Illúzió és a film

Illúzió és a film

A kortárs filmteoretikusok hajlanak arra a feltételezésre, hogy az átlagos filmnézõ illúzió áldozata, mivel hisz a látottak valóságában. Ideological Effects of the Basic Cinematographic Apparatus címû nagy hatású esszéjében Jean-Louis Baudry például amellett érvel, hogy a vetítés és a filmi narráció együttes hatása "elrejti" a nézõ elõl a filmkép elõállításának technológiáját és technikáját, így a filmnézõ azt hiszi, hogy elõtte a közvetítetlen valóság van jelen.1 A filmteoretikus egyik feladata eszerint mindig is az volt, hogy rávilágítson a nézõ képrõl alkotott hiedelmeinek hamis természetére, tehát hogy a marxista ihletettségû és pszichoanalízissel átitatott szemiotikát alkalmazva leleplezze az elrejtés és megtévesztés mechanizmusait. Ezzel szemben Noël Carroll nemrég amellett érvelt, hogy az illúzió eme "episztemikusan káros" értelmét - amelyet a kortárs filmelmélet a nézõi befogadás magyarázataiban alkalmaz -, tehát hogy a nézõ akaratlanul is valósnak tartja a filmképet, nem támasztják alá a filmmel kapcsolatos tapasztalataink. A nézõt nem csapja be a film apparátusa vagy elbeszélõ formái; a nézõ teljesen tudatában van annak, 20320b115u hogy amit lát, csupán film. Carroll érvével azonban az a baj, hogy nemcsak a kortárs filmelmélet illúzióra vonatkozó magyarázatát utasítja el, hanem teljes mértékben elveti az illúzió fogalmának filmre alkalmazhatóságát, azon az alapon, hogy a filmkép semmilyen lényegi értelemben nem különbözik a képi reprezentáció egyéb, illúziómentes formáitól.2

E tanulmányomban amellett érvelek, hogy az illúzió - megfelelõen megkülönböztetett és helyesen felépített - tapasztalata alapvetõ a filmmel kapcsolatos tapasztalatunkban. A filmillúzió természetére vonatkozó állításaimat a dolgozat harmadik és befejezõ részére tartogatom. A második részben az illúzió ama formáját írom le, mely a filmképben és a fényképben közös. Ez az illúzió a filmkép fotografikus tulajdonságaiból ered, s én "reproduktív illúziónak" nevezem, mivel a filmképben és a fényképben egyaránt meglévõ reproduktív tulajdonságokat aknázza ki. Hogy a fotós és filmes tapasztalatunkkal kapcsolatos reproduktív tulajdonságok jelentõsége érthetõ legyen, elõször szembeállítom azt a két módot, ahogyan a fényképeket észleljük, illetve ahogyan az ábrázoló festményeket nézzük. Ez a különbség megteremti a lehetõséget két eltérõ típusú, az ábrázoló festészettel és a fotográfiával társított illuzionizmus - a trompe l'oeil és a reproduktív illúzió - szétválasztásához, valamint elvezet a film esetében megvalósuló reproduktív illúzió vizsgálatához.

