Jane Austen Értelem és érzelem

Jane Austen

Értelem és érzelem

        ELSŐ FEJEZET        

A Dashwood família már réges-régen Sussexben élt. Uradalmuk hatalmas volt, székhelyük, a norlandi kastély, birtokuk közepén emelkedett. Családjuk sok-sok nemzedékének tisztes életmódja kivívta a környékbeli ismerősök jó véleményét. Az uradalom néhai birtokosa agglegény volt, hajlott kort élt meg; élete hosszú esztendeinek osztályosa, házának gazdaasszonya a nővére volt. A hölgy halála, amely a gazdáét vagy tíz évvel előzte meg, nagy változást idézett elő a házban; veszteségét pótolandó, a birtok ura házába hívta családostul az unokaöccsét, Henry Dashwood urat, a norlandi uradalom törvény szerinti várományosát, akire az idős birtokos minden javát hagyni szándékozott. Unokaöccse és a családja társaságában kellemesen teltek az idős úriember napjai. Szeretete napról napra fokozódott irántuk. Henry Dashwood úr és a felesége lesték az öregúr minden kívánságát, nem érdekből, hanem szívbéli jóságból, és ez a birtok urának megadta azt a megnyugtató kényelmet, amelyet kora jogán elvárhatott; gyermekeik vidámsága pedig örömmel tetézte életét.

Előző házasságából Henry Dashwood úrnak egy fia született: második feleségétől három leánya. Fia, megállapodott, tiszteletre méltó fiatal férfi, jómódban élt anyja tekintélyes vagyona révén, amelynek fele rászállt, amikor elérte nagykorúságát. Hamarosan ezután megházasodott, s házassága is csak gyarapította vagyonát. Norland öröklése ezért az ő számára csekélyebb jelentőségű, mint amennyire fontos a húgainak; amazoknak ugyanis - azon kívül, ami majd részükül jut, ha atyjuk örökli a birtokot - csekély vagyonkája volt csupán. Anyjuknak nem volt semmije, apjuk mindössze évi hétezer fonttal rendelkezett; első felesége vagyonának másik fele ugyanis szintén a fiukra száll majd egykoron, s ő csak élete végéig élvezi hasznát.

Az öreg földesúr meghalt; végrendeletét felolvasták, és mint szinte minden végrendelet, ez is éppannyi csalódás keltett, mint örömet. Az öregúr nem volt oly igazságtalan sem oly háládatlan, hogy idegenre hagyományozta volna birtokát - unokaöccsére azonban olyan feltételekkel hagyta, amelyek az örökség értékét jó felével csökkentették. Mr. Dashwood inkább felesége és leányai, mintsem a maga és fia érdekében kívánta az örökséget: ám a birtokot a végrendelet a fia, és fiának fia; egy négyéves gyermek javára kötött le, méghozzá oly módon, hogy magának Dashwood úrnak nem adott módot gondoskodnia a szívének legkedvesebbek s a gondoskodásra legjobban rászorulókról, mert sem az uradalmat megterhelni, sem értékes erdeit pénzzé tenni nem lehetett. Az egészet lekötötték a gyermek javára, aki atyja és anyja társaságában Norlandban tett látogatásain, a két-három esztendős gyermekek szokásos vonzereje révén, meghódította nagybátyja szívét: tökéletlenül ejtette a szót, önfejű volt, mindenféle pajkos csínyt eszelt ki, felverte a házat - s mindezekkel feledtette a szeretetteljes figyelem értékét, amelyet az öregúr évek során át élvezett unokahúga és a leányai jóvoltából. Holott Norland urát nem vezérelte rossz szándék, s a három lány iránti szeretete zálogául fejenként ezer font évjáradékot hagyott reájuk.

Dashwood úr először keserves kiábrándultságot érzett; ám vérmes és vidám természete volt, meg aztán méltán remélhette, hogy jó sok évig él még, s ha józanul él, tekintélyes összeget tehet félre a máris tekintélyes uradalom hozamából, és még gyarapíthatja-jobbíthatja is birtokát. A szerencse azonban, mely oly sokáig késlekedett, csupán egy esztendeig tartott ki mellette. Ennyivel élte csak túl Dashwood úr a bácsikáját, s özvegyére és leányaira, a bácsi hagyatékát is beleszámítva, mindössze tízezer font maradt.

Fiát hívatták, amint a végveszély ismeretessé vált; és Dashwood úr a súlyos betegség sürgető erélyével a lelkére kötötte mostohaanyjának és húgainak érdekét.

John Dashwood urat nem áldotta meg, mint a család többi tagját, heves érzelmekkel az ég; az alkalom mindamellett lelkébe véste az ajánlást, s meg is ígérte, hogy mindent, ami csak hatalmában áll, megtesz a hölgyek jólétéért. Atyja e fogadalom hallatán megkönnyebbült, és John Dashwood úr most már ráért fontolóra venni, mit enged tennie a józan ész mostohaanyja és húgai érdekében.

Nem volt rosszindulatú fiatalember, hacsak meglehetősen rideg természetét és önzését nem tekintjük rosszindulatnak: általában tiszteletnek örvendett, mivel rendes kötelességeinek teljesítésében illőképpen viselkedett. Ha szeretetreméltóbb nőt vesz feleségül, talán még tiszteletreméltóbb lehetett volna - talán még maga is szeretetre méltó lett volna; mert nagyon fiatalon házasodott, és nagyon szerette a feleségét. Mrs. John Dashwood azonban valóságos torzképe volt a férjének - szűkkeblű, és önzőbb még nála is.

Amikor John Dashwood úr szavát adta apjának, azt forgatta fejében, hogy húgai vagyonát fejenként ezer font adományozásával egészíti ki. Akkor még úgy is érezte, hogy képes lenne erre. Jelenlegi jövedelmén kívül évi négyezer fontnak s az anyai vagyon második felének reménye melengette szívét, és nagylelkű gondolatokra serkentette - igen, háromezer fontot ajándékoz nekik: mily szép, mily magasztos cselekedet! Így azután gondtalan lesz az életük. Háromezer font! Csekély kényelmetlenség árán nélkülözheti ezt az összeget. Egész nap ezen morfondírozott, s még azután is jó néhány napig, és nem bánta meg.

Alig temették el Henry Dashwood urat, amikor, anyósának mindennemű értesítése nélkül, megérkezett gyermekével és személyzetével Mrs. John Dashwood. Senki sem vitathatta el ezt a jogát; a ház apjának halála óta a férjéé; viselkedésének illetlensége azonban csak annál súlyosabb, s Mrs. Dashwood helyében bárki, akár csak mindennapi érzésű asszony is visszatetszőnek találta volna - csakhogy az özvegyasszony szívében oly kényes becsületérzés, oly regényes nagylelkűség lakozott, hogy az efféle sértés - akárki adta, akárki kapta - kendőzhetetlen gyűlölet forrása lett. Mrs. John Dashwoodot sosem kedvelte férjének családja; de most sikerült csak igazán bebizonyítania, mennyire nincs tekintettel mások érzékenységére, ha úgy hozza az alkalom.

Mrs. Dashwoodot oly kínosan érintette ez a faragatlan viselkedés, oly mélyen megvetette érte menyét, hogy érkeztekor legszívesebben örökre elhagyta volna a házat, ha szándékának helytelenségére rá nem ébreszti legidősebb leányának szívreható kérlelése, és maradásra nem bírja mindhárom gyermeke iránti gyengéd szeretete; végül aztán az ő kedvükért nem vitte kenyértörésre a bátyjukkal a dolgot.

Legidősebb leánya, Elinor, akinek tanácsa ily hatásosnak bizonyult, felettébb értelmes, páratlan ítéletű teremtés volt, s ennélfogva már tizenkilenc esztendős korában tanácsadója lehetett anyjának, és cselekedeteivel - mindannyiuk javára - gyakran ellensúlyozta azt a lelkes buzgalmat, amely Mrs. Dashwoodot rendszerint meggondolatlanságra ragadta. Elinor bátor teremtés volt, gyengéd indulatú, erős érzelmű, de tudta, hogyan uralkodjék érzelmein; ezt a tudományt anyja még nem sajátította el, egyik húga pedig meg nem tanulja soha.

Marianne képességeire nézve sok tekintetben felvehette a versenyt Elinorral. Érzékeny, okos leány volt; egyképp buzgó bánatában, örömében; nem ismerte az önmérsékletet. Nagylelkű volt, szeretetreméltó és érdeklődő: minden volt, csak megfontolt nem. Valóban, az alma nem esett messze a fájától.

Elinort bántotta húgának érzékenysége; Mrs. Dashwood azonban értékelte és táplálta. A mindent elsöprő fájdalom, amely kezdetben gyötörte őket, mesterkedésük folytán meg éledt hamvaiból, szították, újra meg újra teremtették. Tökéletesen átadták magukat bánatuknak, minden tükörben maguk nyomorúságának megnagyított képét keresték, s eltökélten visszautasították a jövő bárminő vigasztalását. Elinort is mélyen érintették az események; ő azonban állta a kihívást, vállalta a harcot. Tárgyalt bátyjával; fogadta érkező sógorasszonyát, s illő figyelemmel bánt vele; mi több, képes volt még anyját is hasonló erőfeszítésre bírni, hasonló türelemre buzdítani.

Margaret, a legkisebb leány, jó kedélyű, jóindulatú gyermek volt; már jócskán beléoltódott Marianne érzelmessége, értelmességéből viszont jóval kevesebb; s tizenhárom éves korában nem volt érettebb korú nővéreihez fogható.

 

        MÁSODIK FEJEZET        

Mrs. John Dashwood tehát megtelepedett Norlandban mint a kastély úrnője, anyósa és sógornői pedig vendégsorba szorultak. E minőségükben csöndes udvariassággal kezelte őket; férje pedig annyi kedvességgel, amennyi a maga személyén, feleségén és gyermekükön kívül más emberi lény iránt kitelt tőle. Csaknem őszintén kérlelte őket, tekintsék Norlandot otthonuknak; s mivel Mrs. Dashwood kielégítőnek tartotta a tervet, hogy amíg a környéken megfelelő házat nem talál, ott marad - a meghívás elfogadtatott.

Lelkiállapotával tökéletesen összehangzott, hogy tovább tengesse életét ott, ahol minden egykori boldogságára emlékeztetett. A vidámság óráiban nem volt az övénél vígabb kedély, s nálánál tökéletesebben nem bírhatta senki a boldogságnak ama vérmes reményét, amely szinte már a boldogság maga. Ám ha gond érte, csakoly hévvel ragadta el képzelete, túl minden vigasztaláson, ahogy örömét sem mérsékelhette semmi.

Mrs. John Dashwoodnak sehogy sem volt ínyére, amit férje a húgai megsegítésére tervezett. Hogy drága kicsiny fiuk vagyonát megkurtítsák háromezer fonttal - hisz ez maga volna a legkeservesebb nyomorúság! Kérlelte férjét, gondolná meg a dolgot. Hogy számolhat el lelkiismeretével, ha ily hatalmas összegtől fosztja meg egyetlen gyermekét! S miféle jogcímet formálhatnak a Dashwood kisasszonyok, akik végtére csupán féltestvérei - s ez Mrs. John szemében nem is volt rokonság -, a nagylelkűség ily tetemes adójára? Köztudomású, hogy egyazon férfi más-más házasságából származó gyermekei között sosincs szeretet; s miért is tenné tönkre magát, meg az ő szegény kicsi Harryjukat azzal, hogy valóságos vagyont ajándékoz féltestvéreinek?

- Atyám kérése volt - felelte a férje -, hogy támogassam özvegyét és leányait.

- Nem tudta, mit beszél, nekem elhiheted; tíz az egyhez, hogy akkor már nem volt magánál. Ha józan eszének teljes birtokában van, nem is kért volna arra, hogy vond el édesgyermekedtől vagyonának fele részét.

- Nem kötött ki meghatározott összeget, kedves Fannym; mindössze arra kért, hogy támogassam őket, és tegyem helyzetüket gondtalanabbá, mint ahogy neki hatalmában volt biztosítani. Talán jobb lett volna, ha egészen rám bízza a dolgot. Alig hihette, hogy én nem gondoskodom róluk. Mivel azonban ígéretemet kívánta, mást nem tehettem: engedelmeskedtem legjobb képességem szerint. Az ígéret elhangzott - teljesíteni kell. Segítenem kell rajtuk, amikor elhagyják Norlandot, és új otthonukba költöznek.

- Nos jó, segíts hát; csak éppen ne háromezer fonttal. Gondold csak meg - tette hozzá a fiatalasszony -, ha megválsz a pénztől, soha vissza nem tér. Húgaid férjhez mennek, és a pénztől örökre elbúcsúzhatsz. Ha persze valaha is visszakerülhetne a mi szegény kicsi fiunk kezébe...

- Nos, ez valóban más lenne - mondta felettébb komolyan a férj. - Eljöhet még a nap, amikor Harry bánná, hogy ilyen hatalmas összegtől váltunk meg. Ha történetesen népes családja lesz, jó hasznát veheti minden csekélységnek.

- Meghiszem azt!

- Akkor talán valamennyi fél érdekében jobb lenne, ha az összeg a felére csökkenne. Ötszáz font is busásan gyarapítaná vagyonukat.

- Ó, el sem mondhatom, mennyire! Volt-e már fivér a földön, aki ennyit tett húgaiért, ha akár vér szerinti testvérei is? És így... csupán féltestvérként... Ó, micsoda nagylelkűség izzik tebenned!

- Nem szeretek fukarkodni - válaszolta a férje. - Szívesebben vagyok túlságosan bőkezű, mint egy kicsit is szűkmarkú. Igazán senki sem mondhatja, hogy nem tettem értük eleget: bizonyára ők maguk sem számítanak többre!

- Ki tudhatja, mire számítanak - mondá a hölgy -; de mi az ő reményeikkel ne törődjünk: az a kérdés, mit áll módodban tenni.

- Természetesen; s azt hiszem, módomban áll mindegyiküknek ötszáz fontot ajándékozni. Hisz nem tekintve azt, amit én adok nekik, így is fejenként háromezer font száll rájuk anyjuk halálakor... bármely fiatal nő számára valóságos vagyon.

- Meghiszem azt; s most ráébresztettél, hogy ennél többre nincs is szükségük. Tízezer fonton osztoznak hárman. Minden bizonnyal jól mennek majd férjhez, ha meg nem, jómódban élhetnek hárman a tízezer font kamataiból.

- Igaz; s épp ezért, ha a dolgot fontolóra vesszük, nem is tudom, nem volna-e tanácsosabb inkább az anyjukon segíteni, még életében... holmi évjáradékfélére gondolok. Annak ő is, húgaim is hasznát vennék. Évi száz fontból kényelmesen megélhetnek mindannyian.

Felesége azonban tétovázott egy kissé, mielőtt beleegyezését adta volna e tervhez.

- Meg kell hagyni - mondotta -, jobb, mint egy csapásra ezerötszáz fonttól megválni. Persze, ha Mrs. Dashwood elél tizenöt évig, ugyancsak rajtavesztünk.

- Tizenöt évig! Kedves Fannym, feleennyit sem érhet már az ő élete!

- Meglehet; ám ha jól megfigyeljük, ahány évjáradékos; mind örökké él. Mrs. Dashwood derék, egészséges asszony, és alig negyvenesztendős. Az évjáradék nem tréfa; minden áldott évben esedékes, nincs előle menekvés. Te nem tudod, mit cselekszel. Nemegyszer láttam már, micsoda bajnak lehet kútfeje az évjáradék; apám végakarata értelmében anyám is ezt a koloncot hordozta; három öreg, kiérdemesült cselédünknek kellett évjáradékot fizetnie, s magad sem hinnéd, milyen nyűg volt elviselnie. Évente kétszer volt esedékes a fizetés; no és a gond, hogy hogyan kapja meg a járadékos! Az egyikről úgy hírlett, meghalt, azután kiderült, hogy egy szó sem igaz az egészből. Anyám valósággal a betege volt. Jövedelmét szinte nem is mondhatta a magáénak, hisz örökös igények terhelték; s apámnak ez az intézkedése annál is kárhoztathatóbb volt, hisz máskülönben a pénz mindenféle megkötés nélkül anyám rendelkezésére állott volna. Ez olyan borzadályt keltett bennem mindenféle évjáradék iránt, hogy a világ minden kincséért sem vagyok hajlandó efféle kötelezettséget vállalni.

- Meg kell hagyni - mondta erre Mr. Dashwood -, kellemetlen dolog, hogy az ember jövedelmét így szipolyozzák. Az ember vagyona, mint anyád oly helyesen mondta, szinte nem is az övé. Semmiképp sem kívánatos, hogy minden egyes fizetési napon ily rendszeres összegtől kényszerüljünk megválni: az embert ez megrabolja függetlenségétől.

- Kétségtelenül; s végtére még köszönetet sem kapsz érte. Ők biztonságban tudják magukat, te csak azt teszed, amit elvárnak tőled, hálát nem remélhetsz érte. Én a te helyedben a józan megfontolásra hagyatkoznék. Nem kötném le magam évi összeggel. Még eljöhet az az esztendő, amikor ugyancsak alkalmatlan lesz száz fontot, vagy akár ötvenet megvonni magunktól.

- Azt hiszem, igazad van, szerelmem; ne beszéljünk hát; évjáradékról; sokkal nagyobb segítségükre lesz, ha alkalmanként adok nekik valamit, mintha évi járadékot húznának: hisz csak igényesebb életmódra kapatná őket, ha nagyobb jövedelemre hagyatkozhatnánk, s az év végére ne gyarapodnának egy garassal sem. Imitt-amott ötven font ajándék kisegíti őket, ha netán pénzszűkébe kerülnek, és így állhatom apámnak tett ígéretemet.

- Meghiszem azt. Ha kellően fontolóra vesszük a dolgot, apád bizonyára nem is gondolt arra, hogy pénzt adj a féltestvéreidnek. Egészen másfajta segítséget várt volna, s joggal, tőled: például hogy megfelelő kis házat keress nekik, segíts a költözködésnél, s amikor itt lesz az évadja, halat-vadat küldj asztalukra. Életemmel kezeskednék érte, hogy ennél többre nem gondolhatott; ugyancsak különös lenne akármi más, és a józan észnek is ellentmondana. Gondold csak meg, kedves Dashwood uram, mily fölös jólétben élhetnek mostohaanyád és leányai a hétezer fontjuk kamatából; hozzá még mindegyik leány ezer fontja ötven-ötven fontot kamatozik, s ebből bízvást megfizetik majd anyjuknak a kosztot és a kvártélyt. Mindenestül ötszáz fonton osztoznak évente, s négy nő kívánhat-e többet ennél? Hisz oly olcsón élnek majd! A háztartás jóformán semmibe sem kerül. Nem lesz hintójuk, fogatuk, s szolgaszemélyzetük is alig; vendégeket nem fogadnak; jóformán nem is lesz kiadásuk! Gondold csak el, mily gondtalan lesz az életük! Ötszáz font évente! Megvallom, el sem tudom képzelni, hogy akár a felét is elkölthetnék; s te még ennél is többet szánsz nekik... ugyan, micsoda képtelen gondolat! Tán inkább nekik lenne módjuk, hogy neked adjanak!

- Szavamra, igazad van - mondotta Mr. Dashwood. - Amikor atyám szavamat vette, bizonyára arra gondolt csupán, amit az imént mondtál. Most már tökéletesen értem; s az általad ajánlott nyájas, segítőkész cselekedetekkel ígéretemet szó szerint betartom. Amikor anyám új otthonába költözik, készségesen állok szolgálatára, amennyire erőmtől telik. Talán még néhány bútordarabbal is segítségére lehetek.

- Minden bizonnyal - bólintott Mrs. Dashwood. - Egyvalamit azonban fontolóra kell vennünk. Amikor apád és anyád Norlandba költözött, eladták a stanhilli bútort, de megmaradt a porcelán, az ezüst, az asztal- és ágynemű, s most mindez anyádra szállt. A háza tehát, mihelyt beköltözik, tökéletesen fel lesz szerelve.

- Ez lényeges megfontolás, csakugyan. Igazán értékes örökség! Pedig az ezüst egy része kellemesen gyarapította volna a mi holminkat.

- Bizony; s a porcelán reggelizőkészlet sokkal tetszetősebb, mint ebben a háztartásban. Tán túlságosan is tetszetős olyan házban, amilyet módjukban lesz kibérelni. De ha már így van, üsse kő. Apádnak csupán őrájuk volt gondja. Hidd el: semmiféle hálával nem tartozol apádnak, sem engedelmességgel kívánságainak, hisz nagyon jól tudjuk, ha tehette volna, a világon mindent őrájuk hagy.

Ez az érv támadhatatlan volt. Dashwood úr eladdig ingatag szándékát megacélozta; s végezetül úgy határozott: tökéletesen szükségtelen lenne, ha ugyan nem egyenesen illetlenség, atyja özvegyéért és gyermekeiért többet tenni afféle jószomszédi szolgálatnál, amilyenre asszonya utalt.

 

        HARMADIK FEJEZET        

Mrs. Dashwood hónapokig Norlandban maradt; nem mintha ellenére lett volna elköltöznie, amikor a jól ismert helyek látása már nem gerjesztette oly heves érzelmekre, mint gyásza kezdetén; kedélye éledezett, s elméje immár más fáradozásra is kész, mint fájdalmát tetézni a mélabús emlékezéssel; türelmetlenül várta hát az indulást, s fáradhatatlanul tudakozódott Norland közelében megfelelő lakhely iránt - lehetetlennek vélte ugyanis, hogy messzire kerüljön e szeretett helytől. Semmiféle házról azonban nem szerzett tudomást, amely kielégíthette volna a kellemes és kényelmes életről alkotott elképzelését, s egyben megfelelt volna legidősebb leánya józanságának is, akinek higgadtabb ítélete számtalan házat, amely édesanyjának már megnyerte a tetszését, jövedelmükhöz mérten nagynak talált, s ezért elvetett.

Mrs. Dashwood annak idején értesült férjétől, hogy milyen ünnepélyes ígéretet vett fiától az ő boldogulásuk érdekében, s tudta, hogy ez Mr. Dashwoodnak megnyugvást jelentett utolsó földi gondolataiban. Mrs. Dashwood sem kételkedett jobban az ígéret őszinteségében, mint a megboldogult, és leányai érdekét tekintve elégedetten gondolt reá, magamagát illetően azonban szentül hitte, hogy hétezer fontnál sokkalta szerényebb vagyon is bőséges megélhetést biztosít. Örült, hogy leányainak bátyja állja a szavát, magát pedig szemrehányással illette, hogy eladdig igaztalan szívvel viseltetett iránta, hisz nem tételezte fel róla e nagylelkűséget. Mostohafiának négyőjük iránti figyelmes magatartása azonban meggyőzte Mrs. Dashwoodot, hogy a szívén viseli sorsukat, és sokáig tántoríthatatlanul hitt John Dashwood nagylelkű szándékainak őszinteségében.

A félesztendei együtt lakás során azonban közelebbről megismerte menye jellemét, s mindinkább fokozódott iránta való megvetése; s meglehet, az idősebbik hölgy udvariassági megfontolásai avagy anyai érzelmei ellenére sem bírhatták volna rá őket, hogy ily sokáig éljenek egy fedél alatt, ha egy sajátos körülmény arra nem készteti Mrs. Dashwoodot és leányait, hogy továbbra is Norlandban időzzenek.

E körülmény pedig a növekvő vonzalom volt Mrs. Dashwood legidősebb leánya és Mrs. John Dashwood öccse, egy kellemes ifjú úriember között, akit kevéssel nővérének Norlandba költözése után ismertek meg, s aki azóta ideje java részét ott töltötte.

Meglehet, némelyik anya az efféle érzelmet merőben az érdek sürgetésére bátorította volna, hisz Edward Ferrars egy jómódban elhunyt úr idősebbik fia volt; más talán épp józan megfontolásból fojtotta volna el, hisz egy csekélyke járadékot nem tekintve, az ifjú jövője mindenestül anyja akaratától függött. Mrs. Dashwood elméjét azonban nem zaklatta egyik megfontolás sem. Beérte annyival, hogy az ifjú szeretetre méltó, hogy szereti leányát, s hogy ezt a vonzalmat Elinor is viszonozza. Mrs. Dashwood elveivel ellenkezett volna, hogy vagyonbeli különbség választhasson el egy szerető párt, akik között a kölcsönös hajlandóság teremtett kapcsolatot; s egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki, aki ismeri Elinort, el ne ismerné érdemét.

Edward Ferrars sem személye, sem fellépése különös kellemével nem érdemelte ki jó véleményüket. Megjelenése nem volt daliás, s modora csak meghittebb kapcsolatban vált kellemessé. Nem volt elegendő önbizalma, s ezért megfelelő fellépése sem; ám amikor leküzdötte természetes elfogódottságát, viselkedése nyílt és gyengéd szívre vallott. Jó értelmi képességekkel született, s neveltetése ezt csak öregbítette: Ám sem kedve, sem tehetsége szerint nem felelhetett meg anyja és nővére kívánságainak, akik azt szerették volna, ha Edward kitünteti magát mint... mint... maguk sem igen tudták, micsoda. Az volt a vágyuk, hogy ilyen vagy olyan módon, figyelemre méltó világfi legyen. Anyja a politika irányába akarta terelni az érdeklődését, bejuttatni a parlamentbe, vagy kapcsolatot teremteni számára az akkori idők nagy embereivel. Mrs. John Dashwood elképzelése is hasonló volt; ám amíg e magasztosabb áldások birtokába nem kerül az öccse, becsvágya azzal is beérte volna, ha az ifjút - ha máshol nem - négylovas hintóban látja. Edwardot azonban nem vonzották sem a nagy emberek, sem a hintók. Vágyai netovábbja a házi kényelem s a magánélet nyugalma volt. Szerencsére az öccse ígéretesebb hajlamokkal bírt.

Edward már hetek óta időzött a házban, amikor magára vonta Mrs. Dashwood figyelmét; az idősebb hölgy érzékei akkori fájdalmas lelkiállapota ugyanis eltompította a környező világ tárgyai iránt. Annyit látott csupán, hogy az ifjú csöndes és szerény, s ezért kedvelte. Nem zaklatta keserves lelkiállapotában henye fecsegéssel. Mrs. Dashwood akkor figyelt fel Edwardra, és hangolódott iránta jóindulatra, amikor Elinor egyszer megjegyezte, milyen nagy a különbség Edward meg a nővére között. Épp ez a különbség volt ifjú leghatékonyabb szószólója Mrs. Dashwood előtt.

- Elég, ha annyit mondunk - szólt Mrs. Dashwood -, hogy nem hasonlít Fannyhoz. Ez magában foglal minden szeretetre méltó vonást. Máris szeretem.

- Ha jobban megismered - mondta Elinor -, bizonyára megkedveled.

- Megkedvelem?! - szólt anyja, és elmosolyodott. - Hisz szeretetnél csekélyebb jóindulatot nem is ismerek!

- Hisz becsülheted is.

- Még sohasem esett meg, hogy akit becsülök, ne szeretném is.

Mrs. Dashwood ezek után igyekezett közelebbről megismerni Edward Ferrarst. Buzgalma magával ragadta az ifjút, és csakhamar elűzte a tartózkodását. Mrs. Dashwood hamarosan felismerte Edward Ferrars érdemét; éles megfigyelését tán némiképpen elősegítette Elinor iránti szeretete, de valóban meggyőződött az ifjú értékéről: s bár szöges ellentétben állott korábbi elképzelésével arról, hogy milyen is legyen egy fiatalember fellépése - még csöndes modorát sem ítélte érdektelennek, hisz felismerte, hogy Edward Ferrars szíve meleg és kedélye gyengéd.

Alig tapasztalta Mrs. Dashwood Edwardnak Elinor iránti viselkedésében a hajlandóság első jelét, már bizonyosságnak tekintette komoly vonzalmát, s mint rohamosan közelgő eseményt várta házasságkötésüket.

- Egy-két hónap, drága Marianne - mondta Mrs. Dashwood -, és Elinor minden bizonnyal révbe jut. Mi hiányolni fogjuk; de ő boldog lesz.

- Ó, mama, mivé leszünk nélküle?

- Drágám, hisz alig is válunk el. Néhány mérföldnyire lakunk majd egymástól, s életünk hosszáig mindennap találkozunk. Te fivért nyersz, igaz, gyengéd fivért. Felettébb jó véleménnyel vagyok Edward szívéről. Hanem a tekinteted komor, Marianne; nem helyesled talán nővéred választását?

- Talán csak meglep egy kevéssé - felelte Marianne. - Edward nagyon kedves, és én szívemből szeretem. Csakhogy... talán nem az a fajta fiatalember... valami hiányzik belőle... a megjelenése nem feltűnő; híjával van ama kellemnek, mit joggal elvárnék a férfitól akihez komoly vonzalom fűzhetné nővéremet. Szemében nem szikrázik az a szellem, az a tűz, amely erénynek és értelemnek egyaránt jele. És mindezeken felül, sajnos, mama, azt hiszem, nincs elég jó ízlése. A zene szinte alig hat rá, és akármennyire csodálja Elinor rajzait, ez nem annak a személynek csodálata, aki méltányolja is becsüket. Nyilvánvaló, bármily lankadatlan figyelemmel kíséri Elinort rajzolás közben, valójában nem is konyít a dologhoz. Csodálja mint szerelmes, de nem mint műértő. Én csak azzal érem be, ha ez a két tulajdonság egyesül. Sosem lennék boldog olyan emberrel akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. Ó, mama, milyen szellemtelen, mily jámbor volt Edward felolvasása tegnap este! Sajgott a szívem a nővérem miatt. S ő hogy viselte, milyen önuralommal, jóformán mintha észre sem vette volna! Én alig bírtam a székemen megmaradni. Hallani ama gyönyörű sorokat... Ó! hányszor nem kergettek szinte az őrületbe!... oly rendíthetetlen nyugalommal, oly iszonyú közönnyel!

- Meg kell hagyni, Edwardhoz jobban illenék az egyszer és elegáns próza. Én is úgy gondoltam az este; de te minden áron Cowpert tukmáltad rá.

- Ugyan, mama, hogyha egyszer Cowper sem tudja fellelkesíteni! No de ahány ember, annyiféle ízlés. Elinor nem olyan érző lélek, mint én, s lehet, hogy átsiklik a dolog felett és boldog lesz Edwarddal. De annyi bizonyos, ha én szeretném, a szívem szakadna belé, ha oly érzelemszegényen hallanám olvasni. Minél jobban megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek oly férfira, akit szívemből szeretni tudnék. Oly sokat kívánok! Legyen meg benne Edward minden jó tulajdonsága, s személye és viselkedése ékesítse minden lehető kellemmel jóságát!

- Ne feledd, drágám, hogy még tizenhét esztendős sem vagy. Korai volna még lemondanod a boldogság reményéről. Miért lennél kevésbé szerencsés, mint anyád? Szívemből kívánom, gyermekem, hogy csak egyetlen tekintetben legyen a sorsod más, mint az övé!

 

        NEGYEDIK FEJEZET        

- Milyen kár, Elinor - mondta Marianne -, hogy Edwardnak nincs érzéke a rajzhoz.

- Nincs érzéke a rajzhoz? - kérdezte Elinor. - Miből gondolod? Igaz, ő maga nem rajzol, de nagy örömét leli mások műveiben, és elhiheted, cseppet sem szűkölködik természetes érzék dolgában, csupán nem volt még alkalma pallérozni. Ha valaha is módja lett volna tanulni, azt hiszem, nagyon jól rajzolna. Annyira kételkedik ítéletében az efféle dolgok terén, hogy vonakodik bármely képről véleményt mondani; de az ízlése természettől jó és egyszerű, és ez rendszerint kellő útbaigazítással szolgál.

Marianne nem akarta megsérteni nővére érzéseit, nem szólt hát többet erről; ám úgy vélte, az a fajta helyeslés, amelyet Elinor leírása szerint Edwardból a mások rajza kivált, ugyancsak elmarad az elragadtatott élvezettől; márpedig - Marianne véleménye szerint - az "ízlés" szóra nem méltó más, csak az. És habár magában mosolygott e tévedésen, mégis tisztelte nővérét Edward iránti vak elfogultságáért, amelyből a tévedés fakadt.

- Remélem, Marianne - folytatta Elinor -, általában nem tartod fogyatékosnak Edward ízlését. Nem, ezt bizonyára nem teszed, hisz igen szívélyesen viselkedel vele, márpedig ha úgy vélekednél, hiszem, hogy nem tudnál vele udvarias lenni.

Marianne nem talált szavakat. A világért sem akarta megsebezni nővére érzelmeit, ám képtelen volt olyasmit állítani, amiben nem hisz. Nagy sokára így válaszolt:

- Ne vedd zokon, Elinor, ha Edwardot illető dicséretem nem mindenben arányos azzal, ahogyan te ítéled meg érdemeit. Nekem nem volt olyan sok alkalmam tüzetesen megfigyelni szellemének, hajlamainak és ízlésének minden apró vonását, de igen nagy véleménnyel vagyok jóságáról és józan eszéről. Érdem és szeretetreméltóság dolgában senki sem találhat benne kivetnivalót.

- Annyi bizonyos - válaszolta mosolyogva Elinor -, hogy szívbéli jóakarója is csak elégedett lehet ezzel a minősítéssel. Nem is fejezhetted volna ki melegebben magadat.

Marianne szívből örült, hogy nővére ilyen kevéssel beéri.

- Józan esze és jósága felől - folytatta Elinor -, úgy hiszem, senki sem táplálhat kétségeket, aki gyakran találkozott és fesztelenül elbeszélgetett vele. Értelmének és életelveinek kiválóságát csupán szerénysége leplezi, amely túlságosan gyakran készteti némaságra. Eléggé ismered már ahhoz, hogy ismerd valóságos értékét is. De a te szavaiddal élve, minden apró vonását tekintve a sajátos körülmények következtében kevésbé ismered, mint én. Edward meg én sokat voltunk együtt, téged azonban anyánk, a legszeretetteljesebb elvtől vezérelve, tökéletesen kisajátított. Én sokszor voltam Edward társaságában, tanulmányoztam érzéseit, meghallgattam az irodalom és ízlés kérdéseiről vallott véleményét, s mindent egybevetve bátran kimondhatom, hogy elméje pallérozott, az olvasásban igaz gyönyörűségét leli, képzelete élénk, megfigyelőképessége pontos és találó, ízlése tiszta és kifinomult. A közelebbi ismeretség egyaránt fokozza mind a képességeiről, mind a modoráról és személyéről alkotott jó véleményt. Első látásra a megjelenése nem feltűnő; szemrevalónak aligha mondható, míg észre ne vesszük tekintetének a szokásosnál sokkalta kedvesebb kifejezését és arca nyájasságát. Én már oly jól ismerem, hogy igazán csinosnak, vagy majdnem annak tartom. És mondasz te, Marianne?

- Én is hamarosan csinosnak fogom tartani, Elinor, ugyan nem gondolom máris annak. Mihelyt azt mondod, bátyámként szeressem, arcán sem látok majd több tökéletlenséget, mint most a szívében.

Elinort meghökkentette ez a nyilatkozat, és bánta már, hogy akaratlanul is melegebb szavakkal beszélt az ifjúról. Igen nagyra becsülte Edward személyét. Úgy érezte; a jó vélemény kölcsönös, de nagyobb bizonyosságra volt szüksége ahhoz, hogy elismerje vonzalmukat, amelyről Marianne immár meggyőződött. Jól tudta, hogy ami e percben még csak feltevés, anyja és Marianne már hiszik is a következőben - hogy náluk az óhaj egy a reménnyel, s a remény a bizonyossággal. Megkísérelte hát elmagyarázni húgának a dolgok valódi állását.

- Nem is próbálom tagadni - mondta Elinor -, hogy igen nagy véleménnyel vagyok felőle... hogy nagyra becsülöm... hogy kedvelem.

Marianne-ból kitört a méltatlankodás.

- Becsülöd! Kedveled! Te hidegszívű teremtés! Nem is hidegszívű, annál is rosszabb. Restellsz más lenni. Ha még egyszer ilyesmit hallok tőled, abban a szempillantásban kimegyek a szobából.

Elinor akaratlanul is elnevette magát.

- Bocsáss meg és hidd el, kérlek, nem akartalak megbántani azzal, hogy higgadt szóval szólok érzéseimről. Hidd el, erősebbek, mint ahogy mondtam; vagyis olyanok, amelyek érdeme szerint megilletik, s megilletik irántam való vonzalmának sejtelme... reménye révén, menten minden elhamarkodottságtól, csacskaságtól. De ennél többet már ne higgy. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó szívvel van irántam. Vannak pillanatok, amikor kételkedem vonzalmában; s amíg érzelmeit a maguk teljességében nem ismerem, ne csodálkozz, hogy a magam hajlandóságának mindennemű fokozását el akarom kerülni, s nem nevezem és nem is hiszem többnek a valóságnál. Szívem mélyén kevés... jóformán semmi kételyt nem érzek az ő hajlandósága felől. De hajlandóságán kívül egyebet is tekintetbe kell venni. Edward nem független. Mi nem tudhatjuk, valójában milyen az édesanyja; ám abból, ahogyan Fanny időnként említi magatartását és nézeteit, aligha vélhetjük szeretetreméltónak; s tévedés volna azt hinnem, maga Edward nem tudja, hogy e tekintetben sok nehézségre számíthat, ha történetesen olyan lányt akarna elvenni, aki nem vagyonos, és nem is előkelő.

Marianne ugyancsak meglepődött, hogy a maga és anyja képzelete mennyire megelőzte a valóságot.

- Csakugyan nem vagy a jegyese?! - kiáltotta. - No de ami késik, nem múlik. A késedelemnek mindenesetre két haszna is van. Nem veszítlek el olyan hamar, és Edwardnak bővebben tesz alkalma pallérozni a kedvenc időtöltésed iránti természetes érzékét, márpedig az elengedhetetlen feltétele jövendő boldogságotoknak. Ó, ha a te géniuszod olyannyira serkentené, hogy maga is megtanulna rajzolni! Minő gyönyörűség lenne!

Elinor való véleményét tárta fel húga előtt. Nem érezte Edward iránti vonzalmát oly virágzónak, mint amilyennek Marianne hitte. Edward olykor híjával volt a lelkesedésnek, s ha ez nem árulkodott is közönyről, mindenképpen olyasmiről, ami éppoly kevéssé volt ígéretes. Ha Edward kételkednék Elinor vonzalmában - feltéve persze, hogy érez efféle kételyt -, legfeljebb ha nyugtalansággal töltené el, de nem idézné elő azt a levert kedélyállapotot, amely gyakran eluralkodott rajta. Sokkalta ésszerűbb oka lehetett ennek a függő helyzet, amelyben Edward nem engedhette szabadjára vonzalmát. Elinor tudta: Edward édesanyjának viselkedéséből sem az nem következik, hogy fia otthonát kellemesebbé teszi, sem semmiféle biztosítékot arra nézve nem nyújt, hogy fia saját otthont alapíthat, hacsak nem rendeli alá magát anyja nézeteinek, társadalmi előmenetelét illetőleg. Ennek tudatában Elinor aligha lehetett nyugodt. Ellentétben anyja és húga meggyőződésével, ő maga nem hitt oly rendíthetetlenül Edward gyengéd érzelmeiben. Sőt, minél többet voltak együtt, annál jobban kételkedett az ifjú vonzalmának természetében; s olykor egy-két fájdalmas pillanatig már-már azt hitte, nem több, mint barátság.

Ám ha voltak is e vonzalomnak korlátai, arra elegendők voltak, hogy amikor Edward nővére felfedezte, kényelmet lenné tegye Elinor helyzetét; s egyben (és ez még feltűnőbb volt) udvariatlanságra késztette. Megragadta az első alkalmat, hogy megsértse anyósát; félreérthetetlenül emlegette öccse szép reményeit, valamint Mrs. Ferrars eltökélt szándékát, hogy mindkét fia jól házasodjék, s ecsetelte a veszedelmet, amely minden fiatal nőt fenyeget, ha netalán megkísérelné Edwardot lépre csalni - egyszóval. Mrs. Dashwood nem tehetett úgy, mintha mit sem sejtene, s nyugalmat sem tudott magára erőltetni. Válasza nem leplezte megvetését; tüstént kiment a szobából, és elhatározta, hogy költséget, fáradságot nem kímélve, inkább tüstént elköltözik, semhogy szeretett leánya, Elinor, akár még egy hétig is tűrni legyen kénytelen az efféle célozgatást.

Ebben a kedélyállapotában kézbesített a posta Mrs. Dashwoodnak egy levelet, amelyben ugyancsak kedvező időben jött ajánlat rejtőzött. Előnyös feltételekkel egy kis házat ajánlottak, amely Mrs. Dashwood rokonának, egy előkelő és gazdag devonshire-i birtokosnak tulajdona volt. A levél az említett úr kezétől származott, és az igazi baráti segítőkészség szelleme diktálta. Értesült róla, úgymond, hogy Mrs. Dashwood lakást keres, és noha a ház, amelyet felajánlhat, házikó csupán, higgye el, hogy semminek híja nem lesz, amit Mrs. Dashwood szükségesnek ítél, ha a helyet megfelelőnek találja. Tüzetesen leírta a házat és a kertet, s nyomatékosan kérte Mrs. Dashwoodot, látogasson el a leányaival rezidenciájába, a bartoni kastélyba, s ott maga ítélheti meg, vajon a Barton-villa - mert a házak egyazon községben voltak - bármily átalakítással alkalmassá tehető-e a Dashwood hölgyek igényei számára. Úgy látszott, őszinte óhaja a hölgyeknek fedelet nyújtani, s levelének baráti hangneme csak örömére szolgálhatott unokahúgának; kivált olyan pillanatban, amikor közeli hozzátartozóinak rideg, érzéketlen magatartásától szenvedett. Megfontolásra, tudakozódásra nem is kellett idő. A levél olvastán már meg is született Mrs. Dashwood elhatározása. Barton földrajzi fekvése, a Sussextől oly távoli Devonshire-ben, mely alig néhány órája még kellő súllyal nyomott volna a latban minden esetleges előnyével ellentétben, most legfőbb szószólója lett. Immár nem tűnt keservesnek Norland környékét maga mögött hagyni; sőt, vágyainak netovábbja lett; áldás volt, ahhoz képest, hogy továbbra is menyénél vendégeskedjék; s elköltözni örökre a szeretett helyről kevésbé volt fájdalmas, mint lakni vagy látogatni, míg ilyen asszony ott az úrnő. Mrs. Dashwood késedelem nélkül írt hát Sir John Middletonnak, nyugtázta kedvességét, s elfogadta ajánlatát; azután sietett megmutatni mindkét levelet leányainak, hogy mielőtt útra bocsátaná a választ, elnyerje az ő jóváhagyásukat is.

Elinor mindig is okosabbnak vélte, hogy Norlandtól némi távolságban telepedjenek le, mintsem jelenlegi ismerőseik között. Ezen a címen tehát nem ellenezhette anyja szándékát, hogy Devonshire-be költözzenek. A ház is, ahogy Sir John leírta, oly egyszerű volt, és a bére oly szokatlanul csekély, hogy ez sem szolgált ellenérvül; és ezért, noha a terv nem nyűgözte le képzeletét, noha a Norland tájáról való elköltözködés ellentétes volt óhajával, Elinor a legcsekélyebb kísérlettel sem igyekezett anyját eltéríteni attól, hogy elküldje a beleegyező levelet.

 

        ÖTÖDIK FEJEZET        

Mrs. Dashwood elküldte válaszát, s tüstént abban az élvezetben részesítette magát, hogy bejelentette mostohafiának és a feleségének: házhoz jutott, s immár csak addig lesz terhükre, míg a ház el nem készül a fogadásukra. Meglepetten hallgatták. Mrs. John Dashwood egyetlen szót sem szólt, férje azonban udvariasan ama reményének adott kifejezést, hogy Mrs. Dashwood nem költözik messzire Norlandtól. A hölgy erre igen nagy elégtétellel azt válaszolta: Devonshire-be költözik. Edward ennek hallatán hirtelen feléje fordult, és meglepődött, felindult hangon, amely Mrs. Dashwood számára nem szorult magyarázatra, elismételte:

- Devonshire-be! Csakugyan oda költöznek? Olyan messzire? És a megye melyik részébe?

Mrs. Dashwood elmagyarázta, hogy a ház négy mérföldnyire van észak felé Exetertől.

- Kis házikó csupán - folytatta -, de remélem, módom lesz barátaimat vendégül látni. Könnyen megtoldhatjuk egy-két szobával, s ha barátaim nem átallnak oly messzire utazni, ha meg akarnak látogatni, minden bizonnyal én is könnyűszerrel vendégül láthatom őket.

Szavait igen szívélyes invitálással zárta; hívta Mr. és Mrs. John Dashwoodot, látogatnák meg Bartonban; Edwardot pedig még kedvesebb szóval invitálta. Noha a menyével nemrégiben folytatott beszélgetés arra ösztökélte, hogy csak addig maradjon Norlandban, ameddig feltétlenül szükséges, eredeti szándékában egy cseppet sem ingatta meg. Csakúgy, mint eddig, ezután sem óhajtotta elválasztani Edwardot és Elinort; s e nyomatékos meghívással azt óhajtotta bizonyítani Mrs. John Dashwoodnak; hogy bármennyire helyteleníti is menye az öccse és Elinor közt szövődő vonzalmat, őt ez egyáltalán nem érdekli.

Mr. John Dashwood újra meg újra elmondta anyjának, mily határtalanul sajnálja, hogy Norlandtól oly messzire bérelt házat, s így ő nem lehet segítségére a bútor elköltöztetésében. Őszintén bántotta lelkiismeretét a dolog, hisz a fáradozás, amelyre atyjának tett ígéretét korlátozta, imigyen nem volt megvalósítható. A holmit vízi úton szállították. Jobbára ágy- és asztalnemű volt, ezüst, porcelán és könyvek, meg Marianne csinos zongorája. Mrs. John Dashwood egy sóhajjal bocsátotta útjára a csomagokat: igazságtalannak érezte, hogy Mrs. Dashwood, akinek a jövedelme oly csekély az övékhez képest, ilyen sok szép holmi úrnője legyen.

Mrs. Dashwood egy esztendőre bérelte ki a házat, bútorozottan, és nyomban el is foglalhatta. A megegyezésnek egyik részről sem állta útját semmi; a hölgy csak arra várt, hogy Norlandból elkerüljön a holmija, és hogy leendő háza népét összeválogassa, aztán nyomban útra kelt nyugatnak; ha elszánta magát valamire, kiváltképp gyorsan cselekedett - most sem késlekedett tehát. A lovakat, amelyek férje halálakor reá maradtak, eladták kevéssel Mr. Dashwood halála után, s most alkalom kínálkozott a hintót is eladni; legidősebb leánya rábeszélésére Mrs. Dashwood nyomban bele is egyezett, hogy megválik tőle. Ha a maga óhajára hallgat, gyermekei kényelme érdekében bízvást megtartotta volna; Elinor józansága azonban diadalmaskodott. Az ő bölcsessége szorította le a szolgák számát háromra; két szolgálót meg egy inast szemeltek ki hamarjában azok közül, akik valamikor norlandi házuk népét alkották.

Az inast meg az egyik szolgálót tüstént útnak is indították Devonshire-be, hogy készítsék elő a házat az úrnő jövetelére; Lady Middletont nem ismerte Mrs. Dashwood, úgyhogy szívesebben költözött azonnal a házikóba, semmint hogy a Barton-kastélyban vendégeskedjék; s mert készségesen beérte azzal, ahogy Sir John leírta a kis házat, semmiféle kíváncsiságot nem érzett, hogy személyesen megvizsgálja, mielőtt elfoglalná. Hő óhaja, hogy Norlandot mielőbb maga mögött hagyja, nem csökkent, hála menye nyilvánvaló elégedettségének, amiért ily gyorsan megszabadul tőlük; ezt az elégedettséget alig-alig leplezte a hűvös kérés: nem maradnának-e még Norlandban. Elérkezett az idő, amikor mostohafia bízvást állhatta volna atyjának adott szavát. Ha már a birtok elfoglalásának pillanatában elmulasztotta ezt a kötelességét, most, hogy a hölgyek elhagyják a házát, igazán a legjobb alkalom kínálkozott volna ígérete teljesítésére. Mrs. Dashwood azonban csakhamar feladott minden effajta reményt, s mostohafia szavainak általános irányából arra következtetett, hogy segítsége csupán ama félesztendei vendégszeretetre szorítkozott, amelyet fedele alatt Norlandban élvezhettek. Mr. John Dashwood oly sűrűn emlegette a háztartás növekvő költségeit, jövedelmének megcsappanását, amelynek a világban valamelyest is számító férfiú kegyetlen mértékben ki van téve, hogy valósággal úgy tetszett, inkább ő szorulna pénzre, semmint hogy megváljon egy garastól is.

Néhány héttel Sir John Middleton levelének Norlandba érkezése után már olyannyira előrehaladtak a dolgok, hogy Mrs. Dashwood és leányai útnak indulhattak jövendő otthonuk felé.

Bőségesen ontották könnyüket, amikor végbúcsút mondtak a hőn szeretett helynek.

- Drága, drága Norland! - kiáltott fel Marianne, míg magányosan barangolt a ház körül, ottlétük utolsó estéjén -, vajon meddig foglak siratni? Mikor érzem másutt otthon magam? Ó, boldog, boldog ház, ha tudnád, mennyire szenvedek most, midőn e helyről tekintek reád, ahonnan talán soha többé nem láthatlak! És ti, kedves, meghitt fák! de hisz ti itt maradtok, nem változtok. Egyetlen levél sem hullik le, amiért mi elköltözünk, egyetlen ág sem lesz élettelen, habár mi többé nem szemlélhetjük! Nem; ti ugyanilyenek maradtok; s nem tudjátok, mily örömöt, mily bánatot okoztok; érzéketlenek vagytok azoknak minden változása iránt, akik árnyatokban bolyonganak! De aki itt marad, vajon örömét leli-e bennetek?

 

        HATODIK FEJEZET        

Útjuk első szakaszát mélabús hangulatban tették meg, s így óhatatlanul fárasztó volt és kellemetlen. Ám ahogy céljukhoz közeledtek, levertségükön úrrá lett az érdeklődés a vidék iránt, amely ezentúl lakóhelyük lesz, és amikor elébük tárult a Barton-völgy, hangulatuk felderült. Szemnek tetsző, zöldellő táj volt; csupa erdő-mező. Vagy egy mérföldnyit kanyarogtak, azután elértek végre a házhoz. Kicsiny, zöld kert húzódott csak előtte; s takaros kis léckapu bocsátotta be őket.

A Barton-villa kicsiny, de jól megépített, kényelmes ház volt; kunyhónak aligha mondható, mert a ház szabályos volt, a tető cserepes, a zsalu nem volt zöldre festve, s a falat sem futotta be repkény. Egy keskeny folyosó a házon át egyenesen a kertbe vezetett. A folyosó két oldalán egy-egy nappali szoba volt, vagy tizenhat négyzetlábnyi; mögöttük a mellékhelyiségek meg a lépcső. Négy hálószoba és padlásszoba tartozott még a házhoz. Nem volt túlságosan régi épület, és jó karban tartották. Norlandhoz mérve ugyancsak kicsiny és szegényes - ám a könny, mit belépésükkor szemükbe csalt az emlékezés, felszáradt csakhamar. A hölgyek szívét felderítette szolgáik öröme érkezésükkor, s ki-ki a másik kedvéért igyekezett boldogságot mímelni. Szeptember elején jártak még; kellemes volt az időjárás, s hogy a házat derült időben pillantották meg, kedvező képet alkothattak róla, s ez ugyancsak öregbítette jó véleményüket.

A ház fekvése igen előnyös volt. Nyomban mögötte s kétoldalt is, nem nagy távolságban, magasabb dombok húzódtak; némelyikük csupa lankás rét, a többi szántóföld meg erdő. Barton faluja jórészt e dombok egyikére települt, s kellemes látványt nyújtott a villa ablakán kitekintő szemnek. Előre még tágabb kilátás nyílt; magában foglalta az egész völgyet, s még azon túl is a vidéket. A villát környező dombok arrafelé véget vetettek a völgynek; de más néven s más irányban két ágban folytatódott a völgy megint a két le meredekebb domb között.

Mrs. Dashwoodnak megelégedésére szolgált a ház nagysága és berendezése is; megszokott életviteléhez ugyan még sok kiegészítést ítélt nélkülözhetetlennek, de ő szívesen újított, jobbított, s ez alkalommal kellő készpénzzel rendelkezett, hogy megszerezze mindazt, ami választékosabbá teheti új otthonukat.

- Maga a ház, ez nem kétséges, kicsiny a családunknak - mondotta Mrs. Dashwood -, de egyelőre igyekszünk megfelelően elhelyezkedni, mivel az évnek ebben a szakában már késő hozzákezdeni az átalakításhoz. Tavasszal, talán, ha bővében leszek a pénznek - mint ahogy úgy lesz, azt hiszem -, gondolkodhatunk az átépítésen. Ez a két szalon kicsiny; gyakran akarok házamban társaságot fogadni; arra gondolok tehát, hogy az egyiket egybe nyittatom a folyosóval, meg talán a másikból is hozzávétetek valamennyit, s így ami megmarad, az lesz a bejárat; ha ehhez hozzáépíttetünk még egy szalont, odafent pedig még egy hálószobát s egy padlásszobát, márpedig ezt könnyen megtehetjük, igazán kényelmes házikónk lesz. Bárcsak a lépcső szemrevalóbb volna! De hát mindent nem várhatunk el; noha, azt hiszem, kiszélesíteni nem is volna nehéz. Majd meglátom, hogyan állok tavasszal, s ahhoz igazítjuk az átalakítást.

Addig is, míg mindezen átalakítást végrehajthatja ötszáz font évi jövedelme megtakarított részéből egy olyan asszony, aki nem takarékoskodott soha, bölcsen beérték a házzal úgy, ahogyan volt; ki-ki buzgón rendezkedett ízlése szerint, s kirakosgatva maguk körül könyveiket s egyéb holmijukat, igyekeztek otthont teremteni. Marianne zongoráját kicsomagolták és megfelelően elhelyezték; Elinor rajzai a nappali szoba falára kerültek.

E foglalatosságuk közben másnap, nem sokkal reggeli után, megzavarta őket háziuruk megjelenése; üdvözölte őket Bartonban, s felajánlotta mindazt, amit háza és kertje nyújthat, s amiben az övék pillanatnyilag netán még szűkölködik. Sir John Middleton jóképű, negyvenes férfi volt. Oly régen járt Stanhillben, hogy ifjú unokahúgai már nem emlékeztek rá. Arckifejezése tökéletes jó kedélyre vallott; modora szakasztott oly baráti, mint levelének irálya. A hölgyek érkezése szemmel láthatóan igaz megelégedésére szolgált, s kényelmük szívbéli gondja volt. Bőségesen ecsetelte, mily őszintén vágyik arra, hogy a két család a lehető legbarátságosabb viszonyban éljen; módfelett szívélyesen invitálta a hölgyeket, ebédeljenek mindennap a Barton-kastélyban, míg kényelmesebben be nem rendezkednek: s unszolása már-már meghaladta ugyan az udvariasság mértékét, semmiképpen sem sérthették meg. Sir John kedvessége nem korlátozódott szavakra; egy óra sem telt el távozása után; máris megérkezett a kastélyból egy hatalmas kosár, színültig zöldséggel és gyümölccsel, s még napnyugta előtt e hasonló vadhúsajándék követte. Sir John ahhoz is ragaszkodott, hogy postára küldje-hozassa a hölgyek valamennyi levelét, s nem engedte megfosztani magát az örömtől, hogy naponta átküldje az újságját.

Lady Middleton felettébb udvarias levélkét küldött férjével, jelezvén szándékát, hogy tisztelgő látogatást tesz Mrs. Dashwoodnál, mihelyt meggyőződik felőle, hogy látogatása semminémű kényelmetlenséget nem okoz; s mivel ezt a levélkét nem kevésbé udvarias válasz követte, őladysége már másnap megjelent.

A Dashwood hölgyek, természetesen, szívből óhajtották megismerni azt a személyt, akitől oly sokban függött Bartonban való kényelmük; s a lady elegáns megjelenése egybehangzott óhajukkal. Lady Middleton nem lehetett több huszonhat-huszonhét esztendősnél; szép vonású arca volt, magas és szembetűnő alakja, kecses fellépése. Modorába megvolt mindazon előkelőség, amiben a férje szűkölködött. Ám modorát ugyancsak javította volna, ha a férj őszinteségéből és szívjóságából egy kevés a feleségnek is jut; a lady látogatása kellő ideig tartott, hogy csökkentse némileg a hölgyek kezdeti csodálatát; Lady Middleton tökéletesen jól neveltnek mutatkozott, ám tartózkodó volt és hűvös, társalgása pedig csupa közhelyszerű kérdésre és megjegyzésre szorítkozott.

Ám azért nem volt híja a beszélgetésnek, mert Sir John ugyancsak bőbeszédű kedvében volt, Lady Middleton pedig bölcs előrelátással magával hozta legnagyobb gyermeküket, egy hatesztendős, szép fiúcskát, miáltal szükség esetén egy beszédtárgy mindig rendelkezésre állott, hiszen a hölgyeknek tudakozódniok kellett a gyermek neve és kora iránt, megcsodálniok szépségét, s ezt-azt kérdezgetniök tőle, mely kérdésekre a gyermek helyett az anyja válaszolt, a fiú meg ott csüggött a szoknyáján, leszegte a fejét, őladységének nagy csodálkozására, amiért társaságban ilyen szégyellős, hiszen, úgymond, odahaza annál nagyobb zajt csap. Efféle illendőségi látogatásra igen ajánlatos mindig egy gyermeket is elvinni, hogy megfelelő beszédtárggyal szolgáljon. A jelen esetben tíz perc is eltelt azzal, amíg megállapították, vajon a fiúcska atyjára vagy anyjára ütött-e, s hogy mit örökölt melyiküktől, mert persze minden jelenlevő más-más véleményen volt, s minden jelenlevő őszinte megrökönyödéssel hallgatta a többiek vélekedését.

A Dashwood hölgyeknek nem kellett sokáig várniok az alkalomra, hogy a többi gyermek tulajdonságait is hasonlóképpen megvitathassák, Sir John ugyanis addig nem volt hajlandó kilépni a házikóból, míg szavukat nem vette, hogy másnap a kastélyba látogatnak, estebédre.

 

        HETEDIK FEJEZET        

A Barton-kastély vagy fél mérföldnyire volt a villától. Idejövet a völgyben vezető útjukon mellette haladtak el a hölgyek, otthonukból azonban nem láthatták, mert egy domb nyúlványa eltakarta. Hatalmas, tetszetős ház volt; Middletonék vendégszerető, nagyvilági módon éltek. Az előző Sir Johnnak volt tulajdonítható, az utóbbi hitvesének. Alig fordult elő, hogy baráti társaság ne szállt volna meg a kastélyban, s a megye valamennyi családjánál nagyobb volt náluk a vendégjárás. Ezt mindkettejük boldogsága megkövetelte; mert bármennyire különböztek lelki alkatra és viselkedésre, abban ugyancsak hasonlítottak, hogy egyikükben sem volt egy szemernyi tehetség vagy ízlés, és ez tevékenységüket, ha nem tekintjük a társaság kínálta elfoglaltságot, igen szűk körre korlátozta. Sir John sportember volt, Lady Middleton anya. A férj vadászott, lóháton és gyalog, a feleség gyermekei kedvét kereste; ezenkívül nem volt mi máshoz folyamodniok. Lady Middleton helyzete annyival volt kedvezőbb hogy gyermekeit egész álló évben kényeztethette, míg Sir John foglalatossága félannyi időre korlátozódott. Amit azonban a természet és a neveltetés elmulasztott, pótolta a szüntelen vendégeskedés, otthon és egyebütt, és ez jó; kedélyben tartotta Sir Johnt, s kellő gyakorlási lehetőséget nyújtott a feleség jó modorának.

Lady Middleton azzal táplálta büszkeségét, ha asztala és; háza tája elegáns volt, s hiúsága minden estélyükön ebből merítette legnagyobb élvezetét. Sir John azonban sokkal valóságosabb örömét lelte a társaságban; boldog volt, ha több ifjú embert gyűjthetett maga köré, mint amennyit háza befogadni bírt; s annál elégedettebb volt, minél zajosabb kedvre derültek vendégei. Sir John valóságos áldás volt a környék ifjúságának, mert nyáron szüntelenül hideg sonkára meg csirkére látta vendégül őket a szabad ég alatt, télen pedig a kastély báljai oly népesek voltak, hogy bármely ifjú hölgy jóllakathatta étvágyát, aki tizenöt férfiúval beérte.

