Mintha egy alacsony boltozatú terem mennyezete felé emelkednék megállíthatatlanul, halvány szorongással, beleütközöm a tetõbe és a lendületet mégsem tudom megállítani. A közelség már fullaszt. A zúgás teljes erõvel kavargó zenekarrá terebélyesedik, amely gyászos akkordokat játszik. A fejem hirtelen átszakítja a mennyezetet, most egy nagy, gyászdrapériával borított teremben állok. A teremben halvány derengés szakítja meg a sötétséget. Az elhagyott terem közepén fekete ravatal körvonalai látszanak. Nyomasztó, néma kép. Ahogy jobban odafigyelek, a ravatal négy oldalán négy vastag égõ gyertya nõ fel és amikor eléri teljes magasságát, kialszik. Hirtelen egy ablakon kihajolok s mintegy három emelet magasságból lenézek az utca szakadékába. A levegõ szürke, vigasztalanul esik az esõ. Az utca közepén díszes gyászkocsi vonul végig, elázott koszorúkkal megrakva. Mögötte kocsisor, a kocsik díszesek, fényezett fájuk feketén csillog a nedvességtõl. A lovak is csuromvizesek. Most mintha feljebb emelkednék, a képet egyre mélyebben látom. A kicsire zsugorodott utca hirtelen szobasarokká változik, amelynek szõnyeges padlójára napfény hull. Faragott lábú diófa állványon feltámasztott rámás fénykép áll. Elõtte porcelánvázában kis örökzöld ág, viaszos fehér bogyókkal. A kép a fényképezés õskorából való merev és rézkarcszerû. Öreg dámát ábrázol. Fehértornyos frizuráján tenyérnyi kis csipkedísz. Eres, ráncos kezén ujjatlan fekete kesztyû, az ujjakon vastag gyûrûk. A múlt század hetvenes éveinek divatját tükrözi vissza a ruha: magas nyak, kerek arany tû..., minden részletet megfigyelek, csak az arcát nem látom. Ködös folt. Minél jobban erõlködöm, a kép annál jobban összezavarodik, mintha kavicsot dobnék sima víztükörbe. Az egész alak szorongást keltõen, nyugtalanítóan ismerõs és éppen úgy nem tudom meglátni, mint ahogy tükör nélkül nem láthatom saját arcomat. Most egy pillanatra az egész szobát meglátom. A magas hátú, merev székeket a plüssterítõs asztal körül, a csavart oszlopos ebédlõszekrényt tele csecsebecsékkel, a faliórát, az aranyrámás festményeket, a beakasztott, nagy ablakokat, a falon egy ezüstkoszorút, azután körös-körül még többet hervadt babérból. A szobán lassú, tipegõ léptekkel egy öregasszony halad át. A kép eredetije. Háttal áll felém. A kép hirtelen messzire tolódik.
II. meditáció: A sátor, a védett hely asztrális tartalma. Meleg, sötét, puha helyen fekszem összekuporodva. Kívül, a falakon túl ijesztõ áramlás kavargás. Védett, felelõtlen pihenésben bóbiskolok. A falak hirtelen hanyattvágódnak és én a gyámoltalan meztelenség érzetével didergek egy hatalmas, ellenséges tér közepén. Menekülési vágy fog el, vissza a tompa, szûk, altató sötétbe, de nincs kiút. Elmosódott arcú, kiabáló tömeg zár gyûrûbe, forró, szenvedélyes, dühös, lelkes és kárörvendõ indulatsugárzás árad belõle, mintha tüzes kályhához hajolnék közel. A teret magas házak veszik körül. Felnézek rájuk és látom hogy üvegbõl vannak, átlátszóak. Emberek mozognak bennük, intim, szégyenteljes, visszataszító dolgokat mûvelnek. Elborzadok. Ez a harsány kitárulkozás úgy érzem, millió felé tép széjjel. Gondolataim szerterohannak, elfutnak elõlem, üresen hagynak. Élettelen átjárónak érzem magamat. A tömeg sodor. Ütemesen kiabálnak, nem értem, hogy mit, de észreveszem, hogy az én szám is ugyanarra a ritmusra mozog. Sírás, harag, vérszomjas düh ömlik át rajtam, nincs közöm hozzá, mégis öklömet rázom, kiabálok, sírok és nevetek. Ez a tehetetlen üres szétszórtság szinte fizikai fájdalmat okoz. Mintha erõim vékony, fájdalmas szálat feszítve köztem és közöttük, eltávolodtak volna tõlem a szokásos végsõ feszültségig és külön hányódnának a durva, tülekedõ, indulatoktól rángó tömegben. Hirtelen nagy, ásító barlangszáj tárul fel elõttem a csend, a védettség hívásával. Szomjas vágy fog el, hogy bemenjek, de amint a bejárat felé indulok, a tömeg elsodor. Visszaküzdöm magamat, elkeseredetten, puha testeket öklözve, de háromszor-négyszer kell nekilódulnom, míg bejuthatok. Bent olajmécsek égnek apró fényköröket terjesztve, szentképek, szobrok és feszületek alatt. Fülkék mélyülnek a barlang falába, ezekben apácák állnak háttal felém. Messze, a hosszú folyosó végén ugyancsak apácák árnya imbolyog, kezükben gyertyát tartva járnak-kelnek. Forró, szinte szúróan édes áhítat fog el. Imazsámolyon fiatal, gyengéd vonású apáca térdel. Ismerõs. Tudom, hogy köntöse alatt, a hátán, mellén, combjain sebeket rejteget, pirosan duzzadt, vesszõcsapásoktól véres, felhasadt sebeket, mert sanyargatja magát. Ennek a kínnak zavaros kéje rajtam is átsuhan. Megijedek. Mi ez? Az áhítat ilyen közel van ehhez? A barlang elõtt újra felhangzik az indulatok moraja. Nem, nem! Inkább semmit sem tudni, semmit sem tisztázni, csak beljebb nyomulni a homály, a csend, a védettség sûrû, zavaros érzésiszapjába..., beljebb. Kanyarodik a barlangfolyosó. Teremmé tágul. Hatalmas trónuson fehér nõalak ül mozdulatlanul. Elõtte fekete, olajos, mocskos vízzel telt medence. Élõlények nyüzsögnek benne a félhomályban. Odafigyelek. Látom, hogy meztelen embertestek tülekednek a sûrû lében, asszonyok, gyerekek, férfiak egymásra kígyózó, kapaszkodó és markolászó végtagjai. Elfordulok s máris egy furcsa körmenetben lépkedek. Elõregörnyedten megyünk sokan, alacsony, kormos boltívek alatt. Fejemet fátyol borítja. Halk csusszanó léptekkel haladunk elõre és monoton hangon egyszerre, ütemesen mondogatjuk:
...I...zisz... I...zisz...
III. meditáció: Templom. Háromszögben feltartott, imádkozó kezet látok, azután csúcsos templomtornyokat. Mintha magasan lebegnék, négyszögletes területre nézek le, amelynek közepérõl szögletes talpazatú gúla emelkedik fölfelé. A talpazaton körös-körül sûrûn egymás mellé helyezett gyertyák égnek. A tér négy sarkából négy sötét emberkígyó indul a gúla felé. Minden ember kezében két égõ gyertya. Hirtelen közöttük vagyok. Két égõ gyertyát tartok én is. Társaim halk, gyászéneket zümmögnek. A gúla szûk, alacsony, sötét bejáratához érkezem és lehajolva belépek rajta. Két gyertyám fénye gombostûnyire összeszûkül, nem világít a lábam elé. Félve, botorkálva indulok el. Az út lejt. Egész testemmel fékeznem kell lépéseimet. Lépcsõ következik. Számolok. Hét lépcsõfokon tapogatózom le. Gyertyás jobb kezem fejét óvatosan csúsztatom végig a falon, hogy kitapogassam, mi következik. Hirtelen eltûnik a fal. Egy pillanatra valami arra indít, hogy mind a két gyertyát fogjam egyik kezembe, hogy a másikat védekezõen magam elé nyújthassam. De azután belémnyilall az ijedt figyelmeztetés: nem szabad a két gyertyát egy kézbe fogni, mert elcserélhetem õket. Tovább megyek. Testemet verejték lepi el, csaknem elviselhetetlen ez a sötét ürességben való bizonytalan botorkálás. Minden pillanatban megnyíló szakadékot érzek lábam alatt, arcomhoz hideg, tapadós dolgok érnek, közelemben hatalmas hüllõtest nyálkás gyûrûzését észlelem. A félelem megdermeszt. Botlom egyet. Újra lépcsõfok. Felfelé vezetõ lépcsõk. Megszámolom, hét fok. Két gyertyám fénye kissé megnövekszik. Rövid, sima útszakaszon haladok át, azután szélesen ívelt csigalépcsõ aljához érek. Elindulok rajta fölfelé. Taposom a spirális felfelé kanyargó fokokat. Végtelenül sok a lépcsõ és a fokok közei egyre szûkülnek. Fáradt vagyok. Szeretnék pihenni, de leküzdöm a fáradtságot. Továbbmegyek. Két gyertyám már hosszúra nyúlt, éles, egyenletes lánggal ég. A közök szûkülnek. Lenézek és hirtelen elszédülök az alattam tátongó mélységtõl. Felnézek. Hová vezet ez a lépcsõ? Hiszen vissza nem mehetek. Kis briliáns fénypont szúr a szemembe odafentrõl. Olyan, mint egy csillag. Kishitûség fog el. Tériszony. A levegõ hûvös, a magány rámnehezedik. Továbbmegyek a fullasztóvá szûkült térben. Váratlanul a szabadság és súlytalanság boldogsága önt el. Mintha lábujjhegyen állnék egy gúla tûhegyes tetején csak azért, hogy mint a trambulinról, pattanva ellökjem magam róla. Rádióadó acélhegyét látom meg hirtelen, amelybõl szikrák pattannak ki, majd fénysugarak lövellnek széjjel. Az adó átalakul hasonló alakzatban tartott imádkozó kézzé, amelynek összeillesztett ujjhegyeibõl ugyanúgy szikrák pattannak ki, majd sugarak áradnak szét. Ilyen fényt lövellõ templomtornyokat látok. Végül a gúlát, amelynek szenvedést jelentõ kvadrátalakja magába koncentrálja az életet. Különféle megpróbáltatásokon át szûri csiszolja a szellemet mindaddig, míg a gúla csúcsán - e ponttá redukált kozmikus leadón - keresztül a szellem kiröppenhet az örökkévalóságba.
Gyakorlás közben észlelni fogjuk, hogy míg egyes betûkbõl csak úgy ömlenek felénk a képek, érzések, analógiakulcsok, addig mások csaknem teljesen némák maradnak számunkra. Aszerint, hogy melyik betû zárkózik el elõlünk, megállapíthatjuk, hogy egyéniségünk még milyen területen nem tapasztalt.
A példaképpen közölt meditációt szándékosan tagoltuk ilyen élesen három síkra. Kivételt csak a harmadik, a mentális síkon lejátszódó meditáció alkot, mert annak elsõ részébe még asztrális elemek vegyülnek, s csak befejezésében éri el a mentális sík csúcsait. A legtöbb meditációba azonban mind a három sík belevegyül és váltakozik egymással, mint ahogyan ezt az alább következõ két meditációból látni fogjuk. Ezekben szó esik egy új fogalomról, amelyrõl eddig nem beszéltünk: a saját jelünkkel való meditációról. E jellel való meditálást szintén magasabb betûgyakorlataink közé iktathatjuk. Ismeretéhez háromféleképpen juthatunk el. Felismerésének egyik módja az, ha tanítónk egy közös meditáció alkalmával figyelmét ránk irányítja és auránkban meglátja ezt a jelet. A másik mód, ha egyedül kísérletezünk, úgy hogy horoszkópunk születési házának bolygóját vesszük alapul. Hozzájuthatunk esetleges speciális szimbólumokhoz meditáció közben úgy is, hogy a meditáció irányát mindig a jel felismerése felé tereljük.
MINTAKÉNT BEMUTATUNK KÉT VALÓS MEDITÁCIÓT
I. meditáció: Magam elé idéztem jelemet, a csúcsával lefelé fordított vörös háromszöget, tetején zöld kereszttel.
A kereszt tövében örvénylõ forgás keletkezett, majd láncok futottak le csörögve végig a jelen, le a mélységbe. A kép átmosódott egy forgó vízimalom kerekébe, majd ez egy cséplõgépbe amely zúgva csépelt. Fölötte megjelent a jel, de a háromszög repedezett, szürke kövekbõl állott és belõle fekete sírkereszt nyúlt ki. Most a jel mögött végtelen hosszú, egyenes út tárult fel amelyen lélekszakadva rohanok. Az út alagutakon vezet át, én mindezt felülrõl szemléltem. Az út végén titokzatos ház áll. Gótikus ablakok, árkádok, régi lépcsõk. Be akarok menni, mert érzem, hogy valamilyen megoldás van ott benn. Nem tudok bejutni. Türelmetlenül körülszaladom a házat és közben látom, hogy a háztól elvezetõ utak ágaznak mindenfelé. Az utak hívnak de én maradok. Tovább keresem a bejáratot. Végre bejutok. Nagy félhomályos csarnokban zöld színû medence fogad, melynek tükrén gyönyörû, kinyílt lótuszrózsa himbálódzik. Porzói a virág fölött finom mûvû kis koronát alkotnak. Ahogy nézem, a szirmok lassan összecsukódnak. Fölöttük sárga láng jelenik meg. Köréje halványzöld kis kígyó csavarodik.
II. meditáció: Idézem a jelemet. Egyszerre csak a kereszt eltûnt róla és helyét egy kinyílt lótuszvirág foglalta el, melynek szirmai lángokként lobogtak, majd elernyedtek és tányérként terültek szét a háromszög tetején. Amint jobban odanéztem, láttam, hogy egy nagy skorpió ül a virágon. Az szívta el az erejét. Most megjelent egy kéz, megfogta a skorpiót, hogy megölje. Most az egész kép hirtelen eltûnt, - én mindezt felülrõl szemlélem, - s helyét egy igen magas, istennõszerû alak foglalta el, aki a felhõkbõl lehajolt hozzám. Két hosszú gyertyát meggyújtott és a kezembe adta. Sötét, alagútszerû folyosóba kerültem. Elõttem útmutatóul egy fénylõ kereszt haladt. Rossz, borzongó érzésem volt, alig vártam, hogy a sötétség véget érjen. De az alagútból kijutva egy mezõre értem és szintén sötét volt. A homályban nõket pillantottam meg, akik a füvön mezítláb táncoltak.
Hajladoztak, forogtak, komolyan, elmerülten és halotti csendben.
Nyomasztó érzésem még jobban fokozódott. El akartam menni onnan.
Óvatosan kikerültem õket és továbbmentem. Mögöttem a különös asszonyok hajladoztak a csendben, mintha valami néma zenére táncolnának.
Körülöttem a táj világosodni kezdett, s az elsõ fénysugárnál megpillantottam a keresztet, amely egy, a földön vízszintesen fekvõ "A" betûbe volt beletûzve. Az "A" betû függõlegesre állt fel és templomkapuvá változott.
Bementem a kapun egy üres
templomba. Sok háromlevelû lóhereablakán kíváncsi öreg férfiarcok néztek le
rám. Felpillantottam. A mennyezeten megláttam a keresztet. Most azt éreztem,
hogy a levegõben lassan megfordulok, s a lábam eléri a mennyezeten lévõ
keresztet. Talpammal hozzátapadok. Fejjel lefelé lógok a templom közepén.
Az okkult szimbólumoknak nemcsak okkult irányzatokban van jelentõs szerepük, hanem minden nagy társadalmi megmozdulásban is. Mihelyt egy mozgalom döntõ stádiumába lép, célját szükségképpen a lényeget átfogó szimbólumokba tömöríti. Ennek éppen elég szembetûnõ példáját látjuk a régebbi és a mai történelemben. Egy jól megválasztott szimbólum kötetnyi magyarázatot tesz feleslegessé. Törekvéseket semmi más nem telít annyi erõvel, mint a szimbólum vagy ennek hangba átültetett formája: a jelszó. Ott, ahol az emberi szavak csõdöt mondanak, a szimbólum csodát tehet. Minden akciónak, legyen az társadalmi megmozdulás vagy okkult mozgalom, valamely szimbólum jegyében kell történnie, különben nincsen átütõ ereje, szívóssága, kitartása a célba jutásig. Ez univerzális, misztikus törvény.
A szimbólumokban való beszéd és kifejezési mód az emberi szellem történelem elõtti korszakába vezet vissza bennünket. Ha az õsi forma mélyére hatolunk, csodálkozással kell látnunk, hogy az mennyivel pontosabb, tévedhetetlenebb közlés, mint a mai beszéd és írás. Mint már említettük, abból az õsi idõbõl azért nem maradtak ránk írott emlékek, mert nem az általunk ismert írásmóddal jegyeztek fel, írtak és érintkeztek egymással az emberek. A külvilággal való kapcsolataik és közléseik a mindent kifejezõ, élõ képek útján bonyolódtak le, amelyek a mondanivaló lényegét több síkon juttatták el hozzájuk. E sokszínû, gazdag tartalom természetesen fölényben van az egysíkú írással és gondolkodással szemben. Ezért, amikor magasabb értelmû, bonyolult gondolatsort kellett áttekinthetõvé tenni, az okkult tanítók mindig szívesen folyamodtak a szimbolikus írásmódhoz. Ebben a formában a dolgok ezoterikus tartalma eltûnik ugyan az érzéketlen, éretlen, sötét agyvelõk elõl, de annál többet árul el a képzett, fejlett intuíciójú tanítványnak. Az univerzális írásmód, melynek szimbolikus hieroglifák a szavai, egyetemes törvényeken épül fel. Minden okkult eredetû hieroglifa értelmét ki lehet bogozni, ha ismerjük a háromsíkú szimbólum ABC-t. Ezt az ABC-t más szóval az "erõvonalak tanának" nevezhetjük. A hieroglifák - legyenek akár képes ábrázolások, mint az egyiptomiaknál, akár geometriai ábrák - vonalaik iránya és térbeli elosztása szerint bizonyos tendenciákat rejtenek.
Ezek a tendenciák a fizikai, az asztrális és a szellemi élet minden területére érvényesek, tehát mindenütt hasonló jelentõségû törekvéseket fejeznek ki. A háromsíkú szimbólum ABC ugyanazon a törvényen alapszik, mint amelyet a grafológia már kezd felismerni. A pszichografológus e felismeréssel éri el meglepõ eredményeit. Az írásban mutatkozó beszédes szimbólumok tárják fel a különben rejtett lényeget.
Térjünk most rá a szimbólumfejtés gyakorlati részére:
Írott vagy kõbe vésett szimbólumoknál elõször is a kép térelosztását kell figyelembe venni. A teret négy részre oszthatjuk be. Ezt a beosztást legjobban kifejezi a kereszt a négyzetben:
Eszerint tehát minden képletnek van egy alsó, felsõ, egy jobb és bal oldali képtere, részlete. Az alsó rész jelenti az ösztönéletet, a szexuális, indulati, tudat alatti síkot. A jobb oldali rész jelenti a dinamikát, erõhatásokat, tempót; a bal oldali rész a világtól való elfordulást, gátlásokat, akadályokat. Minden emberi törekvés vagy tulajdonság besorolható e négy térbeli kategória valamelyikébe. Minden tulajdonságnak megvan a maga sajátos jegye, mely például a grafológiában pontosan a megfelelõ térzónában jelentkezik. Egy erõvonal mindig vagy felfelé irányul vagy lefelé; vagy lendületesen jobbra tör, vagy visszakanyarodik, illetve balra dõl. Ugyanez a négy tendencia mutatkozik meg nem csupán az írásban, hanem az ember testalkatában, koponyaalkatában, arcvonásaiban, tenyérvonalaiban és mozdulataiban is, de éppen így az állat- és növényvilágban, a kõzetekben, a négy évszakban, a Föld egész arculatán és a világegyetemben. Ragadjuk ki például a fák jelbeszédének az írással való analógiáját. Egy felfelé törõ fiatal ág, valamint az írásban felfelé törõ végvonal fiatalos duzzadó erõt, tettvágyat, becsvágyat, gyanútlan életörömet jelent. A lefelé hajló, gyümölcstõl terhes ág, s az írásban lefelé esõ végvonal valami terhelést szimbolizál. A fa melankolikus vonalat mutat, gyümölcse érett, súlyos; nemsokára leszakítják róla, vagy lehull és a hernyók, a rothadás martaléka lesz.
Most nézzük a fának az embertesttel való analógiáját. A fa koronája az ember feje, az értelem és az akarat szimbolikus tere. A fa törzse, az ember törzse, az emésztõ, vérképzõ, átvezetõ szervek helye. A fa gyökere az ember rejtett ösztönéletének szimbóluma, a föld sötét mélyében, a klauzúrában, az anyaméhben végbemenõ szaporodási misztérium síkja, amely az embernél még a mélytudatot is jelképezi.
Íme, két szemléltetõ ábrája az említett analógiának:
A térelosztás kategóriáit úgy szemléltetjük, hogy részletekre bontjuk és a négy képtér jelentõségét elemezzük. Egyben tárgyaljuk, hogyan lehet a természeti jelenségeket szimbólumokba rejteni:
l. Mit szimbolizál a képtér bal oldala ?
A gátlásokat, az akadályokat, ellenségeket, a féltve õrzött titkokat, a fogyatékosságot, a szégyellt emlékeket, a jellemhibákat, a társadalomtól elkülönülõ asszociális ösztönöket. Szûkebb értelemben az Egót, az egyént, az önképet. A bal oldal természete a rejtett, a rejtõzõ, a titkos. Színe: a sötét minden árnyalata a feketéig. Jelenti még az éjszakát, az álarcot, a bûnözõ hajlamot, a félelmet és megfélemlítést, a rosszindulatot, az alattomosságot, a betegséget, a fekete mágiát, de jelenti a karmát és a jógapraxist is, valamint a börtönt és a klauzúrát. Az asztrológiában a nyolcadik és tizenkettedik házzal függ össze, vagyis a titkos ellenségek és megróbáltatások házával. Ezekben a házakban a Szaturnusz ereje dominál. A Kozmoszban, melyet Ádám Kadmon, a kitárt karú ember alakja szimbolizál, a bal kart jelenti, a rombolást, a lebontást, az ellenséges álláspontot, a lázadást bármilyen fennálló világrenddel szemben. A láthatatlan világban jelenti a bukást, az anyagba süllyedést. Kozmikus jele a Mérleg d, a Skorpió e és Nyilas f. Az évszakok közül az õszt, az elemek közül a földet és a vizet szimbolizálja.
2. Mit szimbolizál a jobb oldali tér?
Az élettõl duzzadó erõt, lendületet, tempót, támadókedvet, a közösségi érzést, a külvilágot, a társadalomépítõ erõket, a szociális ösztönt, de jelenthet sovinizmust és háborút is. Ide tartoznak még a nyilvánossággal kapcsolatos megnyilvánulások, a siker, az alkalmazkodás, a mûvészetek, a tanulékonyság, a mozgékonyság, a találékonyság.
Az évszakok közül a három tavaszi hónapot jelenti: márciust , áprilist , májust . Erõs bolygók ezeken a helyeken a Mars , a Vénusz és a Merkur . Színe: a piros. A kozmikus ember Ádám Kadmon jobb karja jelképezi az alkotást, az építést, az összmûködésre irányuló törekvést.
3. Mit szimbolizál a képtér alsó része?
A keletkezést és szaporodást, a szexualitást és az ösztönéletet az indulatokat és a súlyos betegségeket. A Földet, a természetet, mindenfajta magot és petét, az anyagot, a bázist, a szakadékot, a halál misztériumát. Érzékelteti a keletkezés és elmúlás egybefonódó ritmusát, a szerencsétlenséget, a baleseteket. Az évszakok közül a három téli hónapot jelenti: decembert g, januárt h, februárt i. Erõs bolygó itt a Plutó , a Szaturnusz és a Neptun . A Kozmikus ember, Ádám Kadmon lábait jelenti, vagyis az anyagot. Eleme a föld. Színe: a fekete és a barna.
4. Mit szimbolizál a képtér felsõ része?
Az értelmet, a szellemet, az intelligenciát, az ideákat, a fantáziát, az intuíciót. Az Isteneszmét, a prófétákat, a messiásokat, a tisztánlátást, az etikát, a filozófiát, a misztikát, az asztronómiát, az asztrológiát, a tudományokat, a humanitást, a szellemi szabadságot. Eleme a tûz és a levegõ. Színe: a napsárga, a világoskék, a világoszöld és az ibolyalila.
Évszaka a három nyári hónap: június a, július b, augusztus c. Legerõsebb bolygók itt: a Nap és a Hold . Az emberek közösségében jelenti az önálló gondolkodást, a zsenialitást, magasabb szinten pedig a filozófia, a mûvészet és tudomány szintézisét. Jelképezi a Kozmikus ember, Ádám Kadmon fejét, a teremtõ ideát, az elsõdleges eszmét.
Idõ szempontjából a térelosztás bal oldala és alsó része jelenti a múltat, a jobb oldali és felsõ képtér jelenti a jövõt. A misztikus középpont, amelyen a kereszt két vonala metszi egymást, jelenti az örök, a rögzíthetetlen és láthatatlan, téren és idõn kívül álló jelent.
A térelosztás négy csoportjának elemzése nem jelenti azt, hogy mindent felsoroltunk, ami e négy csoportba tartozik és hogy kimerítettük a velük összefüggõ fogalmakat. Minden csoport gazdagsága millió színében és elágazásában szinte kimeríthetetlen, és tág teret enged az egyéni kutatásnak.
A geometriai formák szimbológiája
1. A pont:
l
Minden erõhatás kezdete. Aszerint, hogy a térelosztás melyik helyén jelenik meg, jelenthet Istent, embert, szellemet, állatot, démont. Magasabb értelemben a pont az ajtó, amelyen át a láthatatlan világ erõi belépnek a látható világba. Ezért a pont a mag, a létkezdet szimbóluma is. Minden késõbbi fejlemény a pontból indul ki. A pont az õsi egység, amelynek sokszorozódása, bõvülése, mozgása hozza létre a látható dolgokat. A pont még nem erõvonal, csak a szunnyadó erõk áttörésének kapuja.
2. A vonal:
A már elindult erõk útját jelzi. Tendenciáját aszerint ítéljük meg, hogy jobbról balra, balról jobbra, alulról felfelé, vagy felülrõl lefelé tart-e. Jelentõsége a térelosztás helyei szerint változik. A balról jobbra haladó vonal a jövendõt jelenti, a térelosztásnál már felsoroltak erre is vonatkoznak. A jobbról balra tartó vonal a múltat jelenti,
erre a bal oldali térelosztásnál felsoroltak vonatkoznak. Ugyanígy az alulról felfelé tartó vonalak a felsõ rész, a felülrõl lefelé tartó vonalak az alsó
rész kulcsaival magyarázhatók meg. Az átmeneti vonalak, mint amilyen a ferde vonal, két térzóna segítségével fejthetõk meg. Vegyük például a balról jobbra, ferdén felfelé haladó vonal képét. Ez a felsõ és a jobb oldali térzóna erõkomponenseinek hatása alatt áll. Ugyanígy elemezhetõ az összes többi változat is, tehát a jobbról balra, ferdén lefelé haladó vonal stb., melyek a megfelelõ
térzóna erõkomponenseinek hatása alatt állnak. Figyelni kell azonban még arra is, vajon a vonal középrõl indul-e ki, ami a jelent szimbolizálja, vagy alulról, a múltat, illetve felülrõl, a jövõt jelképezve.
Háromféle vonalat különböztetünk meg: az egyenes
vonalat
az egyenes
a cikkcakkos
a hullám
Az egyenes vonal akadálytalan erõkifejtést jelent. Azok az erõk, melyeket az egyenes vonal jelképez, félbeszakítás és szembeszegülõ ellenhatás nélkül érkeznek el céljukhoz. Az élettanban az egyenes vonal a szabad, gátlásmentes megvalósulás szimbóluma.
A cikcakkos vonal azt jelenti, hogy az erõkifejtést valamely kozmikus törvény akadályozza. Az az eszme, amelyet ez a vonal jelképez, nagy ellenállásba ütközik, ezért rövid életû.
A hullámvonal a szabályos, ritmikus változás jelképe: az élet ritmusa, az éj és a nappal váltakozása, a szív lüktetése, az óra ketyegése, a kozmikus ismétlõdés. Minden, ami keletkezik, él és mûködik hullámvonalban halad.
A vonalak tendenciájának és a térelosztás jelentõségének ismeretében bármely szimbólum vagy hieroglifa értelmét megfejthetjük. Tudnunk kell, hogy egy õsrégi, kõbe vésett feljegyzés annak speciális tartalmán kívül olyan értelmet is elárul, amely kozmikus kulcsokat tartalmaz. Hogy ezt alaposabban is megérthessük, forduljunk például a modern grafológia analógiájához A jó íráselemzõ az aktuális szövegen kívül az írónak nemcsak a jellemét, szervezeti és idegstruktúráját fogj a felismerni, hanem az illetõ kultúráltságának mértékét, társadalmi hovatartozását, környezetét és gondolkodását is. A hieroglifa és a szimbólum megfejtéséhez nagy gyakorlat kell, de nélkülözhetetlen ennek elsajátítása, mert a misztika tanítványának nemcsak látnoki tehetségre de látnoki képzettségre is szüksége van.
3. A kereszt:
Két erõvonal találkozása, melynek során egy balról jobbra tartó és egy felülrõl lefelé haladó erõvonal metszi, két ellentétes törekvés köti, akadályozza egymást. Az élet alaptörvénye az ellenpólusok állandó kölcsönös egymásra hatása. Ez a kölcsönhatás minden tapasztalás, szenvedés, fejlõdés forrása. A kereszt egyébként az érvénytelenítés, megsemmisítés jelképe is. Gondoljunk csak az ismert szólásmondásra: "arra már keresztet vethet!" -, tehát útjára enged valamit, lemond róla, elveszettnek tekinti. Ha ennek a két egymást metszõ erõvonalnak, amely kultúránk hatalmas szimbólumává emelkedett, mély rétegébe hatolunk, felismerhetjük benne a karma megsemmisítésének kulcsát is. A kereszt évezredek óta a messianizmus, a megváltás szimbólumává vált az emberiség számára. Krisztus az emberiség szeme láttára mutatta be a kereszt szörnyû és ugyanakkor felemelõ misztériumát. A keresztet fel kell emelni! Kínok véres verejtékével, roskasztó súlyát cipelve kell felhurcolni a Golgotára, hogy testünket, a bûnöknek, a szenvedélyeknek és a halálnak ezt a rabszolgáját rajta megfeszítsük. Mert csak a megfeszítés után következhet be a végsõ szabadulás: a feltámadás!
4. A felfelé mutató háromszög:
Ez az ábra minden kor szimbológiájában ott szerepel és több értelmezését ismerjük. Ezeket leegyszerûsítve és sûrítve megkapjuk az istenség, a tûz, a levegõ, a szellem, a felfelé törekvés hatalmas szimbólumát. Ez a háromszög magasabb rendû dolgok betûjele: Lemuria, Atlantisz, Egyiptom égbe nyúló piramisainak jelképe, a tudományok és gondolatmûvészet csodálatos gyûjtõlencséje, misztikus szellemkikötõ a Kozmosz tengerének partján.
A külsõ és belsõ templom jelképe. Ma már tudjuk, hogy a beavatásra méltónak talált neofita fokról fokra behatolva a nagy piramis misztériumába, saját isteni énjének titkát is megismerte. Megfigyelhetjük e szimbólum térhódítását, hullámzását a késõbbi keresztény kultúra templomépítészetében, amint az Isten felé sóvárgás korszakaiban elõtérbe lép, azután a hûvös éteri gótikában eléri tetõfokát, hogy végül eltûnjék és felolvadjon a színes, életvidám reneszánsz kerekded, dús idomai között. A jelen és a közelmúlt templomformáját gyakran a négyszögletes formák jellemzik: kocka és magasba nyúló téglaidom az uralkodó forma, csupa felfelé induló, befejezetlen vonal a csúcs lezárása nélkül. Az is jellemzõ, hogy a modern kor látnok festõinek, szobrászainak és építészeinek mûveiben már egy új gótika keskeny, finom szellemi ívei jelentkeznek. A szögletes formák tömör realitása, szárnyalás és hit nélkül való új tárgyilagossága fölé utat tör és felnövekszik újra a hittel és misztériummal telített igazi templomszimbólum: a csúcsív, a felfelé mutató háromszög. E szimbólum további értelme attól függ hogy milyen jelek veszik körül, milyen jelek vannak fölötte, mellette és alatta. A lótuszülésben meditáló keleti ember a felfelé mutató háromszög analógiája, s ez az ülésmód egyben analógiája a gúlának is, amelynek oly sokáig érthetetlen és részleteiben nagyrészt még ma is rejtett belsõ elrendezése ebben a párhuzamban kapja meg egyik magyarázatát.