A második típusú filmillúzió abból ered, hogy a vetített mozgókép átalakítja a fotografikus kép tulajdonságait. Az illúzió e fajtáját "projektív illúziónak" nevezem. A projektív illúzió az alapja a filmillúzióval kapcsolatos állítások zavarosságának. E zavar részben annak köszönhetõ, hogy nem tettek különbséget projektív és reproduktív illúzió, valamint a képnek ez utóbbiakat alátámasztó tulajdonságai között. Azonban annak is köszönhetõ, hogy elmulasztottak megfelelõ különbséget tenni magának az illúziónak a fogalmán belül. Ezért a projektív illúzió vizsgálata céljából - a dolgozat negyedik részében - az illúzió változatait az észlelõre tett hatás mikéntje szerint, s nem az adott médium alapján különböztetem meg. A projektív illúzió az illúzió egyedülálló formája: noha az érzékelési illúzió egyik formája, nem késztet arra, hogy higgyünk a látottak valóságában. Fenntartom, hogy a moziban a nézõ lehet úgy médium-tudatos, hogy a képet mégis illúzióként tapasztalja. E tapasztalat természete és lehetõségének forrása lesz majd a befejezõ tárgyalás alapja. Noël Carroll az illúziót olyasvalamiként határozza meg, amely "megtéveszti a nézõt vagy hajlamos a nézõ megtévesztésére."16 Megtévesztésen azt érti, hogy az illúzió kikényszeríti a nézõbõl, hogy a tárgyról hamis vélekedései legyenek. A film esetében tapasztalható reproduktív illúzióról általam kifejtettek összhangban vannak a fenti meghatározással. Carroll azonban ama kitétellel módosítja meghatározását, miszerint lehetséges az illúziónak egy "episztemikusan jóindulatú" értelme, amelyben az "x y-nak illúziója" egész egyszerûen azt jelenti, hogy "x olyan, mint y", és itt nincs szerepe a megtévesztésnek.17 Annak érdekében, hogy az általam projektív illúziónak nevezett jelenség jellegét körülhatároljuk, nézzük meg Carroll azon feltételezését, miszerint az észlelõre tett hatás minõsége alapján különbözõ fajta illúziókat különböztethetünk meg.

Carroll különbségtétele az illúzió rossz- és jóindulatú értelme között ebben a formában nem megvilágító erejû, hiszen az illúzió "episztemikusan jóindulatú" meghatározása triviális. Addig, amíg minden képi reprezentációról elmondható, hogy hasonlít ahhoz, amit ábrázol, az összes képi reprezentáció illúzió. Az illúzió árnyaltabb elemzésének kulcsa, hogy megkülönböztetjük azokat a megtévesztés fajtákat, melyek feltételezhetõen illúziójellegû vizuális reprezentációkkal járnak, s nem olyan illúzióformák között teszünk különbséget, melyeknél a megtévesztésnek nincs szerepe. A legtöbb illúzió kétféle értelemben megtévesztõ: megtévesztik az érzékeket, és hamis következtetések levonására késztetnek. Látunk valamit, ami nem létezik és elhisszük, hogy létezik. E kétféle megtévesztés azonban megkülönböztethetõ. Tapasztalhatunk érzéki illúziót megtévesztettség nélkül abban az értelemben, hogy nem hiszünk a látottak valóságában. Az illúzió határesete az, ahol az érzéki illúziót sohasem kíséri episztemikus megtévesztés. Amellett érvelek, hogy az illúzió fenti formáját a projektív illúzió képviseli a filmben, és ez az illúzió episztemikusan jóindulatú formájának igazi példájaként minõsíthetõ, mert noha nem lép fel episztemikus megtévesztés, az érzéki megtévesztés mégis fennáll. Ahhoz, hogy számoljunk e lehetõséggel, az illúzió megtévesztésként való meghatározását meg kell változtatni. Az illúzió olyasvalami, ami megtéveszti a nézõt vagy hajlamos annak megtévesztésére, de nem szükséges, hogy e megtévesztés episztemikus legyen. Az érzéki megtévesztés nem jár episztemikus megtévesztéssel.

Az illúzió változatait két kritérium alapján különböztetem meg. A vizuális illúziók bizonyos fajtái - különösen az illúzió azon formái, melyeket kimondottan vizuális illúzióknak alkottak meg - mindig megtévesztik az érzékeket. Másféle illúziók azonban, melyek inkább kontextusfüggõek, nem mindig teszik ezt. Tehát az elsõ kritérium, hogy az illúziót szükségszerûen illúzióként tapasztaljuk-e az észlelés során. Az illúziók korlátozott, de fontos részhalmaza a valamiként-látás jelenségével jár. A valamiként-látás klasszikus példája Jastrow nyúl-kacsa rajza, mely az egyik aspektusból nyúlnak, egy másik aspektusból kacsának tûnik. E jelenség háromdimenziós példája a Necker-kocka, melynél két különbözõ kocka észlelése között ingadozunk. A valamiként-látás jelenségét az a tény határozza meg, hogy ezeknek a figuráknak nem láthatjuk egyszerre mindkét aspektusát, hanem szükségképpen ingadozunk a kettõ között. Amennyiben a figura egyik aspektusa illúzió, fennáll a korlátozott lehetõsége annak, hogy egy olyan illúzió fogságából kerüljünk ki, melyet máskülönben szükségszerûen tapasztalnánk. Tehát a második kritérium, hogy vajon olyan illúzióval van-e dolgunk, amely valamiként-látással jár.