Sir Johnt nagy örömmel töltötte el, valahányszor új család költözött a környékre, a bartoni házikójába most szerzett új lakóktól pedig minden szempontból el volt ragadtatva. A Dashwood kisasszonyok fiatalok, csinosak, természetesek - s ezzel már rá is szolgáltak Sir John jó véleményére, hiszen a természetesség az egyetlen, ami egy csinos lány szellemét is oly vonzóvá teheti, mint a külsejét. Jóindulatú természete pedig boldogságot keltett Sir Johnban, ha olyanokat láthatott vendégül, akiknek a helyzete a múltbélihez képest kedvezőtlennek mondható. Jó szíve ezért tökéletes örömét lelhette abban, hogy kedvesen fogadta rokonait; abban pedig, hogy a csupa hölgy családot a kis házba telepítette, a sportember lelhette örömét; mert a sportember, noha a maga nembéliekből csupán azokat becsüli, akik hasonlóképpen sportemberek, nemigen óhajtja elkényeztetni azzal, hogy a maga födele alatt nyújt hajlékot nekik.

Mrs. Dashwoodot és leányait a ház kapujában Sir John fogadta, s mesterkéletlen őszinteséggel üdvözölte őket a Barton-kastélyban; s amint bevezette őket a fogadószobába, ismételten elmondta az ifjú hölgyeknek, mennyire bántja ugyanaz, ami már előző nap is: hogy ugyanis nem tudott egyetlen deli ifjú embert sem előállítani a fogadásukra. Rajta magán kívül, úgymond, egyetlen úrral találkoznak majd; meghitt barátjával, aki a kastély vendége, ám aki nem fiatal és nem is nagyon vidám. Sir John annak a reményének adott kifejezést, hogy elnézik, amiért ily kicsiny a társaság, s biztosította a hölgyeket, hogy ilyesmi máskor nem fordul elő. Számos családot felkeresett délelőtt, remélve, hogy a társaságot növelheti; ám szép, derült idő lévén, mindenki bővelkedett elfoglaltságban. Szerencsére Lady Middleton anyja egy órája megérkezett Bartonba, márpedig ő igen vidám, kellemetes hölgy: Sir John reméli tehát, hogy az ifjú hölgyek talán mégsem fognak annyira unatkozni. Az ifjú hölgyek, csakúgy, mint az édesanyjuk, tökéletesen beérték azzal, hogy két vadidegen lesz jelen, és senki más után nem áhítoztak.

Lady Middleton édesanyja, Mrs. Jennings, jó kedélyű, vidám, testes idősebb hölgy volt, bőbeszédű, láthatólag életvidám, s meglehetősen közönséges. Készen állott nála a tréfa, a nevetés, s még el sem költötték az estebédet, számos élcet elsütött szerelmesekről és férjekről; szívből remélte, hogy a hölgyek nem hagyták szívüket Sussexben, s szentül állította, hogy elpirultak, ha ez nem felelt is meg a valóságnak. Marianne-t bosszantotta a dolog nővére miatt, s szemét Elinor felé fordította: vajon hogyan viseli e támadásokat, s ezt oly komolyan tette, hogy Elinornak jócskán több bosszúságot okozott, mint amennyit Mrs. Jennings parlagi élcelődése.

Brandon ezredes, Sir John barátja, modorát tekintve semmivel sem hasonlított jobban barátjára, mint Lady Middleton a férjére, vagy Mrs. Jennings a leányára. Hallgatag, komoly férfiú volt. Külseje mindamellett nem kellemetlen, ha Marianne és Margaret szemében maga volt is a megcsontosodott agglegény - maga mögött hagyta már ugyanis harmincötödik esztendejét; s noha vonásai nem voltalt szabályosak, arca mégis megnyerő; értelmes, magatartása pedig kiváltképp úriemberhez méltó.

Aligha akadt valaki is az asztalnál, aki a Dashwood hölgyek számára megfelelő társ lehetett volna; Lady Middleton hűvös kelletlensége kiváltképp lehangoló volt, s így mellette Brandon ezredes komorsága, mi több, még Sir Johnnak és anyósának széles kedve is érdekesnek tűnt fel. Lady Middletont szemmel láthatólag csupán négy zajos gyermekének megjelenése serkentette némi örömre estebéd után; ide-oda ráncigálták édesanyjukat, elszaggatták a ruháját, és derékba törtek mindennémű társalgást, amely nem körülöttük forgott.

Este, miután fény derült Marianne zenei tehetségére, felkérték, hogy játsszék. A hangszert felnyitották, mindenki kész volt a gyönyörködésre, s kérésükre Marianne, aki igen szépen énekelt, végigvette az egész kazalnyi dalt, amelyet Lady Middleton hozott esküvőjekor a házhoz, s amely tán azóta is ugyanazon helyzetben hevert a zongorán, őladysége ugyanis az ünnepélyes aktus tiszteletére felhagyott a zenéléssel, noha édesanyjának tanúsága szerint igen kitűnően, a magáé szerint pedig igen lelkesen játszott.

Marianne előadását óriási tetszés fogadta. Sir John nagy hangon dicsért minden egyes dalt, s nem csekélyebb hangon beszélgetett a többiekkel minden egyes dal közben. Lady Middleton nemegyszer utasította rendre, és sehogy sem értette, hogyan lehet bárki figyelmét akár egy percre is elvonni a zenétől, majd megkérte Marianne-t, énekeljen el egy dalt, amelyet az épp akkor fejezett be. Az egész társaságból mindössze Brandon ezredes hallgatta Marianne-t az elragadtatás bármi jele nélkül. Egyetlen bókja a figyelem volt; s ezért elnyerte Marianne tiszteletét, amelyben viszont a többiek nem részesültek, s joggal, hisz gyalázatos ízléstelenségről tettek tanúságot. Brandon ezredes zeneélvezete, noha nem hágott az elragadtatás ama fokára, amely a Marianne-ét megközelítette volna, mégis becsülendő volt, összevetve a többiek iszonytató érzéketlenségével; s Marianne-ban volt annyi józan ész, hogy belássa: egy férfiúból, aki harmincöt esztendős is elmúlt, bízvást kihalt már az élénk érzés és az élvezet isteni képessége. Marianne az emberiesség diktálta mindennémű engedményre kész volt az ezredes élemedett kora iránt.

 

        NYOLCADIK FEJEZET        

Mrs. Jennings vagyonos özvegyasszony volt. Nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani. E célja megvalósításában mondhatatlan ügybuzgalommal serénykedett, amennyire képességei engedték; s nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy az ismerős ifjúság körében házassági terveket szövögessen. Meglepően fürgén csapott le minden bimbózó érzelemre, s nagy élvezetét lelte abban, ha pirulásra és hívságra késztethetett nem egy ifjú hölgyet, akinek a fülébe suttogta, hogy leigázta ezt meg ezt az ifjú embert; s e téren való éles megfigyelőképessége, alighogy Bartonba érkezett, arra a határozott kijelentésre indította, hogy Brandon ezredes fülig szerelmes Marianne Dashwoodba. A derék asszonyság már megismerkedésük estéjén gyanút fogott, egyszerűen azért, mert az ezredes oly figyelmesen hallgatta Marianne énekét; s amikor Middletonék, viszonozva a látogatást, a villában vacsoráztak, Mrs. Jenningset csak megerősítette meggyőződésében az a mód, ahogy az ezredes ezúttal hallgatta a leány előadását. Nem lehet másképp. Hite megingathatatlan volt. Kiváló házasság lenne, hiszen a férfi gazdag, a leány pedig csinos. Mrs. Jennings szíve minden igyekezetével azon volt, hogy Brandon ezredest megfelelőképpen megházasítsa, amióta csak Sir Johnnal való kapcsolata révén megismerte; s buzgólkodásának örök tárgya volt, hogy minden csinos leány számára jó férjet szerezzen.

Mindennek persze maga Mrs. Jennings is hasznát látta, hisz az ügy szüntelen tréfálkozási lehetőséget kínált, mindkét fél rovására. A kastélyban az ezredest nevette ki, a villában Marianne-t. Az előzőt, hisz csak rá magára vonatkozott, tökéletesen hidegen hagyta a csipkelődés; ám az utóbbi kezdetben meg sem értette; amikor pedig a tréfa tárgya nyilvánvalóvá lett előtte, alig tudta, nevessen-e képtelenségén, vagy bírálja orcátlanságát: tapintatlanságnak ítélte ugyanis, tekintettel az ezredes élemedett korára, s a megrögzött agglegény szánalmas állapotára.

Mrs. Dashwood, aki a nála öt esztendővel fiatalabb férfit nem tartotta oly vénséges vénnek, mint amilyennek leánya ifjonti tekintete látta, megkísérelte tisztázni Mrs. Jenningset a vád alól, hogy gúnyolná ugyanis az ezredes korát.

- No de, mama, azt aztán igazán nem tagadhatod, hogy az efféle állítás tökéletes képtelenség, még ha nem hiszed is, hogy rossz szándékból fakad. Brandon ezredes fiatalabb, mint Mrs. Jennings, az igaz, de ahhoz elég öreg, hogy az apám lehessen; és még ha történetesen valaha szerelemre serkent is, annyi bizonyos, hogy réges-régen maga mögött a hagyott minden efféle érzelmet. Hisz ez borzasztóan nevetséges! Mikor találhat hát a férfi menedéket az effajta élcelődés elől, ha sem a kor, sem roskatag állapota nem védi meg?

- Roskatag állapota! - kiáltott fel Elinor. - Te talán roskatagnak tartod Brandon ezredest? Könnyen elhiszem, hogy korát sokkal hajlottabbnak ítéled, mint anyám; de azzal talán csak nem áltatod magad, hogy már kezét-lábát emelni sem képes?!

- Hát nem hallottad, amikor csúzról panaszkodott? s mi más ez vajon, ha nem a hanyatló évek legközönségesebb panasza?

- Drága gyermekem - mondta nevetve az édesanyja -, ha ezt így tekinted, bízvást szüntelenül rettegsz az én halálomtól is; s bizonyára csodának véled, hogy éveim a matuzsálemi negyvenet is elérték!

- Mama, nem vagy igazságos. Nagyon jól tudom, Brandon ezredes még nem olyan öreg, hogy barátai attól tartanának, elragadja őt a halál. Elélhet még húsz évig is. De harmincöt esztendősen már nem lehet házasságra gondolni!

- Meglehet - vélte Elinor -, hogy jobb, ha a harmincöt esztendő meg a tizenhét nem gondol kölcsönösen házasságra. De ha történetesen akadna nő, akinek huszonhét esztendős korára még nem kötötték be a fejét, nem hiszem, hogy Brandon ezredes harmincöt évét akadálynak tekintené.

- Huszonhét esztendős nő - mondta egy pillanatnyi hallgatás után Marianne - nem is remélheti, hogy vonzalmat érez vagy ébreszt, s ha otthona kényelmetlen, avagy vagyona csekély, elhiszem, hogy hajlandó vállalni az ápolónő kötelmeit, ha ezen az áron feleségi ellátásban és biztonságban részesül. Ha az ezredes ilyen nőt venne el, nem találnék benne semmi kivetnivalót. Érdekegyezség lenne, amelyben a világ is megelégedését lelné. Az én szememben az ilyen kötés egyáltalán nem lenne házasság, no de ez mit sem számít. Én csak kereskedelmi ügyletnek tartom, amelyben ki-ki a maga hasznát keresi a másik kárára.

- Tudom - felelte Elinor -, lehetetlen volna meggyőzni téged, hogy egy huszonhét esztendős nő szerelemhez hasonló érzelemre gerjedhet egy harmincöt éves férfi iránt, annyira, hogy kívánatos élettársnak tekintse. Abban azonban már kénytelen vagyok neked ellentmondani, hogy Brandon ezredest meg a feleségét a betegszoba élethossziglani fogságára ítéled, csupán azért, mert az ezredes tegnap - ugyancsak hideg, nedves nap volt, meg kell hagyni - enyhe csúzos szaggatásról panaszkodott.

- De hisz flanellmellényről beszélt! - kiáltott Marianne. - S a flanellmellénnyel óhatatlanul együtt jár a fájdalom, a görcs, a szaggatás, az öregek és a gyengék mindenfajta nyavalyája!

- Hogyha az ezredest magas láz veszi elő, feleannyira sem vetetted volna meg érte. Valld be, Marianne, hogy érdekesnek találod a felhevült orcát, a beesett szemet, a láz heves lüktetését!

Hamarosan ezután Elinor kiment a szobából, és Marianne megszólalt:

- Mama - mondta -, ha már betegségről szóltunk, megvallom, félek, s ezt nem leplezhetem előled. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Edward Ferrars nincs jól. Kis híján két hete vagyunk itt, s még most sem jött el. Csak komoly betegség okozhatja ezt a furcsa késlekedést. Mi más tartóztatná Norlandban?

- Úgy tudtad, hogy ily hamarost jönni készül? - kérdezte Mrs. Dashwood. - Én semmi efféléről nem tudok. Épp ellenkezőleg, ha e tárgyban bármi aggályom van, úgy az, hogy Edward olykor láthatólag öröm és buzgalom nélkül hallgatta, amikor invitáltam, látogasson meg bennünket Bartonban. Elinor talán már várja?

- Nem beszéltünk róla; de kétségtelenül várja már.

- Én bizony azt hiszem, tévedsz, mert amikor tegnap említettem, hogy a vendégszobába új kandallórostélyt kellene tétetnünk, Elinor megjegyezte, hogy semmi ok a sietségre, hisz valószínűtlen, hogy arra a szobára szükségünk lenne egyhamar.

- Milyen különös! Mit érthetett ezen? De hisz a kettejük viselkedése is érthetetlen volt nemegyszer! Mily hidegen, mily fegyelmezetten búcsúztak el! Edward istenhozzádjában sem mi különbséget nem tett Elinor és énközöttem: mindkettőnket a szerető fivér jókívánságaival bocsátott útnak. Kétszer is szándékosan magukra hagytam őket az utolsó délelőttön, s Edward, ki tudja, miért, mind a kétszer kijött utánam szobából. És amikor elhagytuk Norlandot és Edwardot, Elinor nem sírt, csak én. Még most is változatlan az önfegyelme. Látta-e őt bárki is levertnek, mélabúsnak? Kerüli valaha is a társaságot, vagy ha ott van, nyughatatlan, elégedetlen-e bármikor?

 

        KILENCEDIK FEJEZET        

A Dashwood hölgyek immár meglehetős kényelmesen berendezkedtek Bartonban. Ismerős volt már a ház, a kert, minden, ami körülvette őket, s mindennapi tevékenységük, amely Norland fele báját alkotta, újból megkezdődött, és sokkalta nagyobb gyönyörűséget szerzett, mint amellyel Norland kecsegtethette őket az apa halála óta. Sir John Middleton az első két hétben mindennapos látogatójuk volt, és mivel otthonában nemigen látott sok foglalatosságot, alig rejthette el meglepetését, hogy a Dashwood hölgyeknek mindig akad tennivalójuk.

Látogatójuk, a Barton-kastély lakóin kívül, kevés akadt, mert hiába buzdította őket Sir John, hogy vegyenek tevékenyebb részt a környék életében, s biztosította számtalanszor őket, hogy hintaja mindenkor rendelkezésükre áll, Mrs. Dashwood független szelleme lebírta gyermekeinek vágyát a társaság után; s eltökélten visszautasította, hogy bármely családot felkeressenek, amelyhez gyalogszerrel könnyen el ne juthatnának. Márpedig ilyen ugyancsak kevés akadt; s ezek közül sem volt mindenki elérhető. Vagy másfél mérföldnyire a villától, a keskeny Allenham-völgyben, amely a korábban említett Barton-völgy mellékága volt, a leányok egyik legelső sétájuk alkalmával egy ódon, tekintélyes udvarházra bukkantak, amely némiképp Norlandra emlékeztette őket, s így felgyújtotta képzeletüket és azt a vágyat, hogy közelebbről megismerjék. Tudakozódásukra azonban kiderült, hogy a ház úrnője, feddhetetlen jellemű idős hölgy, sajnálatos módon betegeskedik, és nem fogadhat látogatókat, s maga sem lépi át soha háza küszöbét.

A környék bőségesen kínálta a szebbnél szebb sétautakat. A villának jóformán valamennyi ablakából hívogatóan intett a lankás domboldal, hogy tetőin keressenek az élvezetes levegőben felüdülést, kedvező ellentétként, midőn az alanti völgyek köde elzárta magasztos szépségüket; s egy emlékezetes délelőttön, a záporos ég részleges napsütésének vonzására, egyik ilyen domb felé vették léptüket Marianne és Margaret, amikor már nem bírták elviselni a szobafogságot, melyre az előző két nap szüntelen esőzése kényszerítette őket. Az idő nem volt kellőképpen csábító, hogy Elinort és anyját is elvonja a ceruzától, vázlatfüzettől, Marianne akármennyire bizonykodott is, hogy tartós szép idő ígérkezik, s a fenyegető felhők mind elvonulnak a dombok fölül; úgyhogy a két ifjabb leány kettesben kerekedett fel.

Vígan mászták meg a magaslatokat, s dicsérték éleslátásukat, valahányszor egy-egy pillantást vetettek az ég kékjére, s amikor arcukat meglegyintette az éles délnyugati szél serkentő fuvallata, szánakozva emlegették az aggályt, mely anyjukat és Elinort visszatartotta attól, hogy ez élvezetes élményben osztozzanak.

- Van-e ennél felségesebb élvezet a világon? - kérdezte Marianne. - Margaret, ma legalább két óra hosszat járunk!

Margaret boldogan beleegyezett, nekifeszültek hát a szélnek, nevetős örömmel birkóztak erejével még vagy húsz percen át, amikor hirtelen felhők gyülekeztek az égen, és heves zápor csapott az arcukba. Döbbent meglepetéssel, ha nem is szívesen, kénytelenek voltak visszafordulni, mert a közelben menhely nem kínálkozott. A pillanatnyi szükségben, bárhogy berzenkedett az illendőség, egyetlen vigaszuk az volt, hogy a szélnél is sebesebben fussanak le a lejtős domboldalon, egyenesen kertjük kapuja felé.

Nekiiramodtak. Kezdetben Marianne járt az élen, de egy rossz lépésnél elbotlott, elesett, Margaret pedig nem tudott megállni, hogy segítsen nővérének, akarva, nem akarva futott tovább, míg épségben le nem ért.

Egy puskás úriember, sarkában két kergetőző kopójával épp felfelé tartott a domboldalon, alig néhány lépésnyi Marianne-tól, amikor a baleset történt. Az úr letette puskáját, és futva indult a leány segítségére. Marianne felemelkedett a földről, de estében kificamította bokáját, úgyhogy alig tudott felállni. Az úriember felajánlotta szolgálatait, s átlátta, hogy a leány szemérmessége tiltja, amit helyzete megkíván, további késedelem nélkül karjába kapta Marianne-t, és levitte a domboldalon. Azután a kerten át, amelynek kapuját Margaret nyitva hagyta, egyenesen bevitte a házba, ahová Margaret épp megérkezett, s addig el sem engedte, míg a szalonban egy karszékbe nem ültette.

Elinor és anyja nagy megdöbbenéssel álltak fel beléptükkor, s míg mindkettejük szeme nyilvánvaló csodálkozással s a megjelenése kiváltotta titkos bámulattal szegeződött a férfira, az mentegetőzve magyarázta behatolásának okát, s mindezt oly nyílt és behízelgő modorban, hogy hangja és arckifejezése még csak vonzóbbá tette a hétköznapinál amúgy is sokkalta tetszetősebb személyét. Lett volna bár koros, csúnya és közönséges, Mrs. Dashwood háláját és szívbéli kedvességét akkor is megnyerte volna a gyermeke iránt tanúsított figyelem; ám az ifjúság, szépség és előkelőség olyan érdekkel gyarapította az idegen tettét, amely egyenesen az anyaszívhez hatolt.

Mrs. Dashwood újra és újra köszönetet mondott, és szokásos szíves modorában hellyel kínálta az úriembert. Az azonban nem tett eleget a felszólításnak, mivel, úgymond, az öltözéke piszkos és vizes. Mrs. Dashwood ezután azt tudakolta, kinek is tartozik hálával. Willoughby a neve, közölte az úriember, s jelen otthona Allenham, ahonnan, úgy reméli, Mrs. Dashwood engedelmével másnap átlátogathat Miss Dashwood hogyléte felől érdeklődni. Az engedelmet készséggel megadták, ő pedig, csak hogy személyét még érdekesebbé tegye, már szakadó esőben eltávozott.

Férfias szépsége s a hétköznapinál jóval finomabb viselkedése nyomban általános bámulat tárgya lett, s a csipkelődés, amelynek Marianne az úriember lovagiassága miatt céltáblája lett, különleges izgalommal telt meg a lovag külső vonzereje révén. Maga Marianne kevesebbet látott a lovag személyéből, mint a többiek, mert a zavar, amely bíborba vonta arcát, amikor a férfi felemelte, megfosztotta minden merészségtől, hogy szemügyre vegye megmentőjét, miután már bent voltak a házban. Ahhoz azonban eleget látott belőle, hogy maga is csatlakozzék a bámulók kórusához, a lelkesedésére mindig jellemző felfokozott hangerővel. A férfiú személye és modora szakasztott mása volt mindannak, amivel Marianne képzelete kedvenc történetének hősét felruházta; s abban, hogy megmentője az előzetes formaságokat semmibe véve vitte be a házba, a gyors észjárás jelét látta, amely szemében kiváltképp vonzóvá tette a cselekedetet. Minden egyes körülmény csak növelte a férfi érdekességét. Jó neve volt, háza kedvenc falujukban állott, s Marianne csakhamar ráébredt, hogy mindennémű férfiruhadarab közül a vadászöltöny a legtetszetősebb. Képzelete szorgosan buzgólkodott, kellemes következtetésekre jutott; s jóformán feledte megrándult bokáját.

Amint a délelőtt folyamán kedvezőbbre fordult az idő, s kiléphetett a házból, Sir John meglátogatta a Dashwood hölgyeket; s amikor hírül adták Marianne balesetét, izgatottan tudakolták, ismer-e egy Willoughby nevű úriembert Allenhamből.

- Willoughby?! - kiáltott fel Sir John. - Micsoda, hát itt van a környéken? No, ez aztán a jó hír! Holnap átlovagolok, s csütörtökre meghívom estebédre!

- Tehát ismeri? - kérdezte Mrs. Dashwood.

- Hogy ismerem-e? De még mennyire ismerem! Hisz minden évben itt van!

- S miféle fiatalember ez a Willoughby úr?

- Szavamra, derekabb fickó nem is élt még ezen a földön! Kitűnő vadász, s nálánál különb lovas nem akad Angliában.

- S ez minden, ami a javára szól? - kiáltott fel méltatlankodva Marianne. - És milyen a modora közelebbi ismeretség után? Milyen az érdeklődése, tehetsége, miben áll géniusza?

Sir John meglehetősen értetlenül hallgatta.

- Hitemre - mondta azután -, efféle oldaláról nemigen ismerem. Annyi bizonyos, hogy kellemes, jó kedélyű fickó, s a legtakarosabb kis fekete kopószukája van, amit valaha is láttam. Tán az is vele volt ma?

Marianne azonban éppoly kevéssé szolgálhatott felvilágosítással Mr. Willoughby kopójának színét illetőleg, mint ahogy Sir John nem festette le tüzetesen az úriember szellemének árnyalatait.

- De hát ki ez a Mr. Willoughby? - kérdezte Elinor. - Hova való? Háza van Allenhamben?

Sir John erről már bőségesebb felvilágosítással szolgálhatott. Elmondotta, hogy Mr. Willoughbynak nincs birtoka a vidéken; hogy csak addig száll meg itt, míg az Allenham-kastély idős úrnőjénél vendégeskedik, aki rokona, s akinek a vagyona egykor reá száll majd; azután hozzátette: - Igen, igen, Willoughbyt érdemes lenne elejteni, én mondom, Miss Dashwood; csinos birtoka van Somersetshire-ben, s ha én a kegyed helyében volnék, nem engedném át a húgomnak, akárhogy bukfencezik is le a domboldaton. Nem szép dolog, hogy Marianne kisasszony minden férfit magának akar megkaparintani. Brandon még féltékeny lesz, ha Marianne kisasszony nem vigyáz.

Mrs. Dashwood nyájas mosollyal megjegyezte: - Nem hinném, hogy Mr. Willoughbynak el kellene szenvednie bármelyik leányom bármiféle kísérletét; hogy - mint ahogy mondta - "elejtsék". Nem efféle foglalatosságra nevelődtek. Felőlük biztonságban van a férfinép, ha mégoly vagyonos is. Örömmel állapítom meg azonban szavaiból, Sir John, hogy Mr. Willoughby tisztes úriember; méltó ismeretségünkre.

- Nálánál derekabb fickó nemigen tapodta még a földet - ismételte Sir John. - Emlékszem, múlt karácsonykor, egy kis táncmulatságunkon, nyolctól négyig járta, s le nem ült közben egyszer sem.

- Csakugyan? - kiáltott fel csillogó szemmel Marianne. - S előkelően, délcegen járta?

- De úgy ám! S reggel nyolckor már talpon volt megint, és kilovagolt hajtóvadászatra.

- Ezt szeretem én! Ilyen legyen egy fiatalember. Akármi is a kedvtelése, benne lelt buzgalma ne ismerjen mérsékletet, s ne hagyjon benne fáradtságérzetet.

- Ej, ej, látom én már, mi lesz itt - mondta Sir John. - Látom már, bizony. Most aztán kivetette rá a hálóját, és szegény jó Brandon máris feledésbe merült.

- Ezt a kifejezést kiváltképp nem állhatom, Sir John - mondta hevesen Marianne. - Minden szellemeskedő közhelytől iszonyodom; s ezek közül is a leggyűlöletesebb, hogy "kiveti a hálóját", meg "szíveket tipor". Célzatuk durva és alantas; s ha valaha még elmés mondásnak számítottak is, eredetiségüket réges-rég kikezdte az idő.

Sir John nemigen értette ezt a szemrehányást; de oly szívből hahotázott, mintha értené, s azután válaszolt:

- Márpedig én tudom, hogy Marianne kisasszony jócskán tiporja majd a szíveket! Szegény Brandon! már így is fülig szerelmes, s ő aztán érdemes prédája lenne kegyednek, mondhatom, mindenféle bukdácsolás meg bokaficam ellenére is!

 

        TIZEDIK FEJEZET        

Marianne megmentője, ahogy Margaret Willoughbyt, ha nem is egész pontosan, de igen fennkölten emlegette; másnap kora délelőtt tisztelgett a villában, hogy személyesen érdeklődjék a beteg felől. Mrs. Dashwood nemcsak udvariasan: azzal a szívélyességgel fogadta, amelyre Sir John beszámolója és a maga hálája egyaránt késztette; s bármi történt a látogatás során, mindmegannyi újabb bizonyítéka volt a látogató szemében ama család értelmének, előkelőségének, kölcsönös szeretetének és kellemes körülményeinek, amellyel a véletlen ismeretségbe hozta. Hogy a személyi vonzóerőről megbizonyosodjék, ahhoz nem volt szüksége újabb találkozásra.

Miss Dashwoodnak finom arcbőre volt, szabályos vonásai és szerfelett csinos alakja. Marianne még szemrevalóbb volt. Alakja, ha nem is tökéletes, mint a nővéréé, annyival előnyösebb, hogy magas, s ezért feltűnőbb; arca pedig oly bájos, hogy amikor a dicséret szokásos modorában szép leánynak mondták, az igazság ez alkalommal jóval csekélyebb csorbát szenvedett, mint más hasonló esetben. Bőre barna volt, de oly áttetsző, hogy arcának szokatlan ragyogást kölcsönzött; vonásai szabályosak; mosolya kedves és vonzó, és nagyon sötét szemében olyan élet, olyan szellem, olyan buzgalom, amely bárkit csak örömre deríthetett. Willoughby előtt kezdetben gátolta a megnyilatkozásukat a zavar, amelyet segítségének emléke keltett. Ám ennek elültével, amikor Marianne megint magához tért, amikor látta, milyen tökéletes neveltetésű úriember Willoughby, mint egyesül benne az őszinteség és az élénkség, s mindenekfelett amikor meghallotta a zenéről és táncról vallott elragadtatott véleményét, olyan helyeslő pillantást vetett rá, amellyel magának biztosította Willoughby társaságát jóformán ott-tartózkodása egész idején.

Elegendő volt csak megemlíteni valamely kedves foglalatosságot, s Marianne már kapott a szón. Ha ilyen tárgy került szőnyegre, nem állhatta meg szó nélkül; nem volt szégyellős, sem tartózkodó, míg a témát vitatták. Nem telt sok időbe, s felfedezték, hogy mindketten örömüket lelik a táncban és a zenében, s hogy e jelenség kútforrása a kettejük ítéletének általános hasonlósága. E tényből bátorítást nyervén a fiatalember nézeteinek további vizsgálatára, Marianne áttért a könyvek témájára; elősorolta kedves szerzőit, s oly elragadtatott élvezettel taglalta műveiket, hogy ugyancsak érzéketlen tuskó lett volna az a hus 252i82c zonöt esztendős ifjú úr, aki nem csap fel hanyatt-homlok az említett művek hívéül; még ha annak előtte akár a létükről sem bírt tudomással. Bámulatosan egyezett az ízlésük. Bálványozásig imádták ugyanazokat a könyveket, ugyanazokat a fejezeteket - vagy ha mutatkozott is eltérés, ha felmerült is ellenvetés, addig élt csupán, amíg Marianne érveinek heve, szemének ragyogása érvényre nem jutott. Willoughby fejet hajtott Marianne minden határozata előtt, magával ragadta őt is a leány lelkesedése; s a látogatás még véget sem ért, már a régi ismeretség meghitt hangján csevegtek.

- Nos, Marianne - mondta Elinor, amint az ifjú távozott -, egy délelőttre, azt hiszem, elegendő munkát végeztél. Máris megismerted Mr. Willoughby nézeteit jóformán minden fontos kérdésben. Tudod, hogyan vélekedik Cowperről és Scottról; megbizonyosodtál felőle, hogy kellőleg értékeli szépségüket, megfelelő bizonyítékot kaptál arról is, hogy Pope-ot csupán az illő tiszteletben részesíti. De hogy gondolod tovább is ápolni az ismeretséget, ha ily szélsebesen végére jársz minden beszédtárgynak? Csakhamar kimeríted valamennyi kedves témádat. Elegendő még egy találkozás, hogy bőven kifejthesse a festői szépség tekintetében táplált érzelmeit, valamint a második házasságról vallott nézeteit, és akkor aztán már nem marad kérdeznivalód.

- Hát méltányos ez, Elinor?! - kiáltott fel Marianne. - Igazságos ez? Oly gondolatszegény vagyok talán? De értem én, mire célzol. Túlságosan kellemesen éreztem magam, túlságosan boldogan, túlságosan őszintén. Vétettem az illendőség minden közhelyszerű felfogása ellen; nyílt voltam és őszinte, holott tartózkodó, szellemtelen, unalmas és csalárd magatartást kellett volna felöltenem; csevegtem volna bár az időjárás meg az utak állapotáról, s nyílt volna csak tízpercenként szóra a szám, megkímélhettem volna magamat e szemrehányástól!

- Drágaságom - mondta az édesanyja -, nem szabad megsértődnöd, hisz Elinor csak tréfál. Magam pirítanék rá, ha képes volna megkívánni, hogy ne oly gáttalan élvezettel társalogj új barátunkkal.

Marianne egy pillanat alatt megenyhült.

Ami Willoughbyt illeti, számtalan tanújelét adta, hogy örömét leli az ismeretségben, s azt nyilvánvalóan mélyíteni kívánja. Mindennapos látogatója lett a Dashwood hölgyeknek. Vizitjeinek kezdetben az volt az ürügye, hogy Marianne hogyléte felől tudakozódik; ám a fogadtatás szívélyessége, amely minden nappal csak fokozódott, szükségtelenné tette az ürügyet, még mielőtt amúgy is megszűnt volna; Marianne ugyanis tökéletesen felépült. Néhány napi szobafogságra volt csupán kárhoztatva; ám soha ennél kevésbé terhes fogságot! Willoughby jó képességű fiatalember volt, képzelete élénk, szelleme eleven, modora nyílt, barátságos. Mintha arra teremtették volna, hogy megnyerje Marianne szívét, mert mindeme tulajdonságaihoz nemcsak lenyűgöző megjelenés járult, de természetes szellemi fogékonyság is, amelyet most a leány példája feltüzelt, öregbített, s amely az, ifjút mindeneken felül Marianne kegyeibe ajánlotta.

Willoughby társasága lassan Marianne legbecsesebb élvezetévé vált. Olvastak, csevegtek, énekeltek; a fiatalember nem lebecsülendő zenei adottságokkal bírt; s oly érzékeny szellemmel olvasott, amelynek, fájdalom, Edward híjával volt.

Mrs. Dashwood szemében csakoly makulátlan volt, mint a Marianne-éban, s Elinor sem talált benne más kivetnivalót, mint azt a hajlamát, amelyben erősen emlékeztetett Marianne-ra, s akit ezzel ugyancsak megörvendeztetett, nevezetesen, hogy személyekre és körülményékre való tekintet nélkül túlságosan is bőven fejtette ki minden alkalommal gondolatait. Elinor nem helyeselhette a körültekintésnek azt a hiányát, akármivel mentegette is Willoughby és Marianne, hogy másokról elhamarkodottan alkotott és nyilvánított véleményt, hogy semmibe vette az udvariasság követelményeit az osztatlan figyelem élvezete kedvéért, ha ifjonti heve úgy kívánta, s hogy nagyon is könnyen sértette meg a társasági jó modor formáit.

Marianne most már ráébredt, mennyire elhamarkodott és alaptalan volt az a kétségbeesés, amely tizenhat és fél esztendős korában fogta el, hogy ugyanis sosem ismer majd férfit, aki a tökéletességről alkotott elgondolásának megfelel. Willoughbyban egyesült mindaz, amit képzelete ama boldogtalan órában s azóta is a derűsebb időszakokban elébe rajzolt, mint vonzalmának lehetséges tárgyát; s a fiatalember magatartása arról beszélt, hogy az ő kívánságai csakoly komolyak e tekintetben, amennyire kiválóak a képességei.

Egy hét sem telt belé, s már Mrs. Dashwood is - akinek elméjét a fiatalember szép reményeinek ismeretében nem egy fontolgató gondolat járta meg - remélte, számított rá, s titkon gratulált önmagának, hogy két ilyen vőt nyert, mint Edward és Willoughby.

Brandon ezredesnek Marianne iránti hajlandósága, amelyet az ezredes barátai már oly jókor észrevettek, csak most tűnt Elinor szemébe, mikor amazok már meg is feledkeztek róla. Az utóbbiak figyelmét és élces kedvét most az ezredes szerencsés vetélytársa vonta magára; s a csipkelődés, amelynek a másik úr céltáblája volt, még mielőtt vonzódása feléledt volna, elapadt, mire az ezredes érzelmei joggal formálhattak volna igényt a köznevetségre, amelyre az érzelmeket általában érdemesítik. Elinor, ha vonakodva is, kénytelen volt elhinni, hogy az érzést, amellyel Mrs. Jennings a maga örömére ruházta volt fel az ezredest, Marianne most már csakugyan felgerjesztette; s buzdítsa bár Mr. Willoughby vonzalmát mégoly általános hasonlósága is az érdekelt felek természetének, a jellem nem kevésbé szembetűnő ellentéte nem bizonyult akadálynak Brandon ezredes esetében. Elinor nagy érdeklődéssel kísérte a dolog alakulását; hisz mit remélhet egy harmincöt éves higgadt férfi a nagyon is életvidám huszonöt esztendő ellenében? s ha Brandon sikert nem kívánhatott is, szívéből óhajtotta, bárcsak lenne az ezredes közömbös. Elinor kedvelte Brandon ezredest, s komoly tartózkodása ellenére is érdeklődésének tárgya volt. Modora; noha komoly, szelíd volt; s tartózkodása bízvást inkább szelleme megzabolázásának volt tulajdonítható, semmint a vele született komor kedélynek. Sir John elejtett néhány célzást holmi régi sérelmekről, csalódásokról, s ez igazolta Elinor abbéli hitét, hogy az ezredes boldogtalan, és épp ezért tisztelettel és részvéttel tekintett reá.

Annál is inkább szánta és becsülte tán, mert Willoughby és Marianne semmibe vette Brandont, előítélettel viseltetvén iránta; s amiért nem vidám és fiatal, hajlamosak voltak alábecsülni érdemét.

- Brandon szakasztott az a fajta ember - mondta egy ízben Willoughby, amikor az ezredesről esett szó -, akit mindenki becsül, de senki sem szeret; akit mindenki szívesen lát, de szólni hozzá eszébe sem jut.

- Épp ilyennek látom én is! - mondta Elinor -, mert mindketten igaztalanok vagytok hozzá. A kastélybeliek mind nagyra tartják, s magam is, valahányszor látom, mindig igyekszem beszélgetésbe elegyedni vele.

- A kegyed pártfogása bizonyára az ezredes javára szól - mondta Willoughby -, ám ami a többiek megbecsülését illeti, az önmagában felér a gánccsal. Bárki, aki más közömbösségére tarthat igényt, vajon vállalná-e azt a méltatlanságot, hogy elnyeri a Lady Middletonhoz és Mrs. Jenningshez hasonlatos hölgyek jó véleményét?

- Meglehet azonban, hogy olyanok megvetése, mint ön meg Marianne, jóváteszi a Lady Middleton és édesanyja megbecsülése okozta kárt. Ha az ő dicséretük bírálat, a maguk bírálata dicséret lehet, hisz ők sem érzéketlenebbek, mint amennyire elfogultak s igaztalanok maguk.

- Védence védelmében milyen csípős, Miss Dashwood!

- Védencem, ahogy ön nevezi, értelmes ember; s az én szememben mindig vonzó az értelem. Igen, Marianne, még egy harminc és negyven év közötti férfinál is. Világlátott férfiú; sokat járt külhonban; olvasott ember, gondolkodó elme. Úgy találtam, bőséges tájékoztatást kaphatok tőle különféle tárgyakról, s kérdezősködésemre mindenkor a jó nevelés és jó természet készségével felelt.

- Ami azt jelenti - kiáltott fel megvetően Marianne -, hogy megtudtad tőle: Kelet-Indiában forró az éghajlat, és nagy nyűg a moszkitó!

- Ha ilyesmi felől kérdezősködöm, bízvást ezt mondta volna, ám én történetesen már korábban tudomással bírtam ezekről a tényekről.

- Meglehet - vélte Willoughby -, hogy az ezredes megfigyelései kiterjedtek az indiai nábobokra, aranymohurokra meg a gyaloghintókra is.

- Bátran állíthatom, hogy megfigyelései sokkalta tovább terjedtek, mint az ön elméncsége. De vajon mivel érdemelte ki az ezredes az ön ellenszenvét?

- Nem táplálok iránta ellenszenvet. Mi több, igen tiszteletreméltó férfiúnak tartom, aki méltán élvezi mindenki jó véleményét és nagyrabecsülését; a pénze több, mint amennyit elverni, az ideje, mint amennyit agyonütni képes, és két új kabátja is van minden esztendőben.

- Tegyük még hozzá - kiáltott Marianne -, hogy nem lángész, nincs ízlése, nem szellemes! Hogy a felfogása nem éles, hogy a szenvedélye nem tüzes, hogy a hangja kifejezéstelen!

- Oly tömegével találsz benne tökéletlenséget - válaszolt Elinor -, s oly nagy mértékben a magad képzelete irányít, hogy ami jót én elmondhatok róla, ehhez mérten ridegnek és ízetlennek érzik. Annyit mondhatok csupán, hogy az ezredes értelmes ember, jól nevelt, tájékozott, finom modorú; s minden bizonnyal kedves és jószívű.

- Miss Dashwood - kiáltott fel Willoughby -, kegyed igaztalan velem! Észokokkal próbál lefegyverezni, s meg, győzni akaratom ellen. De ebből nem lesz semmi. Majd meglátja, vagyok én is oly konok, mint amennyire kegyed ravasz. Három megfellebbezhetetlen okom van az ellenszenvre Brandon ezredes iránt: esővel fenyegetett, mikor én szép időt akartam; kifogásolta, ahogy a bricskámat hajtom; sehogyan sem bírhatom rá, hogy megvegye a barna kancámat. Ha mindazonáltal a kegyed megelégedésére számíthatok ezzel, Miss Dashwood, készséggel kijelentem, hogy az ezredes jellemét minden egyéb tekintetben makulátlannak tartom. S cserébe a beismerésért, amely nem csekély fájdalmamra szolgált, nem tagadhatja meg tőlem az előjogot, hogy csakoly ellenszenvvel viseltessem iránta, mint eddig.

 

        TIZENEGYEDIK FEJEZET        

Amikor Mrs. Dashwood és leányai Devonshire-be költöztek, aligha gondolták volna, hogy csakhamar annyi társadalmi kötelezettség hárul reájuk, oly gyakran kell meghívásoknak eleget tenniök, s oly sűrűn látogatókat fogadniok, hogy ugyancsak kevés idejük marad komolyabb időtöltésre. Márpedig így történt. Amint Marianne felépült, megkezdődött a Sir John tervezte szórakozássorozat otthon és egyebütt. A kastélyban egymást érték a házibálok; vízi mulatságokat rendeztek, ahányszor csak az október esős szeszélye engedte. Willoughby nem maradt ki semmiből; s e mulatságok természetes légköre, a fesztelen meghittség pontosan arra szolgált, hogy bensőségesebbé tegye a Dashwood hölgyekkel való ismeretségét, hogy alkalmat kínáljon Marianne kitűnő tulajdonságainak felderítésére, s hogy a leánynak iránta tanúsított viselkedéséből félreérthetetlen bizonyítékát nyerje a hajlandóságnak.

Elinort nem lepte meg a kettejük vonzalma. Csupán azt szerette volna, ha nem mutatják ennyire nyíltan; s egyszer-kétszer meg is próbált az önuralom illendőségével példálózgatni Marianne-nak. Marianne azonban irtózott mindennémű titkolózástól, hisz úgy vélte, a tartózkodás hiánya nem szégyellnivaló; s az önmagában nem kárhoztatható érzelem fegyelmezésére törekedni nem csupán szükségtelen erőfeszítésnek tűnt fel a szemében, de úgy érezte, a józan ész így szégyenletes módon alávettetne holmi alantas és téves nézeteknek. Willoughby hasonlóképpen vélekedett; s mindenkori viselkedésük hű tükre volt életelveiknek.

Az ifjú jelenlétében Marianne meg sem látott senki mást. Minden jó volt, akármit csinált. Minden okos, akármit mondott. Ha a kastélybeli estét kártyajáték fejezte be; Willoughby a maga s mindenki más kárára csalt, hogy Marianne-nak kedvező lapja legyen. Ha az est szórakozásául tánc szolgált, az idő fele részében egymással táncoltak; s ha egy-két táncra el kellett válniok, ügyeltek rá, hogy egymás mellett álljanak, s jóformán egy szót sem beszéltek senki mással. E viselkedés természetesen a köznevetség céltáblájává avatta őket; ám a nevetés nem szégyen, s róluk valósággal lepergett.

Mrs. Dashwood lelkes buzgalommal tette magáévá minden érzésüket, s ez kiölt belőle mindennemű hajlandóságot hogy megfékezze túlságba vitt magukmutogatását. Az szemében ez az ifjú és tüzes lelkek erős vonzalmának természetes következménye volt.

Boldog korszak köszöntött Marianne-ra. Szívét Willoughbynak szentelte, s az ifjú társaságának varázsa sokkalta jobban enyhítette Norland iránti gyengéd ragaszkodását amelyet Sussexből magával hozott, mintsem valaha is gondolta volna.

Elinor boldogsága korántsem volt ennyire tökéletes. Se szíve nem volt ily könnyű, sem a szórakozásban lelt élvezete ennyire tiszta. Nem akadt társa, aki pótolhatta volna az elhagyottakat, vagy enyhítette volna Norland elvesztésén való bánatát. Sem Lady Middleton, sem Mrs. Jennings személyében nem lelt megfelelő beszélgető társra; az utóbbi fáradhatatlan csevegő volt ugyan, és kezdettől fogva szív szemmel tekintett Elinorra, s épp ezért társalgása jótéteményében főképp őt részesítette. Három-négy ízben is mondta már élete történetét, s ha Elinornak oly jó az emlékezőtehetsége; mint amennyire a megjobbításán fáradoztak, ismeretségük hajnalán már részletesen ismerte volna a megboldogult Jennings úr végzetes betegségének minden mozzanatát, nemkülönben a néhány perccel a halála előtt a feleségéhez intézett szavait. Lady Middleton kellemesebb volt, mint az édesanyja - hallgatagabb volt ugyanis. Nem kellett ahhoz valami éles megfigyelőképesség, hogy Elinor észrevegye: a lady tartózkodása csupán modorának nyugalmából fakad, amelynek semmi köze az értelemhez. Férjével, anyjával is szakasztott úgy viselkedett, mint a Dashwood hölgyekkel; meghittebb kapcsolatot sem remélnie, sem óhajtania nem lehetett tehát. Lady Middletonnak ma sem volt olyan mondanivalója, amit tegnap már el ne mondott volna. Ízetlensége változatlan volt, hisz kedélye is napról napra ugyanaz; s noha nem ellenezte a férje rendezte mulatságokat - feltéve, ha minden az előkelőség kívánalmai szerint zajlott, és két legidősebb gyermeke ott volt körülötte -, ám szemmel láthatólag nagyobb örömét sem lelte bennük, mint amennyit otthon ülve tapasztalt volna; s ha részt vett a többiek társalgásában, jelenléte kevéssé fokozta a többiek élvezetét, s olykor csak abból tudták, hogy ott van közöttük, hogy aggályos gonddal vette körül két zajos fiacskáját.

Új ismerősei közül csupán Brandon ezredesben lelt Elinor olyan személyt, aki bármily mértékben is jogot formálhatott a képességeket megillető tiszteletre, kivívhatta a barátság érdeklődését, vagy a társaság örömével szolgált. Willoughby számításba sem jöhetett. Bírta Elinor csodálatát, rokonszenvét, mi több: testvéri rokonszenvét; ám Willoughby szerelmes volt; figyelmét lekötötte Marianne, s egy sokkalta csekélyebb vonzerejű férfi általában sokkal kellemesebb társ lett volna. Brandon ezredes, nagy bánatára, nem nyert bátorítást, hogy csak Marianne-ra gondolhasson, s Elinor társaságában lelt vigasztalást a húgának tökéletes közönye miatt.

Elinor egyre növekvő részvétet érzett az ezredes iránt, mert okkal gyanította, hogy Brandon megismerte már a kesergő szerelem nyomorúságát. E gyanúra Brandonnak néhány véletlenül elejtett szava adott okot, midőn egy este a kastélyban közös megegyezéssel letelepedtek, míg a többiek táncoltak. Az ezredes szeme Marianne-ra szegeződött; néhány percnyi hallgatás után halványan elmosolyodott, majd így szólt:

- A kegyed húga, mint hallom, nem ismer el második vonzalmat.

- Nem - felelt Elinor -, igen regényes az életszemlélete.

- Talán nem is tart ilyesmit lehetségesnek.

- Csakugyan nem. Ám hogy miként juthatott ilyen meggondolásra, nem tekintvén tulajdon édesapját, aki maga is kétszer házasodott, azt fel nem foghatom. No de néhány év múlva kétségtelenül megállapodik majd a józan ész és megfigyelés alapzatán; s nézeteit akkor majd könnyebben meghatározhatja és megértheti mindenki, ha ma még őrajta magán kívül erre nem alkalmas is senki más.

- Bizonyára így lesz - válaszolt az ezredes -; ám az ifjú elme elfogultságában van valami nagyon szeretetreméltó, és az ember valósággal megsajnálja, amikor már az általános vélemény elfogadására hajlik.

- Ebben nem értek egyet önnel - mondta Elinor. - Az effajta érzésekkel, mint a Marianne-éi, kényelmetlenség jár, amelyet nem tesz jóvá a lelkesedés bája, sem a világban való járatlanság. Az ő rendszerének sajnálatos iránya, hogy semmibe veszi az illendőséget: s nem is remélhetek a számára nagyobb előnyt, mint hogy nagyobb tudásra tegyen szert a világ dolgaiban.

Az ezredes kurta hallgatás után így vette fel a társalgás fonalát:

- A kegyed húga, Miss Dashwood, megkülönböztetés nélkül elveti a második vonzalmat? Mindenkinél egyenlően bűnösnek ítéli? Azok talán, akik első választásukban akár vonzalmuk tárgyának állhatatlansága, akár a sanyarú körülmények folytán csalatkoztak, maradjanak mind közönyösek hátralevő éveikben?

- Szavamra, nem ismerem elveinek minden apró részletét. Csak azt tudom, sosem hallottam még tőle, hogy bármiféle második vonzalom bárminő példáját megbocsáthatónak ítélte volna.

- Ez így nem maradhat - mondta az ezredes -; ám az érzések változása, tökéletes változása... Nem, nem, ne kívánjuk - hisz amikor az ifjonti elme regényes rajongása hátrálni kénytelen, gyakran lép a helyébe megannyi, nagyon is közönséges, nagyon is veszedelmes nézet! Én tapasztalatból beszélek. Ismertem egyszer egy hölgyet, ki vérmérsékletét, elméjét tekintve nagyon hasonlított a kegyed húgára, úgy gondolkodott, úgy ítélt, mint ő, de akit egy kénytelen változás... a szerencsétlen körülmények összejátszása... - Az ezredes itt hirtelen elhallgatott; úgy látszik, arra gondolt, nagyon is sokat mondott, s arckifejezése olyan találgatásra adott alkalmat, amely másként fel sem ötlött volna Elinor eszében. Az említett hölgy bizonnyal gyanún felül maradt volna, ha az ezredes meg nem győzi Miss Dashwoodot, hogy semmi rá vonatkozónak nem lett volna szabad ajkát elhagynia. Ám ilyeténképpen vajmi csekély erőfeszítés kellett hozzá, hogy a képzelet máris összekapcsolja ezt a felindulást múlt idők hódolatának gyengéd emlékével. Elinor többet meg sem kísérelt. Marianne az ő helyében nem érte volna be ennyivel. Élénk képzeletében máris alakot öltött volna az egész história; s helyére sorjázott volna a boldogtalan szerelem minden mélabús mozzanata.

 

        TIZENKETTEDIK FEJEZET        

Elinor és Marianne másnap együtt sétáltak, s az utóbbi olyasmit tudatott nővérével, ami, noha Elinor jól ismerte Marianne szertelenségét s meggondolatlanságát, mégis meglepte, mint e két tulajdonság ékesen szóló bizonyítéka. Marianne ugyanis nagy örömmel újságolta, hogy Willoughby egy lovat adott neki, amelyet maga nevelt somersetshire-i birtokán, s amely egyenesen női hátaslónak való. Marianne-nak egy pillanatig sem fordult meg az eszében a gondolat, hogy anyja nem szándékozott lovakat tartani, s hogyha az ajándék birtokában eme szándékát meg akarja másítani, kénytelen lesz meg egy lovat venni a lovásznak, sőt, lovászt fogadni, aki a másik lovat lovagolja, nem utolsósorban pedig istállót építeni a lovaknak - Marianne habozás nélkül elfogadta az ajándékot, és lelkendezve mesélt róla nővérének.

- Nyomban el is küldi érte a lovászát Somersetshire-be - újságolta -, s amikor megérkezik, mindennap kilovagolunk! A tied is lesz, nemcsak az enyém. Képzeld csak el, drága Elinor, minő élvezet lesz itt a halmokon vágtatni!

Sehogy sem akarózott felébrednie e boldog álomból s felfogni a helyzet keserű valóságát; majd jó ideig vonakodott meghajolni előtte. Lovászt fogadni? - hisz az csekély költség; mama bizonyára nem ellenezné; a lovásznak igazán bármilyen ló megteszi; hisz bármikor kaphat a kastélyból is; istállónak pedig elkél a leghitványabb pajta. Ezután Elinor kétségbe merészelte vonni hogy illendő ajándékot elfogadni egy ily kevéssé vagy legalábbis ily újonnan ismert férfitól. Ezzel azonban már betelt a pohár.

- Tévedsz, Elinor - mondta hevesen Marianne -, ha azt hiszed, olyan kevéssé ismerem Willoughbyt. Igaz, nem ismerem régóta, de sokkal közelebbi ismerősöm, mint a világon bárki más, téged meg mamát kivéve. Nem az idő, nem is az alkalom szabja meg a meghittség mértékét - csakis a hajlandóság. Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak talán hét nap sem kell hozzá. Nagyobb véteknek tartanám az illendőség ellen, hogyha bátyámtól fogadnék el egy lovat, mint Willoughbytól. Hiába éltünk együtt évekig, Johnt alig ismerem, Willoughbyról azonban máris kialakult az ítéletem.

Elinor úgy vélte, okosabb nem feszegetni a dolgot. Ismer te húga vérmérsékletét. Ily érzékeny ponton szembeszállni vele csak azzal járna, hogy Marianne még jobban ragaszkodnék a véleményéhez. Ám amint anyja iránti szeretetére apellált, amint lefestette mindama kényelmetlenséget, amelyet az elnéző anya bízvást vállal, hogyha (s valószínűleg így lesz) beleegyezik háztartásuk ilyetén bővítésébe, Marianne kisvártatva engedett; szavát adta, hogy nem csábítja anyját ily megfontolatlan engedékenységre az ajánlat említésével, s amikor legközelebb találkozik Willoughbyval, tudtára adja, hogy az ajándékot kénytelen elutasítani.

Marianne állta szavát; és amikor Willoughby még aznap tisztelgett a villában, Elinor meghallotta, amint Marianne, halkabbra fogva hangját, elpanaszolja, hogy kénytelen lemondani az ajándékról. Tüstént közölte a változás okait is, s ezek természete folytán a férfinak lehetetlen volt tovább erősködnie. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a dolog érzékenyen érinti; s miután ezt nem késlekedett szavakba foglalni, ugyancsak halkan hozzátette: - Igen, Marianne, de a ló azért a magáé, ha most nem veheti is hasznát. Csak addig tartom meg, amíg maga el nem kéri. Amikor elhagyja Bartont, és a maga háztartásában rendezkedik be, Mab királyné ott fogadja majd.

Miss Dashwood meghallotta ezt; s az egész mondatból, abból, ahogy a férfi beszélt, s hogy a húgát keresztnevén szólította, nyomban oly határozott meghittséget, oly félreérthetetlen jelentést hallott, amely tökéletes egyetértésre vallott kettejük között. E pillanattól fogva Elinor már nem kételkedett abban, hogy Marianne és Willoughby jegyesek; s ez a meggyőződése azután meglepődésbe torkollt: vajon ez a két nyílt lélek miért hagyja, hogy akár ő maga, akár barátaik a véletlen révén fedezzék fel ezt a tényt?

Margaret másnap elmesélt Elinornak valamit, s ez még élesebb fényt vetett a dologra. Az előző estét Willoughby náluk töltötte, s Margaret egy darabig hármasban maradt a szalonban vele és Marianne-nal, és módja nyílt megfigyeléseket gyűjteni, amelyeket ugyancsak fontoskodó arccal tudatott nagyobbik nénjével, mihelyt magukra maradtak.

- Ó, Elinor! - kiáltott fel Margaret. - Micsoda titkot mesélek neked Marianne-ról! Egészen bizonyosan tudom, hogy hamarosan hozzámegy Mr. Willoughbyhoz!

- Ezt mondod minden áldott nap, amióta csak a Templomréten megismerkedtek; s azt hiszem, egy hete sem is merték egymást, te már bizonyosan tudtad, hogy Mariann Mr. Willoughby képét viseli a nyakláncán; míg aztán kiderült, hogy a dédnagybácsikám képe az.

- De ez egészen más dolog! Bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan összeházasodnak, mert Mr. Willoughby kapott egy hajfürtöt Marianne-tól!

- Csak lassan, Margaret. Lehet, hogy csak a dédnagybácsikája hajfürtjét őrzi.

- Ó, Elinor, az igazán Marianne haja! Egészen bizonyos vagyok benne; láttam, amikor levágta! Tegnap vacsora után, amikor te meg mama kimentetek a szobából, ők úgy suttogtak, úgy beszélgettek, úgy összehajoltak, hogy jobban már nem is lehetett volna, és látszott, hogy Mr. Willoughby kérleli Marianne-t, aztán nemsokára fogta Marianne ollóját, és levágta Marianne egy hosszú hajfürtjét, mert a haja ki volt bontva egészen; aztán megcsókolta a fürtöt, selyempapírba hajtogatta, és a levéltárcájába tette!

E magabiztos állítás valódiságát már nem vonhatta kétségbe Elinor; nem is igen akarta, hiszen a körülmény tökéletes összhangban állott azzal, amit maga is tapasztalt.

Margaret éleselméjűségének nem minden megnyilvánulásával volt a nővére ennyire elégedett. Amikor egy este a kastélyban Mrs. Jennings nekitámadt, és követelte, árulja el annak a fiatalembernek a nevét, aki Elinor különleges jóindulatát élvezi - ez már régóta fúrta a derék hölgy oldalát -, Margaret a nénjére nézett, mondván: - Ugye, nem szabad elmondanom; vagy szabad, Elinor?

Ezen persze mindenki kacagott; maga Elinor is nevetni próbált. Csakhogy a próbálkozás fájdalmas volt. Elinor jól; tudta, hogy Margaret egy bizonyos személyre gondol, s Elinor nem bírta volna közömbösen elviselni, hogy ez a név Mrs. Jennings tréfálkozásának céltáblája legyen.

Marianne szívből együtt érzett nővérével; ám többet ártott az ügynek, mint amennyit használt; mélységesen elvörösödött ugyanis, és haragosan fordult Margarethez:

- Ne feledd, akármit agyalsz is ki, nincs jogod kimondani!

- Én ugyan semmit ki nem agyaltam - válaszolt Margaret -; te magad meséltél róla.

Ettől csak magasabbra hágott a társaság kedélye, és ugyancsak unszolták Margaretet, mondana még valamit.

- Ó, kérem, könyörgök, Margaret kisasszony, mondjon el nekünk mindent a dologról! - rimánkodott Mrs. Jennings. - Hogy hívják azt az urat?

- Nem szabad megmondanom, asszonyom. Pedig nagyon jól tudom, hogy hívják; és azt is, hogy hol van.

- Igen, igen, azt sejtjük, hol lehet; a házában, Norlandban, természetesen. Lefogadom, hogy ő a falu lelkésze!

- Ó, dehogy. Nincs semmiféle foglalkozása.

- Margaret - mondta igen hevesen Marianne -, magad is tudod, hogy ez csak a te elméd szüleménye, és hogy ilyen személy nem létezik!

- Akkor pedig mostanában halt meg, Marianne, mert én bizonyosan tudom, hogy volt ilyen ember, és azt is, hogy a neve F-fel kezdődik!

Elinor szívbéli hálát érzett Lady Middleton iránt, aki e pillanatban megjegyezte, hogy ugyancsak eleredt az eső - noha, úgy vélte, a közbeszólást nem annyira az iránta való figyelem diktálta, mint őladységének viszolygása afféle parlagi témáktól, amelyekben férje és anyja örömét leli. A lady által szóba hozott témát rögtön tovább fűzte Brandon ezredes, aki mindig tiszteletben tartotta a mások érzéseit; s mindketten bőségesen kifejtették véleményüket az időjárásról. Willoughby kinyitotta a zongorát, és kérte Marianne-t, ülne le elébe; s így a társaság tagjainak változatos igyekezete közepette, hagy elhagyják az iménti tárgyat, az végül a semmibe is veszett. Elinor azonban még jó darabig nem tudott magához térni a téma keltette zavarából.