A piramis a meditáló ember testi, lelki és szellemi alakját rejti magában, háromsíkú megpróbáltatását és hatalmas lehetõségeit. De mint minden helyes analógiakulcs, ugyanakkor az ember és a Kozmosz örök kapcsolatának is jelképe. A piramis csodáiról számos könyvet, tanulmányt írtak, kutatók egész életüket az összehasonlító számításoknak szentelték. Fel sem sorolható a sok elmélet: politikai, filozófiai, vallási teóriák tömege, amely a piramis köré fonódik. De ezek legtöbbje csak a piramis értelmének egyik, mégpedig a legalsó, fizikai síkján tapogatózik.
5. A lefelé mutató háromszög:
A föld, a víz, a sötétség, az anyagba törekvés, a sátáni elv ábrája. Míg a fölfelé mutató háromszögnél az erõk szublimálódnak, átlényegülnek, itt az erõ sûrûsödésérõl, meterializálódásáról van szó. A fölfelé mutató háromszög csúcsa a szabadulás kapuja, a szellemivé finomult anyag felsõ pontja. A lefelé mutató háromszögcsúcs a látens dermedtségig redukálódott szellemi erõk mélypontja.
6. A hatágú csillag:
Egy felfelé és egy lefelé mutató háromszög egymásba illesztve. Jelenti a kozmikus egyensúlyt, jelenti a felsõbb világok és az alvilág találkozását, vagyis az embert. A háromsíkú világ mérhetetlen fontossága és misztikus értelme egyedül az emberben válhatik teljessé, benne van meg pozitív és negatív irányban minden lehetõség az egyidejû, három síkon történõ, nagy transzmutációra. Benne él, cselekszik, hat egyidejûleg alacsonyabb és magasabb lénye, a röghöz kötött fizikai lény, a vaskos indulatok és a szubtilis, mûvészi érzések sajkáján hányódó asztrállélek és az Isten lényegébõl való szellemi elv. Az emberben testesül meg minden geometriai ábra, minden szín és minden analógia, a véges és a végtelen, az élet és a halál egymást éltetõ ellenpólusa.
7. Az ötágú csillag felfelé mutató csúccsal:
A kvintesszencia jele, minden dolog legtisztább lényege - az alkimisták célja, a híres pentagramm. A mágia egyetemes szimbóluma. Felsõ csúcsa megfelel az ember fejének, két felsõ kiszögellése az ember két kitárt karjának, két alsó kiszögellése a két lábának. Egyes ezoterikus iskolákban az ötágú csillag csúcsait lángokkal jelzik, amely arra utal, hogy az ember feje és négy végtagja bizonyos erõket áraszt, sugároz. A négy mozgási és egy irányítási centrum megfelel öt fontos kozmikus erõállomásnak, amelyek a mágia és misztika tanítványánál közvetlen kapcsolatba kerülnek a láthatatlan világgal. Akinél az öt centrum sugárzó erõi egyensúlyban vannak, az az okkult erõk mesterévé lesz. Ezért az ötágú csillag az uralom, a harmónia, átvitt értelemben a titkos tudomány, a mágus jelképe.
Az ötágú csillag jelenti még a jó célok érdekében felhasznált erõket.
8. Az ötágú csillag lefelé mutató csúccsal:
Szemben az elõbbivel, a lefelé mutató csúcsú ötágú csillag jelképezi a fekete mágiát a rossz célok érdekében felhasznált erõket, a bukást. Sátáni jel. Középkori írásokban a fekete bak fejét jelképezte, a kecskebak pofáját, két szarvát, pofaszakállát és állát. A fekete bak a fajtalan éjszakai boszorkányorgiák vezére, az ördög volt. A testi gyönyöröktõl elforduló kereszténység az életörömben és szépségben tobzódó Bacchus isten alakját csúf, aljas szörnyeteggé torzította, hogy csábításait leküzdje. Tévedett. A kettõs természetû Bacchus mindig gyõz bennünk, míg meg nem szereztük az uralmat a fizikai és asztrális síkon. A sötétbe zárt vadállatot az éhség és kétségbeesés elszánttá teszi, s elõbb-utóbb kitör ketrecébõl. A vadállatot meg kell szelídíteni, de nem korbáccsal, megfélemlítéssel és ketreccel, hanem a jóság és teljes indulatnélküliség lenyûgözõ és kivédhetetlen erejével. Ezt élte és tanította Buddha és a keresztény szentek közül Assisi Szent Ferenc. A vadállatok, a mérges hüllõk: az ember indulaterõi. Ha az ember megváltotta magát alantas indulataitól, megváltotta fiatalabb testvéreit, az állatokat is. Ezt a kérdést az ezoterikus fejlõdéstan tárgyalja majd részletesebben.
9. A négyzet:
A szimbológiában mindig fogságot, börtönt, zárt helyet, korlátozást, megmerevedést, ásványi létet, kõzeteket jelent. Egyik kiegészítõ jelképe a klauzúrának és egyben jele az idõben korlátozott térnek is. Az élettel szemben ellenséges, de minden élet számára mégis szükséges jel. Értelme: mindennek, ami él és bizonyos irányba tör, térre, anyagra van szüksége, szenvedésre és klauzúrára az átváltozáshoz. A piramis alapzata is négyzet.
10. Kör:
A legegyetemesebb szimbólum. Az élet jelenségeinek mindenben visszatérõ törvényét fejezi ki. Az univerzális analógiák sorában nincsen olyan kép, amelyben a kör elõ ne fordulna. Számtalan értelmezését nem is lehet részletezni, mert az értelem jellegét mindig a vele együtt feltüntetett jelek határozzák meg. A végtelenséget, az örökké megújuló életet is körrel ábrázolják. A molekulától, a sejtmagtól kezdve a mérhetetlen Tejútrendszerekig mindenben felismerhetjük a kör törvényét, amely végiggyûrûzik az asztrál- és a mentálsíkon is.
11. A hármas kör:
A testet és a szellemet jelenti, s a kettõt összekötõ lélek hídját. A belsõ kör a szellem, a külsõ a test, a középsõ a lélek. Ezen kívül szimbolizálja az anyagi, az asztrális és a szellemi világot. Ugyanezt az eszmét fejezi ki a még a körnél is régebben használt hieroglifa:
amely a vonalat használja fel a síkok érzékeltetésére, vagyis egymás alatt futó három, síkonként hosszabbodó vonalat. Kaldeában és Egyiptomban használták ezt a szimbólumot annak jeléül, hogy azt a kõtáblára vésett írást, amelyben ez a jel szerepel, három síkon kell értelmezni. Ha két vonal szerepel a kõtáblán, az kettõs értelemre utal. Gyakori jelek ezek a kaldeai és egyiptomi sírfeliratokon.
12. Az egymásba kapcsolódó két kör:
A dualitás és a szövetség jele. Ha egy ábrán az ember feje fölé rajzolják, akkor azt jelenti, hogy annak az embernek a fejlõdése az asztrálsíkig terjed, a vonzás és taszítás hullámzó, színes, lángoló és mégis kifinomult mûvészetéig -, és nem tovább.
13. A három egymásba kapcsolódó kör:
A három sík - a fizikai, az asztrális és a mentális sík - szükséges összmûködését jelenti. Jelent minden hármasságot, amely áthatja egymást; a negatívot, a semlegest és a pozitívot. Jelenti az értelem, az akarat és az érzelem hármasságát; az Istent, az Igét és a testté lett Igét, a Világmindenséget. Ugyanennek az egyiptomi köntöse Ozirisz, Izisz és Hórusz hármassága. Az õsi törvénykinyilatkoztatás hármas lényegét minden népfaj hagyományai között megtalálhatjuk éppen úgy, mint a szeplõtlen fogantatás misztériumát is.
14 A spirál:
Az örvénylés jele. A kozmikus méhben való keletkezés szimbóluma. Ha egy pont a térben keringeni kezd, akkor maga körül örvénylést támaszt és az örvénylés létrehozza a spirált. A spirál az a tölcsér, amelyen át a transzcendens világból erõk szûrõdnek a látható világba. A jobb felé irányuló örvénylés keletkezõ, teremtõ mozgás. A bal felé irányuló pedig pusztító, romboló.
Ez pontosan megfigyelhetõ a bolygók és a napok keletkezésénél, pusztulásánál és újraszületésénél. A Kozmosz spirálködei ennek a törvénynek hatalmas égi táblára felrajzolt ábrái.
15. A kerék, vagy körben lévõ kereszt:
A körforgás szimbóluma. Jelenti a mozgást, azt az erõt, amely a spirált elindítja. Ebbõl alakult ki a svasztika. A jobb felé irányuló mozgású svasztika építést, a bal felé irányuló pedig rombolást jelent. Ábrája az idõben és térben való fárasztó, szenvedéssel teli körforgásnak, az élet kerekének, a szanszárának. Jelenti még az örökké áradó anyagot, a végtelen ismétlõdést, a generációk sorát, a vágyakozás és ragaszkodás cölöpéhez kötözött emberi lény kétségbeesett keringését a fókusz körül.
16. A Tau:
Eredete ködbe vész. Már Egyiptom és Kaldea legrégibb emlékei között megtalálható. A vízszintes felsõ vonal az eget szimbolizálja, a függõleges középvonal az ég kapcsolatát a Földdel. A szimbólum értelme ez: "Az ég erõi a Földre érkeznek és azt megtermékenyítik". Egyiptomban a királyi halottak múmiamaszkja alá különféle talizmánok és amulettek közé faragott T betût helyeztek a papok. Ennek a jelképnek az értelme ez volt: az Út. A titkos ösvény térképéül szolgált, amely az égbõl a Földre vezet, s amelyen át a lélek magasabb régiókba juthat. Vagyis ezzel a jellel adták át az eltávozó léleknek a mennyei titkos út kulcsát. A többi talizmánnak és amulettnek az volt a célja, hogy az alvilágon átutazó lélek számára védelmet biztosítsanak az asztrálsík sötét erõivel szemben.
17. Az egyiptomi kereszt. Níluskulcs. Ankh.
A halottról és a halál misztériumáról szóló egyiptomi sírfeliratokon és dombormûveken rendszerint fellelhetõ a lélekmadár, csõrében ezzel a jellel. Az Ankh az élet szimbóluma, Izisz, a Nagy Anya jelvénye. Az õ méhébõl ömlik elõ a megnyilvánult élet fénybõl és árnyból, gyönyörbõl és kínból, mélységbõl és magasságból összegyúrt szövevénye, a látható és láthatatlan természet. A lélekmadár az életet viszi szárnyán a magasba és a kulcsot, amely a szabadulás kapuját nyitja. Az Ankh jelének alapja a Tau. A kör hozzáadása ezen a helyen vagyis a legfelsõbb égi síkon, az isteni ideát, az eszmét, a mentálsíkon a végsõ magasságot, a Harmadik Szemet jelenti. Az Ankh a kitárt karú embernek, Ádám Kadmonnak is ábrája. Az egyiptomi ábrákon Izisz bal kezében tartja a Níluskulcsot, amelynek szárával az emberiségnek mutatja az utat.
A színek jelentõsége
A szimbólumok megítélésénél mindig szerep jut a színeknek, mert szorosan összefüggnek a lényeggel. Az alapkulcsok meglehetõsen egyszerûek:
Piros: Az élet és a vér, a szellem, a vonzás, a melegség, a keletkezés, az asztrálsík színe. Árnyalatai a rózsaszínû derengéstõl a sötét mélyvörös izzásig terjednek. Ezek megfelelnek az érzelemskálának a gyöngéd, halk, tavaszias érzelmességtõl a vad, drasztikus indulatokig.
Sárga: A Nap, az értelem, az intelligencia, a magasrendû ideák, a szellemi lelkesültség meleg színe. Jelenti a szeretet kisugárzását, ezoterikus tanulmányokban a filozófia aranyát.
Zöld: Az okkult erõk és képességek színe. A gyógyításnak, mint magasabb égésnek jelképe. Világos árnyalatai a tisztult, szellemi régiók felé törõ irányzatot jelentik. Mély, mocsárzöld, feketés árnyalatai a sötét törekvéseket, a feketemágiát, az önös célokra használt okkult erõket.
Kék: Világos, levegõs árnyalata a testetlen elvontságok, az abszolút ideák, a hûvös emelkedettség, a békés és bölcs mozdulatlanság, a szenvedélytelen kontempláció színe. Haragos, mélykékbe sûrûsödõ árnyalata bezárkózást és kapcsolódásra való képtelenséget jelent.
Ibolya: A magasabb ezoterikus tudás, a beérkezettség, a szellemi szabadság jelképe, a már nem földi koordinátarendszerbe tartozó lények színe.
Barna: A föld színe, az agyagos, sûrû, teremtõ és temetõ földé, a természet szüntelenül foganó kétnemû méhének újra és újra megnyíló sírkamrájának a színe. A nagy alkimistatégely erjedésének változó színárnyalatai a szülés, az élet, a halál, a rothadás és a rothadásban megfoganó élet örök körforgását érzékeltetik.
A színek árnyalatait mindig meg kell figyelni és meg kell különböztetni.
Az asztrológiában jártasak számára a bolygók alapján a színeket így csoportosítjuk:
Piros Mars
Zöld-Világoszöld Vénusz
Kék-Világoskék Jupiter
Kékesszürke Merkur
Sárga Nap
Ezüstfehér Hold
Ibolyaszín Uránus
Fekete-Sötétbarna Szaturnusz
Gyakorlati szimbológia
A szimbológia alapos elméleti tanulmányozása. után térjünk át a gyakorlati szimbológiára amely több hónapos munkát jelent. Nyissuk fel a "természet könyvét" és elõször az ABC-t betûzve kezdjük olvasgatni a tárgyak, jelenségek, kozmikus megnyilatkozások megfigyelését. Mint a gyermek, aki elsõ betûismeretei alapján olvasgatni kezdi a kirakatok, címtáblák, újságok feliratait, ugyanígy tanuljuk meg mi is kibetûzni a természet hieroglifáit: felhõk, fák, repülõ, szárazföldi, víziállatok, madarak, bogarak, hüllõk, virágok, emberek külsejét, formáját, mozgását, tendenciáját, színét, hangját..., s mindezt az erõvonalak szempontjából.
A hangok szimbológiájáról eddig nem beszéltünk, mert rájuk is ugyanaz a törvény vonatkozik, mint az erõvonalakra és a színekre. Vannak mély-, középtónusú és magas hangok. A mély hang is háromféle.
Van modulálatlan, durva, fenyegetõ mély hang, van tompa, fénytelen, fáradt mély hang és van érzelmektõl izzó, melodikus, zengõ csellóhoz hasonló mély hang. A középtónusú hang ugyanígy háromféle: primitív, agresszív, vagy monoton, unalmas vagy csengõ, kiegyensúlyozott, a középút nyugalmát árasztó, középtónusú hang. A világos magas hangok három fokozata: a rikácsolóan éles, az infantilisan vékony és az ezüstösen, könnyen szárnyaló tiszta zenei hang. Ha most a térelosztás és az erõvonalak szempontjából vizsgáljuk meg a hangot: ujjongóan felcsattanó-e, vagy panaszosan csüggeteg, akkor megkapjuk a hangok õsi univerzális kifejezési formájának kulcsát. Így érthetjük meg azután a madarak, a bogarak, az állatok mondanivalóját, a kristályok, a fémek panaszát és a légiessé munkált üveg elvont csengését.
Vizsgáljuk, figyeljük meg, hallgassuk a természetet. Tanulmányozzuk a kristályok szerkezetét és annak jelentõségét. Tanulmányozzuk a sugárállatok vázát és az abban megnyilvánuló erõelosztást. Figyeljünk meg például egy egyszerû sugaras formát:
A központból minden irányba kisugárzó vonalak egyenletes erõelosztást jelentenek és azt, hogy a középpontban erõtöbblet van. Ennek a lénynek a karaktere kitárulkozó. Más korallállatok váza támaszkodást, kívülrõl való erõelvonást, elszívást fejez ki, tehát ezeknek a lényeknek karaktere: befelé forduló.
De negatív vagy pozitív egy lény aszerint is, hogy védekezést vagy támadást fej ez-e ki. Ezek a kis állatok ugyanis várukat olyanformán építik fel, hogy az pontosan befogadja fizikai formájukat és tükrözi karakterüket.
Ezeket a millió változatú apró remekmûveket tanulmányoznunk kell, hogy megfejthessük, miféle erõ, milyen tendencia rejlik bennük. Ezek a gyakorlatok azért szükségesek mert a misztika tanítványa a természet ilyenfajta megismerésén keresztül jut el a transzcendens felismerésekhez. Az õsi idõkben, amikor még a Harmadik Szem mûködésben volt, az ember ezekrõl a teremtményekbõl és jelenségekbõl olvasta le Isten, a Kozmosz, a végtelen üzeneteit. Ezek ma is éppen úgy beszélnek, üzennek, tanítanak, megnyilatkoznak, mint akkor, csakhogy a mai ember vakon és süketen törtet a szent próféciák között a szakadék felé. A mi célunk éppen az, hogy ezt a régen elfelejtett olvasási módot: a szimbólumfejtés és térelosztás ismeretének mûvészetét életre keltsük, Harmadik Szemünket újra aktiváljuk.
Amikor már elméletben alaposan megtanultuk, majd a gyakorlatban kísérleteink középpontjába helyeztük a szimbológia elemeit, akkor a Harmadik Szem sok ezer éves sötétsége oszladozni kezd. Fények és formák suhannak át a nyiladozó Harmadik Szem látóterén, vagyis a tobozmirigy újra fokozott mûködésbe kezd. Az így kifejlõdõ képességeinkhez még egy fontos tényezõ társul, a szimbólumok szemlélése közben fellépõ érzéstartalom, vagyis az érzések útján való beleélés, amely a jelkép szemlélésével egyidõben árad el bennünk, az igazi atlantisz-egyiptomi olvasási mód. Ez a harmonikus és tökéletes kapcsolódás, amikor értelmünk analízissel, akaratunk figyelemkoncentrációval és érzelmünk teljes beleérzéssel kapcsolódik össze tárgyával, s ilyenformán nemcsak átéli, hanem eggyé is lesz lényegével.
A szimbólumok elsõ pillanatra mindig rokonszenvesek vagy ellenszenvesek aszerint, hogy tartalmukban harmonikusak vagy diszharmonikusak-e.
Nekünk elõbb hosszan és alaposan tanulmányoznunk kell a szimbólumot, hogy értelmét megfejthessük, csak azután engedhetjük át magunkat az érzéseknek. Az atlantidák elsõ pillanatra felfogták, átérezték és megértették a szimbólumot. Körülöttük a világ sugárzó, zengõ, élõ, alakuló, pazarul színes, lebilincselõen izgalmas közlési formákkal volt tele, önmagukat feltáró titkokkal kinyilatkoztatásokkal. Az Isten, a természet és az ember között fennálló egykori szoros kapcsolatnak bizonyítéka és beszédes maradványa a sokféle jóslási mód: homokból, bélbõl, hamuból, madarak röptébõl jósoltak. A háromszemû lényekben biztos tudás élt afelõl, hogy a makrokozmosz minden jelensége szoros összefüggésben áll a mikrokozmosszal. Ha azonban manapság valaki ezzel a módszerrel akarna jóslatokba bocsátkozni anélkül, hogy elõbb a Harmadik Szem látását visszaszerezné, tévedne. Az atlantidák nem a két fizikai szemmel figyelték meg ezeket a jelenségeket. A középkor nagy misztikusaiban a szívós klauzúrában folytatott tanulmányok és gyakorlatok újra életre támasztották a Harmadik Szem látását és miként az atlantidák, õk is tudtak olvasni a természet könyvében.
Az egyiptomiak, ha valami tulajdonságot szimbolikusan akartak kifejezni, azt az állatot ábrázolták, amely ezt a tulajdonságot képviselte, vagy életmódjával kifejezte. Az éjszaka misztikus baglya, a hideg csendben suhanó hal, a mérges- és mágikus kígyó, a szárnyaló madár, a riadozó, meleg vérû emlõsök, a kisebb és nagyobb ragadozók mind betöltötték természettõl kapott szerepüket e mély értelmû ábrázolásokban. De olyképpen, hogy fizikai megnyilvánulásaik mellett feltárták szellemi magvukat is, az õket éltetõ isteni erõ princípiumait.
A Harmadik Szem mûködése
Vizsgáljunk meg négy egyszerû eseményt, amely az ember elõtt oly gyakran lejátszódik és állítsuk be ezeket a Harmadik Szem látókörébe.
1. A tigris megtámadja, széttépi és felfalja a bárányt.
2. Az ifjú hevesen udvarol egy leánynak.
3. Vihar készül, a légkör nyomott, sziszegõ villámok hasítják az ég alját. Hatalmas dördüléssel zendül az ég, súlyos felhõkbõl leszakad a zápor.
4. A virág növekedése.
Elsõ eset:
A tigris megtámadja és felfalja a bárányt. A Harmadik Szem így látja ezt a tragikus színjátékot: asztráldémonok és elementálok* tömege vesz részt a vérszomj kielégítésében és a véres lakomában. Mágikus hagyományok szerint a vér gõze az asztráldémonok tápláló légköre. Ahol vért ontanak, oda asztráldémonok érkeznek. A mentálsíkon a Harmadik Szem, az élet ellen törõ vak indulatot szemléli, amely nem tud róla, hogy a másik lényben önmagát falja fel. A Harmadik Szem a kegyetlenségnek, a rombolásnak metafizikai gyökerét látja, de következményeit is. Nem külön, hanem együttesen éli át a lejátszódó történést, az okot és okozatot, az egész folyamatot, amely a lényeket idáig jutatta és látja az ebbõl kibontakozó jövõt. A Harmadik Szem a transzcendens törvények optikájával a szétmarcangolt áldozata helyébe a támadót rögzíti, mintha az esemény olyan tükör elõtt játszódnék le, amelyben a szereplõk felcserélõdnek. Ez a tükör a Harmadik Szemnek megmutatja a karmát, a formálódó jövendõ képét.
Második eset:
Az ifjú hevesen udvarol egy lánynak és szexuális vággyal gondol rá. A fizikai síkon mindössze szerelmi felhevültség jelei láthatók, a Harmadik Szem így szemléli az esetet: az asztrálsík az életöröm és az életvágy rózsaszínû izzásában lángol. Az egymás felé közeledõ, egymásra sugárzó pozitív és negatív pólust örvénylõ elementáltömeg tolongja körül. Az elementálok a szenvedélyes izgalom forró légkörében hevítik, fokozzák egymást; kéjt, fogantatást akarnak létrehozni, hogy vérrel telt, érzõ, lüktetõ fizikai testet alkothassanak maguknak. Zúg, hullámzik, égõpirosan izzik az asztrállégkör, érzelmek, vágyakozás gyöngédség, érzéki vágy millió csápja, szála szövi át. A létbe törekvõk sóvár éhséggel örvénylenek a pont körül, amelynek mélye majd megnyílik a két pólus összecsapásának vulkánkitörésében és magába szívja õket. Ugyanekkor a mentálsíkon az anyagbaöltözés és -süllyedés komor folyamata játszódik le, az egyesülés, fogantatás, születés ellenpólusa, sötét tükörképe: az elmúlás, a halál. A párosodás felé vonzódó lények az egymásra találás pillanatát rezgik vissza végtelenül fent és lent, ugyanannak a láthatatlan erõnek engedelmeskedve, amely a még testet nem öltött lélek békéjébõl a lét fájdalmas zûrzavarába taszítja az új életet.
Harmadik eset:
Vihar készül, a levegõben feszült villamosság, a légkör nyomott, sziszegõ villámok hasítják az ég alját. Hatalmas dördüléssel zendül meg az ég, súlyos felhõkbõl szakad a zápor.
Ez egyike a természetlátás legõsibb képeinek. A fizikai síkon természeti erõk vad dühe tombol. Az asztrálsíkon természetfenntartó és egészen mélyre süllyedt elementálok elégedetlenségének feszültsége remeg. Az elemi világ alkotó lényei ilyenkor csatájukat vívják. Az elektromos kisülések, a vihar fázisai, kiegyenlítõ folyamatok. Régmúlt kultúrák papjai az elementálokat démonokként és viharistenekként ábrázolták. A mai kor hiába utalja ezeket a lényeket a primitív fantázia birodalmába, ezek élnek, létük valóság. Nem a fizikai síkon élnek, hanem az asztrálvilágban. A mentálsíkon a létbe törekvés és pusztulás erõi egymásnak feszülnek: két ellentétes törekvés csap össze. Mindketten egy semleges középpont körül örvénylenek. Ez a harc, ez az ellenállás létük alapja. Az alsóbb elemek, az elementálok lényege mindig a harc. Az ember hármas lénye is magában hordozza az elementálok harcát. Sûrûsödés csak ott jöhet létre, ahol láthatatlan erõk különféle feszültségben állnak egymással szemben. Az ellenállás örvénylést okoz, az örvénylés sebessége pedig az anyag sûrûségi fokát határozza meg. Ilyen értelemben az ellenpólusok harca mindig teremtõ folyamatot jelent.
Negyedik eset:
A virág növekedése. A fizikai síkon látszólag vegetatív jelenség. Az asztrálsíkon azonban a Harmadik Szem fény, víz és levegõ után vágyakozó gyöngéd lényt pillant meg, melynek idegrendszere más, mint az állaté és az emberé, törékenyebb, nyitottabb de a lét örömét, fájdalmát, a szaporodás gyönyörét és kínját éppen úgy érzi. A Harmadik Szem megérti és látja a növény örömének vagy bánatának megnyilvánulásait. Látja, milyen bolygó befolyása alatt áll, s hogy milyen hatása van más élõlényekre. Az ember, minthogy Harmadik Szeme ma már nem mûködik, csak a szignatúrák tana segítségével tud ilyenfajta következtetéseket levonni. A mentálsíkon a Harmadik Szem a növényben a vegetatív élet nívójára süllyedt szellemlényt látja, amely csupán érzéseiben és ösztöneiben él. Értelme nincsen, tehát képtelen a helyváltoztatásra. A növény mozgási vágyát a kúszónövények apró ujjainak görcsös kapaszkodásában láthatjuk és a fény felé és felfelé való szüntelen törekvésben amely mint egy monoton segélykiáltás, egyre ismétlõdik ritmikus hajladozásukban és terjeszkedésükben. És hogyan harcolnak, milyen szívósan igyekeznek a másik rovására élni! Hogyan fojtja meg az õserdõben a sûrû repkény a hatalmas fákat, hogyan szívják el egymás elõl a nedvességet és takarják el az életet adó napsugarakat. A túl érzékeny virágok sértõdõsek csak éjszaka nyitják ki kelyhüket. És ott vannak a pompás, lángoló színû, gyilkos virágok a trópusok dzsungeljeiben! A Harmadik Szem minden növényben a természet és Isten párbeszédét csodálja.
Az emberi gondolkodás történetében a nagy agykéreg kifejlõdése óta mindig a három síkon látók voltak az úttörõk. Csak a szintézisre képes emberi szellem képes meglátni rejtett összefüggéseket és összesíteni látszólag különféle irányú tényezõk végeredményét. Az összefüggések meglátására képes zseniknek van birtokában az a rejtélyes többlet, amely az anyagba süllyedt, töredékessé vált, átlagos képességû emberbõl hiányzik. Harmadik Szemünk salaktakaróján azért idõnként átderengenek az analógiák és szimbólumok villanó fényei. Gondoljunk csak azokra a sokoldalú, mûvészetekben, technikában, filozófiában ma is megcsodált nagyságokra, amilyen például Leonardo da Vinci is volt. A földi létnek e magányos, különös utasa szédítõ perspektívákat, természeti igazságokat, korszakalkotó törvényszerûségeket látott meg ott, ahol a tömeg közönyösen továbbhaladt. Nélküle és a hozzá hasonlók nélkül évezredekig maradt volna még közönyös és tudatlan a világ.
Összetett szimbólumok és szimbólumsorozatok
I. A szignatúrák tana
II. Hermetikus szimbólumok
III. Kylkhorok és Mandalák
1. A szignatúrák tana
Amikor a Harmadik Szem látása elhomályosult, s ezzel a természet erõvonalainak közvetlen felismerése lehetetlenné vált, akkor a kutatók a temérdek hátrahagyott tradíció és legendás örökség alapján más ismertetõjelek után kezdtek búvárkodni. A természettel való szoros kapcsolat megszûnt, a magasabb síkokra vezetõ ösvény eltorlaszolódott, a bukás eltörölte az õsi nyelv ismeretét, az élõképek és szimbólumok visszahúzódtak a misztériumok legbensõbb templomaiba. A tárgyaknak, dolgoknak csak egyetlen, fizikai értelme maradt. Az emberbõl azonban sohasem lehet kipusztítani a szellem kínzó nyugtalanságát, az anyagból kifelé vágyó elégedetlen sóvárgását, a dolgok örök igazságainak kutatását. Ez az õsi, halhatatlan vágy és kíváncsiság a dolgok lényege, eredete, jövõje és titkos természete után teremtette meg az ismertetõjelek, szignatúrák tanát. A szignatúrák valójában a Harmadik Szem legmegfelelõbb pótszerveként kezdtek mûködni, s a dolgok külsõ formáját szemlélve tapogatózva következtettek a magasabb síkok jelenlétére.
Az atlantiszi kultúrák pusztulása után a titok utolsó letéteményesei, az egyiptomi papok hozzáláttak a régi, most már titkossá vált tudás helyreállításához. Nagy segítségükre voltak ebben a szájhagyományok, melyek a fõpapi családokban apáról fiúra szálltak. Ezek a hagyományok és az épségben maradt kõtáblák olyan külsõ jeleket soroltak fel, melyek segítségével a dolgok belsõ lényegére lehetett következtetni, és törvényszerûségeit megállapítani. A háromszemû õsök jelei felhasználható anyagot tartalmaztak a fizikai és asztrálsíkra vonatkozóan. A transzcendentális vaksággal megvert ember számára ezek a hagyományok nem jelentettek többet, mint a fizikailag vaknak született számára a naplemente színpompájának gyenge szavakkal való ecsetelése. Ezeket a jeleket mindenkor belsõ, transzcendens szemmel kell megfigyelni, megérteni, átélni és értelmezni. Természetes, hogy az ilyen szerv hiányában értelmezésük nem egészen helytálló, és találó, mint ahogyan a vak tapogató keze sem találj a meg mindig biztosan a keresett tárgyat, még kevésbé érzékeli a tárgy színét. Késõbb ezek a finom, elvontan könnyû, felhõszerû és szüntelen alakulásban lévõ szimbólumok sem menekülhettek meg az emberi agyvelõ szabályozó, betûhöz ragaszkodó, osztályozó munkájától. Így sokszor elillant belõlük igazi életük finomsága, lényege és igazsága, mint holttestbõl a lélek. Ezért kell hangsúlyoznunk tehát, hogy ilyen jelek felsorolása, értelmezése, az általunk leírt jel-ABC csak akkor válik igazi értékké, ha Harmadik Szemünket bizonyos mértékig életre keltjük, s annak analitikus látásával vizsgáljuk, értjük és értékeljük õket.