A fenti két kritérium - az illúzió szükségszerû tapasztalata és a valamiként-látás típusú illúzió - teszi lehetõvé, hogy négy különbözõ fajta illúziót különítsek el: (1) illúziók, melyeket szükségszerûen tapasztalunk és nem járnak valamiként-látással; (2) illúziók, melyeket nem szükségszerûen tapasztalunk illúzióként és nem járnak valamiként-látással; (3) illúziók, melyeket szükségszerûen tapasztalunk és valamiként-látással járnak; (4) illúziók, melyeket nem szükségszerûen tapasztalunk illúzióként és valamiként-látással járnak.

Vegyük például a Müller-Lyer illúziót, melynél az egyenlõ hosszúságú, párhuzamos vonalakat nem egyenlõ hosszúságúaknak észleljük. A Müller-Lyer illúzió azon illúziófajták egyike, amely a mélységjegyekre adott válaszreakciónkat használja ki. Ebben az esetben a vonalakat külsõ és belsõ sarkoknak látjuk, melyek a különbözõ perspektivikus jegyek miatt eltérõ hosszúságúnak tûnnek. A vonalakat nem azonos hosszúságú jeleknek látjuk a lapon. Mi történik egy ilyen illúzió tapasztalása során? Eleinte megtévesztés áldozatai vagyunk abban az értelemben, hogy hisszük, hogy a vonalak nem azonos hosszúságúak, mivel nem látunk egyenlõ vonalakat. Azonban még ha méréssel vagy a függõlegesek mindkét végéhez rajzolt vízszintes vonalakkal meg is gyõznek bennünket a vonalak azonos hosszúságáról, továbbra is eltérõ hosszúságúnak látjuk azokat. A Müller-Lyer illúzió és az ehhez hasonló illúziók mindig kötelezõ érvényûek, mivel az érzéki megtévesztés mindig kifejti hatását, még akkor is, amikor tudjuk, hogy a látottak ellentmondanak a tényeknek. Ítélõképességünk és érzékeink között ellentétet tapasztalunk; a gondolat és az észlelés közé ékelõdik be az illúzió.18

Más illúziófajták kontextusfüggõk. Vegyük például a tükörillúziókat. Amikor tükörbe nézünk, természetesen nem állunk kényszer alatt, hogy a látottakat valóságként szemléljük. Tapasztalatból tudjuk, hogy miképpen mûködik a tükör, és e tudás lehetõvé teszi, hogy a tükörképet tükörképnek lássuk. A tükrök azonban megtévesztenek gyermekkorunkban, és egy tükörkép pillanatokra megtéveszthet bennünket, felnõtteket is ott, ahol a tükröt a megtévesztés elõsegítésére használják. Például szûk bárokban vagy más zárt helyiségekben néha hatalmas fali tükröket használnak, hogy a tér megkétszerezõdésének illúzióját táplálják. A tükörillúzió élményének kontextusfüggõ jellege, úgy tûnik, kizárja az episztemikus megtévesztéssel nem járó érzéki illúzió tapasztalatát, mely a Müller-Lyer illúzió esetében lehetséges. Miután tudjuk, hogy a bennünket érõ vizuális inger egy tükör által létrehozott illúzió, többé már nem látjuk illúziónak. Tudásunk itt oly hatékonyan száll szembe a tükrök illúziós hatásával, amelyre a Müller-Lyer illúzió esetében nem képes. Megtévesztés azonban felléphet, és amikor fellép, nem mi döntjük el, hogy tapasztaljuk-e vagy sem. A tükrök mûködésérõl való tudásunk arra szolgál, hogy az illúzió valószínûségét csökkentsük, de arra már nem, hogy a megtévesztés lehetõségét megszüntessük.