Aznap este néhányan megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak egy Bartontól mintegy tizenkét mérföldnyire fekvő szép házba, amely Brandon ezredes sógorának birtokán állt. A ház csupán az ezredes jelenlétében volt megtekinthető, mert a földesúr, ki ez idő tájt külhonban tartózkodott, igen szigorú utasítást hagyott erre nézve. A táj ott, úgy mondták, nagyon szép, és Sir John, aki kiváltképp hangoztatta a dicséretét, bízvást avatott bírája volt, mert az elmúlt tíz esztendőben nyaranta kétszer is rendezett arra kirándulást. Szép tó is van ott, a délelőtt mulatságának nagy részét teszi majd a vitorlázás; hideg elemózsiát visznek, nyitott hintón utaznak, s minden az élvezetes kirándulások szokásos modorában bonyolódik.

Az évszakot tekintve a társaság némely tagja meglehetősen merész vállalkozásnak tartotta a kirándulást, s az elmúlt két hétben mindennap esett is; úgyhogy Mrs. Dashwoodot, aki már amúgy is meghűlt, Elinor rávette, hogy maradjon otthon.

 

        TIZENHARMADIK FEJEZET        

Whitwellbe tervezett kirándulásuk egészen másképp sikerült, mint ahogyan Elinor várta. Arra számított, hogy bőrig áznak, kifáradnak, elcsüggednek; a valóság azonban ennél is keservesebbnek bizonyult - ugyanis el sem mentek egyáltalán.

Tíz órára a társaság már összegyülekezett a kastélyban, ahová reggelire voltak hivatalosak. A délelőtt kedvezőnek mutatkozott; egész éjszaka esett, a felhők már foszladoztak az égen, és ki-kibukkant a nap. Mind vidám kedvnek, derűs hangulatnak örvendtek, buzgón készültek a kellemes napra, s jókedvvel szánták el magukat a legkeservesebb kényelmetlenség, nehézség elviselésére is.

Reggelinél ültek, amikor behozták a postát. Egyik levél Brandon ezredesnek szólt; elvette, elolvasta a feladót, elváltozott a színe, és azon nyomban kiment a szobából.

- Mi baja Brandonnak? - kérdezte Sir John.

Senki sem tudott erre válaszolni.

- Remélem, nem kapott rossz hírt - mondta Lady Middleton. - Csak valami egészen rendkívüli dolog késztethette Brandon ezredest arra, hogy ily hirtelen hagyja itt a reggelizőasztalt!

Vagy öt perc elteltével az ezredes visszatért.

- Csak nem kapott rossz hírt, ezredes? - tudakolta Mrs. Jennings, amint Brandon belépett a szobába.

- Ó, nem, asszonyom; köszönöm érdeklődését.

- Talán Avignonból jött levele? Remélem, nem rosszabbodott a nővérének állapota?

- Nem, asszonyom. A küldemény a városból érkezett; közönséges üzleti levél.

- Vajon hogy lehet, hogy ennyire kihozza a sodrából egy közönséges üzleti levél? Ejnye, ejnye, ne huncutkodjon; ki vele, halljuk az igazságot!

- Drága asszonyom - mondta Lady Middleton -, ügyeljen, mit beszél!

- Talán arról kapott hírt, hogy Fanny kuzinja férjhez ment? - kérdezte Mrs. Jennings, mintha nem is hallotta volna leánya szemrehányó megjegyzését.

- Ó, nem, dehogy.

- Nos, akkor pedig tudom, kitől való, ezredes. És remélem, jól van az illető.

- Kire gondol, asszonyom? - kérdezte az ezredes, és egy kissé elvörösödött.

- Ó, nagyon jól tudja, kire gondolok.

- Kiváltképp sajnálom, asszonyom - fordult az ezredes Lady Middletonhoz -, hogy éppen ma kaptam ezt a levelet; a benne foglalt ügy ugyanis azonnali megjelenésemet kívánja a városban.

- A városban! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Mi dolga lehet a városban ilyenkor ősszel?

- Csak én vagyok a vesztes - folytatta az ezredes -, hogy elhagyni kényszerülök a kellemes társaságot; s ez csak annál s érzékenyebben érint, mert, sajnos, jelenlétem óhatatlanul szükséges lenne, hogy önök bebocsátást nyerjenek Whitwellbe.

Ó, minő csapás volt ez valamennyiüknek!

- De hogyha ír a kulcsárnak, Mr. Brandon - vetette közbe buzgón Marianne -, nem lenne az elegendő?

Az ezredes a fejét rázta.

- El kell mennünk - jelentette ki Sir John. - Most, hogy felkészültünk valamennyien, nem halaszthatjuk el. Csak holnap mehet fel a városba, Brandon, és kész!

- Szívből kívánom, bárcsak ily könnyen el lehetne intézni. Sajnos, nem áll hatalmamban akár egyetlen nappal is elhalasztani utazásomat.

- Ha csak tudatná velünk, milyen ügyben jár - mondta Mrs. Jennings -, majd mi megállapítanánk, tűr-e halasztást vagy sem!

- Alig hat órát késne - mondta Willoughby -, ha az utazást visszatérésünk utánra halasztaná.

- Egyetlen órát sem vesztegethetek.

Elinor ekkor meghallotta, amint Willoughby fojtott hangon így szólt Marianne-hoz:

- Egyesek nem bírják elviselni a jókedvű kiruccanást. Brandon is így van vele. Fogadni mernék, hűléstől félt; csak azért eszelte ki ezt a fortélyt, hogy szépszerével szabaduljon. Ötven aranyba is fogadnék, hogy az a levél az ő tulajdon keze írása.

- Én is azt hiszem - felelte Marianne.

- Ismerem rég, Brandon - mondta Sir John -, tudom, nem lehet rávenni, hogy megmásítsa elhatározását, ha egyszer elszánta magát valamire. Ám azért remélem, még meggondolja magát. Hisz a Carey kisasszonyok egyenesen Newtonból érkeztek, a három Dashwood kisasszony gyalogszerrel jött át a villából, Mr. Willoughby meg két órával korábban kelt, mint rendesen, csak azért, hogy Whitwellbe mehessünk!

Brandon ezredes újfent hangoztatta, milyen szomorú, hogy kénytelen csalódást okozni a társaságnak; ám kitartott amellett, hogy távozása halaszthatatlan.

- Nos tehát, mikor várhatjuk vissza?

- Remélem, hamarosan Bartonban üdvözölhetjük - tette hozzá őladysége -, amint módjában lesz elhagyni a várost; s a visszatérésig kénytelenek leszünk elhalasztani a whitwelli kirándulást.

- Lekötelez, asszonyom. Ám olyannyira bizonytalan, hogy mikor lesz módomban visszatérni, hogy semmiféle társadalmi kötelezettséget akkorra nem vállalhatok.

- Ó! vissza kell jönnie, és vissza is fog - kiáltott fel Sir John. - Ha hét végéig meg nem érkezik, magam megyek érte.

- Úgy bizony, Sir John - tódította Mrs. Jennings -, s akkor talán kitudódik az is, mi az a nevezetes üzleti ügy!

- Nem akarom mások dolgait firtatni. Bizonyára olyasmi, amit restell az ezredes.

Ekkor jelentették, hogy Brandon ezredes lova előállt.

- Csak tán nem lóháton tart a városba? - kérdezte Sir John.

- Nem, csak Honitonba. Ott postakocsiba ülök.

- Hát ha már eltökélte, hogy megy - kellemes utat kívánok. De mégiscsak jobb lenne, ha meggondolná magát!

- Higgye el, Sir John, nem áll hatalmamban. Az ezredes ezután elbúcsúzott a társaságtól.

- Van rá reményem, Miss Dashwood, hogy télen a városban üdvözölhetem kegyedet és húgait?

- Sajnos, egyáltalán nem.

- Úgy hosszabb időre kell búcsút mondanom Önöknek, mint amennyire óhajtanám.

Marianne előtt csak szótlanul meghajolt.

- Ejnye, ezredes - mondta Mrs. Jennings -, hát csak elmondja, mielőtt útra kelne, hogy mi járatban van!

Az ezredes válaszul jó napot kívánt, és Sir John kíséretében kiment a szobából.

Az udvariasság eddig féken tartotta a panasz- és zokszavakat, ám most gáttalanul kitörtek; mindannyian egyetértettek abban, hogy az effajta csalódás bizony nagyon keserves.

- Hanem azért én sejtem, mi járatban lehet az ezredes - mondta Mrs. Jennings nagy élvezettel.

- Csakugyan, asszonyom? - kérdezte szinte mindenki.

- Igen; bizonyára Miss Williams van a dologban.

- És kicsoda az a Miss Williams? - tudakolta Marianne.

- Hogyan? Miss Marianne nem tudja, kicsoda Miss Williams? De hiszen bizonyosan hallott már róla. Rokona az ezredesnek, kedvesem; igen közeli rokona. Hogy mennyire közeli, azt ne feszegessük, mert még megriasztjuk az ifjú hölgyeket. - Mrs. Jennings azután hangját suttogóra fogva, így szólt Elinorhoz: - Miss Williams az ezredes természetes leánya!

- Csakugyan?

- Ó, igen; a megszólalásig hasonlít hozzá. Bízvást állíthatom, hogy az ezredes ráhagyja a vagyonát.

Sir John visszatért, és buzgón csatlakozott a sajnálatos esemény feletti kesergéshez; azzal a megjegyzéssel zárta azonban szavait, hogy ha már ilyen szépen együtt vannak, kereshetnek valami mulatságot; s hosszas tanácskozás után arra a megegyezésre jutottak, hogy bár igazi jó mulatságot csakis és egyedül a whitwelli kirándulás jelentett volna, azért némiképpen visszanyerhetik lelki egyensúlyukat, ha kocsikáznak egyet a környéken. Hintókat rendeltek; Willoughbyé állt elő elsőnek, és Marianne soha még olyan boldognak nem látszott, mint amikor beszállt a hintóba. Willoughby szélsebesen hajtott át a parkon, s hamarosan eltűntek szem elől; nem is láttak belőlük semmit egészen addig, amíg vissza nem tértek, méghozzá jóval a többiek után. Mindketten élvezték volt a kocsikázást, jól látszott rajtuk, de csak afféle általános megjegyzésekét tettek, hogy ők úton maradtak, míg a többiek kihajtottak a halmokra.

Megállapodtak, hogy este tánc lesz, s hogy napköz sem lesz híja a vidámságnak. A Carey család más tagjai is megjelentek ebédre, és a ház abban az örömben részesült, hogy közel húszan ültek az asztal körül, mint Sir John nagy megelégedéssel megállapította. Willoughby szokásos helyére telepedett, a két idősebb Dashwood kisasszony közé. Mrs. Jennings ült Elinor jobbján; s alig ültek asztalhoz, amikor az idős dáma áthajolt Elinor és Willoughby mögött, s mindkettejük számára jól hallhatóan azt mondta Marianne-nak:

- Hiába minden fortély, lelepleztem magukat. Tudom, hol töltötték a délelőttöt.

Marianne arcát elfutotta a pír; sietve válaszolt:

- S vajon hol?

- Talán nem tudta, asszonyom - kérdezte Willoughby -, hogy kihajtottunk a bricskámon?

- Dehogyisnem, Mr. Orcátlan, tudom én azt nagyon jól, s eltökéltem, hogy azt is kitudom, hová hajtottak. Remélem, Miss Marianne, megnyerte tetszését a háza. Igen nagy ház, s mire majd megvizitálom kegyedéket, remélem, újrabútorozzák, mert amikor hat esztendeje ott jártam, bizony nagyon is ráfért volna az új berendezés.

Marianne óriási zavarban elfordult. Mrs. Jennings jóízűen hahotázott; Elinor pedig megtudta, hogy Mrs. Jennings olyannyira eltökélte: végére jár a dolognak, hogy nem átallta komornájával megtudakoltatni Mr. Willoughby lovászától, merre jártak, s hogy e módszer révén értesült arról, hogy az ifjú és a leány Allenhambe ment, s jócskán elidőztek az udvarház kertjében, majd bejárták a házat is.

Elinor alig hitt a fülének, hisz valószínűtlennek tetszett, hogy Willoughby felajánlja, Marianne pedig elfogadja, hogy belépjenek a házba, amikor Mrs. Smith is otthon van, akit Marianne egyáltalán nem ismer.

Alig hagyták el az ebédlőt, Elinor kérdőre vonta Marianne-t; s mekkora volt meglepetése, amikor megtudta, hogy Mrs. Jennings elbeszélése szóról szóra megfelel a tényeknek! Marianne valósággal haragudott nővérére, amiért kételkedett benne.

- De hát miért képzeled, Elinor, hogy nem mentünk el oda, vagy hogy nem láttuk a házat? Hisz magad is ezt szeretted volna tenni már régen!

- Igen, Marianne, csakhogy én nem mentem volna, a kor Mrs. Smith otthon van, s egyedül Mr. Willoughby kíséretében.

- Márpedig Mr. Willoughby az egyetlen, akinek joga van megmutatni azt a házat; s mivel nyitott kocsin hajtattunk, lehetetlen volt bárki mást magunkkal vinni. Soha életemben nem volt még ilyen kellemes délelőttöm!

- Fájdalom - felelte Elinor -, valamely cselekedet kellemessége nem mindig bizonyítja az illendőségét.

- Épp ellenkezőleg, mi sem lehetne hathatósabb bizonyítéka, Elinor; ha valóban vétettem volna az illendőség ellen, azt megéreztem volna, hisz mindig tudjuk, amikor rosszat cselekszünk, s ilyen meggyőződésben aligha éreztem volna kellemesen magam.

- De drága Marianne, mivel már jó néhány csípős megjegyzéssel célozgattak erre, nem kételkedsz most már magad is viselkedésed illendőségében?

- Hogyha Mrs. Jennings sok csípős megjegyzése az illetlen viselkedés megannyi bizonyítéka, akkor valamennyi vétkezünk életünk minden egyes percében. Nem érint mélyebben a megrovása sem, mint amennyire a dicséretét becsülném. Nem érzem, hogy bármiféle rosszat tettem volna azzal, hogy Mrs. Smith parkjában sétáltam, és megnéztem a házát. Egyszer úgyis Mr. Willoughbyé lesz, és...

- Hogyha egyszer akár a tiéd lenne is, Marianne, ma akkor is helytelenül cselekedtél.

Erre a célzásra Marianne elpirult; de mégis látszott, hogy amit hallott, jólesik; s miután tíz percig komolyan elgondolkodott, újra nővéréhez lépett, és derűs kedéllyel ennyit mondott: - Meglehet, Elinor, hogy helytelen volt Allenhambe mennem; csakhogy Mr. Willoughby mindenáron akarta mutatni nekem a házat; s elhiheted, igazán szép. Az egyik nappali szoba az emeleten különösen bájos; s nagy, alkalmas a rendszeres használatra, s újmódi bútorral gyönyörű lenne. Sarokszoba; két irányba nyílnak az ablakai. Egyik oldalon a gyepes tekepályát látni, a ház mögött, s azon túl a gyönyörű erdőhátat; a másik oldalon a templomot meg a falut, s távolabb azokat a magasodó dombokat, amelyeket annyiszor megcsodáltunk. Nem mutatta előnyös oldalát a ház, mert a bútorzata ugyancsak szánalmas; de ha újonnan berendeznék - Willoughby azt mondja, kétszáz font bőségesen elegendő volna rá -, nem akadna ennél szebb, naposabb szoba egész Angliában.

Ha Elinor zavartalanul hallgathatta volna húgát, s a többiek közbe nem szólnak, Marianne bízvást apróra leírta volna, s nem csekélyebb élvezettel, a ház valamennyi szobáját.

 

        TIZENNEGYEDIK FEJEZET        

Mrs. Jenningsnek két-három napig is betöltötte elméjét s ébren tartotta kíváncsiságát, hogy Brandon ezredes kastélybeli látogatásának oly kurtán-furcsán szakadt vége, s hogy az ezredes oly állhatatosan titkolta ennek okát. Mrs. Jennings nagy találgató volt, mint mindenki, aki valamennyi ismerőse minden lépését oly élénk érdeklődéssel követi. Szinte szünet nélkül találgatta, mi lehetett az ok; egészen bizonyos, hogy rossz híreket kapott az ezredes, vélte, s végiggondolt minden lehetséges sorscsapást, azzal a tántoríthatatlan meggyőződéssel, hogy azért mindegyikből nem menekülhet ép bőrrel az ezredes.

- Nagyon keserves bánat érhette, egész bizonyosan - vélte a derék hölgy. - Hisz csak az arcára kellett nézni! Szegény ember! Félek, rosszra fordult anyagi helyzete. Az a delafordi birtok sohasem jövedelmezhet többet évi kétezer fontnál, s a bátyja sajnálatos zűrzavarban hagyta hátra ügyeit. Igen, minden bizonnyal pénzügyek miatt hívatták oly sürgősen, hisz mi más is történhetett volna? Vajon csakugyan így esett? Mit meg nem adnék érte, csak ismerném a való okot! Talán Miss Williams van a dologban, s ha jól meggondolom, más nem is lehet, hisz miért látszott volna annyira zavartnak az ezredes, amikor Miss Williams nevét említettem? Tán megbetegedett a városban; mi sem valószínűbb, hisz ha jól tudom, gyengécske teremtés. Bármennyibe mernék fogadni Miss Williamsről van szó. Nem nagyon valószínű, hogy épp most fordultak volna válságosra az ezredes pénzügyei, hisz ugyancsak előrelátó ember, s most már bizonyára rendezte a birtok ügyeit. Vajon mi lehet? Talán a nővére van rosszabbul Avignonban, s ő hívatta. Mi másra vallott volna ez a sebbel-lobbal való távozás?! No, én tiszta szívemből kívánom, bárcsak szabadulna minden gondjától-bajától, s a tetejébe szerezne derék feleséget!

Így találgatott, így beszélgetett Mrs. Jennings. Ahány lehetőség jutott az eszébe, annyiszor változott a véleménye, ahogy szóba került, máris valószerűnek tetszett mindahány. Elinor, noha szívén viselte Brandon ezredes boldogulását, sehogy sem tudott annyi gondot szentelni a hirtelen távozást illető találgatásnak, mint amennyit Mrs. Jennings elvárt volna tőle. Véleménye szerint az esemény nem indokolta sem a tartós csodálkozást, sem a rengeteg feltevést, s mindezen felül Elinor találgatásának merőben más volt a tárgya. Teljes egészében lefoglalta húgának és Willoughbynak sajátos hallgatása arról a témáról, amely - mint vélhetőleg mindketten sejtették - mindőjüket kiváltképp érdekelte. S mivel e hallgatás nem szűnt, csak különösebbnek tűnt fel minden nappal, s csak összeférhetetlenebbnek kettejük természetével. Elinor sehogy sem értette, miért nem vallanak színt édesanyjának, sem neki magának afelől, aminek következtét pedig egymás iránti viselkedésük szüntelenül és ékesszólóan bizonyította.

Ahhoz természetesen nem férhetett kétség, hogy egyhamar nem tarthatják meg a kézfogót; Willoughby, igaz, független, de nincs okuk gazdagnak hinni. Sir John a Willoughby-birtok jövedelmét évi hat-hétszáz fontra becsülte; a fiatalember életmódja azonban oly fényűző volt, hogy e jövedelem aligha ért fel hozzá, s bizony nemegyszer hallották panaszkodni szegénységére. Azt azonban mégsem tudta mire vélni Elinor, hogy az eljegyzés körül mire való e sajátos titkolózás, amely valójában semmit sem leplezett; s ez oly gyökeresen ellentmondott kettejük általános elveinek és gyakorlatának, hogy Elinor elméjébe olykor már-már kétely lopózott: vajon csakugyan jegyesek-e; s e kétely elegendő akadálynak bizonyult, hogy Marianne-tól kérdezősködjék.

Willoughby hajlandóságát a viselkedése bizonyította legnyomósabban. Marianne irányában kitüntető gyengédséggel viseltetett, ami csak szerelmes szívtől telik, a család többi tagjával pedig maga volt a szeretetteljes és figyelmes fiú és fivér. Otthonaként látszott tekinteni és szeretni a villát; idejének nagyobb részét töltötte ott, mint Allenhamben; s ha közös mulatság nem vonzotta valamennyiüket a kastélyba, a séta, amely az ifjút reggelente a szabadba szólította, szintén bizonyosan a villában ért véget, ahol azután a nap hátralevő részét eltöltötte, ő maga Marianne oldalán, hű kopója pedig a lábánál.

Egy este, vagy egy héttel azután, hogy Brandon ezredes hátat fordított a vidéknek, Willoughby a szokásosnál is nagyobb ragaszkodást tanúsított a környező tárgyak iránt; s amikor Mrs. Dashwood szóba találta hozni a tavaszi tatarozásra vonatkozó terveit Willoughby hevesen ellenezte, hogy bármi változtatás essék a házon, amelyet érzelmei tükrében tökéletesnek látott.

- Hogyan! - kiáltott fel az ifjú. - Átalakítani ezt a kedves házikót?! Nem! Ebbe soha bele nem egyezem. Egyetlen kővel se bővüljön a fala, egyetlen hüvelykkel a nagysága, ha az én érzéseim egyáltalán figyelembe vétetnek.

- Ne aggódjék - mondotta Miss Dashwood -, nem lesz itt semmi változás; anyámnak nincs arra pénze, hogy ilyesmibe fogjon.

- Ennek szívből örülök! - kiáltott fel Willoughby. - Bárcsak lenne mindörökre szegény, ha vagyonát jobb célra használni nem tudja!

- Köszönöm, Willoughby. Legyen bizonyos afelől, hogy a ház iránti érzelmeinek egy cseppjét sem áldozom fel, mint ahogy senkiét, akit szeretek, a világ minden átalakításáért sem. Higgye el, amikor tavasszal számvetést készítek, akármennyi fölösleges pénzem lesz, inkább hasztalan félrerakom, minthogy olyan módon használjam fel, ami önt ily fájdalmasan érinti. De csakugyan annyira ragaszkodik ehhez házhoz, hogy semmi hibát nem lát benne?

- Csakugyan - válaszolt Willoughby. - Az én szememben makulátlan. Mi több: olyan helynek tekintem, amelyben elérhető a boldogság, s volnék csak gazdag, nyomban leromboltatnám Combe-ot, és e házacska szakasztott másaként építtetném újjá.

- Szűk, sötét lépcsőivel, füstös konyhával, bizonyára - mondta Elinor.

- Igen! - kiáltott nem csekélyebb buzgalommal a fiatalember. - Úgy, ahogy van, mindenestül; minden kényelmével s minden kényelmetlenségével; egy hajszálnyi különbség se legyen! Akkor, és csakis akkor, ilyen fedél alatt lehetnék oly boldog Combe-ban, mint most Bartonban vagyok.

- Azzal áltatom magam - felelte Elinor -, hogy még a tágasabb szobák és a szélesebb lépcső okozta kényelmetlenség közepette is csakoly makulátlannak érzi majd a házát, mint most a miénket.

- Kétségtelen - mondta Willoughby -, bizonyos körülmények ugyancsak emelik becsét szememben; ám ez a ház mindig számot tarthat szeretetemre, amelyben más nem osztozhat.

Mrs. Dashwood örömteli pillantást vetett Marianne-ra, kinek szép szeme oly kifejezéssel tapadt Willoughbra, amelyből világosan kiolvasható volt a mélységes megértés.

- Mily gyakran óhajtottam - tette hozzá az ifjú -, amikor esztendeje Allenhamben voltam, bárcsak lenne lakója a Barton-villának! Sosem haladhattam el a közelében, hogy ne csodáltam volna fekvését, s ne fájlaltam volna, hogy nem lakja senki. Nem is sejtettem akkor, hogy amikor megint e tájra jövök, az első hírem Mrs. Smithtől nem lesz más, mint hogy a Barton-villa már nem lakatlan; nyomban megelégedéssel töltött el, és érdeklődésre ébresztett az esemény, s ennek nem lehetett más oka, mint hogy megsejtettem, minő boldogságomnak lesz forrása! Nem gondolja, hogy ez így lehetett, Marianne? - szólt, halkabbra fogva hangját. Azután ismét fennhangon folytatta: - S mégis elrontaná ezt a házat, Mrs. Dashwood? Megfosztaná képzeletdús nagyobbítással az egyszerűségétől? S ezt a kedves szalont, amelyben ismeretségünk elkezdődött, s hol azóta is oly sok kellemes órát töltöttünk, ezt holmi köznapi bejárat állapotába süllyesztené, s mindenki sietve tapodná a szobát, amely mindeddig bővebben ontott kényelmet és enyhet, mint a világ bármely csinosabb arányú, büszke lakosztálya?!

Mrs. Dashwood erre újólag biztosította, hogy semmi efféle változtatást nem fognak megkísérelni.

- Ön jó asszony - mondta melegen Willoughby. - Könnyen ígér. Lépjen hát még egyet, s boldoggá tesz. Mondja, hogy nemcsak a háza marad változatlan, hanem kegyedet és családját is éppoly változatlanul találom, mint a lakot; s hogy mindig ama szívbéli kedvességgel fogad, amelynek révén minden tulajdona oly becses szívemnek.

Az ígéret könnyen elhangzott, s Willoughby magaviselete egész este szeretetről és boldogságról beszélt.

- Eljön holnap estebédre? - kérdezte Mrs. Dashwood, amikor az ifjú elbúcsúzott. - Nem hívom délelőttre, mert a kastélyba ígérkeztünk, Lady Middleton látogatására.

Willoughby tehát megígérte, hogy másnap négy órakor teszi tiszteletét.

 

        TIZENÖTÖDIK FEJEZET        

Mrs. Dashwoodot másnap Lady Middletonhoz csak két leánya kísérte el; Marianne holmi jelentéktelen elfoglaltság okán kimentette magát; s anyja, abban a meggyőződésben, hogy Willoughby előző este az ő távollétük idejére a villába ígérkezett, tökéletesen megnyugodott abban, hogy Marianne otthon marad.

A kastélyból hazatérve meglátták, hogy Willoughby bricskája és lovásza a villa előtt várakozik, s Mrs. Dashwood úgy vélte, feltevése helyesnek bizonyult. Eddig minden úgy történt, ahogy sejtette; ám alighogy a házba léptek, olyan látvány tárult szeme elé, amelyre semmiféle előérzet nem készítette fel. Amint a folyosóra értek, Marianne sietett ki a szalonból; szemmel láthatóan heves érzelmek háborgatták, zsebkendőjét szemére szorította; s anyját, nővéreit meg sem látva, felszaladt a lépcsőn. Az anya és leányai meglepetten és riadtan egyenesen abba a szobába siettek, ahonnan Marianne az imént kifutott, s odabent Willoughbyt találták, aki nekik háttal, a kandallópárkánynak támaszkodott. Beléptükkor sarkon fordult, s arckifejezése arra vallott: őt sem kímélte az érzelmi vihar, amely Marianne-t feldúlta.

- Valami baja van Marianne-nak? - kiáltott Mrs. Dashwood, ahogy a szalonba lépett. - Beteg talán?

- Remélem, nem - válaszolt a fiatalember, vidámságot erőltetve magára; s kényszerű mosollyal nyomban hozzátette: - Magam várhatnám szinte, hogy beteg leszek - oly keserű csalódás áldozata vagyok.

- Csalódás?!

- Igen, mert nem tehetek eleget az önök meghívásának. Mrs. Smith ma délelőtt a gazdagok előjogával élt a szegény rokonnal szemben, s ügyes-bajos dolgaiban Londonba küld. Épp most kaptam meg az utasításokat, s búcsúztam el Allenhamtől; s vigasztalódás végett most önöktől kell elköszönnöm.

- Londonba! S már most délelőtt indul?

- Haladéktalanul.

- Ez valóban sajnálatos. De Mrs. Smithnek nem szabad ellentmondania; s ügyes-bajos dolgai remélhetőleg nem tartóztatják sokáig.

Willoughby elvörösödött, míg válaszolt:

- Asszonyom igen kegyes; de nem szándékozom rögtön visszatérni Devonshire-be. Mrs. Smitht évente egyszer látogatom csak meg.

- S vajon Mrs. Smith az egyetlen jó barátja? Allenham a környéken az egyetlen ház, amely tárt kapukkal várja önt? Szégyellje magát Willoughby! Hát meghívásra vár, hogy eljöjjön mihozzánk?

Willoughby még jobban elvörösödött; szemét a padlóra szegezte, úgy felelt:

- Ön túlságosan kegyes.

Mrs. Dashwood meglepett pillantást vetett Elinorra. Elinor hasonlóképpen elcsodálkozott, s néhány percig mindenki hallgatott. A csendet végül Mrs. Dashwood törte meg:

- Csak annyit még, kedves Willoughby: a Barton-villában mindig szívesen látott vendég; nem unszolom, hogy azonnal térjen vissza hozzánk, mert azt csak maga ítélheti meg, mennyire tetszenék ez Mrs. Smithnek; s e kérdésben éppoly kevéssé óhajtom vitatni ítéletét, mint kétleni hajlandóságát.

- Kötelezettségeim ez idő szerint - mondta zavartan Willoughby - olyan természetűek... hogy... nem merem áltatni magam...

Elhallgatott. Mrs. Dashwood meglepetésében megszólalni sem tudott, s megint hallgatás következett. Ezúttal Willoughby törte meg, ki halvány mosollyal így beszélt:

- Esztelenség így késlekedni. Nem gyötröm magam tovább azzal, hogy jó barátok között maradok, kiknek társaságát ezentúl nem élvezhetem.

Majd sietősen elbúcsúzott mindannyiuktól, s kiment a szobából látták, amint hintójába száll, s egy perc sem telt belé; már eltűnt szemük elől.

Mrs. Dashwoodnak szavát szegték érzései, s azonnal távozott a szalonból, hogy magányában adjon szabad utat a hirtelen távozás okozta, aggályainak és riadalmának.

Elinor aggodalma sem volt anyjáénál csekélyebb. Szorongva, kishitűen gondolt az imént történtekre. Willoughby magatartása búcsúzáskor, zavara, erőltetett vidámsága, s mindenekfelett ahogy vonakodott elfogadni Mrs. Dashwood invitálását, e szerelmeshez - mi több: hozzá magához - nem illő húzódozás ugyancsak felkavarta Elinort. Egyik percben attól tartott, hogy Willoughby szándéka nem volt komoly; a következőben, hogy sajnálatos viszály támadt húga és Willoughby között - Marianne kétségbeesése, mikor a szobából kifutott, legvalószínűbben komoly nézeteltérésre vallott, noha; tekintetbe véve Marianne-nak Willoughby iránt érzett szerelmét, a nézeteltérés jóformán lehetetlenségnek tűnt fel.

Ám akármi lehetett elválásuk oka, kétely sem fért ahhoz, hogy húgának szenvedése valóságos; és Elinor gyengéd szánalommal gondolt a heves bánatra, amelynek Marianne bízvást nem csupán megkönnyebbülés végett ad szabad folyást, de minden bizonnyal kötelességének érzi, hogy azt táplálja és bátorítsa is.

Vagy egy félóra múlva anyja visszatért, s habár szeme vörös volt, arcán nem ült bánat.

- A mi kedves Willoughbynk néhány mérföldnyire járhat már Bartontól, Elinor - mondotta Mrs. Dashwood, ahogy leült kézimunkájához -, s vajon nehéz szívvel utazik-e?

- Oly különös az egész. Ilyen hirtelen távozást! Valósággal egy pillanat műve volt. Az este még oly boldog, oly vidám, oly szeretetteljes volt itt velünk! S most tíz perc sem telt belé... Elment, s még csak visszatérni sem szándékozik! Több lehetett a dolog mögött, mint amennyit bevallott nekünk. Nem úgy beszélt, nem úgy viselkedett, ahogyan szokott. Te is bizonyára láttad rajta a változást, akárcsak én. Vajon mi történhetett? Összevesztek talán? Másképp miért vonakodott volna annyira, hogy elfogadja meghívásunkat?

- Nem a hajlandóságában volt a hiba, Elinor; ezt igazán világosan láttam. Nem állt módjában, hogy elfogadja. Hidd el, alaposan végiggondoltam a dolgot, s tökéletesen meg tudok magyarázni minden egyes mozzanatot, amit kezdetben magam is éppúgy furcsállottam, mint te.

- Csakugyan?

- Igen. A lehető legmegnyugtatóbb magyarázatot adtam magamnak; de azt tudom, hogy téged, örök kételkedőt, nem fog kielégíteni. Engem azonban nem tántoríthatsz el meggyőződésemtől. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Smith gyanítja Willoughbynak Marianne iránt táplált érzelmeit, s mert nem helyesli - talán mert más céljai vannak vele -, mindenáron el akarja távolítani a közeléből; és a sürgős üzleti ügy, amelynek lebonyolításával megbízta Willoughbyt, csupán ürügy, hogy elküldhesse. Ez történt, hidd el. Willoughby maga is jól tudja, hogy Mrs. Smith helyteleníti ezt a kapcsolatot, ezért most nem is meri bevallani, hogy eljegyezték egymást Marianne-nal, s függő helyzeténél fogva kötelességének érzi, hogy fejet hajtson Mrs. Smith akarata előtt, és egy darabig távol maradjon Devonshire-től. Te bizonyára azt válaszolod erre: meglehet, hogy így történt, de az is lehet, hogy nem; én azonban nem hallgatok semmiféle gáncsoskodásra, hacsak magad is nem kínálsz legalább ennyire kielégítő magyarázatot. Nos, Elinor, halljam, mit mondasz erre?

- Semmit, ha egyszer előre tudod a válaszomat.

- Azt mondtad volna tehát, hogy meglehet, így történt, de az is, hogy másképp. Ó, Elinor, mily különösek az érzéseid! Könnyebben elhiszed látatlanban a rosszat, mint a jót. Könnyebben hiszel Marianne boldogtalanságában és szegény Willoughby bűnösségében, mintsem az utóbbit felmentenéd. Szentül eltökélted, hogy ő a hibás, mert a szokásosnál kevésbé melegen búcsúzott el tőlünk. Nem kell elnézéssel lennünk a figyelmetlenség és a szomorúság iránt, melyet a nemrég elszenvedett csalódás miatt érez? Nem fogadhatunk el semmiféle valószínűséget, csupán mert nem bizonyosság? Nem tartozunk tán semmivel a férfinak, akit szeretni minden okunk megadatott, és semmi okunk, hogy rosszat gondoljunk felőle? Talányos indítékok tán nem is léteznek, amelyeket egy darabig óhatatlanul titkolni kell? És végtére is: mivel gyanúsítod őt?

- Alig tudnám megmondani. Ám az efféle változás óhatatlanul holmi kellemetlen dolog gyanúját kelti fel, amilyet épp az imént tapasztaltam nála. Mély igazság rejlik azonban, megvallom, abban is, amit az imént mondtál, hogy elnézéssel kell viseltetnünk Willoughby iránt, hisz szívemből óhajtom, vajha igaz ítélettel volnék minden iránt. Willoughbynak jó oka volt, hogy így viselkedjék, s ezt szívből remélem is. Ám sokkal illőbb lett volna hozzá, hogy ezt nyomban be is ismerje. Lehet, ajánlatos a titoktartás; de én azért csak csodálkozom, hogy épp ő gyakorolja.

- Ennek ellenére ne kárhoztasd őt azért, mert jellemével ellentétesen cselekszik, ha szükséges a kerülő út. De vajon elismered-e, hogy igaz, amit védelmére elmondtam? Én megnyugodtam - s őt felmentettem.

- Nem tökéletesen. Lehet, ajánlatos elrejteni jegyességüket - ha csakugyan jegyesek - Mrs. Smith elől, s ha így van, igen alkalmas Willoughbynak, hogy lehetőleg keveset tartózkodjék egyelőre Devonshire-ben. Ám ez még nem ok arra, hogy előlünk is rejtegessék.

- Hogy előlünk rejtegessék! Drága gyermekem, azzal vádolod tehát Willoughbyt és Marianne-t, hogy bármit is rejtegetnek előlünk? Ez igazán különös; hisz a tulajdon szemedből sugárzott minden áldott nap a szemrehányás óvatlanságuk miatt!

- Nem hiányolom vonzalmuk bizonyítékát - mondta Elinor -, de az eljegyzésüket igen.

- Én tökéletesen meg vagyok győződve mind a kettőről.

- És mégsem hallottál egyetlen szót sem a tárgyról, egyiküktől sem.

- Minek ott a szó, ahol oly ékesen beszél a tett! Vajon a Marianne és valamennyiünk iránti viselkedése, ha máskor nem, az utóbbi két hétben nem nyilvánította-e ki, hogy szereti őt és jövendő nejének tekinti, irántunk pedig a legközelebbi rokon vonzalmát érzi? Nem értettük-e meg egymást tökéletesen? Nem kérte-e beleegyezésemet mindennap a tekintete, a modora, figyelmes és szeretetteljes tisztelete? Elinor, kedvesem, lehetséges-e kételkedni jegyességükben? Hogy juthattál ilyen gondolatra? Hogy tételezheted fel, hogy Willoughby, meggyőződve, hisz meg kellett győződnie, húgod szerelméről, elhagyja őt elhagyja tán hónapokra, s ne beszélt volna érzelmeiről? hogy kölcsönös bizalmuk záloga nélkül váltak volna el?

- Megvallom - felelte Elinor -, minden körülmény az eljegyzésük mellett szól, egyet kivéve: ez az egy pedig mindkettejük tökéletes hallgatása a tárgyról, s az én szememben ez többet számít minden másnál.

- Milyen különös! Ugyancsak gyalázatos véleménnyel lehetsz Willoughbyról, ha mindazok után, ami kettejük között nyilvánvalóan lezajlott még kételkedsz kapcsolatuk természetében. Talán Willoughby mindvégig szerepet játszott húgod iránti viselkedésében? Talán azt hiszed, hogy valóban közönyös iránta?

- Nem, ezt nem hihetem. Szeretnie kell, kell hogy szeresse, és szereti is, ebben bizonyos vagyok.

- Csakhogy igen sajátos gyengédséggel, ha ily közönnyel, a jövő iránti ily kevés gonddal hagyja el, mint amennyit te tulajdonítasz neki.

- Emlékezned kell, drága anyám, én sosem tekintettem bizonyosságnak ezt az ügyet. Mindig is voltak kételyeim, bevallom; de már halványabbak, mint voltak, s meglehet, csakhamar elmúlnak teljesen. Ha azt látjuk, hogy leveleznek, minden aggályom eloszlik.

- Minő engedmény valóban! Ha az oltár előtt látnád őket, tán feltételeznéd, hogy össze fognak házasodni. Könyörtelen, leány! Nem, én nem követelek effajta bizonyítékot. Én úgy vélem, semmi sem történt, ami indokolná a kételyt; nem törekedtek titoktartásra; viselkedésük mindig nyílt volt és gáttalan. Húgod óhajai felől nem lehet kételyed. Ezért tehát minden bizonnyal Willoughbyt fogod gyanúba. De miért? Tán nem becsületes és érző lélek? Tán állhatatlanságot tapasztaltál nála, s ez okozza riadalmadat? avagy csalárd talán?

- Remélem, nem; hiszem, hogy nem! - kiáltott fel Elinor. - Szeretem Willoughbyt, őszintén szeretem; s a tisztessége iránti gyanú magamnak is éppoly fájdalmas, mint neked. Önmagától támadt, s nem bátorítom. Megvallom, megdöbbentett ma reggel a modorában beállott változás; mintha nem is ő beszélt volna, s a te kedvességedet a szívélyesség tökéletes híjával viszonozta. De minderre magyarázatul szolgálhat ügyeinek az általad feltételezett állapota. Épp most búcsúzott húgomtól, az imént volt tanúja Marianne elkeseredésének; s ha attól féltében, hogy megsérti Mrs. Smitht, kötelességének érezte, hogy ellenálljon a kísértésnek, s ide ne térjen hamarosan vissza, noha tudta, hogy meghívásod elhárításával, azzal a kijelentésével: hosszabb ideig távol marad, ugyancsak szívtelen, mi több, gyanús színben tünteti fel magát családunk szemében, úgy bízvást lehetett zavart és elfogódott. Ilyen esetben nehézségeinek nyílt és őszinte feltárása inkább becsületére vált volna, gondolom; s jobban egyezett volna jellemével; ám én nem emelek kifogást ily sovány ok miatt senki viselkedése ellen, ha mégúgy ellenkezik is ítéletemmel, vagy eltér attól, amit helyesnek és illőnek találok.

- Igen méltányosan beszélsz, Elinor. Willoughby bizonnyal nem érdemli a gyanút. Mi ugyan nem régóta ismerjük, de itt, a vidéken nem ismeretlen; s ki emlegette valaha is kedvezőtlenül? Ha olyan helyzetnek örvend, amelyben önállóan cselekedhet, és azonnal házasodhat, különös lett volna, ha úgy megy el tőlünk, hogy fel nem tárja a szívét előttem; csakhogy a dolog nem így áll. E jegyesség bizonyos tekintetben nem kezdődött kedvezően, mert menyegzőjük távoli és bizonytalan; s még a titoktartás is, amennyire egyáltalán lehetséges, most ugyancsak ajánlatos lehet.

Beszélgetésüket a belépő Margaret szakította félbe; s Elinor kedvére gondolkodhatott anyja magyarázatán, elfogadhatta sokban a valószínűségét, s remélhette, hogy minden úgy is igaz.

Marianne-t vacsoráig nem is látták; akkor szó nélkül lépett be a szobába és foglalta el helyét az asztalnál. Szeme vörös volt és duzzadt; még most is úgy látszott, nehezen fojtja vissza könnyeit. Kerülte mindannyiuk tekintetét, sem enni, sem beszélni nem tudott, s egy idő múlva, amikor anyja néma együttérzéssel megszorította a kezét, kis ereje végére jutott, könnyekben tört ki, és kiment a szobából.

E heves lelki levertség egész este folytatódott. Marianne nem tudott, mert nem is akart uralkodni magán. A Willoughbyra vonatkozó mégoly csekély utalás is azonnal lesújtotta; s noha az egész család szüntelenül a vigasztalásán fáradozott, ha csak megszólaltak is, lehetetlen volt elkerülni minden tárgyat, amelyet Marianne érzelmei Willoughbyval hozhattak kapcsolatba.

 

        TIZENHATODIK FEJEZET        

Marianne sosem tudott volna megbocsátani magának, ha a Willoughby távozását követő éjszakán akár egy szemhunyást is alszik. Másnap reggel nem tudott volna anyja és testvérei szemébe nézni, ha nem kel fáradtabban, mint ahogyan feküdt. Ám az érzelmek, amelyek az efféle nyugalmat szégyennek nyilvánítanák, nem engedték, hogy efféle veszedelembe kerüljön. Ébren hánykolódott reggelig, s kis híján átzokogta az éjszakát. Fejfájással kelt, beszélni sem tudott, s képtelen volt egy falatot is lenyelni; megkeserítette anyjának, testvéreinek minden egyes percét, mert minden vigasztalási kísérletüknek ellenállt. Ó, az ő érzékenysége minden ostromot kiáll!

Reggeli után Marianne egymagában elment, bebolyongta Allenham faluját, kéjesen elmerült a múlt gyönyöreinek emlékezetében, s a délelőtt java részében siratta múlt boldogságát, mely immár elenyészett.

Hasonló kéjes érzelgésben telt el az este is. Eljátszotta Willoughby minden régi kedves dalát, minden áriát, amelyben kettejük hangja a leggyakrabban egyesült, s hangszerénél ülve merőn bámult minden egyes kottasort, amelyet Willoughby másolt le neki, míg végül szíve annyira eltelt szomorúsággal, hogy több egy csöpp sem fért már belé; s azután minden áldott nap ekképp folyamodott bánat e táplálékához. Hosszú órákat töltött a zongoránál; hol sírt, hol énekelt; hangját gyakorta elfojtotta a könny. Könyvekben csakúgy, mint zenében a keserűséggel kacérkodott, amelyet bizton előidézett a múlt s a jelen közt tátongó hasadék. Olvasni is csak olyasmit olvasott, amit annak idején kettesben lapozgattak.

Örökké bízvást nem tarthatott ez a heves bánat; néhány nap elteltével Marianne csöndesebb mélabúba süppedt; ám a naponta újra meg újra kezdett foglalatosság, a magányos séta meg a néma merengés, gyakran fakasztott túláradó bánatot.

Willoughbytól nem jött levél; s Marianne láthatólag nem is számított rá. Anyját meglepte ez, s Elinort megint elfogta az aggodalom. Mrs. Dashwood azonban kedvére lelt mindenre magyarázatot, amellyel, ha más nem, ő maga mindig beérte.

- Ne feledd, Elinor - mondotta -, mily gyakran megesik, hogy Sir John maga viszi-hozza a leveleinket a postáról meg a postára. Abban egyetértünk, hogy a titoktartás ugyancsak kívánatos, és el kell ismernünk, hogy nem lehetne megőrizni, ha levelezésük egy része Sir John kezén menne át.

Ezt Elinor sem vitathatta, s e magyarázatban igyekezett kellő okát találni amazok hallgatásának. Volt azonban más módszer is, annyira kézenfekvő, egyszerű, s az ő véleménye szerint oly kiválóan alkalmas a dolgok való állásának kiderítésére, s mindennemű titokzatosság azonnali eloszlatására, hogy kénytelen volt előhozakodni vele anyjának.

- Miért nem kérdezed meg most mindjárt Marianne-t - kérdezte Elinor -, hogy vajon jegyese-e Willoughbynak vagy sem? Hisz tőled, az édesanyjától, aki ily gyengéd, s ily elnéző, igazán nem érheti sértésként a kérdés. Iránta érzett szereteted természetes folyománya lenne, nem más. Hisz Marianne maga volt mindig a gáttalan őszinteség, kivált irántad.

- Márpedig én a világ minden kincséért sem kérdeznék ilyet. Ha lehetségesnek tartjuk, hogy nem jegyesek, milyen keserűséget zúdítana rá az effajta tudakozódás! Én mindenesetre ugyancsak kegyetlen dolognak tartanám. Soha többé meg nem érdemelném a bizalmát, ha erőnek erejével kényszeríteném annak bevallására, amelyet ma még senki fülének nem szántak. Én ismerem Marianne szívét: tudom, hogy őszintén szeret, s hogy nem én leszek az utolsó, aki értesül az ügyről, mihelyt a körülmények lehetővé teszik felfedését. Nem erőltetném senki bizalmát; s gyermekemét csak annál kevésbé; mert a gyermeki kötelességérzet lehetetlenné tenné a tagadást, amelyet netán óhaja diktál.

Elinor túlságosnak érezte ezt a nagylelkűséget, kivált húgának ifjúságát tekintve, s tovább unszolta anyját, ám mindhiába; józan ész, józan megfontolás, józan óvatosság - mind, mind alámerült Mrs. Dashwood gyengéd érzelmességében.

Napok teltek el úgy, hogy a család Willoughby nevét nem vette ajkára Marianne jelenlétében; Sir John és Mrs. Jennings azonban már nem volt ennyire tapintatos; élcelődésük csak tetézte nem egy fájdalmas óra kínjait - mígnem egy este Mrs. Dashwoodnak kezébe akadt egy Shakespeare-kötet, felvette, és így kiáltott:

- Nem fejeztük be a Hamlet-et, Marianne; a mi kedves Willoughbynk távozott, még mielőtt a végére értünk volna. Tegyük el addig, míg vissza nem tér... De talán addig még hónapok is eltelnek!

- Hónapok?! - kiáltott fel ugyancsak meglepődve Marianne. - Nem!... és még hét is csak kevés!

Mrs. Dashwood bánta, amit mondott; Elinornak azonban örömére szolgált, hisz Marianne-ból olyan választ csalt ki, amely a Willoughbyba vetett bizalomról és szándékainak ismeretéről tanúskodott.

Egy délelőtt, vagy egy héttel azután, hogy Willoughby elhagyta vidéküket, Marianne hajlandónak mutatkozott, hogy testvéreivel induljon szokásos sétájukra, s ne egymagában bolyongjon. Eleddig gondosan ügyelt reá, hogy társtalan kószáljon. Amikor testvérei a lapály felé vették lépteiket, Marianne egyenesen az ösvény felé osont; ha amazok a völgyet emlegették, Marianne késlekedés nélkül nekivágott a domboldalnak, és mire a többiek indultak volna, ő már nem volt sehol. Végül azonban meggyőzte Elinor igyekezete, aki ugyancsak helytelenítette ezt a makacs elzárkózást. Végigmentek hát a völgyúton jórészt hallgatagon, mert Marianne nem bírt úrrá lenni lelke háborgásán, Elinor pedig beérte annyival, hogy egy ponton diadalt aratott, és pillanatnyilag nem törekedett többre. A völgy bejáratán túl, ahol a vidék, noha még viruló, de kevésbé burjánzó volt, és jobban kitárult, előttük nyúlt el a hosszú útszakasz, amelyén Bartonba érkeztükkor végighaladtak; mikor e pontra értek megálltak és körülnéztek s arról a helyről, amelyet sétáik során még eddig nem értek el soha, szemügyre vették a tájat, amely a villából csak a látóhatár peremén látszott.

A táj tárgyai közt hamarosan egy élettelit fedeztek fel; férfi volt, lóháton, s feléjük igyekezett. Néhány perc múlva már azt is láthatták, hogy úriember; s a következő pillanatban Marianne rajongva fölkiáltott:

- Ő az; igen, ő az - tudom, hogy ő! - És már sietett is a lovas elé, amikor Elinor utánakiáltott:

- De nem Marianne, azt hiszem, tévedsz! Nem Willoughby az! Ez a férfi nem olyan magas, és a mozgása is más!

- De igen, de igen! - kiáltott Marianne. - Egész bizonyosan! A mozgása, a kabátja, a lova! Tudtam, hogy eljön hamarosan!

S beszéd közben már fürge léptekkel előre is haladt; Elinor pedig, hogy Marianne különcségét palástolja, hisz jóformán bizonyos volt abban, hogy nem Willoughby közeleg, gyorsabbra fogta lépteit, s utolérte húgát. Hamarosan már harminclépésnyire közelítették meg az úriembert. Marianne megint odanézett, és elszorult a szíve; azután hirtelen sarkon fordult, és visszafelé sietett, amikor két testvérének felemelt hangja megállította, s egy harmadik hang, szinte éppoly ismerős, mint a Willoughbyé, csatlakozott hozzájuk, és kérlelte: állna meg - amire meglepetten megfordult, és ki mást pillantott meg, mint Edward Ferrarst!

Az ifjú Ferrars volt a világon az egyetlen személy, aki megbocsátást nyert, amiért nem Willoughby; s az egyetlen, aki mosolyt kaphatott Marianne-tól; s Marianne felszárította könnyeit, hogy rámosolyogjon, és nővére boldogságában egy időre feledte a maga csalódását.

Edward leszállt a nyeregből, lovát átadta szolgájának, s a Dashwood kisasszonyokkal elsétált Bartonba, ahová a látogatásukra készült.

Mindannyian igen szívélyesen fogadták, kivált Marianne, aki túltett Elinoron kedvességben. Marianne szemében a nővére és Edward közötti találkozás csupán folytatása volt annak a megmagyarázhatatlan hűvösségnek, amelyet mindkettejük magatartásában oly gyakorta észlelt Norlandban. Kivált Edward viselkedése volt híjával mindannak, amit szerelmes ifjúnak efféle alkalmakkor mondania és mutatnia illik. Zavart volt; alig látszott rajta, hogy örülne a viszontlátásnak; sem elragadtatottságot, sem vidámságot nem tanúsított; alig beszélt, csak ha kérdezősködéssel kényszerítették, Elinort figyelme semmiféle jelével nem tüntette ki. Marianne egyre növekvő meglepetéssel nézte és hallgatta. Már-már nem is szerette Edwardot; s végül, hisz minden érzése ebbe torkollt, gondolatait visszaterelte Willoughbyra, akinek modora kellőleg éles ellentétben volt kiszemelt sógoráéval.

Rövid hallgatás után, amely a találkozás meglepetését és a kérdezősködést követte, Marianne megkérdezte Edwardot, vajon egyenesen Londonból jött-e. Nem, válaszolta erre az ifjú, már két hete Devonshire-ben van.

- Két hete! - ismételte Marianne, meglepetten, hogy ily régóta tartózkodik már egy megyében Elinorral, és még nem látogatta meg.

Edward meglehetősen szomorú arccal tette hozzá, hogy Plymouth mellett időzött, barátainál.

- Járt mostanában Sussexben? - kérdezte Elinor.

- Vagy egy hónapja voltam Norlandban.

- És milyen most a drága, drága Norland? - kiáltott fel Marianne.

- A drága, drága Norland - válaszolta Elinor - valószínűleg éppolyan, mint máskor ősszel. Az erdőt és az utakat vastagon borítja az avar.

- Ó - kiáltott fel Marianne -, mily magával ragadó érzéssel töltött el valamikor, amint hullani láttam a leveleket! micsoda élvezet volt, midőn séta közben örvényként sodorta őket körülöttem a szél! Micsoda érzéseket ihletett az ősz, az egész levegő! És most nincs ott senki, aki szemlélné! Csak nyűgnek tekinti mindenki, sietősen elseprik, s amennyire lehet, eltüntetik szem elől.

- Nem mindenki osztozik a száraz levelek iránti szenvedélyedben - mondta Elinor.

- Nem; az én érzéseimben ritkán osztoznak, ritkán értik meg. De néha mégis megesik... - S e szavakra Marianne néhány pillanatra ábrándjaiba merült; ám felrázta magát újra, s megszólította a vendéget: - Edward - hívta fel a figyelmét a kilátásra -, íme, itt van a Barton-völgy. Tekintsen végig rajta, s ha tud, maradjon csendben. Nézze amott a dombokat! Látott már ehhez foghatót? Balra amott, az erdő és a park közepén, a Barton-kastély áll; a ház egyik vége idelátszik. Ott pedig, a legtávolabbi domb alatt, mely oly fenségesen emelkedik, ott a mi házikónk.

- Gyönyörű a táj - válaszolta a vendég -, de itt a laposon bizonyára nagy télen a sár.

- Hogy gondolhat sárra, amikor ilyesmi tárul a szeme elé?

- Csak úgy - felelte mosolyogva Edward -, hogy az elém táruló tárgyak között egy sáros ösvényt is látok.

- Mily különös! - mondta magában Marianne, ahogy továbbmentek.

- Kellemes a szomszédságuk? Middletonék rokonszenvesek?

- Egyáltalán nem - felelte Marianne -, szerencsétlenebb szomszédságba már nem is kerülhettünk volna.

- Marianne! - kiáltott a nővére. - Hogy beszélhetsz így? Hogy lehetsz ily igazságtalan? Igen tiszteletreméltó család, Mr. Ferrars, és irántunk igaz barátsággal viseltetnek. Elfeledted, Marianne, mennyi kellemes napot köszönhetünk nekik?

- Nem - mondta halkan Marianne -, sem azt, hogy mennyi kínos percet.

Elinor ezt nem vette tudomásul, s figyelmét látogatójukra irányítva, azon igyekezett, hogy holmi társalgásfélét tartson fenn; jelen lakóhelyükről, jó oldalairól, más effélékről beszélt, s ezzel alkalmanként kérdéseket és megjegyzéseket csikart ki a vendégből. Edward hűvössége és tartózkodása ugyancsak rosszul esett Elinornak; bosszankodott is; ám elhatározta, hogy Edward iránti magatartását a múlt és nem a jelen fogja megszabni; kerülte tehát a neheztelésnek, haragnak minden látszatát, s úgy bánt a látogatóval, ahogyan azt a családi kötelék révén illendőnek ítélte.

 

        TIZENHETEDIK FEJEZET        

Mrs. Dashwood egy pillanatra lepődött meg csak a vendég láttán; szemében mi sem lehetett természetesebb, mint hogy Edward ellátogatott Bartonba. Öröme, lelkendezése hosszabb életű volt, mint a csodálkozása. Igen nyájasan üdvözölte Edwardot, s az ifjú szemérmes, hűvös tartózkodása meghátrált e fogadtatás előtt. Mire a házba léptek, már mindez oszladozott, Mrs. Dashwood lefegyverző modora pedig végleg megfutamította. Aligha akadhatott olyan férfi, ha Mrs. Dashwood egyik leányát szerette, szenvedélyét őrá magára is ki ne terjesztette volna; s Elinor nagy elégtétellel látta csakhamar, hogy Edward már jobban hasonlít régi önmagához. Valamennyiőjük iránti ragaszkodása mintegy újraéledt, s ismét észrevehetővé vált, hogy érdekli a sorsuk. Nem volt azonban jókedvében; dicsérte a házat, csodálta a kilátást, figyelmes volt és kedves, de jókedvű - nem. Az egész család észrevette ezt, s Mrs. Dashwood, aki mindezt Edward anyja szűkkeblűségének tulajdonította, azon méltatlankodott, miközben asztalhoz ült, hogy micsoda önző szülők vannak a világon.

- Milyen tervei vannak önnel Mrs. Ferrarsnak, Edward? - kérdezte, amikor vacsora után körülülték a kandallót. - Ma is még nagy szónoknak szánja, a maga kedve ellenére?

- Nem. Remélem, anyám már meggyőződött róla, hogy a közszerepléshez nincs sem kedvem, sem tehetségem.

- De hát hogyan tesz szert másképp hírnévre? Hisz családjának hírnévvel kell szolgálnia, s bizony bajos dolga lesz, ha nem hajlik a költekezésre, nem szíveli az idegeneket, nincs hivatása, nincs önbizalma!

- Meg sem kísérlem. Nem törekszem kiválóságra; s nincs okom remélni, hogy valaha is elérhetem. Hála legyen az égnek! Senki sem kényszeríthet rá, hogy lángész avagy szónok legyek.

- Jól tudom, nincs magában becsvágy. Szerények a vágyai.

- Csakoly szerények, mint mindenki másé, úgy gondolom. Magam is, csakúgy, mint más, tökéletes boldogságra vágyom; s mint mindenki más, ezt a magam módján óhajtom elérni. A nagyság engem nem boldogíthat.

- Különös is volna! - kiáltott fel Marianne. - Mi köze a vagyonnak, a nagyságnak a boldogsághoz?

- A nagyságnak vajmi csekély - mondotta Elinor -, ám a vagyonnak nagyon is sok köze van hozzá.

- Szégyelld magad, Elinor! - mondta Marianne. - A pénz csak ott boldogít, ahol más nem adhatja meg a boldogságot. A kényelmes megélhetésen túl már igaz elégedettséget nem adhat az embernek.

- Talán - mosolygott Elinor - ezen a ponton találkozunk. A te kényelmes megélhetésed nagyon is hasonlít az én vagyonomhoz; s nélküle, a világ mai állapotában - ebben bizonnyal egyetértünk - híját éreznénk mindennemű külső kényelemnek. Csak épp a te eszméid nemesebbek, mint az enyéim. Nos halljuk, mit nevezel te kényelmes megélhetésnek?

- Ezernyolcszáz-kétezer font évente; ennél több nem kell.

- Évi kétezer! - nevetett Elinor. - Hisz az én "vagyonom" ezer font! Tudtam, hogy ez lesz a vége!

- Márpedig kétezer font igen szerény évi jövedelem - vélte Marianne. - Család aligha élhet meg kevesebből. És én igazán nem vagyok szerénytelen. Megfelelő személyzet, egy hintó, talán kettő, meg a hátaslovak - kevesebből ezt igazán nem lehet fenntartani.

Elinor megint csak mosolygott, hogy húga ily pontosan szabja meg Combe Magna-i jövendő kiadásait.

- Hátaslovak! - ismételte Edward. - Miért van szükség hátaslóra? Hisz nem mindenki vadászik.

Marianne elpirult, miközben válaszolt. - De legtöbben igen.

- Én azt szeretném - pendített meg új húrt Margaret -, hogy valaki ajándékozzon mindegyikünknek nagy vagyont!

- Ó, bárcsak megtenné! - kiáltott fel Marianne; szeme lelkesen csillogott, s arcát lángba borította az elképzelt boldogság.

- Ebben az óhajban, úgy gondolom, egyek vagyunk - mondta Elinor -, még ha a vagyon nem boldogít is.

- Ó istenem! - kiáltott fel Margaret. - Milyen boldog is lennék! Vajon mihez kezdenék vele?

Marianne-on látszott, hogy egy szemernyi kétsége sincs e tekintetben.

- Magam is zavarban volnék, ha nagy vagyont kellene elköltenem - mondotta Mrs. Dashwood -, hogyha gyermekeim az én segítségem nélkül is mind gazdagok lennének.

- Ha hozzákezdesz a ház átalakításához - jegyezte meg Elinor -, menten megszűnik minden nehézség.

