ALTE DOCUMENTE |
Illúzió és a film
A kortárs filmteoretikusok hajlanak arra a feltételezésre, hogy az átlagos filmnéző illúzió áldozata, mivel hisz a látottak valóságában. Ideological Effects of the Basic Cinematographic Apparatus című nagy hatású esszéjében Jean-Louis Baudry például amellett érvel, hogy a vetítés és a filmi narráció együttes hatása "elrejti" a néző elől a filmkép előállításának technológiáját és technikáját, így a filmnéző azt hiszi, hogy előtte a közvetítetlen valóság van jelen.1 A filmteoretikus egyik feladata eszerint mindig is az volt, hogy rávilágítson a néző képről alkotott hiedelmeinek hamis természetére, tehát hogy a marxista ihletettségű és pszichoanalízissel átitatott szemiotikát alkalmazva leleplezze az elrejtés és megtévesztés mechanizmusait. Ezzel szemben Noël Carroll nemrég amellett érvelt, hogy az illúzió eme "episztemikusan káros" értelmét - amelyet a kortárs filmelmélet a nézői befogadás magyarázataiban alkalmaz -, tehát hogy a néző akaratlanul is valósnak tartja a filmképet, nem támasztják alá a filmmel kapcsolatos tapasztalataink. A nézőt nem csapja be a film apparátusa vagy elbeszélő formái; a néző teljesen tudatában van annak, 20320b115u hogy amit lát, csupán film. Carroll érvével azonban az a baj, hogy nemcsak a kortárs filmelmélet illúzióra vonatkozó magyarázatát utasítja el, hanem teljes mértékben elveti az illúzió fogalmának filmre alkalmazhatóságát, azon az alapon, hogy a filmkép semmilyen lényegi értelemben nem különbözik a képi reprezentáció egyéb, illúziómentes formáitól.2
E tanulmányomban amellett érvelek, hogy az illúzió - megfelelően megkülönböztetett és helyesen felépített - tapasztalata alapvető a filmmel kapcsolatos tapasztalatunkban. A filmillúzió természetére vonatkozó állításaimat a dolgozat harmadik és befejező részére tartogatom. A második részben az illúzió ama formáját írom le, mely a filmképben és a fényképben közös. Ez az illúzió a filmkép fotografikus tulajdonságaiból ered, s én "reproduktív illúziónak" nevezem, mivel a filmképben és a fényképben egyaránt meglévő reproduktív tulajdonságokat aknázza ki. Hogy a fotós és filmes tapasztalatunkkal kapcsolatos reproduktív tulajdonságok jelentősége érthető legyen, először szembeállítom azt a két módot, ahogyan a fényképeket észleljük, illetve ahogyan az ábrázoló festményeket nézzük. Ez a különbség megteremti a lehetőséget két eltérő típusú, az ábrázoló festészettel és a fotográfiával társított illuzionizmus - a trompe l'oeil és a reproduktív illúzió - szétválasztásához, valamint elvezet a film esetében megvalósuló reproduktív illúzió vizsgálatához.
A második típusú filmillúzió abból ered, hogy a vetített mozgókép átalakítja a fotografikus kép tulajdonságait. Az illúzió e fajtáját "projektív illúziónak" nevezem. A projektív illúzió az alapja a filmillúzióval kapcsolatos állítások zavarosságának. E zavar részben annak köszönhető, hogy nem tettek különbséget projektív és reproduktív illúzió, valamint a képnek ez utóbbiakat alátámasztó tulajdonságai között. Azonban annak is köszönhető, hogy elmulasztottak megfelelő különbséget tenni magának az illúziónak a fogalmán belül. Ezért a projektív illúzió vizsgálata céljából - a dolgozat negyedik részében - az illúzió változatait az észlelőre tett hatás mikéntje szerint, s nem az adott médium alapján különböztetem meg. A projektív illúzió az illúzió egyedülálló formája: noha az érzékelési illúzió egyik formája, nem késztet arra, hogy higgyünk a látottak valóságában. Fenntartom, hogy a moziban a néző lehet úgy médium-tudatos, hogy a képet mégis illúzióként tapasztalja. E tapasztalat természete és lehetőségének forrása lesz majd a befejező tárgyalás alapja. Noël Carroll az illúziót olyasvalamiként határozza meg, amely "megtéveszti a nézőt vagy hajlamos a néző megtévesztésére."16 Megtévesztésen azt érti, hogy az illúzió kikényszeríti a nézőből, hogy a tárgyról hamis vélekedései legyenek. A film esetében tapasztalható reproduktív illúzióról általam kifejtettek összhangban vannak a fenti meghatározással. Carroll azonban ama kitétellel módosítja meghatározását, miszerint lehetséges az illúziónak egy "episztemikusan jóindulatú" értelme, amelyben az "x y-nak illúziója" egész egyszerűen azt jelenti, hogy "x olyan, mint y", és itt nincs szerepe a megtévesztésnek.17 Annak érdekében, hogy az általam projektív illúziónak nevezett jelenség jellegét körülhatároljuk, nézzük meg Carroll azon feltételezését, miszerint az észlelőre tett hatás minősége alapján különböző fajta illúziókat különböztethetünk meg.