Egy kép retorikai és megjelenítési kontextusa rávezet annak kauzális történetére, s ezáltal arra is, hogy státuszát tekintve megrendezett esemény-e, avagy tényleges helyzet. Ha a kép nincs kontextusba helyezve, akkor nem vagyunk abban a helyzetben, hogy meghatározhassuk: státusza alapján megrendezett esemény-e vagy tényleges helyzet. Így azt a tényt, hogy egy fotografikus képet reproduktív illúzióként tapasztalunk-e, s státusza nem marad-e bizonytalan, a kép retorikai és megjelenítési kontextusa szabja meg. Például, mint ahogyan azt korábban említettem, egy dokumentumfilmben feltételezzük, hogy amit látunk, az a tényleges helyzet, hacsak rá nem vezetnek a kép megrendezett jellegére. A reproduktív illúzió tapasztalata abból fakad, hogy a - kép bizonyító erejére utaló - kontextus miatt nem sikerül rájönnünk a kép megrendezett jellegére. Ha azonban a nézõ felállítja a kép kauzális történetét, és megtanulja leválasztani a megtévesztõ jegyeket, a kép jellege kivehetõvé válik, mint annál az esetnél, ahol felismerjük, hogy az ötvenes évek amerikai filmjébõl származó látszólagos filmkocka valójában Cindy Sherman fényképe. A kép jellegének feltárása - a tükörillúzióhoz hasonlóan - közömbösíti a reproduktív illúziót.

Hogyan befolyásolja a valamiként-látás az illúzió tapasztalatát? E kérdés megválaszolásakor óvatosnak kell lennünk, s meg kell különböztetnünk magának a jelenségnek a jellegzetességeit attól az esettõl, melyben a valamiként-látás illúzióval is jár. Azt már mondtam, hogy a valamiként-látást meghatározza az a tény, hogy bizonyos figuráknak nem észlelhetjük egyszerre mindkét aspektusát, hanem szükségképpen ingadozunk a kettõ között. A Filozófiai vizsgálódásokban Ludwig Wittgenstein arra kér bennünket, hogy gondoljuk át, mi történik olyankor, amikor az ember ráébred, hogy egy nyúl-kacsa figurát nyúlnak lát, holott ezt megelõzõen csak egy kacsát látott.19 Vajon az ember értelmezése (gondolkodása) változott meg, vagy az észlelése? Egyrészt a figura ugyanaz marad, és az aspektusváltás az észlelõ akaratától függ, így aztán hajlamosak lehetünk azt mondani, hogy az értelmezésünk változott. Másrészt, az aspektuslátás jobban hasonlít a látáshoz, mint az értelmezéshez (gondolkodáshoz) abban, hogy mentális állapot, és nem mentális tevékenység vagy diszpozíció. Elõször, eltérõen a gondolkodástól, szám szerinti, azaz pontosan mérhetõ idõtartama van. Másodszor, ha gondolat volna, az ember tévedhetne az aspektusváltással kapcsolatos ítéletében azáltal, hogy félreértelmezi a látottakat. Azonban az aspektusváltás látása kizárja a félreértelmezést: vagy látjuk vagy nem. Hiszen nincs értelme azt mondani, hogy ebben az esetben értelmezem a látottakat, mivel nem lép fel a hiba lehetõsége.20 Az aspektusváltás jelensége bizonyítja, hogy a percepció során lehetetlen szétválasztani a látást a gondolkodástól. Mialatt a figurát különbözõképpen látom, képtelen vagyok körülhatárolni, hogy miben ragadható meg az aspektusváltás az észrevétel pillanatában. Amikor x-et y-nak látom, elsõsorban nem x-et látom, majd kikövetkeztetem, hogy az y. A valamiként-látás ezen tulajdonsága magyarázza, hogy miért nem tudjuk a figura mindkét aspektusát egyszerre észlelni. Amennyiben x látványa mint y a gondolat és észlelés világos elegyével jár, épp így történik, ha x-et nem látjuk y-nak. Amikor nem akarjuk x-et y-nak látni, lehetetlen tudatában lenni x azon tulajdonságainak, melyek átalakulnának, ha arról volna szó, hogy x-et y-nak lássuk. Hiszen példánk is bizonyítja, hogy ami a két eset tapasztalata során más, nem vonható ki abból, ami azokban közös. X azon tulajdonságai, melyek által x-et y-nak látom, pontosan azok a tulajdonságok, melyeket nem láthatok, amikor úgy döntök, hogy x-et látom.