- Micsoda pompás rendelések mennének ebből a családból Londonba - mondta Edward -, ha ilyesmi történnék! Mily boldog nap virradna a könyvárusokra, kottakereskedőkre, metszetárusokra! Kegyed, Miss Dashwood, általános rendelkezést adna mindennemű érdemdús metszet küldésére - ami pedig Marianne-t illeti, hisz ismerem nagy lelkét, alig lenne Londonban elég zenemű, hogy kielégítené. S a könyvek! Thomson , Cowper, Scott - mind újra meg újra megvenné, minden egyes példányt, hogy érdemtelen kéz ne kerüljön; s megvásárolna minden könyvet, amelyből megtanulhatja, hogyan csodáljon egy vén, göcsörtös fát. Így van-e, Marianne? Bocsásson meg, ha csípős vagyok. Csupán azt akartam bizonyítani, hogy nem feledtem egykori vitáinkat.

- Imádom, ha a múltat felidézik, Edward - ha mélabús, ha vidám, imádom felidézni -, és sosem bánthat meg azzal, ha a régi szép időkről beszél. Nagyon jól eltalálta, mire költeném a pénzemet - egy részét mindenesetre -; a készpénzem minden bizonnyal kotta- és könyvgyűjteményem gyarapítását szolgálná.

- Vagyona java részét pedig évjáradékba fektetné, a szerzők és örököseik javára.

- Nem, Edward, mást kezdenék vele.

- Akkor talán díjat tűzne ki annak a személynek, aki leghathatósabb védelmét írja meg a maga kedvenc életelvének, vagyis hogy senki sem lehet kétszer szerelmes életében - mert úgy gondolom, e téren változatlan a véleménye, igaz?

- Kétségtelenül. Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami megváltoztathatná.

- Marianne éppoly szilárd, mint valaha - mondta Elinor - Láthatja: semmit sem változott.

- Csak megkomolyodott egy kissé.

- Ejnye, Edward - mondta Marianne -, igazán nem vethet semmit a szememre. Hisz maga sem valami vidám!

- Miért gondolja? - kérdezte az ifjú, és felsóhajtott. - Hisz az én alkatomnak sosem volt jellemvonása a vidámság.

- S azt hiszem, a Marianne-énak sem - mondta Elinor. - Aligha mondaná életvidám leánynak; nagyon komoly, nagyon buzgó minden cselekedetében; néha sokat beszél, s mindig hevesen - de valójában ritkán derűs.

- Azt hiszem, igaza van - mondotta Edward -, pedig én mindig életvidám leánynak tartottam.

- Gyakorta kaptam magam én is efféle tévedésen - mondta Elinor -: egy s más tekintetben merőben rosszul ítélem meg a jellemet; van, akit sokkal vidámabbnak, mást komolyabbnak, eszesebbnek vagy éppenséggel balgábbnak gondolok a valóságosnál; s magam sem tudom, miből eredt, mi okozta a tévedést. Olykor az irányítja véleményünket, hogy ki-ki mit mond magáról; gyakran az, amit más mond róla, s nem szánunk időt a megfontolásra és az ítéletre.

- Én mindig úgy véltem, Elinor - mondta Marianne -, hogy teljesen a mások véleményére hagyatkozhatunk. Azt hittem ítéletünk csupán alárendeltje lehet embertársainkénak. Hiszen mindig is ez volt az életelved.

- Ó, Marianne, soha. Az én életelvemnek sosem volt része az értelem behódolása. Semmi mást nem próbálok másokhoz igazítani, csak a viselkedésemet. Ne keverd össze, amit mondtam. Megvallom bűnös vagyok abban, hogy gyakran óhajtottam: bárcsak részesítenéd ismerőseinket nagyobb figyelemben; de mikor intettelek, hogy vedd át érzéseiket, vagy alkalmazkodj ítéletükhöz komoly dolgokban?

- Nem sikerült húgát az általános udvariasságot illető véleményének pártjára állítani? - fordult Elinorhoz Edward. - Nem sikerül előbbre nyomulnia?

- Épp ellenkezőleg - felelte Elinor, és sokatmondó pillantást vetett Marianne-ra.

- Az én ítéletem - mondotta Edward - ebben a kérdés a kegyedével azonos; de sajnos, a gyakorlatom sokkal inkább a húgáéval. Sosem akarok senkit megsérteni, de oly ostobán tartózkodó vagyok, hogy gyakran nemtörődömnek látszom, amikor csak velem született félszegségem tartóztat. Gyakran gondoltam el: a természet bizonnyal arra szánt, hogy alantas társaságban leljem kedvem, oly kevéssé érzem magam kellemesen előkelő idegenek között!

- Marianne-nak semmiféle félénkség nem szolgál mentségére a figyelmetlenségéért - mondta Elinor.

- Túlságosan is jól ismeri érdemét, hogysem álszemérmes legyen - válaszolta Edward. - A félénkség nem más, mint ilyen vagy amolyan alsóbbrendűségünk tudata. Ha elhitethetném magammal, hogy modorom tökéletesen könnyed és kellemes, nem lennék félénk sem.

- De akkor is csak tartózkodó lenne - mondotta Marianne -, és az még rosszabb.

Edward rábámult. - Tartózkodó! Én tartózkodó volnék, Marianne?

- Igen. Nagyon.

- Nem értem magát - felelte Edward, és elvörösödött. - Tartózkodó! De mégis, mily módon? Mit mondjak magának? Mit hihet rólam?

Elinort meglepte Edward szenvedélyessége, de tréfával próbálta elütni a dolgot, és így szólt hozzá: - Nem ismeri még annyira a húgomat, hogy tudná: mire érti? Nem tudja, hogy Marianne szemében mindenki tartózkodó, aki nem oly szapora beszédű, mint ő, s nem éppoly elragadtatott csodálója mindennek, amit ő csodál?

Edward nem válaszolt. Elkomolyodott megint s gondolataiba merült - és jó darabig csak ült némán és komoran.

 

        TIZENNYOLCADIK FEJEZET        

Elinor nagy aggodalommal észlelte barátjának nyomott kedélyállapotát. Edward látogatása nem szolgált tökéletes megelégedésére, hisz maga az ifjú láthatólag nem lelte benne kedvét. Nyilvánvaló volt, hogy boldogtalan; Elinor szívéből kívánta, bárcsak éppoly nyilvánvaló volna, hogy Edward most is ugyanazzal a vonzalommal tünteti ki, amelyet egykor kétségtelenül ébresztett benne; ám mindeddig ugyancsak bizonytalannak tetszett, hogy hajlandósága változatlan; Elinor iránt tanúsított tartózkodása pedig ellene mondott annak, amit a megelőző percben netán egy lelkesebb pillantása sugallt.

Másnap reggel, mielőtt még a többiek megjelentek volna, Edward csatlakozott Elinorhoz és Marianne-hoz a reggelizőszobában; s Marianne, aki mindig is szíve egész melegével pártolta boldogságukat, csakhamar magukra hagyta őket. Ám még fel sem ért a lépcsőn, amikor hallotta, hogy nyílik a szalon ajtaja, s meglepetésére maga Edward lépett ki a szobából.

- Bemegyek a faluba, megnézem a lovaimat - mondotta -, mivel kegyedék még nem készültek el a reggelihez; csakhamar visszatérek.

Edward visszatérőben újólag megcsodálta a környező vidéket; a faluba menet előnyös színében tárult fel előtte a völgy; a falu pedig, mivel sokkal magasabban feküdt, mint maga a ház, tágabb látképet nyújtott, és ez ugyancsak megnyerte az ifjú tetszését. Ez a tárgy lekötötte Marianne figyelmét; maga is a kép rajongó leírásába kezdett, s tüzetesebben kifaggatta Edwardot: vajon mely látvány nyerte meg különösen a tetszését. Az ifjú azonban félbeszakította, mondván:

- Ne vallasson ily buzgón, Marianne - ne feledje, én mit sem értek a festőiséghez, s ha részletekbe bocsátkozunk, még utóbb megsértem tudatlanságommal és fogyatékos ízlésemmel. Megeshet, hogy meredeknek mondom, a hegyoldalt, amelyet merésznek kellene neveznem; szabálytalan és szaggatott helyett durvának és rögösnek a talajt; és távolinak, s ezért láthatatlannak olyan tárgyakat, amelyeket a ködös légkör lágy közegén át kivehetetlennek illenék mondanom. Érje be annyi csodálattal, amennyire őszintén képes vagyok. Nagyon szép ez a vidék - a hegy meredek, az erdőben sok a remek fa, a völgy barátságos és kellemes, sok a dús mező s az elszórtan látszó kedves tanyaház. Pontosan megfelel a szép vidékről alkotott elképzelésemnek, mert a szép itt a hasznossal egyesül - és minden bizonnyal festői is, hisz kegyed csodálja; szívesen elhiszem, hogy csupa szirt és meredély, zuzmó és csalit, ám énrám kár mindezt vesztegetni. Én semmit sem értek a festőihez.

- Sajnos, nagyon is igaz, amit mond - szólt Marianne -, de vajon miért kérkedik vele?

- Azt gyanítom - mondotta Elinor -, hogy Edward, egyfajta szenvelgést elkerülendő, a másikba esik. Mivel azt hiszi, sokan több csodálatot tanúsítanak, mint amennyit éreznek a természet szépségei iránt, és émelyíti ez a hivalkodás, ő maga a valóságosnál nagyobb közönyt és kevesebb érzékenységet tettet szemléletükben. Edward ízlése kényes, és ezért a maga kedve szerinti szenvelgést ölt magára.

- Bizony igaz - mondotta Marianne -, hogy a tájkép csodálata merő közhellyé változott. Mindenki annak az embernek ízlését és eleganciáját sajátítja ki, midőn leírással próbálkozik, aki elsőül határozta meg a festői szépség természetét. Én gyűlölök mindennémű közhelyet, s néha csak azért őrzöm meg magamban az érzéseimet, mert leírásukra nem találnék más szavakat, csupán olyat, amelyből kicsépeltek már minden tartalmat és jelentést.

- Meggyőződésem - mondta Edward -, hogy kegyed valóban olyan gyönyörűségét leli a szép kilátásban, mint amilyet érezni vall. Viszonzásul azonban a nővérének meg kell engednie nekem, hogy ne érezzek többet, mint amennyit vallok. Kedvelem a szép kilátást, de nem a festőiség nevében. Nem kedvelem a kacska, csökött, villámsújtotta fát. Sokkalta jobban csodálom, ha sudár, magas és viruló. Nem kedvelem a roskatag, düledező viskót. Nem kedvelem a csalánt, a bogáncsot, a szamártövist. Nagyobb örömömet lelem a kedves tanyaházban, mint az őrtoronyban - és sokkal inkább kedvemre való egy csapat takaros, derűs falusi, mint a világ legnyalkább banditája.

Marianne ámulva tekintett Edwardra, s szánalommal nővérére. Elinor csak nevetett.

A témát ezután elejtették; Marianne elgondolkodó hallgatásba mélyedt, míg új tárgy nem vonta magára figyelmét. Edward mellett ült, s amikor a vendég átvette teáscsészéjét Mrs. Dashwoodtól, a keze épp Marianne szeme előtt haladt el, úgyhogy az akarva-akaratlan megpillantott Edward ujján egy gyűrűt, a közepén egy hajfürttel.

- Sosem vettem észre, hogy gyűrűt visel, Edward - kiáltott fel Marianne. - Fanny haja az? Emlékszem, mikor ígérte, hogy ad majd magának belőle. De én azt hittem, az ő haja sötétebb.

Marianne gondolkodás nélkül kimondta, ami az eszébe jutott; ám amikor látta, hogy Edwardnak ezzel fájdalmat okozott, ő maga még jobban elkeseredett megfontolatlanságán. Edward mélyen elvörösödött, futó pillantást vetett Elinorra, s csak azután felelt:

- Igen, ez a nővérem haja. A foglalat ugyanis mindig egy kissé megváltoztatja a színt.

Elinor elkapta a pillantását, s maga is zavartnak látszott. Ő is, akárcsak Marianne, nyomban jól tudta, hogy a haj az övé; következtetésük mindössze abban különbözött, hogy Marianne úgy vélte, nővére szabad akaratából adta a fürtöt, Elinor azonban tudatában volt, hogy azt elcsente, vagy számára ismeretlen fortély révén tett szert rá a birtokosa. Mindazáltal nem volt olyan kedvében, hogy sértésnek vette volna, s úgy tett, mintha az eset elkerülte volna figyelmét; nyomban másra terelte a szót, ám magában eltökélte, hogy ezentúl minden alkalmat megragad; amikor szemügyre veheti a hajfürtöt, és minden kétséget kizáróan megállapíthatja, hogy a színe pontosan egyezik az övével.

Edward zavara csak kis idő múltán ült el, s a helyébe szórakozottság telepedett. Egész délelőtt különösen komor volt. Marianne szigorú szemrehányásban részesítette magát azért, amit mondott; ám sokkal könnyebben megbocsátott volna magának, ha tudja, mily kevéssé sértette vele nővérét.

Délfelé járt, amikor betoppant Sir John és Mrs. Jennings; hírét vették az úri vendég érkeztének, és siettek megszemlélni a jövevényt. Anyósa segédletével Sir John kisvártatva felfedezte, hogy a Ferrars név F-fel kezdődik, s az odaadó Elinor ellen ez a gúnyolódás jövendő aknáját adta kezébe, amelynek azonnali felrobbantásában csak Edwarddal való új keletű ismeretsége akadályozta meg. Így Elinor csupán a jelentőségteljes pillantásokból következtethetett arra, hogy Sir John és Mrs. Jennings mindentudása, mely Margaret útmutatásán alapult, mily mélyre hatolt.

Sir John nem jöhetett úgy a Dashwood-portára, hogy másnap ebédre vagy aznap este teára ne invitálta volna a hölgyeket a kastélyba. A jelen alkalommal, a hölgyek vendégének szórakoztatása érdekében, amit elősegíteni kötelességének tartott, azon buzgólkodott, hogy mindkettőre megnyerje őket.

- Ma este nálunk kell teázniuk - mondotta Sir John -, mert csak magunk leszünk, holnap pedig mindenképpen velünk kell ebédeljenek, mert nagy társaság lesz nálunk.

Mrs. Jennings csatlakozott az unszoláshoz. - Ki tudja, talán még táncra is kerül a sor - mondotta. - És az bizony kísértésbe viszi, Marianne kisasszony.

- A tánc?! - kiáltott fel Marianne. - Lehetetlen! Ki táncolna?

- Hogy ki? Hát maguk, Careyék meg Whitakerék, ki más? Ej! Azt gondolja talán, senki sem táncolhat, mert egy bizonyos személy, akit ne nevezzünk néven, eltávozott?!

- Szívemből kívánom - kiáltott fel Sir John -, bárcsak megint itt lenne körünkben Willoughby!

Ez a kijelentés, meg Marianne arcán a pír, új gyanút keltett Edwardban. - És vajon ki az a Willoughby? - kérdezte halkan asztalszomszédjától, Mrs. Dashwoodtól.

Mrs. Dashwood röviden elmagyarázta. Marianne arca többet mondott. Edward eleget látott; értette már, nemcsak hogy mit gondolnak a többiek, de azt is, mit jelent Marianne-nak több, előzőleg elhangzott kijelentése, amelyen eladdig nem tudott eligazodni; s amikor a látogatók elköszöntek, azonnal megkereste a leányt, és suttogva így szólt hozzá:

- Törtem a fejem. Elmondjam, mire jutottam?

- Hogy érti ezt?

- Megmondjam?

- Természetesen.

- Nos tehát: úgy vélem, Mr. Willoughby vadászik.

Marianne meglépődött, megzavarodott, ám akaratlanul is elmosolyodott Edward csendesen csípős modorán, s egy percnyi hallgatás után azt mondta:

- Ó, Edward! Miket beszél!... De eljön még az idő, remélem... Bizonyos vagyok abban, hogy kedvelni fogja őt.

- Kétségtelenül - felelte a fiatalember, aki egy kissé meglepődött a leány komoly és szenvedélyes hangján; mert ha nem gondolja, hogy csak az ismerősök kedvére szolgáló általános tréfáról van szó; holmi semmiség alapján Marianne és Mr. Willoughby között, úgy sosem bátorkodott volna a tárgyat szóba hozni.

 

        TIZENKILENCEDIK FEJEZET        

Edward egy hétig időzött a Dashwood-portán; a ház asszonya szívből kérlelte, maradna még: Edward azonban láthatólag csak az önsanyargatásra hajlott, s eltökélte; hogy amikor barátai körében a legjobban érzi magát, épp akkor kell távoznia. Az elmúlt két-három napban kedélye, bár még hullámzó, mégis sokkal derűsebb volt - mindjobban megkedvelte a házat meg a környezetét; ha távozásról beszélt - mindig sóhaj kíséretében közölte, hogy ideje fölött szabadon rendelkezik -, még azon is eltűnődött, vajon hová megy, ha tőlük elköszön; és mégis: mennie kell. Soha még hét így el nem repült; alig hihette, hogy már a végére jár. Ezt elmondta többször is; és mást is mondott, ami mind érzéseinek való állapotára vallott, és meghazudtolta tetteit. Norlandban nem lelte élvezetét; gyűlölt városban lenni; és mégis: Norlandba vagy Londonba - de mennie kell. Mindennél többre becsülte vendégszeretetüket, s nagyobb boldogság nem is érhette volna, mint hogy náluk lehetett. De a hét végeztével búcsúznia kell, tartóztatásuk s a maga vágyai ellenére, holott az ideje fölött szabadon rendelkezik.

Elinor mindazt, ami Edward cselekedeteiben meglepő volt, az anyja számlájára írta; s megelégedésére szolgált, hogy Edward anyjának jellemét oly kevéssé ismeri, hogy általános mentségként fogadhatja el a fia minden különös cselekedetére. Ha mégoly csalódott és bosszús volt is, és néha nemtetszésére szolgált Edwardnak iránta tanúsított tétova magatartása, mindenképpen hajlott arra, hogy egészében az ő tetteit ama nyájas elnézéssel és nagylelkű mentséggel szemlélje, amelyet Willoughby javára bizony nehezebben kényszerített ki belőle édesanyja. Hogy Edward fogyatékosnak bizonyult jókedvben, nyíltságban, állhatatosságban - mindezt általában függősége számlájára írták, no meg hogy ő jobban ismerte Mrs. Ferrars terveit és szándékait. Kurta látogatása, távozási szándékának makacssága mind megbéklyózott hajlandóságában gyökerezett, meg abban az óhatatlan szükségben, hogy alkalmazkodjék anyja kívánságához. Mindennek az oka a régi, meggyökeresedett baj: ahol kötelesség áll az akarat, szülő a gyermek ellenében. Elinor buzgón kívánta tudni, mikor szűnik e nehézség, mikor enged az ellenállás, mikor tér Mrs. Ferrars jobb belátásra, s adja meg fiának a szabadságot, hogy boldog legyen. Ám e hiú óhajoktól kénytelen volt visszatérni vigaszért az Edward vonzalmába vetett bizalom megújításához, hajlandósága szóval vagy tekintettel adott jeleinek emlékéhez, s mindenekfelett a hízelgő bizonyossághoz, amelyet szüntelenül az ujján viselt.

- Azt hiszem, Edward - mondta Mrs. Dashwood az utolsó nap, reggelinél -, boldogabb lenne, ha volna foglalkozása, amely lekötné idejét, és érdekkel ruházná fel terveit és tetteit. Lehet, barátai számára némi kényelmetlenség származnék ebből, nem szánhatna rájuk annyi időt. De - tette hozzá mosolyogva - valóságos hasznát látná, ha másban nem, abban, hogy tudná, hová megy, amikor tőlünk távozik.

- Higgye el, asszonyom - felelte Edward -, én már régóta forgatom fejemben ezt a kegyed által említett gondolatot. Mindig is keserves balszerencsém volt, van, és bizonyára marad, hogy nem adódott szükségszerű elfoglaltság, ami lekössön, hivatás, ami elfoglaljon, vagy bármi módon függetlenséget kínáljon. Sajnálatos módon a magam kényessége meg a barátaimé tett azzá, ami vagyok: henye, tehetetlen lénnyé. Sosem jutottunk egyezségre hivatás választásában. Magam az egyház felé hajlottam, s hajlok ma is. Ám ezt a családom kevesellte. Ők a katonaságot ajánlották. Az meg énnekem volt nagyon is előkelő. A jog ugyan kellően vonzónak számított; sok fiatalember, aki a Temple-ben tart lakást, előnyösen forgolódik a legjobb körökben, s újmódi bricskán hajt városszerte. Nekem azonban semmi hajlandóságom a joghoz, még a kevésbé homályos értelmű ágához sem, amelyet családom jó szemmel nézne. Ami a flottát illeti, nagyon felkapta a divat, ám én már öreg voltam, hogysem beléphettem volna, amikor a téma szóba került; s végül, mivel nem volt szükség rá, hogy bármiféle hivatást válasszak, s ha nem hordok is vörös mundért, lehetek csakoly fennhéjázó és költekező, mindenek között a henyeség tetszett a legelőnyösebbnek és legtisztesebbnek, s a tizennyolc éves ifjú általában nem igyekszik olyan nagyon elfoglalni magát, hogy ellenállhatna barátainak, akik a semmittevésre buzdítják. Ezért tehát beírattam Oxfordba, s kellően henye életet élek azóta is.

- Minek következménye bizonyára az lesz - vélte Mrs. Dashwood -, hogy mert a szabadság nem segítette elő a boldogságát, fiait oly sok elfoglaltságra, mesterségre, hivatásra, szakmára neveli majd, akárcsak Columella.

- Őket úgy nevelem - mondotta igen komolyan Edward -, hogy a lehető legkevésbé hasonlítsanak hozzám. Érzésben, cselekedetben, állapotban, mindenben.

- Ej, ej, ez a kitörés csupán a lehangoltság folyománya, Edward. Mélabús kedvében van, s azt képzeli, hogy bárki, aki magához nem hasonlít, szükségképpen boldog. De ne feledje, a barátoktól való elválás fájdalma mindenkit sújt olykor, neveltetésétől, állapotától függetlenül. Nem tudja, milyen boldog. Hisz másnak sincs híjával, csak türelemnek - vagy ha képzeletdúsabb néven akarjuk nevezni: reménynek. Édesanyja idejében biztosítja majd, amit annyira hiányol: a függetlenséget; ez anyai kötelessége, s hamarosan abban leli majd a boldogságát, hogy megelőzze, hogy maga elégedetlenségben pazarolja el ifjúságát. Mi mindenre képes olykor néhány hónap!

- És én abban sem bízom, hogy akármilyen sok hónap bármi jót tartogathat nekem - válaszolta Edward.

Mrs. Dashwood ugyan nem osztozott e csüggedt lelkiállapotban, de csak fokozta a búcsúzás fájdalmát mindannyiuknál, márpedig a búcsú órája hamarosan ütött, és kiváltképp Elinor érzelmein hagyott kényelmetlen nyomot, s ezt csak nagy fáradsággal, hosszú idő múltán lehetett eltüntetni. Mindamellett eltökélt szándéka volt, hogy leküzdi, s megakadályozza, hogy észrevegyék rajta: jobban megszenvedi Edward távozását, mint a család többi tagja - nem élt tehát Marianne módszerével, ki egy hasonló alkalommal ügy öregbítette s rögzítette bánatát, hogy hallgatásba, magányba, henyeségbe menekült: Eszközeik, csakúgy, mint céljuk, különbözők voltak, ám egyképp alkalmasak az elérésére.

Amint Edward kilépett a házból, Elinor leült rajzolóasztalához, s buzgón munkálkodott egész nap; nem kereste és nem is kerülte Edward neve említését, láthatólag éppúgy részt vett a család életében, mint máskor, s ha viselkedésével a maga fájdalmát nem enyhítette is, ám szükségtelenül sem szaporította, s anyját és húgait megkímélte az érette való aggodalomtól.

Ezt a magatartást, a magáénak szakasztott ellentétét, Marianne semmivel sem tartotta érdemdúsabbnak, mint annak idején hibásnak a magáét. Az önfegyelem dolgát kurtán elintézte; erős érzelem esetén lehetetlen, nyugodt természetűeknél pedig nem érdem. Nem tagadhatta, hogy nővére érzései nyugodtak, bár elismerni pirult; s a magáénak igen meggyőző bizonyítékát adta, hiszen e keserves meggyőződés ellenére is csak szerette és tisztelte ugyanezt a nővért.

El sem zárkózott családjától, el sem hagyta eltökélt magányban a házat, hogy elkerülje őket, s egész éjjel sem virrasztott, hogy elmélkedésnek adja át magát - Elinor mégis kellő időt talált mindennap, hogy Edwardra és Edward viselkedésére gondoljon, minden lehető változatban, amelyet a különböző alkalmakkor lelkének más-más állapota engedett; gyengéden, szánakozva, elismerően, bírálóan és kétkedőn. Bőségesen akadtak pillanatok, amikor, ha nem anyja és húgai távolléte, de legalább elfoglaltságuk természete miatt lehetetlen volt közöttük a társalgás, és előállt a magány minden feltétele. Elinor elméje óhatatlanul felszabadult; gondolatait nem kötötte le más; és ekkor az érdekfeszítő tárgy jövője és múltja tárult elébe, kötötte le figyelmét, borította el emlékezetét, gondolatait, képzeletét.

Az effajta álmodozásból, hogy ott ült rajzolóasztalánál, egy délelőtt, kevéssel Edward távozása után, látogatók érkezése riasztotta fel. Történetesen épp egyedül volt. Az előkert kis kapujának csukódása Elinor szemét az ablakra vonta, s nagy társaságot látott közeledni az ajtóhoz. Közöttük volt Sir John, Lady Middleton és Mrs. Jennings is, de rajtuk kívül még két személy, egy úr meg egy hölgy, Elinor számára ismeretlenek. Elinor az ablaknál ült, s amint Sir John megpillantotta, otthagyta a társaságot az ajtó kopogtatásának ceremóniája közben, átvágott a gyepen, s arra késztette Elinort, hogy nyissa ki az ablakot, úgy szólt hozzá, habár az ajtó meg az ablak között csekély volt a távolság; az egyiknél alig is lehetett úgy szólni, hogy a másiknál meg ne hallják.

- Nos - mondta Sir John -, idegeneket hoztunk kegyedékhez. Hogy tetszenek?

- Csitt! Meghallják.

- Semmi baj. Hisz csak Palmerék. Charlotte nagyon csinos, elhiheti, ha mondom. Ha errefelé néz, megláthatja.

Elinor bizonyos volt benne, hogy két percen belül akkor is megláthatja, ha ezzel a lehetőséggel nem él, úgyhogy felmentést kért alóla.

- Hol van Marianne? Tán megszökött, mert jöttünk? Látom, a hangszere nyitva áll.

- Azt hiszem, sétálni ment.

Most már Mrs. Jennings is odalépett, mert nem volt türelme kivárni, míg ajtót nyitnak, annyira szerette volna már elmondani a mondókáját. Hangos üdvözléssel közeledett az ablakhoz. - Hogy van, kedvesem? Hát Mrs. Dashwood? És hova lettek a húgocskái? Ejnye! Csak így, egymagában? Akkor bizonyára örül, hogy társaság érkezett, és elszórakoztatja. Áthoztam magukhoz a másik lányomat meg vőmet. No, mit szól, hogy csak így ukmukfukk betoppantak! Az este épp teáztunk, mikor gondoltam, mintha kocsizörgést hallanék; de az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ők lehetnek azok. Másra sem gondoltam, mint hogy Brandon ezredes visszajött; úgyhogy mondom Sir Johnnak, alighanem kocsizörgést hallok; meglehet, Brandon ezredes jött vissza.

Elinor kénytelen volt elfordulni a derék hölgytől - aki még a mondókája közepéig sem ért el -, hogy üdvözölje a társaság többi tagját; Lady Middleton bemutatta a két idegent; Mrs. Dashwood és Margaret ugyanakkor lejött az emeletről, s mindannyian letelepedtek és nézték egymást, míg Mrs. Jennings a folyosóról a szalonba menet, Sir John társaságában, folytatta mondókáját.

Mrs. Palmer jó néhány évvel volt fiatalabb Lady Middletonnál, és mindenféle szempontból tökéletesen különbözött tőle. Alacsony volt és gömbölyded, az arca nagyon csinos, s rajta a legeslegkedélyesebb jó kedély tükröződött. Modora távolról sem volt oly előkelő, mint a nővéréé, de sokkal nyájasabb. Mosolyogva lépett be, mosolygott az egész látogatás alatt, kivéve, amikor nevetett, és mosolygott, amikor elment. Férje huszonöt-huszonhat esztendős, komoly külsejű fiatalember volt, divatosabb jelenség, és értelmesebb; mint a felesége, de kevésbé óhajtott tetszést kelteni vagy érezni. Önnön fontosságának tudatában lépett be a szobába, kissé meghajolt a hölgyek előtt, nem szólt egyetlen szót sem, majd röviden szemügyre véve őket meg a lakásukat, felemelt az asztalról egy újságot, és azt olvasta egész ott-tartózkodása alatt.

Mrs. Palmer ellenben a természet jóvoltából oly bőkezűen részesült az általános udvariasságra és boldogságra való hajlandóságban, hogy még le sem ült, máris kitört belőle az elragadtatás a szalon és berendezésének minden darabja iránt.

- Nahát! Hogy micsoda gyönyörű szoba ez! Soha még ilyen elragadót nem láttam! Gondold csak el, mama, menynyivel szebb, mint amikor utoljára itt jártam! Mindig annyira bájosnak találtam ezt a házat, asszonyom (fordult Mrs. Dashwoodhoz), de hogy kegyed hogy elvarázsolta! Nézd csak, néném, milyen bűbájos itt minden! Hogy szeretném, ha az én házam is ilyen lenne! Maga talán nem, Mr. Palmer?

Mr. Palmer nem méltatta válaszra, még a tekintetét sem emelte fel az újságjából.

- Mr. Palmer nem is hallja, amit mondok - kacagott az asszonyka. - Sohasem hallja meg! Hát nem mulatságos?!

Ez egészen új volt Mrs. Dashwoodnak, mert ő sosem talált semmi mulatságosat senki figyelmetlenségében, és akaratlanul is meglepetten nézett a házaspárra.

Eközben Mrs. Jennings oly hangosan beszélt, ahogy csak a torkán kifért; tovább mesélte, mennyire meglepődött az este, amikor megpillantották az övéiket, és abba sem hagyta, míg el nem mesélte az utolsó szóig. Mrs. Palmer szívből kacagott, ahogy anyja meglepetésére gondolt, és valamennyien egyetértettek abban, és ezt kétszer-háromszor el is ismételték, hogy igazán örömteli meglepetés volt.

- Képzelhetik, mennyire örültünk valamennyien, amikor megláttuk őket - tódította Mrs. Jennings, és Elinor felé hajolt, halkabbra fogva hangját, mintha azt akarta volna, hogy senki meg ne hallja, noha amazok a szoba túlsó végében ültek -, csak hát azért szívből kívánom, bárcsak ne utaztak volna ennyire sebesen, s ilyen hosszú utat ne tettek volna meg, mert holmi ügyes-bajos dolguk végett Londont is útba ejtették, mert tudja (s jelentőségteljesen biccentett a lánya felé), az ő állapotában ez igazán nem helyes. Azt akartam; hogy ma délelőtt maradjon otthon és pihenjen, de mindenáron velünk akart jönni; annyira szerette volna már látni magukat!

Mrs. Palmer nevetett, és azt mondta, nem lesz belőle semmi baja.

- Februárban jön el az órája - folytatta Mrs. Jennings.

Lady Middleton nem hallgathatta tovább ezt a társalgást, ezért erőt vett magán, és megkérdezte Mr. Palmert, van-e valami újság a lapban.

- Semmi a világon - felelte amaz, és tovább olvasott.

- Itt jön Marianne! - kiáltott Sir John. - No, Palmer, most aztán láthatsz egy fenemód szép leányt!

Azonnal ki is ment a folyosóra, kinyitotta az ajtót, és maga vezette be Marianne-t. Amint belépett, Mrs. Jennings megkérdezte, nem Allenhamben járt-e; ezen a kérdésen azután Mrs. Palmer oly fergetegesen hahotázott, hogy látszott: elértette. Mr. Palmer felpillantott, ahogy Marianne belépett a szobába, néhány percig rábámult, azután visszatért az újságjához. Mrs. Palmer pillantása most a falon függő rajzokra tévedt. Felállt és szemügyre vette mindet.

- Ó, micsoda gyönyörű rajzok! Nahát! Milyen bájos! Nézd csak, mama, de édes! Igazán elbűvölő; egy örökkévalóságig el tudnám nézni valamennyit! - Azután letelepedett megint, s hamarosan feledte, hogy rajzhoz hasonló valami is akad a szobában.

Amikor Lady Middleton indulni készült és felállt, felkelt Mr. Palmer is, letette az újságot, nyújtózkodott, és körüljártatta pillantását a többieken.

- Szerelmem, elaludtál? - kérdezte kacagva a felesége.

Mr. Palmer nem válaszolt; s miután újból szemügyre vette a szobát, annyit mondott csupán, hogy a mennyezete alacsony is, meg ferde is. Azután meghajolt, és a többiekkel távozott.

Sir John buzgón invitálta őket, töltsék a másnapot a kastélyban. Mrs. Dashwood nem óhajtott gyakrabban ebédmeghívást elfogadni, mint ahányszor ő látta vendégül a kastélybelieket, s a maga nevében kereken elutasította a meghívást; leányai kedvükre cselekedhetnek. Ők azonban nem voltak kíváncsiak rá, hogyan vacsorázik Palmer úr és neje, s egyéb tekintetben sem vártak tőlük semmi szórakozást. Ezért maguk is hasonlóképpen vissza akarták utasítani a meghívást; az időjárás bizonytalan, s nem is valószínű, hogy jobbra fordul. Sir John azonban nem fogadta el ezt - értük küldi a hintót, jönniük kell, és punktum. Noha Lady Middleton az anyját nem unszolta, a leányokat már inkább. Mrs. Jennings és Mrs. Palmer is csatlakozott a kéréshez, s mind egyképpen igyekeztek a családi társaságot kibővíteni; úgyhogy az ifjú hölgyek végül megadták magukat.

- De hát vajon miért hívnak? - kérdezte Marianne, amint a látogatók eltávoztak. - Ennek a háznak, úgy mondják, alacsony a bére; de a feltételek bizony szigorúak, hogyha mindig a kastélyban kell ebédelnünk, valahányszor hozzájuk vagy mihozzánk vendég érkezik.

- Most is éppoly udvariasak és kedvesek velünk - mondta Elinor - ezzel a gyakori meghívással, mint amikor néhány héttel ezelőtt invitálgattak. Nem ők az oka, ha a társaságuk most már unalmas és közömbös. Máshol kell keresnünk a változást.

 

        HUSZADIK FEJEZET        

Amikor a Dashwood kisasszonyok másnap beléptek a kastély szalonjának egyik ajtaján, Mrs. Palmer futva közeledett a másik felől, csakoly derűs kedélyben és vígan, mint az előző napon. Mindegyiküknek igen nyájasan megszorongatta a kezét, s végtelen elragadtatásáról biztosította őket látásuk felett.

- Mennyire örülök, hogy eljöttek! - mondotta, s letelepedett Elinor és Marianne közé. - Olyan cudar az idő, már attól tartottam, nem jönnek el, s az igazán borzasztó lett volna, hisz holnap már elutazunk. Mennünk kell, tudják, mert Westonék érkeznek hozzánk jövő héten vizitbe. Egyik percről a másikra határoztuk csak el, hogy ide jövünk; magam sem tudtam, míg a kocsi a kapu elé nem állt, csak akkor kérdezte Mr. Palmer, nem volna-e kedvem elkísérni Bartonba. Olyan furcsa ember! Soha semmit meg nem mond nekem! Annyira bánom, hogy nem maradhatunk tovább; de remélem, hamarosan találkozunk a városban!

A Dashwood kisasszonyok kénytelenek voltak csírájában elfojtani ezt a reményt.

- Nem jönnek fel a városba! - kiáltott kacagva Mrs. Palmer. - De hisz engem ezzel kétségbe ejtenek! A világ legcsinosabb házát szerezném meg maguknak, ott a szomszédunkban, a Hanover téren. Muszáj feljönniök, igazán! Boldogan gardíroznám magukat, egészen amíg le nem betegszem, már persze ha maga Mrs. Dashwood nem óhajt társaságban mutatkozni.

Megköszönték, de kénytelenek voltak ellenállni kérlelésének.

- Ó, szerelmem! - kiáltott a férjének Mrs. Palmer, ki épp akkor lépett be a szobába. - Segíts már rábeszélni a Dashwood kisasszonyokat, hogy mindenképpen jöjjenek fel a városba télen!

Szerelme nem felelt; épp csak meghajolt a hölgyek előtt, azután az időre kezdett panaszkodni.

- Micsoda szörnyűség! - mondotta. - Ilyen időben minden és mindenki utálatos. Ha esik, idebent csakoly unalmas, mint odakünn. Megutáltatja az emberrel valamennyi ismerősét. Hova az ördögbe tette Sir John az eszét, hogy nem rendezett be biliárdszobát a házában? Kevesen tudják, minő vigasztalás a biliárd! Sir John maga is éppoly ostoba, mint az időjárás.

Apránként előkerült a társaság többi tagja is.

- Attól tartok, Marianne kisasszony - mondotta Sir John -, ma kénytelen volt elmulasztani a szokásos allenhami sétáját.

Marianne komoly tekintetet vetett rá, és nem felelt.

- Ej, maga kis alamuszi - mondta Mrs. Palmer -, előttünk hiába is titkolózik! Higgye el, igazán nem csodálom az ízlését, mert az illető bizony nagyon szemrevaló. A vidéki házunk nincs nagyon messze az övétől, tudja. Még tán tíz mérföldnyire sem.

- Talán inkább harminc - vélte a férje.

- Ej, mindegy az már. Sosem voltam a házában; de azt beszélik, gyönyörű, bájos hely.

- Komiszabb odút még nem láttam életemben - jelentette ki Mr. Palmer.

Marianne ez idő alatt tökéletes hallgatásba burkolózott, csak az arckifejezése árulta el, hogy mélységesen érdekli, amit hall.

Az ebédlőben Sir John szomorúan állapította meg, hogy mindössze nyolcan ülnek az asztal körül.

- Kedvesem - szólt felesége őnagyságához -, igazán bosszantó, hogy ily kevesen vagyunk. Miért nem hívtad meg mára Gilbertéket is?

- Nem megmondtam magának, Sir John, mikor ugyanezt kérdezte tőlem, hogy nem lehetséges? Ők voltak nálunk utoljára.

- Mi kettőnknek, Sir John - vetette közbe Mrs. Jennings -, igazán nem kéne ennyire ragaszkodnunk a szertartásossághoz.

- Az nagy neveletlenség volna! - kiáltotta Mr. Palmer.

- Szerelmem, te mindenkinek csak ellentmondasz! - kacagott szokása szerint a felesége. - Tudod-e, hogy valósággal goromba vagy?

- Nem tudtam, hogy bárkinek is ellentmondok, ha anyádat neveletlennek nevezem.

- No, engem kedvére gyalázhat - mondta a nyájas természetű öreg hölgy -, megszabadított Charlotte-tól, s többé vissza nem adhatja. Így aztán a gyeplő az én kezemben van.

Charlotte jóízűen kacagott a gondolatra, hogy a férje nem szabadulhat tőle, és diadalmasan kijelentette, nem bánja, akármilyen mérges is rá Mr. Palmer, hisz együtt kell élniük. Elképzelni sem lehetett olyan személyt, aki tetőtől talpig jobb indulatú, vagy eltökéltebben boldog, mint Mrs. Palmer. Férjének erőltetett közönye, nemtörődömsége, elégedetlensége nem okozott neki fejfájást, s amikor Mr. Palmer szidta-gyalázta, ő csak annál jobban mulatott.

- Mr. Palmer olyan mókás! - suttogta Elinornak. - Mindig rossz a kedve!

Elinor rövid megfigyelés után már nem hajlott arra, hogy valóban oly őszintén és szívből eredőn komisz természetűnek vagy neveletlennek tartsa Mr. Palmert, mint amilyennek az mutatkozott. A kedélyet talán egy kissé megsavanyította, amikor rájött mint annyi férfitársa, hogy a szépség iránti oktalan elfogultsága következtében ugyancsak ostoba nőt vett feleségül - de Elinor jól tudta azt is, hogy eszes férfiaknak nagyon is gyakori botlása ez, hogysem tartósan sértve éreznék magukat miatta. Úgy gondolta; Mr. Palmer inkább kitűnni vágyik, azért erőlteti ezt az általánosan megvető magatartást, azért ócsárol mindent, ami csak a szeme elé kerül. Így óhajt magasabbrendűnek tűnni mindenki másnál. Nagyon is köznapi ok ez, nem lehet rajta csodálkozni; ám az eszközei, bármily kétségtelenül bizonyítják is magasabbrendűségét a neveletlenségben, aligha szereznek neki szívbéli híveket a feleségén kívül.

- Ó, kedves Dashwood kisasszony - mondotta csakhamar Mrs. Palmer -, nagyon nagy szívességre szeretném kérni magát is meg a húgát. Eljönnének hozzánk egy időre karácsonykor Clevelandbe? Ó, igazán, jöjjenek! Méghozzá akkor, amikor Westonék is nálunk lesznek! El sem képzelheti, mennyire boldoggá tenne! Csodálatos volna! Szerelmem - folyamodott hitveséhez -, ugye te is vágyódol a Dashwood kisasszonyok társaságára Clevelandben?

- Hogyne - mondotta amaz fintorogva -, hisz Devonshire-be is csak ez a vágy hozott.

- Íme - mondotta felesége őnagysága -, Mr. Palmer is elvárja magukat; hát igazán nem utasíthatják el!

Elinor és Marianne buzgón és határozottan elhárította a meghívást.

- Nem, nem; el kell és el is fognak jönni! Bizonyosán tudom, hogy jól érzik majd magukat. Ott lesznek Westonék, és igazán elragadó lesz! Nem is képzelik, milyen aranyos hely Cleveland; s most annyira vígan vagyunk, mert Mr. Palmer szüntelenül járja a megyét, korteskedik a választás előtt, és mindig annyi nálunk a vacsoravendég, mint soha azelőtt, egészen elragadó! Csak hát, szegénykém, neki bizony ugyancsak fárasztó! Hisz kénytelen mindenkivel megkedveltetni magát.

Elinor alig tudott uralkodni arcvonásain, amikor ráhagyta, hogy bizony az efféle kötelezettség nehéz dolog.

- Milyen aranyos lesz - mondotta Charlotte -, amikor bent lesz már a parlamentben, ugye? Hogy fogok nevetni! Olyan mulatságos lesz, hogy minden levelét mint képviselőnek címezik! Hanem tudja-e, azt mondja Mr. Palmer, hogy az én leveleimet nem hajlandó úgy címezni! Kereken kijelentette! Igaz, Mr. Palmer?

Mr. Palmer azonban ügyet sem vetett rá.

- Ki nem állhatja az írást, tudja - folytatta Charlotte. - Azt mondja, kész szörnyűség.

- Nem - mondotta Mr. Palmer. - Ilyen esztelenséget én nem mondtam soha. Ne rajtam köszörülje a nyelvét, asszonyom.

- Nahát, most láthatja, milyen mókás! Mindig ilyen! Néha fél napokig nem szól hozzám, aztán egyszerre előáll valami mókás dologgal, akármiről folyik is éppen a szó!

Elinort ugyancsak meglepte Mrs. Palmer, amikor visszatérve a szalonba megkérdezte, hogy ugye ő is nagyon megkedvelte Mr. Palmert.

- Természetesen - mondotta Elinor. - Igen kellemes embernek látszik.

- Igazán annyira örülök, hogy kedveli! Gondoltam mindjárt, hogy így lesz, hisz annyira nyájas ember; és Mr. Palmer is szívből megkedvelte magát is, meg a húgait is, igazán, és el sem hinné, mennyire el fog keseredni, ha nem jönnek el Clevelandbe! Igazán nem is tudom, miért ellenkeznek annyira!

Elinor kénytelen volt újra elhárítani az invitálást; végül aztán másra terelte a szót, hogy véget vessen Mrs. Palmer unszolásának. Mivel egy megyében éltek, valószínűnek tartotta, hogy Mrs. Palmer részletesebb felvilágosítással szolgálhatna Willoughby jelleméről, mint amennyit Middletonék felületes ismeretsége révén megtudhattak róla; márpedig Elinor ugyancsak szeretett volna bárkitől annyi jó szót hallani Willoughbyról, hogy Marianne miatti aggodalmát eloszlassa. Tudakozódni kezdett hát, hogy Mr. Willoughby gyakori vendég-e Clevelandben, s hogy vajon meghittebb ismeretségben vannak-e vele.

- Ó, hogyne, persze, nagyon jól ismerem - felelte Mrs. Palmer. - Nem mintha valaha is szót váltottam volna vele, de látni láttam még a városban is. Valahogy épp sosem voltam olyankor Bartonban, amikor ő Allenhamben időzött. Mama látta már idelent egyszer; de én akkor Weymouthbar voltam a bácsikámnál. De azért persze igazán gyakran láttuk volna Somersetshire-ben, ha balszerencsés módon épp nem úgy esik, hogy sosem voltunk a megyében egyidőben. Nagyon keveset van Combe-ban, azt hiszem; de ha mégannyit volna is, Mr. Palmer aligha látogatná meg, ugyanis Mr. Willoughby az ellenzékhez tartozik, tudja, és különben is meglehetősen messzire van. Tudom én, miért kérdez felőle; a húga hozzá fog menni. El sem mondhatom, mily szörnyen örülök, hisz akkor Marianne kisasszony a szomszédom lesz!

- Szavamra, kegyed többet tud az egész dologról, mint én - mondotta Elinor -, ha oka van efféle házasságot várni!

- Ej, ne is tagadja, hisz erről beszél mindenki! Higgye el, már a városban is hallottam róla.

- De kedves Mrs. Palmer!

- Igen, igen, becsületszavamra! Hétfő délelőtt találkoztam Brandon ezredessel a Bond Streeten, épp mielőtt eljöttünk volna a városból, s ő maga említette nekem.

- Ez igazán meglep. Brandon ezredes említette! Ön bizonyára téved. Ilyen értesüléssel szolgálni valakinek, aki nem érdekelt a dologban, még ha igaz volna is... nem, ilyet nem gondoltam volna Brandon ezredesről.

- Pedig elhiheti, így történt, szóról szóra, mindjárt el is mondom, hogy volt, mint volt. Amikor találkoztunk az ezredessel, megfordult, és vélünk jött; akkor a sógoromra meg a nénémre került szó, s aztán erről is beszéltünk, arról is, míg végül azt mondtam neki: "Hallom, ezredes, hogy új család költözött a Barton-villába, s mama azt üzentette nekem, hogy szép kisasszonyok vannak ott, s hogy egyikük hozzámegy Mr. Willoughbyhoz, Combe Magnában. Igaz ez vajon? Maga biztosan tudja, hisz nemrég jött el Devonshire-ből!"

- És mit mondott erre az ezredes?

- Ó, nem valami sokat; de úgy nézett, mint aki tudja, hogy igaz; úgyhogy attól a perctől kezdve már én is bizonyos voltam benne. Igazán, milyen elragadó lesz! Mikor kerül sor rá?

- Remélem, Mr. Brandonnak jól szolgál az egészsége.

- Ó, igen, azt hiszem; s ki nem fogyott a maguk dicséretéből, mást sem mondott, csak csupa szépet és jót.

- Igazán hízelgő a véleménye. Kitűnő embernek tartom, s azt hiszem, szokatlanul kellemes.

- Én is így vagyok vele. Annyira elragadó ember; milyen kár, hogy olyan komoly és unalmas! Mama azt mondja, az ezredes is szerelmes volt a maga húgába. Higgye el, az igazán nagy bók, mert az ezredes jóformán sosem szerelmes senkibe.

- Mr. Willoughbyt jól ismerik arrafelé Somersetshire-ben? - kérdezte Elinor.

- Ó, hogyne, nagyon jól; azaz nem hiszem, hogy sok ismerőse lenne, mert Combe Magna az isten háta mögött van; de afelől megnyugtathatom, hogy mindenki igen kellemes embernek tartja. Akárhová megy, senki sem népszerűbb nála, ezt elmondhatja a húgának is. Milyen szörnyen szerencsés leány, hogy megkapja Mr. Willoughbyt, igazán; nem mintha Mr. Willoughby is nem volna éppolyan szerencsés, hogy Marianne kisasszonyt megkapja; olyan nagyon csinos és kedves teremtés, hogy igazán senki sem lehet túl jó neki. De azért igazán alig csinosabb, mint maga, higgye el; maguk mind a ketten annyira bájosak, és egész bizonyosan így vélekedik Mr. Palmer is, bár az este sehogy sem tudtam kiszedni belőle.

Mrs. Palmernek Willoughbyra vonatkozó értesülései nem voltak túlságosan lényegbevágók, ám bármilyen - ha mégoly szerény - javára szóló tanúság jólesett Elinor szívének.

- Annyira örülök, hogy végre megismerkedtünk - folytatta Charlotte. - És igazán remélem, hogy most már szívbéli jó barátnők leszünk. Nem is hiszi, mennyire vágyódtam már a maguk társasága után! Annyira elragadó, hogy ideköltöztek a villába! Semminek a világon nem örülhetnék jobban! Hát még annak mennyire örülök, hogy a húga ilyen jól megy férjhez! Remélem, maga is sokat lesz majd Combe Magnában. Mindenki azt mondja, aranyos hely!

- Kegyed régóta ismeri Brandon ezredest?

- Ó, igen, nagyon régen; amióta a nővérem férjhez ment. Nagyon jó barátja Sir Johnnak. Azt hiszem - tette hozzá halkan -, az ezredes boldog lett volna, ha megkaphat engem feleségül. Sir John és Lady Middleton is szívből óhajtották. De mama nem tartotta megfelelő partinak, máskülönben Sir John szólt volna az ezredesnek, és akkor nyomban összeházasodtunk volna.

- Hát Brandon ezredes nem is tudott arról, hogy Sir John előhozakodott ezzel a kegyed édesanyjának? Sosem árulta el a kegyed iránti vonzalmát?

- Ó, dehogy; de ha mama nem ellenezte volna, biztosan nagyon kedvére lett volna a dolog. Talán kétszer ha látott mindössze, amikor még iskolás voltam. No de így sokkal boldogabb lettem, Mr. Palmer épp kedvemre való ember.

 

        HUSZONEGYEDIK FEJEZET        

Palmerék másnap hazatértek Clevelandbe, s Bartonban magának maradt a két família. Nem sokáig szorultak azonban pusztán egymás társaságára; Elinor alig hessegette el a legutóbbi látogatók emlékét, alig tért napirendre Charlotte csudálatos képessége fölött, hogy oktalanul ennyire boldog, meg hogy Mr. Palmer jó adottságai ellenére ily együgyűen viselkedik, no meg hogy olykor mily kevéssé összeillő a férj meg a feleség - amikor Sir John és Mrs. Jennings társasági buzgalma már új ismerőst ajánlott vendégszeretetébe és figyelmébe.

Egy délelőtt átruccantak Exeterbe, s ott két ifjú hölggyel találkoztak, akikben Mrs. Jennings, nagy megelégedésére, rokonait fedezte fel, s ez elegendő okkal szolgált Sir Johnnak, hogy menten meginvitálja őket a kastélyba, amint eleget tesznek exeteri kötelezettségeiknek. Ez a meghívás aztán csakhamar véget vetett az exeteri kötelezettségeknek, s Lady Middleton nem csekély rémületére Sir John hazatérve közölte, hogy hamarosan két leány látogatása várható, akiket eddig még sohasem látott, s akiknek előkelőségéről - akár csak elviselhető jólneveltségéről is - semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezett; férjének és anyjának szava ugyanis e tekintetben semmit sem számított. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy a leányok rokonok; Mrs. Jennings vigasztalása tehát nem a megfelelő alapon nyugodott, amikor azt tanácsolta leányának, ne bánja, ha a vendégek nem valami divatosak; végtére unokatestvérek, boldogulniok kell hát egymással. Mivel azonban a jövetelüket sehogy sem lehetett megakadályozni, Lady Middleton beletörődött a gondolatba, s a jól nevelt asszony bölcselmével beérte annyival, hogy napjában mindössze ötször-hatszor illette férjét gyengéd szemrehányással.

A fiatal hölgyek megérkeztek, s a megjelenésükben sem finomság, sem divatosság tekintetében nem volt kivetnivaló, Ruhájuk elegáns volt, modoruk felettébb udvarias, szívből csodálták a házat, elragadtatottan a berendezést, mi több: oly imádattal csüggtek a gyermekeken, hogy egy órája sem voltak még a kastélyban, máris elnyerték Lady Middleton tetszését. Valóban igen kellemes leányok, mondotta őladysége, s ez nála elragadtatott bámulatnak számított. E lelkes dicséret ugyancsak emelte Sir John önbizalmát, s már indult is a villába, hogy a Dashwood kisasszonyoknak hírül adja a Steele kisasszonyok érkezését, és biztosítsa őket, hogy a jövevényeknél bájosabb leányok még nem taposták e földgolyót. Ebből a lelkes leírásból azonban érdemlegeset nemigen tudhattak meg; Elinor jól tudta, hogy a földgolyót taposó legbájosabb leányoktól hemzseg egész Anglia, mindenféle variációban, alakra, arcra, természetre és értelemre nézve. Sir John azt óhajtotta volna, hogy az egész család azonnal kerekedjék föl, s vonuljon át a kastélyba, a vendégek látására. Nyájas indulatú, emberszerető férfiú! Fájt neki még az is, hogy akár egy harmadfokú unokatestvért magának sajátítson ki.

- Ugyan, jöjjenek már - mondotta -, hát jöjjenek, csakugyan, mindenképpen át kell jönniök! Szavamra mondom, kell! Nem is gondolják, mennyire meg fogják őket szeretni. Lucy ördöngösen csinos, és oly jó kedélyű, oly szívélyes! A gyerekek nem tágítanak a sarkából, minthogyha isten tudja, milyen rég ismernék. És ők már alig várják, hogy magukat megismerjék, már Exeterben hallották, hogy maguk a világ legszebb leányai, és én is mondtam, hogy ez biz' igaz, sőt még kevesebb is az igazságnál. Maguk is nyomban megszeretik őket egész bizonyosan. Telerakták az egész hintót szebbnél szebb játékszerekkel a gyerekeknek. Hogy lehetnek ennyire barátságtalanok, hogy nem jönnek? Hisz ha jól meggondoljuk, szegről-végről magukkal is rokonságban vannak Maguk az én kuzinjaim, ők meg a feleségemé, hát rokonok, és kész.

De Sir John nem tudta a Dashwood hölgyeket jobb belátásra bírni. Csupán az ígéretüket csikarta ki, hogy egy-két nap múlva átlátogatnak a kastélyba, s aztán úgy hagyta ott őket, hogy sehogy sem tudott napirendre térni a közömbösségük fölött; de mire hazaballagott, már újból teli tüdővel zengte a Dashwood kisasszonyok dicséretét a Steele kisasszonyok épülésére, csakúgy, mint ahogy az imént még amazokat dicsőítette.

Elérkezett hát az ígért látogatás napja, s vele együtt a megismerkedés a vendég hölgyekkel, és a Dashwood kisasszonyok úgy találták, hogy az idősebb nővér, aki már közel járt a harminchoz, ugyancsak csúnyácska, az arca nem árulkodik nagy értelemről, s nemigen akad rajta csodálnivaló; a másik azonban, aki nemigen lehetett idősebb huszonkét-huszonhárom esztendősnél, kétségkívül szép leány volt; vonásai szabályosak, tekintete fürge, tartása szép, s ha a természet nem ruházta is fel igazi előkelőséggel és kecsességgel, mégis kitüntette személyét. A vendég hölgyek modora kiváltképp udvarias volt, s Elinor csakhamar megállapította, hogy némi józan észnek sincsenek híjával, amikor látta, mily szüntelen és kiszámított figyelmességgel igyekeznek Middleton kegyeibe férkőzni. Lankadatlan elragadtatással vették körül a gyermekeit, dicsőítették a szépségüket, versengtek a kegyeikért, tűrték minden szeszélyüket; s idejüknek azt a csekély hányadát, amennyit ez az igényes udvariaskodás meghagyott, annak csodálatára fordították, amit Lady Middleton épp csinált, ha történetesen épp csinált valamit, vagy lemásolták valamely elegáns új ruha szabásmintáját, amelyben előző nap őladysége pompázott az ő szűnni nem akaró gyönyörűségükre. Mindazok szerencséjére, akik efféle gyengeségekre alapozzák udvarlásukat, egy szerető anya, ha gyermekei dicséretének vadászatában minden emberi lények legragadozóbbika, egyben a leghiszékenyebb is; étvágya óriási, de bármi jóllakatja, s ezért azután Lady Middleton a Steele kisasszonyok túlcsorduló szeretetét és türelmét magzatjai iránt a meglepetés vagy a bizalmatlanság legcsekélyebb jele nélkül fogadta. Anyai elégültséggel szemlélte, minő orcátlan túlkapásoknak, komisz csínyeknek vetik alá magukat kuzinjai. Nézte, mint engedik kioldani övüket, fülükre cibálni fürtjeiket, feltúrni kézimunkakosarukat, elcsenni késüket-ollójukat, s szemernyi kételye sem volt afelől, hogy a mulatság kölcsönös. Legfeljebb azon lepődött meg, hogy Elinor és Marianne oly nyugodtan ül ott, s nem kér részt az élvezetből.

- John oly túláradó kedvében van ma! - mondotta a lady, amint a gyermek elvette Miss Steele keszkenőjét és kidobta az ablakon. - Igazán aranyos kis csínytevő!

És csakhamar, amikor a kisebbik fiú kegyetlenül csípte ugyanannak a hölgynek az ujját, szeretetteljesen megjegyezte:

- Mily játékos ma William!

- És az én édes kis Annamariám - fűzte hozzá a lady, és gyengéden becézgette hároméves kislányát, aki az elmúlt két perc alatt meg se mukkant. - Mindig oly gyengéd, oly csendes; soha még ilyen nyugodt kisjószágot!

Ám sajnálatos módon az ajnározás közepette őladysége fejdíszének egy tűje kissé megkarcolta a gyermek nyakát, amire a gyengédség e mintaképe oly vad sikítozásra fakadt, hogy túltett minden teremtmények legzajosabbikán. Az anya kétségbeesése nem ismert határt; ám a Steele kisasszonyok riadalmát nem múlhatta felül versengtek hárman, hogy a válságos pillanatban melyikük szeretete enyhíthetné a kicsiny szenvedő gyötrelmeit. Anyja ölébe vette, csókokkal borította; a sebet levendulavízzel mosogatta az egyik Steele kisasszony, ki térden állva látta el e feladatát, a szájába pedig a másik kisasszony tömte a cukorkát. Hogy könnyei ily bőséges jutalomban részesültek, a gyermek persze volt annyira bölcs, hogy nem hagyott fel a sírással. Kéjesen sikongott, zokogott; ha valamelyik bátyja hozzá akart érni, belerúgott, s mindannyiuk egyesített erőfeszítése hatástalannak bizonyult, míg Lady Middletonnak szerencsére eszébe nem jutott, hogy az előző héten holmi hasonló szerencsétlenség közepette - egy felsebzett halánték esetében - sárgabarackdzsem alkalmazása bizonyult igen hatékony gyógyszernek; most tehát a keserves karcolásra ugyanezt a gyógyírt javallották, aminek hallatára a fiatal hölgy egy kis szünetet tartott a sikoltozásban, ezzel némi reménysugarat villantva fel, miszerint talán nem fogja elutasítani. Ezért hát anyja kivitte a szobából, hogy a panácea keresésére induljanak, a két fiú úgy döntött, hogy csatlakozik a menethez, akármily szívre hatóan kérlelte is anyjuk őket, hogy maradjanak, s a négy vendég kisasszonyra olyan csönd borult, amelyhez foghatót e szoba hosszú órák óta nem tapasztalt.

- Szegény kicsike! - sóhajtott Miss Steele, amint a társaság távozott. - Súlyos baleset is történhetett volna.

- Igazán nem tudom, hogyan - kiáltott fel Marianne -, hacsak nem merőben más körülmények között. Ez a szokásos módja az ijedtség fokozásának, amikor valójában nem is volna ok az ijedelemre.