Carroll különbségtétele az illúzió rossz- és jóindulatú értelme között ebben a formában nem megvilágító erejű, hiszen az illúzió "episztemikusan jóindulatú" meghatározása triviális. Addig, amíg minden képi reprezentációról elmondható, hogy hasonlít ahhoz, amit ábrázol, az összes képi reprezentáció illúzió. Az illúzió árnyaltabb elemzésének kulcsa, hogy megkülönböztetjük azokat a megtévesztés fajtákat, melyek feltételezhetően illúziójellegű vizuális reprezentációkkal járnak, s nem olyan illúzióformák között teszünk különbséget, melyeknél a megtévesztésnek nincs szerepe. A legtöbb illúzió kétféle értelemben megtévesztő: megtévesztik az érzékeket, és hamis következtetések levonására késztetnek. Látunk valamit, ami nem létezik és elhisszük, hogy létezik. E kétféle megtévesztés azonban megkülönböztethető. Tapasztalhatunk érzéki illúziót megtévesztettség nélkül abban az értelemben, hogy nem hiszünk a látottak valóságában. Az illúzió határesete az, ahol az érzéki illúziót sohasem kíséri episztemikus megtévesztés. Amellett érvelek, hogy az illúzió fenti formáját a projektív illúzió képviseli a filmben, és ez az illúzió episztemikusan jóindulatú formájának igazi példájaként minősíthető, mert noha nem lép fel episztemikus megtévesztés, az érzéki megtévesztés mégis fennáll. Ahhoz, hogy számoljunk e lehetőséggel, az illúzió megtévesztésként való meghatározását meg kell változtatni. Az illúzió olyasvalami, ami megtéveszti a nézőt vagy hajlamos annak megtévesztésére, de nem szükséges, hogy e megtévesztés episztemikus legyen. Az érzéki megtévesztés nem jár episztemikus megtévesztéssel.
Az illúzió változatait két kritérium alapján különböztetem meg. A vizuális illúziók bizonyos fajtái - különösen az illúzió azon formái, melyeket kimondottan vizuális illúzióknak alkottak meg - mindig megtévesztik az érzékeket. Másféle illúziók azonban, melyek inkább kontextusfüggőek, nem mindig teszik ezt. Tehát az első kritérium, hogy az illúziót szükségszerűen illúzióként tapasztaljuk-e az észlelés során. Az illúziók korlátozott, de fontos részhalmaza a valamiként-látás jelenségével jár. A valamiként-látás klasszikus példája Jastrow nyúl-kacsa rajza, mely az egyik aspektusból nyúlnak, egy másik aspektusból kacsának tűnik. E jelenség háromdimenziós példája a Necker-kocka, melynél két különböző kocka észlelése között ingadozunk. A valamiként-látás jelenségét az a tény határozza meg, hogy ezeknek a figuráknak nem láthatjuk egyszerre mindkét aspektusát, hanem szükségképpen ingadozunk a kettő között. Amennyiben a figura egyik aspektusa illúzió, fennáll a korlátozott lehetősége annak, hogy egy olyan illúzió fogságából kerüljünk ki, melyet máskülönben szükségszerűen tapasztalnánk. Tehát a második kritérium, hogy vajon olyan illúzióval van-e dolgunk, amely valamiként-látással jár.