Ahogy a transzcendens látótér egyre jobban összezsugorodott, az ember kapaszkodó, szomjas ismeretvágya a csillagászati fogalmakhoz nyúlt; így remélve, hogy széthulló és feledésbe süllyedõ tudásának töredékeit módszeresen összegyûjtheti és szerves egészbe gyúrhatja. Így született meg - a szignatúrák tana mellett - különállóan az asztrológiai szignatúrák tana. Az asztrológiai szignatúrák tanának fõként az okkult botanikában és a mágiában van alkalmazási lehetõsége. A misztika tanítványának a természet megismerése és kutatása során szoros kapcsolata támad majd a növényekkel is, nem felesleges tehát, ha az asztrológiai szignatúrákat is megismeri. A növényekre vonatkozó asztrológiai szignatúrák megkülönböztetik a gyûjtés idejét, az érés folyamatát és tempóját, a külsõ formát, az illatot, az ízt és a lelõhelyet. Ezeknek a szempontoknak figyelembevételével az alábbi asztrológiai szignatúratáblázatra hívjuk fel a misztika tanítványainak figyelmét:
ASZTROLÓGIAI SZIGNATÚRÁK TÁBLÁZATA I. |
|||||
|
NAP
|
HOLD
|
MERKUR
|
VÉNUSZ
|
MARS
|
LELÕHELY: |
napos völgyek, síkságok |
források, partok, hegyek, mezõk, erdõk. |
vízben bõ völgyek, mocsarak. |
magaslatok, termõföldek, kertek. |
egészségtelen, sötét, véres helyek, csatatér, vérpad. |
KÜLSÕ FORMA: |
színes, impozáns, büszke |
idegenszerû, misztikus, bizarr. |
görbe, kicsi, furcsa. |
színes, nevetõ, szép. |
tüskés, szúrós |
ILLAT: |
aromatikus, balzsamos |
gyenge, elmosódó. |
gyengén aromatikus. |
kábító, édes |
éles, átható. |
ÍZ: |
savanykás, édes, erõteljes. |
ízetlen, vagy édeskés. |
gyengén savanykás. |
kellemes, ízének illata van |
csípõs, keserû. |
ÉRÉS-FOLYAMAT: |
gyors. |
váltakozó, inkább gyors. |
gyors. |
élénk |
változó. |
GYÛJTÉS IDEJE: |
nappal. |
éjszaka |
bármikor. |
éjszaka |
éjszaka |
ASZTROLÓGIAI SZIGNATÚRÁK TÁBLÁZATA II. |
||||
|
JUPITER
|
SZATURNUSZ
|
URANUSZ
|
NEPTUN
|
LELÕHELY: |
szép, dús vidék, vizekben gazdag táj. |
magányos helyek, temetõk, partok, mezõk. |
vulkánikus vidék. |
mocsarak partja, magányos tengeri sziget. |
KÜLSÕ FORMA: |
tekintélyes, vaskos, dús |
hosszú, merev, szomorú, melankolikus. |
nem ismeretes. |
nem ismeretes. |
ILLAT: |
kellemes, jótékony. |
kábító, bûzlõ, orrfacsaró. |
" |
" |
ÍZ: |
édes, jó. |
fanyar, gyakran mérges. |
" |
" |
ÉRÉS-FOLYAMAT: |
buja. |
lassú. |
" |
" |
GYÛJTÉS IDEJE: |
nappal. |
nappal. |
nappal. |
éjszaka |
E szignatúratáblázat segítségével felismerhetjük a növényt lelõhelyérõl, érési folyamatáról, külsõ formájáról, illatáról és ízérõl, hogy milyen bolygó befolyása alatt áll, milyen erõk éltetik és hatnak általa, végül, hogy miféle gyógyerõt vagy mérget tartalmaz.
II. Hermetikus szimbólumok
A hermetikus szimbólumok már komplikált, mesterséges jellegûek. Az egyiptomi papok kõtáblákon és papiruszokon a hermetikus filozófia és alkímia tanait rejtették el. Jelentõségük csak akkor terjed ki a legmagasabb, a harmadik síkra, ha a papiruszon vagy kõtáblán a három sík már ismertetett jele: is fellelhetõ. Az egyiptomi hermetika alkimisztikus írásai közül ma már csak egyedül Hermész Triszmegisztosz apokrif könyvei állnak rendelkezésünkre; ezek nagy része pedig csak a két alsó síkra vonatkozik. Rendkívül értékes, mély és tartalmas írásokat hagytak hátra a korai rózsakeresztesek, a középkori alkimista adeptusok és Paracelzusz is. Ezeknek a munkáknak már újra három, sõt gyakran hat értelmük van. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a hermetikus szimbólumsorozatokat nem lehet pusztán az erõvonalak törvénye segítségével megfejteni. Külön hermetikus szótár szükséges megfejtésükhöz.
Ezek az írások a mikro- és makrokozmoszban háromszorosan végrehajtandó mûveletekre tartalmaznak utasításokat, s ezen kívül a három sík filozófiai kulcsait is magukban rejtik. Az adeptus elõször saját testében, azután a kémiai anyagban, végül a legmagasabb ideák világában hajtja végre a hármas mûveletet. A harmadik síkon ez nem kevesebbõl áll, mint hogy lejátssza magában a teremtés misztériumát. Az alkímiai nagy mû, az "Opus Magnum" tehát a teremtés megfelelõje. A hatalmas folyamatot klauzúrában, az alkimista mûhely zártságában kell végrehajtani. Mély értelme van annak is, hogy az adeptus a tüzet egy pillanatra sem engedheti kialudni, már csak azért sem távozhatik el a mûhelybõl. A sok eredménytelen operáció egyik oka éppen az hogy a tûz kívül vagy belül elaludt. A természethez hasonlóan állandóan hõt sugárzó kemence rejti magában a retortát, s ebben, mint az anyaméhben pihen a magzat, az élõ anyag. Ezt, mint az anya vére és nedvei az embriót, állandó áramlással táplálják a feléje sugárzó teremtõ erõk. Az adeptus, aki a hermetikus szimbólumok segítségével három síkon hajtja végre a transzmutációt a teremtés elveszett kulcsainak birtokába jut.
III. Kylkhorok és Mandalák
Szimbólumok - mítoszok, szentek, történelmi alakok életre keltése.
Mint az alkimistáknál, úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, melyek a teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a nagy teremtésnek. Ellentétben a nemzés, fogantatás vak kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos és szeplõtlen fogantatása, az ideáé, mely a szellemi elv és akarat segítségével karmát teremt, anyagot sûrít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem kivetítéssel, transzmutációval hajtják végre, hanem a gondolaterõkkel, bizonyos támpontok, diagramok: istenfestmények, démonfigurák segítségével. Ez az õ príma matériájuk. Ilyen diagram az, amelyet a tibetiek kylkhornak neveznek. A kylkhornál minden színárnyalatnak formának, térelosztásnak, tárgyelhelyezésnek fontossága van. A diagram közepén ül vagy áll a misztikus teremtmény ideája és körülötte az egyéniséget kijelzõ szimbólumok. Ismételjük: ez a tibeti príma matéria. Folytatva az alkimista analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alkímia kémiai operációjának, végül az életre keltett kylkhor próbatétele a harmadik fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre keltett kylkhor szellemét valamiféle mágikus feladattal bízzák meg és a feladat teljesítésébõl ítélik meg, hogy a kylkhorba ültetett idea megfogamzott-e és milyen mértékben. A helyesen végrehajtott mûvelet következtében a kylkhor szelleme vagy démona valóságos életre ébred és a rábízott utasításokat karaktere szerint hajtja végre. Ilyen kylkhor volt a híres héber kaballista, Rabbi Löw Góleme is.
Alexandra David Neel, az ismert Tibetkutató feljegyzi egy ilyen életre keltett kylkhorral történt találkozását. Ez az élõ démonfigura hûségesen követte életre keltõjét. A. D. Neel furcsának találta és megkérdezte a tibeti mágustól, hogy ki szokatlan külsejû kísérõje. A mágus örvendezve kiáltott fel és megkérdezte, hogy csakugyan látja-e. D. Neel késõbb megtudta, hogy hosszas kísérletezés eredményének nagyszerû jele volt az, hogy már nem csak a mágus, hanem mások is látják gondolaterõinek eredményét. Általában a vallási áhítat központjai, festmények, szobrok, amelyekre rengeteg erõt és hitet összpontosítanak, bizonyos mértékig szintén kylkhorrá válnak. Természetesen nem olyan mértékben, mint a tibetiek tudatos felkészültséggel létrehozott kylkhorjai, de a hívõknek ezek is választ adnak, apró gesztusokra, mozgásokra képesek.
Egy démont életre kelteni anélkül, hogy utána le tudnák bontani - életveszélyes. Mert a kylkhorokat minden esetben le kell bontani, ezért életre keltésük mûveleteit csak mesterek vezetésével szabad végrehajtani. Ennek az építõ és lebontó folyamatnak mélységes értelme az ezoterikus igazság: a világ a te teremtményed, te készítetted, tanuld meg lebontani, feloldani! Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudatlanul felépített kylkhor! Csakhogy lebontásának kulcsát a lények elvesztették és ezért saját kylkhorjuk megfélemlített rabszolgáivá lettek. A kylkhorok tana tehát éppen úgy, mint a hermetikusoké, más úton, de ugyancsak e kulcsnak megszerzésére törekszik.
A kylkhornál sokkal magasabbrendû összetett szimbólum a mandala, melynek középpontjában mindig egy istenség ül, körülötte pedig a terjedelmes rajzon inkarnációi, esetleg megnyilatkozási formái láthatók. A mandala színhelye mindig egy magasabb sík. A klykhor és a mandala között a különbség az, hogy míg a kylkhor életre kelhet földi környezetben, mindenki számára láthatóan, addig a mandala mindig a legmagasabb szellemi szférákra vonatkozik, s központi ideája csak tisztult, megvilágosodott, isteni lény lehet. Míg a gyakorló mágus a kylkhorban idegen lényt kelt életre, addig a mandalában maga a mágus akar az istenséghez vagy bodhisatvához hasonlóvá lenni.
A misztika tanulmányozásának haladottabb stádiumában, mikor a tanítvány már közelebb jutott a misztika szabályainak és tételeinek átéléséhez, szükségessé válik, hogy az elmúlt idõk valamelyik szellemi nagyságával szorosabb kapcsolatba lépjen. A misztikával való foglalkozás, misztikusok írásainak olvasása közben gyakran fogunk olyan egyéniségre bukkanni, aki alapkarakterében hasonló a miénkhez. Ha sikerül olyan tanítóra találunk, akinek egyéniségét magunkhoz egészen közelállónak érezzük, vagy szellemi kontaktust teremthetünk olyan mesterrel, akinek életmódja, belsõ tevékenysége, külsõ megnyilatkozása szemünkben a legmagasabb ideált valósítja meg, akkor nagy lendülettel haladhatunk elõre tanulmányaink útján. A misztika egyik õsrégi, legmélyebb tanítása, hogy a szellemi vezetõül választott tanító egyéniségébe a tanítványnak bele kell élnie magát. A keresztény misztika Krisztus életébe való beleélést, beleolvadást tanítja, az: "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" - teljes megvalósítását.
A tanítványnak elõször minden szellemi képességével bele kell mélyednie az evangélium tanításaiba, hogy a hûvös, zárt szavak számára kitáguljanak, dimenzióikban végtelenné váljanak, élettel és igazsággal teljenek meg. Azután az érzések vérét kell a hatalmassá nõtt érrendszerbe bocsájtania saját vénáiból, hogy kettõjük között ez a szellemi, asztrális és fizikai nedvkeringés teljesen eggyé legyen. Pontos utasítások tanítják, hogyan kell felidéznie a nagyszerû múltat. Lényegében ez a folyamat is, mint a többi módszer koncentrációs és imaginációs gyakorlatokon alapul. Krisztus életét kell lejátszania elõször lélekben, azután a képzelõerõ hatalmával, minden testi tartalmában. Lélekben tehát belemerülünk a krisztusi eszme hatalmas áramába, értelmünk minden területét vele átmossuk, fogalmainkat ragyogásával átvilágítjuk, érzékeinket megfinomítjuk, teremtõ erõnket általa cselekvõvé tesszük. Ebben az eszmétõl lángoló megszállottságban, ebben a lélekterhességben azután hozzáfogunk a fizikai síkon való idézéshez: végigjárhatjuk a Golgotára kanyargó ösvény minden állomását, Krisztus lába nyomába léphetünk, keresztjének súlya alatt görnyedhetünk és az Õ sebein át vérezhetünk. A keresztény szentek ezt az utat járták. S hogy a lelki átélést milyen csodálatosan követi a testi átélés, annak példája a stigmatizáltak nem is olyan ritka esete.
Akiket elcsüggeszt a messiás elérhetetlennek tûnõ hatalmas alakja, mintaképül választhatnak olyan szentet, aki az élet gyengeségeinek legsûrûbb hínárjából szabadította ki magát és az anyag vak szolgálójából Krisztus tiszta tükrévé alakult át.
Tibetben a keleti misztika tanítványai Shambhava vagy Milarepa lenyûgözõ alakját állítják maguk elé mintaképül, Indiában Buddhát, Kínában Lao-Csét és Konfuciuszt, a héber kabbalisták tanítványai pedig a kabbala nagymestereit. A mágia vagy okkult praxis ideáljai:
Tyanai Apolloniusz, Paracelzusz, Agrippa vagy Eliphas Levi. Természetes, hogy mint minden szellemi területen, a választás itt is szabad. Mindenki maga jelöli ki a fényforrást, amellyel útját világítani akarja. A transzcendens nyugtalanság feléledése és a nagy találkozás pillanatát összekötõ út sokszor igen hosszú. Mindenki, aki a különféle okkult ösvényeken végigvándorolt, ott látta maga mellett topogni vagy késlekedni ezeket a töprengve kóstolgatókat, ideiglenes átutazókat, ezeket a fellobbanó szalmalángokat, melyek oly rövid idõ alatt hunynak ki. Az önemésztõ, ideglázas keresõk, a boldogtalan és otthontalan nosztalgiások ezek, akiket a zöldkígyós okkult korbács kerget a számukra egyetlen otthon, az egyetlen ideál felé. Boldog az, aki rátalál szellemi otthonára olyan valakiben, aki vezetõje, tanítója, útitársa, védõje lehet az utolsó véges célig.
Ha megtaláltuk szellemi eszményképünket, mélyedjünk el életébe, szerezzük meg hátrahagyott mûveit, kutassuk át a róla szóló történelmi anyagot, s ha lehetséges, szerezzünk róla készült festményt, szobrot, fényképet.
Rekontsruáljuk külsõ körülményeit, testi és lelki alkatát és állítsuk be õt okkult törekvésünk középpontjába. Ezt a stúdiumot éveken át a legnagyobb odaadással kell folytatnunk. Ez az "unió misztika" elõkészítõje. Mert aki egészen feladta a kis ént, a személyiséget a magasabb énjéért, az eljutott így saját isteni énjéhez, aki pedig saját isteni énjével egyesült, az egyesült Istennel.
Ha a misztikus mûvekben mindig csak az "unió misztiká"-ról, az isteni énnel való egyesülésrõl van szó, azért a misztika mesterei hallgatólagosan mindig a szellemi eszménykép követésének útján haladtak. Ha egy mester életét megvizsgáljuk, rájövünk, hogy mindegyiknek volt példaképe. Ez természetes, hiszen ugrás az okkult fejlõdésben nincsen. A legmagasabban és legalacsonyabban lévõ lények között közvetítõkre van szükség. Ha csak egyetlen emberi életünk szellemi fejlõdésére nézünk is vissza, okvetlenül felismerjük a továbblendítõ közvetítõk döntõ fontosságú közbelépését. A közvetítõ sokszor erõsebb egyéniségû, vagy képzettebb kortársunk, de lehet egy döntõ pillanatban felbukkanó könyv vagy elõadás is. A szellemóriások a misztikus fejlõdés csúcsa felé vezetõ Jákob lajtorjájának végsõ fokai. A tanítvány a lélek alkalmazkodását, az önmagából való kilépést mindig egy nagy mester példáján tanulja meg. A tanítvány és a mester szellemi találkozásának misztériumától idáig csak azért beszéltek olyan nagyon keveset, mivel annak tartalma a legszentebb belsõ élmények közé tartozik. Az elõbb vázolt út a leggyorsabban vezet a célba, mégis az arra nem eléggé érett tanítvány ezen az úton óriási akadályokkal fog találkozni. Ugyanis a léleknek itt már nagyfokú hajlékonysága szükséges, amelyet csak elõzõ inkarnációkban szerzett tapasztalatok hosszú sorozata termelhet ki. Érthetõ tehát, hogy az út csak azok számára járható, akiknek belsõ élményei, ismeretei, gyakorlati tapasztalatai a mélytudatban várakoznak, hogy nevükön szólítsák tudatosítsák õket, s hogy érett mivoltukban elõlépjenek. A név ebben az esetben útmutatásokat jelent, mert többre nincs is szükség.
A találkozás élménye a gyakorlatban rendszerint egész váratlanul következik be. A tanítvány misztikus tanulmányai közepette megdöbbenéssel észleli, hogy valamelyik nagy misztikus vagy okkultista egyénisége rokon, sõt iker az övével. Életmódja, szokásai, apró-cseprõ gyengeségei, stílusának furcsaságai, ötleteinek sajátos bizarrsága, asszociáció is ugyanazon hang rezonanciájával csendülnek össze. Ilyenkor hatalmasan megnövekedhetik a tanítvány intuitív ereje, mint az olyan lámpáé, amelybe százszoros fényerejû körtét csavarnak. A mester azonos fókuszú, de tágasabb intellektusa, okkult tapasztalásai magukkal röpítik a tanítványt oda, ahová másképp csak hosszan és keservesen kapaszkodás árán jutott volna el.
Nem szükséges, hogy mindenki a szentekkel és nagy egyéniségekkel való azonosulás útján járjon. Ugyanezt a célt szolgálja a misztériumok szellemi meditációban történõ lejátszása is. Ez a gyakorlat a következõ:
Kiválasztunk a számtalan, ismert okkult misztérium közül egy olyan képsorozatot, amely ránk a legnagyobb hatást gyakorolta. Ha van mûvészi vénánk, akár alkotás, akár mûélvezés irányában, kétségtelenül az eleuziszi misztériumok sûrítik magukba számunkra legjobban mindazt a szépséget és igazságot, amelynek hatalmas élmény ereje magasabb szintre emelhet bennünket. Ha úgy érezzük, hogy ez a misztérium az, amely bennünk a legtisztább és legmagasabb eksztázist felkeltheti, hozzákezdünk a gyakorláshoz. Néhányszor elolvassuk a misztérium szövegét, részleteit, lefolyását, külsõségeit emlékezetünkbe véssük. Azután alaposan átgondoljuk filozófiai jelentõségét, majd szokott meditációs idõnkben, miután klauzúrába vonultunk, lehunyt szemmel az egész misztériumot belsõ látóterünkben lejátsszuk. Ezt a gyakorlatot heteken, hónapokon át kell végeznünk mindig ugyanabban az idõben. A cél az, hogy a misztériumot teljes plasztikájában keltsük életre, hogy megküzdjünk a kihagyásokkal, homályba veszõ részletekkel. Éles, tiszta fényben lássuk, színnel, élettel, eleven erõvel töltsük meg, mélyedjünk bele olvadjunk bele e körénk rendezõdõ eleven környezetbe. S minden sejtünkkel válunk figyelõ, felfogó, résztvevõ szereplõivé. Alkotó fantáziájú mûvész különösen alkalmas ennek a feladatnak a végrehajtására. Mert az életre keltéshez a színes asszociációk kapcsolása és az intuíció csaknem oly erõfeszítése és bõ áradása szükséges, mint a mû létrehozásához.
Akinek az eleuziszi misztériumok nem felelnek meg, az természetesen akár a keresztény, akár a keleti mitológia, vagy a keleti ezoteria szimbólumokban gazdag mentálsíkján játszhat le képzeletében misztériumokat ugyanezzel a módszerrel. A tibeti titkos tanítások, a hindu ezoterikus írások, de legfõképpen az atlantiszi eredetû egyiptomi misztériumok csodálatos anyagot tartalmaznak e gyakorlatok számára. Ide tartozik a hindu misztikus írások sorában a Gyémánt Szutra is. Azok számára, akiknek képzelõereje nem túl intenzív, de szellemi hovatartozásuk és szimpátiájuk szerint mégis valamelyik keleti misztériumhoz vonzódnak, képzeletük alátámasztására feltétlenül szükséges bizonyos segítõ diagramok alkalmazása. Mandalák használata nagyon megkönnyíti a gyakorlást. A legdúsabb képzeletû tanítványnak sem fog ártani, a kezdõnek egyenesen nélkülözhetetlen a keleti mandalák segítõ és lendítõ ereje. Mert a mandala, tekintet nélkül tartalmára, mindig magasabb síkon történõ eseménysorozatot ábrázol, melynek középpontjában valamely istenség, Bodhisatva, vagy esetleg maga a neofita áll. A mandala keret, amelyben csak a nívó meghatározott. Tárgya lehet keresztény, egyiptomi, indiai, kínai, kabbalisztikus vagy hermetikus. Elkészítése speciális tudást követel akár a mágiában, a kabbalában, az asztrológiában alaposan jártas, nagy okkult mûveltséggel rendelkezõ mester, akár a mester személyes útmutatása alapján annak tanítványa alkotja meg. A mandala készítésénél jelenlévõ és uralkodó gondolatáramok ugyanis beszívódnak a mandala érzékeny anyagába és titkos vagy homályos érzések útján zûrzavart, rövidzárlatot okozhatnak, vagy a sötét ösztönök rejtett indulataknákat helyezhetnek el benne. Tehát nagyon fontos hogy a mandala alkotójának milyen az erkölcsi, gondolati beállítottsága. Fontos és lényeges a mandala készítésének helye is, a hely kiválasztása, nemkülönben az asztrológiai konstelláció, amely alatt megszületik, mert minden legkisebb rezdülés körülötte, vagy vele kapcsolatban áthangolja és befolyásolja a mandalát.
Ugyanez áll a kylkhor elkészítésére is.
A következõkben a tanítvány munkájának megkönnyítésére közöljük az eleuziszi misztériumnak Eduard Schuré "Die grossen Eingeweihten" (A nagy beavatottak) címû könyvében található leírását. Ezt követõen pedig ugyanebbõl a könyvbõl közöljük hasonló céllal egy hermetikus misztérium szövegét, különös tekintettel arra, hogy az említett könyv nem minden tanítvány számára hozzáférhetõ.
Dionüszosz ünnepe Tempe völgyében
Thesszaliában, Tempe hûvös völgyében történt. Leszállott a szent éjszaka, melyet Orfeusz a dionüszoszi misztériumoknak avatott fel. A delphi tanítvány vezetõjével, a templom egyik szolgájával meredek sziklaoldalba vájt, keskeny ösvényen lépdelt. Alattuk mély szakadék. A sötét éjszakában nem hallatszott más, csak a lombos partok között tovahömpölygõ folyó mormolása. A hegy mögül végre felbukkant a telihold nagy sárga tányérja, amely a sötét, komor sziklák fölé kapaszkodott. Gyöngéd, magnetikus fénye beleömlött a szakadékok ölébe és a varázslatos völgy eleuziszi tisztaságában feltárult hirtelen. Fátyla föllebbent egy pillanatra, s megmutatta füves hajlatait, kõris- és nyárfaligeteit, kristálytiszta forrásait, borostyánnal befutott barlangjait és a kígyózó folyót, amely a sûrû fák árnyékától terhes apró szigetek körül kanyargott tova, vagy az ív alakban föléje hajló lombsátrak alatt morajlott el. A növényeket sárgás köd és kéjes szendergés kerítette hatalmába. A források tükrös felszínét nimfák sóhajtása borzongatta meg és a mozdulatlan nádasból halk fuvolahang rebbent fel.
A delphi tanítvány szinte álomban haladt elõre. Idõnként tétován meg-megállt, hogy beszívja a lomb, vagy a keserû babér fûszeres illatát. De a hold mágikus fénye csak egy pillanatig sugárzott szét, most felhõ borult rá. Minden újra elfeketedett: a sziklák felöltötték fenyegetõ formájukat. Köröskörül a sûrû fák alatt, a folyóparton és a völgy mélységében apró, tovavándorló fénypontok villantak fel.
- Ezek a miszták - szólalt meg a hajlott korú vezetõ a fénypontokra mutatva. - Az út felé tartanak. Minden csoportnak van egy fáklyahordozója. Kövessük õket!
Az éjszaka vándorai ezután kórusokkal találkoztak, amelyek a ligetekbõl vonultak elõ, s velük egyirányban haladtak. Elõször a fiatal Bacchusz követõit pillantották meg, könnyû, finom vászonból készült, hosszú köntöst viselõ fiúkat, fejükön borostyánkoszorúval. Cifrára faragott fakelyheket vittek, az élet kelyhének szimbólumát. Azután büszke és izmos fiatalemberek jöttek: a küzdõ és harcos Herkules fiai. Testüket rövid köntös fedte, alóla kilátszott izmos térdük. Vállukra, derekukra oroszlánbõr borult, olajfalevél koszorú fonta be homlokukat. Felbukkantak az inspiráltak is, Bacchusz papjai. Testükön csíkos tigrisbõr, hajukat bíborszínû homlokpánt szorította le, kezükben thürzuszbot. Egy barlang elõtt haladtak el. Ott látták a földön térdepelve Adonai és a föld alatti Erosz misztáit; férfiakat, akik halott kedveseiket és barátaikat siratták. Éneklõ halk hangjuk feljajdult: "Adonai! Adonai! Add vissza, akiket elvettél tõlünk, vagy hadd szálljunk le mi is birodalmadba!" Szél süvített be a barlangba és hisztériás kacagások, sötét sóhajok között tombolt tovább a föld alatt. Egyik neofita hirtelen a delphi tanítványhoz fordult:
- Átlépted Adonai küszöbét. Többé nem láthatod viszont az élõk birodalmának fényeit!
Egy másik mellette elhaladva hozzásimult és a fülébe súgta:
- Árnyék, az árnyékok zsákmánya leszel. Te aki az éjszakából jössz, térj vissza Erebuszba - szólt és gyorsan tovasietett.
A delphi tanítvány teste a rémülettõl elhidegült. Halkan szólította vezetõjét:
- Mit jelent ez? A templom szolgája úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Csak ennyit mondott:
- Át kell jutnunk a hídon. A célt senki sem tévesztheti el.
Átlépkedtek a fahídon, amely a Peneosz fölött ívelt. A neofita megkérdezte:
- Honnan jönnek ezek a panaszos hangok és ez a szomorú melódia? Kik ezek a fehér árnyékok akik ott a nyárfák alatt hosszú sorokban vándorolnak? - Ezek a dionüszoszi misztériumokba beavatandó asszonyok.
- Ismered a nevüket? - Itt senki sem ismeri a másik nevét és mindenki elfelejti a magáét. Mert, ahogyan a misztikusok avatott területre lépve levetik piszkos köntöseiket, megfürdenek a folyóban és tiszta vászonruhát öltenek, úgy veti le mindenki a nevét is, hogy egy másikat öltsön magára. Hét nap és hét éjszaka tart a változás folyamata, mialatt egy másik életbe lépnek át. Nézd az asszonyoknak ezt a felvonulását. Ezek nem a családjuk, vagy a hazájuk szerint csoportosulnak, hanem egyedül inspiráló istenük, ideájuk szerint. Ezután fiatal lányokat láttak elvonulni, nárciszkoszorúkkal, égszínkék peploszokban.* A vezetõ nimfáknak, Perszephoné útitársnõinek nevezte õket. Szemérmes öleléssel tartottak karjukban párnákat, urnákat, fogadalmi vázákat. Utánuk piros peploszokban a misztikus szerelmesek következtek, tüzes asszonyok és Aphrodité vágyódó fiatal szüzei. Ezek sötét erdõbe tértek be, ahonnan vad rikkantások zendültek és tompa elnyomott sóhajok törtek elõ. A hangok szárnyaltak, azután elnyugodtak rövid idõre. Ekkor a sötét mirtuszliget fölé a kórus szenvedélyes éneke emelkedett, szaggatottan törtetett az ég felé, fáradtan el-elcsuklott, majd lázasan, vadul újra felzendült:
- Erosz! Megsebeztél bennünket! Aphrodité összetörted a testünket. Az õz bõrével takart mellünkben belül sebeink bíborját hordjuk. A szívünk csupa tépõ, marcangoló izzás. Mások nyomorban halnak meg, minket a szerelem õröl fel. Ölelj át bennünket Erosz! Erosz! Vagy szabadíts meg bennünket Dionüszosz!
Újabb menet tûnt elõ. Talpig feketébe öltözött asszonyok hosszú, földön kígyózó fátylakat viseltek és ismeretlen bánatuk súlya alatt mélyen meggörnyedtek. A vezetõ így nevezte õket: Perszephoné gyászolói. Egy nagy, repkénnyel sûrûn befutott mauzóleum mellett letérdepeltek és panaszos kiáltás tört fel ajkukról. A vágy szavaira mindig a fájdalom válasza következett:
- Perszephoné - zúgták - meghaltál, Adonai elcsábított: leszálltál a holtak birodalmába. Mi azonban, akik a szeretetet siratjuk, mi élõ halottak vagyunk! Oh, csak vissza ne térne a nap! És a föld, amely Téged takar, óh, nagy Istennõ, bárcsak nekünk is örök álmot ajándékozna, s árnyékunk ölelkezve vándorolna az imádott árnyékkal! Hallgass meg bennünket Perszephoné! Perszephoné!
A delphi tanítványt a különös jelenet mély, delíriumos fájdalma ellentmondó és gyötrõ érzések viharába sodorta. Nem volt többé õ maga: e lények vágyai, gondolatai és agóniája az õ saját vágyaivá, gondolataivá és agóniájává váltak. Lelke darabokra szakadt, hogy ezer testbe szóródjék szét. Halálos aggodalom cikázott át rajta, valóságérzése eltûnt, nem tudta már: ember-e vagy csak árnyék.
Egy magas termetû beavatott állt meg a csoport mellett és így szólt:
- Béke a szenvedéshordozó árnyaknak! Megszomorodott asszonyok, törekedjetek Dionüszosz fényének magassága felé, Orpheusz vár benneteket!
Némán tolongtak körülötte, miközben aszphodélosz koszorújuk leveleit elébe szórták - a beavatott pedig thürszuszbotjával* mutatta nekik az utat. Az asszonyok egy forráshoz léptek, hogy faserlegüket megmerítsék és igyanak. Azután a menet újra felsorakozott és nekiindult. A fiatal leányok mentek elõre, gyászénekük felzendült az egyre visszatérõ végszavakkal:
- Szedjétek a mákonyt, a mák virágát! Igyátok a Léthe vizét. Add nekünk a sóvárgott virágot és add, hogy testvéreinknek újra virágozzék a nárcisz! Perszephoné! Perszephoné!
A tanítvány vezetõjével még sokáig vándorolt. Mezõkön haladtak át, ahol az aszphodelosz nõ nyárfák árnyékában, melyek búsan suttogtak. Szörnyû dalfoszlányok csapták meg fülét, szakadozottan szálltak a levegõben és nem tudta, honnan jönnek. A fákon borzalmas álarcok és csecsemõként bepólyázott viaszfigurák függtek, itt-ott bárkák szelték át a folyót, rajtuk sötét alakok, némák, mint a halál. Végre kiszélesedett a völgy. A magas hegyek fölött hajnali fény derengett. A távolban megpillantották Ossza sötét szakadékait, tátongó, zord mélységeit, ahol lezuhant szikladarabok hevertek. A magas hegyek védõ ölelésében egy erdõs dombon emelkedett Dionüszosz temploma. A nap már aranyat öntött a csúcsokra. Közelebb és közelebb értek a templomhoz, ahová minden irányból misztikusok csoportjai, asszonyok menete, beavatottak sorai igyekeztek. Ez a komoly, nyugodtnak látszó és mégis viharzó várakozástól ûzött tömeg ott gyülekezett a domb lábánál és elöntötte a templom elõterét. Most a vezetõ hirtelen eltûnt és a tanítvány, maga sem tudta hogyan, egyedül maradt a beavatottak csoportjának kellõs közepén. Mindegyiknek ragyogó haját koszorúk és színes homlokpántok díszítették. Jól tudta, hogy mostani életében sohasem találkozott velük, mégis úgy tetszett, hogy boldog emlékezéssel ismeri fel õket. S mintha õk is reá vártak volna, mert testvérként köszöntötték és szerencsét kívántak megérkezéséhez. A delphi tanítványt a csoport magával ragadta, s mintha szárnyak repítették volna fel a templom legmagasabb lépcsõjére. Egyszeriben vakító fénysugár villant szemébe. A felkelõ nap volt, amely elsõ nyilait a völgybe küldte, majd áradó sugaraival körülragyogta a misztikusok és beavatottak seregét, amely ott várakozott a templom lépcsõjén és csoportokban a domboldalon. Felzendült a hajnal himnusza. A templom bronzkapuja magától kitárult. Hermész és a fáklyahordozó kíséretében megjelent a próféta, a misztériumok fõpapja, a hierophant: Orpheusz. A delphi tanítvány örömében remegve ismerte fel. Bíborköntösben, kezében az arany és elefántcsont lírával Orpheusz az örök ifjúság fényében ragyogott.
- Köszöntelek benneteket - csendült fel a hangja -, akik ide jöttetek, hogy a föld gyötrelmei után újjászülessetek! Igyatok a templom fényébõl, ti mind, akik az éjszakából léptetek elõ misztikusok, asszonyok, beavatottak! Jertek, örvendezzetek, akik érte szenvedtetek, jertek pihenni, akik küzdöttetek érte. A nap, melyet fejetekre idézek, s amely be fogja világítani lelketeket, nem a halandók napja, hanem Dionüszosz tiszta fénye, a beavatottak nagy fényforrása. A ti mulandó szenvedéseitek és az elhatározás által, amely ide vezetett, gyõzni fogtok és ha hisztek az isteni szóban, már gyõztetek is. Mert végre kiléphettek az újraszületések sötét körforgásából, a generációk szenvedéstõl terhes körébõl, hogy mindnyájan újra megtaláljátok egymást, mint egyetlen test, mint egyetlen lélek Dionüszosz fényében!