- Milyen aranyos asszony Lady Middleton! - mondotta Lucy Steele.

Marianne hallgatott; nem tudott olyasmit mondani, amit nem érzett, akármilyen jelentéktelen dologról volt is szó; s ezért mindig Elinorra hárult a feladat, hogy hazudjon, amikor az udvariasság megkövetelte. Most is igyekezett helytállni, s több melegséggel beszélt Lady Middletonról, mint amennyit valójában érzett iránta, noha meg sem közelítette Miss Lucy hevét.

- No és Sir John! - kiáltott fel az idősebbik Steele kisasszony. - Micsoda elbűvölő ember ő is!

Miss Dashwood most is csak egyszerűen és az igazságnak megfelelően, minden hűhó nélkül helyeselt. Annyit jegyzett meg csupán, hogy Sir John szívbéli jó kedélyű és barátságos úr.

- És milyen aranyos kis családjuk van! Ilyen szép gyermekeket még soha életemben nem láttam; higgyék el, máris valósággal csüggök rajtuk, én ugyanis bolondulok a gyermekekért!

- Én is így gondolom - mondotta mosolyogva Elinor -, abból ítélve, aminek ma délelőtt szemtanúja voltam.

- Az az érzésem - mondotta Lucy -, hogy kegyed szerint a Middleton gyerekek egy kissé el vannak kapatva; lehet, így látszik; de ez Lady Middleton természetéből fakad s én az olyan gyermeket szeretem, aki csupa élet, csupa szellem; el nem viselhetem; ha jámbor és csöndes.

- Bevallom - felelte Elinor -, hogy amikor a Barton-kastélyban vagyok, sosem gondolok iszonyodva a jámbor és csöndes gyermekekre.

E szavakat kurta hallgatás követte, amelyet Miss Steele tört meg, ki szemmel láthatólag nagyon vágyott a társalgásra, s most kurtán-furcsán megkérdezte:

- Hát Devonshire hogy tetszik, Miss Dashwood? Bizonyára sajnálta elhagyni Sussexet.

A kérdés bizalmassága, legalábbis a kérdezés módja meglepte Elinort, s annyit felelt csak, hogy valóban úgy van.

- Norland csudásan gyönyörű hely, igaz? - fűzte hozzá Miss Steele.

- Hallottuk, amint Sir John nagy bámulattal emlegette - mondta Lucy, aki úgy érezte, nővérének szabadosságáért némi mentegetőzéssel tartozik.

- Én azt hiszem, aki csak látja, csodálja - felelte Elinor -; habár nem valószínű, hogy bárki annyira értékelné szépségét, mint amennyire mi.

- S volt-e sok széptevőjük Norlandban? Errefelé bizonyára nem akad nagyon sok. Én magam úgy vélem, nagy jótétemény, ha bárhol is akad.

- De hát miért is gondolod - kérdezte Lucy, aki szemmel láthatóan restelkedett a nővére miatt -, hogy Devonshire-ben nincs éppannyi finom fiatalember, mint Sussexben?

- Dehogy, drágám, dehogyis mondom én, hogy nincsen. Akad bizonyosan temérdek csinos gavallér Exeterben; de hát honnan is tudhatnám, hogy Norland környékén mennyi csinos gavallér akad? s én csak attól félek, hogy a Dashwood kisasszonyok tán unalmasnak találják Bartonban az életet, ha nem rajzik körülöttük annyi gavallér, mint amennyihez hozzászoktak. De hát az is lehet, hogy kegyedéket nem is igen érdeklik a széptevők, s csakolyan jól megvannak nélkülük is. Már én úgy vagyok vele, hogy ugyancsak kellemesnek találom, ha bőven akadnak, feltéve, ha csinosan öltözködnek, s a viselkedésük udvarias. Azt sehogy sem állhatom, ha mocskosak meg neveletlenek. Ha hiszik, ha nem, egy bizonyos Mr. Rose Exeterben, iszonyúan csinos fiatalember, valóságos gavallér, Mr. Simpson segédje, tudják, de ha az ember egyszer véletlenül délelőtt találkozik vele, hát jobb, ha nem kerül a szeme elé. Azt gondolom, a kegyed bátyja, Miss Dashwood, ugyancsak csinos gavallér lehetett, mielőtt megházasodott, legalább annyira, mint amilyen gazdag, ugye?

- Szavamra - felelte Elinor -, én meg nem mondhatom, mert egyáltalán nem értem ennek a szónak a jelentését. De azt az egyet tudom, hogy ha valaha is gavallér volt, mielőtt megházasodott, bizonyára most is az, hiszen a legcsekélyebb változást sem tapasztalhatni rajta.

- Ó, istenem, de hisz az ember a házas férfiakra sosem gondol úgy, mint gavallérra - hisz nekik más dolguk is van!

- Uramisten, Anne! - kiáltott fel a húga. - Másról sem beszélsz, csak gavallérokról! Még utóbb azt gondolják a Dashwood kisasszonyok, hogy semmi máson nem jár az eszed! - Azután, hogy másra terelje a szót, gyorsan elkezdte dicsérni a házat meg a berendezést.

Ennyi ízelítő elég is volt a Steele kisasszonyokból. Az idősebbik nővér parlagiassága és ostobasága bizony nem szolgált jó ajánlásul, s Elinort nem vakította el az ifjabbik kis asszony szépsége és számító pillantása; észrevette, hogy igazi előkelőség és mesterkéletlenség dolgában bőségesen hagy kívánnivalót; úgy távozott hát a kastélyból, hogy nem óhajtotta közelebbi ismeretségüket.

Nem úgy azonban a Steele kisasszonyok. Exeterből jöttek, a bámulat kellő tárgyaként Sir John Middleton, családja és egész háza népe szemében, s ő bizony nem is fukarkodott az elismeréssel szép húgai iránt, akiket ezennel a világ leggyönyörűségesebb, legelegánsabb, legügyesebb, legkedvesebb leányainak nyilvánított, s akikkel szívből kívánt mindenkit közelebbről megismertetni. S Elinor csakhamar ráébredt, hogy a közelebbi ismeretség elkerülhetetlen, mivel Sir John teljes szívvel a Steele kisasszonyok pártján lévén, az ellenpárt nem győzhette az ellenállást, s kénytelen-kelletlen vállalniok kellett azt a fajta meghittséget, amelynek jegyében jóformán mindennap egy szobában összezárva kell ülni két-három óra hosszat. Sir Johntól több ennél nem telt; igaz nem is tudta, hogy több is kívántatik: az együttlét az ő szemében a meghittséggel volt egyenlő, s míg szüntelen találkozási tervei teljesültek, egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy valamennyi kisasszony nagy barátságba keveredik.

Meg kell hagyni, Sir John mindent megtett, ami csak módjában állt, hogy feloldja tartózkodásukat, azaz beavatta a Steele kisasszonyokat húgai helyzetének minden tudott vagy vélt - bármily kényes - részletébe. Elinor pedig még kétszer sem találkozott a Steele kisasszonyokkal, az idősebbik máris gratulált neki, amiért a húga oly szerencsés, hogy már amióta Bartonba költöztek, jelesül csinos gavallér szívét hódította meg.

- Bizonyára nagyon jó lesz, hogy ily fiatalon férjhez megy - mondotta Miss Steele -, s amint hallom, a boldog ifjú igen csinos, igen szemrevaló gavallér. S remélem; kegyednek hamarosan ugyanilyen szerencséje akad, ha ugyan máris nem rejteget valakit a szíve csücskében.

Elinor nem remélhette, hogy Sir John tartózkodóbb lesz az ő Edward iránti érzését illető gyanújának kinyilvánításában, mint ahogyan Marianne tekintetében viselkedett; mi több, ezt a tárgyat még szívesebben választotta élcelődése céltáblájául, mert valamivel újabb volt és több teret hagyott a találgatásra; és Edward látogatása óta nem vacsorázhattak úgy együtt, hogy Sir John ne emelte volna poharát Elinor érzelmeire, oly jelentőségteljesen, oly sokatmondó bólingatás-kacsingatás közepette, hogy óhatatlanul magára vonta mindenki figyelmét. Hasonlóképpen szüntelen téma és állandó tréfaforrás volt az F betű; Sir John buzgón bizonygatta Elinornak, hogy ennél mókásabb betű nincs is az egész ábécében.

Most aztán, mint ahogy Elinor számított rá, a Steele kisasszonyok is részesültek az élcelődés élvezetében, s az idősebbikben hamarosan felkeltették a kíváncsiságot, hogy vajon mi lehet a tréfa céltáblájául szolgáló úriember neve; s e kíváncsiság, és gyakori, orcátlan kifejezése tökéletesen egybehangzott a kisasszony általános tudásszomjával, amellyel a család ügyeit firtatta. Sir John azonban nem játszott sokáig a kíváncsisággal, amelyet nagy örömére sikerült felkeltenie, hisz a név elárulásában nem csekélyebb örömét lelte, mint a meghallásában az idősebbik Steele kisasszony.

- Ferrars a neve - suttogta ugyancsak hallhatóan Sir John -, de kérem, ne árulja el senkinek, mert igen nagy titok!

- Ferrars! - ismételte Miss Steele. - Hát Mr. Ferrars a boldog kiválasztott? Micsoda?! A sógorasszonyának öccse, Dashwood kisasszony? Igen kellemetes fiatalember, az már bizonyos; nagyon jól ismerem.

- Hogy mondhatod ezt, Anne? - kiáltott fel Lucy, aki mindig igyekezett élét venni nővére kijelentéseinek. - Egyszer-kétszer találkoztunk ugyan vele a bácsikámnál, de azt igazán nem mondhatjuk, hogy nagyon jól ismernénk.

Elinor meglepődött figyelemmel hallgatta mindezt. - S vajon ki ez a bácsi? Hol lakik? Honnan az ismeretség? - Ugyancsak szerette volna, ha a téma folytatódik, de ő maga nem óhajtott bekapcsolódni a beszélgetésbe; ám több szó nem esett erről, s Elinor, életében először, arra gondolt, hogy Mrs. Jennings vagy nem eléggé kíváncsi a részletek megtudakolására, vagy a hajlandóság nem elegendő benne, hogy továbbadja, amit megtudott. Ahogy Miss Steele említette Edwardot, az csak fokozta Elinor kíváncsiságát; úgy vélte, nem volt jóindulatú, s arra vallott, hogy a szóban forgó hölgy tud, vagy tudni vél valamit, ami hátrányos Edwardra nézve. Ám hiába minden kíváncsiság, Miss Steele többé nem kapott Mr. Ferrars nevén, ha Sir John célzott rá, sőt még ha nyíltan említette, akkor sem.

 

        HUSZONKETTEDIK FEJEZET        

Marianne sosem állhatta az orcátlanságot, a közönséges, alantas viselkedést, még azt sem, ha valakinek az ízlése eltért az övétől, s ebben a lelkiállapotában kiváltképp hajthatatlan volt, hogy megkedvelje a Steele kisasszonyokat, vagy bátorítsa baráti közeledésüket; irántuk való magatartása változatlan ridegségének - amelyről lepattant a Steele kisasszonyok minden barátkozási kísérlete - tulajdonította főként Elinor, hogy őt részesítették előnyben, amit mindkét kisasszony modora csakhamar elárult, kivált Lucyé, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Elinort társalgásra bírja, vagy hogy a maga érzései könnyed és őszinte közlésével igyekezzék ismeretségüket elmélyíteni.

Lucynak volt természetes esze; gyakran tett találó és szórakoztató megjegyzéseket; s félórácskákra Elinor kellemesnek találta a társaságát; képességeit azonban nem támogatta neveltetés, tudatlan volt és műveletlen, híjával a lelki csiszoltságnak, a legegyszerűbb dolgok ismeretében is járatlan, s mindez nem maradhatott rejtve Miss Dashwood előtt, bármennyire igyekezett is Lucy előnyös színben mutatkozni. Elinor látta, s szánta érte Lucyt, hogy mennyire elhanyagoltak a képességei, amelyeket a neveltetés tiszteletre méltóvá faraghatott volna; de látta azt is, s ezt már kevésbé gyengéd elnézéssel, hogy tökéletesen híjával van finomságnak, őszinteségnek, szellemi függetlenségnek, amint azt kellemkedése, sürgölődése, hízelgése a kastélyban elárulta; s ő nem lelhette tartósan kedvét olyan személy társaságában, akiben a tudatlanság hamissággal párosul, akinek bárdolatlansága folytán nem lehetnek egyenlő felek a társalgásban, s akinek a másokkal való viselkedése az őiránta mutatott figyelem és tisztelet színjátékát tökéletesen értéktelenné silányítja.

- Bizonyára furcsállja majd, amit kérdezek - mondotta egy alkalommal Elinornak Lucy, amikor a kastélyból a villa felé sétáltak -, de hadd kérdezzem meg: ismeri-e személyesen sógorasszonyának édesanyját, Mrs. Ferrarst?

Elinor valóban nagyon furcsállotta a kérdést, és ezt az arckifejezése el is árulta, de annyit válaszolt csupán, hogy Mrs. Ferrarst sohasem látta.

- Csakugyan?! - álmélkodott Lucy. - Igazán csodálom, hisz azt hittem, Norlandban bizonyára látta néhányszor. Akkor talán meg tudná mondani nekem, miféle asszony Mrs. Ferrars?

- Nem - felelte Elinor; óvakodott kifejteni való véleményét Edward anyjáról, s nemigen óhajtotta az orcátlannak vélt kíváncsiságot sem kielégíteni. - Nem tudok róla semmit.

- Bizonyára igen különösnek tartja; hogy így érdeklődöm felőle - mondta Lucy, és eközben le nem vette szemét Elinorról -, de bizonyára megvan rá az okom; szívből kívánom bárcsak elmondhatnám; de akárhogyan is, kérem, ne higgye hogy orcátlanságból kérdezek ilyesmit.

Elinor udvariasan válaszolt erre, és néhány percig szótlanul folytatták útjukat. A csöndet Lucy törte meg, aki némi tétovázással megint szóba hozta a témát:

- Nem szeretném, ha azt hinné, hogy orcátlanul kíváncsi vagyok. Igazán bármit elviselnék inkább, mint hogy valaki, akinek a jó véleménye olyan értékes nekem, mint a magáé, ilyennek gondoljon. És igazán nem is haboznék egy pillanatig sem bizalommal lenni magával; sőt, nagyon is boldog lennék, ha tanácsot adna, hogyan birkózzam meg egy ilyen kényelmetlen helyzettel, mint amilyenben vagyok; de hét igazán nincs rá okom, hogy ezzel éppen magát terheljem. Nagyon sajnálom, hogy nem ismeri véletlenül Mrs. Ferrarst.

- Én is igazán sajnálom - mondta ugyancsak csodálkozva Elinor -, ha kegyednek bármi haszna lenne abból, hogy ismeri a Mrs. Ferrarsról alkotott véleményemet. Csakhogy sosem tudtam, hogy egyáltalán ismeri a családot, s ezért megvallom, némileg meglepett, hogy ilyen komolyan érdeklődik a hölgy jelleme felől.

- Gondolom, hogy meglepi, s igazán nem is csodálkozom rajta. Bárcsak mindent elmondhatnék, akkor nem lenne annyira meglepve. Mrs. Ferrars e pillanatban ugyan senkim és semmim, de eljöhet az idő, amikor ugyancsak közeli kapcsolatba kerülünk; hogy mikor, az nagyrészt épp tőle függ.

E szavak közben Lucy kisasszony szeretetre méltó zavarral lenézett, csupán egyetlen oldalpillantást vetve társnőjére, hogy kifürkéssze, mindez milyen hatást gyakorolt reá.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Elinor. - Mire gondol? Talán jegyese Mr. Robert Ferrarsnak? Lehetséges volna? - s egyáltalán nem örült a gondolatnak, hogy esetleg ilyen sógornője lesz.

- Nem - felelte Lucy -, nem Mr. Robert Ferrarsé, őt soha életemben nem láttam, de - és szemét Elinorra szegezte - a bátyjáé igen.

Mit érzett Elinor e pillanatban? Megdöbbenést, amely éppoly keserves lett volna, mint amilyen heves, ha a kijelentést azon nyomban nem vonja kétségbe. Néma ámulattal fordult Lucy felé, sehogy sem tudta megfejteni e nyilatkozat okát, sem tárgyát, s ha arcszíne elváltozott is, a hitetlenség megacélozta lelkét, s megóvta a hisztérikus roham vagy az elalélás veszedelmétől.

- Nem csoda, ha meglepődik - folytatta Lucy -, mert erről igazán nem sejthetett semmit; mondhatom, soha a legcsekélyebb célzást sem tettem rá sem maga, sem a családja előtt, mindig is nagy titokban tartottuk, és igazán egészen eddig a percig meg is őriztem. Rokonaim közül nem is tud róla más, csak Anne, és magának sem említettem volna, ha nem vagyok szívemből meggyőződve róla, hogy megőrzi titkomat; de mivel azt gondoltam, bizonyára furcsállja, hogy ennyit kérdezősködöm Mrs. Ferrarsról, úgy véltem, illik megmagyaráznom. Nem hiszem, hogy Mr. Ferrars zokon venné, ha megtudja, hogy titkomat megosztottam magával, mert tudom, nagyon-nagyon jó véleménnyel van a családjukról, és magát is meg a többi Dashwood kisasszonyt is húgainak tekinti. - Lucy elhallgatott.

Elinor néhány percig nem törte meg a csendet. Megdöbbenése túlságosan eluralkodott rajta, hogysem szavakba öntse; nagy sokára azonban beszédre kényszerítette magát, óvatos beszédre, s oly nyugodtan szólott, hogy meglehetősen leplezte meglepetését és aggodalmát:

- Megkérdezhetem, hogy régóta jegyesek-e?

- Négy esztendeje jegyeztük el egymást.

- Négy esztendeje!

- Igen.

Elinor mélyen megrendült, de még most sem hitt a fülének.

- A minapig azt sem tudtam, hogy ismerik egymást.

- Pedig az ismeretségünk már sok-sok éves. Ő ugyanis jó ideig a bácsikámnál élt.

- A bácsijánál?!

- Igen, Mr. Prattnál. Sosem emlegette kegyednek Mr. Prattot?

- De azt hiszem, igen - felelte Elinor. Erősen uralkodott kedélyén, melyet háborgó érzelmei mindjobban felkorbácsoltak.

- Négy évig volt a bácsikámnál, aki Longstaple-ben lakik, Plymouth mellett. Ott ismerkedtünk meg, mert a néném meg én gyakran voltunk a bácsinál; s ott jegyeztük el egymást, de csak mikor ő már egy esztendeje nem volt növendék Longstaple-ben; de még akkor is szinte mindig ott időzött. Gondolhatja, hogy énnekem nemigen akarózott belemennem az édesanyja tudta és beleegyezése nélkül; de hát nagyon fiatal voltam, és nagyon is szerettem őt, hogysem kellőleg előrelátó lehettem volna. Persze kegyed nem ismeri őt olyan jól, mint én, Miss Dashwood, de ahhoz eléggé, hogy tudja: Mr. Ferrars nagyon is alkalmas arra, hogy egy nő szívét magához láncolja.

- Természetesen - mondotta Elinor, de azt sem tudta, mit beszél; ám egy pillanatnyi megfontolás után hozzáfűzte, mert hite Edward becsületében és szerelmében, no meg Lucy hamisságában új erőre kapott: - Mr. Edward Ferrars jegyese! Bevallom, annyira meglep, amit hallok, hogy igazán... megbocsásson, azt hiszem, név- vagy személycsere forog fenn. Nem beszélhetünk egyazon Mr. Ferrarsról.

- Senki másról! - kiáltott Lucy mosolyogva. - Mr. Edward Ferrars, a Park Streeten lakó Mrs. Ferrars idősebbik fia, a maga sógorasszonyának, Mrs. Dashwoodnak öccse... őróla beszélek, senki másról; meg kell engednie, nem téveszthetem el ama férfi nevét, aki boldogságom letéteményese!

- Nagyon különös - mondotta Elinor gyötrő zavarban -, hogy még csak a kegyed nevét sem hallottam tőle soha.

- Nem; helyzetünket figyelembe véve ebben nincs semmi különös. Legfőbb igyekezetünk az, hogy titokban tartsuk a dolgot. Kegyed, Dashwood kisasszony, nem ismer engem, sem a családomat, így hát alkalom sem lehetett, hogy ő akár a nevemet említse maga előtt, s mindig is nagy aggodalma volt, hogy a nővére megneszel valamit... ezért nem említette hát minden bizonnyal.

Elhallgatott. Elinor biztonsága megingott; de önfegyelme rendületlen maradt.

- Négy esztendeje jegyesek - mondotta szilárd hangon.

- Igen; s csak az ég tudja, meddig kell még várnunk. Szegény Edward! Ez egészen elkeseríti. - Azután zsebéből elővont egy miniatűr képet, s hozzáfűzte: - Hogy megelőzzük a tévedés lehetőségét, legyen olyan jó és nézze meg ezt a képmást. Igazán nem mondhatom, hogy élethű, de azért megismerheti, kit ábrázol. Már három éve magamnál őrzöm.

E szavak közben Elinor kezébe adta a képet, s amikor ő megpillantotta a festményt, ha volt is még kételye, hogy netán elhamarkodott döntés esett, vagy lelke mélyén ott lappangott az óhaj, hogy hamisságot ér tetten - az arc Edwardé volt, ehhez nem fért semmiféle kétség. Szinte azonnal visszaadta a képet, s közölte, hogy felismerte.

- Én sosem adhattam neki képet viszonzásul - folytatta Lucy -, s ez igazán bosszant, mert annyira szerette volna! De elhatároztam, hogy az első alkalommal lefestetem magam.

- Nagyon helyesen teszi - mondotta nyugodtan Elinor. Azután némán tettek meg néhány lépést. Lucy szólalt meg először.

- Igazán a világért sem kételkedem benne, hogy kegyedre bízhatom a titkomat; hiszen megérti ugye, milyen fontos nekünk, hogy az édesanyjának ne jusson a füléhe; mert azt hiszem, ő sosem egyezne bele. Énrám nem vár vagyon, s azt hiszem, Mrs. Ferrars kiváltképp gőgös asszony.

- Nos, én igazán nem kerestem a kegyed bizalmát - mondta Elinor -, de teljes joggal hiheti, hogy számíthat reám. Titka nálam biztonságban van; de azt nyilván megbocsátja, ha ily kéretlen közlésen némileg meglepődtem. Bizonyára olyasmit érzett, hogy mert ismerem a tárgyát, talán ez nem jelent titka számára nálam tökéletes biztonságot.

E szavak közben átható pillantást vetett Lucyra, s remélte, hogy sikerül felfedeznie valamit az arckifejezésében; talán hogy amit mondott, javarészt hamisság volt; ám Lucy arca változatlan maradt.

- Attól féltem - mondotta -, még arra gondol, hogy túlságosan merész vagyok, hogy mindezt elmesélem kegyednek igazán nem ismerem régen, legalábbis személyesen, de igen sokat hallottam magáról is meg a családjáról; s amint megpillantottam, nyomban úgy éreztem, mintha már réges-régen ismerném. Meg aztán úgy gondoltam, tartozom valami magyarázattal, ha már olyan nagyon érdeklődtem Edward anyja iránt; szerencsétlenségemre senki sincs az egész világon, akinek a tanácsát kérhetném. Anne az egyetlen, aki ismeri titkomat, de őneki egyáltalán nincs ítélőkészsége, sőt többet árt nekem, mint amennyit használ, mert szüntelenül rettegek, hogy elárul. Nem tud uralkodni a fecseghetnékjén, ezt bizonyára maga is észrevette, és a minap igazár annyira megijedtem, hogy jobban már nem is lehetett volna, amikor Sir John Edward nevét említette, mert féltem, hogy Anne mindjárt mindent kitereget. Nem is gondolja, micsoda gyötrelem ez az egész! Csak azt csodálom, hogy egyáltalán élek még, annyit szenvedtem már Edward miatt az elmúlt négy esztendőben. Minden oly ingatag, oly bizonytalan; meg az is, hogy olyan ritkán látom, kétszer ha találkozhatunk egy esztendőben. Igazán csoda, hogy még nem szakadt meg a szívem!

S ezzel Lucy elővette keszkenőjét; de Elinor nem érzett nagy részvétet iránta.

- Néha már-már azt hiszem - folytatta Lucy, miután felitatta könnyeit -, hogy talán jobb lenne mindkettőnknek, ha véget vetnénk a dolognak. - S ahogy ezt mondta, egyenesen társnőjére nézett. - De máskor meg hiányzik belőlem az elhatározás. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy boldogtalanná tegyem, pedig úgy lenne, ha csak megemlíteném is a dolgot. Meg aztán magam miatt is, hisz oly kedves a szívemnek, nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Mit tanácsol, Miss Dashwood? Mit tenne maga az én helyemben?

- Bocsásson meg - felelte Elinor, akit megdöbbentett a kérdés -, ilyen körülmények között nem adhatok tanácsot. Önnön ítélete lesz a legjobb tanácsadó.

Néhány percig mindketten hallgattak, azután Lucy így folytatta:

- Természetesen az édesanyja előbb-utóbb kell hogy gondoskodjék róla; de szegény Edward annyira levert emiatt! Nem vette észre, mennyire lehangolt kedélyű volt, amikor utoljára itt járt Bartonban? Annyira boldogtalan volt, amikor elbúcsúzott tőlünk Longstaple-ben, s magukhoz készült, hogy attól tartottam, még majd betegnek gondolják.

- A kegyed bácsijától jött, amikor minket meglátogatott?

- Ó, igen; két hétig időzött nálunk. Azt gondolták, hogy egyenesen a városból jön?

- Nem - felelte Elinor, s mélyen átérezte, hogyan szól minden újabb körülmény Lucy állítása mellett -, emlékszem, elmondta, hogy két hétig barátainál időzött, Plymouth közelében. - Arra is emlékezett, s ez akkoriban ugyancsak meglepte, hogy Edward semmit sem mesélt azokról a bizonyos barátairól, és még a nevük felől is mélyen hallgatott.

- Nem gondolták akkor, hogy mennyire szívszorítóan lehangolt? - ismételte Lucy.

- De igen, kivált amikor megérkezett.

- Hogy kérleltem pedig, hogy uralkodjék hangulatán, mert féltem, kegyedék még megsejtik, mi a baj; de annyira mélabús volt, hogy két hétnél tovább nem maradhat nálunk, s hogy látta az én kétségbeesésemet! Szegény fiú! Sajnos, most is éppen így lehet; igen nyomorúságos kedélyállapotban ír. Épp mielőtt eljöttem Exeterből, akkor kaptam ezt tőle - s egy levelet vont elő zsebéből, és hanyagul megmutatta a címzést Elinornak. - Ismeri bizonyára a keze vonását; igazán nagyon szép írás, de most nem ír olyan jól, ahogyan szokott. Bizonyára nagyon fáradt volt, mert csak épp teleírt egy oldalt.

Elinor látta, hogy csakugyan Edward keze írása az, úgyhogy tovább már nem kételkedhetett. Azt még csak hihette, hogy a kép lehetett véletlen szerzemény; talán nem is maga Edward adta; de a levelezés csak úgy állhatott fenn, ha valóban jegyesek, más nem indokolhatná. Néhány pillanatra elborították érzelmei, szíve elszorult, alig bírt állni a lábán; de úrrá kellett lennie magán mindenképpen, s oly eltökélten küzdött érzelmeinek uralma ellen, hogy gyors és ez idő szerint teljes siker koronázta igyekezetét.

- Ily hosszú elválás idején egyetlen vigaszunk, hogy írunk egymásnak - mondotta Lucy, míg visszacsúsztatta zsebébe a levelet. - Igaz, vigaszomra szolgál a képe is; de szegény Edward még ehhez sem folyamodhat. Azt mondja, jobban érezné magát, ha a képem nála lenne. Amikor legutóbb Longstaple-ben volt, nekiadtam egy hajfürtömet, gyűrűbe foglalva, és ez egy kissé megvigasztalta, azt mondta; noha a képhez nem fogható. Talán kegyed is észrevette rajta a gyűrűt, amikor itt járt.

- Igen - mondotta Elinor nyugodt hangon, mely azonban minden eddiginél hevesebb háborgást és keserűséget leplezett. Megszégyenült, megdöbbent, megzavarodott.

Elinor szerencséjére most már a villához értek, és nem folytathatták a beszélgetést. A Steele kisasszonyok néhány percig még elüldögéltek a Dashwood hölgyeknél, azután visszatértek a kastélyba, és Elinor kedvére gondolkodhatott, gyötrődhetett.

 

        HUSZONHARMADIK FEJEZET        

Bármily kevéssé hajlott is rá Elinor, hogy higgyen Lucynak, ha komolyan utánagondolt, a jelen esetben nem kételkedhetett, hisz miféle kísértés vihette volna oly csacskaságra, hogy ilyenfajta hamisságnak legyen kitalálója? Elinor tehát nem tudta, nem merte többé kétségbe vonni, hogy amit Lucy mond, igaz; hisz minden oldalról valószínűség és bizonyság támogatta, s ellene nem szólt más, csak az ő óhaja. Mr. Pratt házában kötött ismeretségük volt az alkalmas alap, melyen a folytatás nyugodott, s egyszerre volt vitathatatlan és félelmetes; Edward Plymouth környéki látogatása, meg mélabús kedélyállapota, jövendő kilátásain érzett elégedetlensége, bizonytalan magatartása Elinor iránt, no és a meghitt ismeretség, ahogyan a Steele kisasszonyok Norlandot meg az ő családi kapcsolataikat emlegették, ami nemegyszer meglepte Elinort, a kép, a levél, a gyűrű: valóságos bizonyítéktömeg - mindez lebírta aggodalmát, hogy netán igaztalanul ítéli meg, s bizonyította - ezt nem hallgattathatta el semmi részrehajlás -, hogy Edward méltatlanul bánt vele. Elinort sértette e viselkedés, felháborította, hogy ő az áldozata, s ezért egy darabig csak önmagát szánta; ám csakhamar új eszmék, új gondolatok keltek elméjében. Vajon Edward szándékosan szedte rá? Vajon olyan érzelmet mutatott iránta, amelyet a szíve nem érzett? És jegyessége Lucyval vajon szívbéli kötés-e? Nem; akármi volt is egykor, ma már nem hihette ezt Elinor. Edward hajlandósága egészen az övé. Ebben nem csalódhatott. Anyja, húgai, Fanny, mind tudták Norlandban, hogy Edward hozzá hajlik; nem az ő hiúságának képzelgése volt csupán. Igen, Edward szereti. Micsoda balzsam a szívnek e megingathatatlan hit! Mi mindent meg nem bocsáttat vele! Edward vétke, súlyos vétke, hogy amikor az ő hatása az illendőnél jobban eluralkodott rajta, Norlandban maradt. Erre nincsen mentség; ám ha megsebezte Elinort, mennyivel fájóbban sebezte meg önmagát! Elinor helyzete szánandó, Edwardé reménytelen. Oktalansága egy időre boldogtalanná tette Elinort; őt magát azonban megfosztotta még a reménytől is, hogy valaha boldog lehet. Elinor lelki békességét meghozhatja az idő, de ő - mit várhat ő? Lehet-e valaha is csak elviselhetően boldog Lucy Steele oldalán? Ha nem tekintjük is Elinor iránti vonzalmát, kielégítheti-e fensőbbrendű elméjét, ízlését, pallérozott szellemét egy ilyenfajta feleség - ki műveletlen, mesterkélt és önző?

A tizenkilenc esztendő ifjonti fellángolása természetesen elvakította; nem látott mást, csak a lány szépségét, derűs kedélyét; ám az elkövetkező négy év - évek, melyeket ha ésszerűen töltenek el, jobbítását hozzák az értelemnek - szükségképp felnyitotta szemét a leány neveltetésének hiányaira; míg ugyanez az idő; amelyet a leány alantas társaságban, ledérebb kedvtelések közepette élt át; tán megrabolta mindazon egyszerűségtől, amely egykor a szépségét érdekkel ruházta fel.

Míg az volt a feltevés, hogy Elinort veszi el, milyen lebírhatatlannak tűnt anyja ellenkezése; ám mennyivel nagyobb lehet így minden bizonnyal; mikor eljegyzett arája Elinornál kétségtelenül alantasabb helyzetű, s minden bizonnyal alantasabb vagyon tekintetében is! Ám mivel a szíve annyira elhidegült Lucy iránt, ez akadályok vélhetőleg nem teszik túlságosan kemény próbára türelmét; milyen keserves azonban a lelkiállapota ama személynek, akinek számára megkönnyebbülés, ha családja ellenzésére és haragjára számít!

Keservesen sorjáztak Elinor elméjében e megfontolások, és sírt, siratta Edwardot, inkább, mint magát. Támasza volt a meggyőződés, hogy jelen boldogtalanságát semmiféle tettével nem érdemelte, s vigasza a hit, hogy Edward semmiféle cselekedetével nem játszotta el az ő becsülését. Úgy érezte, hogy még most, a súlyos csapás első fájdalmában is kellő önuralommal megelőzheti, hogy anyja és húgai gyanút fogjanak. S oly méltóképpen megfelelt önnön várakozásának, hogy amikor alig két órával azután, hogy legdrágább reményei kihunytak, együtt ült velük az ebédlőasztalhoz, senki sem sejthette volna a nővérek magatartásából, hogy Elinor lelkét gyászba borították amaz akadályok, amelyek minden bizonnyal örökre elválasztják szerelme tárgyától, és hogy Marianne bensejét eltölti ama férfiú tökélye, kinek szívét tökéletesen birtokolni vélte, s akit megpillantani remélt minden egyes hintóban, amely elhajtott a házuk előtt.

Elinor bánatát nem súlyosbította, hogy, kénytelen eltitkolni anyja és Marianne elől, amit titoktartás terhe mellett bíztak rá, noha szüntelen erőfeszítésébe telt. Épp ellenkezőleg; inkább megkönnyebbülés volt, hogy megkímélheti őket attól, aminek tudomása bizonyára keserűségükre lenne, s hasonlóképpen megkímélheti magát attól, hogy szüntelenül Edward elítélését hallja, aminek minden bizonnyal szabad folyást adott volna iránta való elfogultságuk, s amit nem bírt volna elviselni.

Tudta, sem a tanácsukból, sem a beszélgetésükből nem kaphatna segítséget, s gyengédségük és bánatuk csak fokozná keserűségét; míg önfegyelme sem a példájukból, sem a dicséretükből nem meríthetne buzdítást. Erősebb volt egymagában, s józan esze olyan derék támaszul szolgált, hogy szilárdsága nem rendült meg, derűs magatartása nem változott, már amennyire ez ily heves és friss fájdalom esetén egyáltalán lehetséges.

Bármily szenvedés volt is a témáról való első beszélgetése Lucyval, hamarosan feltámadt benne a kívánság, hogy a jegyesség részleteiről minél többet megtudjon; azt is pontosabban szerette volna tudni, milyen érzelmekkel viseltetik valójában Lucy Edward iránt, mennyire őszinte az a kijelentése, hogy gyengéd szívvel van iránta, s kiváltképp arról szerette volna meggyőzni Lucyt (azáltal, hogy oly készségesen veszi fel megint a fonalat), hogy érdeklődése csupán baráti; mert nagyon is tartott attól, hogy akaratlan izgatottsága a délelőtti beszélgetés során, ha mást nem, kételyt ébresztett Lucyban. Nagyon valószínűnek tetszett, hogy Lucy féltékenységre hajlik; nyilvánvaló volt, hogy Edward nem fukarkodott Elinor dicséretével; erre vallott nemcsak Lucy állítása, de az is, hogy ily kurta ismeretség után rá meri bízni bevallottan és nyilvánvalóan fontos titkát. És még Sir John tréfálkozása is nyomhatott valamit a latban. És csakugyan, míg Elinor továbbra is oly szilárdan hitte lelke mélyén, hogy Edward valóban szereti, nem kellett a valószínűségeket sokáig latolgatni, hogy természetes legyen: Lucy féltékeny; s maga a bizalmassága bizonyítja, hogy valóban az. Mi más oka lehetett a dolog feltárására, mint hogy Elinor tudomására hozza: Lucy formál elsősorban és jogosan igényt Edwardra, s adta ekképp vágytársnéja tudtára, hogy a jövőben kerülje az ifjút? Könnyen megértette vetélytársnéja szándékait, s míg keményen eltökélte, hogy a becsület és tisztesség diktálta elvek alapján cselekszik Lucyval, leküzdi Edward iránti vonzalmát, s oly ritkán látja, ahogyan csak lehetséges - azt a vigaszt már nem tagadhatta meg magától, hogy megkísérelje meggyőzni Lucyt: szíve nem kapott sebet. S minthogy a jövőben sem hallhat már fájdalmasabbat a tárgyról, mint amit eddig kellett hallania, nem vonta kétségbe, hogy képes lesz fegyelmezetten elviselni a részletek újbóli meghallgatását.

Erre azonban nem adódott egyhamar alkalom, noha Lucy csakoly szívesen kapott volna rajta; az idő ritkán volt megfelelően szép, hogy együtt indulhattak volna sétálni, ahol legkönnyebben szakadhattak el a többiektől; s igaz ugyan, hogy legalább másnaponként együtt voltak, vagy a kastélyban, vagy a villában, főként persze az előbbiben, ám semmiképpen sem a meghitt beszélgetés volt az együttlét célja. Sem Sir Johnnak, sem Lady Middletonnak soha eszébe sem jutott ilyesmi, s ezért igen kevés idő adódott kötetlen csevegésre, és egyáltalán semmi meghittebb beszélgetésre. Együttlétük célja evés, ivás, szórakozás volt, kártya vagy szekreter, vagy más, kellőképpen zajos társasjáték.

Egyszer-kétszer találkoztak már ilyen módon, de Elinornak nem volt alkalma kettesben maradni Lucyval, amikor egy délelőtt megjelent a villában Sir John, és szívre hatóan kérte őket, estebédeljenek mindannyian Lady Middletonnal, mivel ő kénytelen exeteri klubjában megjelenni, s a lady tökéletesen magára lenne hagyatva, kivéve édesanyja és a Steele kisasszonyok társaságát. Elinor úgy vélte, kitűzött célját jobban megközelítheti ilyen alkalommal, amilyennek ez az este ígérkezett, amikor könnyebben maradhatnak magukra Lady Middleton csendes és jól nevelt vezérlete alatt, mint amikor a férje egyesíti az egész társaságot valamely közös és zajos célra; úgyhogy azonnal elfogadta a meghívást; anyja engedelmével Margaret is csatlakozott hozzá, Marianne pedig, noha sosem akarózott az efféle társaságban részt vennie, hajlott anyja szavára, aki nem viselhette el, hogy leánya kirekessze magát mindennémű szórakozásból, elment hát ő is.

Az ifjú hölgyek tehát valamennyien megjelentek, és Lady Middleton szerencsésen megmenekült a szörnyűséges magány veszedelmétől. Az est szakasztott olyan ízetlennek bizonyult; ahogyan Elinor várta; egyetlen új gondolat sem hangzott el, s mi sem lehetett volna érdektelenebb, mint akár az asztalnál, akár a szalonban folytatott társalgás: az utóbbiban a gyerekek is megjelentek, s ameddig ott voltak, Elinor nagyon is jól tudta, hogy lehetetlenség volna megnyernie Lucy figyelmét, meg sem kísérelte hát. Csak amikor leszedték a teásedényt, akkor vonultak ki. Ekkor kártyaasztalt állítottak fel, s Elinor sehogy sem értette, hogyan is táplálhatott akár egy szikrányi reményt, hogy a kastélyban jut idő beszélgetésre. Mindannyian felálltak, s a játszmához készülődtek.

- Örülök - mondta Lady Middleton Lucynak -, hogy nem fejezi be ma este szegény kis Annamaria kosarát; egészen bizonyosan fáj a szeme, ha gyertyafénynél készít filigrán munkát. Holnap majd kárpótoljuk szegény kis drágámat valamivel a csalódásért, és akkor, remélem, nem fog annyira bánkódni.

A célzás talált; Lucy nyomban tudta, mi a kötelessége, és így válaszolt:

- Ó, dehogy, Lady Middleton; csak arra várok, kitelik-e nélkülem is a parti, különben máris ott ülnék a kézimunkám mellett! A világért sem okoznék csalódást a drága pici angyalkának, s ha most szükségük van rám a kártyánál, majd vacsora után befejezem a kosarat!

- Ön igazán oly jó; remélem, nem fog fájni a szeme... lenne szíves csengetni, hogy hozzanak be kézimunkához való gyertyákat? Szegény kisleányom oly szomorú és csalódott lenne, tudom, ha holnapra nem készülne el a kosárkája, bár én megmondtam, hogy bizonyára nem készül el, de azért tudom, számít rá, hogy meglesz.

Lucy már húzta is maga mellé a kézimunkaasztalkát, s buzgó derűvel letelepedett, amely azt látszott sugallni, hogy miben sem találhatná nagyobb örömét, mint hogy filigrán kosárkát készítsen egy elkényeztetett gyermeknek.

Lady Middleton azt ajánlotta a többieknek, játsszanak egy parti kaszinót. Senki sem ellenkezett, csak Marianne, aki szokásos módján semmibe véve az udvariasságot, felkiáltott:

- Nagyságod lesz olyan jó és felment engem; tudja, hogy gyűlölöm a kártyát. Átmegyek a zongorához; hozzá sem nyúltam, amióta meghangolták. - Azzal további ceremónia nélkül elfordult, és a hangszerhez lépett.

Lady Middleton arcáról lerítt, hogy hálát ad az égnek, amiért ő soha nem vágott ki ilyen neveletlen szónoklatot.

- Marianne nem tud hosszasabban távol maradni a hangszertől, asszonyom - mondotta Elinor, igyekezvén élét venni a sértésnek. - Nem is csodálom; ez a legtökéletesebben hangolt zongora, amelyet valaha is hallottam.

A társaság többi öt tagja most húzott lapot.

- Ha netán én maradok ki - folytatta Elinor -, talán segítségére lehetnék Miss Lucy Steele-nek, sodorhatnám a papírt a munkához; még oly sok híja van a kosárkának, azt hiszem, sehogy sem tud egyedül elkészülni vele ma este. Igazán nagyon szeretnék én is részt venni a munkában, ha megengedné, asszonyom.

- Igazán módfelett lekötelez, ha segít - kiáltott Lucy -, mert most látom csak, több dolog van vele, mint gondoltam; s igazán borzasztó lenne, ha mégis kénytelen volnék csalódást okozni a drága Annamariának!

- Ó, az csakugyan szörnyű lenne - mondotta Miss Steele. - Drága kis angyal, mennyire imádom!

- Igazán nagyon kedves - fordult Elinorhoz Lady Middleton -, s ha csakugyan kedveli ezt a munkát, talán szívesen várna a húzással a következő játszmáig; vagy most kíván szerencsét próbálni?

Elinor örömmel élt az első ajánlattal, s így egy keveset alkalmazva abból az ügyességből, amelyhez Marianne méltóságán alulinak tartotta volna bármikor folyamodni, elérte célját, s egyben Lady Middletonnak is kedvére tett. Lucy készségesen helyet csinált Elinornak, s a két szép vetélytársnő így egy asztalnál, egymás mellett ülve, tökéletes harmóniában buzgólkodott egyazon munkán. Szerencsére a zongora, amelynél Marianne zenéjébe és gondolataiba merülten feledte már, hogy rajta kívül más is van a szobában, oly közel volt, hogy Miss Dashwood úgy ítélte, most már e zaj védelmében bizton rátérhet az érdekfeszítő tárgyra, s nem kockáztatja, hogy a kártyaasztalnál ülők közül bárki is felfigyel.

 

        HUSZONNEGYEDIK FEJEZET        

Szilárd hangon, de óvatosan így kezdte Elinor:

- Méltatlan volnék a bizalmas közlésre, amellyel megtisztel, ha nem éreznék vágyat a folytatására, vagy további kíváncsiságot a tárgy iránt. Bocsánatát kérem hát, hogy újból előhozakodom vele.

- Köszönöm! - kiáltott melegen Lucy. - Köszönöm, hogy megtörte a jeget! Ó, mennyire megkönnyebbült a szívem; aggódtam ugyanis, hogy megsértettem azzal, amit elmondtam akkor hétfőn.

- Megsértett? Hogy is gondolhatta? Kérem, higgye el - mondotta a legmélyebb őszinteséggel Elinor -, mi sem állhatott távolabb tőlem, mint hogy ilyen elgondolást ébresszek kegyedben. Hát lehetett-e oly oka a bizalomra, amely nem megtisztelő, nem hízelgő rám nézve?

- És mégis, higgye el - felelte Lucy, és szúrós apró szeme jelentőségteljes pillantást lövellt Elinorra -, hűvösség és bosszúság áradt a modorából, úgyhogy egészen kényelmetlenül éreztem magam. Bizonyos voltam benne, hogy haragszik rám; s azóta is szüntelenül pörlök magammal, amiért olyan orcátlan voltam, hogy a magánügyeimmel terheltem. De igazán nagyon örülök, hogy mégiscsak a képzeletem műve volt a dolog, s hogy valójában nem hibáztat. Ha tudná, micsoda vigasz nekem, ha kiönthetem a szívemet, s beszélhetek arról, ami életem minden egyes percében foglalkoztat, az együttérzése bizonyára minden egyebet elhomályosítana.

- Valóban elhiszem, hogy nagy megkönnyebbülés lehetett kegyednek helyzetét előttem feltárnia, s kérem, higgye el, sosem lesz oka megbánnia bizalmát. Igazán sajnálatos a kegyed esete; úgy látszik, minden oldalon nehézségek tornyosulnak, s mindkettejük szívbéli hajlandóságának próbája lesz, hogy megálljon közöttük. Mr. Ferrars tudomásom szerint mindenben édesanyjától függ.

- Mindössze kétezer font a saját vagyona; őrültség lenne arra házasodni, noha jómagam egyetlen sóhaj nélkül feladnám minden továbbinak a reményét. Mindig is csekély jövedelemhez szoktam, s az ő kedvéért megbirkóznék a szegénységgel; de túlságosan szeretem, hogysem önző eszköze legyek megrablásának mindattól, amit anyja szán neki, ha a kedvére házasodik. Vámunk kell, meglehet, hosszú évekig. A világon bármely más férfinál ez riasztó kilátás lenne; de Edward hajlandóságát és állhatatosságát, tudom, semmi sem veheti el tőlem.

- E meggyőződés a világon mindennél többet érhet kegyednek; s minden bizonnyal őt a kegyedbe vetett hasonló bizalom támogatja. Ha kölcsönös vonzalmuk ereje meglazulna, mint hasonló körülmények között sokaknál megeshet négyévi jegyesség után, ugyancsak sajnálatra méltó volna a kegyed helyzete.

Lucy erre felpillantott; ám Elinor gondosan ügyelt, nehogy arckifejezése révén bármiféle gyanús szándékot tulajdoníthasson szavainak.

- Edwardnak irántam érzett szerelme - folytatta Lucy - bőségesen megállta már a próbát, hisz eljegyzésünk után sokáig, ó, nagyon sokáig voltunk távol egymástól, s oly diadalmasan került ki belőle, hogy megbocsáthatatlan volna, ha most kételkednék benne. Biztonsággal mondhatom, hogy kezdettől fogva mind a mai napig soha egy percnyi aggodalomra sem adott okot.

Elinor nem tudta, mosolyogva vagy sóhajtva fogadja-e ezt a kijelentést.

- Én meglehetősen féltékeny természetűnek születtem - folytatta Lucy -, s az életben elfoglalt olyannyira különböző helyzetünknél fogva - hisz ő annyival több nálam -, s mert annyit vagyunk távol, kellőleg hajlottam a gyanúra, s nyomban fel is ismertem volna az igazságot, ha csak a legparányibb változás van is velem való viselkedésében, vagy bármiféle lehangoltságot tapasztalok nála, amelynek okát nem tudom; vagy ha valamely hölgyet talán gyakrabban emlegetett volna, mint mást, vagy ha nem tűnt volna Longstaple-ben éppoly boldognak, mint máskor. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha különlegesen jó megfigyelő volnék vagy éles szemű, de ez esetben igazán nem tévedhetek.

Mindez nagyon szép, gondolta Elinor, de nem csap be egyikünket sem.

- De mi a szándékuk? - kérdezte egy kis hallgatás után. - Vagy tán nincs is más, csak Mrs. Ferrars halálára várni, ami igazán szomorú és riasztó végletesség? A fia netán hajlandó ennek alávetni magát, s mindama nyűgnek, amit a hosszú évek várakozása jelent mindkettejüknek, semmint hogy egy időre vállalja édesanyja helytelenítését azzal, hogy feltárja a valót?

- Ha valóban tudnánk, hogy csak egy időről van szó! De Mrs. Ferrars igen makacs, gőgös asszony, és ha meghallja a dolgot, első dühében valószínűleg Robertre íratná mindenét, s Edward érdekében ez a gondolat, hajlandóságom ellenére, elriaszt minden elhamarkodott lépéstől.

- S a maga érdekében is, hisz máskülönben az értelmetlenségig önzetlen volna.

Lucy megint Elinorra pillantott, de nem szólt.

- Ismeri Mr. Robert Ferrarst? - kérdezte Elinor.

- Egyáltalán nem, még sosem láttam; de azt hiszem, semmiben sem hasonlít a bátyjára, üresfejű piperkőc.

- Piperkőc! - ismételte Miss Steele, akinek megütötte fülét ez a szó, amikor Marianne hirtelen abbahagyta a játékot. - Ó! Fogadni mernék, hogy a szívüknek kedves gavallérokról társalognak!

- Tévedsz, néném - kiáltotta Lucy -, ebben bizony tévedsz, mert a szívünknek kedves gavallérok nem piperkőcök!

- No, már azért én felelek, hogy a Miss Dashwoodé nem az - mondta Mrs. Jennings, és vígan felkacagott -, mivel az illető olyan szerény, jó modorú fiatalember, hogy különbet még sose láttam; de már ami Lucyt illeti, az alamuszi kis jószág, nála aztán senki sem tudhatja, hogy kit is szível!

- Ó! - kiáltott fel Miss Steele, és jelentőségteljes pillantást lövellt valamennyiükre -, azt mondhatom, hogy a Lucy széptevője szakasztott olyan szerény, és jó modorú, mint a Miss Dashwoodé!

Elinor akaratlanul is elpirult. Lucy az ajkába harapott, és haragosan tekintett nővérére. Egy darabig hallgattak mind a ketten. Lucy törte meg végül a csendet, és halkan megjegyezte, noha Marianne hatékony oltalomban részesítette őket egy igen pompázatos koncert előadásával:

- Őszintén elmondom, hogy nemrégiben milyen terv ötlött fel bennem, hogy elviselhetővé tegyem a dolgot; be is kell, hogy avassam magát a titokba, hisz ugyancsak érdekelt fél. Azt hiszem, eléggé ismeri Edwardot, hogy tudja: a papi hivatást előnyben részesítené minden egyébbel szemben; nos, az én tervem az, hogy amint lehet, szenteltesse fel magát, s aztán a kegyed pártfogására, amelyet, bizonyosan tudom, lesz olyan kedves az iránta való barátság, s remélem, az irántam való jóindulat ösztökélésére latba vetni, talán a bátyja hajlik majd rá, hogy Edwardnak adja a norlandi lelkészséget. Úgy tudom, az igen jó egyházközség, s a mostani lelkész már nem húzhatja sokáig. Erre már összeházasodhatnánk, a többit meg majd meghozza az idő és az alkalom.

- Mindig boldogan tanúsítanám Mr. Ferrars iránti nagyrabecsülésemet és barátságomat - mondta Elinor -, de nem gondolja, hogy efféle cél érdekében tökéletesen szükségtelen az én közbelépésem? Mr. Ferrars az öccse Mrs. John Dashwoodnak, ez csak kellő ajánlólevél a férje szemében!

- Csakhogy Mrs. John Dashwood nem helyeselné, hogy Edward papi pályára lépjen.

- Nos, akkor, úgy hiszem, az én pártfogásom sem kecsegtetne sikerrel.

Hosszú percekig hallgattak megint. Nagy sokára Lucy mély sóhajjal felkiáltott:

- Azt hiszem, az volna a legokosabb, ha véget vetnénk az egész gondnak, és felbontanánk az eljegyzést! Minden oldalról annyi nehézség vesz körül, hogy ha egy időre talán elkeserednénk is, végül, meglehet, mégiscsak úgy lennénk boldogabbak. Nem adna tanácsot nekem, Dashwood kisasszony?

- Nem - felelte Elinor, s mosolya ugyancsak zaklatott érzelmeket leplezett -, ilyen tárgyban nem adhatok tanácsot. Kegyed is nagyon jól tudja, hogy a véleményem mit sem nyomna a latban, ha meg nem felelne a kegyed óhajának.

- Igazságtalan velem - felelte igen komolyan Lucy. - Senkit sem ismerek, akinek az ítéletét oly nagyra becsülném, mint a magáét; és szívemből hiszem, ha azt mondaná nekem: "Azt tanácsolom, mindenképpen bontsa fel eljegyzését Edward Ferrarsszal, úgy mindketten boldogabbak lesznek", azon nyomban megfogadnám a tanácsát.

Elinor arcát pírral vonta be Edward jövendő hitvesének álnoksága, s ekképpen válaszolt: - E bók valóban visszariaszt attól, hogy bármiféle véleményt nyilvánítsak a tárgyról, ha lenne is véleményem. Túlságosan magasra értékeli befolyásomat; érdektelen szemlélőnek sok az a hatalom, hogy egymást gyengéden szerető két személyt elválasszon.

- Épp, mert kegyed érdektelen szemlélő - mondta kissé élesen Lucy, és szavainak különleges hangsúlyt adott -, épp azért nyom különleges súllyal a latban a véleménye. Ha feltételezném, hogy érzései bármely irányban elfogulttá teszik, nem volna érdemes meghallanom a véleményét.

Elinor úgy ítélte, legokosabb erre nem válaszolni, mert még utóbb illetlenül áthágnák mindketten a tartózkodás gátjait; már-már arra is elszánta magát, hogy sosem említi többet a tárgyat. Ezért újabb, hosszú percekig tartó hallgatás követte e szavakat, s a csöndet megint csak Lucy törte meg:

- Feljön a városba a télen, Dashwood kisasszony? - kérdezte egészen mindennapi csevegő hangján.

- Ó, nem; dehogy.

- Igazán sajnálom - viszonzá a másik, míg szemét megcsillogtatta a kapott értesülés -, annyira boldog lennék, ha ott találkozhatnék kegyeddel! De azért talán mégiscsak feljön. A bátyja meg a sógorasszonya bizonyára meghívja.

- Nem lesz módomban elfogadni, még ha meghívnak is.

- Ó, milyen kár! Annyira számítottam rá, hogy találkozunk! Anne meg én január végén rokonainkhoz megyünk, akik már évek óta unszolnak, hogy látogassuk meg őket. De én csak azért megyek, hogy láthassam Edwardot. Februárban ott lesz ő is, különben Londonnak semmiféle vonzereje nem lenne számomra; egyáltalán nincs kedvem hozzá.

Az első játszma végeztével Elinort hamarosan a kártyaasztalhoz szólították, s így a két hölgy bizalmas csevegésének vége szakadt, amit mindketten vonakodás nélkül fogadtak, mert semmi sem hangzott el egyik részről sem, ami az eddiginél jobban megszerettette volna őket egymással; s Elinor ama mélabús meggyőződéssel ült asztalhoz, hogy Edward nemcsak híjával van a vonzalomnak ama személy iránt, ki hitvese lesz, de még arra sincs reménye, hogy elviselhetően boldog lesz a házassága, amit pedig az ő őszinte vonzalma megadott volna, mert csak az önérdek vezethet egy nőt arra, hogy szaván fogja a férfit, aki pedig - s ezt a nő is tudja - rég ráunt már a jegyességre.

Ettől fogva Elinor nem hozta többé szóba a tárgyat, s amikor Lucy előhozakodott vele - márpedig ő ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy ráterelje a szót, és nagy igyekezettel tudatta bizalmasával, milyen boldog, valahányszor levelet kap Edwardtól -, Elinor nyugodtan és óvatosan fogadta mindig a közlést, és amint az udvariasság engedte, más tárgyra tért; mert úgy érezte, Lucy nem érdemli meg, hogy efféle beszélgetésbe bocsátkozzék vele, az ő számára pedig veszedelmet rejt.

A Steele kisasszonyok sokkal tovább vendégeskedtek a Barton-kastélyban, mint amennyi időre a meghívás eredetileg szólt. Mind nagyobb kegyben álltak a családnál, s mindenáron tartóztatták őket; Sir John hallani sem akart róla, hogy eltávozzanak, s annak ellenére, hogy Exeterben számos régóta esedékes kötelezettség várt már rájuk; hogy sürgősen, mulaszthatatlanul eleget kellett volna tenniök mindezeknek; hogy a hét végénél tovább már semmiképpen sem lehetett az utazást halogatni - végül mégiscsak közel két hónapig ott tartották őket a kastélyban, jelenlétükkel öregbítendő amaz ünnepségsorozat fényét, amelynek fontosságát házibálok és hatalmas vacsorák sora bizonyítja.

 

        HUSZONÖTÖDIK FEJEZET        

Mrs. Jennings általában az év java részét gyermekei és barátai házában töltötte, de megvolt a maga állandó lakása is. Férjének halála óta, aki a város egy kevésbé előkelő negyedében űzött virágzó ipart, az özvegy a telet a Portman Square egyik mellékutcájában álló házában töltötte. Január közeledtével e ház felé irányultak gondolatai, s egy szép napon, hirtelen, és az érdekeltek számára váratlanul, ide invitálta magával az idősebb Dashwood kisasszonyokat. Elinor - ügyet sem vetve húga színének elváltozására, s az izgatott pillantásra, amely a terv iránt bizony nem éppen érzéketlenségről tanúskodott - azonnal hálásan, de megmásíthatatlanul elutasította mindkettőjük nevében a meghívást, s szentül hitte, hogy kijelentése mindkettejük hajlandóságával megegyezik. A felhozott ok az volt, hogy az évnek azon szakában semmiképpen sem hagyhatják magukra édesanyjukat. Mrs. Jennings némi meglepetéssel hallotta az elutasítást, de azon nyomban megismételte meghívását.

- Ej, istenkém, hisz az édesanyjuk egészen bizonyosan nélkülözni tudja magukat, s én annyira óhajtanám a társaságukat! Már olyan szépen kiterveltem az egészet! Nehogy azt higgyék, hogy egy kicsit is a terhemre lesznek, hisz igazán nem akadályoznak semmiben. Csak annyi az egész, hogy Bettyt postakocsival küldöm, s szívből remélem, hogy ennyit igazán megengedhetek magamnak. Mi hárman meg kényelmesen elférünk a csézámban; s mihelyt megérkezünk a városba, ha nem akarnak oda menni, ahová én megyek, ám jó, mehetnek bármikor valamelyik leányommal. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az édesanyjuknak nem lesz ellene kifogása; olyan igen szerencsésen adtam túl a leányaimon, hogy az édesanyjuk bizonyára tudja, énnálam jó helyen vannak; s ha legalább egyiküket nem adom férjhez igen jól, míg ott vannak nálam, igazán nem én leszek a vétkes. Bízhatnak benne, hogy ahány fiatalember, mindegyiknek mondok magukról egy-két jó szót!

- Az az érzésem - mondotta Sir John -, hogy Marianne kisasszonynak nem lenne kifogása az efféle fondorlat ellen, ha a nénje is ráállna. Igazán kegyetlen dolog, hogy megfosztják attól a kis szórakozástól, mert Miss Dashwoodnak nem fűlik hozzá a foga. Én azt tanácsolom maguknak, máris kerekedjenek fel kettesben, ha Bartont már megelégelték, és egy szót se szóljanak róla Miss Dashwoodnak.

- Bizony - kiáltott Mrs. Jennings -, én igazán óriásilag örvendenék Marianne kisasszony társaságának, akár jön Dashwood kisasszony, akár nem, csak épp minél nagyobb a társaság, annál nagyobb a vigasság, mindig is azt mondom és azt gondoltam volna, szívesebben lennének együtt; mert ha rám unnak, cseveghetnek egymással, és kinevethetik a rigolyáimat a hátam mögött. De ha nem mind a kettő, jöjjön az egyik vagy jöjjön a másik, de valaki jöjjön mindenképpen Egek ura! hát mit gondolnak, hogy veszkődhetek ott egymagamban, holott egész mostanáig mindig ott volt az én Charlotte-om is! Ejnye, Marianne kisasszony, csapjon a tenyerembe, s ha a nénje meggondolja magát, hát csak annál jobb!