A fenti két kritérium - az illúzió szükségszerű tapasztalata és a valamiként-látás típusú illúzió - teszi lehetővé, hogy négy különböző fajta illúziót különítsek el: (1) illúziók, melyeket szükségszerűen tapasztalunk és nem járnak valamiként-látással; (2) illúziók, melyeket nem szükségszerűen tapasztalunk illúzióként és nem járnak valamiként-látással; (3) illúziók, melyeket szükségszerűen tapasztalunk és valamiként-látással járnak; (4) illúziók, melyeket nem szükségszerűen tapasztalunk illúzióként és valamiként-látással járnak.
Vegyük például a Müller-Lyer illúziót, melynél az egyenlő hosszúságú, párhuzamos vonalakat nem egyenlő hosszúságúaknak észleljük. A Müller-Lyer illúzió azon illúziófajták egyike, amely a mélységjegyekre adott válaszreakciónkat használja ki. Ebben az esetben a vonalakat külső és belső sarkoknak látjuk, melyek a különböző perspektivikus jegyek miatt eltérő hosszúságúnak tűnnek. A vonalakat nem azonos hosszúságú jeleknek látjuk a lapon. Mi történik egy ilyen illúzió tapasztalása során? Eleinte megtévesztés áldozatai vagyunk abban az értelemben, hogy hisszük, hogy a vonalak nem azonos hosszúságúak, mivel nem látunk egyenlő vonalakat. Azonban még ha méréssel vagy a függőlegesek mindkét végéhez rajzolt vízszintes vonalakkal meg is győznek bennünket a vonalak azonos hosszúságáról, továbbra is eltérő hosszúságúnak látjuk azokat. A Müller-Lyer illúzió és az ehhez hasonló illúziók mindig kötelező érvényűek, mivel az érzéki megtévesztés mindig kifejti hatását, még akkor is, amikor tudjuk, hogy a látottak ellentmondanak a tényeknek. Ítélőképességünk és érzékeink között ellentétet tapasztalunk; a gondolat és az észlelés közé ékelődik be az illúzió.18
Más illúziófajták kontextusfüggők. Vegyük például a tükörillúziókat. Amikor tükörbe nézünk, természetesen nem állunk kényszer alatt, hogy a látottakat valóságként szemléljük. Tapasztalatból tudjuk, hogy miképpen működik a tükör, és e tudás lehetővé teszi, hogy a tükörképet tükörképnek lássuk. A tükrök azonban megtévesztenek gyermekkorunkban, és egy tükörkép pillanatokra megtéveszthet bennünket, felnőtteket is ott, ahol a tükröt a megtévesztés elősegítésére használják. Például szűk bárokban vagy más zárt helyiségekben néha hatalmas fali tükröket használnak, hogy a tér megkétszereződésének illúzióját táplálják. A tükörillúzió élményének kontextusfüggő jellege, úgy tűnik, kizárja az episztemikus megtévesztéssel nem járó érzéki illúzió tapasztalatát, mely a Müller-Lyer illúzió esetében lehetséges. Miután tudjuk, hogy a bennünket érő vizuális inger egy tükör által létrehozott illúzió, többé már nem látjuk illúziónak. Tudásunk itt oly hatékonyan száll szembe a tükrök illúziós hatásával, amelyre a Müller-Lyer illúzió esetében nem képes. Megtévesztés azonban felléphet, és amikor fellép, nem mi döntjük el, hogy tapasztaljuk-e vagy sem. A tükrök működéséről való tudásunk arra szolgál, hogy az illúzió valószínűségét csökkentsük, de arra már nem, hogy a megtévesztés lehetőségét megszüntessük.