- Az isteni szikra, amely bennünket a Földön vezet, bennünk van és a templom fáklyájává, az égen egy csillaggá lesz! Hallgassátok, hogyan remeg a líra hét húrja, Isten lírája, amely mozgásba hozza a világot. Hallgassátok áhítattal. Ha ez a hang áthat benneteket, kinyílnak az ég mélységei!
- Segítsétek a gyöngét, vigasztaljátok a szenvedõt, remény van mindannyiotok számára! De romlás a gonoszra és a külsõ sötétségben állóra, ezekre a megsemmisülés vár. Mert a misztériumok eksztázisában mindenki a másik lelkének legmélyére lát. A gonoszakat a rémület, a külsõ Sötétségben állót a halál találja el.
- És most, hogy Dionüszosz beteljesedett rajtatok, Eroszt szólítom, az égit, a mindenhatót. Legyen õ a ti szerelmetek, a ti könnyetek, a ti örömetek! A fényt szeressétek, ne a sötétséget! Gondoljatok utatokon a célra! Mikor a lelkek visszatérnek a fénybe, életük minden hibáját sötét foltként hordozzák sziderikus testükön. S hogy ezeket kioldják, azzal kell vezekelniök, hogy a Földre visszatérnek. De a tiszták, az erõsek felszívódnak, eggyé lesznek Dionüszosz napjával.
- És most énekeljétek az Evoét!*
- Evoé! - harsant fel a templom négy sarkán a heroldok ajkáról a kiáltás.
- Evoé! - és felzengtek a cimbalmok.
- Evoé! - zúgta az elragadtatott tömeg a templom lépcsõsoráról.
Dionüszosz hívása, a szent hívás a feltámadásra az életre, végighömpölygött a völgyön. Ezer és ezer torok kiáltotta rá a visszhangot, a hegyek echója hatalmas zendüléssel ismételte, küldte vissza. És a pásztorok, akik ott fenn, Ossza hegyének vad sziklái között nyájaikat a felhõkbe kapaszkodó erdõ fái alatt legeltették, így válaszoltak rá:
- Evoé!
(Az Evoé-t eredetileg így ejtették ki: He-Vau-He. Ez volt Egyiptom, Judea, Fõnícia, Kis Ázsia és Görögország minden beavatottjának köszöntése, hívása. A négy szent betû kimondva: Jod-He-Vau-He Istent jelentette a maga örök eggyéolvadásában a természettel, s e betûk magukban foglalták a lét egészét, az élõ univerzumot. Jod (Ozirisz) jelenti a tulajdonképpeni istenséget, az alkotó intellektust, az örök férfiast, amely mindenben, mindenütt és mindenek fölött jelen van. He Vau-He az örök nõiest ábrázolta, Évát, Iziszt, a természetet minden látható és láthatatlan formájában, s általa megtermékenyítve.)
Egyiptom misztériumai
Ó vak lélek, fegyverezd fel magad a misztériumok fáklyájával és a földi éjszaka sötétségében majd rátalálsz fénylõ másodtestedre, égi lelkedre. Kövesd az isteni vezetõt, mert nála van elmúlt és eljövendõ újraszületéseidnek kulcsa.
(Halottak Könyve: A beavatottak felhívása.)
Izisz - beavatás.
A próbák.
II. Ramszesz idejében az egyiptomi civilizáció elérte fejlõdésének csúcspontját. A XX. dinasztia fáraói, a szentélynek tanítványai és zászlóvivõi igazi hõsökként tartottak ki a Babilon elleni küzdelemben. Végtelen karavánok ömlöttek a sivatagon át Radazichtõl Elephantiáig. Az architektonikus munkák szakadatlanul folytak és három kontinens munkásait foglalkoztatták. Karnak hypistílusú termét, melynek oszlopai elérték Vendome oszlopainak magasságát, újra helyreállították; Abydosz templomát a szobrászmûvészet csodáival gazdagították, a Királyok Völgye és a Nílus bal partja között hatalmas emlékmûvek emelkedtek. Építkeztek Budasztoszban, Luxorban, Szpeosz-Ibszamulban. Thébában. Pylonnak egy trófeája Kadesh bevételére emlékeztetett. Ott épült fel a Ramaszeum is obeliszkek, szobrok, óriási monolitok erdejétõl körülvéve. E lázas tevékenység, e kápráztató élet közepette számos misztériumok után sóvárgó idegen kötött ki Egyiptomban, Thrákia hegyeirõl vagy Kis Ázsia távoli síkságairól jöttükben, akiket a templomok mágikus, hatalmas sugárzása vonzott magához. Az idegen Memphiszben szinte megdermedt a bámulattól. Az emlékmûvek, színjátékok, nyilvános ünnepségek a káprázatos pompának nagyszerû és lenyûgözõ benyomását keltették benne. A királyi avatás szertartása után, amely ott folyt le a szentély titkos mélyében, láthatta a fáraót, amint a templomból kilép és népe elõtt trónjára ül, melyet tizenkét legyezõhordozója, szûkebb vezérkara emelt a magasba. Elõtte tizenkét lévita vitte arannyal hímzett párnákon a királyi méltóság jeleit: a bíró kosfejû szepterét a pallost, a nyilat és a fegyverek sokaságát. Mögötte jöttek a királyi ház és a papi fõiskola tagjai, nyomukban a kis és nagy misztériumok beavatottjai. A fõpap fehér tiarát hordott, mellvértjén szimbolikus drágakövek tüze ragyogott. A korona méltóságai a bárány, a kos, az oroszlán, a liliom, a méh jelét viselték és e jelvények csodásan kidolgozott, tömör láncokon függtek. Éjszaka gyönyörûen feldíszített és kivilágított bárkák siklottak a mesterséges tavakon a királyi zenekarokkal, melyeknek soraiból hieratikus pózokban táncosnõk és a Theorbe ábrázoló mûvésznõinek kecses alakja emelkedett ki. De az idegen nem ezt a lenyûgözõ pompát kereste. Messze idegenbõl a sóvárgás, hogy a dolgok titkos mélyére hatoljon, a tudás szomjúsága hajszolta õt ide. Azt mondták neki, hogy Egyiptom szentélyeiben mágusok és hierophantok élnek, akik az isteni tudomány birtokában vannak. Õ is meg akarta ostromolni az istenek titkát. Népének egyik püspökétõl hallott valamit a Halottak Könyvérõl, a titkos tekercsrõl, amelyet mint egy útmutatót tesznek a múmia feje alá, s amely szimbolikus formában a lélek síron túli utazását meséli el. A lélek síron túli utazása, vezeklés a tüzes régióban, a sziderikus test megtisztítása, találkozás a bárkában ülõ gonosz kormányossal, aki belepillant az arcába; megjelenése a negyvenkét földi bíró elõtt, védekezése és igazolása Toth elõtt, végül belépése és megvilágosodása Ozirisz fényességében: mindez a csodálatos és fantasztikus mesejáték az idegen jövevény belsejét sóvárgó kíváncsisággal, titkos remegéssel töltötte el, amelybe kétely is vegyült. E könyv hatalmáról és a teljes forradalomról, amelyet az egyiptomi beavatás a szellemben feltámasztott, képet alkothatunk magunknak a Halottak Könyvének alábbi tételébõl:
"Ezt a fejezetet Hermopoliszban Hasztatet herceg találta, aki utazása alatt Menkera király templomát meglátogatta. Kék betûkkel alabástrom lapra vésték Toth isten (Hermesz) lábánál. Hasztatet herceg átvitte a követ saját királyi templomába. Óh, nagy titok! Nem látott többé, nem hallott többé, ahogy ezt a tiszta és szent fejezetet elolvasta, nem közeledett többé asszonyhoz és nem evett sem húst, sem halat."
Mi fogadta a Memphiszbe és Thébába érkezõ idegent a nagy templom kapujánál? Szolgák vezették át egy belsõ udvaron, amelynek szokatlan oszlopai hatalmas lótuszvirághoz hasonlítottak, s erejükkel, tisztaságukkal Ozirisz templomában a nap hajnali bárkáját õrizték. Most a fõpap közeledett feléje. Vonásainak fensége, arcának nyugalma, fekete szemének áthatolhatatlan misztériuma valami olyasmit árasztott, amely az ide törekvõt nyugtalaníthatta. Pillantása éles tõrként járta át az idegen legbensõ valóját. Érezte, hogy olyan férfival áll szemben, aki elõtt képtelen volna bármit is magába rejteni. S most Ozirisz papja a jövevényt kikérdezte hazájáról, családjáról és templomáról, ahol ismereteit elnyerte. Ha a rövid, de alapos vizsgán alkalmatlannak találták a misztériumba való beavatásra, akkor egy néma, de fellebbezhetetlen gesztussal kitárták elõtte az ajtót. De ha a fõpap a pályázóban figyelemre méltó törekvést látott az igazság felé, akkor felszólította, hogy kövesse õt. Ekkor átlépkedtek a kapuk alatt a belsõ udvarokon, majd egy sziklába vájt folyosón, amely fölött a nyílt ég világított, s amelynek Peremén itt-ott szfinxek kuporogtak. Végül kis templomhoz érkeztek, amely a föld alatti kripta bejáratául szolgált. Ajtaját Izisz életnagyságú szobra rejtette el. Az ülõ istennõ térdén csukott könyvet tartott, ülésmódja meditációt, belsõ összpontosítást tükrözött, arcát fátyol takarta, s a szobor talpazatáról e szöveg világított:
"Fátylamat halandó még nem lebbentette fel."
- A titkos szentélynek itt a kapuja - mondta a fõpap. - Nézd ezt a két oszlopot. A piros a szellem feltámadását jelenti Ozirisz világosságában, a fekete jelenti a fogságot az anyagban és ez a mélybe zuhanás a teljes megsemmisülésig juttathat el. Aki a mi tudományunkhoz, a mi tanainkhoz közeledik, életét teszi a játékra, mert a gyönge és a gonosz az õrületet és a halált arathatja vele. Csak az erõsek és a jók találják meg az életet és a halhatatlanságot. A vigyázatlanok még nem hagyták el élve ezt a helyet. Szakadék ez, amely csak a bátraknak ajándékozza vissza a nap világosságát. Ezért hát gondold meg jól, amit tenni akarsz, a veszélyeket, amelyek reád várnak és ha a bátorságod nem elegendõ minden próbatétel számára, mondj le a vállalkozásról. Mert ha ez a kapu bezárult mögötted, többé nem léphetsz vissza.
Ha az idegen e szavakra tántoríthatatlan maradt, a fõpap visszavezette õt a külsõ udvarba, s rábízta a templom szolgáira, akikkel egy hetet kellett töltenie, miközben a legegyszerûbb munkát végezte, himnuszokat hallgatott és az elõírt módon tisztálkodott. Feladatai közé tartozott a tökéletes hallgatás is.
Amikor a próbatétel estéje elérkezett, két neokor, azaz kisegítõ szerzetes a misztériumokra pályázót elvezette a titkos szentély kapujához. Belépett egy fekete elõterembe, amelynek, úgy tûnt nem volt kijárata. E borzasztó terem mindkét oldalán fáklyák derengésében az idegen embertestek, állatfejek, oroszlánok, kosok, ragadozó madarak képeivel borított oszlopokat látott s a képekrõl mintha valamennyi állat arca, feje vészterhes kifejezést öltve fordult volna utána. Szótlanul haladtak keresztül e romlást árasztó termen, melynek végében egy múmia és egy emberi csontváz elõtt találta magát. Néma mozdulattal mutatott rá a két neokor egy falba vágott sötét nyílásra. Ez egy alacsony átjáró bejárata volt, amelybe csak kúszva lehetett behatolni.
- Még visszaléphetsz - intette õt az egyik kisegítõ szerzetes. - A szentély kapuja még nem záródott be. Gondold meg jól, ha nem térsz vissza, az utat végig kell járnod. Mert ezután nincs többé visszatérés számodra.
- Maradok - felelte az idegen és minden belsõ erejét összpontosította. Kis égõ lámpást adtak a kezébe. A neokorok eltávoztak s nagy robajjal csapták be maguk mögött a szentély kapuját. Többé nem volt helye a tétovázásnak, be kellett lépnie a sötét, alacsony nyílásba. Térden kúszva nyomult elõre, lámpával a kezében, de alig indult el, egy hangot hallott, mintha a Föld mélyérõl tört volna elõ: "Itt éri utol a romlás és a pusztulás a balgákat, akik a tudomány és a hatalom után sóvárognak." Csodálatos akusztikai hatás következtében egy rejtélyes echo e mondatot tisztán és érthetõen kétszer verte vissza. Hiába, elõre kellett mennie. Elõre. Az átjáró egyre szélesedett, de egyre meredekebben lejtett is. A kimerült vándor végre egy tölcsér alakú gödör elõtt torpant meg. Egy vaslétra nyúlt bele és utolsó fokai elvesztek a homályban. A novicius elindult rajta. A létra utolsó fokán állott, s most zavaros, feldúlt pillantása maga alatt egy borzalmas kút mélységébe meredt. A szegényes naftalámpa, melyet reszketõ keze görcsösen szorongatott, erõtlen, halvány fényét feneketlen sötétségbe vetette. Mit tegyen? Fölfelé a visszatérés lehetetlen, alatta sötét semmibe zuhanás, a halál borzalmas éjszakája várakozott. Ebben a szorongásában bal felõl kis kiszögellést vett észre. Egyik kezével a létrába kapaszkodva, a másikkal a lámpást kinyújtva most fokokat pillantott meg. Egy lépcsõt! Megmenekült. Elõre lendült, rávetette magát, felfelé kapaszkodott. Elkerülte a szakadékot! A lépcsõ a sziklát átfúrva spirál alakban kígyózott a magasba. A novicius végre egy bronz rács elõtt találta magát, amely egy széles, nagy kariatidákkal alátámasztott galériát zárt el. A középsõ termekben a falra festve két sor szimbolikus freskó színei derengtek. Mindegyik oldalon tizenegy volt, s a képeket a szép kariatidák kezében tartott kristálylámpák gyöngéd fénye világította meg.
Egy mágus, akit Pasztophornak, a szent szimbólumok õrzõjének neveztek, kinyitotta a rácsot a novicius elõtt. Jóságos mosollyal kívánt szerencsét, hogy az elsõ próbát kiállotta. Átvezette õt a galérián és megvilágította elõtte a képeket. Minden kép alatt egy betû és egy szám állott. A huszonkét szimbólum a huszonkét elsõdleges titkot tartalmazta, ez volt a rejtett tudomány ABC-je, az abszolút princípiumok, az univerzális kulcsok, amelyek az akarat által életre keltve cselekedetté átalakítva elvezetnek minden bölcsesség forrásához.
Ezek a princípiumok belevésõdtek emlékezetébe a szent nyelv betûivel és a számokkal való egyezésük, szoros kapcsolatuk által. Minden betû és minden szám minden nyelven hármas törvényt fejezett ki, az isteni világ, az intellektuális világ és a fizikai világ törvényét. Amiként az ujj, amely a líra húrját megérinti, feltámasztja köröskörül az összes rokonrezgéseket, a szellem is egy-egy számba idézi, gyûjti össze a hatóerõt, s a hang, amely hatóereje tudatában kimond egy betût, a hatalmat jelenti, amelynek engedelmes visszhangja, rezgése támad három világban. Így az "A" betû az 1-es számnak felel meg, az isteni világban az abszolút létét jelenti, amelybõl minden létezés támadt, az intellektuális világban az egységet, a számok eredetét és szintézisét, a fizikai világban pedig az embert, a relatív létformák csúcspontját, aki képességeinek kiterjesztésével önmagát a végtelenség koncentrikus szférájába emeli. Az 1-es arkánumot az egyiptomiak fehérköpenyes mágussal ábrázolták, kezében a szepterrel, homlokán arany koronával. A fehér köntös a tisztaságot, a szepter az uralmat, az arany korona az univerzális fényt jelentette.
A novícius még messze volt attól, hogy mindezt a különöset és újdonságot megértse, de Pasztophor szavaiban sohasem sejtett távlatok nyíltak meg számára e szépséges képek elõtt, amelyek az istenek mozdulatlan komolyságával tekintettek le rá. Egy-egy pillanatra mindegyik mögött hirtelen életre kelt gondolatok és képek kavargását látta. Elõször támadt fel benne a belsõ világ sejtelme, az okok titokzatos láncolatán keresztül. A tanító így betûrõl betûre, számról számra megvilágította tanítványának a titkok értelmét, "Izisz-Urániá"-tól "Ozirisz-mérlegé"-hez, a "Romba dõlt torony"-tól a, "Lángoló csillag"-hoz, végül a "Mágus koronájá"-hoz vezetve õt.
- Jegyezd meg jól - mondotta Pasztophor - hogy mit jelent ez a korona: minden akarat, amely Istennel egyesül, az igazságot kinyilatkoztatja, a jogot védi, már ebben az életben részt vesz és részesül a lények és a dolgok fölötti hatalomban. Ez a felszabadított szellem örök jutalma.
A neofitában meglepetés, félelem és elragadtatás kavargott, amint a tanítót beszélni hallotta. A szentély elsõ földerengése volt ez, és a megnyíló igazság egy isteni visszaemlékezés hajnalának tûnt. De a próbák még nem értek véget. Pasztophor utolsó szavai után kinyitotta az ajtót, amely most újabb szûk és hosszú helyiségbe vezetett, melynek végében fehér izzásig hevített kemence sugárzott.
- Ez a halál! - suttogta magában a novícius és megremegve pillantott vezetõjére.
- Fiam - mondta Pasztophor -, a halál csak az értetlen természetet riasztja meg. Én egykor úgy haladtam át ezeken a lángokon, mintha rózsaligetben jártam volna. És az arkánumok folyosójának rácsa bezárult a tanítvány mögött. Amint közelebb érkezett a tüzes sarokhoz, felismerte, hogy az nem egyéb, mint optikai csalódás, a rácson keresztültûzött gyantás fával idézték elõ. Középen ösvény vezetett keresztül, s ez lehetõvé tette, hogy gyorsan áthaladjon rajta. A tûzpróbát vízpróba követte. A neofitának egy ismeretlen mélységû halott, fekete víztükör alá kellett merülnie a naftalámpa gyér, alig derengõ fénye mellett, amelyet mögötte, a tûz kamrájában meggyújtottak. Még egész testében reszketett, amikor ezután két kisegítõ szerzetes sötét barlangba vezette, ahol nem volt más, csak egy puha kerevet, melyet egy távolabb függõ bronzlámpa fénye titokzatosan világított meg. Testét leszárították és kábító illatú drága esszenciákkal dörzsölték be. Finom, puha tapintású köntöst adtak rá, s e szavakkal hagyták magára:
- Pihenj és várakozz a fõpapra!
A novicius fáradtságtól összetört tagjait kinyújtotta a heverõ puha és drága szõnyegén. A sokféle izgalom után ez a pillanat végtelenül édes volt. A szent freskók, amelyeket látott, a különös alakok, a szfinx, a kariatidák végigvonultak emlékezetében. De miért bukkant újra és újra elébe az egyik freskó, mint valami látomás? Makacsul egyre maga elõtt látta az egyik arkánumot, amely két oszlopot ábrázolt, tengelyén függõ kerékkel. Egyik oldalán Hermanibusz kapaszkodott, a jó géniusza, szép, mint egy fiatal tündér, a másik oldalára Typhon, a rossz géniusza, fejjel a szakadék felé zuhant. Kettõjük között a kerék tetején egy szfinx ült, karmai között tõrt tartva. Távolból, mintha a barlang mélyébõl zúgott volna elõ, kéjes és fülledt muzsika hangzott fel, s elmosta a képet. Fülét halk, fémes csengés ütötte meg, belevegyült a hárfa húrjának zengése. Flótahangok kúsztak át síkos-lágyan a hangok között és sóhajok, zihálva, mint a lázban izzó lélegzet. A tanítvány ettõl a tüzes álomtól beborítva lehunyta a szemét. S mikor újra felnyitotta, néhány lépésnyire a heverõtõl különös tüneményt látott, forró élettõl és a pokol csábító erejétõl feszülõ jelenséget. Egy núbiai asszony állott ott, beburkolva átlátszó bíborfátyolába, nyakán amulettekbõl font lánc: Myalitta misztériumának papnõje. Szeme gyöngéd pillantással pihent meg rajta. Baljában rózsakoszorús serleget tartott. Ez a nõstény állat egyesítette magában fajtája minden intenzív és szédítõ érzékiségének hatalmát: kiálló arccsontjai, ívelt orrcimpái, telt, duzzadt ajka piros, mint egy feszülõ, érett, dús gyümölcs. Fekete szeme parázslott a félhomályban. A novicius meglepetten és megzavarodva ugrott fel, nem tudta, féljen-e vagy örüljön, két karját önkéntelenül mellén keresztbe fonta. De a papnõ macskaléptekkel közeledett feléje és szemét lesütve halkan így szólt:
- Félsz tõlem szép idegen? Én elhozom neked a gyõztes díját, a szenvedések felejtését és az örömök serlegét... - A novicius habozik. A núbiai asszony, mint akit a bágyadtság vert le, a heverõre dõl és pillantása úgy égeti a novicius testét, mint a szomjazó láng. Jaj neki, ha nem tud kitérni, ha a duzzadt száj fölé hajol, ha megszédítette a kábító, édes illat, amely a barna vállakról felszállott. Ha az asszony kezét s ajkával a serleget megérintette, elveszett. Tüzes ölelésben zuhan a heverõre, s érzékeinek vad kielégülése után a serlegbõl ivott folyadék mély öntudatlanságba meríti. Ébredése után szorongó egyedüllét fogja körül. A lámpa fakó fényt vet a feldúlt heverõre. Egy férfi áll elõtte. A fõpap.
- Gyõztes voltál az elsõ próbákon - szólal meg a fõpap -, leküzdötted a halált, a tüzet és a vizet. De önmagad felett nem tudtál gyõzedelmeskedni. Te, aki a szellem és a tudás csúcsaira törekszel, az érzékek elsõ kísértésére elbuktál és az anyag szakadékába zuhantál vissza. Aki érzékeinek rabszolgája, az sötétségben él. Te a sötétséget a fény elé helyezted: maradj tehát sötétségben. Óvtalak a veszélyektõl, amelyeknek elébe mentél. Most megmentetted az életedet, de elvesztetted a szabadságodat. Halálbüntetés terhe alatt a templom rabszolgája maradsz.
Ha pedig a neofita elhajította a
kelyhet és eltaszította a kísértõ asszonyt, tizenkét fáklyahordozó neokor vette
körül és Izisz szentélyébe vezette. Itt várta õt a félkörben gyülekezett
mágusok társasága. A csodálatosan megvilágított templom hajójában Izisz óriási,
fémbõl öntött szobrát pillantotta meg. Mellén egy rózsa, amelyet hét sugár
diadémja koronázott meg. Karján fiát, Hóruszt tartotta. A bíborba öltözött
fõpap az istennõ szobra elõtt fogadta az új jövevényt, akinek szigorú
feltételek mellett hallgatást és engedelmességet kellett fogadnia. Ezek után az
egész gyülekezet nevében köszöntötte õt, mint testvérüket és jövendõ
beavatottat. E hatalmas mesterek elõtt Izisz tanítványa mintha istenek közé
lépett volna, önmagát is magasan önmaga fölé emelkedve érezte, amikor elõször
lépett az igazság szférájába.
A küszöb õrzõje: okkult élmény. Általában a félelmet nevezik annak: a visszarettenést a haláltól, a halállal kapcsolatos és más misztikus átélésektõl. Az bizonyos, hogy a félelem minden okkult átélésnek kísérõje. Az õsi felfogás az - természetesen ez is keleti eredetû -, hogy mialatt az ember életek folyamán a fekete úton halad, lefele húzó akarata van és egyben olyan karmával terhes, hogy az asztráltest rabláncára fûzve a fölfelé fejlõdés elképzelhetetlen. Azonban az embernek mégis van rá lehetõsége - s ez is a kegyelem annyira félreértett fogalmának valódi értelméhez tartozik -, hogy az asztráltestet mint önálló lényt egy idõre külön útra küldje, mintegy félretegye, hatását felfüggessze. Ez az idõ, az asztráltest félreállításának ideje, több testet öltésre is kiterjedhet. Hogy a mágus, vagy a jógi képes rá, hogy asztráltestét félreállítsa, arról már olvastunk és hallottunk. Az elõbb vázolt esetnél arról van szó, hogy az ember hosszú idõre szabaddá teszi magát és új asztráltestet épít magának. Természetesen a fejlõdést akadályozó asztráldémon, a maga elintézetlen állapotában továbbra is az emberhez van kötve eltéphetetlen szálakkal, sõt tovább élhet kedve szerint felépítõje számlájára. Például tovább élhet úgy is, hogy megszáll egy-egy gyengébb akaratú, bûnre hajlamos embert, de eredeti tulajdonosát egyelõre nem zavarja munkájában. Ne rettenjünk vissza e gondolat ijesztõ újszerûségétõl és fenyegetõ borzalmától, mert nem csak a fénylõ, hanem a sötét természet minden megnyilvánulása is bennünk van; a vadállatok, a hüllõk, a férgek, a vulkánok, a mocsarak, mind-mind a bennünk levõ, általunk felépített erõknek, indulatoknak démonformái, amelyek csak látszólag függetlenek tõlünk. Valójában nekünk kell végül feloldanunk és lebontanunk õket. Tehát az ember idõlegesen letette terhét, a sötét bûnökbõl, ijesztõ indulatokból és szenvedélyekbõl épített asztráltestét, hogy nélküle erõt gyûjtsön, tapasztalatot, tudást szerezzen, megismeréshez jusson, amelynek segítségével annak idején szembenézhet a sötétségnek e szülöttével. A megismerés hozzájuttatja a névhez, az indulat-incubus* valódi nevéhez, amelynek kimondása elveszi annak hatalmát, erõit felbontja, mint egy misztikus, magasabb rendû rádium. Az ember új asztráltestében felhasználja az elõbbi életekben szerzett rossz karmák tapasztalatait. Ez az asztráltest már - feltéve, ha új bûnök nem terhelik meg - fejlõdõképes. A probléma kritikus része akkor lép elõtérbe, amikor az ember eléri az okkult fejlõdés területét. Ez a terület kapcsolatba hozza a negyedik dimenzióval, s teljesen mindegy, hogy milyen gyakorlatot választ a kapcsolat megteremtése érdekében: jógapraxisba vagy misztikus meditációba mélyed, egy bizonyos stádiumban fokozottabban fellép a tisztánlátás és a tisztánhallás. A szimbólumok kinyílnak és szólani kezdenek hozzá, életre kelnek, de e folyamatok mindegyike az asztrálsík kapuján át vezet. Amikor éppen át akar lépni, be akar nyomulni ezen a kapun, jelentkezik énjének régebben felépített asztrális démona, amely az õ húsából, vérébõl nyerte formáját és az õ bûneitõl terhes. A vele való találkozás óriási megrázkódtatást idéz elõ. Számára most ez a küszöb õre. Ezt a lényt meg kell szüntetnie, fel kell oldania. Ez a feladat az okkult úton való haladás igen nehéz próbaköve. Nem szabad, hogy a rémület, az utálat visszavonulásra késztesse, mert amíg ezt a feladatot sikeresen meg nem oldja, addig nem érheti el a magasabb síkokat. Ha visszaretten, akkor sem jár jobban, mert az asztrálgarázdálkodás minden elképzelhetõ megpróbáltatásánál csak rosszabb lehet. Például a tiszta életû embernél érthetetlen sorscsapások következnek be. Különösen áll ez a misztikusokra. Az okot még õ sem tudja meghatározni, vagy kitalálni, pedig elõbbi életeire vissza tud tekinteni. Azonban a kiindulás, az õsi eredet homályába vész elõtte. Mert ez esetben nem visszafelé kell néznie, hanem szembe kell fordulnia az asztráldémonnal. Az idevágó tanítások szerint ennek a lénynek, az asztráldémonnak feloszlatása, lebontása bizonyos mágikus mantrák és a démon lényegének ismerete által érhetõ el. Itt érkezünk el a "név"-hez, amelyre elõbb utaltunk. Az ilyen asztrális démontest szenvedéllyel van telítve, töltése a szenvedély és az indulat. Mindenféle rontás, gyilkolás, rombolás és kéjelgés a velejárója; de elképzelhetõ szelídebb megnyilvánulásban is. Például, ha valakinek az érzékiség volt az alap- és fõszenvedélye, akkor ezt a démonban fel kell tudni ismernie, mert minden szenvedélynek van démona, amely kielégülés céljából oda vonzódik, ahol számára ez a lehetõség kínálkozik. Oda kapcsolódik, azt az erõt fokozza fel, azt a pólust hevíti, azon a résen támad a gyönge emberre, lerombolja a még meglevõ morális ellenállást is és a vágy tüzes ostorával szakadékba hajszolja. A démonnak kielégüléséhez testre van szüksége, ezért a démon léte nem más, mint tragikus ráutaltság az emberre. A démon létfeltétele az ember; nélküle nem élhet, csak belõle és általa. A gyönge ember mégis fél a démontól, hatalmat ad maga fölött neki, rést nyit számára, szolgálja és meghunyászkodik elõtte. Pedig õ a teremtõje és ura. Õ a táplálója és fenntartója. Ha ezt felismeri, máris megismerte a démon nevének elsõ betûjét. Minden szenvedélynek van démona, a hatalomvágynak, a gyûlöletnek, a kapzsiságnak, a nyerészkedésnek, az ivásnak, a játéknak és valamennyi a maximumig fokozható fel. A démonból mindig kiárad lényege, s az okkult úton járó ezt megérzi, sõt megnyilvánulási formájáról felismeri. Az érzékiség démona például lehet szép és kívánatos. Hatása mégis romboló, lefelé húzó, rendkívül agresszív, mert ettõl függ az élete. De ha az okkult tanítvány felismeri, vagyis Harmadik Szemével pillantja meg, akkor a kívánatos szépség lefoszlik róla, és megmutatja igazi arcát. E felismeréssel együtt a démon felé taszító hullámok indulnak el, s ez szörnyû éhezést jelent számára, gyötrelmes kiéheztetést, mert õt csak az érzékiség kielégülése táplálja. Ugyanígy fel kell ismernie a hatalomvággyal, a kapzsisággal, nyerészkedéssel telített démont. Harmadik Szeme, fejlõdõ megismerése csalhatatlanul meglátja a szõrös, hasított patát a pompás köntösök alatt. A gyûlölet, amely különféle hõsi jelszavak tógájában ágál, vad vérszomjjal emelkedik föléje rettentõ szörnytestével, mikor rájön, hogy leleplezték. De kárt nem tehet abban, aki nem fut el elõle, hanem szembenéz vele. A szenvedélyt, amellyel a démon töltve van, felismerni annyit jelent, mint megismerni a démon nevének második betûjét. Ezek a lények összeomlanak, ha építõjük mágikus mantrákat sugároz feléjük.
A dimenzióváltozásról, a küszöb õrével való találkozásról az okkult irodalom bõven beszámol. A be nem avatottak e leírásokat értelmetlen, különcködõ fantazmagóriáknak tartják, pedig valójában ezek az okkult út tankönyvei. Egy idõben az okkult iskolák nem engedték meg és ma sem engedik meg, hogy a nyilvánosság számára ezt az utat nyíltan és õszintén leírják, hanem csupán regényes formák vagy szimbólumok alá rejtsék. Ilyenek pl. Meyrink könyvei: A fehér dominikánus, A gólem, A nyugati ablak angyala, A zöld arcú kísértet, és ilyenek Bulwer: Zanoni és Különös történet címû könyvei.
A formában még meg nem nyilvánult, csupán pszichológiai értelemben vett küszöb õre lehet az a megrázó élmény, amely az embert megváltoztatja. Egyébként a küszöbnek ez az õrzõje mindenkinél jelentkezik, aki az okkult úton akar haladni, még akkor is, ha az illetõ nem épített fel magának elõzõ életeiben sötét bûnökkel és mágiával egy asztráldémont. Azok a hatások, melyek saját alacsonyabbrendû hajlamainak rokonrezgéseként áradnak feléje, vissza-vissza hívják elõbbi érdeklõdési síkjára és ha a haladó nem eléggé éber, hanem enged a hívásnak, bizony sok körforgást végez a küszöbön innen, amíg átlépheti az asztrálkaput. Ha egyszer ez a döntõ átkapcsolás megtörtént, nem kell többé a visszahúzó és visszatartó erõtõl tartania.