- Köszönöm, asszonyom, szívemből köszönöm - mondta meleg hangon Marianne -; kedves meghívásáért mindörökre hálás leszek, s olyan nagyon boldoggá tenne, ha elfogadhatnám, talán annál boldogabb már nem is lehetnék. De az édesanyám, a legdrágább, legjobb anya... érzem, hogy Elinor okkal beszélt, s ha anyámat a távollétünk boldogtalanná tenné, elkeserítené... Ó, semmi sem bírhat rá, hogy elhagyjam őt! Nem, ezen nem lehet, nem szabad vívódnom!

Mrs. Jennings egyre csak erősködött, hogy Mrs. Dashwood bízvást nélkülözheti leányait; és Elinor, aki most már megértette húgát, s látta, hogy a minden egyéb iránt oly érzéketlen Marianne-t mennyire elfogta a lelkesedés, hogy viszontláthatja Willoughbyt, már nem ellenezte a tervet, csupán anyja döntésére bízta, akitől azonban aligha várt támogatást abbeli igyekezetében, hogy megakadályozza a látogatást, amelyet ő maga Marianne érdekében nem helyeselt, a maga érdekében pedig minden oka megvolt rá, hogy elkerüljön. Akármire vágyott Marianne, anyja buzgón pártolta - Elinor tehát aligha remélhette, hogy óvatosságra bírhatja olyan ügy megítélésében, amellyel kapcsolatban sosem tudott benne kételyt támasztani; a maga okait pedig nem merte megvilágítani: miért vonakodik Londonba menni. Hogy a kényes Marianne, aki oly jól ismeri és oly könyörtelenül utálja Mrs. Jennings modorát, felülemelkedjék minden effajta kényelmetlenségen, hogy ne vegyen tekintetbe semmit, akármennyire sérti is ingerlékeny kedélyét, annyira csak egyetlen célra függesztheti szemét - ez oly hathatós, oly tökéletes bizonyítéka a cél fontosságának, hogy Elinor a történtek ellenére sem volt szívesen tanúja.

Mrs. Dashwood, amikor hírét vette a meghívásnak, elhitte, hogy egy efféle kiruccanás számos élvezet forrása lesz mindkét leányának, s akármennyire gyengéd volt is hozzá Marianne, mégis meglátta, hogy mennyire vágyik engedni az invitálásnak, hallani sem akart hát arról, hogy ő legyen mindennek a kerékkötője. Ragaszkodott hozzá, hogy mindkét leánya azon nyomban fogadja el a meghívást, s azután szokásos derűjével nyomban olyan előnyöket vélt felfedezni, amelyek az elválást mindannyiuk számára kívánatossá teszik.

- Kitűnő terv! - kiáltott fel Mrs. Dashwood. - Szakasztott, amilyet magam is kívántam! Margaret meg én csakolyan hasznát látjuk, mint ti. Amikor ti is meg Middletonék is távol lesztek, mi ketten oly csöndben, oly boldogan haladunk majd a könyveinkkel, a zenével! Meglátjátok, Margaret rengeteget tanul, mire hazajöttök! Meg azután a szobátokban is tervezek némi kis változtatást, s így könnyen elvégezhető, nem zavar majd senkit. Igazán nagyon helyes, hogy elmentek a városba; a ti helyzetetekben minden fiatal nőt köteleznék rá, hogy ismerkedjék meg a London kínálta módival, mulatsággal. Derék, anyás asszony viseli majd gondotokat; biztosan tudom, hogy jó szívvel van irántatok. Bizonyára meglátogatjátok majd bátyátokat is, és legyen bármilyen hibája akár neki, akár a feleségének, ha azt nézem, kinek a fia, nem viselhetem el, hogy végleg elidegenedjetek egymástól.

- Bár most is, mint mindig, aggályosan óhajtod boldogságunkat - mondta Elinor -, s máris elhárítottál a terv útjából minden akadályt, ami csak eszedbe jutott, azért mégiscsak van egy ellenvetés, amely, legalábbis az én szememben, nem ilyen könnyen áthidalható.

Marianne arca elfelhősödött.

- Vajon mi jár az én drága bölcs Elinorom fejében? - kérdezte Mrs. Dashwood. - Miféle iszonytató gátat emel elébünk? Nehogy a költségekről halljak egy szót is!

- Ellenvetésem a következő: noha igen jó véleménnyel vagyok Mrs. Jennings kedvességéről, ám nem olyan teremtés, akinek a társasága örömünkre, védelme biztonságunkra szolgálhatna.

- Nagyon is igaz - válaszolta anyja -, ám a társaságában egyedül, mások jelenléte nélkül, alig fogtok részesülni, a nyilvánosság előtt pedig bizonyára jóformán mindig Lady Middleton társaságában jelentek meg.

- Ha Elinort elriasztja Mrs. Jennings iránti ellenszenve - szólt közbe Marianne -, én azért még elfogadhatom a meghívást. Nekem nincsenek ilyen aggályaim, s hiszem, hogy igen csekély erőfeszítéssel megbirkózom minden effajta kellemetlenséggel.

Elinor önkéntelenül elmosolyodott; mulattatta e közömbösség ama személy viselkedésére, aki iránt csak elviselhető udvariasságra is alig-alig tudta rábírni Marianne-t; s eltökélte, hogy ha húga mindenáron menni akar, elmegy vele ő is, mert nem érezte illendőnek, hogy Marianne a maga ítéletére legyen kénytelen hagyatkozni, sem pedig, hogy Mrs. Jennings kényre-kegyre ki legyen szolgáltatva Marianne-nak az otthonlét óráiban. Ezzel az elhatározással annál is könnyebben megbarátkozott, mert eszébe jutott, hogy Lucy szavai szerint Edward Ferrars csak februárban lesz a városban; s hogy az ő látogatásuk, anélkül hogy megokolhatatlanul meg kellene rövidíteniök, addigra bizton véget ér.

- Igenis mentek mind a ketten - jelentette ki Mrs. Dashwood - csupa sületlenség ez a sok ellenvetés. Nagy élvezeteteket lelitek majd Londonban, s kivált ha együtt lesztek; és ha Elinor hajlandó lenne leereszkedni és előre örülni a mulatságnak, sokféle forrását lelhetné fel; még talán azt is, hogy elmélyítheti az ismeretséget sógornője családjával.

Elinor gyakran óhajtotta, bárcsak lelne alkalmat, hogy megpróbálja gyengíteni anyja hitét az Edward meg a közötte; fennálló vonzalomban, hogy azután ne érje majd olyan nagy csapás, amikor az igazság napfényre kerül; s most e támadás hallatán, noha a sikernek jóformán minden reménye nélkül, arra kényszerítette magát, hogy szándékát szóba hozza, mondván a tőle telhető legnagyobb nyugalommal:

- Edward Ferrarst igazán kedvelem, s mindig szívesen látom viszont, ami azonban családjának többi tagját illeti, tökéletesen közömbös a számomra, hogy valaha is megismernek-e vagy sem.

Mrs. Dashwood mosolygott, de nem szólt. Marianne meglepetten emelte fel tekintetét, s Elinor úgy vélte, jobb lett volna hallgatnia.

Ezután már igen csekély vita árán megegyeztek abban, hogy mindketten elfogadják a meghívást. Mrs. Jennings határtalan örömmel fogadta a hírt; s nem győzte biztosítani őket szeretetteljes gondoskodásáról; s a dolognak nemcsak ő örült. Sir John is örvendezett; hisz az olyan embernek, aki szüntelen reszket a magánytól, már az is valami, ha a londoni lakosok számát két fővel gyarapíthatja. Még Lady Middleton is kegyeskedett örvendezni, ami igazán nagy megerőltetésébe került; ami pedig a Steele kisasszonyokat illeti, kivált Lucyt, ilyen boldogok még soha életükben nem voltak, mint e hír hallatán.

Elinor maga is csodálkozott, mennyire kevéssé vonakodva veti alá magát a kívánságával ellenkező terv végrehajtásának. Neki magának édes mindegy volt, felmegy-e a városba vagy sem, de amikor látta, milyen boldogsággal tölti el anyját a terv, s hogy húga arca, hangja, modora mennyire felvidult, hogy megint régi derűs önmaga lett, kedve magasabbra szárnyal még a réginél is - hát ő sem lehetett elégedetlen az okkal, s jóformán meg sem engedte magának, hogy bizalmatlan legyen a kimenetel iránt.

Marianne öröme jószerint túlszárnyalta még a boldogságot is, olyannyira felkavarta lelkét, s oly türelmetlenül várta az indulást. Nyugalmát mindössze az állította helyre, hogy nem szívesen hagyta el édesanyját; s a búcsú pillanatában fájdalma emiatt túl is csordult. Anyja sem szenvedte meg kevésbé a búcsút, s hármójuk közül csupán Elinor látszott a válást nem örökétig tartónak ítélni.

Január első hetében indultak útnak. A Middleton család majd egy hét múlva követi őket. A Steele kisasszonyok nem hagyták el a kastélybeli őrhelyüket, csak majd ha az egész család útra kél.

 

        HUSZONHATODIK FEJEZET        

Ahogy a kocsiban ült Mrs. Jenningsszel; s útra kelt a szárnyai alatt Londonba, Elinor óhatatlanul eltűnődött helyzetén, hisz oly új keletű az ismeretségük a hölggyel, oly kevéssé összeillők korra és kedélyre nézve, s neki magának annyi kifogása volt még alig egynéhány napja a terv ellen! Ám mind e kifogásokat lebírta, letudta az a boldog ifjúi hév, amely Marianne-nak és anyjuknak egyképp sajátja; és Elinor, a Willoughby állhatatosságát illetően fel-felötlő kételyei ellenére sem szemlélhette a Marianne szeméből sugárzó, a Marianne egész lelkét elárasztó boldog reményt ama tudat nélkül, mily sivár a tulajdon látóhatára, mily örömtelen a Marianne-éhoz mérve az ő lelkiállapota, s mily vigadozva kérne részt Marianne helyzetének gondjából, ha az ő szeme előtt is ily lelkesítő cél lebegne, ily boldogító remény. Rövid, igen rövid idő a híja még, hogy Willoughby való szándékára fény derüljön; minden bizonnyal ő már fel is ért a városba. Marianne úti buzgalma is arról árulkodott, hogy már ott reméli lelni. S Elinor eltökélte, hogy nemcsak minden lehető oldalról igyekszik megismerni Willoughby jellemét, amelyet csak a maga megfigyelése vagy másoktól nyert hírek megadhatnak, ám hasonlóképpen buzgó figyelemmel szemmel tartja a húga iránti magatartását is, megítélendő, hogy voltaképpen ki ő és mire tör, még mielőtt túlságosan sokszor találkoznának. Hogyha megfigyelésének eredménye kedvezőtlen, Elinor elszánta magát, hogy mindenképpen felnyitja húga szemét; ha másképpen fordulna, igyekezete más természetű lesz - akkor meg kell állnia, hogy elkerüljön mindennémű önző egybevetést, s száműznie minden bánatot, amely csökkenthetné a Marianne boldogságán érzett örömét.

Három napja voltak már úton; s az utazás során Marianne viselkedése igen jó példája volt mindannak, amit jövendő barátságos és társas viselkedése terén Mrs. Jennings csak remélhetett. Hallgatagon ült jóformán egész úton, tűnődésbe burkolózva, a maga jószántából alig-alig szólt, kivéve, ha valamely szemük elé táruló festői látvány csalt örömteli s a nővéréhez intézett kiáltást az ajkára. Azért, Marianne magatartását jóváteendő, Elinor nyomban elfoglalta az udvariasság önmaga jelölte posztját, nagy figyelemmel vette körül Mrs. Jenningset, csevegett, nevetgélt vele, s amikor csak tehette, hallgatta is; Mrs. Jennings meg elhalmozta mindkettejüket kedvességével, szüntelenül gondja volt kényelmükre, szórakozásukra, s csak az bántotta, hogy semmiképpen rá nem vehette vendégeit, hogy maguk válasszák meg ebédjüket a fogadóban, sem ki nem csikarhatta vallomásukat, hogy vajon a lazacot részeltetik-e előnyben a tőkehallal, avagy a tyúkhúst a borjúszelettel szemben. Harmadnap három órakor értek a városba, boldogan, hogy szabadulnak a hosszú utazás után a kocsi rabságából, s készen a jó meleg kandalló kényelmének teljes élvezetére.

A ház tetszetős volt, s ízléssel bútorozott, és az ifjú hölgyeket igen kényelmes szobában szállásolták el. A szoba egykor Charlotte-é volt, s a kandalló felett még most is ott függött keze munkája, egy színes selyemfonálból alkotott tájkép, bizonyítékául, hogy nem minden eredmény nélkül töltött hét esztendőt egy városi nagy iskolában.

Mivel érkezésüktől számítva két óra múlva készül csak el az estebéd, a közbülső időt Elinor arra szánta, hogy levelet írjon édesanyjának, és ezzel a céllal le is telepedett. Marianne néhány pillanat múlva követte a példáját.

- Anyánknak írok, Marianne - mondotta Elinor -; nem kellene inkább egy-két nappal elhalasztanod a levélírást?

- Én nem anyámnak írok - felelte sietősen Marianne, mintha meg akarná előzni a további kérdezősködést. Elinor nem szólt többet; nyomban arra gondolt, hogy Marianne bizonyára Willoughbynak ír, és ezt azonnal követte az a vélekedés, hogy bármily titokzatosan kezelik is az ügyet, bizonyára mégis jegyesek. E meggyőződése, ha nem szolgált is teljes megelégedésére, örömmel töltötte el, s lelkesebben folytatta levelét. Marianne a magáét néhány perc alatt megírta; a rövid üzenet - hisz aligha lehetett több - ezután összehajtatott, lepecsételtetett, s buzgó sietséggel megcímeztetett. Elinor egy nagy W-t vélt felismerni a címzésben, amely alig hogy leíratott, Marianne csengetett, és a belépő lakájt arra kérte, hogy levelét küldje el azonnal a postával. Ezután már nem volt helye kétségnek.

Marianne kedélye most is emelkedett volt, de oly csapongó, hogy nővére nem lelte benne sok örömét; s ahogy esteledett, ez az izgatottság csak fokozódott. Marianne alig tudott vacsorázni, s amikor felálltak az asztaltól, és átmentek a szalonba, látszott, hogy aggályos figyelemmel fülel minden kocsizörgésre.

Elinornak nagy megelégedésére szolgált, hogy Mrs. Jennings annyira el volt foglalva a szobájában, hogy alig látott valamit is a történtekből. Felszolgálták a teát, s Marianne-t már számtalanszor szedte rá a szomszéd kapun hangzó kopogtatás, amikor egy hangos koppantás félreérthetetlenül a Jennings-ház kapuján szólalt meg. Elinor bizonyos volt abban, hogy a koppantás Willoughby jöttét jelzi, s Marianne felrezzent, és az ajtó felé indult. Mindenhol némaság; Marianne ezt nem állhatta sokáig, néhány másodperc elteltével kinyitotta az ajtót, egyet-kettőt lépett a lépcső felé, fél percig hallgatózott, majd oly izgalomban tért vissza a szobába, amelyet a várt személy jöttének biztos tudata idézhetett csak elő; s pillanatnyi érzéseinek zűrzavarában akaratlanul felkiáltott: - Ó, Elinor, Willoughby az, tudom! -, és szinte kész volt a belépő karjaiba vetni magát, amikor az ajtóban megjelent Brandon ezredes.

E megrázkódtatást nyugalommal viselni lehetetlen volt, s Marianne azon nyomban kiment a szobából. Elinor is csalódott; ám a Brandon ezredes iránti rokonszenve mindig nyájas fogadtatást biztosított a számára Elinornál, s ő kiváltképp fájdalmasnak érezte, hogy a férfiú, ki Marianne-t oly nagy becsben tartja, óhatatlanul észrevegye: a leány csupán fájdalmat és csalódást érez a láttán. Elinor nyomban tudta, hogy a dolog nem maradt észrevétlen, s Marianne távozása láttán olyan meglepetés és riadalom tükröződött a vendég vonásain, hogy feledte szinte, mit követel az udvariasság Elinor iránt.

- Beteg a húga? - kérdezte az ezredes.

Elinor némi zavarban igenlőleg válaszolt, fejfájást emlegetett, lehangolt kedélyt, túlerőltetést; s minden egyebet, ami tisztességgel menthette húga viselkedését.

Az ezredes figyelmesen hallgatta, ám láthatólag észbe kapott, s nem szólt többet a tárgyról; hangoztatta, mennyire örül, hogy Londonban üdvözölheti őket, s a szokásos kérdéseket intézte Elinorhoz utazásukról és otthoni közös barátaikról.

Ily nyugalmasan, s mindkét részről meglehetős közömbösen folyt tovább a szó; egyikük sem örvendett jó kedélynek, s mindkettőjük gondolata messze járt. Elinor ugyancsak szerette volna megkérdezni, vajon Willoughby a városban van-e, de tartott tőle, hogy a tudakozódás fájdalmat okozna a vetélytársnak; s végül, hogy valamit mégiscsak mondjon, megkérdezte, elutazása óta egyvégtében Londonban volt-e az ezredes.

- Igen - felelte az, némi zavarral -, jóformán azóta; egyszer-kétszer Delafordban töltöttem néhány napot, de nem állt módomban Bartonba visszatérni.

Ez a kijelentés, és a mód, ahogyan elhangzott, nyomban Elinor emlékezetébe idézte az ezredes távozásának körülményeit, meg azt, hogy ez Mrs. Jenningsben milyen aggályt, miféle gyanút keltett, s attól tartott, hogy a kérdése több kíváncsiságot árult el a tárgya felől, mint amennyit valójában érzett.

Hamarosan belépett Mrs. Jennings.

Ó, ezredes - kiáltott fel szokásos zajos vidámságával -, be örülök, hogy látom! Sajnos, elébb nem jöhettem; bocsánatát kérem, de kénytelen voltam egy kissé utánanézni a dolgaimnak, rendet teremteni; bizony rég nem voltam már idehaza, s tudja, ha az ember távol van hazulról, annyi minden apróság felgyülemlik, meg aztán Cartwrighttal is el kellett számolnom... uramisten, még megállásom nem volt vacsora óta! No de mondja csak, ezredes, hogy tudta kispekulálni, hogy épp ma érkeztem a városba?

- Volt szerencsém meghallani Mr. Palmernél, ahol vacsoráztam.

- Ej, csakugyan, nahát, és ők hogy vannak odahaza? Hogy van Charlotte? Lefogadom, hogy azóta már szépen kigömbölyödött!

- Mrs. Palmer láthatólag igen jól van, és megbízásom közölni kegyeddel, hogy holnap minden bizonnyal látni fogja őt.

- Az ám, meghiszem azt! Nos, ezredes, hoztam ám magammal két ifjú hölgyet, látja ugye... azazhogy látni csak egyikőjüket látja, de itt van valahol a másik is. A maga barátnéja, Marianne kisasszony is itt van... bizonyára nem lesz nagyon bánatos, ha hallja, ugye? Csak azt nem tudom, hogyan osztoznak majd rajta Mr. Willoughbyval! Bizony jó is az; ha valaki csinos és fiatal! Voltam én is fiatal valamikor, de nagyon csinos nemigen... szerencsétlenségemre. Hanem azért csak sikerült jó férjet szereznem, s nem is tudom, valami nagy szépség kívánhat-e ennél többet. Ó, a szegény ember! nyolc éve is elmúlt már, hogy megboldogult. No de ezredes, maga hol volt, mit csinált, amióta nem láttuk? Mi újság az üzleti ügyei körül? No mondja csak, mondja, barátok közt nincs helye titkolózásnak!

Az ezredes szokásos jámborságával felelt valamennyi kérdésre, de cseppet sem sikerült kielégítenie Mrs. Jennings kíváncsiságát. Elinor elkészítette a teát, s Marianne is kénytelen volt megjelenni.

Ahogy belépett, Brandon ezredes elgondolkodóbb és csendesebb lett, mint annak előtte, és Mrs. Jennings sehogy sem tudta tartóztatni. Az este más látogató már nem érkezett, és a hölgyek egyetértettek abban, hogy korán aludni térnek.

Marianne másnap reggel megújult kedéllyel, vidám arccal ébredt. Az előző esti csalódást feledtette az új nap várakozása. Alig költötték el a reggelit, amikor Mrs. Palmer hintója gördült a kapu elé, s néhány perc múlva ő maga lépett kacagva a szobába; annyira örvendezett valamennyiük látásán; meg sem lehetett mondani, anyja viszontlátásának vagy a Dashwood kisasszonyokénak örül-e jobban. Micsoda meglepetés, hogy mégis feljöttek a városba; bár meg kell hagyni, igazában számított rá mindvégig; igazán haragszik, hogy anyja meghívását elfogadták, az övét meg elutasították, de azért természetesen soha meg nem bocsátotta volna, ha egyáltalán fel sem jönnek!

- Mr. Palmer olyan boldog lesz, ha találkozik magukkal! - mondotta. - Mit gondolnak, mit mondott, amikor meghallotta, hogy feljönnek mamával? Nem jut eszembe, de valami olyan furát!

Egy-két órát töltöttek el azzal, amit anyja kellemes csevegésnek minősített, avagy más szavakkal, Mrs. Jennings részéről mindenféle fajta érdeklődéssel minden rendű és rangú ismerőseik felől, Mrs. Palmer részéről pedig oktalan kacarászással; majd az utóbbi azt javasolta, kísérnék el mindannyian néhány boltba, ahol aznap délelőtt dolga akad. Mrs. Jennings és Elinor nyomban beleegyezett, mert maguknak is volt némi bevásárolnivalójuk; Marianne, aki először visszautasította az invitálást, végül mégis hajlott a rábeszélésre, és velük tartott.

Akárhová mentek, szemmel láthatólag sehol sem lankadt a figyelme. Kivált a Bond Streeten, ahol a legtöbb dolguk akadt, fürkészett szüntelenül a szeme; s akármilyen boltban foglalatoskodott a társaság, elméjét nem köthette le semmiféle, épp előttük heverő tárgy, amely a többieket érdekelte és elfoglalta. Nyughatatlan és elégedetlen volt Marianne mindenütt, s nővére sehogy sem kaphatott tőle véleményt semmiféle portékáról, ha mégannyira mindkettőjüknek szánta is; semmiben sem lelte örömét; türelmetlenül vágyott újra otthon lenni, s alig türtőztette bosszúságát Mrs. Palmer unalmasságán, akinek érdeklődését nyomban megragadta minden, ami tetszetős, drága vagy új: vadul vágyott megvenni mindent, elszánni magát nem tudta semmire, s elragadtatás és tétovázás között fecsérelte idejét.

Késő délelőtt értek csak haza; s amint beléptek a házba, Marianne már repült is fel a lépcsőn, és amikor Elinor követte, azt látta, hogy húga búsan fordul el az asztaltól, s arca arról árulkodik, hogy Willoughby nem tette tiszteletét.

- Nem kaptam levelet, amíg távol voltunk? - kérdezte Marianne a csomagokkal belépő lakájt. A tagadó válasz hallatán megkérdezte: - Bizonyos benne? Egészen bizonyos, hogy sem szolga, sem küldönc nem hozott levelet, üzenetet?

A lakáj tagadólag válaszolt.

- Igazán nagyon különös! - mondotta Marianne, halkan, csalódottan, ahogy elfordult az ablaktól.

- Csakugyan nagyon különös! - ismételte magában Elinor, és aggódva figyelte húgát. - Ha nem tudta, hogy Willoughby a városban van, nem írt volna neki; Combe Magnába írt volna; márpedig ha a városban van, mily különös, hogy nem jön és nem is ír! Ó, drága anyám, bizonyára helytelen volt, hogy eljegyzést engedtél meg egy ilyen fiatal leány s egy ily kevéssé ismert férfi között, ily kétséges, ily titokzatos módon! Kérdezősködni szeretnék; de vajon hogyan viseli el a beavatkozásomat?

Némi megfontolás után úgy határozott, hogy ha a látszat továbbra is ilyen lesz, ily kellemetlen, mint most, a leghatározottabb módon arra ösztönzi anyját, hogy komolyan érdeklődjék az ügy állása felől.

Mrs. Palmer, és Mrs. Jenningsnek két bizalmas barátnéja, idősebb dámák, akikkel délelőtt találkozott és meghívta őket, velük ebédelt. Az előző kevéssel tea után távozott, mert estéli kötelezettségei elszólították; s Elinor kénytelen volt részt venni a többiek whistpartijában. Marianne-nak efféle alkalmakkor nemigen vehették hasznát, mert nem tudta megtanulni a játékot; ám, noha az idejével szabadon rendelkezett, az est az ő számára sem hozott örömtelibb gyümölcsöt, mint Elinornak, mert a várakozás szorongásában és a csalódás fájdalmában telt el. Néha egypár percig olvasni próbált; ám a könyv csakhamar félrevettetett, s Marianne visszatért amaz érdekesebb foglalatossághoz, hogy fel-alá járkált a szobában, s valahányszor az ablakhoz ért, néhány pillanatra megállt, a régóta áhított koppantást remélvén meghallani.

 

        HUSZONHETEDIK FEJEZET        

- Hogyha kitart a szép idő - mondotta másnap reggelinél Mrs. Jennings -, Sir John aligha hagyja ott jövő héten Bartont; nagy bánata a sportembernek, ha egy napot is kénytelen elvesztegetni. Szegény lelkek! annyira sajnálom őket; ha mégis kénytelenek rá, olyannyira a szívükre veszik!

- Igaz! - kiáltott fel vidám hangon Marianne, s beszéd közben az ablakhoz lépett, hogy megnézze, milyen nap köszönt rájuk. - Erre nem is gondoltam. Az idő bizonyára sok sportembert vidéken tart!

Szerencsés gondolat volt; egyszeriben jókedvre derült tőle. - Ők aztán igazán nem panaszkodhatnak az időre - folytatta, míg boldog arccal leült a reggelizőasztalhoz. - Mennyire élvezhetik! Csakhogy (és szorongása mintha visszatért volna) sokáig bizonyára nem tart. Az évnek ebben a szakában, s ennyi esőzés után, bizonyára nem számíthatunk tartós szép időre. Hamarosan beáll a fagy, és hozzá nem is akármilyen. Még egy nap vagy kettő; ez a különleges enyheség aligha tarthat tovább; lehet, hogy már fagyni is fog az éjjel.

- Akárhogyan is - mondta Elinor, mert szerette volna megelőzni, hogy Mrs. Jennings is éppúgy belelásson Marianne gondolataiba, mint ő -, bízvást hihetjük, hogy Sir John és Lady Middleton jövő hét végére már itt lesz a városban.

- Úgy bizony, drágám, alighanem. Mary mindig eléri, amit akar.

- Most pedig - jutott magában a következtetésre Elinor - a mai postával bizonyára Combe-ba ír.

Ám ha írt is, a levél titkon íródott és küldetett el, akármily buzgó figyelemmel igyekezett is Elinor a tényt megállapítani. Akármi legyen is az igazság - bár Elinort az ügyek állása egyáltalán nem töltötte el megelégedéssel -, míg Marianne-t jókedvűnek látta, maga sem érezhette kényelmetlenül magát. Márpedig Marianne jókedvű volt; boldog, ha engedett az idő, s még boldogabban várta a fagyot.

A délelőtt java része azzal telt, hogy névjegyet hagytak Mrs. Jennings ismerőseinél, imígy tudatva velük, hogy a városba érkeztek; és Marianne mindvégig buzgón figyelte a szél irányát, szemmel kísérte a felhők alakzatát, és változást vélt felfedezni a levegőben.

- Nem gondolod, Elinor, hogy hidegebb van, mint reggel volt? Én úgy érzem, nagyon is nagy a különbség. Még a karmantyúmban is fázik a kezem. Tegnap, azt hiszem, nem így volt. Mintha a felhők is oszladoznának, s mindjárt kibújik a nap; bizonyára derült lesz a délután.

Elinor hol mulatott, hol bosszankodott; Marianne azonban tántoríthatatlan volt, s estelente a tűz világában, délelőtt a légkör minőségében a közelgő fagy biztos jeleit vélte látni.

A Dashwood kisasszonyoknak Mrs. Jennings életmódjával, ismeretségi körével sem volt inkább okuk elégedetlennek lenni, mint irántuk való, egyöntetűen kedves magatartásával. A háztartásban minden a legszabadabb elveket követte, s néhány régi városi jó barát kivételével, akiket, Lady Middleton nagy bánatára, a derék hölgy nem volt hajlandó elejteni, senki mást nem látogatott meg, akiknek az ismeretsége sérthetné az ifjú vendég hölgyek érzéseit. Elinor örült, hogy e tekintetben a vártnál kedvezőbbnek bizonyult a helyzetük, s ez kárpótolta azért, hogy igaz élvezetét nem lelhette az estéli összejövetelekben, amikor is, akár otthon, akár másutt, csakis a kártya járta, s ez bizony kevéssé volt szórakoztató.

Brandon ezredes, aki előtt a ház kapuja mindenkor nyitva állt, szinte mindennapos látogató volt; jött, hogy lássa Marianne-t, s beszélgessen Elinorral, és az utóbbi gyakran nagyobb elégtételt talált az ezredessel való társalgásban, mint a nap bármely más foglalatosságában, ámbár jól látta azt is, és nem kevésbé aggasztotta, hogy az ezredes továbbra is szíveli Marianne-t. Mi több: attól tartott, hogy egyre jobban szíveli. Fájt látnia, mily komolyan kíséri gyakran az ezredes tekintete Marianne-t, s hogy a kedélye kétségkívül nyomottabb, mint amilyennek Bartonban megismerték.

Vagy egy héttel érkezésük után már bizonyossá vált, hogy megérkezett Willoughby is. Egy délelőtt, hogy kocsikázásukból hazatértek, ott találták a vizitkártyáját az asztalon.

- Jóságos isten! - kiáltott fel Marianne. - Itt járt, amíg mi távol voltunk!

Elinor megörült, hogy Willoughby már bizonyosan Londonban van, s most megkockáztatta a megjegyzést: - Hidd el, holnap eljön megint -, ám Marianne jóformán nem is hallotta, s a belépő Mrs. Jennings elől elmenekült az értékes kártyával.

Ez az esemény felderítette Elinor kedélyét, ám a húgáét megint, s az eddiginél csak még jobban, korábbi izgalmába taszította. E perctől lelke nem talált nyugodalmat; mindenre alkalmatlanná tette a remény, hogy a nap bármely órájában megpillanthatja Őt. Mindenáron otthon maradt másnap délelőtt, amikor a többiek kikocsiztak.

Elinor másra sem tudott gondolni, mint hogy mi történhet távollétükben a Berkeley Streeten; amikor azonban hazaértek, elég volt egyetlen pillantást vetnie húgára, hogy tudja: Willoughby nem ismételte meg látogatását. Épp akkor hoztak be egy levélkét, és tették az asztalra.

- Nekem szól! - kiáltott Marianne, és sietősen előrelépett.

- Nem, kisasszony; az úrnőnek.

Marianne azonban hitetlenül felemelte a borítékot.

- Csakugyan Mrs. Jenningsnek szól; mily bosszantó!

- Levelet vársz tehát? - tette fel Elinor a kérdést, mert már nem bírta magába fojtani.

- Igen, egy kicsit... nem nagyon.

Majd, kis hallgatás után: - Te nem bízol bennem, Marianne.

- Ej, Elinor, ez a szemrehányás tőled... tetőled, aki senkiben sem bízol!

- Hogy én?! - hangoztatta némi zavarral Elinor. - Igazán, Marianne, nekem nincs semmi mondanivalóm.

- Nekem sincs - felelte határozottan Marianne. - Akkor hát nagyon hasonlít a helyzetünk. Egyikünknek sincs mondanivalója; neked, mert te nem közölsz, s nekem, mert én nem leplezek semmit.

Elinort elkeserítette, hogy húga tartózkodással vádolja, amit pedig nem állt hatalmában feloldani; nem tudta, hogy az adott körülmények között hogyan késztethetné nagyobb nyíltságra Marianne-t.

Hamarosan megjelent Mrs. Jennings, s amikor átadták a levelet, felolvasta. Lady Middleton küldte; jelentette előző esti érkeztüket a Conduit Streetre, s óhajtotta anyja és unokahúgai látogatását aznap estére. Sir Johnt elfoglaltsága; őt magát erős meghűlése akadályozza hogy ellátogassanak a Berkeley Streetre. A meghívást elfogadták; ám ahogy az órája közeledett, bármenyire azt diktálta is a jólneveltség, hogy Mrs. Jenningset az efféle látogatásokra elkísérjék Elinor némi nehézség árán vehette csak rá húgát, hogy velük tartson, mert mind ez ideig sem látta még színét Willoughbynak; s ezért csakoly kevéssé vágyott házon kívül szórakozni, mint megkockáztatni, hogy a férfi újabb vizitjén ő megint távol legyen.

Az est elteltével Elinor megállapította, hogy a hajlék változása nem jár szükségképpen a hajlam változásával, mert alig telepedett le a városban, Sir John máris közel két tucat embert gyűjtött maga köré, és bállal gondoskodott a szórakoztatásukról. Lady Middleton azonban nem helyeselte az ügyet. Vidéken a rögtönzött táncmulatság megengedhető; ám Londonban, ahol előkelő hírben állani fontosabb, és nehezebben elérhető, nagyon is kockázatos, hogy néhány leány kedvéért közhírré legyen, miszerint Lady Middleton kis táncmulatságot adott, nyolc-kilenc pár részvételével, két hegedűssel, s csupán hideg frissítőkkel.

Mr. és Mrs. Palmer is a vendégek között volt; az előbbi, akit városba érkezésük óta nem láttak még, gondosan kerülte ugyanis az anyósa iránti figyelemnek még a látszatát is, ezért óvakodott a közelségétől, és semmi jelét a felismerésnek nem tanúsította, amikor beléptek. Egy futó pillantást vetett reájuk, de mintha nem is tudná, kicsodák, s Mrs. Jenningset kurta biccentéssel üdvözölte csak a szoba túlsó végéből. Ahogy beléptek, Marianne körültekintett a teremben; elég volt ennyi - Őt nem látta sehol -, és leült, csakoly kevéssé hajlamosan, hogy szórakozzon, mint hogy szórakoztasson. Egy órája lehettek már együtt, amikor Mr. Palmer öles léptekkel a Dashwood kisasszonyok felé tartva meglepetését fejezte ki, hogy a városban látja őket, noha Brandon ezredes épp a Palmer-portán értesült a jövetelükről, s noha maga Mr. Palmer valami igen furát mondott, amikor hírül vette; hogy a városban időznek.

- Azt hittem, mindketten Devonshire-ben vannak - mondotta Mr. Palmer.

- Csakugyan? - felelte rá Elinor.

- Mikor mennek haza?

- Nem tudom. - És így végződött a beszélgetés.

Marianne soha életében még így nem vonakodott táncolni, mint ezen az estén, és soha ennyire ki nem fárasztotta az erőfeszítés. Erről panaszkodott, miközben hazatértek a Berkeley Streetre.

- Ej, ej - mondotta Mrs. Jennings -, tudjuk mi jól, mitől van ez; ha egy bizonyos személy, akit ne nevezzünk néven, itt lett volna, egy kicsit se lenne fáradt; s az igazat megvallva, ugyan nem szép tőle, hogy nem találkozik magával, amikor pedig meghívták!

- Meghívták! - kiáltott fel Marianne.

- Middleton leányomtól így tudom, Sir John ugyanis találkozott vele valahol a városban ma délelőtt.

Marianne nem szólt többet, de látszott, hogy mélyen sérti, amit hallott. Elinor türelmét is kikezdte a dolog; szeretett volna segíteni húga helyzetén, s elhatározta, hogy másnap reggel ír anyjának, remélve, hogy Marianne egészségét féltve Mrs. Dashwood talán majd rászánja magát ama tudakozódásra, amelyet már oly régóta halogat; s csak annál is jobban hajlott erre a lépésre, amikor másnap reggeli után észrevette, hogy Marianne megint Willoughbynak ír - mert hiszen ki másnak is írt volna.

Déltájban Mrs. Jennings maga ment el, ügyeit intézni, s Elinor nyomban hozzálátott a levélhez, míg Marianne, túlságosan nyughatatlanul, hogysem valamivel elfoglalja magát, túlságosan szorongva, hogysem beszélgessen, egyik ablaktól a másikhoz ment, vagy méla merengésben telepedett le a kandalló elé. Elinor szívhez szóló szavakkal kérte anyját, elmesélte a történteket, Willoughby állhatatlansága felől táplált gyanúját, s a kötelesség és szeretet minden eszközével rimánkodott, követeljen Marianne-tól őszinte számadást a férfival való kapcsolatáról.

Alig fejezte be levelét, amikor a kopogtatás látogatót jelzett, s Brandon ezredest jelentették be. Marianne már látta az ablakból, s mivel mindenki társaságától iszonyodott, kiment, mielőtt az ezredest bevezették volna a szobába. Brandon a szokásosnál is komorabb volt, s noha örömét fejezte ki, hogy Miss Dashwoodot egyedül találja, mintha csak különleges mondandója volna a számára, néhány percig csak ült, és nem szólt egy szót sem. Elinor szentül hitte, hogy az ezredes olyan közlésre készül, amely Marianne-ra vonatkozik, türelmetlenül várta hát a bevezető szavakat. Nem először érzett hasonló meggyőződést; efféle megállapításokkal, mint: "A húga nincs jó színben ma", vagy "A húga lehangoltnak látszik", az ezredes előzőleg is nemegyszer már-már azon volt, hogy feltárjon, vagy hogy kérdezzen valami határozottat Marianne felől. Néhány percnyi hallgatás után a csöndet mégis megtörte az ezredes és némileg izgatottan tudakozódott, vajon gratulálhat-e Elinornak újonnan szerzett bátyjához?

Elinort készületlenül érte a kérdés, és mivel nem tudott hirtelenében válaszolni, a szokásos egyszerű fogáshoz folyamodott, és megkérdezte, hogy érti ezt az ezredes. Amaz mosolyt erőltetve felelte: - Köztudomású, hogy a húgát Mr. Willoughby eljegyezte.

- Köztudomású nem lehet - felelte erre Elinor -, hisz a tulajdon családja sem tud róla.

Az ezredes meglepetten válaszolt: - Megbocsásson, attól tartok, tolakodásnak vette kérdésemet; nem tudtam, hogy titokként kezelik, mivel nyíltan leveleznek, és házasságuk általános szóbeszéd tárgya.

- Hogyan lehetséges ez? Kitől hallott ilyesmit emlegetni?

- Sokaktól, olyanoktól, akiket kegyed nem ismer, s olyanoktól, akik igen közeli ismerősei, mint Mrs. Jennings, Mrs. Palmer és Middletonék. De még így sem hittem volna el, hiszen ahol az elme talán vonakodik meggyőződni, mindig talál tápot kételyeinek, hogyha ma, amikor az inas beengedett, véletlenül meg nem látok a kezében egy levelet, amelynek a címzése Mr. Willoughbynak szólt, Marianne kisasszony kézírásával. Érdeklődni jöttem, de mielőtt kérdezhettem volna, már megkaptam a választ. Hát elrendeződött minden? Lehetetlen tehát, hogy...? De nem, nincs jogom, és nem is remélhetek sikert. Bocsásson meg, Dashwood kisasszony, azt hiszem, rosszul tettem, hogy ennyit is mondtam; de nem is tudom, mitévő legyek, és minden bizalmamat az ön megfontoltságába helyezem. Mondja, hogy minden visszavonhatatlan, hogy bármilyen kísérlet... röviden, hogy már csak a leplezés... ha ugyan a leplezés lehetséges... hogy már csupán az marad.

Elinorra igen mélyen hatottak e szavak, amelyek nyíltan felfedték a húga iránti szerelmet. Nem tudott azonnal válaszolni, s még mikor visszanyerte lélekjelenlétét, akkor is vívódott egy darabig, hogy miféle választ volna illő adnia. Maga sem ismerte a dolgok való állását húga és Willoughby között, s ha magyarázni próbálja, meglehet, túlságosan sokat mond, vagy éppen nagyon is keveset. Arról azonban meg volt győződve, hogy Marianne-nak Willoughby iránti vonzalma megfosztja a siker reményétől Brandon ezredest, akármi végre jut is ez az érzelem; de meg is akarta óvni húgát viselkedésének bírálatától, úgyhogy némi megfontolás után azt vélte a legokosabbnak és legkíméletesebbnek, ha többet mond, mint amennyit valójában tud és hisz. Elismerte tehát, hogy bár az érdekelt felek szájából sosem hallotta, milyen kapcsolatban vannak egymással, kölcsönös vonzalmuk felől nem lehet kétsége, és levelezésüknek híre nem éri meglepetésként.

Az ezredes néma figyelemmel hallgatta a szavait, és amikor Elinor elhallgatott, a férfi azonnal felállt, s érzelemtől fűtött hangon ezt mondta: - Minden elképzelhető boldogságot kívánok a húgának; Willoughbynak pedig, hogy igyekezzék őt megérdemelni - s azzal elbúcsúzott és távozott.

Elinornak kényelmetlen érzése támadt e beszélgetés nyomán, és egyéb tekintetben sem csökkentek aggályai; épp ellenkezőleg, mélabús benyomása maradt Brandon ezredes boldogtalanságáról, s még azt sem óhajtotta, hogy bárcsak szűnne meg, hiszen minden aggodalmával épp a fokozására szolgáló esemény bekövetkeztét várta.

 

        HUSZONNYOLCADIK FEJEZET        

Az elkövetkező három-négy nap során mi sem történt; amiért Elinor megbánta volna, hogy anyjához folyamodott; mert Willoughby nem jött, és nem is írt. Ez időszak vége felé Lady Middleton társaságában egy estélyre voltak hivatalosak, amelyről Mrs. Jenningset ifjabbik leányának gyengélkedése távol tartotta; s erre az estélyre Marianne tökéletesen kedvetlenül készült, külsejére mit sem adva, s közönyösen az iránt, hogy megy-e vagy otthon marad, egyetlen reményteli pillantás, egyetlen örvendő szó nélkül. Tea után a szalonban ült, a kandalló előtt, míg Lady Middleton meg nem érkezett, ültéből meg sem mozdult, helyzetén nem változtatott, tökéletesen elmerült gondolataiban, nem érzékelte még nővére jelenlétét sem; s amikor végre tudtukra adták, hogy Lady Middleton az ajtóban vár reájuk, úgy rezzent össze, mint aki rég feledte már, hogy valaki érkezett.

Idejében odaértek útjuk céljához, s amint az előttük sorakozó hintóoszlop engedte, kiszálltak, felmentek a lépcsőn, hallották, amint harsány hang adja lépcsőfordulóról lépcsőfordulóra a nevüket, azután beléptek egy fényesen kivilágított terembe, ahol hatalmas társaság volt, és elviselhetetlen meleg. Amikor lerótták az udvariasság adóját és bókoltak a ház asszonya előtt, szabadott elvegyülniök a tömegben, s részesülniök a hőségben és a kényelmetlenségben, amelyet az ő megjelenésük óhatatlanul csak fokozott. Némi idő után, mialatt keveset beszéltek, és még kevesebbet tettek, Lady Middleton letelepedett kaszinót játszani, s mert Marianne nem volt olyan hangulatban, hogy mozogni vágyott volna, ő meg Elinor szerencsésen székhez jutván, a kártyaasztaltól nem messze foglalták helyet.

Nem régóta időztek ott, amikor Elinor megpillantotta Willoughbyt: néhány lépésnyire állt tőlük, komoly beszélgetésbe merülve egy módfelett divatos öltözékű ifjú hölggyel. Elinor hamarosan elkapta Willoughby pillantását, s ő tüstént meghajolt, de nem igyekezett megszólítani, sem Marianne-hoz közeledni, habár mindenképpen meg kellett őt is látnia; hanem tovább beszélgetett a hölggyel. Elinor önkéntelenül Marianne felé fordult, hogy vajon észrevette-e. Marianne csak akkor pillantotta meg Willoughbyt, s arca hirtelen örömben felragyogott, és már sietett is volna hozzá, ha nővére vissza nem tartja.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Marianne. - Ott van... ott van... Ó, miért nem néz hát reám? Miért nem szólíthatom meg?

- Kérlek, kérlek, türtőztesd magad - szólott Elinor -, s ne áruld el érzéseidet minden jelenlevőnek! Talán még nem vett észre.

Ezt azonban maga sem hihette; s hogy ilyen pillanatban türtőztesse magát, ez meghaladta Marianne képességeit, s meg az óhaját is. Türelmetlenség marcangolta, s ez kiült minden vonására.

Végre megint megfordult Willoughby, és mindkettőjükre ránézett; Marianne felemelkedett, szeretetteljes hangon nevén szólította, és felé nyújtotta kezét. Willoughby közelebb lépett, s inkább Elinort, mint Marianne-t szólítva meg, mintha az utóbbinak kerülni akarná a tekintetét, s eltökélte volna, hogy magatartását észre sem veszi, sietősen érdeklődött Mrs. Dashwood hogyléte felől, és megkérdezte, mióta időznek a városban. Elinort egészen elhagyta a lélekjelenléte e megszólításra, s egyetlen szót sem tudott kimondani. Húga azonban egy pillanatig sem késlekedett érzelmei kifejezésében. Arcát bíborpír lepte el, s heves érzelemtől fűtött hangon kiáltott fel: - Jóságos isten! Willoughby, mit jelentsen ez? Nem kapta meg a leveleimet? Nem akar kezet fogni velem?

Ezután már nem térhetett ki az ifjú, de Marianne érintése kellemetlen lehetett a számára, s egy pillanatra fogta csak meg a kezét. Mindezen idő alatt szemmel láthatólag igyekezett leküzdeni zavarát. Elinor figyelte az arcát, és látta, hogy kifejezése megnyugszik. Egy pillanatnyi hallgatás után Willoughby nyugodtan szólalt meg:

- Bátorkodtam múlt kedden tiszteletemet tenni a Berkeley Streeten, és igen sajnáltam, hogy nem volt szerencsém kegyedéket és Mrs. Jenningset otthon találni. Remélem, a vizitkártyám nem kallódott el.

De hát nem kapta meg a leveleimet? - kiáltott Marianne féktelen aggodalommal. - Itt bizonyára tévedés történt, iszonyú tévedés. Mit jelenthet ez? Mondja meg, Willoughby; az ég szerelmére, mondja meg, mi a baj?

Willoughby nem felelt; arcszíne elváltozott, zavara visszatért; ám mintha azzal, hogy elkapta a fiatal hölgy pillantását, akivel az imént társalgott, azonnali erőfeszítésre érezné kényszerítve magát, megint úrrá lett zavarán, s miután ezt mondta: - Igen, megkaptam az örömteli értesítést, hogy a városba érkeztek, amelyet volt oly kegyes elküldeni nekem -, kis meghajlás után sietősen elfordult, és csatlakozott barátnéjához.

Marianne ekkor iszonyúan elsápadt; s állni sem bírt, hanem székére roskadt; és Elinor, aki minden pillanatban azt várta: elalél, igyekezett eltakarni mások szeme elől, s közben levendulavízzel élesztgette.

- Menj oda hozzá, Elinor - kiáltott Marianne, amint visszanyerte szavát -, és kényszerítsd, hogy jöjjön ide hozzám! Mondd meg neki, hogy látnom kell újra... azonnal beszélnem kell vele. Nem maradhatok... nem lesz egy pillanat békességem, míg ezt ki nem magyarázzuk... valami szörnyű félreértés lehet! Ó, menj oda hozzá, ebben a pillanatban!

- Hogy tehetnék ilyet? Nem, drága Marianne, várnod kell. Itt nincs helye magyarázkodásnak. Várj még holnapig.

Ám csak nagy nehézséggel akadályozhatta meg, hogy maga Marianne ne eredjen Willoughby után; lehetetlen volt rábeszélnie húgát, hogy tartsa féken izgalmát, hogy várjon, legalább az önuralom látszatával, míg szűkebb körben és hatásosabban nem beszélhet vele; mert. Marianne szüntelenül, halkan panaszolta keserves érzéseit, s fel-felkiáltott boldogtalanságában. Elinor hamarosan látta, hogy Willoughby a lépcsőházba vezető ajtón kimegy a teremből; elmondta Marianne-nak, hogy a fiatalember eltávozott, s mintegy új érvként Marianne megnyugtatására, igyekezett ráébreszteni, hogy aznap este már nem beszélhet vele. Marianne azonnal felszólította nővérét, kérné meg Lady Middletont, hogy vigye őket haza, mert oly szerencsétlen, hogy egy pillanatig sem maradhat tovább.

Noha a lady épp egy játszma közepén tartott, mihelyt értesült Marianne rosszullétéről, túlságosan udvarias volt, hogysem egy pillanatig is ellenezze távozási szándékát; átadta lapját egy barátnéjának, s mihelyt a hintót megkerítették, eltávoztak. Hazatérőben a Berkeley Streetre alig esett szó közöttük. Marianne néma gyötrelmében még a könnyekhez is túlságosan kétségbeesett volt; ám mivel Mrs. Jennings szerencsére még nem ért haza, egyenesen szobájukba térhettek, ahol egy cseppnyi agancsszesz némiképp életre térítette Marianne-t. Hamarosan levetkezett és lefeküdt, s mivel magában vágyott maradni, nővére kiment, s míg Mrs. Jennings hazatérésére várt, volt elegendő ideje, hogy végiggondolja a történteket.

Nem volt kétsége afelől, hogy Willoughby és Marianne között volt valamiféle egyezség; hasonlóképpen nyilvánvaló volt az is, hogy erre Willoughby ráunt; mert akármiképpen táplálja is Marianne önnön óhaját, még ő sem tulajdoníthatja ezt a viselkedést semmiféle tévedésnek vagy félreértésnek. Más oka nem lehet, mint az érzés gyökeres megváltozása. Elinor méltatlankodása csak még hevesebb lett volna, ha nem tanúja a zavarnak, amely Willoughby lelkiismeret-furdalásáról árulkodott tulajdon helytelen viselkedése miatt, s megakadályozta, hogy Willoughbyt oly erkölcstelennek tartsa, hogy már kezdettől játszott volna Marianne érzelmeivel, mindennémű tisztességes szándék nélkül. Lehet, hogy a távollét gyengítette érzését, s úgy volt kényelmesebb, ha rászánja magát, hogy túlteszi magát rajta - ám hogy valaha létezett ilyen érzés, abban Elinor nem kételkedett.

Csak a legmélyebb szánalommal gondolhatott Marianne-ra, ha megfontolta, milyen gyötrelmet okozhatott neki már eddig is e szerencsétlen találkozás, s mily kegyetlen kín várhat még reá a továbbiak során. A maga helyzete kedvezőbbnek tűnt fel; mert még ha a jövő elválást tartogat is kettejük számára, míg éppúgy becsülheti Edwardot, mint valaha, lelke mindig nyugodt maradhat. Marianne boldogtalanságának öregbítésére azonban minden körülmény szövetkezett, ha Willoughbytól el kell válnia mindörökre - ha azonnal és helyrehozhatatlanul törésre kerül köztük a sor.

 

        HUSZONKILENCEDIK FEJEZET        

Mire másnap reggel a szobaleány tüzet gyújtott a szobájukban, mire a nap erőre kapott a hideg, borús januári reggel ellenében, Marianne, habár csak félig öltözötten, már az ablakfülke ülésén térdelt, hogy a beszűrődő kevéske fényt felhasználhassa, és írt, oly gyorsan, ahogyan csak szüntelenül omló könnyei engedték. Elinor, kit álmából Marianne izgatottsága, zokogása riasztott fel, e helyzetben pillantotta meg húgát; s miután néma aggodalomban elnézte néhány pillanatig, a legfigyelmesebb gyengédség hangján szólította meg:

- Marianne, megkérdezhetem?...

- Nem, Elinor - hangzott a válasz -, semmit se kérdezz; hamarosan mindent megtudsz úgyis.

E mondat kétségbeesett nyugalma nem tartott tovább, mint maga a mondat; s nyomban az iménti parttalan keserűség követte megint. Néhány perc beletelt, míg Marianne folytatni tudta levelét, s a szaporán ismétlődő fájdalomkitörések, amelyek újból meg újból megállásra késztették a tollát, kellő bizonyítékul szolgáltak Elinor szemében, hogy húga minden bizonnyal utolsó levelét intézi Willoughbyhoz.

Elinor a tőle telhető csöndes és finom figyelemben részesítette húgát; megpróbálta volna még jobban csillapítani, nyugtatni, ha Marianne a legidegesebb érzékenység hevével nem könyörög, hogy a világért se szóljon hozzá. Ilyenformán mindkettejüknek jobb volt, ha nem maradnak sokáig egy helyütt; s Marianne-t nyughatatlan lelkiállapota nemcsak abban akadályozta meg, hogy felöltözködvén még egy percet is a szobában töltsön, hanem magányt és szüntelen helyváltoztatást egyaránt keresve, reggeliig fel s alá bolyongott a házban, kerülve mindenki tekintetét.

Reggelinél nem evett, nem is igyekezett enni; s Elinor most már nem arra törekedett minden erejével, hogy húgát biztassa, nem is, hogy szánja, s még arra sem, hogy tekintettel legyen reá, hanem hogy egyes-egyedül magára vonja Mrs. Jennings teljes figyelmét.

A reggeli, lévén Mrs. Jennings kedvenc étkezése, jó ideig eltartott, s utána pedig épp letelepedtek a közös munkaasztal köré, amikor Marianne részére levél érkezett, amelyet buzgón kikapott a szolga kezéből, s holtsápadtra válva nyomban kifutott a szobából. Elinornak, ki csakoly pontosan, mintha a címzést olvasta volna el, kiolvasta ebből, hogy a levél bizonyára Willoughbytól érkezett, olyannyira elfacsarodott a szíve, hogy a fejét is alig bírta felemelni, tetőtől talpig reszketés fogta el, s attól tartott, ez már semmiképp sem kerülheti el Mrs. Jennings figyelmét. Ám a derék asszonyság annyit látott csupán, hogy Marianne levelet kapott Willoughbytól, s ezt oly pompás tréfának találta, hogy ennek megfelelően viselkedett, kacagva fejezvén ki ama reményét, hogy a levél megnyeri majd a címzett tetszését. Annyira elmerült a gyapjas szövet méricskélésében, amelyből takarót akart készíteni, hogy észre sem vette Elinor zaklatottságát; s amint Marianne eltűnt, nyugodtan ekképp folytatta beszédét:

- Szavamra, soha életemben nem láttam még fiatal teremtést ekkora szerelemben. Az én két lányom semmi sem volt hozzá képest, pedig bolondosak voltak azok is éppen eléggé; de már ami Marianne kisasszonyt illeti, hát mintha kicserélték volna! Szívemből remélem, Mr. Willoughby nem hagyja sokáig várakozni, mert nézni is keserves, oly beteg és boldogtalan a képe. Kérem, megmondaná, mikorra tervezik a kézfogót?

Elinor még soha oly kevéssé nem kívánt beszélni, mint épp abban a percben, mégis rászorította magát, hogy megfeleljen e támadásra, s ezért mosolyt erőltetve így felelt:

- Valóban meggyőzte volna magamagát, asszonyom, hogy a húgom és Mr. Willoughby jegyesek? Azt hittem, merő tréfa az egész, de ez a komoly kérdés többet sejtet; ezért hát arra kell kérnem, ne áltassa magát tovább, mert biztosíthatom, mi sem lephetne meg jobban, mintha annak venném hírét, hogy kézfogóra készülődnek.

- Ejnye, Miss Dashwood, ejnye! Már hogy is beszélhet így?! Hát nem tudjuk-e valamennyien, hogy ebből biz' házasság lesz, s hogy első pillantásra akkora szerelembe estek, hogy ki sem látszanak belőle? Hát nem tulajdon két szememmel láttam őket minden áldott nap együtt Devonshire-ben reggeltől estélig? Hát nem tudom-e, hogy a húgát az a szándék hozta a városba, hogy a menyasszonyi ruháját megvásárolja? Ej, ej, micsoda dolog! Mert magácska oly alamuszi, azt gondolja, más nem lát, nem hall? Ilyet ugyan ne gondoljon; mert nekem elhiheti: városszerte beszélik, de már mióta! Én is elmondtam mindenkinek, meg Charlotte leányom is.

- Higgye el, asszonyom - fordította komolyra a szót Elinor -, ön valóban téved. Igazán nem tesz vele jó szolgálatot, ha terjeszti a hírt, s ha most nem hisz is nekem, később majd meg fogja látni, hogy igazat mondok.

Mrs. Jennings megint csak nevetett, ám Elinor nem érzett magában elegendő lelkierőt, hogy többet is mondjon, s mert mindenekelőtt tudni kívánta, mit írt Willoughby, szobájukba sietett, ahol, amint az ajtót kinyitotta, megpillantotta Marianne-t: az ágyon hevert, elborította a fájdalom, kezében egy levél, s kettő-három mellette feküdt. Elinor közelebb lépett, de nem szólt; leült az ágyra, megfogta Marianne kezét, többször, gyengéden megcsókolta húgát, azután kitört belőle a sírás, kezdetben alig kevésbé hevesen, mint Marianne-ból. Az utóbbi, noha szólni nem tudott, átérezte e magatartás gyengédségét, s közös fájdalomban eltöltött némi idő után a leveleket Elinor kezébe adta; majd zsebkendőjébe temetve arcát, valósággal felsikoltott gyötrelmében. Elinor tudta, hogy az ilyen fájdalom tanújának lenni keserves bár, de útját szegni nem szabad; nézte húgát, míg mértéken felüli szenvedése önnön hevébe nem halt, azután buzgón Willoughby levelébe temetkezett, s olvasta a következőket:

Bond Street, január

Kedves Kisasszony,

Az imént ért az a megtiszteltetés, hogy megkaptam levelét, amelyért fogadja őszinte köszönetemet. Mélyen érintett a közlés, hogy elmúlt esti viselkedésem bármiben is nemtetszésére adhatott okot; s habár legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem tudom, miben lehettem oly szerencsétlen megsérthetni Kegyedet, esedezem bocsánatáért, annál is inkább, mert megbántani szándékomban nem állt. A Kegyed családjával Devonshire-ben való ismeretségemre mindenkor hálás örömmel emlékezem, s azzal hízelgek magamnak, hogy azt cselekedeteimnek semmiféle félreértése vagy félremagyarázása nem veszélyezteti. Őszinte nagyrabecsülésem egész családjáé; ám ha oly szerencsétlen voltam, hogy viseletem mélyebb vonzalomra engedett következtetni, mint amit éreztem vagy kifejezni véltem, azzal hibáztatom magam, hogy nem voltam óvatosabb említett nagyrabecsülésem tanúsításában. Hogy soha ennél több nem állt szándékomban, azt bizonnyal Kegyed is megengedi, mihelyt megtudja, hogy érzelmeim régóta máshol vannak lekötve, és hiszem, hogy néhány hét múlva e kötelezettség teljesülésbe megy. Nagy sajnálattal engedelmeskedem parancsának, s küldöm vissza leveleit, amelyekkel megtisztelni kegyeskedett, s a hajfürtöt, amelyet kegyes volt nekem ajándékozni.
Maradok, kedves Kisasszony,

legalázatosabb tisztelő híve
John Willoughby

Könnyen elképzelhető, milyen felháborodással olvasta Miss Dashwood e levelet. Még mielőtt belekezdett volna, tudta már, hogy a levél Willoughby állhatatlanságának hírnöke, s örök elválásuk pecsétje lesz, ám azt nem sejtette, hogy efféle nyelvre lehet bízni a hírül adását; s azt sem tételezhette fel, hogy Willoughby ennyire elrugaszkodhat mindennemű tisztes és finom érzésnek akár a színlelésétől is; annyira az úriember rendes jólneveltségétől, hogy ily orcátlanul kegyetlen levelet küldhet: egy levelet, amely, ahelyett, hogy a szakítás óhaját a sajnálkozás bárminemű kifejezésével kísérte volna, semmiféle hitszegést nem ismert be, sőt, mindennémű vonzalmat tagadott - levelet, amelynek minden sora sértés, s amely fennen hirdeti, hogy írója kérges szívű gazember.