A nyúl-kacsa ábra vagy a Necker-kocka esetében nincs "helyes" értelmezése a figurának. Egyik értelmezésrõl sem mondható el, hogy illúzió, pusztán annyit lehet állítani, hogy a figura vagy kacsa, vagy nyúl, illetve egyik kocka vagy a másik, attól függõen, melyik aspektusára összpontosítunk. A fenti alakzatok pontosan azért illusztrálják a valamiként-látás jelenségét megfelelõen, mert nem járnak illúzióval. Mi történik akkor, amikor a valamiként-látásban illúzió van? A tojásdoboz-illúzió példája olyan eset, ahol a valamiként-látás illúzióval is jár. A tojásdoboz-illúzió abba az illúziófajtába tartozik, melynél a fény-árnyék ellentétek a térmélységet illetõen elbizonytalanítanak. Észlelésünk ide-oda vált, amikor a tojásdobozt hol konkávnak, hol konvexnek látjuk, noha csak egyetlen változat helyes. Miután megtanuljuk, mi a helyes nézet, tegyük fel, hogy a tojásdoboz konkáv, észlelésünk ide-oda vált, amikor hol a konkáv tojásdobozt, hol pedig a konvex tojásdobozt mint illúziót látjuk. Általában azokban az esetekben, melyeknél a valamiként-látás illúzióval jár, észlelésünk ingadozva látja x-et és x-et mint y-t, ahol y illúzió. Magunk mögött hagyjuk gondolkodás és észlelés kongruenciájának biztos menedékét, mivel jobban vonz ezek inkongruenciájának élménye.

A tojásdoboz-illúzió ugyanazzal a szükségszerû jelleggel bír, mint a Müller-Lyer illúzió abban az értelemben, hogy az illusztráció puszta látványa alapján lehetetlen megmondani, hogy melyik a helyes nézet. Sõt mi több, még ha közlik is velünk a helyes nézetet, az ismételt ingadozás során tudásunk nem gátolja az illúzió tapasztalását. Ebben az értelemben - hasonlóan a Müller-Lyer illúzióhoz - a tojásdoboz-illúzió is olyan illúzió, melyet szükségszerûen tapasztalunk. Különbözik viszont a tükörillúziótól, melynél a kontextuális információ megtöri az illúzió érzékeinkre tett mindennemû hatását. Mindamellett az a tény, hogy a tojásdoboz-illúzió valamiként-látással jár, egy kulcsfontosságú szempontból módosítja a hozzá való viszonyunkat, hiszen lehetõség van arra, hogy helyesen szemléljük az általunk megtekintett jelenséget. Eltérõen a Müller-Lyer illúzió esetétõl, észlelésünk és vélekedésünk összhangba hozható egymással. Sõt mi több, az illúzióval kapcsolatos tapasztalatunk nem ér véget ezen a ponton, mivel a helyes észlelésbõl ismét visszabillenhetünk az illúzióba. A tojásdoboz-illúzióhoz hasonló illúziónál, amely valamiként-látással is jár, az észlelt és az ismert helyzet közti ellentmondás egy részünkrõl akaratlagosan eldönthetõ választás.

A trompe l'oeil illúzió szintén a valamiként-látás példájának minõsül. A hagyományos trompe l'oeil szemlélése során képtelenek vagyunk összeegyeztetni a festmény mint festmény észlelését a festmény mint tárgy észlelésével. A fotorealista trompe l'oeil szemlélésekor képtelenek vagyunk összeegyeztetni a festmény mint festmény észlelését a festmény mint fénykép észlelésével. Mindazonáltal a valamiként-látás fenti esetei eltérnek a Necker-kocka, a nyúl-kacsa és a tojásdoboz-illúzió példáin bemutatott valamiként-látás "tiszta" eseteitõl. A valamiként-látás "tiszta" eseteit meghatározza az a tény, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a vizuális ingerek ama aspektusait, melyek a tárgy bizonyos szemlélését biztosítják, azoktól az aspektusoktól, melyek a tárgy egy másféle szemlélését teszik lehetõvé. A trompe l'oeil esetében azonban a tárgy jellegének észlelésében beálló változást az okozza, hogy a vizuális ingerek korábban nem látott jegyeit - különösen a festmény felszínét - hirtelen észlelni kezdjük. E jól kivehetõ vizuális jegyek ráébresztenek a látottak tényleges státuszára. Amennyiben a trompe l'oeil továbbra is a valamiként-látás példájának minõsül, éppúgy, ahogyan példa az illúzióra is, az azért van, mert képtelenek vagyunk összeegyeztetni vizuális mezõnk mindkét aspektusát, s a látszólagos tárgyat vagy fényképet nem vagyunk képesek látni a festményben.