Tehát a küszöb õrzõje minden
okkult úton való haladónál jelentkezik. Az egyiknél feketemágiával felépített
erõs és aktív démon, aki a haladni akaró erõibõl kapott életet, és mivel
teremtõje fölé nõtt, romboló, óriási, sötét kylkhorrá lett. A továbbhaladás
érdekében megszabadulhat tõle egy idõre, de késõbb, az okkult úton a
megismerésnek egyik haladottabb fázisában, újra szembe kell néznie vele, hogy a
teremtõ visszaszerezze hatalmát a teremtmény fölött és kiküzdje teljes
szabadságát. A másiknál saját gyengesége, befolyásolhatósága, belsõ labilitása
a küszöb õre, illetve gyengesége az a rés, amelyen át a mindenütt mohón ott
tolongó asztrálcsõcselék benyomulhat hozzá és saját lenyûgözõ hatásától ittasan
megfélemlítheti, visszariaszthatja a küszöbön való átlépéstõl. Itt a félelem a
küszöb õrzõje, amelynek ezer szörnyarca van. Mind a két esetben küzdeni kell,
szembefordulva és határozottan megismerés, a fénylõ erõk fegyvereinek
segítségével s a mágikus név, az örök mantrák ellenállhatatlan erejû kinyilatkoztatásával.
A misztériumok neofitái fejlõdésüknek bizonyos fejezetében a küszöb átlépése és a küszöb õrzõjével megvívott gyõztes harc után új és súlyos feladat elé kerülnek: a kozmikus valóság területére kell behatolniuk. A tanítvány az "Akasha krónika" segítségével leszáll a kozmikus múltba. Õsi okkult felismerés, hogy ami volt, az ma is megvan. S ha felnyílik mögötte a titkos rejtekajtó a hétfokú lajtorjával - amely a tudat hét mélységi fokát jelenti -, e rejtett lejáraton és egy alagúton keresztül visszajuthatunk a múltba. Minden vallásban bõven találhatunk legendákat, mítoszokat, amelyek istenek, istennõk és szentek alvilágba való leszállásáról beszélnek. A keresztény "Hiszekegy" például: ".. szála alá pokolra és harmadnapon halottaiból feltámada" világosan utal erre. De a "Gilgames eposz", "Istar pokolra szállása", "Orpheusz látogatása az alvilágban" és az egyiptomi neofiták beavatási ceremóniája is az alvilágba vezet. Az alászállás következményeképpen az alvilágból újra napvilágra emelkedõ isten, istennõ, messiás, szent vagy próféta új életre támadva, megvilágosodva ragyog a világ elõtt. Odalent tudatára ébredt saját múltjának, legbensõbb lényegének. A jövõ pedig csak a múlt ismeretével változhat meg. Az alvilágba való alászállás-mítosz mélységes, háromszoros, ezoterikus titkot takar. Átélése az okkult út egyik legnagyobb élménye. Jelentõsége ennek is, mint a hieroglifának hármas: fizikai, asztrális és spirituális. Mikor a tanítvány elõször ébred tudatára annak, hogy halhatatlan lelke van, és hogy nemcsak lelkét, hanem testét is elpusztíthatatlan szellem tölti be, akkor a Mester felhívja figyelmét arra, hogy az Örökkévaló Lény, - aki a világ teremtésétõl fogva mindenben mûködik, ami látható és ami láthatatlan - a saját lelkünkben él. Van tehát bennünk a felszín mögött Valaki, aki jelen van a teremtés összes felvonásánál, Valaki, akinek emlékezete minden részletre kiterjed. A tanítvány tehát utolsó, legnehezebb próbaként leszáll az alvilágba, hogy megismerje a kozmikus múltat, amely éppen úgy benne van testének minden egyes atomjában, mint a teremtést elõidézõ ideák emlékezete a tudat legmélyebb régióiban. Ez a próbatétel csak titánok számára megoldható feladat. Aki vállalkozik rá, az csak egy minden kísértést kiállott és legyõzött, tiszta életû, óriási erejû adeptus lehet, aki a vallásalapítókkal, szentekkel, prófétákkal áll egy szellemi szinten. Olyan valaki, akinek szelleme rendíthetetlen, rettenthetetlen és kozmikus átfogó erõvel bír. Ha szellemileg tisztátalan, asztrálisan fertõzött, vagy indulatoktól szennyezett, befolyásolható lény lépne erre az útra, menthetetlenül beleveszne a tudat alvilági régióinak áradó vadvizeibe. Mert ott, ahol asztrális gyengeség mutatkozik benne, beszakad alatta a talaj, mint a gyönge jégkéreg a mocsár felszínén és a tisztátalan érzések hínárja rácsavarodik lelkére, értelmére és foglyul ejti. A képzett, erõs jellemû, próbákon átégett tanítvány azonban tétovázás nélkül áthalad a veszélyzónákon és megállíthatatlanul nyomul a tudat legõsibb régióiba, amelyek egy ponton túl elvesztik személyi jellegüket és kozmikussá változnak. Ez más szóval annyit jelent, hogy minden ember tudata, ha retrospekció* útján hántani kezdjük róla a felsõ rétegeket, egy ideig individuális képzeteket mutat, egyéni életsorozatokat, élménykomplexumokat - azután egy mély rétegnél hirtelen megszûnnek az individuális emlékek. Hatalmas, vulkánikus, elementáris erõk örvénylése jelzi a második kaput, amely egy tágasabb, más dimenziójú világba vezet, ahol a létforma már nem emberi volt. Ez a réteg az atlantidák és lemurok mágikus kultúrája. E mögött planéták szellemeinek élete tárul fel, majd a kozmikus ködök irányító, alkotó titánjainak mûködése, lelküknek, erõiknek zengõ, hatalmas, isteni áramlása és legvégül, ahonnan a szavak és fogalmak már tehetetlenül fordulnak vissza, a mindenséget betöltõ, leghatalmasabb lény kinyilatkoztatása, átélése várakozik.
Számunkra természetesen a legmozgalmasabbak, - miután hozzánk közel álló fogalmakat és élményeket tartalmaznak -, elmúlt inkarnációink képzetei, amelyek egészen az atlantidák korszakáig jól átvehetõ anyagot rejtenek. A kollektív szellem tudattartalma észrevehetõen túl haladja emberi lelkünk, értelmünk átfogóképességét. Ezek az élmények átélhetõk, de nem lehet õket a háromdimenziós - és intuícióval egy negyedikbe sejtõ - világnak a nyelvére lefordítani. Az alvilágot járó, merész és erõs tanítvány belehelyezkedhet ugyan egy planéta vezérlõ szellemének belsõ lényegébe, de ennek az állapotnak még csak körülírása sem találhat emberi gondolatot vagy szavakat. Amelyik bolygó felé irányítja figyelmét, annak a bolygónak vezérlõszellemével érintkezésbe léphet. Tudnunk kell ugyanis, hogy minden bolygónak, az egész világegyetemnek pontos mása megvan rejtett tudatunkban és testünkben, lévén az ember a világegyetem kicsinyített analógiája. Ez az analógia nemcsak látszólagos, hanem valóságos is, mivel a "kicsi", vagy a "nagy" pusztán térbeli fogalmak, ilyenek pedig az örökkévalóságban nincsenek. Az ember nem csak a Föld, hanem a Kozmosz szülötte is. Mint fent, úgy lent. Ez az analógiák misztériuma. Saját lelkünkben tehát felidézzük a planéta géniuszát és az isteni azonosság törvényeinek alapján belemerülünk lényegébe, belülrõl éljük, szemléljük õt, mint önmagunkat. A bolygók hatásának ismerete, az asztrozófia ilyen átélések útján keletkezett. A gyakorlat késõbb teljes mértékben igazolja az elméleti úton nyert tanításokat. A fel nem készült, gyenge tanítvány számára, mint mondottuk, minden egyes biológiai és kozmikus korszak egy-egy kísértés. Az emlékezés országának tája hasadékos, gleccseres, lidérces halálvidék, ahol az anyagi világban lejátszódott események sziklás hegyei között a láthatatlan, asztrális világban eltöltött idõközök sötét, mélyben forrongó, kénbûzt párolgó, lávát ringató szakadékai húzódnak meg. Világos, hogy ebben a labirintusban Ariadne fonala nélkül senki sem igazodhatik el, s aki egyszer leszállott lényének mély rétegeibe, onnan vezetõ nélkül felszínre soha nem kerülhet. Egyébként a labirintus szimbóluma szintén az alvilágba való leszállásra utal.
A leszállás folyamata alatt érti meg a tanítvány a szellem anyagba öltözésének drámáját is. Újra átéli az indítékokat, amelyek a láthatatlan lényeg láthatóvá válását okozták. Átéli a meg nem nyilvánult megnyilvánulását, a létbe lépés, a szeplõtlen fogantatás misztériumát, azt az elementáris katasztrófát, amelyet a szellem bukásának neveznek. Ha mindezek után felszínre kerül, akkor, mint az újjászületõ diadalmas istenség követe érkezik napvilágra. A kivezetõ út titkát, s az alvilági kapu kulcsait pedig magával hozza.
Ekkorra a legnagyobb próbatételen átégett tanítványból a mesterek mestere válik.
Külön hangsúlyoznunk kell, hogy a legszigorúbb klauzúra, türelmes, hosszú tanulás, várakozás, elõzetes beavatás és a mester Ariadne fonala nélkül nincsen alászállás, de nincsen visszatérés sem. Akinek lelke belevész e kísérletbe, annak teste halott, üres vár a Földön a többi ember között, akik azt hiszik, látják õt magába roskadt sötét eszelõsségében, holott nincsen közöttük, távol van, irtózatosan mélyen: évtízezredek mélységében valahol foglyul esett. Ne felejtsük el, minden õsi vallás neofitájának, misztájának egy sírba kellett leszállnia! Egyiptomban az állattisztelet alapja az volt, hogy az az isteni szellem anyagba szállásának szimbólumát jelentette. Ide iktatjuk Dr. Ernst Schertel "Mágia" címû könyvének egy rövid részletét, amely a modern okkult írások között talán egyedül foglalkozik a legsúlyosabb misztériummal:
"... Ülve, vagy fekve,
behunyt szemmel megkíséreljük magunkban létrehozni a képzetet, hogy egy mély,
sötét, föld alatti üregben ébredtünk fel, amelynek földjén fekete víz terjeng.
Ha a szükséges képességünk megvan, hamarosan felizzik bennünk képzeletéletünk.
Önmaguktól sûrûsödnek össze körülöttünk a különféle, többé vagy kevésbé borzalmas
alakok, puha állati formák és talán saját magunkat is egy emberi létformán
kívüli vagy ember elõtti állapotban érzékeljük. A mélység vize bugyborékol,
habot vet és idegenszerû gõzök párolognak fel belõle. Ezek a gõzök keringeni
kezdenek körülöttünk, összesûrûsödnek, hosszúra nyúlnak, összekapcsolódnak,
majd újra szétszakadnak kocsonyás tömegekké, elfátyolozott káprázatokká
lángolnak fel, fejek, testrészek, falevelek és érthetetlen formatöredékek
felhõjátékává, amelyek nem állatok és nem növények. Valahol egy sötét napkorong
vagy egy halott holdtányér izzik. Ezek a jelenségek nem üres fantazmagóriák,
hanem bizonyos határozott energetikai konfigurációknak bennünk történõ
projekciói, képpé válása a bennünk látensen pihenõ kozmikus energiának. Ezek az
energiák õseink útján emberi, állati és kristályformákká sûrûsödtek bennünk,
majd az elmerülés állapotában alakzatokká válnak, vagyis képszerû tudatossággal
szemléljük magunkban azt, ami képek nélkül való energiákban nyugszik bennünk.
Tudatunk õsi létállapotokon vándorol át a bennünk levõ Kozmoszban. Ezért
nevezték már nagyon régen ezt a folyamatot "lélekvándorlásnak". A
"lélek", vagyis a tudat fókusza keresztülvándorol a Kozmosz
struktúrájának különféle stádiumain, egészen az elsõ csillagködig jelen van
bennünk, majd profán életünk alatt kozmikus álomban, látensen nyugszik.
Emlékezetünk egy, a megismeréssel elõhívható õsgalériát õriz magában, amely
minden elõdünk, és elõzõ átélésünk gyûjtõhelye. Tehát az egész teremtés
történetét újra életre kelthetjük magunkban."
"Verum, sine mendacio, certum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius."
("Valóság, hazugság nélkül való, biztos és igaz: ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van, és ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van, az egyedülálló dolog csodájának véghezvitelére."')
Tabula Smaragdina.
Évek tízezrei elõtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, amikor a Harmadik Szem csökevénye már csak igen kevés magányos földi átutazó szellemében derengett - aki valójában úgy élt a többi ember között mint látó a vakok szigetén - az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék le az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen mágikus szemléletét felületes és lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökké való szellem paradicsomából kiûzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az egészrõl elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendõ kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelen levõ küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, melynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetõvé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letûnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általunk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre bukkantak, amely háromszorosan értelmezve, az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az analógiák tana. Természetes, hogy az eredeti analógiák tanáról beszélünk, mert az egyiptomi hagyományokon keresztül ránk maradt Tabula Smaragdina már csak megcsonkított töredéke a valódi atlantiszi tanításnak. Ami Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájában ma is fedi az eredeti szöveget, az mindössze az itt olvasható mondat:
"Ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."
Ez a mondat már magában rejti a legmélyebb teremtési titkok kulcsát, az analógiák tanát. Ezen a szövegen évezredek óta vitáznak; elnevezték dodonai zagyvaságnak, mágikus mantrának, amely értelem nélkül hat, de rendszerint egy síkon magyarázták és mindig agyonkomplikálták. Közelítsük meg ezt a mohával benõtt szentélykaput és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész hagyott itt számunkra. Megrendítõ, egész valónkat átható fényben fog felragyogni elõttünk e szentély belsejének hatalmas, isteni egyszerûsége:
"Ami fent van egyenlõ azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."
Ez a tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja. A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia - minden amit ismerünk alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy minden amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy hatalmas, láthatatlan és rejtélyes törvényszerûségnél fogva nagy méretekben is beválik. Az ember a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlõdésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak, s ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb mint a tér káprázata. Az anyag atomszerkezetének felépítése pontosan ugyanazt a rendszert mutatja, mint a csillagok a Kozmoszban. A tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni. Az analógiák egyre több tétele sorakozik fel a tudomány elõtt, de ha egyesek látják is, minden dolgok végösszegét, a szintézist, nem minden területen merik felállítani. Egy dél-afrikai tudós például rájött, hogy a termeszboly a maga összességében az élõ emberi szervezet analógiája. A termeszegyedek: a sejtek. A termeszkirálynõ: az agyközpont, amely mágikus hatással irányítja a bolyt. A boly külsõ kérge: az emberi bõr, szilárd, ellenálló védõréteg, amíg a boly él; s ha elpusztul, szétporlad, feloszlik ugyanúgy, mint az ember bõre. Ha megsérül a boly külsõ kérge, akkor elõször a katonák (vörös vérsejtek) láncot vonnak kifelé tartott fegyverükkel a sérülés körül, azután jelt adnak a dolgozóknak (fehér vérsejtek), amelyek odasereglenek és kezdik kifoltozni, hegeszteni a rést, belülrõl kifelé, úgy, ahogyan az ember vagy állat szervezetében történik. A kitûnõ tudós felismerte, hogy a termeszboly agyközpontja a termeszkirálynõ, akinek néma parancsára félelmetes pontossággal mûködik az egész szervezet szívós, szorgalmas munkája. A mozdulatlan irányító mágikus parancsára emberi értelemben vak, süket, nem nélküli dolgozók, katonák végzik tévedhetetlenül biztos tevékenységüket és ha az agyközpont, a termeszkirálynõ megsérül vagy elkábul, abban a másodpercben a rend felbomlik a boly legtávolabbi folyosóján is, a munka megáll, tanácstalan káosz támad. Ha pedig a királynõ elpusztul, megölik, vele együtt pusztul minden egyes alattvaló, (hacsak idejében nem tudnak betársulni valamely egészen közeli bolyba.) Tehát a királynõ a zsenije az egész szervezetnek. Mégis - és ezt a lépést a kitûnõ megfigyelések összefoglalója nem tette meg - felvetõdik a kérdés: vajon valóban a termeszkirálynõ, e hatalmas, petékkel tömött, nyirkos, meleg, sötét kamrába zárt test a végsõ megoldása, tudatos irányítója, önmagát értõ és kontrolláló tervezõje az egész bámulatos szervezetnek? És éppen így, vajon az ember az éntudattal, megismerõ-, analizálóképességgel bíró, koncentratív, gyakran fejlett intuícióval rendelkezõ ember agyveleje tudatosan irányítja-e vérkeringését, szívmûködését, emésztését, sebhegedését stb.? Vagy éppen olyan titokzatos mûködés ez benne is, mint a termeszbolyban? Az ember is csak úgy szerezhet tudomást szervezete mibenlétérõl, ha egy másik testet megfigyel, felboncol és tapasztalati úton jut eredményekre, olyan külsõ szemlélõként, aki gyakran csak látja, de sokszor nem érti meg az összefüggéseket, holott benne magában, saját testében minden mûködés és minden titok állandóan jelen van. Agyveleje óramû pontossággal mozgásban tartja, irányítja az egész bonyolult, csodálatos mikrokozmoszt, míg az agy tulajdonosa töprengve, zavartan és értetlenül áll egy másik test felnyitott boszorkánykonyhája elõtt. S ilyenkor kombinál, számítgat, néha sejt, néha kitalál valamit és - sokszor téved.
Ezen a ponton a mechanisztikus ösztönelmélet megdõltével a modern biológia eljutott már az "anyagot szervezõ intelligens életerõ" fogalmáig, amely hatalmas lépést jelent a szintézis felé. Eszerint az agyvelõ zseniális instrumentuma, eszköze magának a zseninek, a láthatatlan irányítónak, de önmagában tehetetlen és éppen annyira vak, mint a vörösvérsejt, a termeszkatona.
Alkalmazzuk Hermész kulcsait bármelyik életjelenséggel kapcsolatban. Vessük össze az éj és a nappal változását az évszakok változásával, a fogantatás, születés, növekedés, az élet delelõje, majd az öregedés és a halál folyamatával, ugyanezt egy mag fejlõdésével az elvetéstõl a növekedés és elmúlás törvenyszerûségéig. Vessük össze az éj és a nappal, a születés és a halál mindenben megnyilvánuló ritmusát a kultúrák keletkezésével és elmúlásával, majd a 24.000 éves világnap-periódusok, az eónok váltakozásával. Vessük össze egy embertest mikrokozmoszát a makrokozmosszal, a sejtek születését, halálát és újraszületését a bolygók, napok és naprendszerek születésével, felizzásával, halálával és újraszületésével.
Vizsgáljuk meg az analógiatörvény fényében az emberi testben lejátszódó betegségeket, a szervezet küzdelmét, a sejtek harcát a pusztító kórokozók ellen és a földön lejátszódó háborúkat. Vessük össze ezeket a természetben erjedõ háborúkkal, a növény- és állatvilág szüntelen viaskodásával és az elemek harcával, majd lépjünk ki újra a kozmosz szédítõ arányai közé és megleljük ugyanazt a párhuzamot a bolygók és a naprendszerek erõinek egymás elleni küzdelmében, összeütközéseiben és kataklizmáiban. Hermész kulcsai minden kaput nyitnak úgy fent, mint lent.
Most pedig induljunk ki az emberi test felépítésébõl és állítsuk elõbb egy virág, majd egy fa, végül az egész földgolyó mellé. A virág és a fa struktúrájánál rögtön szembetûnõ az azonosság. A Földgolyó felépítésének, lényegének azonosságát az emberi konstrukcióval azonban mind ez ideig nem ismerték fel, s ez a tragikus tudatlanság taszítja halálos krízisekbe a Föld testét. A Föld éppen úgy egyetlen összefüggõ szervezet, mint az ember szervezete. Fizikailag éppen úgy, mint asztrálisan és szellemileg. Egyes koponyák néha ráeszmélnek e tétel néhány részigazságára.
"A vámhatárok elszorítják a világ gazdasági vérkeringését és ebbõl: krízis, forradalom, majd háború támad" - mondják. A szellemi igazságok kutatói csodálattal és várakozással tekintenek Kelet felé. "Tibet a világ teteje", hangzik a spontán felismerés. Igen. Tibet nemcsak legmagasabb pontja a Földnek, hanem az igazság bõ vizû forrása is: agyveleje, amely mint egy láthatatlan, égre nyúló rádiótorony, az Akashából, a világtérbõl a legmagasabb eszméket fogja fel a földi világ számára. Magányosan, izoláltan élnek ott mesterek, hûvös és szelíd bölcsességük kontemplációjába merülve, magasan a világ indulatainak, szenvedélyeinek, tudatlan összeütközéseinek háborgása fölött. Egyenletes, indulatmentes sugárzással küldik igazságaikat, következtetéseiket figyelmeztetésüket az emberiség többi része felé, amely, ha egyénenként fel is fogja, összességében mégsem fogadja be, és nem is cselekszik a nagy kontroll útmutatása szerint. Éppen úgy, mint ahogyan az embernél is, az értelem világos meggondolásai figyelmeztetései legtöbbször meddõk maradnak a test indulataival, szenvedélyeivel szemben. Az õsi hagyományok a világmindenséget, a makrokozmoszt kitárt karú emberrel ábrázolják. Tehát Hermész kulcsa, amely az ember-parány lényegének titkos kapuját kinyitja, nyitja a makrokozmosz kapuját is. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész lét egyetlen sémának végtelenségig gyûrûzõ ismétlõdése volna. Akármit ragadunk ki vaktában és akárhol nyúlunk hozzá, megtaláljuk benne Hermész törvényét. A klauzúrával kapcsolatban már utaltunk az anyaméh, a gubó, a földben csírázó mag, a varázskör, az alkimista tégely, a páholy, a templom analógiájára. Ha a csillagász vagy a fizikus a Föld forgását vagy a nehézség törvényét akarja szemléletessé tenni, egy kis kísérleti tárgyon mutatja be a példát, a kis test így viselkedik, a nagy test törvénye is ugyanez. Tehát Hermész kulcsa egyúttal minden tudomány kulcsa is. A mágia, az alkímia, az asztrológia, a misztika, a titkos tudományok területén az analógiatörvény még fokozottabb mértékben érvényesül, mivel igazi szellemi rugói itt találhatók meg. A mágiában az összes mûveleteket analógiák alapján viszik véghez. A fekete mágiában például eléggé ismeretes és hirhedt a viaszszoborral való operáció, amely kicsinyített behelyettesítése a koncentrált erõk kiszemelt áldozatának. Hogy ennek a szörnyû machinációnak, ha megfelelõ erõvel és képzettséggel hajtották végre, halálosan biztos eredményei voltak, az kétségtelen. A titkos tudományok ezoterikus mûveleteinek technikája megköveteli, hogy bármely problematikus munka megkezdése elõtt megtaláljuk ennek természetes analógiáját. A régi, mágikus vallások szertartásai a kozmikus analógiákat szimbolizálják. A hivatása magaslatán álló és a rituálé mibenlétét teljesen értõ adeptus a szertartás végrehajtása közben gigászi teljesítményt visz véghez. Minden régi templomban vannak olyan festmények, faragványok vagy táblák, amelyek a zodiákust ábrázolják. A pap ekörül bizonyos mozgásokat, s laikusok elõtt érthetetlen körforgásokat végez, miközben egyes helyeken meg-megáll. A furcsa pantomim belsõ taralma nem más, mint egy-egy hatalmas analógia leszûkült síkjára való helyezkedés, kapcsolódáskeresés, beleélés valamely planéta vezetõ szellemének állapotába, vagyis Hermész hátrahagyott titkos kulcsainak alkalmazása. Lehet-e e szertartás célja egy évmilliárdokkal ezelõtt, a régmúltban történt kozmikus esemény felidézése, de lehet aktuális jelentõségû is. (Minden mély intelligenciájú megfigyelõ, erõs vagy szenzitív intenciójú egyéniség, akit érdekelnek az emberek, magától rájön, hogy ha egy különös, elsõ pillanatban érthetetlen modorosságú karakter mibenlétét meg akarja fejteni, ugyanazt a mozdulatot kell végrehajtania, ugyanazt a pózt kell felvennie, hogy ilyen módon idézze fel magában ennek a kivetülésnek belsõ okát. Ugyanezt teszik a jellemábrázoló színészek, írók és képzõmûvészek is.)
A szertartást végzõ adeptus minden esetben a kozmoszban mûködõ teremtõ hatalmak hullámhosszába való kapcsolódás útján, mintegy azzal egyetértésben kíván cselekedni. Az atlantiszbeli háromszemû titánok teremteni tudtak, mivel Harmadik Szemük segítségével kozmikus áramkörökbe kapcsolódtak, hatalmas éltetõ vagy pusztító áramokat vonzottak le a galaktikai ködökbõl és csillagzatokból. Megidézték az Orion csillagképet, vagy a fekete köd intelligenciáit. Mágikus analógiaszertartásokon keresztül be tudták állítani lélekrádiójukat a céljuknak éppen megfelelõ kozmikus erõközpontokba. Éppen ezért az analógiatörvény praktikus alaptétele a mágiának és a kozmobiológiának is. Ez adja meg egyúttal mindenféle mágikus rituálé magyarázatát. Természetesen vannak értelmetlen rituálék is. Az atlantiszi hagyomány nagyon elhomályosult és a rituálék szerzõinek már kevés fogalmuk van róla, hogy mi az a cél, amelyre törekszenek.
Az analógia gyakorlati törvény. A tengernyi könyv mégsem tárja fel e törvény belsõ lényegét, a praktikumot: hogyan kapcsolódnak a kis dolgok a nagyokkal, a szimbólumok, szertartások, diagramok a valóságos hatalmas kozmikus erõkkel és szimbólumokkal. Mert a szimbólum, az analógia: kulcs. Minél több szimbólumot fejtünk meg a természetben, annál több erõállomás birtokába jutunk. S minél erõsebben eggyé tudunk válni az analógiával, annál erõsebb a kapcsolatunk a kozmikus területtel, annál magasabb, nagyszerûbb vagy mélyebb és veszedelmesebb áramok jelfogóivá, közvetítõivé, kivetítõivé válunk!
A tanulmányok a legõsibb idõktõl kezdve a modern gépkorszak technikai teljesítményéig kétségtelenül minden esetben a természet utánzatai, analógiái. Ha egy feltaláló pontosan eltalálja a természet valamely mûködésének mechanizmusát és ezt sikerül egy gép diagramjába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele. Rabbi Lõw, a híres középkori kabbalista Gólemje ugyanennek az eszmének alapján született meg. Tanítványaira hagyott feljegyzéseiben részletesen leírja a mûveletet. Elõször elkészítették az agyagszobrot az "ember képmására". Ezt a szobrot Rabbi Lõw és két tanítványa pontos számítások alapján kiválasztott idõpontban és csillagállásban kivitték egy magányos helyre, a temetõ mellett, ahol semmi zavaró körülménytõl nem kellett tartaniok. Alkonyatkor érkeztek a helyszínre. Elõkészületeik belenyúltak az éjszakába. Az agyagszobrot lefektették a földre, fejjel északnak, a Kos jel irányában, a kozmikus ember, Adam Kadmon analógiájaképpen. Nagy varázskört vontak köréje, a kört beosztották tizenkét részre és ebbe a tizenkét szektorba belerajzolták az állatégöv tizenkét jelét. Rabbi Lõw egyik tanítványát füstölõvel a kezében a körön kívülre állította, maga pedig az agyagszobor fejéhez állott. Másik tanítványát aki mágikus folyadékkal telt kelyhet tartott a kezében, a következõ szavakkal indította el a szobor körül, az óramutatóval ellentétes irányban, a körön belül:
"Járj körben, és egy-egy jelnél állj meg a zodiákus értelmében, mintha a vándorló napkorong lennél, amely áthalad az állatégöv körívén!" A tanítvány körüljárta az agyagszobrot a varázskörön belül, egy-egy zodiákus jelnél megállt, a kehelybõl a mágikus folyadékot a földre csurgatta, s elmondta a Rabbi Lõw által betanított rituálé szövegét. A körön kívül álló tanítvány füstölõje éteri, különös és extázisba ejtõ illatokat és párákat ontott. Rabbi Lõw az õsz mester pedig az agyagszobor fejénél végezte el misztikus, életidézõ szertartásait. Rabbi Lõw tehát a bolygók teremtõ szellemébe élte bele magát, olyan készülékké vált, amelyen keresztül az élet átsugárzott az anyagba. E mágikus szertartás hullámhosszával kikapcsolta a teret, s isteni teremtõerõt ömlesztett át szellemen keresztül az agyagba. Lejátszotta a teremtés misztériumát. A különféle híres mágikus könyvek a rituálékat más és más szavakkal írják le, színükben, hangulatukban egy-egy bolygó egységesen sajátos erõit sugározzák. Ezért igényelnek a hatalmas idézések asztronómiai tudást, mert a körülményeket olyan precizitással kell összehangolni, mint a legkényesebb mechanizmust: minden tárgy, kõ, fém, füstölõ, év, hónap, napszak kell, hogy annak a bolygónak hatása alatt álljon, amelynek erõit hívjuk, idézzük. Különben készülékünk, láthatatlan rádiónk néma marad, mert fontos alkatrészei hiányoznak.
Az alkimisták bizonyos operációkat mindig egy bizonyos bolygóállásban, meghatározott idõpontban hajtottak végre. S egyetlen céljukhoz szükséges növényt sem szakítottak le máskor mint a helyesnek kiszámított órában és konstellációban. Tudták, hogy teremteni csak úgy lehet, ahogyan a kozmikus lény teremtett, vagyis az isteni analógiatörvény alapján. Paracelzusz csodálatos gyógyításai mind a szelíd és mély bölcsességû természetanalógiák alapján történtek. Az igazi alkimisták mindig és mindenben a természet folyamatait, mozdulatait, módszereit és ütemét utánozták le, s ezzel érték el csodálatos eredményeiket. Az analógiák átélésének két praktikus módszere van: az egyik a mikrokozmikus, a másik a makrokozmikus erõidézés. Vagy a távolit keresem fel úgy, hogy bizonyos rituálék segítségével kikapcsoljam a teret, - ahogyan a rádió behozza a szobámba Amerikát - vagy pedig saját szervezetemben idézem meg az annak megfelelõ centrumot. De mind a két ajtó, mind a mikrokozmoszra, mind a makrokozmoszra táruló ajtó ugyanarra az eredményre vezet. Az egyik a makrokozmosz egyre táguló, szédítõ arányú templomfolyosója, amely a rituálék és különféle mágikus segédeszközök között kanyarog, a másik a mikrokozmosz befelé szûkülõ mélyülõ alagútja, amely a misztikus meditáció félhomályos, ködös csendjében ereszkedik lefelé, az alagút végén csillogó sarkcsillag fényû kijárat elérésére. Hogy a két módszer között tulajdonképpen mi a különbség, azt csak nagyon hosszas gyakorlás után értheti meg az ember. Tény az, hogy van egy pozitív és egy negatív út, és aki teljes biztonsággal akar mozogni ezen a területen, annak mind a kettõt meg kell járnia, hogy legalábbis tapasztalatot gyûjtsön mind a magasság, mind a mélység mibenlétérõl. Mint mondottuk, aki a kozmikus imaginációk útján indul el, egész lényében tágulást érez. Szellemi látóterében egyre hatalmasabb képek zsúfolódnak, míg végre eléri annak a csillagzatnak a szféráját, amely felé figyelmét irányította. S ekkor létrejön a bolygó szellemével való misztikus egyesülés. A másik út, a mikrokozmikus út tudatszûküléssel kezdõdik s ez tulajdonképpen nem más, mint az alvilágba való leszállás útja. A tudat befelé és lefelé ereszkedik. Egy ponton hirtelen dimenzió-áttolódás következik be, amely a belsõ térnek hatalmas kitágulását idézi elõ. Ez a pont az individuális lét küszöbe, amelyen át a belsõ tér kitágult hatalmas barlangjába lépünk. Az egész folyosó hasonló ahhoz az úthoz, amely az egyre szûkülõ barlangfolyosón át a Föld mélyébe vezet: a tér egyre szûkebbé válik, a levegõ fullasztóvá, már csak görnyedten, késõbb térdre ereszkedve és kúszva lehet elõrehaladni, majd végül csak hason csúszva..., s íme, egyszerre véget ér a szûk folyosó, s az ember minden átmenet nélkül egy óriásivá tágult Föld alatti világ részbe jut. Ennek az új világnak külön napja bolygórendszere és a makrokozmoszhoz mindenben hasonló törvényei vannak. Ez az új világ: a mikrokozmosz.
A két út, a makrokozmikus és a mikrokozmikus út vázlatos ábrája a következõ:
MAKROKOZMOSZ
TUDAT
TUDAT
AZ INDIVIDUÁLIS
LÉT KÜSZÖBE
MIKROKOZMOSZ
Itt fekszik elõttünk Hermész kulcsa, az analógiák tana:
"Ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."