Méltatlankodással vegyes döbbenettel időzött a levél fölött; újra meg újra elolvasta; ám mindannyiszor csak még hevesebben iszonyodott a férfitól, s oly keserű érzéssel viseltetett iránta, hogy jobbnak látta, ha meg sem szólal; hisz Marianne sebét csak még jobban elmélyítené azáltal, hogy a kapcsolat felbomlását nem veszteségnek, hanem menekülésnek tekinti minden gonoszok legrosszabb- s legorvosolhatatlanabbjától: egy életre szóló kapcsolattól egy alávaló férfival; nagyon is valóságos szabadulásnak, nagyon is életbe vágó jótéteménynek.

Míg komolyan fontolgatta a levél tartalmát s az elme aljasságát, amely tollba mondta volt (és minden bizonnyal egy igen különböző személy igen különböző elméjének milyenségét, akinek a szóban forgó üggyel semminő kapcsolata nem volt, csak amennyire az ő szíve hozta kapcsolatba minden történtekkel), Elinor feledte húgának jelen baját, feledte, hogy ölében olvasatlan három levél hever, s oly tökéletesen feledte, mily régóta időzik már a szobában, hogy amikor meghallotta, hogy hintó gördül a kapu elé, s az ablakhoz lépett, megtekinteni, ki ez a szerfelett korán érkező vendég: mélységes meglepetéssel észlelte, hogy Mrs. Jennings hintaja az, amelyet csak déli egy órára rendeltek oda. Eltökélte, hogy nem hagyja el Marianne-t, noha a jelen körülmények között megkönnyebbülését semmivel sem segíthette elő; lesietett tehát, hogy kimentse magát Mrs. Jenningsnél, húga gyengélkedését hozva fel okul. Mrs. Jennings tökéletes jóindulattal érdeklődött a gyengélkedés oka felől, s készséggel megadta a felmentést, Elinor pedig, miután biztonságban útjára bocsátotta, visszatért Marianne-hoz, akit épp azon lelt, hogy megpróbál felkelni az ágyról, s akit épp idejében fogott fel, hogy a padlóra ne zuhanjon, oly kába és réveteg volt a kellő nyugalom és táplálék híján; mert sok napja nem volt már étvágya, és sok éjszakája telt el álomtalan; s most, hogy lelkét nem támogatta már a várakozás feszültsége, mindennek következése hasogató főfájás volt, émelygés és általános idegi gyengeség. Elinor azon nyomban megitatta egy pohár borral; ez kissé helyrehozta Marianne-t, s némileg képes volt nénje gyengédségét nyugtatni, mondván:

- Szegény Elinor! Mily boldogtalanná teszlek!

- Csak azt szeretném - felelte nővére -, ha bármit tehetnék, hogy megvigasztaljalak.

Ez, mint lett volna akármi más, túlságosan sok volt Marianne-nak, aki szívének szorongattatásában csak felkiálthatott:

- Ó, Elinor! Oly boldogtalan vagyok!... - s hangja ezután zokogásba veszett.

Elinor nem nézhette némán a parttalan fájdalom emez áradatát.

- Légy erős, drága Marianne - kiáltott -, ha nem akarod megölni magad s mindazokat, akik szeretnek! Gondolj anyádra; gondolj az ő bánatára, míg te szenvedsz; az ő kedvéért légy úrrá magadon!

- Nem tudok, nem tudok - kiáltott Marianne -, hagyj el, ó, hagyj el, ha elkeserítelek; hagyj el, gyűlölj, feledj el! de ne gyötörj ennyire! Ó, mi könnyű annak, akinek bánata nincs; mily könnyen beszél az önuralomról! Boldog, boldog Elinor, te nem tudod, mennyire szenvedek!

- Engem mondasz boldognak, Marianne? Ó, hogyha tudnád...! S hihetsz-e boldognak vajon, míg téged ily szerencsétlennek látlak?

- Bocsáss meg, bocsáss meg - s Marianne hevesen átölelte nénjét -; tudom, hogy velem érzel, ismerem szívedet; de te mégis... te boldog vagy, Edward szeret... Ó, mi ronthatna meg ilyen boldogságot?!

- Sok, sok körülmény - mondotta komoran Elinor.

- Nem, nem, nem! - kiáltott fel vadul Marianne. - Ő szeret, csak téged szeret. Te nem ismered, mi a fájdalom!

- Nem ismerek örömet, amíg téged ilyen állapotban látlak.

- Másként nem fogsz látni soha. Az én keserűségemet el nem űzheti semmi.

- Nem szabad így beszélned, Marianne. Nincs-e számos vigaszod? barátod? Veszteséged nem hagy-e lehetőséget vigasztalásra? Bármennyire szenvedsz is most, gondold csak meg, mennyit szenvednél, ha jellemét sokkalta később ismered fel csupán; ha jegyességetek hosszú-hosszú hónapokig elhúzódik: hisz úgy is lett volna, ha nem gondolja meg, hogy végét veti. Balszerencsés meghittségetek minden további napja csak súlyosbította volna a végső csapást.

- Jegyesség?! - kiáltott fel Marianne. - Hiszen nem is voltunk jegyesek!

- Nem voltatok jegyesek?

- Nem; ő nem oly becstelen, amilyennek hiszed. Nem törte meg nekem adott szavát.

- De hiszen azt mondta, szeret?!

- Igen... nem... ily kifejezetten nem. Mindennap éreztette, de szavakkal soha ki nem fejezte. Néha azt gondoltam, úgy lesz... de nem volt úgy soha.

- És mégis írtál neki...?

- Igen... vajon bűn-e ez a történtek után? De nem tudok beszélni.

Elinor nem szólt többet, s megint a három levélhez fordult, amelyek most már az előbbinél nagyobb kíváncsiságot keltettek benne, s egyvégtében elolvasta valamennyit. Az első, amelyet húga megérkezésükkor küldött Willoughbynak, így hangzott:

Berkeley Street, január

Bizonyára meglepődik, Willoughby, levelem láttám; s talán többet is érez majd, mint meglepetést, ha megtudja, hogy a városban vagyok. Hogy idejöhettem, még ha Mrs. Jenningsszel is, olyan kísértés volt, amelynek nem állhattam ellen. Kívánom, hogy idejében kapja meg ezt a levelet, hogy még ma este idejöhessen; de nem számítok rá. Holnap mindenképpen várom. Addig is, adieu.

M. D.

Marianne második levele a Middletonéknál tartott táncmulatság másnapján íródott, s szólott a következőképpen:

Nem is tudom kifejezni csalódásomat, hogy tegnapelőtt elkerültem Magát, sem döbbenetemet, hogy nem kaptam választ levelemre, amelyet több mint egy hete küldtem el Magának. Vártam, hogy halljak Magáról, még jobban, hogy lássam, a nap minden órájában. Kérem, keressen fel újra, amint csak lehet, s magyarázza meg, miért kellett hiába várnom. Máskor korábban jöjjön, mert egy órakor rendszerint már nem vagyunk itthon. Tegnap este Lady Middletonnál voltunk, táncmulatságon. Úgy értesültem, Magát is meghívták. Lehetséges ez? Bizonyára nagyon megváltozott, amióta nem találkoztunk, ha valóban így történt, és mégsem jött el. De nem tételezem fel, hogy ez lehetséges, és remélem, hamarosan Magától személyesen hallom meg, hogy másként történt.

M. D.

Marianne utolsó levelének pedig ez volt a tartalma:

Mit gondoljak a tegnap esti magatartása felől, Willoughby? Újból magyarázatot kérek. Azzal az örömmel voltam kész találkozni Magával, amely hosszú távollétünkből természetszerűen fakadt, azzal a barátsággal, amelyre bartoni meghitt kapcsolatunk, úgy véltem, feljogosít. És mekkora volt megdöbbenésem! Keserves éjszakám volt; megkíséreltem menteni magatartását, amelyet aligha nevezhetnék másnak, mint sértőnek; s ámbár nem tudtam még kellő magyarázatát találni viselkedésének, tökéletesen kész vagyok meghallgatni magamentségét. Meglehet, tévesen tájékoztatták, vagy talán szándékosan vezették félre valamiben, ami engem illet, s ez alacsonyított le a Maga szemében. Mondja el, mi volt az, magyarázza meg tettének okát, s megelégszem, s megelégedéssel szolgálhatok Magának is. Igazán fájdalmamra szolgálna, ha rosszat kellene hinnem Magáról; ám ha kényszerülök rá, ha meg kell tudnom, hogy Maga nem az, akinek ez idáig hittük, ha irántunk tanúsított érdeklődése nem szívéből fakadt, viselkedése a csalárdság eszköze volt csupán - ám tudjam meg mindezt minél hamarabb. Érzéseim e percben szörnyű tétovaság állapotában vannak; szeretném Magát felmenteni, de bárminémű bizonyosság megkönnyebbülés lesz jelen szenvedéseimhez mérten. Ha érzelmei már nem a régiek, úgy visszaküldi leveleimet, s a birtokában levő hajfürtömet.

M. D.

Hogy ilyen csupa szerelem, csupa bizalom levelek ilyen válaszban részesüljenek, azt Elinor már csak Willoughby miatt sem szívesen hitte el. De akármennyire elítélte is a férfit, világosan látta, mennyire nem volt illendő ilyen leveleket egyáltalán megírni; s némán bánkódott a meggondolatlanságon, mely a gyengédség ily kéretlen bizonyítékaival szolgált, amit semmi előzmény nem indokolt, és a következmény kárhoztatott - amikor Marianne észrevette, hogy Elinor elolvasta már a leveleket, s megjegyezte, hogy azokban semmi más nem foglaltatik; amit bárki más le ne írt volna hasonló helyzetben.

- Én magam oly ünnepélyesen elkötelezettnek éreztem magam, mintha törvényes szerződés fűzött volna hozzá.

- Elhiszem - mondotta Elinor -, de sajnos ő nem így érezte.

- De így érezte, Elinor... hosszú, hosszú hetekig így! Tudom, hogy így érezte ő is. Legyen bármi, ami most így megváltoztatta (s csupán fekete mágia fordíthatta így ellenem!), egykor oly kedves voltam neki, ahogyan csak a szívem kívánhatta. Ezt a hajfürtöt, amelytől most oly könnyű szívvel megválik, szívre ható könyörgéssel koldulta tőlem. Ha láttad volna tekintetét, viselkedését, hallottad volna hangját abban a pillanatban! Elfelejtetted utolsó együtt töltött bartoni esténket? És búcsúzásunk reggelét! Amikor megmondta nekem, hogy talán sok-sok hétig nem találkozunk... kétségbeesése... hát feledhetem valaha azt a kétségbeesést?

Egy-két pillanatig nem tudott szólni; ám amikor kedélye kissé lecsillapult, szilárdabb hangon tette hozzá:

- Elinor, énvelem kegyetlenül bántak; de nem Willoughby.

- Legdrágább Marianne, ki más? Ki lehetett a felbújtója?

- Az egész világ inkább, mint az ő szíve. Hamarabb elhiszem, hogy mindenki, akit csak ismerek, szövetkezett, hogy aláássa rólam alkotott véleményét, mint hogy elhiggyem: az ő természetétől kitelik ekkora kegyetlenség. Ez a nő, akiről ír... legyen akárki... vagyis egyszóval bárki, a magad kedves személyén, mamán és Edwardon kívül, csak ő lehetett olyan vérszomjas, hogy galádul vesztemre törjön. Hármótokon kívül van-e olyan teremtménye a világnak, akit ne gyanúsítanék inkább minden rosszal, mint Willoughbyt, akinek szívét oly jól ismerem?

Elinor nem akart vitatkozni, s ennyit válaszolt csupán:

- Akárki lett légyen is ily megátalkodott ellenséged foszd meg gonoszságának diadalától, kedves húgom; hadd lássa, mily nemes támasza hangulatodnak ártatlanságod és jó szándékod tudata. Az okszerű és dicséretes büszkeség ellenáll az efféle rosszindulatnak.

- Nem, nem - kiáltott fel Marianne -, az én boldogtalanságom nem ismer büszkeséget! Nem érdekel, akárki tudja is, hogy szerencsétlen vagyok. Ám diadalmaskodjon nyomorúságom láttán akár az egész világ! Ó, Elinor, aki csak kevéssé szenved, legyen büszke és bátor, amennyire kedve tartja, álljon ellene a sértéseknek, dacoljon, vagy fizessen rosszal a rosszért... én nem tehetem. Én érzek... én boldogtalan vagyok... s ám élvezzék ők, ha tehetik, mindennek tudatát!

- De hát anyám és az én kedvemért...

- Többet tennék, mint a magaméért. De boldognak látszani, míg szerencsétlen vagyok... Ó! Ki kérhet erre?!

Megint hallgattak mind a ketten. Elinor buzgón és gondterhelten járkált a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig, s nem tudta, hogy meleget nyújt az egyik, kilátást kínál a másik; és Marianne, aki ágya végében ült, s fejét az ágy oszlopának támasztotta, megint felvette Willoughby levelét, s miután végigborzongta valamennyi mondatát, felkiáltott:

- Ó, ez meghaladja erőmet! Willoughby, Willoughby, származhatott ez a te kezedtől?! Kegyetlen vagy, kegyetlen... nincs számodra mentség! Nincs, Elinor, semmi. Akármit hallhatott felőlem, nem kellett volna fenntartással fogadnia? nem kellett volna előbb nekem elmondania, módot adnia, hogy tisztázzam magam? "...a hajfürtöt (olvasta a levélből), amelyet kegyes volt nekem ajándékozni..." ez megbocsáthatatlan! Willoughby, hol volt a szíved, mikor e szavakat leírtad? Ó, kegyetlenül, embertelenül sértő!... Elinor, lehet vajon mentsége?

- Nem, Marianne, semmiféle módon.

- És ez a nő... ki tudja, miféle fortéllyal élt... mióta fontolgatta, mennyire befonta! Vajon ki ő? Ki lehet ő? Kiről hallottam beszélni, kit emlegetett mint fiatal és vonzó nőismerősét? Ó, senkit, senkit... énnekem ő csak énrólam beszélt.

Megint hallgatás következett; majd Marianne, mélységes zaklatottságában, a csöndet ekképpen törte meg:

- Haza kell mennem, Elinor. Haza kell mennem, s megvigasztalnom mamát. Nem mehetnénk-e holnap?

- Holnap, Marianne?

- Igen; miért időznék még? Én csak Willoughby kedvéért jöttem... s most ki törődik velem? Ki gondol reám?

- Nem mehetünk holnap. Mrs. Jenningsnek az udvariasságnál jóval többel tartozunk; s a legközönségesebb udvariasság is tiltaná az efféle sietős távozást.

- Hát akkor legyen egy-két nap; de sokáig itt nem maradhatok. Nem maradhatok, hogy tűrjem ezeknek az embereknek a kérdéseit, megjegyzéseit. Middletonék, Palmerek... hogy viselhetem el szánalmukat? Olyan asszony szánakozását, mint Lady Middleton! Ó, vajon ő mit szólna ehhez?

Elinor azt tanácsolta, feküdjön le megint, s Marianne egy pillanatra engedelmeskedett; de semmiféle helyzet nem hozott könnyebbséget; teste-lelke szüntelen fájdalmában egyik helyzetből a másikba fordult, mindjobban eluralkodott rajta a hisztéria, végül nővére alig tudta már az ágyon tartani, s már-már úgy érezte, kénytelen lesz segítségért folyamodni. Egy-két csepp levendulavíz azonban, amelyet hosszas rábeszélésnek engedve Marianne végre hajlandó volt elfogadni, hasznára vált; s ettől fogva egészen Mrs. Jennings hazatértéig nyugodtan, mozdulatlanul feküdt az ágyon.

 

        HARMINCADIK FEJEZET        

Mrs. Jennings hazatérve egyenesen a leányok szobájába ment; s mielőtt kopogtatására válaszoltak volna, kinyitotta az ajtót, és az őszinte aggodalom kifejezésével lépett be.

- Hogy van, kedvesem? - kérdezte nagy részvéttel Marianne-tól, aki elfordította arcát, és meg sem próbált válaszolni.

- Hogy van a húga, Miss Dashwood? Szegény kicsike! Nagyon megviseltnek látszik. Nem is csoda. Bizony, bizony, nagyon is igaz. Hamarosan megházasodik a semmirekellő! Bizony nem állhatom őkelmét! Félórája mesélte Mrs. Taylor, neki meg Miss Greynek egy szívbéli barátnéja újságolta különben igazán nem hittem volna el; s még úgy is majd összeestem, amint meghallottam. No, azt mondtam, annyit mondhatok, ha ez igaz, akkor biz' az úrfi ugyancsak gyalázatosan viselkedett egy ismerős fiatal hölggyel, és tiszta szívemből kívánom, bárcsak enné ki a szívét a felesége! És mindig is ezt fogom mondani, kedveském, bízhat bennem. Nem állhatom, ha a férfiak így viselkednek; s ha netalán még egyszer a szemem elé kerül úgy megleckéztetem, ahogy még senki. De azzal vigasztalódjék, kedves Marianne kisasszony, hogy nem ő az egyetlen érdemes fiatalember a világon, s a maga csinos arcával sosem lesz híján a széptevőknek. Ejnye, szegénykém, nem is zavarom tovább, jobb, ha alaposan kisírja magát, s azzal vége. Szerencsére ma este jönnek Parryék meg Sandersonék, úgyhogy lesz szegénykének egy kis szórakozása.

Ezzel a jó asszony lábujjhegyen kitipegett a szobából, mintegy abban a hitben, hogy ifjú barátnőjének szenvedéseit csak öregbítené a zaj.

Nénje meglepetésére Marianne úgy határozott, hogy velük vacsorázik. Elinor megkísérelte eltéríteni szándékától, de Marianne egyre azt hajtogatta, lemegy, nagyon jól el tudja viselni, és akkor nem csapnak akkora hűhót körülötte. Elinor örvendett, hogy húgát egy percre is efféle meggondolás irányítja; noha aligha hitte, hogy végig tudná ülni a vacsorát, de nem szólt többet; s amennyire tudta, megigazgatta Marianne ruháját, míg Marianne az ágyon feküdt, s készen volt rá, hogy a húgát az ebédlőbe támogassa, mihelyt odaszólítják őket.

Odabent, noha igen szerencsétlen ábrázattal, Marianne többet evett, és nyugodtabb volt, mint nővére remélte volt. Ha szólni próbál, vagy ha tudatában van akár csak félig is Mrs. Jennings jó szándékú, de suta figyelmességeinek, nem tudta volna e nyugalmat fenntartani; ám ajkát egyetlen szó sem hagyta el, s a távolban időző gondolatai megóvták mindannak tudatától, ami a szeme előtt folyt le.

Elinor méltányolta Mrs. Jennings kedvességét, habár a derék hölgy áradozása gyakran kimerítő volt, és olykor szinte nevetséges; ám oly módon nyugtázta s olyan udvarias fordulatokkal viszonozta, amilyet húgától nem várhatott. Jó barátnéjuk látta, hogy Marianne boldogtalan, s érezte, hogy minden megilleti, ami némileg is enyhítheti ezt az állapotot. Ezért ügy bánt vele, mint elnézően szerető szülő kedvenc gyermekével a vakáció utolsó napján. Marianne-nak járt a legjobb hely a kandalló mellett, Marianne-t illette a ház minden ínyencsége, az ő szórakoztatására szolgált a nap újdonságainak elbeszélése. Ha húgának szomorú arca nem szegi útját a derültségnek, Elinort mulattatta volna Mrs. Jennings igyekezete, hogy édességgel, olajbogyóval, pattogó kandallótűzzel kúrálja a szerelmi csalódást. Mihelyt azonban mindez a szüntelen ismétlés révén áttörte Marianne tudatát, nem volt tovább maradása. Egy sietős "Jaj!" kiáltással s egy intéssel nénjének: ne kövesse, felkelt, és kisietett a szobából.

- Szegény kicsike! - kiáltott fel Mrs. Jennings, amint Marianne távozott. - Hogy fáj így látnom! S nézzék csak, ki sem itta a borát! S itt az aszalt cseresznye is! Uramisten, iát szegényen már semmi sem segít? Csak tudnám, mit szeretne, az egész várost felkutatnám érte. No de ilyen furcsaságot se láttam még; hogy egy férfi ilyen komiszul bánjon egy szép lánnyal! Bizony, ha egyfelől ott a tengernyi pénz, másfelől meg jóformán semmi, hát istenkém, másra nemigen gondolnak...!

- Az a hölgy tehát... Miss Grey a neve, ugyebár?... nagyon gazdag?

- Ötvenezer fontja van, kedvesem. Látta már valaha? Elegáns, ízléses leány, azt mondják, de cseppet sem csinos. Jól ismertem a nénikéjét, Biddy Henshawe-t, igen gazdagon ment férjhez. De gazdag az egész família. Ötvenezer font! s azt mondják, nem is jöhetne jobbkor, mert úgy mesélik, az úrfi bizony a tönk szélére került. De hát csoda?! az a száguldozás a bricskán, azok a hátaslovak! Nem illik senkit megszólni, de mikor egy fiatalember, akárki légyen az, csapja a szelet egy szép leánynak, házasságot ígér, bizony nem való megszöknie az adott szava elől csak azért, mert elszegényedett, s mert egy gazdagabb leány hajlandó őt elfogadni. Hát ha már így áll a dolog, miért nem adja el a lovait, bérbe a házát, bocsátja szélnek a szolgáit, s kezd nyomban új életet? Szavamra mondom, Marianne kisasszony várt volna szívesen, míg elrendeződik minden. No de hát manapság más módi járja: ha élvezettől van szó, a mai fiatalemberek mindent felednek.

- Tudja, asszonyom, miféle leány Grey kisasszony? Kedvesnek mondják?

- Soha semmi rosszat nem hallottam felőle; igaz, még emlegetni is alig hallottam; csak épp ma délelőtt mondotta Mrs. Taylor, hogy egyszer Miss Walker elejtett holmi célzást arról, hogy úgy hiszi, Mr. és Mrs. Ellison nem fogja bánni, ha Grey kisasszony férjhez megy, mert soha nem jött ki Mrs. Ellisonnal.

- És kicsodák Ellisonék?

- A gyámjai, drágám. De most más nagykorú, és a maga ura; s mondhatom, ragyogóan választott!... Ejnye - folyatta Mrs. Jennings egy kis szünet után -, a húgocskája szegény a szobájába ment, bizonyára magában akár sírni. Hát semmivel sem tudjuk megvigasztalni? Szegényke, igazán kegyetlenség egyedül hagyni. No, nemsokára jön egy-két barátom, s majd elszórakoztatják egy kicsit. Mit játsszunk? A whistet nem állhatja, tudom; de hát milyen társasjátékot szeret?

- Drága asszonyom, szükségtelen így törnie magát. Marianne egész bizonyosan ki sem jön a szobájából egész este. Ha tudom, rábeszélem, hogy feküdjön le korán, mert bizonyára szüksége van a pihenésre.

- Igen, én is azt hiszem, az lenne neki a legjobb. Csak azt mondja meg, mit kíván vacsorára, azután menjen lefeküdni. Uramisten, nem is csoda, hogy az elmúlt egy hét vagy kettő során oly rossz volt a színe meg a kedve, hisz ez a dolog nyilván már azóta a levegőben lógott. És ma ez a levél tette fel rá a koronát! Szegény kicsike! Bizony mondom, ha csak valamit is sejtettem volna, nincs a világnak az a kincse, amiért úgy tréfálkoztam volna vele! No de hát hogy is sejthettem volna ilyesmit? Hisz bizonyos voltam benne, hogy csak közönséges szerelmes levél, s tudja, hogy a fiatalok szívesen veszik, ha azon tréfálkoznak velük. Uramisten, hogy odáig lesz Sir John meg a leányaim, ha meghallják! Bárcsak lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy hazafelé jövet benézek a Conduit Streetre, s elmondom nekik. No de majd holnap elmegyek hozzájuk.

- Egészen bizonyos, hogy szükségtelen lesz figyelmeztetnie, asszonyom, akár Mrs. Palmert, akár Sir Johnt, hogy húgom előtt Mr. Willoughbyt ne emlegessék, vagy hogy a legcsekélyebb célzást se tegyék a történtekre. Jóindulatuk minden bizonnyal inti őket, minő kegyetlenség lenne a húgom jelenlétében elárulni, hogy bármit is tudnak az ügyről; s azt bizonyára könnyen elhiszi, asszonyom, hogy az én érzéseimet azzal kímélik leginkább, ha minél kevesebb szót ejtenek előttem a dologról.

- Uramisten, hát persze! Hogyne tudnám! Igazán borzasztó lehet magácskának, ha hall róla; ami meg a húgát illeti, a világ minden kincséért sem szólnék neki egy szót se a dologról! Hisz nem is szóltam, egész ebéd alatt. Nem tenné Sir John sem, se a leányaim, mert mindannyian igen megfontolt és tapintatos teremtések, kivált ha óvatosan figyelmeztetem őket, s azt meg is teszem, meg én. Már én csak azt mondom, minél kevesebb szó esik az ilyesmiről, annál jobb, annál hamarabb elszáll a füstje, s elfelejtik. Meg hát különben is, mi haszna annak a sok beszédnek, nem igaz?

- Ebben a dologban nem lehet, csak kára; s talán annál is inkább ebben az esetben, mint bármely hasonlóban, mert itt oly körülmények forognak fenn, amelyek valamennyi érdekelt fél szempontjából alkalmatlanná teszik az ügyet arra, hogy közbeszéd tárgya legyen. Ezt az egyet meg kell adnom Mr. Willoughbynak... semmiféle kötést nem szegett meg.

- Ejnye, kedvesem! Csak ne védje őkelmét! Semmiféle kötést, no hiszen! mikor végigcipelte szegénykét az egész allenhami udvarházban, s még a szobákat is kiszemelték, ahol majd berendezkednek!

Elinor húga érdekében nem akarta tovább tárgyalni a dolgot, s remélte, hogy a Willoughby érdeke sem készteti erre; hiszen, noha Marianne vesztesége nagy, ő maga sem nyerhet sokat abból, ha a valóság napfényre kerül. Mindketten hallgattak egy darabig, majd Mrs. Jennings, természetes derűjével, megint csak nekilendült:

- No, kedvesem, nemhiába mondják, hogy minden rosszban van valami jó, mert ez ugyancsak jó lesz Brandon ezredesnek. Végre megkaphatja hát Marianne kisasszonyt; meg bizony. Nekem elhiheti: nyár derekára már megünneplik a kézfogót! Uramisten, hogy kuncog majd az ezredes, ha hírét veszi a dolognak! Remélem, eljön ma este. Mondhatom, különb házasság lesz ez a húgának. Évi kétezer font, szabadon, tehermentesen... no persze, ha nem nézzük a kis szerelemgyereket. Igen, igen, egészen meg is feledkeztem róla; de hát őt csekély összegből kitaníttathatják, meg aztán mit számít az? Delaford igen szép hely, elhiheti; igazi szép, régimódi ház, de minden lehető kényelemmel; egészen megbúvik a kert magas fala mögött, s megyeszerte nem lelni különb gyümölcsöst: s az egyik sarokban az a pompás eperfa! Uramisten, hogy belaktunk, mikor ott időztünk, Charlotte meg én! Aztán van ott galambház is, meg azok a bűbájos halastavak és az a csinos csatorna; egyszóval minden, amit szem-száj kíván, meg azután a templom is közel, a keresztút mindössze egy negyed mérföld, úgyhogy sosem kell unatkozni, hisz ha az ember mást sem tesz, csak kiül a ház mögé az öreg tiszafalugasba, onnan láthatja az elhaladó kocsikat. Ó, nagyon kedves hely ám az! Ott a mészárszék a faluban, s a lelkészlak alig egy kőhajításnyira. Én biz' ezerszerte különbnek tartom a Barton-kastélynál, ahonnan három mérföldre küldözgethetnek húsért, s a kegyed édesanyjánál nincs közelebbi szomszéd. No, lássam csak meg az ezredest, majd fölbátorítom! Evés közben jön meg az étvágy, hisz tudja. Hiszen csak feledtethetnénk szegénykével Willoughbyt!

- Úgy bizony, asszonyom - mondotta Elinor -, akkor nagyon jót teszünk, akár az ezredes segítségével, akár nélküle. - Ezután felállt, s kiment Marianne-hoz, akit, mint várta, szobájában talált, néma gyötrelemben a kihunyó parázs fölé hajolva, amely Elinor beléptéig a szoba egyetlen fényforrása volt.

- Jobb, ha magamra hagysz - volt az egyetlen megjegyzés, amelyet Marianne-ból nővére belépte kisajtolt.

- Magadra hagylak - mondotta Elinor -, hogyha lefekszel. - Ám ezt Marianne a türelmetlen szenvedés ellenkező szellemében megtagadta. Nénjének szívre ható, gyengéd unszolása azonban csakhamar jobb belátásra bírta, sajgó fejét párnájára nyugtatta, s Elinor nem hagyta el addig, míg azt nem látta, hogy Marianne némiképpen nyugalmat talál.

A szalonban, ahova ezután visszatért, hamarosan csatlakozott hozzá a ház asszonya, kezében borospohárral, s az csurig töltve valamivel.

- Kedveském - mondta, amikor belépett -, épp eszembe jutott, hogy van még a házban egy kevés finom konstánci óbor, ilyen jót még sose kóstolt, hát hoztam egy pohárral a húgocskájának. Szegény jó uram! Mennyire szerette! Ahányszor csak elővette a köszvény, azt mondta, ebből egy csepp többet ér bármiféle orvosságnál. No, vigye csak be a húgocskájának.

- Drága asszonyom - felelte Elinor, s mosolygott, amikor arra gondolt, mennyire más és más panasz ellen ajánlják ugyanazt a gyógyszert -, milyen jó hozzánk! De épp az imént ágyban hagytam ott Marianne-t, s remélem, elnyomja az álom; azt hiszem, most legjobb ír a bajára a pihenés, úgyhogy ha megengedi, magam iszom meg a bort.

Mrs. Jennings sajnálkozott ugyan, hogy nem érkezett öt perccel hamarabb, de jó szívvel beérte az alkuval; s Elinor, míg megitta a bor java részét, azon tűnődött, hogy ha a szernek a köszvény elleni hatékonyságát pillanatnyilag nem érzi is fontosnak - ám ha a gyógyerejét csalódott szíven kell kipróbálni, e célra az övé csakoly alkalmas, mint a húgáé.

Teáztak éppen, amikor Brandon ezredes megérkezett, s ahogy belépéskor tekintete Marianne-t kereste, Elinor nyomban azt gondolta, hogy az ezredes nem is reméli, s nem is óhajtja Marianne-t ott látni, vagyis hogy már tudja, mi tartja távol. Mrs. Jennings agyában nem ötlött fel ez a gondolat; az ezredes érkezése után ugyanis kisvártatva odalépett a teázóasztalhoz, ahol Elinor ült az asztalfőn, és így suttogott:

- Az ezredes komorabb, mint valaha. Nem tud semmit; mondja hát el neki, kedvesem.

Hamarosan az ezredes egy széket húzott Elinor mellé, s olyan ábrázattal, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy mindenről értesült, a húgáról tudakozódott.

- Marianne nincs jól - válaszolt Elinor. - Egész nap gyengélkedik, s rábeszéltük, hogy feküdjék le.

- Akkor talán - mondta erre tétovázva az ezredes -, amit ma délelőtt hallottam... meglehet... meglehet, több benne az igazság, mint első hallásra gondoltam volt.

- Mit hallott?

- Hogy egy úriember, akiről okom van feltételezni... vagyis hogy egy férfi, akiről tudtam, hogy jegyben jár... de hát hogyan is mondjam el kegyednek? Ha tudja már, mint ahogy bizonyára tudja, bízvást megkímélhetem tőle.

- Arra gondol - mondta erőltetett nyugalommal Elinor -, hogy Mr. Willoughby elveszi Grey kisasszonyt. Igen, valóban tudunk róla. A mai nap az általános megvilágosodás napja, úgy látszik, mert épp ma délelőtt tudtuk meg mi is. Mr. Willoughby kifürkészhetetlen! Hol hallotta?

- Egy papírárus boltjában, a Pall Mallen, ahová ügyes-bajos dolgaim vittek. Két hölgy várt épp hintójára, s egyikük beszámolt a másiknak a készülő frigyről, s hangja oly kevéssé tanúskodott a titoktartás vágyáról, hogy lehetetlen volt mindent meg nem hallanom. A gyakran ismételt Willoughby, John Willoughby név ragadta meg figyelmemet; s ami utána következett, hathatós bizonyítéka volt annak, hogy minden elrendeződött a Miss Greyvel kötendő házasságot illetően... hogy már nem titok többé... hogy néhány héten belül sor kerül rá; s bőséges részletek hangzottak el az előkészületekről és egyebekről. Kivált egy részletre emlékszem, mert ez csak még jobban igazolta a szóban forgó férfi azonosságát... hogy amint megkötik a frigyet, lemennek Combe Magnába, somersetshire-i házába. Hogy meglepődtem! De hát képtelenség leírni, mit éreztem. A beszédes hölgy, mint utóbb megtudtam, mert távozásuk után is ott maradtam a boltban, egy bizonyos Mrs. Ellison volt, s mint azóta tudomásomra jutott, ez a neve Grey kisasszony gyámjának.

- Valóban. És bizonyára hallotta azt is, hogy Miss Greynek ötvenezer fontja van, nemde? Ha bármiben, úgy ebben lelhetjük a dolog magyarázatát.

- Lehetséges; de vajon Willoughby képes-e... már én legalábbis úgy vélem... - egy pillanatra elhallgatott, azután bizonytalannak tetsző hangon hozzátette: - És a kegyed húga... hogyan fogadta a...

- Szenvedése igen súlyos. Csupán remélhetem, hogy ennek arányában rövid is lesz. Igen kegyetlen megpróbáltatás volt, és most is az. Tegnapig, úgy vélem, nem is kételkedett Mr. Willoughby vonzalmában; s talán még most is... de én szinte bizonyos vagyok abban, hogy a ragaszkodása sosem volt valódi. Igen csalárd módon viselkedett! s némely tekintetben szívtelennek volt mondható.

- Valóban - mondotta Brandon ezredes. - De a kegyed húga nem... mintha az imént említette volna... nem úgy tekinti a dolgot, mint kegyed?

- Ön ismeri felfogását, s gondolhatja, mily buzgón keresne még most is mentséget a számára, ha lehetne.

Az ezredes erre nem válaszolt; és mihelyt leszedték a teázóasztalt, s összeállították a kártyapartikat, a tárgyat szükségképpen elejtették. Mrs. Jennings, aki örömmel figyelte őket, amint beszélgetnek, s aki Miss Dashwood közlésének hatásaként oly azonnali felvidulást várt Brandon ezredestől, olyan reményt és boldogságot, mint ami egy élte virágjában levő férfihoz illik, elbámulva látta, hogy az ezredes egész este a szokásosnál is komolyabb és elgondolkodóbb.

 

        HARMINCEGYEDIK FEJEZET        

Az éjszaka után, amely a vártnál több álmot hozott, Marianne másnap éppoly keserves lelkiállapotban ébredt, mint ahogy a szemét lehunyta volt.

Elinor tőle telhetőleg buzdította, hogy beszéljen érzéseiről; s a reggeli elkészültéig újra meg újra végigvették a témát; Elinor ugyanolyan állhatatos meggyőződéssel és szeretetteljes jó tanácsokkal, Marianne szakasztott oly heves érzelmekkel s változó véleménnyel, mint előbb. Olykor Willoughbyt csakoly boldogtalan- s ártatlannak hitte, mint magát, máskor minden vigasztalástól megfosztotta a tudat, hogy nem talál mentséget a számára: Egyik pillanatban merőben közömbös volt a világ véleménye iránt, a következőben mindörökre elvonult tőle, a harmadikban erélyesen szembeszállt vele. Egy dologban maradt mindazáltal állhatatos, amikor szóba került; abban ugyanis, hogy amíg csak lehetséges, kerülni óhajtotta Mrs. Jennings társaságát, s ha elkerülhetetlen volt, eltökélten megőrizni hallgatását. Szívét megkeményítette a hit ellen, hogy Mrs. Jennings részt vehet bánatában.

- Nem, nem, az lehetetlen - kiáltotta Marianne -, benne nincs érzés! Kedvessége nem részvétből, jóindulata nem gyengédségből fakad. Neki nem kell más, csak a pletyka, s most csak azért szeret engem, mert ellátom témával.

Elinornak nem volt szüksége erre az újabb bizonyítékra, hogy húgát érzékeny lelki kifinomultsága gyakran mások igazságtalan megítélésére vezérli, s hogy az erős érzelmek árnyalatainak, a kicsiszolt modor kellemének túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít. Mint a fele világ, ha ugyan a felénél több okos és jó akad, Marianne kitűnő képességei és kitűnő indulata ellenére sem volt józan, sem tárgyilagos. A magáéhoz hasonló felfogást és érzést várt el mindenki mástól, s indítékaikra tetteiknek a reá magára gyakorolt hatása alapján következtetett. S ekképp történt az az eset - míg a két nővér szobájában tartózkodott a reggeli után -, amely még inkább lerombolta a Mrs. Jennings szívéről alkotott véleményét; mivel a hölgy, a maga gyengesége révén, történetesen új fájdalmat fakasztott Marianne-ban, noha Mrs. Jenningset mindeközben a legnagyobb jóindulat vezérelte.

Kinyújtott kezében levelet tartva, vígan mosolygó ábrázattal, s azzal a szent hittel, hogy vigasztalást hoz, e szavakkal lépett a szobába:

- No, kedvesem, olyasmit hozok, ami bizonyára jót tesz majd magácskának!

Marianne-nak ennyi is elég volt. Képzelete egy pillanat alatt elébe varázsolt egy levelet Willoughbytól, mely csupa gyengédség és bűnbánat, megmagyarázza a történteket, kielégítően, meggyőzően; s hamarosan maga Willoughby is követi, hevesen beront a szobába, s lába elé omolva szemének ékesszólásával tódítja mindazt, amiről a levél beszélt. Ám a pillanat művét lerombolta a következő. Anyjának eleddig oly szívesen látott kézírása volt előtte; s a csalódás oly heves volt a reményt is felülmúló lelkesültség után, hogy Marianne úgy érezte, e percig szinte nem is szenvedett még.

Mrs. Jennings kegyetlenségét semmiféle szó, mely a boldog ékesszólás pillanataiban mindig készen állott, nem fejezhette ki; s most csupán a könnyekkel adhatta tudtára szemrehányását, amelyek szenvedélyes hévvel omlottak szeméből - ám e szemrehányás oly kevéssé ért célt, hogy a derék hölgy sajnálkozásának buzgó emlegetése közepette visszavonulóban is csak a levelet ajánlotta Marianne figyelmébe mint vigaszhozót. A levél azonban, amikor kellőleg megnyugodott és elolvasta, csekély vigaszt kínált. Willoughby töltött meg minden oldalt. Anyjukat, ki most is hitt még jegyességükben, s a régi hévvel vallotta Willoughby állhatatosságát, csupán arra indította Elinor kérlelése, hogy nagyobb nyíltságra buzdítsa Marianne-t mindkettőjük iránt; s mindez az iránta való gyengédség, a Willoughby iránti szeretet és a kettejük jövendő boldogságába vetett szilárd hitjegyében, úgyhogy Marianne gyötrelmesen végigzokogta az egészet.

Immár visszatért türelmetlen vágya a hazautazásra, anyja kedvesebb volt szívének, mint valaha, kedvesebb már a Willoughbyba vetett téves és túlságos bizalom miatt is, és vadul sürgette az indulást. Elinor nem tudta egymaga eldönteni, Marianne-nak Londonban vagy Bartonban lenne-e jobb, s nem is állt elő tanáccsal, csupán türelemre intette, míg anyjuk óhajáról értesülnek; s nagy sokára elnyerte húga beleegyezését, hogy vár, amíg ez tudomásukra jut.

Mrs. Jennings a szokásosnál korábban hagyta el őket; nem lelhetett nyugalmat, míg Middletonék és Palmerék is nem osztoznak bánatában; s határozottan elhárítva Elinor felajánlott társaságát, egyedül indult el eltölteni a délelőtt hátralevő óráit. Elinor igen nehéz szívvel, tudatában a fájdalomnak, amelyet okozni fog, és felfogván Marianne leveléből, mily kevéssé sikerült híradását megalapoznia, leült, hogy beszámoljon anyjának a történtekről; s kérje útmutatását az eljövendőkre; míg Marianne, ki Mrs. Jennings távoztával bement a szalonba, megállt az asztal mellett, amelynél Elinor írt, s figyelve tolla haladását, kesergett, amiért nővérének ilyen feladat jutott osztályrészül, s még szeretetteljesebben kesergett azon, hogy anyjukra a közlés milyen hatással lesz.

Ily módon töltötték a következő negyedórát, amikor Marianne, kinek idegei nem tűrhettek semmiféle hirtelen zajt, összerezzent, mert a kaput megkoppintották.

- Ki lehet ez? - kiáltott Elinor. - S ilyen korán! Azt hittem, biztonságban leszünk.

Marianne az ablakhoz lépett.

- Brandon ezredes! - mondotta bosszúsan. - Tőle azután sosem lehetünk biztonságban!

- Nem fog bejönni, hisz Mrs. Jennings nincs itthon.

- Ebben ugyan nem bízom - mondotta Marianne, miközben visszatért szobájába. - Ha egy férfi nem tud mit kezdeni az idejével, nem bántja a lelkiismeret, ha a másokéval visszaél.

Az események igazolták Marianne feltevését, noha az alapja igaztalan volt és téves; Brandon ezredes valóban bejött, s Elinor, aki szentül hitte, hogy a Marianne miatti aggodalom hozta ide, s fel is fedezte ezt az aggodalmat az ezredes zaklatott és mélabús tekintetében, s a Marianne felőli féltő, noha kurta tudakozódásában, nem bocsáthatott meg húgának, amiért ily kevésre becsüli látogatójukat.

- Találkoztam a Bond Streeten Mrs. Jenningsszel - mondotta az ezredes a kölcsönös üdvözlés után -, s ő bátorított, hogy jöjjek el; s annál is könnyebben bátoríthatott, mivel valószínűnek tartottam, hogy egyedül találom kegyedet, mint azt ugyancsak óhajtottam. Célom... kívánságom... egyetlen vágyam... remélem, hiszem, hogy... hogy vigasztalással szolgál; nem, nem szabad vigasztalást emlegetnem... pillanatnyi vigasztalást nem... csak meggyőződést, tartós meggyőződést a húga lelkének. Tiszteletem iránta, kegyed iránt, az édesanyjuk iránt... ugye megengedik, hogy bizonyítsam, azzal, hogy elmondok bizonyos körülményeket, amire nagyon őszinte tiszteletem... a vágy, hogy hasznukra lehessek... úgy érzem, feljogosít... s habár sok-sok órát töltöttem azzal, hogy magamat meggyőzzem igazamról, talán okom lehet félni, hogy még sincs igazam...? - Ezzel elhallgatott.

- Ha jól értem - mondotta Elinor -, Mr. Willoughbyról van közlendője, amely jobban megvilágíthatja a jellemét. Ha elmondja, az a legnagyobb szolgálat lesz, mit a barátság nyújthat Marianne-nak. Mindennémű ilyen irányú tájékoztatás azonnali hálámat biztosítja, az övét pedig bizonnyal meghozza az idő. Kérem, kérem, hadd halljam tehát.

- Meghallja, kisasszony; s hogy rövidre fogjam, amikor októberben elhagytam Bartont... de nem, ebből még nem értheti meg... régebbről kell kezdenem. Nagyon gyatra elbeszélőnek tart majd, Miss Dashwood; nem is tudom, hol kezdjem el. Úgy gondolom, magamról kell előbb röviden számot adnom; de rövid leszek, ígérem. Ilyen tárgyról - és mélyet sóhajtott - igazán kicsiny a kísértés terjengősen szólni.

Egy pillanatra elhallgatott, emlékezett, azután, újabb sóhajjal, így folytatta:

- Valószínűleg tökéletesen elfeledte már azt a beszélgetést (és miért is tételezném fel, hogy nyomot hagyott kegyedben)... azt a beszélgetésünket egy este, a Barton-kastélyban... táncmulatság volt aznap este... amelyben egy hölgyre utaltam, kit ismertem egyszer, s aki, bizonyos tekintetben, a kegyed Marianne húgára emlékeztetett.

- Valóban - mondotta Elinor - nem felejtettem el.

Az ezredesnek ez láthatólag örömére szolgált; s így fűzte tovább a szót:

- Ha nem csalatkozom a gyengéd emlékezés bizonytalansága, részrehajlása által, igen erős kettejük között a hasonlatosság, mind szellemre, mind külsőre nézve. Ugyanaz a szívjóság, ugyanaz az éber szellem és képzelet. A hölgy igen közeli hozzátartozóm volt, kisgyermek korától árva, s atyámnak gyámleánya. Korunk kis híján egyezett, s gyermekéveinktől fogva játszótársak voltunk és jó barátok. Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem Elizát; s ahogy növekedtünk, iránta való vonzalmam olyan volt, amilyenre kegyed tatán, mai borús és reménytelen komorságomból ítélve, soha képesnek nem tartana. Az övé irántam heves volt, mint a kegyed húgának vonzalma Mr. Willoughby iránt, és, ha merőben más okból is, nem kevésbé boldogtalan. Tizenhét esztendős korában elveszett számomra mindörökre. Férjhez ment... férjhez adták, hajlandósága ellenére... a bátyámhoz. A hölgy igen vagyonos volt; családunk birtokát súlyos adósság terhelte. Ezzel, és sajnos csupán ezzel menthető ama férfi magatartása, aki egykor a hölgy nagybátyja és gyámja volt. Bátyám őt nem érdemelte meg, még csak nem is szerette. Reméltem, hogy irántam való érzései átsegítik Elizát a megpróbáltatáson, s ez így is történt egy darabig; ám végül keserves helyzete... mert igen rossz bánásmódot kellett elviselnie... lebírta elhatározását, s noha énnekem semmit sem ígért... de mily vaktában beszélek! hisz még el sem mondtam, hogyan következett be mindez. Néhány órán belül szökni akartunk ketten Skóciába. Unokahúgom komornájának csalárdsága vagy dőresége árulónk lett. Engem egy távol lakó rokonunk házába száműztek, őt elzárták minden szabadságtól, minden társaságtól, minden szórakozástól, míg apám el nem érte célját. Túlságosan is bíztam hölgyem lelki erejében, s a csapás keserves volt... ám ha házassága boldog, akkori ifjú fejemmel néhány hónap megbékített volna a ténnyel, vagy legalábbis nem kellene most kárhoztatnom. Ám nem így történt. Bátyám nem szerette feleségét; élvezetét méltatlan dolgokban lelte, s kezdettől fogva rosszul bánt vele. Mindezek hatása egy oly ifjú, oly élénk, oly tapasztalatlan lélekre, mint a Mrs. Brandoné volt, csupán természetesnek mondható. Kezdetben megadta magát helyzete keserűségének, s boldogult volna, ha nem teszi túl magát ama bánaton, amelyet az én emlékem okozott. De hát csodálhatjuk-e, hogy ilyen férj oldalán állhatatlanság volt a természetes, s jó barát híján, aki intette vagy fékezte volna (atyám ugyanis néhány hónapig élt csak a házasságkötés után, az én ezredem pedig Kelet-Indiában állomásozott), bukása bekövetkezett? Talán, ha Angliában maradok... ám én úgy véltem legjobban szolgálni mindkettejük boldogságát, ha évekre eltűnök a szeme elől, s e célból kieszközöltem áthelyezésemet. A házassága keltette megdöbbenés - folytatta az ezredes, izgalomtól elfúló hangon - csekély volt... semmiség volt... ahhoz fogva, mit akkor éreztem, amikor vagy két esztendő múltán meghallottam, hogy elvált. Az, az keltette bennem e borút... még ma is, ha arra gondolok, mit szenvedtem...

Nem tudott tovább beszélni, gyorsan felállt, s néhány percig szótlanul járt fel-alá a szobában. Elinor, kit mélyen érintett az elbeszélés, s még inkább az ezredes bánata, nem tudott szólni. Brandon látta, hogy mennyire vele érez, odalépett hozzá, megfogta kezét, megszorította, és hálás tisztelettel megcsókolta. Néhány percnyi erőfeszítés után ismét nyugodtan tudta folytatni elbeszélését.

- Közel három esztendővel e keserves időszak után hazatértem Angliába. Érkezésemkor első dolgom természetesen az volt, hogy megkeressem őt; ám a keresés csakoly hiábavaló volt, mint amilyen elszomorító. Első csábítójáig tudtam csak követni a nyomát, s minden okom megvolt attól tartani, csupán azért vált el tőle, hogy még mélyebben merüljön a fertőbe. Törvényes járadéka nem volt arányban vagyonával, s nem elegendő kényelmes megélhetésre, s bátyámtól megtudtam, hogy a járadék kézhezvételi jogát néhány hónappal azelőtt egy más személyre ruházták. Bátyám úgy gondolta, s bátran gondolhatta is, hogy egykori nejét költekezése és ezt követő szorongattatása arra kényszerítette, hogy azonnali segítség fejében elzálogosítsa jövedelmét. Végül, amidőn fél éve időztem már Angliában, sikerült a nyomára bukkannom. Egy régi szolgám iránti aggodalmam, aki azóta rossz körülmények közé került, egy adósházba vitt, ahová a jóembert adóssága miatt zárták, s ott, ugyanazon fedél alatt, hasonló elzártságban találtam boldogtalan sógornőmet. Hogy megváltozott... hogy megfonnyadt... hogy meggyötörte ezernyi kínos szenvedés! alig hittem, hogy ez a szomorú, beteges alak egykor szép, viruló, egészséges leány volt, akin akkor teljes szívemmel csüggtem! Mit szenvedtem, ahogy viszontláttam... de nincs jogom megsérteni a kegyed érzéseit azzal, hogy megpróbálom leírni... így is már túlságosan nagy fájdalmat okoztam. Ott volt tehát ő, szemmel láthatóan a sorvadás végső állapotában, igen... s az adott körülmények között ez volt egyetlen vigaszom. Az élet érte már semmit sem tehetett, csak időt adhatott, hogy jobban felkészüljön a halálra; s ennyi megadatott. Intézkedtem, hogy kényelmes szállásra kerüljön, megfelelő gondozókkal; s hátralevő rövid életében mindennap meglátogattam; s mellette voltam utolsó perceiben.

Megint elhallgatott; hogy úrrá legyen érzelmein, s Elinor gyengéd együttérzéséről árulkodó halk kiáltással fejezte ki felindulását boldogtalan barátja sorsán.

- Remélem, Miss Dashwood - folytatta az ezredes -, a húgát nem sértettem azzal, hogy hasonlóságot fedeztem fel közte és szegény, elbukott rokonom között. Sorsuk, boldogulásuk nem lehet azonos; s ha egyikük természettől való nyájas kedélyét megőrzi a szilárdabb lélek vagy egy boldogabb házasság, mindazzá lehetett volna, amivé, mint kegyed bízvást megéli, a másikuk lesz. De mire jó mindez? Úgy látom, szükségtelenül elszomorítottam. Ó! Miss Dashwood... ilyen beszédtárgyat... tizennégy éve érintetlen!... veszedelmes újból napfényre hozni! Rövid leszek... fegyelmezem magam. Sógornőm gondjaimra bízta egyetlen gyermekét, egy kisleányt, első bűnös viszonyának gyümölcsét, aki akkor hároméves lehetett. Rajongott a gyermekért, mindig magánál tartotta. Megtisztelő kincs volt a bizalma; s boldogan tettem volna eleget neki a szó legszorosabb értelmében, s magam vigyázom a gyermek neveltetését, ha helyzetünk természete megengedi; ám nem volt családom, otthonom; s kis Elizámat ezért iskolában helyeztem el. Amikor tehettem, meglátogattam ott, s bátyám halála után (amely mintegy öt esztendeje következett be, s amelynek révén én lettem a családi birtok örököse), Eliza gyakran meglátogatott Delafordban. Távoli rokonomnak mondtam őt; de jól tudom, hogy általában azt gyanították, sokkalta közelebbi a kapcsolatunk. Immár három esztendeje (alig töltötte be tizennegyedik évét akkor) elhoztam az iskolából, s egy igen tisztes asszony gondjaira bíztam, akinél négy-öt hasonló korú leányka nevelkedett, dorsetshire-i lakában; s két évig minden okom megvolt rá, hogy elégedett legyek a helyzetével. Ám elmúlt februárban, közel egy esztendeje, Elizának nyoma veszett. Szívre ható kérlelésére elengedtem (mint azóta kiderült, megfontolatlanul) Bathba, egyik ifjú barátnéjával, aki ott kúrázó atyját látogatta meg. Az apát igen derék embernek ismertem, s jó véleménnyel voltam a leányáról is, jobb véleménnyel, mintsem érdemelte volna, ugyanis, igen makacs és botorul megfontolatlan titkolózással, semmit nem árult el, még irányítással sem szolgált, noha bizonyára mindenről tudott. A férfi, az apa, jóindulatú, de felületes ítéletű ember, úgy hiszem, valóban nem szolgálhatott felvilágosítással; őt állapota rendszerint a házhoz kötötte, míg a leányok kedvükre kószáltak, s ismerkedtek a városban. Az apa, csakúgy, mint ahogy ez az ő meggyőződése volt, igyekezett engem is meggyőzni, hogy leányának semmi része nem volt a dologban. Vagyis, semmit meg nem tudhattam, csupán azt, hogy Eliza eltávozott; a többit tekintve nyolc hosszú hónapon át csupán találgatásba bocsátkozhattam. Képzelhető, mit gondoltam, mitől tartottam, s az nem kevésbé, hogy mit szenvedtem.

- Jóságos ég! - kiáltott fel Elinor. - Lehetséges... lehetséges, hogy Willoughby...?!

- Az első hír, amelyet Elizáról kaptam - folytatta az ezredes -, saját kezétől származó levél volt, elmúlt októberben. Delafordból továbbították a küldeményt, s azon a délelőttön kaptam meg, amikor Whitwellbe készültünk mindannyian; ez volt az ok, amely oly sürgősen elhagynom késztetett Bartont, s amely akkor bizonyára oly különösnek tűnt tél valamennyiüknek, s amellyel meg is sértettem némelyeket. Aligha képzelhette, gondolom, Willoughby úr, amikor tekintete szigorúan megrótt, amiért oly udvariatlanul tönkreteszem a társaság mulatságát, hogy olyasvalaki érdeke szólít el, kinek szegénységét, boldogtalanságát ő okozta; ám mi haszna lett volna, ha tudja is? Tán csökkentette volna vidámságát, boldogságát a kegyed húga mosolyának fényében? Nem, ő már elkövette azt, amit a más érdekét kissé is tekintő férfi nem követ el. Elhagyta a leányt, akinek ifjú ártatlanságát letiporta, a legkeservesebben szorongatott helyzetben, tisztes otthon nélkül, segítség, jó barát nélkül, még a lakcímét is titkolva! Úgy hagyta el, hogy megígérte: visszatér; de vissza sem tért, nem is írt, és semmi módon nem segített.

- Ez túlmegy minden határon! - kiáltott fel Elinor.

- Íme, tisztán áll kegyed előtt a jelleme; költekező, kicsapongó, s még annál is rosszabb. Mindezek tudatában, mint ahogy én mindezt immár hetek óta tudom, mit érezhettem, amikor láttam, hogy a kegyed húga éppúgy érez iránta, mint eddig, s midőn hírét vettem, hogy kezét nyújtja neki... képzelje, Miss Dashwood, mit érezhettem valamennyiük érdekében! Amikor elmúlt héten felkerestem a házat, és kegyedet egyedül találtam, elhatározott szándékom volt a valóságot tudatni kegyeddel, noha határozatlan a tekintetben, mit tegyek, ha már a valóság tudott. Bizonyára különösnek ítélte akkori magatartásomat; de most minden bizonnyal megérti már. Elszenvedni, hogy kegyedék mind így megcsalatnak; látni a kegyed húgát... de mit tehettem? Nem remélhettem, hogy közbelépésem sikeres lesz; s néha úgy gondoltam, Marianne kisasszony hatása még jó útra térítheti. De most, ilyen gyalázatos eljárás után, ki mondhatná meg, milyen terveket szőtt Marianne kisasszony ellen? Akármilyet is, Marianne kisasszony, mint ahogy később bizonyára felismeri, hálás lehet jelen állapota miatt, ha összehasonlítja az én szegény Elizáméval, ha arra gondol, milyen nyomorúságos és reménytelen a szegény leány helyzete, s elképzeli őt, az övéhez hasonlatosan heves, még most is heves érzelemmel, s keservesen gyötrő önmarcangolás közepette, mely egész életében kísérteni fogja. Bizonyára Marianne kisasszony hasznára válik ez az összehasonlítás. Úgy fogja érezni, az ő szenvedése ehhez fogva semmiség. Oka nem helytelen magatartásban gyökerezik, s nem jár a nyomában gyalázat. Épp ellenkezőleg, minden barátja csak még barátibban viseltetik iránta emiatt. A boldogtalanságán való együttérzés, és a tisztelet a lelkierő láttán, amellyel mindezt elviseli, csak öregbíthet mindennemű szeretetet. Mindamellett a kegyed ítéletére bízom, elmondja-e húgának, amit én feltártam kegyed előtt. Ön ítélheti meg legjobban, milyen lenne a közlés hatása; ám higgye el, Miss Dashwood, ha nem hiszem szívem mélyéből, hogy szolgálatukra lehet, hogy csökkentheti Marianne kisasszony bánatát, nem vitt volna rá a lélek, hogy családi bajaim e leírásával terheljem kegyedet, olyan elbeszéléssel, amelynek fényében magamat mások rovására előnyös színben tüntetem fel.

Elinor hálás komolysággal köszönte ezt a beszédet, s biztosította az ezredest: reméli, lényeges épülésére szolgálhat Marianne-nak, ha a történtekről értesül.

- Minden egyebek között az volt számomra a legfájdalmasabb - mondotta -, hogy Marianne mennyire igyekszik Willoughbyt felmenteni; mivel ez jobban ingerli lelkét, mintsem a becstelenségéről való tökéletes bizonyosság tehetné. Most, noha kezdetben nagy lesz szenvedése, bizonyára hamarosan megkönnyebbül. És ön - kérdezte egy kis csönd után - látta-e Mr. Willoughbyt, amióta Bartonból eltávozott?

- Igen - felelte súlyos szóval az ezredes. - Egyetlen alkalommal. Találkozásunk elkerülhetetlen volt.

Elinort megrémítette modora, aggódva pillantott rá, és megkérdezte:

- Hogyan? Csak nem azért találkoztak, hogy...

- Más módon nem találkozhattam vele. Eliza, ha vonakodva is, megvallotta kedvese nevét; s amikor Willoughby úr visszatért a városba, mintegy két héttel énutánam, előzetes megbeszélés alapján találkoztunk, ő, hogy védje, én, hogy büntessem viseletét. Sértetlenül távoztunk mind a ketten, s ezért a találkozásnak nem terjedt híre.

Elinor sóhajtva gondolt az ügy vélt szükségességére; de férfinak, aki katona is, nem is próbálta bírálni viselkedését.

- Milyen hasonlatosság - folytatta kis hallgatás után Brandon ezredes - az anya és a leány sorsa között! S én... én nem szolgáltam rá a belém vetett bizalomra!

- A leány itt van még a városban?

- Nincs itt; amint felépült a gyermekágyból... mert órája közelgett, mikor rátaláltam... őt is, gyermekét is vidékre vittem, és ott is marad.

Hamarosan ezután az ezredes ráébredt, hogy bizonyára elvonja Elinort húgától, befejezte hát látogatását, míg Elinor újfent biztosította hálájáról, az ezredes pedig magáénak mondhatta teljes együttérzését és becsülését.