Egy kép retorikai és megjelenítési kontextusa rávezet annak kauzális történetére, s ezáltal arra is, hogy státuszát tekintve megrendezett esemény-e, avagy tényleges helyzet. Ha a kép nincs kontextusba helyezve, akkor nem vagyunk abban a helyzetben, hogy meghatározhassuk: státusza alapján megrendezett esemény-e vagy tényleges helyzet. Így azt a tényt, hogy egy fotografikus képet reproduktív illúzióként tapasztalunk-e, s státusza nem marad-e bizonytalan, a kép retorikai és megjelenítési kontextusa szabja meg. Például, mint ahogyan azt korábban említettem, egy dokumentumfilmben feltételezzük, hogy amit látunk, az a tényleges helyzet, hacsak rá nem vezetnek a kép megrendezett jellegére. A reproduktív illúzió tapasztalata abból fakad, hogy a - kép bizonyító erejére utaló - kontextus miatt nem sikerül rájönnünk a kép megrendezett jellegére. Ha azonban a néző felállítja a kép kauzális történetét, és megtanulja leválasztani a megtévesztő jegyeket, a kép jellege kivehetővé válik, mint annál az esetnél, ahol felismerjük, hogy az ötvenes évek amerikai filmjéből származó látszólagos filmkocka valójában Cindy Sherman fényképe. A kép jellegének feltárása - a tükörillúzióhoz hasonlóan - közömbösíti a reproduktív illúziót.
Hogyan befolyásolja a valamiként-látás az illúzió tapasztalatát? E kérdés megválaszolásakor óvatosnak kell lennünk, s meg kell különböztetnünk magának a jelenségnek a jellegzetességeit attól az esettől, melyben a valamiként-látás illúzióval is jár. Azt már mondtam, hogy a valamiként-látást meghatározza az a tény, hogy bizonyos figuráknak nem észlelhetjük egyszerre mindkét aspektusát, hanem szükségképpen ingadozunk a kettő között. A Filozófiai vizsgálódásokban Ludwig Wittgenstein arra kér bennünket, hogy gondoljuk át, mi történik olyankor, amikor az ember ráébred, hogy egy nyúl-kacsa figurát nyúlnak lát, holott ezt megelőzően csak egy kacsát látott.19 Vajon az ember értelmezése (gondolkodása) változott meg, vagy az észlelése? Egyrészt a figura ugyanaz marad, és az aspektusváltás az észlelő akaratától függ, így aztán hajlamosak lehetünk azt mondani, hogy az értelmezésünk változott. Másrészt, az aspektuslátás jobban hasonlít a látáshoz, mint az értelmezéshez (gondolkodáshoz) abban, hogy mentális állapot, és nem mentális tevékenység vagy diszpozíció. Először, eltérően a gondolkodástól, szám szerinti, azaz pontosan mérhető időtartama van. Másodszor, ha gondolat volna, az ember tévedhetne az aspektusváltással kapcsolatos ítéletében azáltal, hogy félreértelmezi a látottakat. Azonban az aspektusváltás látása kizárja a félreértelmezést: vagy látjuk vagy nem. Hiszen nincs értelme azt mondani, hogy ebben az esetben értelmezem a látottakat, mivel nem lép fel a hiba lehetősége.20 Az aspektusváltás jelensége bizonyítja, hogy a percepció során lehetetlen szétválasztani a látást a gondolkodástól. Mialatt a figurát különbözőképpen látom, képtelen vagyok körülhatárolni, hogy miben ragadható meg az aspektusváltás az észrevétel pillanatában. Amikor x-et y-nak látom, elsősorban nem x-et látom, majd kikövetkeztetem, hogy az y. A valamiként-látás ezen tulajdonsága magyarázza, hogy miért nem tudjuk a figura mindkét aspektusát egyszerre észlelni. Amennyiben x látványa mint y a gondolat és észlelés világos elegyével jár, épp így történik, ha x-et nem látjuk y-nak. Amikor nem akarjuk x-et y-nak látni, lehetetlen tudatában lenni x azon tulajdonságainak, melyek átalakulnának, ha arról volna szó, hogy x-et y-nak lássuk. Hiszen példánk is bizonyítja, hogy ami a két eset tapasztalata során más, nem vonható ki abból, ami azokban közös. X azon tulajdonságai, melyek által x-et y-nak látom, pontosan azok a tulajdonságok, melyeket nem láthatok, amikor úgy döntök, hogy x-et látom.