Használjuk bátran ezeket a kulcsokat minden területen és mindhárom síkon a teljes bizonyosság meggyõzõdésével: hogy bennünk és körülöttünk megvan Isten és a világmindenség tükrözõdése, azonos mása, s így megvan minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is!
Deepak Chopra:
Az [DA3]élet hét törvénye
Bár ez a könyv Az élet hét törvénye címet viseli, ugyanígy lehetne a címe Az élet hét spirituális törvénye is, mivel a természet ugyanazon az alapelvek szerint hoz létre minden anyagi létezõt, mindent, ami látható, hallható, ízlelhetõ, szagolható vagy megérinthetõ.
"Gazdagodjunk meg: a lehetõségek tárházában bõvelkedõ tudat" c. könyvemben körvonalaztam a természet mûködésének igazi megértésére épülõ tudati bõséghez/kitáguláshoz vezetõ lépéseket. A siker hét spirituális törvénye ennek a tanításnak a magját adja. Ha ez a tudás beépül tudatunkba, képesek leszünk arra, hogy erõlködés nélkül tegyünk szert korlátlan bõségre és hogy minden törekvésünkben megtapasztaljuk a sikert.
A siker az életben úgy is megfogalmazható, mint töretlen boldogság és méltó célok kibontakozó megvalósulása. A siker a vágyak erõlködésmentes beteljesítésének képessége. A sikert - beleértve a gazdagság elérését is - mindig a kemény munkával, sõt, gyakran a mások kárára elérhetõ eredménynek tekintették. A siker és bõség sokkal spirituálisabb megközelítésére van szükség. A gazdagság a javak folyamatos felénk áradása. A spirituális törvény tudása és gyakorlata útján harmóniába kerülünk a természettel és gondtalanul tudunk boldogságot és szeretetet teremteni.
A sikernek sok arca van: az anyagi gazdagság csak egy összetevõ. Ezen felül a siker "utazás" és nem cél. Az anyagi gazdagság minden megvalósulása az utazást teszi kellemesebbé. A siker azonban a jó egészséget, az erõt, az életkedvet, a kapcsolatok kiteljesítését, az alkotó szabadságot, az érzelmi és lelki kiegyensúlyozottságot, a jó közérzetet és a gondolatvilág békéjét is magában foglalja.
Mindezek megtapasztalásával is beteljesületlenek maradunk, ha nem tápláljuk magunkban az isteni lét magvait. Valójában álruhás istenségek vagyunk, és a bennünk rejlõ isteni csíra a teljes anyagi megvalósulását (is) keresi. Az igazi siker tehát a csoda megtapasztalása. Ez a bennünk rejlõ isteni kibontakoztatása. Bármerre járunk, bármit érzékelünk, az istenivel kerülünk kapcsolatba: egy gyermek szemében, egy virág szépségében vagy egy madár röptében. Ahogyan életünket az isteni csodálatos kifejezõdéseként kezdjük megtapasztalni, - s nem csak olykor-olykor, hanem folyamatosan -, úgy ismerjük meg a siker valódi tartalmát.
A hét spirituális törvény meghatározása elõtt meg kell értenünk a törvény fogalmát. A törvény folyamat, amelyben a rejtett megmutatkozik, a megfigyelõ a figyelem elõterébe kerül, a nézõ maga válik látvánnyá, és amelyben az álmodó megéli az álmot.
A fizikai világban létezõ minden teremtmény a lappangóból a megnyilvánulás felé irányuló folyamat eredménye. Minden, amit látunk, az ismeretlenbõl jött elõ. Fizikai testünk, a fizikai világegyetem, bármi és minden, amit csak érzékelünk érzékszerveinkkel, a nem megnyilvánuló, ismeretlen és láthatatlan világ kibukkanása a megnyilvánulásba, ismertségbe és láthatóságba.
A fizikai világ nem más, mint Önvalónk, amely visszahajlik önmagán belülre, hogy szellemként, lélekként és fizikai anyagként megtapasztalja magát. Más szavakkal: minden teremtõ folyamatban Önvalónk vagy az isteni mag önmagát fejezi ki. Az élet örök táncában elõbukkannak a világegyetem tárgyai - ez a mozgásban lévõ tudat önkifejezése.
Minden teremtmény forrása az isteni (vagy a szellem), minden teremtõ folyamat a mozgásban lévõ isteni (vagy a lélek) mozdulata, és a teremtés tárgya (a fizikai testet is magába foglaló) fizikai világegyetem.
A valóság e három összetevõje, a szellem, a lélek és a test, vagy a megfigyelõ, a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya - lényegében egy és ugyanaz. Mindhárom ugyanonnan származik: a tiszta lehetségesség mezõjébõl, amely még tisztán megnyilvánulás nélkül van.
A világegyetem fizikai törvényei valójában a mozgásban élõ isteni vagy tudati erõ megnyilvánulásai. Ha megismerjük és alkalmazzuk életünkben ezeket a törvényeket, minden szándékunk valóra válhat, mivel a természet ugyanazon törvények szerint hoz létre erdõt, csillagokat és galaxisokat, vagy épp emberi testet, és ezek a törvények teljesíthetik legmélyebb vágyainkat.
Térjünk rá ezek után az élet hét
spirituális törvényére és lássuk, hogyan alkalmazhatók ezek az életünkben.
ELSÕ FEJEZET
Minden teremtés forrása a tiszta tudat... a tiszta lehetségesség keresi kifejezõdésének módját, hogy a megnyilvánulás-mentes állapotból a megnyilvánulásra jusson.
Amikor ráébredünk, hogy valódi Önvalónk a tiszta lehetségesség egyik mezõje, akkor azzal az erõvel kerülünk összhangba, amely a világegyetemben mindent létrehoz.
Kezdetben nem volt sem lét, sem nem-lét,
A világ mindenestül megnyilvánulás-mentes energia volt...
Az Egy lehelet nélkül lélegzett, önhatalmából, Semmi más nem létezett...
A Teremtés himnusza, Rig Veda
Az élet elsõ spirituális törvénye a Tiszta lehetségesség törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy lényegi állapotunk a tiszta, semmivel nem keveredõ tudat. A tisztán tudati pusztán lehetõség: a lehetõségek és a határtalan alkotókészség mezõje. A tiszta tudat spirituális lényegünk. Határtalannak és végtelennek lenni: ez egyben az öröm teljessége. A tudat további jellemzõi a tiszta ismeret, a végtelen csend, a tökéletes egyensúly, a legyõzhetetlenség, az egyszerûség és a boldogság. Ez lényegi természetünk: a tiszta lehetségesség egyike.
Ha tudatára ébredünk annak, hogy kik is vagyunk valójában, akkor ebben az önismeretben bármely álmunk beteljesítésének képességét is felfedezzük. Hiszen az örök képesség vagyunk, mindannak, ami volt, van és lesz, a mérhetetlen megvalósulási ereje. A Tiszta lehetségesség törvénye akár az Egység törvénye is lehetne, mivel az élet végtelen változatosságának alapja egyetlen, mindent átható szellem. Köztünk és e között az energiamezõ között nincs választóvonal. A tiszta lehetségesség mezõje saját Önvalónk. Minél mélyebben megtapasztaljuk valódi természetünket, annál közelebb jutunk a tiszta lehetségesség mezõjéhez.
Az Önvaló vagy a befelé mutató mozzanatok megtapasztalása azt jelenti, hogy belsõ támpontunk a saját szellemünk és nem a tapasztalásunk tárgyai. A befelé irányulással szemben áll a tárgyi világra irányulás. Ez utóbbi esetben az Önvalón kívül álló tárgyak hatása alatt állunk, ami magában foglalja a helyzetet, körülményeket, más embereket és dolgokat. A tárgyi világra irányuló alapállás másoknál keres támogatást és jóváhagyást. Gondolkodásunk és viselkedésünk így mindig elébe vág a válasznak. Aggódásra és félelemre alapul.
A tárgyi világra irányulásban erõs igényünk van arra, hogy uraljuk a dolgokat. Nagyon szeretnénk külsõ erõre szert tenni. Az igény, hogy helyesléssel találkozzunk, uraljuk a dolgokat és külsõ hatalommal rendelkezzünk - mind a félelembõl fakadnak. Ez a fajta erõ nem a tiszta lehetségesség ereje, nem az Önvaló ereje, nem valódi erõ. Amikor megtapasztaljuk az Önvaló erejét, eltûnik a félelem, a külsõ dolgok uralásának kényszere és a külsõ helyeslésre találás vágya.
A tárgyi világra irányulásban a belsõ támpont saját énünk. Énünk azonban nem az, akik valójában vagyunk. Ez az énünk csupán én-képünk, társadalmi maszkunk, szerep, amelyet játszunk (az életünkben). Ez a külsõ helyeslésbõl táplálkozik, uralkodni akar és erõ tartja életben, mivel félelemben él.
Valódi Önvalónk, szellemünk, lelkünk - teljesen szabad mindezektõl. Védett a bírálatokkal szemben, nem keltenek benne szorongást az élet próbatételei és nem érzi magát senkinek alárendelve. Ugyanakkor mégis alázatos és mások felettinek sem érzi magát, mivel mindenki másban is meglátja ugyanazt az Önvalót; a különféle megjelenési formákban ugyanazt a szellemet.
Ez a lényegi különbség a tárgyi világra irányulás és a befelé irányulás között. A befelé irányulásban megtapasztaljuk igazi lényünket. Ez nem szorong az élet feladataitól, mindenki mást tisztel, de nem érzi magát senkinek alávetve. Az Önvaló ereje igazi erõ.
A tárgyi világra irányulásból fakadó erõ ezzel szemben hamis erõ. Mivel az énre alapul, csak addig tart, amíg jelen van a tárgy, amire irányul. Egy társadalmi tisztség vagy méltóság - például egy ország vagy testület elnöki szerepköre -, vagy a sok pénz csak addig ad erõt, amíg a méltóság vagy a pénz tart. Az énre alapuló erõ csak annyi ideig hat, amíg ezek a dolgok támogatják. Amint elmúlnak, az erõ is elillan.
Az Önvalóra alapuló erõ állandó, mert az Önvaló ismeretébõl fakad. Ennek fontos jellemzõi érvényesülnek. Vonzza azokat az embereket és dolgokat, amelyek közelségét akarjuk. Megbûvöli az embereket, helyzeteket és körülményeket, hogy vágyainkat támogassák. A természet törvényeibõl fakadó támogatásnak is mondhatnánk ezt. Az isteni támogatása ez, a kegyelmi állapotból fakad. Akit eltölt erejével, az élvezi a másokkal való kapcsolatot, és mások is örömmel keresik õt. Ez a kötõerõ az igazi szeretetbõl származik.
Hogyan alkalmazhatjuk A tiszta lehetségesség törvényét, a lehetõségek teljes körének mezõjét életünkben? Ha ennek elõnyeit akarjuk élvezni, ha a tiszta tudatban rejlõ alkotóerõt akarjuk kibontakoztatni, ahhoz érintkezésbe kell kerülnünk ezzel. Az egyik út ehhez az elcsendesedés, a meditáció és az ítélkezésmentesség napi gyakorlatai. A természetjárás szintén érintkezésbe hoz e mezõben rejlõ lehetõségekkel: a végtelen alkotóerõvel, a szabadság- és boldogságérzéssel.
A csendben lét során idõt szánunk arra, hogy egyszerûen csak létezzünk. A csend megtapasztalása idõrõl-idõre kivon a beszédes tevékenységek körébõl, és az olyan elfoglaltságokból, mint a tv-nézés, a rádióhallgatás vagy az olvasgatás. Ha valaki sohasem ad módot magának a csend megtapasztalására, ez belsõ párbeszédének megzavarodásához vezet.
Rendszeresen szánjunk egy kis idõt a csend megtapasztalására. Vagy egyszerûen csak biztosítsunk magunknak csendet, minden nap egy adott idõre. Ez lehet kétórányi, de ha soknak tûnik ennyi, legyen egyórás idõszak. Idõnként azonban szánjunk erre hosszabb idõt, egy egész napot, két napot, vagy akár egy egész hetet.
Mi történik a csend megtapasztalásakor? Kezdetben a belsõ párbeszéd csak még zavarosabbá válik. Erõs igény lép fel dolgok megfogalmazására. Vannak emberek, akik az elsõ egy-két napon csaknem megõrülnek, amikor egy nagyobb csend-idõszakra szánják el magukat. Hirtelen sürgetés érzése és szorongás tör rájuk. Amint azonban továbbra is megmaradnak ebben a tapasztalásban, belsõ párbeszédük kezd mederbe terelõdni. Hamarosan elmélyül a csend. Azért történik ez, mert a gondolatvilág átadja a teret, mivel tudomásul veszi, hogy nincs már témája, ami körül keringjen, - ha az Önvaló, a szellem, a döntéshozó egy idõre valóban felhagy a beszéddel. Ekkor - a belsõ párbeszéd csillapultával - kezdjük megtapasztalni a tiszta lehetségesség mezõjének nyugalmát.
A rendszeres csend-gyakorlat az egyik út a tiszta lehetségesség törvényének megtapasztalásához. A mindennapos meditáció szintén ilyen út. Eszményi esetben reggel is és este is harminc-harminc perces meditációra lenne szükség. A meditáció segítségével megtapasztalható a tiszta csend és tiszta tudatosság világa. A tiszta csend világában megmutatkozik, hogy minden mindennel (kölcsönösen) összefügg, mindent átfogó erõ hangol össze. A Teremtés végsõ alapjainál minden mindennel összekapcsolódik.
Az ötödik szellemi törvény, a Szándék és vágy törvénye megmutatja, hogyan vihetõ be egy szándék gyenge sugallata ebbe az erõtérbe, amitõl a kívánság magától megvalósul. Mindenekelõtt azonban meg kell tapasztalni a csendet. A csend a vágyak megnyilvánulásának elõfeltétele, mivel a csendben alakulnak ki a kapcsolódások a tiszta lehetségesség mezõjével, amelyben aztán a számtalan részlet összehangolódik a megvalósuláshoz.
Képzeljük el, hogy kicsiny követ dobunk egy csendes tó vizébe, és az hullámfodrokat kelt. Aztán egy idõ után, amikor a hullámok elülnek, újabb követ dobunk a vízbe. Pontosan ez történik, amikor a tiszta csend mezõjébe lépünk és szándékainkat bevisszük oda. Ebben a csendben még a leggyengébb óhaj is hullámokat kelt az egyetemes tudat közös alaprétegében, amely mindent mindennel összekapcsol. Ha azonban az ember nem tapasztalja meg a csendet a tudatában, viharos tenger lesz a gondolatvilága. Ebbe a kavargásba nem kavicsot, hanem akár egész épületet belehajíthat, akkor sem történik észrevehetõ változás. A Bibliában szerepel: "Légy csendben és megismered, hogy én vagyok az Úr." Ez csak a meditációban tud megtörténni.
A tiszta lehetségesség mezõjének eléréséhez másik út a nem-minõsítés gyakorlása. A dolgok állandó minõsítése kiértékelés: jó, rossz, helyes, helytelen. Az állandó értékelés, osztályozás/besorolás, címkézés, elemzés zûrzavarba taszítja a belsõ párbeszédet. Ez a zûrzavar aztán gátolja az energiaáramlást a tiszta lehetségesség mezõje és az ember között. A szó szoros értelmében leszûkíti a gondolatok közötti Köztes teret.
Ez a Köztes tér teszi lehetõvé a kapcsolatunkat a tiszta lehetségesség mezõjével. A tiszta tudatosság állapota, a gondolatok közt teret nyerõ csend, a belsõ nyugalom az, ami a valódi erõvel összekapcsol. Amikor azonban az ember leszûkíti ezt a Köztes teret, a tiszta lehetségesség mezõjével és a végtelen alkotóerõvel való kapcsolatot szûkíti le.
A Csodák világában (Course in Miracles) van egy ima, amely a következõt mondja: "Ma semmilyen alkalommal nem minõsítek." A nem-minõsítés csendet teremt a gondolatvilágban. Jó ötlet tehát ezzel az elhatározással kezdeni a napot, és végig a nap során, minden alkalommal, amikor minõsítésen kapjuk magunkat, emlékezni erre. Ha túl nehéz feladatnak látszik ezt az egész nap folyamán megtenni, egyszerûbb elhatározás is lehetséges: "A következõ két órában nem minõsítem a dolgokat", vagy "A következõ órában megtapasztalom a minõsítésmentes szemléletet". Fokozatosan lehet aztán ezt kiterjeszteni.
A csend, a meditáció és a minõsítés nélküliség segítségével megérkezünk az elsõ törvény, a tiszta lehetségesség törvényének világába. Ha egyszer elkezdtük ennek gyakorlatát, hozzávehetjük a negyedik összetevõt: töltsünk idõt közvetlen közösségben a Természettel. Ez megérezteti velünk az élet valamennyi eleme és az összes erõ közötti összhangot, és az élet egészének egységét. Folyó, erdõ, hegy, tó vagy tengerpart bármelyike a Természet intelligenciájával kapcsolódik, és segít elérni a tiszta lehetségesség mezõjét.
Meg kell tanulnunk lényünk legbensõ lényegét elérni. Ez a valódi lényeg az "én" mögött van, Bátor és szabad, bírálat nem sérti, nem fél semmilyen kihívástól. Senkinek nem alávetett, senki fölé nem rendelt, bûverõvel és misztikummal telített.
Valódi lényegünk elérése betekintést ad kapcsolataink tükrébe is. Hiszen minden kapcsolatunk az önmagunkhoz való viszonyunk tükre. Ha például bûntudat, félelem vagy kiszolgáltatottság-érzés kínoz egy embert, akár pénzzel, akár sikerrel vagy bármi mással kapcsolatban, akkor ezek a saját személyiségének alapelemeiként élõ bûntudat, félelem és kiszolgáltatottság-érzés tükrözõdései. Nincs az a pénzösszeg vagy siker, ami megoldaná ezeket az alapvetõ létproblémáit. Csak az hozhat igazi gyógyulást, ha Önvalójával bensõséges kapcsolatba kerül. Amikor azonban valódi Önvalónk ismeretére jutunk, megértjük valódi természetünket és erre alapozzuk életünket, többé nem fogunk bûntudatot, félelmet vagy kiszolgáltatottságot érezni, sem pénz, sem anyagiak, sem vágyak beteljesülése miatt, mivel megtapasztaljuk, hogy minden anyagi gazdagság lényege az életenergia, amely a tiszta lehetségességen alapul. Márpedig a tiszta lehetségesség legbensõbb természetünk.
Amint egyre inkább kapcsolatba kerülünk valódi természetünkkel, keresgélés nélkül adódnak teremtõ erejû gondolatok, mivel a tiszta lehetségesség mezõje a végtelen alkotóerõ és a tiszta ismeret mezõje is. Franz Kafka, az osztrák filozófus és író egyszer azt mondta: "Nem kell elhagynod a szobádat. Maradj ülve az asztalodnál és hallgatózz! Még hallgatóznod sem kell, csak várnod. Még várnod sem kell csak megtanulni csendben maradni, nyugodtan/mozdulatlanul, magányban. A világ szabadon felkínálja magát a leleplezésre. Nincs választási lehetõsége; magánkívül hempereg majd lábadnál."
A világegyetem gazdagsága - a bõség és a pazar megjelenés - a Természet alkotóerejének megnyilvánulása. Minél jobban ráhangolódunk a Természet hullámaira, annál elérhetõbbé válik számunkra a végtelen és korlátok nélküli alkotóerõ. Mindenekelõtt azonban belsõ párbeszédünk zûrzavara mögé kell jutnunk, akkor kerülhetünk kapcsolatba ezzel a bõséges, gazdag, végtelen alkotóerõvel. Akkor aztán létrehozzuk a dinamikus tevékenység lehetõségét, holott ugyanakkor belül az örök, végtelen alkotóerõ nyugalma hat. A csendes, végtelen, határtalan gondolatvilág és a dinamikus, határozott egyéni gondolatvilág e tökéletes együttese rendkívüli egyensúlyban, egyszerre egyesíti a nyugalmat és a tevékenységet, ami bármit létrehozhat, amit csak akarunk. Az ellentétek - a nyugalom és a dinamizmus - ilyen egyidejû együttlétezése függetlenné tesz helyzettõl, körülményektõl, emberektõl és dolgoktól.
Amikor az ellentétek e rendkívüli együttlétezését nyugalomban átéljük, összekötjük magunkat az energia világával, - a kvantum-tengerrel, a nem anyagi valósággal, amely az anyagi világ létének forrása. Ez az energia-tenger áramló, dinamikus, hajlékony, változó, állandóan mozgásban van. És mégis: változatlan, csendes, nyugodt, örök és néma.
A nyugalom önmagában az alkotóerõ képessége. A tevékenység önmagában a kifejezõdési korlátok közé szorult alkotóerõ. A nyugalom és a tevékenység együttese azonban képessé tesz minket tetszés szerint bármely irányban megvalósítani alkotóerõnket - bárhol, ahová figyelmünk kiterjed.
Bárhová menjen az ember, tevékenységben elfoglaltan, hordoznia kell magában a belsõ nyugalmat. Akkor a kusza kavargás körülötte soha nem árnyékolja le, mindig tud meríteni alkotóerõt belsõ hátterébõl, a tiszta lehetségesség mezõjébõl.
A
TISZTA LEHETSÉGESSÉG
TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Tiszta lehetségesség törvényét:
1. Érintkezésbe kerülök a tiszta lehetségesség mezõjével azáltal, hogy minden nap idõt szánok arra, hogy csendben legyek, hogy egyszerûen csak létezzek. Legalább kétszer egy nap, reggel is, este is mintegy harminc perces csendes meditációra szintén idõt szánok.
2. Minden nap idõt szánok arra, hogy átéljem a közösséget a Természettel, és csendben szemléljem a minden élõt átható intelligenciát. Csendben ülve figyelem a naplementét vagy hallgatom a hullámverést, vagy egyszerûen csak élvezem a virágok illatát. Saját csendem elragadtatásában és közösségbe kerülve a Természettel élvezem az élet lüktetését, a tiszta lehetségesség és a korlátlan alkotóerõ mezõjét.
3. Gyakorlom a minõsítés-nélküli
létet. Azzal az elhatározással kezdem a napomat, hogy "Ma semmilyen
alkalommal nem minõsítek", és végig a nap folyamán fel-felidézem ezt a
szándékot.
MÁSODIK FEJEZET
A világegyetem dinamikus változásokkal mûködik... az energia különféle formákban adódik át a világegyetemben.
Készségünk, hogy továbbadjuk azt, amit keresünk, fenntartja életünkben a világegyetem bõségének folyamát.
Ezt a törékeny edényt újra és újra teljesen kiüríted, és örökké csordultig töltöd friss élettel. Ezt a kis nádsípot hegyeken és völgyeken át hordozod és örökké új dallamokat játszol rajta... A Te végtelen ajándékod árad rám, csupán apró kezeimen át. Korok múlnak és Te mégis áradsz, és mégis van betöltendõ hely.
Rabindranath Tagore, Gitanjali
Az élet második spirituális törvénye az Adok-kapok törvénye. E törvény neve azért jelenik meg ilyen szópárban, mert a világegyetem dinamikus változásokkal mûködik. (Rövid megfogalmazásban: az Adás törvényének is nevezik). Semmi sem statikus. Testünk dinamikus és állandó kölcsönhatásban áll a világegyetem anyagával, gondolatvilágunk ugyanígy dinamikus kölcsönhatásban áll a kozmosz gondolatvilágával, energiánk pedig a kozmikus energia megnyilvánulása.
Az élet áramlata nem más, mint a lét mezõjét alkotó erõk és elemek közötti harmonikus kölcsönhatás. Életünkben ez a törvény az Adás törvényeként érvényesül, mivel testünk és gondolatvilágunk állandó és dinamikus kölcsönhatásban áll a világegyetemmel. Az energiaáramlás megakadályozása ugyanolyan, mint a vérkeringés megakadályozása. Ha a vérkeringés megáll, vérrög képzõdik és a vér útja elzáródik. Ezért kell adni és elfogadni annak érdekében, hogy fenntartsuk a gazdagság, bõség - vagy az életünk számára kívánt bármi más - körforgását az életünkben.
A bõség szó (latin) eredete az "affluere", amely áramlást jelent. A bõség a javak áramlását jelenti. A pénz valójában az életenergia jelképe, amelyet adunk-kapunk, annak az életenergiának jelképe, amelyet a világegyetemnek tett szolgálat eredményeként használunk. A pénz másik szava, a "currency" (valuta), forgalmat is jelent, amely szintén az energia áramló természetét fejezi ki. E szó latin eredete a "currere", futást vagy áramlást jelent.
Ha tehát megakasztjuk a pénz áramlását - még ha csak a saját pénzünket és vagyonunkat szeretnénk is megtartani -, ezzel megakadályozzuk, hogy - megfelelõen visszaáramoljon életünkbe, hiszen az élet: energia. Ha azt szeretnénk, hogy ez az energia táplálja életünket, körforgásban kell tartanunk. Amint egy folyónak, úgy a pénznek is áramolnia kell, egyébként megreked, eltömõdnek csatornái és elfojtja saját életerejét. A körforgás tartja eleven folyamatban.
Minden kapcsolat adás és kapás. Ha adunk, annak az a következménye, hogy kapunk is, és viszont. Ami felszállt, egyszer le is jön, ami elment, annak vissza kell térnie. Valójában a kapni ugyanaz, mint adni, mivel mindkettõ a világegyetem (ugyanazon) energiaáramlásának két arculata. Ha bármelyiket megakasztjuk, a természet intelligenciáját sértjük meg.
Erdõk ezreinek ígérete rejlik minden magocskában. A magot azonban nem szabad félretenni, a benne rejlõ intelligenciát a termékeny földdel kell megosztania. Így árad ki láthatatlan energiája az anyagi megvalósulásba.
Aki többet ad, többet fog kapni, mivel keringésben tartja életében a világegyetem bõségét. Valójában az élet bármely értéke csak az adással szaporodik... Aki nem mûködik közre az értékek megsokszorozásában a továbbadással, az nem méltó sem kapni, sem adni. Ha a továbbadás során valaki úgy érzi, veszteség éri, akkor az általa adott ajándék nem valódi adás és nem gyarapodik. Ha nem a szív bõségével ad valaki, akkor adása mögött nincs energia.
Az adás és kapás mögött meghúzódó szándék a legfontosabb. A szándéknak mindig boldogságot kell keltenie abban is, aki ad, és abban is, aki kap, mivel a boldogság az életet támogató és fenntartó erõ, ezáltal növekedést tud teremteni. Ha az adás feltétel nélküli és szívbõl jövõ, a viszonzás közvetlenül kapcsolódik hozzá. Ez az, ami miatt az adás öröm - magában a gondolatvilágban éljük át az örömöt az adás tényleges cselekvésekor. Ekkor az adás mögötti energia messze megsokszorozódik.
Az Adás törvényének gyakorlata valójában nagyon egyszerû: ha örülni akarsz, adj örömet másoknak, ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni, ha figyelmességre és nagyrabecsülésre vágysz, tanulj meg figyelmességet és nagyrabecsülést adni, ha anyagi bõségre vágysz, segíts másokat meggazdagodni! Ahhoz, hogy az ember megkapjon valamit, amit szeretne, a legkönnyebb út valójában az, ha másokat hozzásegít ehhez. Ez az alapelv egyaránt érvényes egyéni, szervezeti, társadalmi, nemzeti méretekben. Ha az életet minden jóval megáldva szeretnéd élvezni, tanulj meg az élet minden javával csendesen másokat gazdagítani!
Még pusztán az adás gondolata, a jó, az áldás gondolata vagy egy egyszerû ima is erõteljesen hat másokra, mivel testünk lényegében a világegyetem energiájának és információtömegének e körülhatárolt energia- és információhalmaza. Mindegyikünk az egyetemes tudat része. A "tudat" szó többet jelent, mint puszta energiát és információt - gondolatként életre kelõ energia és információ a jelentése. Az egyetemes gondolatvilág része vagyunk tehát. Márpedig a gondolatnak átalakító ereje van.
Az élet a tudat örök tánca, amely a mikrokozmosz és a makrokozmosz, az emberi test és a világegyetem, az emberi gondolatvilág és az egyetemes tudat közti intelligencia folyamatos gondolatcseréjében fejezõdik ki.
Amikor megtanuljuk azt adni, amire vágyunk, e táncot megélénkítjük és olyan mondanivalóval telítjük, amely átható erõvel és életképességgel tölti meg az élet örök lüktetését.
Az Adás törvényének megvalósításához - az egész körfolyamat elindításához - a legjobb út az a döntés, hogy minden olyan alkalommal, amikor valakivel kapcsolatba kerülünk, adunk valamit. Nem kell ennek tárgyi ajándéknak lennie, lehet virág, dicséret, áldás. Sõt, a legerõsebben ható ajándékformák nem tárgyiak. A gondoskodás, figyelmesség, rokonszenv, nagyrabecsülés, szeretet a legértékesebb ajándékok, amit csak adhatunk és nem kerülnek pénzbe. Amikor valakivel találkozunk, némán küldhetünk feléje áldást, boldogságot, örömet és derût kívánva neki. Ez a csendes ajándék nagy erõ.
Még gyerekként megtanultam és saját gyerekeimnek is megtanítottam, hogy soha ne menjek látogatóba ajándék nélkül. Valaki kérdezhetné: "Hogyan adjak másoknak, amikor magamnak is kevés, amim van?" Vihet egy virágot. Egyetlen virágot. Vihet egy feljegyzést, egy kártyát, amelyen a meglátogatott személy számára szóló jókívánság van, vagy kifejezi az iránta tanúsított érzésünket. Vihet egy elismerést vagy egy áldást.
Meg kell hozni azt a döntést, hogy bárhová megyünk, bárkivel találkozunk, adni fogunk. Amíg adunk, kapni is fogunk. Egyre többet adva, egyre növekvõ bizalommal tapasztaljuk e törvény csodálatos erejét. És ahogy egyre többet kapunk, az adásra is egyre nõnek a lehetõségeink.
Valódi természetünk a bõség és gazdagság. Természetünkbõl fakadóan bõvelkedünk, mivel a Természet minden vágyat és szükségletet kielégít. Semmiben nem szenvedünk hiányt, mivel lényegi természetünk a tiszta lehetségesség és végtelen lehetõségek világának része. Tudatában kell tehát lennünk, hogy már eredendõen gazdagok vagyunk. Nem lényeg, hogy sok vagy kevés pénzünk van, mivel minden gazdagság forrása a tiszta lehetségesség mezõje. Ez az a tudat, amely minden igényrõl - legyen az öröm, szeretet, derû, béke, harmónia vagy tudás iránti vágy - tudja, hogyan kell betölteni. Ha elsõsorban ezeket keressük - nem csak magunk, hanem mások számára - minden egyéb magától megadatik.
AZ ADÁS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben az Adás törvényét:
1. Bárhová megyek és bárkivel találkozom, ajándékot adok neki. Az ajándék lehet elismerés, virág, áldás... Ma mindazoknak adok valamit, akikkel kapcsolatba kerülök, és így elindítom az öröm, bõség és gazdagság körfolyamatát a saját életemben és mások életében is.
2. Ma hálásan fogadok mindent, amit az élet kínál nekem. Elfogadom a Természet ajándékait: a napfényt és a madarak énekét, a tavaszi záport vagy a téli elsõ havat. Nyitott szívvel fogadom azt is, amit másoktól kapok, akár tárgyi, anyagi, akár szellemi ajándék, elismerés vagy áldás.
3. Elszánom magam arra, hogy a
gazdagság körfolyamatát fenntartom életemben azzal, hogy adom és elfogadom az
élet legkedvesebb ajándékait: a gondoskodást, a rokonszenvet, a nagyrabecsülést
és a szeretetet. Bármikor és bárkivel találkozom, csendben boldogságot, örömet
és derût kívánok neki.
HARMADIK FEJEZET
Minden cselekedet(ünk) erõhatást vált ki, amely ugyanolyan töltéssel tér vissza hozzánk... Ki mint vet, úgy arat.
Ha úgy cselekszünk, hogy az boldogságot és sikert hoz másoknak, boldogság és siker lesz a karmánk gyümölcse.
A karma az emberi szabadság örök érvényesülése... Gondolatainkból, szavainkból és tetteinkbõl szövõdik a háló körénk.
Swarni Vivekananda
Az élet harmadik spirituális törvénye a Karma törvénye. "Karma": egyszerre jelenti a cselekedetet és annak kihatásait. Egyszerre ok és következmény, mivel minden cselekedet(ünk) hatásokat vált ki, amelyek ugyanolyan töltéssel visszatérnek hozzánk. Nincs a Karma gondolatában semmi szokatlan. Mindenki ismeri a szólást: "Ki mint vet, úgy arat." Nyilvánvaló, hogy ha boldog életet akarunk, meg kell tanulnunk a boldogság magvait vetni. A karma tehát magában foglalja a tudatos döntéshozatalt.