Az utolsó illúziófajta a tojásdoboz-illúzióhoz vagy a trompe l'oeil-höz hasonlít, mivel valamiként-látással jár, és így akaratlagosan gyakorolható az illúzióba való ki- és bebillenés formájában. Eltérõen azonban a tojásdoboz- vagy a trompe l'oeil illúziótól, és hasonlóan a tükörillúzióhoz, maga az illúzió nem kötelezõ érvényû. Azaz, jellegérõl való tudásunk alááshatja képességünket, hogy az illúziót az érzékelés szintjén tapasztaljuk. A tulajdonságok e sajátos kombinációja teszi jellegét tekintve episztemikusan jóindulatúvá ezt az illúziót. Az a tény, hogy az illúzió a valamiként-látás kontextusába van helyezve, lehetõvé teszi, hogy az érzéki megtévesztés egy formáját önkéntesen gyakoroljuk. Ugyanakkor az ingadozás tapasztalata, saját korlátainál fogva nem rendelkezik, mondjuk, a tojásdoboz-illúzió episztemikus erejével, mivel sohasem zavar bennünket össze, hogy a jelenség mely aspektusa valós és melyik az illúzió. Az illúzió ezen formáját tehát nem szükségszerûen tapasztaljuk, és amikor ez megtörténik, a tapasztalás akaratlagos.

Az illúzió fenti formájának tárgyalása eddig szükségképpen absztrakt és hipotetikus maradt, mivel egyetlen példával szolgálhatok rá, s ez a projektív illúzió, melyet az alábbiakban világítok meg. Ez utóbbit azonban el tudom helyezni eddigi érvelésem diagrammatikus összefoglalásában. Nyilvánvalóan sokkal többet lehetne mondani a filmes projektív illúzióról annál, mint amit itt felvázoltam. Remélem azonban, hogy esszémben legalább megadtam a filmillúzió kontextusát, oly módon, mely felismeri a kortárs filmelmélet mindent az illúzióra visszavezetõ magyarázatának csapdáit, ugyanakkor megpróbálja megerõsíteni a kortárs filmelméletet ama felismerésében, hogy az illuzionizmus központi jelentõségû a film tapasztalatában. Szeretném, ha a fenti érvelés következménye a filmelmélet egészére nézve az lenne, hogy a film illuzionizmusalapú pszichoanalitikus elméletére, illetve a film nem illuzionizmusalapú kognitív elméletére nem úgy kellene tekinteni, mint amelyek ugyanazon tapasztalat antagonisztikus és egymást kölcsönösen kizáró magyarázatát adják; ehelyett szemlélhetnénk õket úgy is, mint egymást kiegészítõ gondolati kereteket, melyek kétféle módon írják le ugyanazon jelenség tapasztalatát. Az általam adott magyarázat arról a jelenségrõl, hogy a moziban miképpen kerülünk az illúzió hatása alá és lépünk ki abból, nagyon tág értelemben szólva "kognitív" magyarázat. Úgy vélem azonban, hogy az ezzel tradicionálisan szemben álló pszichoanalitikus elmélet, amennyiben az kellõképpen pontos és árnyalt, s nem a kortárs filmelmélet Lacan által inspirált zavaros és homályos fogalmait használja, olyan magyarázattal szolgálna, amely kiegészíti az általam mondottakat. Nem adna számot arról, hogy hogyan vagyunk képesek a valamiként-látás ösvényén keresztül átlépni az illúzió világába, de segíthet megmagyarázni, hogy miután az illúzió világába beléptünk, miért vagyunk hajlamosak ott maradni.