A nyúl-kacsa ábra vagy a Necker-kocka esetében nincs "helyes" értelmezése a figurának. Egyik értelmezésről sem mondható el, hogy illúzió, pusztán annyit lehet állítani, hogy a figura vagy kacsa, vagy nyúl, illetve egyik kocka vagy a másik, attól függően, melyik aspektusára összpontosítunk. A fenti alakzatok pontosan azért illusztrálják a valamiként-látás jelenségét megfelelően, mert nem járnak illúzióval. Mi történik akkor, amikor a valamiként-látásban illúzió van? A tojásdoboz-illúzió példája olyan eset, ahol a valamiként-látás illúzióval is jár. A tojásdoboz-illúzió abba az illúziófajtába tartozik, melynél a fény-árnyék ellentétek a térmélységet illetően elbizonytalanítanak. Észlelésünk ide-oda vált, amikor a tojásdobozt hol konkávnak, hol konvexnek látjuk, noha csak egyetlen változat helyes. Miután megtanuljuk, mi a helyes nézet, tegyük fel, hogy a tojásdoboz konkáv, észlelésünk ide-oda vált, amikor hol a konkáv tojásdobozt, hol pedig a konvex tojásdobozt mint illúziót látjuk. Általában azokban az esetekben, melyeknél a valamiként-látás illúzióval jár, észlelésünk ingadozva látja x-et és x-et mint y-t, ahol y illúzió. Magunk mögött hagyjuk gondolkodás és észlelés kongruenciájának biztos menedékét, mivel jobban vonz ezek inkongruenciájának élménye.
A tojásdoboz-illúzió ugyanazzal a szükségszerű jelleggel bír, mint a Müller-Lyer illúzió abban az értelemben, hogy az illusztráció puszta látványa alapján lehetetlen megmondani, hogy melyik a helyes nézet. Sőt mi több, még ha közlik is velünk a helyes nézetet, az ismételt ingadozás során tudásunk nem gátolja az illúzió tapasztalását. Ebben az értelemben - hasonlóan a Müller-Lyer illúzióhoz - a tojásdoboz-illúzió is olyan illúzió, melyet szükségszerűen tapasztalunk. Különbözik viszont a tükörillúziótól, melynél a kontextuális információ megtöri az illúzió érzékeinkre tett mindennemű hatását. Mindamellett az a tény, hogy a tojásdoboz-illúzió valamiként-látással jár, egy kulcsfontosságú szempontból módosítja a hozzá való viszonyunkat, hiszen lehetőség van arra, hogy helyesen szemléljük az általunk megtekintett jelenséget. Eltérően a Müller-Lyer illúzió esetétől, észlelésünk és vélekedésünk összhangba hozható egymással. Sőt mi több, az illúzióval kapcsolatos tapasztalatunk nem ér véget ezen a ponton, mivel a helyes észlelésből ismét visszabillenhetünk az illúzióba. A tojásdoboz-illúzióhoz hasonló illúziónál, amely valamiként-látással is jár, az észlelt és az ismert helyzet közti ellentmondás egy részünkről akaratlagosan eldönthető választás.
A trompe l'oeil illúzió szintén a valamiként-látás példájának minősül. A hagyományos trompe l'oeil szemlélése során képtelenek vagyunk összeegyeztetni a festmény mint festmény észlelését a festmény mint tárgy észlelésével. A fotorealista trompe l'oeil szemlélésekor képtelenek vagyunk összeegyeztetni a festmény mint festmény észlelését a festmény mint fénykép észlelésével. Mindazonáltal a valamiként-látás fenti esetei eltérnek a Necker-kocka, a nyúl-kacsa és a tojásdoboz-illúzió példáin bemutatott valamiként-látás "tiszta" eseteitől. A valamiként-látás "tiszta" eseteit meghatározza az a tény, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a vizuális ingerek ama aspektusait, melyek a tárgy bizonyos szemlélését biztosítják, azoktól az aspektusoktól, melyek a tárgy egy másféle szemlélését teszik lehetővé. A trompe l'oeil esetében azonban a tárgy jellegének észlelésében beálló változást az okozza, hogy a vizuális ingerek korábban nem látott jegyeit - különösen a festmény felszínét - hirtelen észlelni kezdjük. E jól kivehető vizuális jegyek ráébresztenek a látottak tényleges státuszára. Amennyiben a trompe l'oeil továbbra is a valamiként-látás példájának minősül, éppúgy, ahogyan példa az illúzióra is, az azért van, mert képtelenek vagyunk összeegyeztetni vizuális mezőnk mindkét aspektusát, s a látszólagos tárgyat vagy fényképet nem vagyunk képesek látni a festményben.