Lényegében korlátlan a döntési szabadságunk. Létünk minden pillanatában a lehetõségek teljes köre, korlátlan döntés áll elõttünk. E döntések némelyikét tudatosan hozzuk meg, más döntéseket nem tudatosan. A karmikus törvény megértéséhez és minél teljesebb alkalmazásához a legjobb út, ha tudatosítjuk pillanatról pillanatra meghozott döntéseinket.
Akár tetszik, akár nem, minden, ami e pillanatban történik, a múltban hozott döntések gyümölcse. Sajnos választásaink jó része nem tudatos, és emiatt nem is gondoljuk azokat döntéseknek - pedig azok.
Akit megsértettek, valószínûleg megsértõdik. Akit megdicsérnek, bizonyára kivirágzik és elégedettség tölti el. De gondoljuk csak át: ezek is választási lehetõségek közti döntések.
Akit megsértettek, eldöntheti, hogy megsértõdik-e. Akit megdicsérnek, ugyancsak eldöntheti, hogy engedi-e hatni magára a hízelgést.
Másképpen is megfogalmazhatjuk ezt. A legtöbb ember, bár korlátlan döntési lehetõségei vannak, mégis feltételes reflexek készletével reagál, amelyeket más emberek vagy a körülmények váltanak ki rajta. Viselkedése elõre megjósolható. Ezek a feltételes reflexek ugyanolyanok, mint amelyeket Pavlov mutatott ki. Pavlov kísérletei során rendszeresen úgy adott enni a kísérleti kutyának, hogy egyidejûleg csengõ szólalt meg. A kutya hamarosan a csengõ puszta hangjára is nyálazni kezdett, mivel az ilyen kondicionálással az egyik benyomás társult a másikhoz.
A legtöbb ember, szintén valami ilyenfajta kondicionálás eredményeképpen, betanult és elõre megjósolható viselkedéssel válaszol a környezet hatásaira. Úgy tûnik, mintha az emberek és a körülmények automatikusan váltanák ki a válaszokat, és teljesen feledésbe merül, hogy ezek az emberi lét során pillanatról pillanatra meghozott döntések. Egyszerû mechanizmussal, odafigyelés nélkül sorjázó döntések.
Ha egy pillanatra visszanézünk és úgy szemléljük a meghozott döntéseket, mint ahogyan a mostani, épp tudatos visszanézés pillanatában viselkedünk, akkor ezzel az egész tudattalan folyamatot átemeljük a tudatos világba. A döntések ilyen tudatosítása hatalmas fejlesztõ erõ.
Bármely döntés meghozatalakor két kérdést tehetünk fel magunknak. Elõször is: "Mik a döntésem következményei?" A szívünk mélyén azonnal világosan kirajzolódik a válasz. Másodszor: "A döntésem boldogságot hoz-e számomra és a körülöttem élõk számára?" Ha a válasz igenlõ, akkor a döntés helyes. Ha a válasz nemleges, akár a saját, akár mások szempontjából, akkor a döntés elvetendõ. Ilyen egyszerû ez.
Csak egyetlen döntés van a minden pillanatban rendelkezésre álló végtelen lehetõségi körbõl, amely számomra és mások számára egyaránt a boldogságot eredményezi. És amikor ezt a bizonyos döntést hozza meg valaki, azt hívják spontán módon helyes viselkedésnek. Ez egyszerûen a megfelelõ pillanatban megtett megfelelõ lépés. Minden helyzetben a kínálkozó helyes válasz. Ez az a döntés, amely elõrelendíti a döntést meghozót és mindenki mást, akit csak érint.
Az élet nagyon érdekes módon segíti a spontán helyes döntéseket. A test érzéseiben jelentkeznek ezek a jelzések. Az ember közérzete kétféle lehet: vagy jól érzi magát, vagy nem. Érdemes megfigyelni egy-egy döntés tudatos mérlegelésekor, hogy a test hogyan válaszol: "Ha így döntök, mi történik?" Ha a test válasza nyugodt, a döntés helyes. Ha a test rossz érzésekrõl küld jelzést, akkor a döntés nem a megfelelõ.
Egyeseknél a jó és rossz közérzet a "napfonat" környékén jelentkezik, a legtöbb embernél azonban a szívtájékon. (Egy-egy csakránk helyén - A szerk.) Érdemes tudatosan a szívre figyelni és a szívet kérdezni arról, mi a teendõ. A válasz kis várakozás után egyértelmûen jelentkezik, fizikai érzésként. Lehet, hogy épp csak halványan érezhetõ, de teljesen valóságos fizikai válasz lesz.
Csak a szív tudja a helyes választ. Sokan érzelgõsnek tartják a szívet, pedig nem az. A szív intuitív, egészében, összefüggéseiben, kapcsolataival együtt, arányosan fogja fel a dolgokat, nem pedig a nyereség-veszteség tengely mentén. Az egyetemes idegközponthoz kapcsolódik, a tiszta lehetségesség, a tiszta tudás és a végtelen szervezõ erõ mezõjéhez, és mindent számba vesz. Idõnként ésszerûtlennek tûnik, de a szív sokkal pontosabban és sokkal szabatosabban képes figyelembe venni a dolgokat, mint ahogy az az ésszerû gondolkodás határain belül lehetséges.
A Karma törvénye használható pénz és gazdagság megteremtésére, és arra, hogy minden jó - tetszés - szerint bármikor áradjon hozzánk. Elõször azonban tudatosítani kell, hogy a jövõ az élet minden egyes pillanatában meghozott döntéseibõl következik. Ha ezt rendszeresen megtesszük, akkor a Karma törvényét teljes mértékben alkalmazzuk életünkben. Minél tudatosabb szinten hozzuk meg döntéseinket, ezek a döntések annál inkább spontán helyes lépéseket eredményeznek - mind magunk, mind mások számára.
Mit lehet mondani a múltban rejlõ karmáról és arról, hogy ez hogyan hat jelen életünkre? Három megjegyzést tehetünk a múltban rejlõ karmáról.
Az elsõ a karmikus adósság megfizetése. A legtöbb ember úgy dönt, hogy megteszi ezt. Természetesen ez sem tudatos, de ez is egy meghozható döntés. Néha hatalmas szenvedés ezeknek az adósságoknak a megfizetése, de a Karma törvénye szerint a világegyetemben nincs olyan adósság, amely törlesztetlen maradna. A világegyetemben tökéletes a számontartás és minden, ami létezik, állandó oda-vissza energiacserében él.
A második lépéslehetõség: karmánk átalakítása elõrevivõ tapasztalattá. Ez nagyon érdekes folyamat, amelyben az ember önmagával tanakodik karmikus adósságának megfizetésekor: "Mit kell megtanulnom ebbõl a tapasztalatból? Miért történik mindez, mit akar tudtomra adni a világegyetem? Hogyan kell beépítenem ezt emberi sorsomba? Hogyan tehetem hasznossá ezt a tapasztalatot embertársaim számára?"
Ennek során az ember keresi és beépíti az alkalmakat dharmájába, életpályájába. Errõl a siker hetedik spirituális törvényénél ejtünk szót. Így lehetséges a karmát új mederbe terelni.
Ha például valaki sportolás közben eltöri a lábát, felteheti a kérdést: "Mit tanulhatok ebbõl az esetbõl? Mit akar tudtomra adni a világegyetem?" Az üzenet talán csak annyi, hogy lassabban és óvatosabban kell élnie, vagy a továbbiakban jobban kell figyelnie a testére. Ha az illetõ dharmája mások tanítása, akkor tovább (kell) kérdeznie: "Hogyan adhatom tovább ezt a tapasztalatot embertársaimnak?" Elhatározhatja, hogy könyvet ír a biztonságos sportolásról, vagy a vele történt baleset megelõzésére lábszárvédõt vagy különleges cipõt tervez.
Ily módon, miközben karmikus adósságát törleszti, a bajokat jóra fordítja, úgy, hogy az jólétet és kiteljesülést hoz számára. Ez a karma átalakítása pozitív tapasztalattá. A karmától nem menekülni kell, hanem a karmikus helyzeteket tudni keli felhasználni és új, pozitív karmát teremteni belõlük.
A Karma kezelésének harmadik módja a karmán túljutás. A karmán túljutni annyi, mint függetlenné válni attól. A karmán úgy lehet túljutni, hogy az ember folyamatosan élményt gyûjt a Köztes térrõl, az Önvalóról, a Szellemrõl. Olyan ez, mint amikor egy piszkos ruhát kimosunk a patakban. Valahányszor kimossuk, néhány folt eltûnik. Újra és újra mosva mindig tisztul egy kicsit. A karma feladatrétegein áthaladni, vagy azokat tisztítani úgy lehet, hogy az ember eljut a Köztes térbe és ismét visszatér onnan. Természetesen ez a meditációs gyakorlatokkal lehetséges.
Minden cselekedet karmikus helyzet, akár egy csésze kávé ivása is. Emlékké válik, amely talaján vágyak alakulnak ki, a vágyak pedig ismét tettekre indítanak. A lélek mozgatói a karma, az emlékezet és a vágyak. A lélek a karma, az emlékezet és a vágyak szövedékébõl álló tudat. Ezek tudatosulásával válik az ember a valóság tudatos alakítójává. Ha pedig a döntéseket egyre inkább tudatosan hozzuk meg, ezekbõl olyan tettek születnek, amelyek kibontakoztatnak minket és a körülöttünk élõket. Ez minden, amit tenni kell.
Amennyiben a karma fejlesztõ erõ - az Önvaló számára is és mindazok számára, akikre az Önvaló hat -, úgy a karma gyümölcse boldogság és siker.
A KARMA, AVAGY AZ OK ÉS OKOZAT TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Karma törvényét:
1. Ma pillanatról pillanatra figyelem a döntéseimet. Puszta megfigyelésükkel tudatossá teszem ezeket. Szem elõtt tartom, hogy a jövõ bármely pillanatára a legjobb felkészülés a teljes tudatosság a jelenben.
2. Bármely döntésemnél felteszek magamnak két kérdést: "Mik a döntésem következményei?" és "A döntésem boldogságot hoz-e számomra és azok számára, akiket érint?"
3. Megkérdezem a szívemet és
követem az iránymutatását, aszerint, hogy jó vagy rossz érzést közvetít az
üzenete. Ha jó érzéssel válaszol, hátrahagyva a kötõdéseket, elõrelépek. Ha
rossz érzéssel válaszol, megállok és belsõ képekben lepergetem esetleges
lépésem következményeit. Ez az útmutatás lehetõvé teszi, hogy a magam számára
és minden körülöttem élõ számára spontán módon helyes döntéseket hozzak.
NEGYEDIK FEJEZET
A Természet intelligenciája erõfeszítés nélküli könnyedséggel érvényesül, ... gondtalansággal, harmóniával és szeretettel.
Amikor törekszünk a harmónia, öröm és szeretet érvényesülésére, erõfeszítés nélküli könnyedséggel/elengedettséggel teremtjük meg a sikert és a jó szerencsét.
Az egységbe rendezett lét utánjárás nélkül ismer, keresés nélkül lát és cselekvés nélkül végbevisz.
Lao Cse
Az élet negyedik spirituális törvénye a Legkisebb erõfeszítés törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy a Természet intelligenciája erõfeszítés nélküli könnyedséggel/elengedettséggel és oldott gondtalansággal érvényesül. Ez a legenyhébb beavatkozás, vagy más kifejezéssel az ellen nem állás elve. Ez tehát a harmónia és szeretet alapelve. Ha ezt eltanuljuk a Természettõl, könnyedén teljesülnek majd vágyaink.
Megfigyelhetjük, hogy a Természet a mûködésében a legkisebb erõt alkalmazza. A fû nem igyekszik nõni, épp csak nõ. A hal nem törekszik úszni, épp csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerûen kivirulnak. A madarak nem próbálnak repülni, hanem repülnek. Ez a bennük rejlõ természet. A Föld nem törekszik arra, hogy forogjon a tengelye körül, hanem az a természete, hogy szédületes sebességgel forogjon és száguldjon az ûrben. A kisbabák természete, hogy boldogok. A Nap természete, hogy sugárzik. A csillagoké az, hogy ragyognak és sziporkáznak. Az emberi természetbõl pedig az adódik, hogy álmai fizikai formában is megnyilvánulnak, könnyedén és erõfeszítés nélkül.
A Védikus tudományban, India õsi filozófiájában ez az alapelv a "kevesebb tevékenység, több megvalósítás" vagy "az erõfeszítés takarékosságának alapelve"-ként ismert. Végsõ fokon eljuthatunk abba az állapotba, ahol nem teszünk semmit és a megvalósulás teljessé válik. Ez azt jelenti, hogy épp csak egy halvány elképzelés létezik, és az erõfeszítés nélkül valóra válik. Amit összefoglaló szóval "csodá"-nak nevezünk, valójában a Legkisebb erõfeszítés törvényének kifejezõdése.
A Természet intelligenciája erõfeszítés és nehézségek nélkül, spontán módon érvényesül. Nem lineáris. Holisztikus, intuitív és tápláló. Amikor összhangba kerülünk a természettel, amikor valódi Önvalónk ismeretébõl fakad viselkedésünk, akkor nyílik lehetõségünk a Legkisebb erõfeszítés törvényét alkalmazni.
A legkisebb erõfeszítés érvényesül, amikor tetteink szeretetbõl fakadnak, mivel a Természetben az összetartó erõ a szeretet. Amikor mások feletti hatalomra törekszik valaki, energiát pazarol. Amikor önzésbõl akar valaki pénzt vagy hatalmat szerezni, a boldogság illúziójának kergetésére pocsékol energiát ahelyett, hogy az élet adott pillanatában élvezné a boldogságot. Amikor pusztán személyes célra akar valaki pénzt szerezni, elvágja magát az energiák folyamától és szembekerül a Természet intelligenciájának megnyilvánulásaival. Amikor azonban a szeretetbõl fakadnak tetteink, az energiák nem pocsékolódnak el, hanem megsokszorozódnak és halmozódnak. A többletenergia összegyûlik és az öröm segít annak létrehozásában, amit elhatároztunk, legyen az akár a határtalan gazdagság.
Fizikai testünket az energia kezelésének eszközének gondolhatjuk: alkalmas energia létrehozására, tárolására, kiárasztására. Ha tudjuk, hogyan kell hatékonyan energiát létrehozni, tárolni, kiárasztani, bármilyen gazdagság elérhetõvé válik. Az énre figyelés hatalmas mennyiségû energiát emészt. Ha belsõ támpontunk az "én", ha hatalomra és mások feletti uralomra törekszünk, vagy mások helyeslését keressük, akkor tékozló módon pazaroljuk az energiát.
Amikor ez az energia felszabadul, mederbe terelhetõ és bármilyen kívánság megvalósítására alkalmas. Amikor belsõ támpontunk a szellemi valónk, amikor lepattannak rólunk a vélemények, és az élet kihívásai nem töltenek el szorongással, akkor tudunk hatni a szeretet energiájával, és ezt a bõség és fejlõdés tapasztalatának létrehozására használjuk.
Az Álmodozás mûvészetében (The Art of Dreaming) Don Juan azt mondja Carlos Castanedának: "...energiánk jó része fontosságunk fenntartására megy... Ha képesek volnánk e fontosság egy részét elveszíteni, két rendkívüli dolog történne velünk. Az egyik, hogy felszabadulnának erõink abból az erõfeszítésbõl, hogy nagyszerûségünk illúzióját fenntartsuk. A másik, hogy elegendõ erõnk lenne... a világegyetem valódi nagyszerûségének megpillantására."
A Legkisebb erõfeszítés törvényének három összetevõje van, amelyekkel a "kevesebb tevékenység, több megvalósítás" alapelve viselkedésre váltható. Az elsõ összetevõ az elfogadás. Az elfogadás egyszerûen azt a bizalmat jelenti, hogy "Ma elfogadom az embereket, helyzeteket, körülményeket és eseményeket ahogy vannak, ahogy történnek." Azt jelenti ez, hogy tudom: épp az történik, aminek történnie kell, mivel az egész világegyetem úgy van, ahogy lennie kell. Ez a pillanat - az, amit a jelenben épp most tapasztalok - a múltban tapasztalt valamennyi pillanat halmozódása. Ez a pillanat olyan, amilyen, mint ahogy az egész világegyetem is olyan, amilyen.
Amikor az adott pillanattal szembeszáll valaki, az egész világegyetemmel szegül szembe. Ehelyett meghozható az a döntés, hogy ma nem szegülök szembe az élet pillanataival, nem szállok harcba az egész világegyetemmel, hanem teljesen és egészében elfogadom a pillanatot. Úgy fogadom el a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig aszerint, hogy milyennek szeretném õket éppen most. Ezt fontos megérteni. Kívánhatom, hogy a jövõben másképp legyenek a dolgok, de az adott pillanatban úgy kell elfogadnom õket, ahogy vannak.
Amikor egy helyzet vagy egy ember felingerel vagy csalódást okoz, ébredjünk rá, hogy nem a helyzetre vagy a személyre, hanem az azzal kapcsolatos (saját) érzéseinkre reagálunk. Ezek saját érzéseink, márpedig ezek nem valaki más hibái. Amikor teljesen felismerjük és megértjük ezt, akkor érjük el az érettség fokát, amelyen készek vagyunk felelõsséget vállalni érzéseinkért és képesek vagyunk változtatni ezeken. Ha elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, képessé válunk felelõsséget vállalni a helyzeteinkért és mindazokért az eseményekért, amelyeket problémásnak találunk.
Ez visz el minket a Legkisebb erõfeszítés törvényének második összetevõjéhez: a felelõsséghez. Mit jelent a felelõsség? Azt jelenti, hogy senkit és semmit nem vádolhatok egy helyzetért - még saját magamat sem. Elfogadva az adott körülményeket, eseményt, problémát, a felelõsség azt a képességet jelenti, hogy van alkotó, pozitív válaszom az éppen adott, olyan, amilyen helyzetre. Minden probléma lehetõség csíráit tartalmazza, és ez a tudatosság lehetõvé teszi a pillanat megragadását és a helyzet vagy dolog jobbra fordítását.
Ha egyszer ezt megtettük, minden, korábban bosszantónak talált helyzet valami új és szép megteremtésének lehetõségévé válik, és minden, korábban elviselhetetlennek és gyötrõnek talált ember tanítóvá válik. A valóság tulajdonképpen értelmezés kérdése. Márpedig ha a valóságot ily módon értelmezzük, azt vesszük észre, hogy tanítók vesznek körül és fejlõdésre alkalmas lehetõségek adódnak körülöttünk.
Bárkivel találkozunk - zsarnoki, elviselhetetlen, tanító, barátságos vagy ellenséges emberekkel (mindezek egyébként ugyanazt jelentik) -, emlékezzünk arra, hogy "ez a pillanat éppen olyan, amilyennek lennie kell". Bármi került érintkezésbe az életünkkel egy-egy pillanatban, (bizonyosra vehetjük, hogy) az pontosan az, amire abban a pillanatban az életünkben szükség van. Minden esemény mögött üzenet rejlik, és ez a fejlõdésünket szolgálja.
A Legkisebb erõfeszítés törvényének harmadik összetevõje a védekezés-nélküliség, amely azt jelenti, hogy a tudatosságunk védtelenségben gyökerezik, és le kell mondani arról az igényrõl, hogy álláspontunkat bárkire ráerõltessük vagy arról bárkit is meg akarjunk gyõzni. Ha megfigyeljük az embereket magunk körül, észrevehetjük, hogy idejük 99 százalékát álláspontjuk körülbástyázásával töltik. Pusztán azzal, ha lemondunk errõl az igényrõl, hihetetlen mennyiségû energiánk szabadul fel, amelyet korábban elpocsékoltunk.
Ha másokkal szemben védekezõek és szemrehányóak vagyunk, és az élet pillanatait nem fogadjuk el úgy, ahogy vannak, folyamatosan ellenállásba fogunk ütközni. Bármikor, ha ellenállást érzékelünk, fel kell ismernünk, hogy az csak fokozódni fog, ha erõltetjük a helyzetet. Nem akarunk olyan mereven állni, mint a magas tölgyfa, amely megroppan és kidõl a viharban. Hajlékonyak akarunk lenni, mint a nád, amely meghajlik a viharban és túléli azt.
Teljesen fel kell hagyni az álláspontunk védelmével. Ha nincs körülbástyázandó álláspont, értelmetlen érveket gyártani. Ha ez a harc- és ellenállás-nélküliség folyamatossá válik életünkben, teljesen a jelenre, annak ajándék jellegére tudunk figyelni. Valaki egyszer azt mondta nekem: "A múlt történelem, a jövõ titok, a jelen pillanat pedig ajándék." Ezért hívja az angol nyelv a jelen pillanatot "present"-nek, ami két jelentésû szó: "ajándék"-ot is jelent.
Ha befogadjuk a jelent és eggyé válunk vele, megtapasztaljuk, amint elárasztja bensõnket a tûz és a hév, elragadtatás szikrázik és lüktet minden életmozzanatban. Amint kezdjük megtapasztalni ezt a szellemi örömittas állapotot, mindennel, ami csak él, bensõséges kapcsolatunk alakul ki. Boldogság árad el belül és mindent eldobunk, ami a sértettség, a neheztelés, a védekezés nyomasztó terhe-nyûge volt. Csak ekkor válhatunk tisztaszívûvé, gondtalanná, örömtelivé és szabaddá.
Ebben az örömteli, egyszerû szabadságban kétségek feletti világossággal felismerjük, hogy vágyaink elérhetõek, bármit is kívánunk, mivel a szándékok nem a szorongás és félelem, hanem a boldogság talajából születnek. Nem kell indokolni, egyszerûen csak meg kell fogalmazni a szándékunkat saját magunk számára, és tapasztalni fogjuk a megvalósulást, az örömöt, a szabadságot és a függetlenséget életünk minden pillanatában.
Meg kell hoznunk a döntést, hogy az ellenállás-nélküliség útját választjuk. Ezen az úton a Természet intelligenciája spontán módon feltárul, nehézségek és erõfeszítés nélkül. Amikor az elfogadás, felelõsség és védekezés nélküliség maradéktalan együttese teremti életünket, tapasztalni fogjuk, hogy gondtalan könnyedséggel folyik az életünk.
Ha minden álláspontra nyitottak maradunk - nem kötõdve mereven csupán egyhez -, álmaink és vágyaink a Természet vágyaival együtt kelnek életre. Szándékainkat felszabadíthatjuk a kötöttségekbõl, és épp csak a megfelelõ idõszakot kell kivárnunk, amikor vágyaink maguktól megvalósulnak. Bizonyosak lehetünk benne, hogy amikor a megfelelõ idõ eljön, valóra válnak. Ez a Legkisebb erõfeszítés törvénye.
A LEGKISEBB ERÕFESZÍTÉS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Legkisebb erõfeszítés törvényét:
1. Gyakorlom az elfogadást. Ma elfogadom az embereket, helyzeteket, körülményeket és eseményeket úgy, ahogy vannak. Tudni fogom, hogy az adott pillanat éppen olyan, amilyennek lennie kell, hiszen az egész világegyetem éppen olyan, amilyennek lennie kell. Nem keveredem harcba az egész világegyetemmel azáltal, hogy szembeszállnék az adott pillanattal. Elfogadó alapállásom mindenre kiterjedõ és maradéktalan. Úgy fogadom el a dolgokat, ahogy éppen vannak, és nem aszerint, ahogyan szeretném õket.
2. Elfogadva a dolgokat úgy, ahogy vannak, vállalom a felelõsséget a helyzetemért és mindazon eseményekért, amelyeket problémának látok. Tudom, hogy, a felelõsség vállalása azt jelenti, hogy nem hibáztatok senkit és semmit a helyzetemért - még magamat sem. Azt is tudom, hogy minden probléma álcázott lehetõség, és ez a készenlét a lehetõségekre, képessé tesz a pillanat megragadására és a helyzet jobbra fordítására.
3. Ma tudatosan védekezés
nélküli alapállást õrzök magamban. Lemondok arról az igényrõl, hogy védjem
az álláspontomat. Nem akarok meggyõzni másokat, hogy elfogadják a véleményemet.
Nyitott maradok minden álláspontra, és nem ragaszkodom mereven egyikhez sem.
ÖTÖDIK TÖRVÉNY
Minden szándék és vágy eredendõen magában hordozza megvalósulásának eszközeit... A szándék és a vágy a tiszta lehetségesség mezõjében határtalan szervezõ erõvel rendelkezik.
Amikor egy szándékot a tiszta lehetségesség termékeny talajába ültetünk, ez a határtalan szervezõ erõ lendül szolgálatunkra.
Kezdetben volt a vágy, amely a gondolat elsõ magja volt;
bölcsek, szívükben elmélyedve bölcsességükkel felfedezték
a létezõ és a nem-létezõ közötti hidat.
A Teremtés himnusza, Rig Veda
Az élet ötödik spirituális törvénye a Szándék és vágy törvénye. Ez azon a tényen alapul, hogy az energia és információ szerte mindenütt jelen van a Természetben. Tulajdonképpen a kvantummezõ szintjén egyéb sincs, mint energia és információ. A kvantummezõ épp csak más elnevezése a tiszta lehetségesség és a tiszta tudat mezõjének. És ezt a kvantummezõt a szándék és vágy befolyásolja. Nézzük meg részletesebben ezt a folyamatot.
Egy virág, fa, fûszál, a szivárvány vagy az emberi test, amikor lényegi elemeire bomlik, nem egyéb, mint energia és információ. Lényegi természete szerint az egész világegyetem energia és információ kavargása. Az egyetlen különbség egy ember és egy fa között az anyagi megjelenésük információ és energiatöltése.
Anyagi szinten az ember is és a fa is ugyanazon - újra és újra beépülésre kerülõ - elemekbõl áll: fõként szénbõl, hidrogénbõl, oxigénbõl, nitrogénbõl és különféle nyomelemekbõl. Néhány dollárért egy anyagraktárban mindez beszerezhetõ. A különbség azonban az ember és a fa között nem a szén, a hidrogén vagy az oxigén. Valójában az ember és a fa folyamatosan cserélik is egymás közt ezeket az anyagokat. A valódi különbség e kettõ közt az energiában és az információban van.
A Természet rendjében az ember kiváltságos faj. Idegrendszerünk van, amely képes tudatosítani a fizikai testünket életre keltõ, adott mezõbe helyezett energia- és információtartalmát. Belülrõl ezt a mezõt gondolatoknak, érzéseknek, érzelmeknek, vágyaknak, emlékeknek, ösztönöknek, késztetéseknek, hiedelmeknek tapasztaljuk. Ugyanez a mezõ tárgyilag fizikai testként tapasztalható, a fizikai testen keresztül pedig "a világ"-ként. Mindezek azonban nem különböznek egymástól. Ezért hirdették már az õsi látnokok: "Én is, ti is, minden ugyanaz, és ez minden, ami létezik."
Testünk nincs leválasztva a világegyetem anyagáról, mivel a kvantummechanika szintjén nincsenek éles elválasztó határok. Olyanok vagyunk, mint egy-egy lüktetõ, hullámzó, váltakozó, keringõ, örvénylõ, helyi kavargás a tágabb kvantummezõben. A tágabb kvantummezõ - a világegyetem - kitágított testünk.
Az emberi idegrendszer nemcsak tudatosítani képes saját kvantummezõjének energia- és információtartalmát, hanem - mivel az emberi tudat végtelenül hajlékony és rugalmas - képesek vagyunk tudatosan megváltoztatni annak a mezõnek az energia- és információtartalmát, amely életre kelti fizikai testünket. A saját kvantummechanikai testünk energia- és információtartalmát tudatosan megváltoztathatjuk, és ezzel kitágított testünk - környezetünk, a minket körülvevõ világ - energia- és információtartalmát befolyásolhatjuk. Elérhetjük, hogy bizonyos, kívánt megvalósuljanak körülöttünk.
Az ilyen tudatos változtatás létrehozója a tudat két lényegi (benne rejlõ) minõsége: a figyelem és a szándék. A figyelem energiával telít, a szándék átalakít. Bármire fordítjuk a figyelmünket, az erõsebben növekszik életünkben. Bármitõl vonjuk el a figyelmünket, az sorvadni fog, szétesik és eltûnik. Másfelõl a szándék elõidézi az energia és információ átalakulását. A szándék kimunkálja a maga megvalósulását.
A szándék minõsége a figyelem tárgyára vonatkozóan olyan eseménysorozatot szervez meg a térben és idõben, amely a szándék megvalósulásához vezet, amennyiben a siker spirituális törvényeit alkalmazzuk, egyiket a másik után. Azért lehetséges ez, mert a szándék a figyelem támogató fénykörében korlátlan szervezõ erõvé válik. Korlátlan szervezõ erõ azt jelenti, hogy tér-idõ események végtelen sorát képes szervezni egyszerre. Ennek a végtelen szervezõ erõnek a megnyilvánulását láthatjuk minden fûszálban, minden gyümölcsfa-virágzásban, testünk minden sejtjében - mindenben, ami él.
A Természet rendje szerint minden mindennel összefügg és kapcsolódik. A mormota elõjön a földbõl és tudjuk, hogy, jön a tavasz. A madarak az év egy adott idõszakában elrepülnek a kiválasztott irányba. A Természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek a Teremtés végsõ alapjairól.
Az emberi test szintén kiváló példa erre. Egy egyszerû sejtjében is hattrillió (a 6 után tizennyolc nulla - A szerk.) esemény zajlik másodpercenként, és - ugyanakkor számon kell tartania, hogy az összes többi sejtben ugyanakkor mi történik. Az emberi test muzsikálni tud, baktériumok ellen védekezni, nemzeni, költeményeket idézni és a csillagok mozgását figyelni ugyanakkor, mivel információmezõjének része a végtelen összefüggések mezõje.
Az emberi faj idegrendszerére jellemzõ, hogy a tudatos szándékkal kezelni tudja a végtelen szervezõ erõt. A szándék az emberi fajban nincs merev energia- vagy információhálózathoz kötve. Végtelenül rugalmas. Más szóval: amíg nem erõszakoljuk meg a Természet egyéb törvényeit, szándékunkkal a szó szoros értelmében kezelni tudjuk a Természet törvényeit, álmaink és vágyaink teljesítése érdekében.
A kozmikus idegrendszert és annak végtelen szervezõ erejét szolgálatunkba állíthatjuk. Eljuthatunk a Teremtés végsõ alapjaihoz és elindíthatunk egy szándékot, és pusztán a szándék elindításával mûködésbe hozzuk a végtelen összefüggések mezõjét.
A szándék kialakítja az alapokat a tiszta lehetségesség - erõfeszítés és nehézségek nélküli - spontán kiáradásához, keresve az utat a megnyilvánulás nélkülibõl a megnyilvánulásra. Az egyetlen feltétel, hogy szándékainkkal az emberiség javát szolgáljuk. Ez azonban spontán módon megtörténik, ha a siker hét spirituális törvénye szerint élünk.
A szándék a vágy mögötti valóságos erõ. A szándék önmagában nagyon erõteljes, mivel a szándék olyan vágy, amely mentes az eredményhez való görcsös kötõdéstõl. A vágy önmagában gyenge, mivel a legtöbb emberben a görcsös kötõdés köti le a figyelmet. A szándék olyan vágy, amely szorosan kapcsolódik az összes többi törvényhez, de különösen a Siker hatodik spirituális törvényéhez, az Elkülönülés törvényéhez.
A szándék az elkülönüléssel együtt elvezet az életközpontú, jelenben élõ tudatosságra. Az a leghatékonyabb, amikor jelenben élõ tudatossággal cselekszünk. A szándék a jövõre irányul, de a figyelem a jelenre. Amíg a figyelem a jelenre irányul, a szándék a jövõben megvalósul, mivel a jövõ a jelenben készül. A jelent úgy kell elfogadni, ahogy van. Elfogadni a jelent és szándékolni a jövõt. A jövõ olyasvalami, ami elkülönült szándékkal mindig létrehozható, de sohasem a jelennel szemben harcolva.
A múlt, a jelen és a jövõ mind a tudat tulajdonságai. A múlt gyûjtemény, emlék a jövõ elõvételezés, a jelen a tudatosság. Az idõ tehát a gondolatok folyama. Mind a múlt, mind a jövõ a képzeletben születik meg, csak a jelen a valós és örök, amely tudatos. A jelen a létezõ. A tér, idõ, anyag és energia lehetõségeit tartalmazza. A lehetõségek örök mezõje, amely absztrakt erõként tapasztalható, akár fény, akár hõ, elektromosság, mágnesesség vagy gravitáció. Ezek az erõk sem a múltban, sem a jövõben nincsenek, csakis a jelenben.
Ezeknek az absztrakt erõknek az értelmezése adja a konkrét jelenségek és formák tapasztalatát számunkra. Absztrakt erõk felidézett értelmezései alkotják a múlt tapasztalatait, ugyanezen absztrakt erõk elõvételezett értelmezései alkotják a jövõ képét. A figyelem tulajdonságai ezek a tudatban. Amikor ezek a minõségek felszabadulnak a múlt terheibõl, a cselekedetek a jelenben a jövõ megteremtésének termékeny talajává válnak.
A jelenben létrejött ilyen felszabadultság talaján a szándék (nagyszerû) katalizátorként mûködik az anyag, az energia és a téridõ események keveréke számára, hogy bármi, amit akarunk, megvalósuljon.
Ha életközpontú, jelenben élõ tudatossággal élünk, a képzelt akadályok - amelyek az észlelt akadályok több mint 90 százalékát teszik ki - szétesnek és eltûnnek. Az észlelt akadályok maradék 5-10 százaléka összpontosított szándékkal átalakítható lehetõségekké.
Az összpontosított szándék a figyelem olyan tulajdonsága, amely egyenesen és szilárdan a célra irányul. Az összpontosított szándék azt jelenti, hogy a figyelem olyan egyenesen irányul a kívánt végeredményre, amellyel eleve kizár minden akadályt, ami felemészthetné vagy szétzilálhatná a figyelem összpontosítását. A tudatból minden nehézség teljes körûen és maradéktalanul kiszorul. Az ember képes fenntartani rezdületlen nyugalmat, amíg nagyfokú elszánással adja át magát egy célnak. Ez az elkülönült tudat és ugyanakkor mégis összpontosított szándék hatalma.
Tanuljunk meg a szándék hatalmával élni, és akkor bármit megvalósíthatunk. Elérhetünk eredményeket erõfeszítéssel és igyekezettel is, de ennek ára van: a stressz, a szívroham és az immunrendszer egyre romló állapota. Sokkal bölcsebb a Szándék és vágy törvényének alábbi öt lépését tenni meg. Ha a vágyak megvalósításának érdekében ezt az öt lépést követjük, a szándékok önerejükbõl érnek célt.
1. Helyezkedjünk a Köztes térbe. Ez azt jelenti, hogy helyezkedjünk el lényünk azon középpontjában, ahol a gondolatok között egy foltnyi csend érezhetõ. Mélyedjünk el a csendben. Ez a Lét azon szintje, amely lényegi állapotunk.
2. Támaszkodjunk erre a Lét-állapotra, engedjük szabadon szándékainkat és vágyainkat. Amikor valóban a Köztes térben vagyunk, megszûnnek a gondolatok, a szándékok. Ezek csak a Köztes tér és a gondolatvilág határán élednek újra, amikor kezdünk visszatérni. Ekkor indítsuk útjára a szándékot. Ha több célkitûzésünk is van, leírhatjuk ezeket, és az elmélyedés elõtt összpontosítsunk rájuk. Ha például sikeres karriert tûzünk magunk elé, ezzel a szándékkal mélyedjünk el, és a szándék halványan már ott lebeg tudatunkban. A szándékok és vágyak szabadon engedése a Köztes térben ezek elültetését jelenti a tiszta lehetségesség termékeny talajába. Kivirágzásukhoz már csak a megfelelõ idõszakot kell megvárni. A magokat nem kell kiásni, hogy vajon csíráznak-e, sem görcsösen kuporogni mellettük, hogy bontakoznak-e már. Egyszerûen el kell engedni õket.
3. Maradjunk saját autonómiánk állapotában. Ez azt jelenti, hogy valódi Önvalónk, szellemi lényünk tudatában kell élni, a tiszta lehetségesség mezõjével kapcsolódva. Nem a világ szemével kell mérlegelni magunkat, és ne befolyásoljon mások véleménye vagy bírálata. Ennek az autonóm állapotnak a megõrzéséhez segít, ha nem beszélünk vágyainkról, senkivel nem osztjuk meg ezeket, hacsak nem pontosan ugyanazok a vágyak élnek a másik emberben, mint bennünk és szorosan összetartozunk.
4. Ne áhítozzunk a végeredményre. Adjuk fel a speciális eredményhez való görcsös kötõdést és éljünk a bizonytalanság vállalásának bölcsességében. Ez azt jelenti, hogy élvezzünk minden pillanatot az élet nagy utazása során, még ha nem is tudjuk a végeredményt.
5. Hagyjuk, hogy a részleteket a világegyetem hordozza. A Köztes térben elengedett szándékaink és vágyaink a végtelen szervezõ erõ körébe kerültek. Bízzunk abban, hogy ez a szándékainkat az utolsó részletig megszervezi számunkra.
Gondoljunk arra, hogy valódi természetünk szerint a tiszta szellemi létbe tartozunk. Szellem-tudatunkat minden élethelyzetben ébren õrizzük. Finoman (erõltetés nélkül) engedjük útjukra vágyainkat és a világegyetem a részleteket megoldja számunkra.
A SZÁNDÉK ÉS VÁGY TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Szándék és vágy törvényét:
1. Valamennyi vágyamat listába foglalom. Ezt a listát magammal viszem mindenüvé. Átolvasom, mielõtt csendbe és meditációba merülök. Átolvasom, mielõtt este elalszom. Átolvasom, amint felébredek reggelenként.
2. Vágyaim e listáját elengedem és átadom a Teremtés méhébe, bízva abban, hogy amikor a dolgok toporogni látszanak, annak oka van, és hogy a kozmikus terv erõsebben dolgozik értem, mint azt valaha is gondolnám.
3. Minden cselekedetem során megmaradok
a jelenben élõ tudatosság gyakorlásában. Eleve kizárok minden akadályt, ami
felemészthetné vagy szétzilálhatná, hogy a jelen pillanatra összpontosítsam a
figyelmemet. Elfogadom a jelent úgy, ahogyan van, és legmélyebb,
legkedvesebb szándékaimmal és vágyaimmal formálom a jövõt.
HATODIK FEJEZET
Az elkülönülésben rejlik a bizonytalanság vállalásának bölcsessége... a bizonytalanság vállalásának bölcsessége pedig a múltból és az ismertbõl - a múltból hozott körülmények börtönébõl - történõ szabadulás kulcsa.
Azáltal, hogy készségesek vagyunk az ismeretlenbe, a lehetõségek teljes körének mezõjébe lépni, átadjuk magunkat a világegyetem szimfóniáját vezénylõ teremtõ gondolatnak.
Mint ahogy két arany madár bensõséges összetartozásban egyazon fán fészkel, úgy lakik egyazon testben az én és az Önvaló. Az elõbbi eszi az élet fájának édes és fanyar gyümölcseit, miközben az utóbbi elkülönülve szemlélõdik.
Mundaka Upanishad
Az élet hatodik spirituális törvénye az Elkülönülés törvénye. Ez a törvény azt mondja ki, hogy a fizikai világegyetemben bármi megszerezéséhez, fel kell hagyni az utána való sóvárgással. Ez nem jelenti, hogy fel kell adni a szándékot a vágy megvalósítására. A szándékot ne adjuk fel és ne szûnjünk meg vágyakozni. Az eredményhez való görcsös kötõdést kell feladni.
Ez hatalmas erejû lépés. Az eredményhez való görcsös kötõdés feladásának pillanata, és egyidejûleg az összpontosított, de az eredménytõl magát elkülönítõ szándék együttesen megteremti a vágy beteljesülését. Bármit kívánunk, az elkülönüléssel megszerezhetõ, mivel az elkülönülés a valódi Önvalónk hatalmába vetett, kételkedés nélküli hitbõl jön létre.
A másik oldalról a görcsös kötõdés a félelem és a bizonytalanság terméke, és a biztonságérzet igénye a valódi Önvaló nem ismerésébõl fakad. A gazdagság, a bõség vagy a fizikai világban bármi más forrása az Önvaló. Az Önvaló az a tudat, amely minden igény beteljesítésének módját (mélyrõl) ismeri. Minden egyéb csupán jelkép: az autók, a házak, a bankjegyek, a ruhák, a repülõgépek. A jelképek tünékenyek; ahogy jöttek, úgy el is tûnnek. A jelképek kergetése olyan, mint a tényleges terület helyett a térképre telepedni. Szorongást hoz létre, és úgy ér véget, hogy kongó ürességérzetet hagy maga után, mivel az ember valódi Önvalóját annak puszta jelképeivel helyettesíti.
A görcsös kötõdés a tudat nyomorából fakad, mivel mindig puszta jelképekre irányul. Az elkülönülés a tudati gazdagság megfelelõje, mivel az elkülönüléssel a teremtés szabadsága jár együtt. Csak az elkülönült részvételbõl fakad öröm és derû. Ezt követõen a gazdagság jelképei már spontán módon és erõfeszítés nélkül elõkerülnek. Elkülönülés nélkül a reménytelenség, a tehetetlenség, a földi igények, a primitív érdekek, a néma kétségbeesés és a komolyság rabjai vagyunk - ezek a tudati nyomor és a mindennapi, középszerû lét ismertetõjegyei.
A valódi tudati gazdagság: képesség arra, hogy elérjünk bármit, amit akarunk, bármikor és a legkevesebb erõfeszítéssel. E tapasztalat erejében bele kell gyökereznünk a bizonytalanság vállalásának bölcsességébe. Ebben megtaláljuk a szabadságot bárminek a létrehozására, amit csak akarunk.
Az emberek folyton a biztonságot keresik, a biztonság keresése azonban rendkívül illékony. Még a pénzhez való görcsös kötõdés is a bizonytalanságérzet jele. Mondhatná valaki: "Ha lenne x millió dollárom, biztonságban érezném magam. Anyagilag független lennék, s akkor aztán mindazt megvalósítanám, amit mindig is szerettem volna." Ez azonban sohasem történik meg. Soha.
Azok, akik a biztonságot keresik, egy életen át nem találják meg. Mindig is megfoghatatlan és illékony marad, mert a biztonság sohasem a pénzbõl önmagából fakad. A pénzhez való görcsös kötõdés mindig bizonytalanságérzést teremt, függetlenül attól, mennyi pénze van az embernek a bankban. Valójában éppen a leggazdagabbak között vannak a legszorongóbbak.
A biztonság keresése illúzió. Az õsi, bölcs hagyományban az egész kérdés megoldását a bizonytalanság vállalásának bölcsességében látják. Ez azt jelenti, hogy a biztonság és bizonyosság keresése tulajdonképpen az ismerthez való görcsös kötõdés. De hát mi az ismert? A múltunk az ismert. Az ismert nem egyéb, mint a múltból hozott berögzõdések börtöne. Ebben nincs fejlõdés, egyáltalán semmi. Márpedig ahol nincs fejlõdés, ott toporgás, tespedés, szétesés, zûrzavar és hanyatlás van.
A bizonytalanság vállalása másfelõl a tiszta alkotóerõ és szabadság termékeny talaja. A bizonytalanság vállalása azt jelenti, hogy létünk minden pillanatában az ismeretlenbe lépünk. Az ismeretlen a lehetõségek teljes körének mezõje, mindig friss, mindig új, és folyamatosan nyitott az új megnyilvánulások teremtésére. A bizonytalanság és az ismeretlenbe lépés vállalása nélkül az élet csupán a túlhaladott múlt elcsépelt ismétlõdése. A múlt áldozatává válik az ember, és mai gyötrõje a tegnapból áthozott önmaga.
A biztos tudáshoz való görcsös kötõdésrõl lemondva az ismeretlenbe lépünk, és a lehetõségek teljes körének mezõjébe jutunk. Ha készek vagyunk az ismeretlen mezõjébe lépni, akkor a bizonytalanság vállalásának bölcsessége fog élni bennünk. Életünk minden pillanata titokzatos, izgalmas kalandot fog tartogatni. Az életet szórakoztatónak tapasztaljuk, bûvös, ünnepélyes, élénk és felemelõ pillanatok sorának.
Minden nap meglepõ újdonságok elébe nézünk, amik a lehetõségek teljes körének mezõjében adódhatnak. Amikor a bizonytalanságot tapasztaljuk, a helyes úton járunk - ne adjuk fel. Nincs szükségünk a lezárt és merev elképzelésekre abban, hogy mit teszünk a jövõ héten vagy a következõ évben. Hiszen ha teljesen világos elképzelésünk van arról, hogy mi várható, és mereven ragaszkodunk ehhez, akkor kizárjuk a lehetõségek teljességének körét.
A lehetõségek teljes körének mezõjét a végtelen összefüggés jellemzi. Ebben a mezõben végtelen tér-idõ eseménysor szervezõdhet a szándékolt végeredmény megteremtésére. Ha azonban görcsösen kötõdünk, a szándék merev gondolatok közé zárul, elveszíti a lehetõségek mezõjében eleve benne rejlõ rugalmasságot, alkotóerõt és spontaneitást. A görcsös kötõdéssel a vágy végtelen rugalmasságát és hajlékonyságát merev keretbe szorítjuk, amely megzavarja a teremtés teljes folyamatát.
Az Elkülönülés törvénye nincs ellentmondásban a Szándék és vágy törvényével - a célkitûzéssel. Mindenképpen legyen egy adott irányú szándékunk, legyen célkitûzésünk. De a kiindulási pont és a cél között a lehetõségek végtelen variációi adódnak. Ha a bizonytalanságot vállaljuk, bármely pillanatban irányt változtathatunk, amikor valami vonzóbbat vagy egy magasabb eszményt láttunk meg. Kevésbé valószínû, hogy ráerõszakolunk megoldásokat a problémákra, ami lehetõvé teszi, hogy éberen figyeljünk a lehetõségekre.
Az Elkülönülés törvénye meglendíti a fejlõdés egész folyamatát. Ha megértjük e törvényt, többé nem érzünk késztetést a megoldások erõltetésére. Ha egy probléma megoldását erõltetjük, csak újabb problémákat hozunk létre. Ha azonban a bizonytalanságra irányítjuk figyelmünket, és nyugodtan szemlélve várjuk, hogy a megoldás felmerüljön a kaotikus kavargásból, akkor az, ami felkínálkozik, mesés és izgalmas.
Ez az éberen figyelõ állapot, ugrásra készség a jelenben, a bizonytalanság mezõjében találkozik szándékunkkal és célunkkal, és képessé tesz arra, hogy megragadjuk a lehetõséget. Mi a lehetõség? Életünk minden problémájában jelen van. Az élet minden egyes problémája valami nagyobb jóra szóló lehetõség. Ha egyszer megérezzük ezt, a lehetõségek teljes köre kitárul - és csupa titok, csoda, élmény és kaland lesz az élet.
Úgy kell tekinteni életünk minden gondjára, mint valami nagyobb jóra indító lehetõségre. Úgy tudunk éberek maradni a lehetõségek észrevételére, ha a bizonytalanság bölcsességét vállaljuk. Amikor készek vagyunk a lehetõséggel találkozni, a megoldás spontán módon megjelenik.
Ezt hívják az emberek "jó szerencsének". A szerencse szó félreértés, mert itt tulajdonképpen éber készenállás és a lehetõségek találkozásáról van szó. Amikor a kettõ összetalálkozik a káosz éber szemlélésével, felmerül a megoldás és elindul a jó kibontakozása, számunkra és mindazok számára, akikkel kapcsolatban állunk. Ez a siker pontos receptje és ennek alapja az Elkülönülés törvénye.
AZ ELKÜLÖNÜLÉS TÖRVÉNYÉNEK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben az Elkülönülés törvényét:
1. Ma az elkülönülés alapállásába helyezkedem. Saját magamat és a körülöttem élõket szabadon engedem, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Nem erõltetem (mereven) az elképzelésemet arról, hogyan kellene a dolgoknak lenniük. Nem erõltetem a problémák megoldását, mert az csak új problémákat teremtene. Mindenben elkülönült alapállással veszek részt.
2. Ma vállalom a bizonytalanságot, mint tapasztalatom lényegi alkotórészét. Azáltal, hogy kész vagyok vállalni a bizonytalanságot, a megoldások spontán módon születnek a problémákra, kibukkannak a zûrzavarból és káoszból. Minél nagyobbnak látszik a bizonytalanság, annál nagyobb biztonságban érzem magam, mivel a bizonytalanság a szabadsághoz vezetõ út. A bizonytalanság vállalásának bölcsességében meglelem biztonságomat.
3. Belépek a lehetõségek teljes
körének mezõjébe és kezdem átélni azt a nagyszerû érzést, hogy folytonosan a
választási lehetõségek végtelen köre kínálkozik. Amikor belépek a lehetõségek
teljes körének mezõjébe, az élet minden pillanatát szórakoztatónak,
izgalmasnak, bûvösnek és titokzatosnak tapasztalom.
HETEDIK FEJEZET
Mindenki életének célja van... páratlan ajándékot vagy különleges értéket adni másoknak.
Amikor ezt a páratlan értéket mások szolgálatába állítjuk, elragadtatást és hatalmas szellemi örömet tapasztalunk, amely minden célon túl a végsõ cél.
Amikor dolgozol, fuvola vagy, melyek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.
...És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerõsötök az élet legbensõbb titka.
Kahlil Gibran: A próféta
Az élet hetedik spirituális törvénye a Dharma törvénye. Dharma szanszkrit szó, amely "az élet céljá"-t jelenti. A Dharma törvénye azt mondja ki, hogy fizikai formában kell megnyilvánulnunk, hogy célunkat betöltsük. A tiszta lehetségesség mezõje isteni a maga lényegében, és isteni emberi formát ölt, hogy célját betöltse.
E törvény szerint páratlan érték és páratlan út áll rendelkezésre a cél beteljesítéséhez. Van valami, amire az egyes ember a kerek világon bárki másnál különb módon képes. Minden egyedülálló érték és annak egyedülálló érvényre jutása szintén páratlan igény. Amikor ezek az igények az érték alkotó kifejezõdésében összeilleszkednek, a szikrából kipattan a bõség. Értékeink igényeket betöltõ kibontakozása határtalan bõséget és gazdagságot teremt.
Ha egészen kezdettõl ezzel a gondolattal bocsátunk útjukra gyermekeket, láthatóvá válik életükön a hatás. Én megtettem ezt a saját gyermekeimmel. Újra és újra elmondtam nekik, hogy nem véletlenül vagyunk itt, és mindegyikünknek fel kell fedeznie a célját a maga számára. Négy éves koruk óta hallják ezt. Megtanítottam õket meditálni is körülbelül ugyanabban a korukban, és elmondtam nekik: "Azt akarom, hogy soha ne aggódjatok a megélhetésetek miatt. Ha képtelenek lesztek eltartani magatokat, amikor felnõtök, gondoskodom rólatok, ne aggódjatok. Nem akarom hogy az iskolai elõmenetel, a minél magasabb osztályzat elérése és a legjobb intézetbe bejutás kösse le a figyelmeteket. Amire igazán szeretném ráirányítani a figyelmeteket, az az, hogy kérdezzétek meg magatokat, hogyan tudnátok szolgálni az emberiséget, és hogy melyek a páratlan értékeitek. Hiszen olyan egyedülálló értékeitek vannak, amelyek másnak nincsenek, és olyan sajátos utatok ezeknek az értékeknek a kibontakoztatásához, amely másokéval nem hasonlítható." Felhagytak a legjobb iskolákba törekvéssel, a legmagasabb osztályzatok megszerzésére törekvéssel, és már a fõiskolán páratlanul önellátóak lettek anyagilag, mivel arra összpontosítattak, hogy mit kell itt adniuk. Ez hát a Dharma törvénye.
A Dharma törvényének három eleme van. Az elsõ arról szól, hogy valamennyiünk hivatása itt a saját valódi Önvalójának felfedezése. Felfedezni magunkban, hogy a valódi Önvalónk szellemi, hogy lényegében szellemi létezõk vagyunk, akiknek fizikai formában kell megnyilvánulniuk. Nem emberi lények vagyunk, akiknek olykor szellemi tapasztalataik vannak, hanem fordítva: szellemi lények, akiknek olykor emberi tapasztalataik vannak.
Valamennyien azért vagyunk itt, hogy felfedezzük felsõbbrendû énünket vagy szellemi Önvalónkat. Ez a Dharma törvényének elsõ beteljesítése. Meg kell találnunk a magunk számára a bensõnkben rejlõ embrionális istenit, amely meg akar születni, hogy kifejezésre jusson rajtunk isteni voltunk.
A Dharma törvényének második eleme: egyedülálló értékeink kibontakoztatása. A Dharma törvénye szerint minden emberi lény rendelkezik páratlan értékkel. Olyan értékkel, amelynek páratlansága a kibontakozásakor nyilvánvalóvá válik, s amilyen senki másnak nincs. Ez azt jelenti, hogy van valami, amit megvalósíthatunk, és ehhez a megvalósításhoz van egy út, amely különb, mint bárkié ezen a földön. Amikor ezt véghezvisszük, eltûnik számunkra az idõ. Ennek az egyedülálló értéknek vagy értékeknek a kibontakozása idõtlen tudatállapotba visz el.
A Dharma törvényének harmadik eleme az emberiség szolgálata. Szolgálnunk kell embertársainkat és megkérdezni önmagunkat: "Hogyan segíthetnék (másoknak)? Hogyan segíthetnék mindazoknak, akik kapcsolatba kerülnek velem?" Amikor az egyedülálló érték kibontakoztatása és az emberiség szolgálata összekapcsolódik, az a Dharma törvényének beteljesítése. Saját szellemiségünk birtokában, a tiszta lehetõség mezõjének megtapasztalásával nincs többé semmi, ami elérhetetlen lenne, hiszen ezzel a bõség valódi útjára jutottunk el.
Ez nem múló gazdagság, hanem állandó, mivel egyedülálló értékünkbõl és ennek kibontakoztatásából következik, és abból az elszántságból, amellyel az embertársaink szolgálatára állunk, ahova is a "Mi értelme számomra?" kérdés helyett feltett "Hogyan segíthetnék?" kérdéssel jutunk el.
A "Mi értelme számomra?" kérdés az én belsõ párbeszéde. A "Hogyan segíthetnék?" kérdés a szellem belsõ párbeszéde. A szellem a tudat azon területe, amelyen megtapasztaljuk egyetemességünket. Azáltal, hogy a belsõ párbeszéd a "Mi értelme számomra?" kérdés felõl a "Hogyan segíthetnék?" kérdésfeltevés felé mozdul, automatikusan túllépünk az énen, a szellem területe felé. A szellem területéhez közeledésre egyfelõl a meditáció a legalkalmasabb út. Másfelõl csupán azáltal, hogy a belsõ párbeszéd a "Hogyan segíthetnék?" kérdésfeltevés felé mozdul, szintén megközelítjük a szellemet, azt a tudatterületet, ahol az egyetemességünket tapasztaljuk meg.
Ha a Dharma törvényét teljesen be akarjuk tölteni, meg kell hoznunk néhány elhatározást.
Az elsõ: Szellemi gyakorlatokkal az énem mögötti felsõbbrendû Önvalómat keresem.
A második: Fel akarom fedezni egyedülálló értékeimet. Ezeket megtalálva jól fogom érezni magamat, hiszen az öröm akkor tör fel, amikor az idõtlen tudatba lépek be. Ez pedig a boldogság állapotában következik be.
A harmadik: Meg akarom kérdezni magamat, hogyan tudom a legmegfelelõbben szolgálni az emberiséget. Válaszolni akarok erre a kérdésre, és a választ gyakorlatra váltani. Használni akarom egyedülálló értékeimet embertársaim szolgálatára - az õ igényeik betöltését teszem vágyammá, hogy segítsek és szolgáljak másokat.
Ülj le és készíts listát az alábbi két kérdésre adott válaszokból Az egyik kérdés önmagadhoz: Ha a pénz nem lenne probléma, és a világon az összes pénz és korlátlan idõ rendelkezésedre állna, mit tennél? Ha ugyanazt tennéd, mint amit jelenleg, akkor a dharma életfolyamában élsz, mivel az alapvetõ vágyad határozza meg az életedet. Páratlan értéked kibontakoztatásában élsz. Majd tedd fel önmagadnak a másik kérdést is: Hogyan tudnám a legmegfelelõbben szolgálni az emberiséget? Válaszolj a kérdésre és a választ ültesd át a gyakorlatba.
Fedezd fel isteni lényegedet, találd meg egyedülálló értékedet, szolgáld vele az emberiséget, és elõteremtheted mindazt a gazdagságot, amit csak akarsz. Amikor az alkotó kibontakozás az embertársak igényeivel találkozik, akkor a gazdagság spontán módon árad a megnyilvánulás nélkülibõl a megnyilvánulások világába, a szellem világából a forma világába. Az isteni csodálatos kifejezõdésének tapasztaljuk meg ekkor az életünket - nem csak idõnként, hanem folyamatosan. Megismerjük az igazi örömet és a siker igazi értelmét - saját szellemünk elragadtatott örömét.
A DHARMA TÖRVÉNYÉNEK AVAGY AZ ÉLET CÉLJÁNAK ALKALMAZÁSA
Az alábbi lépésekkel érvényre juttatom életemben a Dharma törvényét:
1. Ma szeretettel gondozom az embrionális istenit, amely lelkem mélyén rejtõzik. Figyelek a bennem rejlõ szellemre, amely testemet és gondolatvilágomat egyaránt élteti. Tudatosítom, hogy milyen mély nyugalom van a szívemben. Ápolom az idõhöz kötött tapasztalat mélyén rejlõ idõtlen és örök Lét tudatát.
2. Listát készítek egyedülálló értékeimrõl, majd mindarról, amit szeretnék megtenni ezek kibontakoztatása során. Amikor kivirágzanak egyedi értékeim és az emberiség szolgálatában használom ezeket, eltûnik az idõ, és bõség árad az életembe éppúgy, mint mások életébe.
3. Naponta megkérdezem magamat: "Hogyan
szolgálhatnék?" és "Hogyan segíthetnék?" A válaszok
ezekre a kérdésekre, segítenek abban, hogy szeretettel szolgáljam embertársaimat.
Isten gondolatait akarom ismerni... a többi csak részletkérdés.
Albert Einstein
Az egyetemes értelem mindent kézben tart, úgy, ahogy az a galaxisok billióin lenyûgözõ pontossággal és tétovázás nélküli intelligenciával megmutatkozik. Az egyetemes intelligencia végsõ és legfelsõ fokú, és a lét minden porcikáját áthatja a legkisebbtõl a legnagyobbig, az atomoktól a világegyetemig. Minden élõ ennek az intelligenciának a kifejezõdése, és ez az intelligencia a Hét spirituális törvény által hat.
Ha az emberi test bármely sejtjét megnézzük, mûködésében ezeknek a törvényeknek a megnyilvánulásai láthatók. Minden sejt, akár gyomor-, akár szív- vagy agysejt, a Tiszta lehetségesség törvényében született. A DNS tökéletes példa a tiszta lehetségességre, valójában a tiszta lehetségesség anyagi kifejezõdése. Minden sejtben ugyanaz a DNS hat, de különféle módokon, hogy megfeleljen az adott sejt sajátos feladatának.
Minden sejt mûködése ugyanakkor az Adás törvényét is tükrözi. Egy sejt akkor él és egészséges, amikor egyensúlyban, kiegyensúlyozott állapotban van. Ez a teljesség és harmónia egy állapota, amelyet állandó adással és befogadással tart fenn. Minden sejt minden más sejtet támogat és táplál, és viszont is: az összes többi sejttõl kap és befogad. A sejt mindig dinamikus áramlásban van, ez sohasem szakad meg. Valójában az áramlás, (az anyagcsere) a sejt életének lényege. A sejt csak úgy képes kapni, hogy ad, tehát folyamatosan lüktet.
A Karma törvénye tökéletesen érvényesül minden sejtben, mivel a legmegfelelõbb módon beépül intelligenciájába és a legmegfelelõbb módon válaszol minden felmerülõ helyzetre.
A Legkisebb erõfeszítés törvénye szintén tökéletesen érvényesül a test minden sejtjében: csendes hatékonysággal, nyugodt éberséggel mûködik.
A Szándék és vágy törvényével a Természet intelligenciájának végtelen szervezõ ereje támogatja minden sejt minden szándékát. Még egy olyan egyszerû szándék is, mint egy cukormolekula anyagcseréje, események összehangolt sorát váltja ki a testben, ahol e cukormolekula tiszta alkotó energiává történõ átalakításához adott pillanatokban a hormonok pontos mennyiségét kell kiválasztani.
Természetesen minden sejt mûködésében kifejezõdik az Elkülönülés törvénye. Elkülönül szándékainak eredményétõl. Nem botladozik és nem akadozik, mivel életközpontú, jelenben élõ tudatossággal mûködik.
Minden sejt kifejezi a Dharma törvényét is. Minden sejtnek fel kell fedeznie saját forrását, a magasabb rendû valóját, szolgálnia kell társait és kibontakoztatnia sajátos értékeit. A szív, a gyomor és az immunrendszer sejtjeinek mind a magasabb rendû valóságban van a forrása, a tiszta lehetségesség mezõjében. Mivel közvetlenül kapcsolódnak az egyetemes idegközponthoz, erõfeszítés nélküli könnyedséggel és idõtlen tudatállapotban juttathatják kifejezésre egyedi, páratlan értékeiket. Csak ezeknek az értékeknek a kibontakoztatásával õrizhetik meg saját egységüket is és a test egységét is. Az emberi test minden sejtjének belsõ párbeszéde így kezdõdik: "Hogyan segíthetnék?" A szív sejtjei segíteni akarnak az immunrendszer sejtjeinek, azok a gyomor és a tüdõ sejtjeinek, az agysejtek pedig mindegyikre figyelnek és segítenek. Az emberi test minden sejtjének egyazon szerepe van: segíteni minden más sejtnek.
Saját testünk sejtjeinek viselkedését látva megfigyelhetjük a Hét szellemi törvény legnagyszerûbb és hatékony kifejezõdését. Ez a természet intelligenciájának zsenialitása. Ezek Isten gondolatai - a többi csak részletkérdés.
Az élet hét spirituális törvénye hatalmas erõket jelent, amelyekkel önmagunk mesterévé válhatunk. Ha figyelmünket ezekre összpontosítjuk és a könyvben leírt gyakorlati útmutatásokat követjük, azt látjuk majd, hogy bármit akarunk, valóra válik; minden gazdagság, pénz és siker, amit csak kívánunk. Azt is megtapasztaljuk majd, hogy az élet egyre örömtelibb és minden tekintetben bõvelkedõ lesz, mivel ezek a törvények az élet szellemi törvényei is, amelyek az életet egyre tartalmasabbá teszik.
Mindennapi életünkben e törvény alkalmazására természetes támpontok vannak, amelyek segítenek nem megfeledkezni róluk. A Tiszta lehetségesség törvénye a csendben, a meditációval, az ítélkezés-mentességgel, a természet közelségével tapasztalható meg. Az Adás törvénye életre kelti a Tiszta lehetségesség törvényét. Ebben az az alapelv érvényesül, hogy amit kívánunk, azt meg kell tanulnunk adni. Ez a módszer a Tiszta lehetségesség törvényének életre keltéséhez. Ha gazdagságot keresünk, adjuk a gazdagságot, ha pénzt, akkor azt adjuk, ha szeretetet, nagyrabecsülést és befolyást, akkor szeretetet, nagyrabecsülést és befolyást adjunk.
Az Adás törvényének megélésével életre keltjük a Karma törvényét. Jótékony karmát teremtünk, amely az élet minden dolgát megkönnyíti. Észrevesszük, hogy nem kell mérhetetlen erõfeszítést szánnunk vágyaink teljesítésére. Ez automatikusan elvezet a Legkisebb erõfeszítés törvényének megértéséhez. Amikor a vágyaink könnyen és erõfeszítés nélkül teljesülnek, spontán módon megértjük a Szándék és vágy törvényét. A vágyak erõfeszítés nélküli teljesülése könnyûvé teszi az Elkülönülés törvényének gyakorlását.
Végül, ahogy a fenti törvényeket mind kezdjük megérteni, figyelmünk az élet igazi céljára összpontosul, és ez a kérdés a Dharma törvényéhez vezet el. E törvény alkalmazásával, páratlan értékeink kibontakoztatásával és embertársaink szükségének betöltésével kezdjük megteremteni azt, amit akarunk, bármikor és bárhol, amikor csak akarjuk. Gondtalanná és örömtelivé válik életünk, a korlátlan szeretet bontakozik ki belõle.
Utazók vagyunk egy kozmikus utazásban - csillagpor, amely a végtelenség örvénylésében kavarog. Az élet örök. Az élet kifejezõdései azonban tünékenyek, elsuhanóak, mulandóak. Gautama Buddha, a buddhizmus alapítója egyszer azt mondta:
Létünk olyan, mint a vonuló õszi felhõk,
A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,
Egy emberöltõ annyi, mint egy fényvillanás az égen,
Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.
Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban. Ha gondoskodásban, tisztaszívûségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára. És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot.
|