Az utolsó illúziófajta a tojásdoboz-illúzióhoz vagy a trompe l'oeil-höz hasonlít, mivel valamiként-látással jár, és így akaratlagosan gyakorolható az illúzióba való ki- és bebillenés formájában. Eltérően azonban a tojásdoboz- vagy a trompe l'oeil illúziótól, és hasonlóan a tükörillúzióhoz, maga az illúzió nem kötelező érvényű. Azaz, jellegéről való tudásunk alááshatja képességünket, hogy az illúziót az érzékelés szintjén tapasztaljuk. A tulajdonságok e sajátos kombinációja teszi jellegét tekintve episztemikusan jóindulatúvá ezt az illúziót. Az a tény, hogy az illúzió a valamiként-látás kontextusába van helyezve, lehetővé teszi, hogy az érzéki megtévesztés egy formáját önkéntesen gyakoroljuk. Ugyanakkor az ingadozás tapasztalata, saját korlátainál fogva nem rendelkezik, mondjuk, a tojásdoboz-illúzió episztemikus erejével, mivel sohasem zavar bennünket össze, hogy a jelenség mely aspektusa valós és melyik az illúzió. Az illúzió ezen formáját tehát nem szükségszerűen tapasztaljuk, és amikor ez megtörténik, a tapasztalás akaratlagos.
Az illúzió fenti formájának tárgyalása eddig szükségképpen absztrakt és hipotetikus maradt, mivel egyetlen példával szolgálhatok rá, s ez a projektív illúzió, melyet az alábbiakban világítok meg. Ez utóbbit azonban el tudom helyezni eddigi érvelésem diagrammatikus összefoglalásában. Nyilvánvalóan sokkal többet lehetne mondani a filmes projektív illúzióról annál, mint amit itt felvázoltam. Remélem azonban, hogy esszémben legalább megadtam a filmillúzió kontextusát, oly módon, mely felismeri a kortárs filmelmélet mindent az illúzióra visszavezető magyarázatának csapdáit, ugyanakkor megpróbálja megerősíteni a kortárs filmelméletet ama felismerésében, hogy az illuzionizmus központi jelentőségű a film tapasztalatában. Szeretném, ha a fenti érvelés következménye a filmelmélet egészére nézve az lenne, hogy a film illuzionizmusalapú pszichoanalitikus elméletére, illetve a film nem illuzionizmusalapú kognitív elméletére nem úgy kellene tekinteni, mint amelyek ugyanazon tapasztalat antagonisztikus és egymást kölcsönösen kizáró magyarázatát adják; ehelyett szemlélhetnénk őket úgy is, mint egymást kiegészítő gondolati kereteket, melyek kétféle módon írják le ugyanazon jelenség tapasztalatát. Az általam adott magyarázat arról a jelenségről, hogy a moziban miképpen kerülünk az illúzió hatása alá és lépünk ki abból, nagyon tág értelemben szólva "kognitív" magyarázat. Úgy vélem azonban, hogy az ezzel tradicionálisan szemben álló pszichoanalitikus elmélet, amennyiben az kellőképpen pontos és árnyalt, s nem a kortárs filmelmélet Lacan által inspirált zavaros és homályos fogalmait használja, olyan magyarázattal szolgálna, amely kiegészíti az általam mondottakat. Nem adna számot arról, hogy hogyan vagyunk képesek a valamiként-látás ösvényén keresztül átlépni az illúzió világába, de segíthet megmagyarázni, hogy miután az illúzió világába beléptünk, miért vagyunk hajlamosak ott maradni.
|