 

        HARMINCKETTEDIK FEJEZET        

Amikor Miss Dashwood részletesen elmondta ezt a beszélgetést a húgának, s ez igen hamar bekövetkezett, a hatása nem volt olyan, amilyennek remélte. Nem mintha Marianne egy szavában is kételkedett volna; lankadatlan és odaadó figyelemmel hallgatta, nem volt ellenvetése, sem megjegyzése, nem próbálta menteni Willoughbyt, s csupán könnyei tanúsították, hogy mindezt lehetetlennek érzi. Viselkedése láttán Elinor ugyan bizonyos volt abban, hogy a férfi bűnösségének tudata Marianne lelkéig hatolt; elégedetten látta ugyan a hatását abban, hogy Marianne ezentúl nem kerülte Brandon ezredest, amikor meglátogatta őket, beszélt vele, még kérdezetlen meg is szólította, egyfajta részvétteljes tisztelettel; s tanúja volt ugyan, hogy húga kevésbé ingerült, mint annak előtte - ám azt is látnia kellett, hogy ezután is éppoly boldogtalan. Elméje megnyugodott - ám ez a komor levertség nyugalma volt. Willoughby jellemének vesztét jobban megsínylette, mint a szívéét; hogy elcsábította s elhagyta Miss Williamset, a szegény leány nyomorú helyzete s a kétely, hogy vajon milyen terveket szőtt egykor őellene, olyannyira nyomasztotta Marianne lelkét, hogy érzéseit még Elinorral sem tudta megosztani; némán borongott bánatán, s ezzel nővérének nagyobb keserűséget okozott, mintha mindezt tökéletes őszintén s gyakorta feltárta volna előtte.

Visszaadni Mrs. Dashwood szavait avagy érzelmeit Elinor levelének olvastán, és arra való válaszában, csupán ismétlése volna mindannak, amit leányai éreztek és mondottak; csalódása alig volt kevésbé fájdalmas, mint a Marianne-é, s méltatlankodása meghaladta az Elinorét. Hosszú és gyakori levelei mind szenvedéséről és gondolatairól beszéltek; Marianne iránti aggályos gondjáról árulkodtak, s könyörögve kérték: viselné erővel a megpróbáltatást. Ugyancsak keserves lehetett Marianne megpróbáltatása, ha édesanyja lelkierőről beszélt! ugyancsak gyötrelmes és megalázó a bánat forrása, amelynek eltűrésére még tőle sem nyerhetett biztatást!

Mrs. Dashwood nem tekintve tulajdon vigasztalását, eltökélte, hogy Marianne-nak ez idő szerint bárhol jobb lennie, mint Bartonban, ahol minden, ami csak a szeme elé kerül, hevesen és gyötrőn hánytorgatná fel a múltat, szüntelenül Willoughbyt idézné elébe, úgy, ahogy ott mindig látta. Azt ajánlotta tehát leányainak, hogy semmiképp meg ne rövidítsék Mrs. Jenningsnél való tartózkodásukat; időzésük, noha pontos tartamát soha meg nem határozták, mindenki várakozása szerint öt-hat hétig is eltartana. Változatos elfoglaltság, tárgyak, személyek, amiket Barton nem kínálhat, ott elkerülhetetlenek, s remélte, olykor még kedve ellenére némi érdeklődést is csiholhatnak Marianne-ból, olykor talán szórakozást, bármennyire megvet is jelenleg minden ilyes elképzelést.

Willoughby viszontlátásának veszedelmétől az anya megítélése szerint, Marianne legalább olyannyira védve volt a városban, mint vidéken, hisz a vele való érintkezést bízvást megtagadja mindaz, aki Marianne barátjának vallja magát. Szándék nem hozhatja őket egymás útjába; hanyagság nem teheti ki őket meglepetésnek; s a véletlen kezére kevésbé játszik a londoni tömeg, mint akár a bartoni elvonultság, ahol Marianne talán kényszerülne látni Willoughbyt, amikor Allenhamben tiszteleg házasságkötése után, amelyet Mrs. Dashwood kezdetben mint valószínű eseményt tartott számon, most már azonban bizonyosságként számított rá.

Még egy oka volt azt kívánni, hogy gyermekei maradjanak jelenlegi tartózkodási helyükön: levelet kapott mostohafiától, amely tudtára adta, hogy Mr. John Dashwood és felesége február derekán a városban lesznek, s Mrs. Dashwood úgy tartotta helyesnek, hogy leányai olykor találkozzanak a bátyjukkal.

Marianne megígérte, hogy anyja tanácsát tartja iránytűnek, s ezért ellenvetés nélkül fejet hajtott előtte, noha tökéletesen eltérőnek bizonyult attól, amelyet ő maga kívánt és remélt volna; noha úgy érezte, tökéletesen elhibázott, hamis okokon alapul, s hogy további londoni tartózkodása megfosztja nyomorú állapotának egyetlen gyógyszerétől, anyja személyes részvététől, s olyan társas életre és tevékenységre készteti, amelyben egy pillanatnyi nyugalmat sem lelhet.

Nagy vigasztalására szolgált azonban, hogy ami neki rossz, az jó a nővérének; Elinor pedig, sejtve, hogy nem lesz módjában tökéletesen elkerülni Edward társaságát, azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy ha további ott-tartózkodásuk az ő boldogsága ellen tör is, Marianne-nak jobb lesz, mint tüstént hazatérni Devonshire-be.

Elinor szüntelen óvatossággal őrködött, hogy húga előtt ki ne ejtsék Willoughby nevét. Marianne öntudatlanul is élvezte ez óvatosság gyümölcsét; mert sem Mrs. Jennings, sem Sir John, de még Mrs. Palmer sem beszélt soha a férfiról Marianne füle hallatára. Elinor szívéből óhajtotta, bár csak őreá is kiterjesztenék e kíméletet, ez azonban lehetetlen volt, s mindennap kénytelen volt hallgatni valamennyiük méltatlankodását.

Sir John sohasem tartotta volna az ilyesmit lehetségesnek. Egy ember, akiről mindig csak jót tételezhettek fel! Micsoda jóravaló fickó! Hisz nálánál derekabb lovast aligha lelni egész Angliában! Felfoghatatlan ez az egész história. Tiszta szívéből kívánja, bár vinné el az ördög őkelmét. Többet nem áll szóba vele, akárhol találkoznak is, nem bizony, a világ minden kincséért sem! Még ha a bartoni vadászlesen állnak is egymás mellett két óra hosszat, akkor sem! Ezt a cégéres gazembert! Ezt a hitvány, szószegő kutyát! Hisz csak amikor legutóbb találkoztak, nem felajánlotta a Folly szukája egyik kölykét? No de most aztán kész, vége a barátságnak!

Mrs. Palmer sem volt kevésbé mérges. Elhatározta, hogy azonnal felmondja az ismeretséget Mr. Willoughbyval, és különben is nagyon örül, hogy nem is ismerkedett meg vele. Tiszta szívéből kívánja, bárcsak Combe Magna ne volna olyan közel Clevelandhez, de hát nem jelent semmit hisz látogatáshoz úgyis nagyon messze van, s annyira utálja az illetőt, hogy a nevét sem veszi többet az ajkára, és meg is mondja mindenkinek, akivel csak találkozik, hogy a kérdéses személy micsoda semmirekellő!

Mrs. Palmer a továbbiakban azzal nyilvánította együttérzését, hogy minden lehetséges részletet megtudott a küszöbönálló házasságról, s mindenről hűségesen beszámolt Elinornak. Hamarosan már olyan adatok birtokába is jutott, hogy melyik bognár készíti az új hintót, melyik festőre bízták Mr. Willoughby képmásának elkészítését, s melyik boltban tekinthető meg Miss Grey kelengyéje.

Lady Middletonnak az eseménnyel kapcsolatban tanúsított nyugodt és udvarias szenvtelensége valóságos boldog megkönnyebbülést jelentett Elinor lelkének, amelyet már ugyancsak nyomasztott a többiek zajos gyengédsége. Megnyugvására szolgált, hogy bizonyos lehetett: baráti körükből legalább egy személyben nem keltett izgatott érdeklődést a dolog; nagy vigasztalás volt tudnia, hogy legalább egyetlen személy úgy találkozik vele, hogy sem a részletek felől nem kíváncsiskodik, sem a húga egészsége felől nem táplál aggályokat.

A pillanatnyi körülmények következtében minden tulajdonságot valóságos értékénél többre becsülhetünk, s a tolakodó együttérzés gyakran annyira elgyötörte Elinort, hogy a jólneveltséget hathatósabb vigasztalásnak tekintette a jóindulatnál.

Lady Middleton napjában egyszer, vagy ha a tárgy igen gyakran felmerült, kétszer fejezte ki az ügy keltette érzéseit, mondván: - Mily megdöbbentő, valóban! -, s e folyamatos, noha szelíd méltatlankodás révén már-már a legcsekélyebb háborgást sem keltette benne a Dashwood kisasszonyok látása, és hamarosan feledte magát az egész ügyet; s minekutána így támogatta nemének méltóságát, s kifejezésre juttatta rosszallását a másik nem gyarlósága iránt, úgy érezte, immár kedvére szolgálhatja a maga köreinek érdekét, s ezért eltökélte (szembeszállva Sir John meglehetős ellenkezésével), hogy mivel Mrs. Willoughby előkelő és vagyonos asszony lesz, az esküvő után azonnal levizitel nála.

Brandon ezredes finom, tartózkodó érdeklődését mindig szívesen fogadta Dashwood kisasszony. Az ezredes bőségesen kiérdemelte a húga csalódása meghitt megvitatásának előjogát, hisz oly baráti buzgalommal igyekezett élét venni; s mindig bizalmasan beszélgettek. Elmúlt idők bánatának, a jelen megaláztatásainak fájdalmas feltárásáért legfőbb jutalma a szánakozó tekintet volt, amellyel Marianne néha szemlélte, s a hangja gyengédsége, valahányszor (noha ez ritkán fordult elő) kénytelen volt, vagy magát kényszerítette, szóba elegyedni az ezredessel. Ez arról biztosította az ezredest, hogy igyekezete megszerezte számára a jóindulatot, s ez adta Elinornak a reményt, hogy a jövőben ez még csak fokozódik; Mrs. Jennings azonban, ki minderről mit sem tudott, ki annyit látott csupán, hogy az ezredes csakoly komor; mint ez idáig is, s hogy semmiféle buzgólkodással nem bírhatja rá hogy maga álljon elő ajánlatával, sem őt meg nem bízza, hogy járjon közbe az érdekében, két nap elteltével már-már arra gondolt, hogy Szent Iván helyett csak Szent Mihálykor tartják meg a kézfogót, s a hét végére odáig jutott, hogy bizony itt nem lesz kézfogó egyáltalán. A Miss Dashwood meg az ezredes közt szövődő barátság inkább arra vallott, hogy az eperfa, a csatorna meg a tiszafalugas tisztessége tán inkább Elinorra száll át; s így Mrs. Jennings egy ideje már nem is gondolt Mr. Ferrarsra.

Február elején, két héttel Willoughby levelének érkezte után, Elinorra az a keserves kötelesség hárult, hogy tudassa húgával: megtörtént az esküvő. Ügyelt rá, hogy a hírt vele magával közöljék, mihelyt a szertartás végbement, mert azt óhajtotta, hogy Marianne az eseményről ne az újságból értesüljön, amelyet minden reggel buzgón végigböngészett.

Marianne eltökélt nyugalommal fogadta a hírt; nem fűzött hozzá megjegyzést, s kezdetben könnyet sem hullatott; de hamarosan kitört belőle a sírás, és a nap hátralevő részében aligha volt kevésbé szánalmas az állapota, mint amikor a közelgő eseménynek hírét vette volt.

A Willoughby házaspár nyomban az esküvő után elutazott; s Elinor abban reménykedett, hogy mivel most már nem fenyeget egyikük látásának veszedelme sem, talán elérheti húgánál, ki a csapás óta ki sem lépett a házból, hogy lassan térjen vissza a régi szokásokhoz.

Ez idő tájban a Steele kisasszonyok, akik nemrégiben érkeztek meg unokatestvérükhöz, a holborni Bartlett-házakba, újból viziteltek előkelő rokonaiknál a Conduit és a Berkeley Streeten, s mindenhol igen szívélyes fogadtatásban részesültek.

Csak Elinor sajnálta, hogy viszontlátja őket. Jelenlétük mindig megkínozta, s nemigen tudta, hogyan viszonozza Lucy túláradó örömét, amiért még a városban találja őket.

- Micsoda csalódás lett volna, ha már nem találom itt kegyedéket - mondogatta Lucy, erős hangsúllyal a "már" szón. - De azért mindig csak reméltem, hogy még itt lesznek. Szinte bizonyos voltam benne, hogy még egy darabig Londonban maradnak, bár persze kegyed azt mondotta, bizonyára emlékszik, még Bartonban, hogy egy hónapnál tovább semmiképpen sem időznek. De én már akkor is gondoltam, hogy bizonyára megváltoztatják az elhatározásukat majd, ha rákerül a sor. Olyan nagy kár lett volna, ha elmennek, mielőtt a bátyjuk meg a sógornőjük megérkezik! És most már bizonyára nem is sietnek annyira. El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy nem tartották be a szavukat!

Elinor pontosan tudta, mit akar Lucy ezzel mondani, és minden önuralmára szüksége volt, hogy úgy tegyen, mintha nem értené.

- És hogyan utaztak, kedvesem? - tudakolta Mrs. Jennings.

- Nem postakocsin, biztosíthatom - válaszolt lelkendezve Miss Steele. - Váltott lovakkal jöttünk egész úton, méghozzá igen elegáns gavallér kíséretében. Dr. Davies is feljött a városba, úgyhogy egy kocsival jöttünk, és igazári mondhatom, nagyon úri módon viselkedett, és tíz-tizenkét shillinggel többet fizetett, mint mi.

- Ohó! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Ez ám a nagylelkűség! Ha jól tudom, a doktor nőtlen ember, ugye?

- Ó, igazán - csücsörítette a száját negédesen Miss Steele -, mindenki nevet rajtam a doktor miatt, de igazán el sem tudom képzelni, miért? A kuzinjaim bizonyosra veszik, hogy meghódítottam, de én szavamra kijelenthetem, sokszor egy óra is eltelik, hogy nem is gondolok a doktorra! "Nahát! Itt jön a hódolód, Nancy", azt mondja a kuzinom a minap, amikor meglátta, hogy a doktor átjön a túloldalról, a házunk felé. Méghogy a hódolóm! mondom, igazán nem tudom, mi jár az eszedben! A doktor nem a hódolóm.

- Ejnye, ejnye, micsoda beszéd ez... nekem igazán jó szemem van az ilyesmihez... tudom én, hogy a doktor az Igazi!

- Ó, dehogy! - mondotta kuzinja tettetett komolysággal. - S nagyon kérem, asszonyom, ha ilyesmit hall, cáfolja meg!

Mrs. Jennings készségesen biztosította, hogy esze ágában sincs, amivel persze tökéletesen boldoggá tette Steele kisasszonyt.

- Gondolom, Miss Dashwood, most a bátyjánál és a sógornőjénél fognak lakni, hogy feljönnek a városba - mondotta Lucy, mihelyt az ellenséges célzások után újból támadásba lendült.

- Nem; nem hiszem.

- Ó, igen; dehogynem.

Elinor nem kereste a kedvét további ellenkezéssel.

- Milyen nagyszerű, hogy Mrs. Dashwood mindkettejüket ilyen hosszú ideig nélkülözni tudja!

- Méghogy hosszú ideig! - vágott közbe Mrs. Jennings. - Hiszen még csak most jöttek!

Ezzel elhallgattatta Lucyt.

- Igazán sajnálom, hogy nem láthatjuk a húgát Miss Dashwood - mondotta Miss Steele. - Őszintén fájlalom, hogy nincs jól. - Marianne ugyanis kiment a szobából, amint a Steele kisasszonyok megérkeztek.

- Ön igen kedves. A húgom hasonlóképpen sajnálni fogja, hogy meg van fosztva a kegyedék látásának örömétől; mostanában azonban ideges főfájás gyötri, és ezért sem társaságra, sem társalgásra nem alkalmas.

- Ó, istenem, milyen kár! de hát ilyen régi barátok, mint Lucy meg én! bennünket igazán fogadhatna; nem szólnánk mi egyetlen szót sem!

Elinor igen udvariasan elhárította az ajánlatot. Húga talán már le is feküdt, vagy hálóköntösben van, s ezért nem jöhet be hozzájuk.

- Ó, ha csak ez a baj - kiáltott fel Miss Steele -, igazán mi is bemehetünk hozzá!

Elinor úgy érezte, nehezen állja tovább ezt az orcátlanságot; Lucy azonban megkímélte attól, hogy neki kelljen kordába szorítania, mert élesen rászólt nővérére, s ez most, mint már számos alkalommal, ha nem kölcsönzött is szelídséget az egyik nővér modorának, a másikét sikeresen megzabolázta.

 

        HARMINCHARMADIK FEJEZET        

Marianne némi ellenkezés után engedett nővére kérlelésének, és beleegyezett, hogy egyik délelőtt félórára kisétál vele és Mrs. Jenningsszel. Határozott kikötése volt azonban, hogy látogatóba sehova sem megy el, csupán a Sackville Streetre kíséri el őket, Gray ékszerészhez, ahol Elinor anyja megbízásából tárgyalásokat folytatott néhány régimódi ékszer kicseréléséről.

Amikor az ajtó elé értek, Mrs. Jenningsnek eszébe jutott, hogy az utca túlsó végén lakik egy hölgy, akit fel kell keresnie; s mivel neki nem volt dolga Graynél, elhatároztatott, hogy amíg ifjú barátnéi a magukét intézik, ő meglátogatja ismerősét, azután visszatér értük.

A Dashwood kisasszonyok felmentek a lépcsőn, de a boltban olyan sok vevőt találtak már, hogy senki sem állhatott rendelkezésükre, úgyhogy várni kényszerültek. Nem tehettek mást, leültek a pultnak annál a végénél, ahol a leghamarabb remélhették, hogy sorra kerülnek; csak egy úr állt előttük, és Elinor valószínűleg abban reménykedett, hogy az udvariasság majd gyorsabb vásárlásra ösztökéli. Ám az úriember szakavatott szeme, kényes ízlése meghaladta udvariasságát. Fogvájótokot óhajtott rendelni, s amíg a holmi méretét, alakját díszítését elhatározták, s amíg ezek mindegyikét a bolt valamennyi fogvájótokjának tüzetes vizsgálata és megvitatása után találékony képzelete véglegesen eldöntötte, nem állt módjában egyéb időt és figyelmet szentelni a két hölgynek, mint mindössze három-négy pimasz pillantást; s a figyelemnek ez a módja Elinorban egy valóságosan és alaposan jelentéktelen személy képzetét keltette, kit mindamellett mindaz ékesít, amivel a divat büszkélkedhet.

Arcuknak e pimasz szemrevételezése kapcsán Marianne úgy menekült meg a megvetés és bosszankodás zavaró érzésétől meg a férfiú modorának önhittségétől, ahogyan az az elébe tárt különféle fogvájótokok különféle borzalmait taglalta, hogy nem is hatolt mindez a tudatáig; mert Mr. Gray boltjában csakúgy, mint a tulajdon hálószobájában magában tartotta gondolatait, és vak és süket volt a külvilág dolgai iránt.

Végül megszületett a döntés. Elefántcsont, arany, gyöngyök - mindnek a helye kijelöltetett s miután az úriember kitűzte a legeslegutolsó napot, ameddig élte a fogvájótok birtoklása nélkül tengethető, kényelmes gonddal felhúzta kesztyűjét, s még egy pillantást vetve a Dashwood kisasszonyokra, amely inkább követelt, mint kifejezett csodálatot, az elbizakodottság és a tettetett közöny boldog színében távozott.

Elinor haladéktalanul szóba hozta ügyét, és már-már dűlőre is jutottak a tárgyalásában, amikor egy másik úr jelent meg mellette. Feléje fordította tekintetét, és némi meglepetésére bátyját fedezte fel benne.

A találkozáson tanúsított szeretetük és örömük nagyon tiszteletreméltónak bizonyult Mr. Gray üzletében. John Dashwood igazán nem sajnálta, hogy viszontlátja húgait; inkább megelégedésére szolgált a dolog; s tisztelettel és figyelmesen tudakozódott édesanyjuk felől.

Elinor megtudta, hogy bátyja és Fanny két napja érkeztek meg a városba.

- Már tegnap szerettelek volna felkeresni - mondotta bátyja -, de lehetetlen volt, mert el kellett vinnünk Harryt megnézni a vadállatokat Exeterbe; a nap hátralevő részét pedig Mrs. Ferrarsszal töltöttük. Harry határtalanul boldog volt. Ma délelőtt feltett szándékom volt, hogy meglátogatlak, ha akadt volna egy szabad félórám, de az embernek oly rengeteg a dolga, mikor hosszú idő után feljön a városba! Ide azért jöttem, hogy pecsétnyomót rendeljek Fannynak. De holnap már egészen bizonyosan ellátogathatok a Berkeley Streetre, és bemutatkozhatom barátnétoknak, Mrs. Jenningsnek. Úgy hallom, igen tehetős asszony. És Middletonéknak is be kell hogy mutassatok. Mint mostohaanyám rokonainál, igazán boldogan teszem náluk tiszteletemet. Úgy hallom, igen jó szomszédaitok odalent, vidéken.

- Kitűnő szomszédok, valóban. El sem mondhatom, mennyire törődnek kényelmünkkel, milyen barátiak minden vonatkozásban.

- Végtelenül örülök ennek, szavamra; végtelenül örülök, valóban. No de hát ez a rendje; igen vagyonos emberek, veletek rokonságban vannak, s joggal elvárható minden udvariasság, minden figyelem, amivel helyzeteteket kellemesebbé tehetik. Így hát igen kényelmesen megtelepedtetek a házacskátokban, és nem vagytok híjával semminek! Edward beszámolójából kitűnt, hogy igen kellemes a ház; ennél tökéletesebbet a maga nemében kívánni sem lehet, azt mondta, meg azt is, hogy mindannyian szerfelett élvezitek. Igazán nagy megelégedésünkre szolgált a beszámoló, elhiheted.

Elinor egy kissé szégyenkezett bátyja miatt; és nem fájlalta, hogy megkíméltetik a válasz szükségességétől, időközben ugyanis megérkezett Mrs. Jennings embere és tudatta, hogy úrnője az ajtó előtt várakozik.

Mr. Dashwood lekísérte húgait a lépcsőn, a hintó ajtajában bemutatkozott Mrs. Jenningsnek; s ismételten kifejezve abbeli reményét, hogy másnap módjában lesz tiszteletét tennie, elbúcsúzott.

A látogatás annak rendje és módja szerint meg is történt. Mr. Dashwood felesége álmentegetőzését tolmácsolta, amiért ő nem tarthatott férjével; túlságosan el van azonban foglalva, úgymond, az édesanyjával, és nem jut ideje bárhová is menni. Mrs. Jennings mindamellett egyenesen kijelentette, hogy semmi szükség ceremóniára, hisz valamennyien rokonok, vagy kis híján azok, és hogy ő bizony hamarosan meglátogatja Mrs. John Dashwoodot és elviszi magával a sógornőit is. Mr. Dashwood nyugodtan, de nagyon kedvesen beszélt húgaival; igen udvarias figyelemmel viseltetett Mrs. Jennings iránt; Brandon ezredest pedig, aki kevéssel őutána érkezett, olyan kíváncsisággal vette szemügyre, amely mintegy azt mondotta, hogy ha gazdag, akkor őhozzá is szakasztott olyan udvarias lesz.

Félórai ott-tartózkodás után Mr. Dashwood megkérte Elinort, sétálna át vele a Conduit Streetre, s mutatná be Sir Johnnak és Lady Middletonnak. Az idő kivételesen szép volt, s Elinor készséggel beleegyezett. Amint kiléptek a házból, kezdetét vette a tudakozódás.

- Ki ez a Brandon ezredes? - kérdezte Mr. John Dashwood. - Vagyonos ember?

- Igen; szép birtoka van Dorsetshire-ben.

- Nagyon örülök. Igazi úriembernek látszik; s azt hiszem, Elinor, szerencsekívánataimat fejezhetem ki, hogy ilyen tekintélyes helyet szerzel magadnak az életben.

- Hogy én, bátyám? Hogy érted ezt?

- Tetszel neki. Jól szemügyre vettem, és meg vagyok győződve erről. Mennyire rúg a vagyona?

- Azt hiszem, évi kétezer fontra.

- Évi kétezer font? - Majd lelkes nagylelkűségbe lovalva magát, hozzátette: - Elinor, teljes szívemből kívánom a kedvedért, bár lenne kétszer annyi!

- Hiszek neked - felelte Elinor -, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy Brandon ezredesnek egyáltalán nem óhaja, hogy engem vegyen el.

- Tévedsz, Elinor; nagyon is tévedsz. Igen csekély igyekezettel megszerezhetnéd őt. Talán most még határozatlan; talán megfontolásra készteti, hogy vagyonod oly szerény; barátai talán lebeszélik szándékáról. De egy kis bátorítás, egy kis figyelem, amely oly könnyen esik a hölgyeknek, bízvást megkötheti őt, még akarata ellenére is. Nem szabad arra gondolni, hogy valamely régebbi vonzalmad netán... röviden, tudod, hogy bármi efféle vonzalom szóba sem jöhet, az akadályok leküzdhetetlenek... túlságosan is értelmes vagy, hogy be ne látnád. Brandon ezredes legyen a választottad; és bennem nem lesz híja az udvariasságnak, hogy tessél neki te is meg a családod is. Ez a házasság mindenki megelégedésére szolgálna. Röviden, olyasmi, aminek - és fontoskodó suttogásra fogta hangját - minden érdekelt fél különlegesen fog örülni. - Észbe kapott, s gyorsan hozzátette: - Azaz, azt akarom mondani, hogy barátaid igen aggályos gonddal törődnek javaddal; kivált Fanny, mert érdekedet nagyon is szívén viseli, elhiheted. És az édesanyja is, Mrs. Ferrars, igen jóindulatú asszony, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy neki is nagy örömére szolgálna; épp a minap említette.

Elinor tartózkodott a választól.

- Valóban figyelemre méltó lenne - folytatta a bátyja -, valóban furcsa, ha Fanny öccse és az én húgom egyazon időben jutna révbe. Pedig nem lehetetlen.

- Mr. Edward Ferrars - kérdezte elszántan Elinor - házasodik tehát?

- Még nincs végleges megállapodás; de forrásban van a dolog. Igen kitűnő asszony az édesanyja, Mrs. Ferrars, s rendkívül bőkezű; évi ezer fontot fog ráíratni, ha létrejön a házasság. A hölgy Morton kisasszony, őméltósága, a boldogult Lord Morton egyetlen leánya, harmincezer font birtokosa. Mindkét részről igen kívánatos kapcsolat, s semmi kétségem felőle, hogy idejében létrejön a frigy. Évi ezer font nagy dolog egy anyától, kivált ha örökre megválik tőle, de Mrs. Ferrars nagylelkű asszony. Bőkezűségének egy másik példája: a minap, amikor a városba jöttünk, s tudta, hogy mostanában nem vagyunk bőviben a pénznek, kétszáz fontnyi bankót nyomott Fanny kezébe! Nagyon is jókor jött adomány, mert míg itt vagyunk, igen költségesen élünk.

Elhallgatott, várta Elinor helyeslését, ő pedig nagy nehezen rávette magát, hogy ennyit mondjon:

- Kiadásaitok városban is, vidéken is bizonyára tekintélyesek, de hiszen nagy a jövedelmed.

- Nem oly nagy, ezt bátran állíthatom, mint sokan feltételezik. Természetesen nem akarok panaszkodni; kétségtelenül kényelmes megélhetést biztosít, és remélem, idővel ez még javulni fog. A norlandi közlegelő folyamatban levő bekerítése bizony alapos érvágás. Azután az elmúlt fél évben egy kis vásárlást eszközöltem; az East Kingham-i tanyát vettem meg; bizonyára emlékszel rá, ahol az öreg Gibson lakott. Oly kívánatos volt számomra minden tekintetben az a föld, hisz közvetlenül határos az én birtokommal, hogy kötelességemnek éreztem megvásárolni. Nem tudtam volna számot adni a lelkiismeretemnek, ha engedem, hogy más kezére jusson. Az embernek fizetnie kell a kényelméért; s mondhatom, szép summába került.

- Többe, mint amennyit valójában ér?

- No nem; azt azért remélem, nem. Már másnap drágábban adhattam volna el, mint amennyiért vettem; de hát ami a vételárat illeti, igazán balul is üthetett volna ki a dolog, akkortájt ugyanis oly alacsonyan álltak a részvények, hogy ha történetesen nincs a bankárom kezében a szükséges összeg, igen nagy veszteséggel kellett volna túladnom rajtuk.

Elinor ezen csak mosolygott.

- Egyéb nagy és elkerülhetetlen kiadások is felmerültek, amikor Norlandba költöztünk. Tisztelt édesatyánk, mint jól tudod, a stanhilli ingóságokat, amelyek Norlandban maradtak (és milyen értékes holmi volt!), mind anyátokra hagyta. Távol álljon tőlem, hogy kárhoztassam ezért; elvitathatatlan joga volt tetszése szerint rendelkezni tulajdonáról, de ennek következtében kénytelenek voltunk nagy mennyiségű ágy- és asztalneműt, porcelánt és más effélét beszerezni, hogy pótoljuk, ami elkerült a házból. Gondolhatod, hogy ilyen kiadás után mennyire távol állunk a gazdagságtól, és milyen jókor jött Mrs. Ferrars szívessége.

- Bizonyára mondotta Elinor -; és az ő nagylelkűsége segítségével még könnyebb körülmények közé kerülhettek.

- Egy-két esztendő bízvást hozzásegít - mondotta komolyan a bátyja -; mindazonáltal addig még sok a teendő. Fanny üvegházából egyetlen követ le nem tettünk még, és a virágoskertnek csupán az alapját jelöltük ki.

- Hol lesz az üvegház?

- A ház mögött a halmon. Kivágattuk az öreg diófákat, hogy helye legyen. Igen szép látvány lesz a park legtöbb pontjáról, a virágoskert meg épp előtte terül majd el; a lankán, és szerfelett csinos lesz. Kiirtottuk az összes öreg csipkebokrot, ami ott nőtt csoportokban a domb túloldalán.

Elinor elhallgatta panaszait és véleményét; s nagyon hálás volt, hogy Marianne nincs ott, s nem kell osztoznia a kihívásban.

Miután kellőleg megvilágította szegénységét, s elcsitította magában az ingert, hogy Graynél tett legközelebbi látogatásán húgainak egy-egy pár fülönfüggőt vásároljon, Mr. Dashwood gondolatai derűsebb irányba kanyarodtak, és szaporán gratulált Elinornak, hogy ilyen barátnéja van, mint Mrs. Jennings.

- Igazán értékes asszonynak látszik... A háza, az életmódja, mind szerfelett jó jövedelemről tanúskodik; s az ismeretsége nemcsak eddig volt igen nagy haszonnal rátok nézve, de végezetül anyagi előnyökkel is járhat. Bizonyára igen nagy szívesség, hogy meghívott a városba; s valóban arról tanúskodik, hogy jó szívvel van irántatok, s minden bizonnyal meg fog emlékezni rólatok a végrendeletében is. Bizonyára bőségesen van mit hátrahagynia.

- Inkább azt hiszem, semmi a világon; nincs mása, csak az özvegyi járadéka, ami a gyermekeire száll.

- No de hát nem valószínű, hogy feléli az egész jövedelmét. Józan belátású emberek általában nem teszik; s amit megtakarít, afelett bizonyára szabadon rendelkezik.

- S nem gondolod, hogy azt valószínűleg a leányaira hagyja, nem miránk?

A leányai szerfelett jól mentek férjhez; s ezért nem látom szükségét, hogy ezenfelül is gondoskodjék róluk. Véleményem szerint az, hogy benneteket ilyen kitüntető figyelemben részesít, hogy így bánik veletek, azzal bizonyos igényt támaszt bennetek a jövendő gondoskodásra is, és mint lelkiismeretes asszony, ezt bizonyára figyelembe veszi. Mi sem lehetne kedvesebb, mint irántatok tanúsított viselkedése; s aligha járna így el, ha nem tudná, hogy mindez milyen reményt ébreszt tibennetek.

- És semmi reményt azokban, akiket leginkább illet. Ejnye, bátyám, a jólétünk és boldogulásunk iránti aggodalmadban kissé elveted a sulykot.

- Nos, meg kell hagyni - kapott észbe a bátyja -, az ember keveset, nagyon keveset tehet. De hát, kedves Elinor, mondd csak, mi baja Marianne-nak? Gyengélkedni látszik; elvesztette a színét, és egészen lesoványodott. Beteg talán?

- Nincs jól; hetek óta ideges bántalmak gyötrik.

- Igazán sajnálom. Az ő korában mindenféle betegség egyszer s mindenkorra elhervaszthatja az ifjúi hamvat. S az ő virágzása bizony rövid életű volt! Múlt szeptemberben még olyan csinos leány volt, amilyet keveset láttam; s minden azzal biztatott, hogy vonzani fogja a férfiakat. Volt valami a szépsége természetében, ami a férfiaknak különösen tetszik. Emlékszem, Fanny mindig mondta, hogy Marianne hamarabb és jobban megy majd férjhez, mint te; nem mintha nem szeretne téged szerfelett; de történetesen így látta a dolgot. Ebben azonban alighanem csalatkozni fog. Kérdéses, hogy mostani állapotában Marianne talál-e évi öt-hatszáz font jövedelemnél vagyonosabb férjet, legfeljebb, s nagyon csalódnék, ha te ennél sokkal többre nem vinnéd. Dorsetshire! Alig ismerem Dorsetshire-t; de kedves Elinorom, szerfelett örülnék, ha jobban megismerhetném; s azt hiszem, bátran állíthatom Fanny nevében is, hogy bennünket legelső és legelégedettebb vendégeid között fogsz találni.

Elinor igyekezett igen komolyan meggyőzni bátyját: semmi valószínűsége, hogy hozzámegy Brandon ezredeshez; ám ez túlságosan kecsegtető remény volt, hogysem bátyja feladta volna, és őszintén eltökélte, hogy közelebbi barátságot keres ezzel az úrral, és minden lehetséges figyelemmel sietteti a házasságot. Ő maga nem tett semmit a húgaiért, épp eléggé furdalta hát a lelkiismeret, hogy szerfelett aggályosan kívánja: mindenki más annál többet tegyen érettük; s Brandon ezredes ajánlata, Mrs. Jennings hagyatéka a legkönnyebb módja volt, hogy a maga mulasztásáért vezekeljen.

Szerencséjükre otthon találták Lady Middletont, és látogatásuk tartama alatt Sir John is hazaérkezett. Bőségesen záporozott mindkét oldalról az udvariaskodás. Sir John kész volt szívébe fogadni bárkit, s noha Mr. Dashwood láthatólag nemigen értett a lovakhoz, hamarosan megállapította róla, hogy derék fickó; míg Lady Middleton kellőleg divatosnak találta a küllemét, hogy érdemesnek ítélje az ismeretségre; Mr. Dashwood pedig mindkettejükkel elégedetten távozott.

- Gyönyörű beszámolót mondhatok Fannynak - mondotta, amikor visszafelé ment húgával. - Lady Middleton igazán nagyon elegáns asszony! Fanny örülni fog, ha megismeri. És Mrs. Jennings is szerfelett jó modorú asszony, noha nem olyan elegáns, mint a lánya. A sógornődnek semmiféle fenntartása nem kell legyen, nyugodtan meglátogathatja; mert meg kell vallanom, eddig így állt a helyzet, és ennél mi sem természetesebb; hiszen mi annyit tudtunk csupán, hogy Mrs. Jennings olyan ember özvegye, aki alantas módon tett szert a vagyonára; és Fanny is, Mrs. Ferrars is élt a gyanúperrel, hogy sem ő, sem a leányai nem olyanfajta nők, akikkel Fanny szívesen érintkezne. De most mindkettejükről igen kielégítő beszámolóval térhetek haza.

 

        HARMINCNEGYEDIK FEJEZET        

Mrs. John Dashwood olyannyira megbízott férje ítéletében, hogy már másnap meglátogatta Mrs. Jenningset is, a leányát is; s bizalmának jutalmaként már az előző hölgyet, már őt, kinél sógornői vendégeskedtek, mindenképpen méltónak találta figyelmére; ami pedig Lady Middletont illeti, őt egyenesen a világ egyik legelbűvölőbb asszonyának minősítette!

Lady Middleton hasonlóképpen méltányolta Mrs. Dashwood társaságát. Mindkettejükben volt jócskán rideg önzés, s ez kölcsönös vonzóerőnek bizonyult; és egyeztek sótlanul illedelmes viselkedés és tompa elmeél tekintetében is.

Ugyanaz a viselkedés azonban, amely Mrs. John Dashwood ajánlóleveléül szolgált Lady Middleton szemében, elégtelen volt Mrs. Jennings rokonszenvének megnyeréséhez, mert a derék hölgy bizony nem tartotta látogatóját másnak, mint barátságtalan modorú, felfuvalkodott nőcskének, aki egy szemernyi szeretetet sem tanúsított sógornői láttán, s jóformán mondanivalója sem volt nekik; a negyedóra alatt ugyanis, amennyit a Berkeley Streetre szánt, legkevesebb hét és fél percig szótlanul ült a helyén.

Elinor ugyancsak szerette volna tudni, noha természetesen nem kérdezte meg, hogy vajon Edward a városban van-e; Fannyt azonban mi sem késztethette rá, hogy a maga jószántából kiejtse a nevét, amíg arról be nem számolhat, hogy öccse és Miss Morton házassága nyélbeüttetik, vagy amíg férjének Brandon ezredessel kapcsolatos reményei valóra nem válnak; meg volt róla győződve ugyanis, hogy Edward és Elinor egymás iránti vonzalma változatlan, ezért, szóval és tettel egyaránt, minden alkalommal igen buzgón igyekezni kell távol tartani kettejüket egymástól. A hír azonban, amelyet Mrs. John Dashwood vonakodott átadni, más forrásból mégiscsak megérkezett. Lucy hamarosan Elinor együttérzéséért folyamodott, amiért nem láthatja Edwardot, noha az ifjú Mr. és Mrs. Dashwood társaságában a városba érkezett. A tettenéréstől tartva nem látogatott el a Bartlett-házakba, s noha szavakkal ki sem fejezhető kölcsönös türelmetlenségük, amellyel a találkozást várják, mégis kénytelenek írásra hagyatkozni.

Edward maga is meggyőzte őket, hogy a városban van, méghozzá igen hamar, mert kétszer is vizitelt a Berkeley Streeten. Két ízben is ott lelték névkártyáját, amikor délelőtti teendőik végeztével hazatértek. Elinor örült a látogatásnak; s még jobban annak, hogy a látogatót elkerülte.

A Dashwood házaspár tetszését oly módfelett megnyerték Middletonék, hogy - bár nem voltak hívei a nagy vendégeskedésnek - arra szánták magukat, hogy vacsorát adnak a tiszteletükre; s nem sokkal azután, hogy megismerkedtek, meg is hívták őket a Harley Streetre, hol igen szép házat béreltek három hónapra. A Dashwood leányokat és Mrs. Jenningset is meginvitálták, s John Dashwoodnak gondja volt arra is, hogy a meghívás Brandon ezredesre is kiterjedjen, aki mindig szívesen volt ott, ahol a Dashwood kisasszonyok, az udvarias meghívást tehát némi meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel fogadta. Mrs. Ferrars is jelen lesz, azt tudták; azt azonban nem sikerült Elinornak megtudnia, hogy a fiai is ott lesznek-e a vendégek között. A meghívást azonban már az is érdekessé tette, hogy az anyával megismerkedhetik; ha immár nem várta is oly heves szorongással Edward anyjának ismeretségét, mint amilyenre egykor, hasonló alkalommal, számíthatott volna; ha immár tökéletesen szenvtelenül várhatja is a hölgynek őróla alkotott véleményét, csakoly élénk volt az óhaja, hogy Mrs. Ferrars társaságában legyen, csakoly éber a hölgy küllemét s jellemét illető kíváncsisága.

A vacsorát megelőző érdeklődése - ha az öröme nem is - csak annál magasabbra hágott, amikor kitudódott, hogy jelen lesznek a Steele kisasszonyok is.

A két ifjú hölgy olyannyira beférkőzött Lady Middleton kegyeibe, oly jól értették, hogyan tegyék társaságukat kellemessé, hogy ha Lucy nem volt is elegánsnak mondható, a nővére meg még finom modorúnak is alig, a lady maga is csakoly kész volt egy-két hétre meghívni őket a Conduit Streetre, mint maga Sir John: s a Steele kisasszonyok érdeke történetesen úgy kívánta, hogy a Dashwood-féle vacsorameghívás estéje előtt néhány nappal vegye kezdetét az ő vizitjük a Middleton-házban.

Aligha tarthattak volna igényt rá, hogy helyet foglaljanak Mrs. John Dashwood asztalánál, hisz jogcímük rá annyi ha volt csak, hogy unokahúgai amaz úriembernek, kire annak idején évekig az öccse nevelését bízták; Lady Middleton vendégeit azonban itt is szívesen kellett látni; és Lucy, aki régóta vágyott már személyesen megismerkedni a famíliával, közelebbről szemügyre venni jellemüket s a maga nehézségeit, és alkalomra szert tenni, hogy tetszésüket megnyerni igyekezzék, ritkán volt még annyira boldog életében, mint amikor kézhez vette Mrs. John Dashwood meghívását.

Elinorra mindez egész másképpen hatott. Azon nyomban elhatározta, hogy mivel Edward az anyjával él, szükségképpen ahová az anyát, oda őt is meghívják, kivált ha a vacsorát a nővére adja; s hogy a történtek után először Lucy társaságában lássa viszont - nem, ezt alig lehet elviselni!

E fenntartásoknak tán nem a józan megfontolás volt az alapja, és semmiképpen sem a valóság. S mégsem a tulajdon józan megfontolása hozott könnyebbséget, hanem Lucy szíves jóindulata, aki úgy vélte, keserves kiábrándulást okoz, amikor elmondotta, hogy Edward minden bizonnyal távol marad a Harley Streetről kedden; mi több, megpróbálta a tőrt még mélyebbre döfni, igyekezett ugyanis meggyőzni Elinort, hogy Edwardot nem egyéb tartja távol, mint az ő, Lucy iránt érzett vonzalom, melyet, ha együtt vannak, leplezni képtelen.

A fontos kedd elérkezett, amikor a két ifjú hölgyet elővezetik a félelmetes anyós színe elé.

- Szánjon, drága Dashwood kisasszony! - sóhajtott Lucy, amikor együtt mentek felfelé a lépcsőn; Middletonék ugyanis nyomban Mrs. Jennings után érkeztek, s az inas egyszerre jelentette őket. - Maga az egyetlen itt, aki velem érez! Becsületszavamra, alig állok a lábamon! Jóságos ég! Egy pillanat múlva meglátom azt a személyt, aki boldogságom letéteményese... aki egykor anyám lesz!

Elinor rögtön megnyugtathatta volna, ha elárulja a lehetőséget, hogy a szóban forgó és egy pillanat múlva a szemük elé kerülő személy inkább Miss Morton anyja lesz, mint a Lucyé; ám ehelyett szívbéli őszinteséggel biztosította vetélytársnéját, hogy minden részvéte az övé - Lucy nem csekély megdöbbenésére, aki, noha valóban eléggé kényelmetlenül érezte magát, legalább abban reménykedett, hogy Elinor számára ő az irigység kiapadhatatlan kútfeje.

Mrs. Ferrars kicsiny, sovány asszony volt, tartása egyenes, szinte merev, tekintete komoly, szinte fanyar. Arcbőre fakó volt, vonásai jelentéktelenek, nem szépek és nem is ki fejezők; összevont szemöldöke azonban szerencsére megóvta ábrázatát a jellegtelenség szégyenétől, a gőg és a rosszindulat erős jellegzetességével ruházta ugyanis fel. Nem volt bőbeszédű: szavait, az emberek többségétől eltérően, gondolatai számához szabta; s a néhány szótag közül, amely ajkairól elhangzott, egy sem lett Miss Dashwood osztályrésze; akit azzal a szívbéli eltökéltséggel szemlélt, hogy mindenáron ellenszenvében részesíti.

Elinort most már nem tehette boldogtalanná ez a viselkedés. Néhány hónapja még, meglehet, szíve mélyéig sértett: volna; de ma már nem állt Mrs. Ferrarsnak hatalmában, hogy magatartásával elkeserítse; s ezzel ellentétes modora a Steele kisasszonyok irányában, az ellentét, amellyel szándékosan még jobban megalázni igyekezett Elinort, őt csak mulattatta. Óhatatlanul mosolyognia kellett, mily megkülönböztetett figyelemmel viseltetik anya és leánya ugyanazon személy iránt - mert Lucyt tüntették ki kegyükkel -, akit pedig, tudták volna csak azt, amit ő, minden igyekezetükkel megszégyeníteni próbáltak volna; míg ő maga, akinek jószerint semmiféle hatalma nem volt sérteni a hölgyeket, mindkettejük félreérthetetlen lenézésben részesült. Ám amíg Elinor mosolygott a célját tévesztett kegyen, eredetét, az alantas lelkű ostobaságot s a megszerzéséért kiszámított figyelmeskedéssel udvarló Steele kisasszonyokat csak a négyük iránti mélységes megvetéssel szemlélhette.

Lucy valósággal ujjongott, amiért ily kitüntető megbecsülésben részesül; Miss Steele boldogságának pedig csupán annyi híja volt, hogy senki sem élcelődött vele dr. Davies miatt.

Pompázatos vacsora volt, népes szolgaszemélyzet, s minden az úrnőnek elegancia iránti igyekezetéről beszélt, valamint az úr tehetségéről, hogy mindezt támogassa. A norlandi birtok átalakításának és bővítésének ellenére, no meg annak, hogy a földesurat egy ízben néhány ezer font mentette meg csupán, hogy nagy veszteséggel ne adja el birtoka egy részét, mi sem vallott arra az ínségre, amelynek színében ugyanezen úr feltűnni igyekezett; másban nem szűkölködtek, csupán elmés társalgásban - de abban már nagyon is. John Dashwoodnak kevés, meghallgatásra érdemes mondanivalója akadt, a feleségének még kevesebb. Ám ebben nem volt semmi szégyen, hisz csakígy állott a helyzet vendégeik java részénél is, kiket az alanti képességek valamelyikének hiánya akadályozott meg abban, hogy kellemes társaságnak bizonyuljon: értelem (született vagy pallérozott) - előkelőség - szellem - jó kedély.

A hölgyek vacsora után visszavonultak a szalonba, s ekkor a fentebb említett szűkölködés csak még nyilvánvalóbb lett, az urak ugyanis némiképpen még éltek bizonyos változatos témákkal - politika, legelők bekerítése, lovak betörése, és effélék -, ám ekkor mindennek vége lett; s a kávé felszolgálásáig a hölgyek rendelkezésére mindössze egyetlen téma állt, méghozzá Harry Dashwood ifiúr s a vele csaknem egyívású második Middleton csemete, William magasságának egybevetése.

Ha jelen lett volna mindkét gyermek, túlságosan is könnyű lett volna eldönteni a kérdést, ha ugyanis összemérik kettejüket; ám mindössze Harry tüntette ki jelenlétével az egybegyűlteket, kénytelenek voltak tehát kölcsönös találgatásra hagyatkozni, s mindenki jogot formált igencsak határozott véleményre, amit aztán unalomig ismételgetett.

A két párt ekképpen alakult:

A két anya, noha valójában mindkettőnek meggyőződése volt, hogy az ő fiacskája nagyobb, udvariasan a másikéra szavazott.

A két, nem kevésbé részrehajló, ám őszintébb nagyanya hasonló komolysággal hirdette a maga leszármazottjának elsőbbségét.

Lucy, aki aligha igyekezett kevésbé elnyerni egyik szülő tetszését, mint a másikét, úgy vélte, mindkét fiú meglepően magas a korához, s el sem tudta képzelni, hogy akár a legpirinyóbb különbség is lehetne kettejük között; Miss Steele pedig még ügyesebben, s a tőle telhető legnagyobb fürgéséggel, mindkét fiú mellett adta le a voksát.

Elinor egy ízben már William javára nyilatkozott, amivel csak még jobban magára haragította Mrs. Ferrarst és Fannyt, nem érezte szükségét tehát, hogy bűnét ismétléssel tetézze; Marianne pedig, amikor az ő véleményét kérték, mindenkit egyformán megsértett, kijelentette ugyanis, hogy nincs a dologról véleménye, mert soha nem gondolkodott még rajta.

Mielőtt elhagyták Norlandot, Elinor két igen csinos ellenzőt festett sógorasszonyának; ezeket épp most keretezték és hozták haza, a jelenlegi szalon díszéül; s amikor az urak nyomában a szobába lépett, John Dashwood szeme megakadt az ellenzőkön, és nagy buzgalommal átnyújtotta őket Brandon ezredesnek, hogy megcsodálhassa.

- Ez itt az idősebbik húgom keze munkája - mondotta John Dashwood -, s önnek mint jóízlésű embernek, vélhetőleg megnyeri a tetszését. Nem tudom, volt-e már alkalma a húgom keze művét megszemlélni, de az az általános vélemény, hogy igen jól rajzol.

Az ezredes, noha, úgymond, a műértő címre nem formálhat igényt, buzgón megcsodálta a két ellenzőt, mint ahogy hasonló csodálatban részesítette volna Miss Dashwood bármely festményét, s ilyképpen természetesen felébredvén a társaság többi tagjának kíváncsisága is, a műtárgyak megszemlélés végett kézről kézre jártak. Mrs. Ferrars nem tudta, hogy Elinor keze munkája, s különösképpen igyekezett az ellenzőket szemügyre venni; s miután elnyerték Lady Middleton tetszését, Fanny anyja elébe tárta a tárgyakat, egyidejűleg gondosan tudtára adva, hogy azok Miss Dashwood művei.

- Hm - mondá Mrs. Ferrars. - Csinosak. - És meg sem nézte, úgy adta vissza leányának.

Fanny talán egy pillanatig arra gondolt, hogy anyja ugyancsak goromba volt - elpirult ugyanis egy kissé, és azonnal így szólt:

- Nagyon csinosak, édesanyám, ugye? - De azután bizonyára megijedt, hogy netán túlzásba vitte az udvariasságot, a bátorítást, mert azonnal hozzátette: - Nem gondolja, édesanyám, hogy a munka némiképpen a Miss Morton festési módjára emlékeztet? Ó, milyen gyönyörűen fest Miss Morton! Milyen csodálatos a legutóbbi tájképe is!

- Bizony gyönyörűen! De hát ő mindent kitűnően csinál.

Marianne ezt már nem hallgathatta. Mrs. Ferrars eddig is kivívta nemtetszését, s most, egy idegen személy oda nem illő dicséretével, hozzá Elinor rovására - habár Marianne-nak voltaképpen fogalma sem volt róla, mi rejlik a dolog mögött -: nos, ez arra indította, hogy hevesen felkiáltson:

- Igazán különös csodálat! Mit nekünk Morton kisasszony? Ki ismeri, kit érdekel? Most Elinorra gondolunk, róla beszélünk!

S ekképpen szólván, kiragadta az ellenzőt a sógornője kezéből, hogy maga részesítse illő csodálatban.

Mrs. Ferrars ugyancsak haragosnak látszott; még peckesebben kiegyenesedett, mint máskor, s e keserű filippikával válaszolt:

- Morton kisasszony Lord Morton leánya!

Fanny sem látszott kevésbé haragosnak, a férje meg ugyancsak megriadt húga merészsége hallatán. Elinornak sokkal jobban fájt Marianne hevessége, mint az, ami kiváltotta; ám Brandon ezredesnek a Marianne-ra szegeződő tekintete arról tanúskodott, hogy ő csak azt vette benne észre, ami szeretetre méltó: nevezetesen a szerető szívet, mely nem tűri, hogy nővérét akár a legcsekélyebb mellőzésben részesítsék.

Marianne érzelmei nem csillapodtak ezután sem. Mrs. Ferrarsnak Elinor iránti rideg szenvtelensége, úgy vélte, olyan nehézségek és bajok előhírnöke, amelyeket a maga sebzett szíve borzalommal festett elébe; s a gyengéd érzékenység heves ösztökélésére a következő pillanatban nővére székéhez lépett, átkarolta Elinort, arcát arcához simította, s halkan, de forrón így szólott hozzá:

- Drága, drága Elinor, ügyet se vess rájuk. Ne hagyd, hogy boldogtalanná tegyenek!

Többet már nem mondhatott; lelke felbolydult, s arcát Elinor vállába temetve könnyekben tört ki. Mindenki figyelme feléje fordult, s kis híján mindenki szánta. Brandon ezredes felállt, és odalépett hozzájuk, nem is tudván, mit tesz. Mrs. Jennings nagyon megértő "Ó, szegényke!" kiáltással nyomban Marianne-nak nyújtotta a repülősót; Sir John pedig oly keserves dühre fakadt ez ideggyengeség értelmi szerzője iránt, hogy tüstént felcserélte székét a Lucy Steele mellett állóval, s a leánynak nyomban beszámolt az egész vérlázító ügyről.

Marianne mindamellett néhány perc múlva kellőleg magához tért, hogy véget vessen az izgatottságnak, s leült a többiek közé; lelkében azonban nyomot hagytak a történtek, az egész este.

- Szegény Marianne! - mondotta a bátyja Brandon ezredesnek, halkra fogva hangját, amint az ezredes figyelmét megszerezhette. - Nem oly egészséges, mint a nővére... nagyon ideges... nincs olyan jó szervezete, mint Elinornak... igaz, meg kell hagyni, igen nagy megpróbáltatás egy ifjú nőnek, aki valaha szép volt, ha elveszíti vonzóerejét. Talán nem is gondolná, de néhány hónapja Marianne még feltűnően csinos volt; éppoly szemrevaló, mint Elinor. De mindez már a múlté.

 

        HARMINCÖTÖDIK FEJEZET        

Elinornak betelt Mrs. Ferrars iránti kíváncsisága. Úgy találta, a hölgy minden olyan tulajdonságnak híjával van, amely a két család közötti további kapcsolatot kívánatossá tehetné. Eleget látott Mrs. Ferrars gőgjéből, alantas gondolkodásából, az őellene irányuló eltökélt előítéletéből ahhoz, hogy megértse, milyen nehézségek zavarnák a jegyességét és késleltetnék a házasságát Edwarddal, ha az ifjú egyébiránt szabad volna; s Elinor jóformán eleget látott ahhoz, hogy hálás legyen, amiért egy nagyobb akadály megóvta attól hogy Mrs. Ferrars másokat gördítsen elébe; megóvta attól, hogy függjön a hölgy szeszélyétől és keresse jó véleményét. S ha arra éppenséggel nem vitte is rá a lélek, hogy örvendezzék, amiért Edwardot Lucyhoz köti a lánc, annyit eldöntött, hogy lenne csak Lucy szeretetreméltóbb, bízvást örvendeznie kellene.

Csodálkozott, hogy Lucyt olyannyira fellelkesítette Mrs. Ferrars udvariassága - hogy érdeke s hiúsága annyira elvakította, hogy a figyelmet, amelyben csupán azért részesült, mert ő nem Elinor, a maga személyének szóló bóknak tekintse, vagy hogy hajlandó legyen bátorítást kiolvasni az elfogultságból, amelynek egyetlen forrása, hogy való helyzete ismeretlen. De hát így volt, s erről nem csupán Lucy tekintete árulkodott, akkor és ott, hanem nyíltan elárulta másnap délelőtt Lucy maga, mert határozott óhajára Lady Middleton elvitte hintóján a Berkeley Streetig, hogy kettesben legyen Elinorral és beszámolhasson boldogságáról.

Szerencsésnek bizonyult az alkalom, mert egy Mrs. Palmertől érkező üzenet csakhamar elszólította otthonról Mrs. Jenningset.

- Drága barátném! - kiáltott fel Lucy, amint kettesben maradtak. - Azért jöttem, hogy beszámoljak boldogságomról. Vajon mi lehetett volna hízelgőbb, mint Mrs. Ferrars tegnapi viselkedése velem? Mennyire szeretetre méltó volt! Tudja, hogy rettegtem látásának még a gondolatától is, de abban a percben, amint bemutattak, Mrs. Ferrars viselkedése maga volt a szeretetreméltóság, valósággal azt mondta: szívébe fogadott. Nos, nem így volt vajon? Hisz kegyed látta; nem lepődött meg éppen úgy?

- Annyi bizonyos, hogy igen udvarias volt kegyeddel.

- Udvarias! Mást nem is vett észre, csak udvariasságot? Én bizony ennél sokkal, de sokkal többet láttam! Senki mással oly kedvesen nem viselkedett, mint velem! Se gőg, se dölyf, és a sógornőjük szakasztott úgy! Maga volt a nyájasság, a szeretetreméltóság!

Elinor szerette volna másra terelni a szót, de Lucy mindenáron azt akarta tőle hallani, hogy minden oka megvan a boldogságra, s Elinor kénytelen volt folytatni a témát.

- Kétségtelen, ha tudtak volna az eljegyzésükről - mondotta -, mi sem lehetett volna hízelgőbb, mint ahogyan bántak kegyeddel; de mivel nem így áll a dolog...

- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani - vágott közbe Lucy -, de a világon semmi ok nincs rá, miért mutatná Mrs. Ferrars, hogy kedvel, ha nem úgy van, márpedig nekem az a legfontosabb, hogy megszeressen. Akármit mond, nem ingat meg a meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam. Mrs. Ferrars elragadó asszony, s a sógornőjük is az. Mindketten elbűvölő teremtések, igazán! Csak azt csodálom, hogy maguk sosem említették, milyen kellemes hölgy Mrs. Dashwood!

Elinor erre nem tudott mit válaszolni, s meg sem próbálkozott vele.

- Talán beteg, Dashwood kisasszony? Lehangoltnak látszik... nem szól... bizonyára gyengélkedik!

- Sosem voltam jobb egészségben.

- Ennek tiszta szívemből örülök, de mondhatom, igazán nem látszik. Végtelenül sajnálnám, ha épp kegyed volna beteg, hisz kegyed az én legszilárdabb támaszom az egész világon! Tudja az ég, mit tettem volna a barátsága nélkül!

Elinor megkísérelt erre udvariasan felelni, de maga is kételkedett törekvése sikerében. Lucy azonban, úgy látszik, beérte vele, mert nyomban így válaszolt:

- Igen, tökéletesen bizonyos vagyok irántam való jóindulatában, s Edward szerelme mellett ez a legeslegnagyobb vigaszom. Szegény Edward! No de az a jó a dologban, hogy azért találkozhatunk, méghozzá gyakran, mert Lady Middleton igen jó véleménnyel van Mrs. Dashwoodról, és így bizonyára ugyancsak sokat leszünk a Harley Streeten, Edward meg a fele idejét a nővérénél tölti, meg aztán Lady Middleton és Mrs. Ferrars is vizitelnek egymásnál, és Mrs. Ferrars is, meg a kegyedék sógorasszonya is oly kegyes volt, nem is egyszer mondották, hogy mindig szívesen látnak. Oly elbűvölő asszony mind a kettő! Higgye el, Miss Dashwood, ha egyszer elmondja a sógorasszonyának, hogyan vélekedtem róla, nem használhat eléggé ékes szavakat!

Elinor azonban nem kecsegtette semminemű reménnyel, hogy elmondja a sógorasszonyának; úgyhogy Lucy folytatta:

- Egészen bizonyosan az első pillanatban észrevettem volna, ha Mrs. Ferrars ellenszenvesnek talál. Ha például csak udvarias főhajtással fogad, és egy szót sem szól, s azután sem vesz rólam tudomást, nem vet rám egyetlen kedves pillantást sem, hisz tudja, mire gondolok; ha ilyen elutasító módon bánik velem, elkeseredésemben feladtam volna a dolgot. Azt semmiképpen nem álltam volna. Mert ő aztán nem rejti véka alá, ha valakit ellenszenvesnek talál!

Erre az udvarias diadalra szerencsére nem kellett válaszolnia Elinornak, mert kitárult az ajtó, az inas Mr. Ferrarst jelentette, és nyomban be is lépett a szobába Edward.

Mi tagadás, kényelmetlen pillanat volt, s ezt beszédesen bizonyította mindhármuk arca. Ugyancsak ostobán bámultak valamennyien; s Edwardon nagyon is látszott a hajlandóság, hogy szívesebben menne ki a szobából, mint hogy beljebb kerüljön. Utolérte őket épp az a körülmény, méghozzá legkellemetlenebb formájában, amelyet mindhárman szorgos gonddal igyekeztek elkerülni - nemcsak hogy együtt voltak mind a hárman, de úgy voltak együtt, hogy a helyzetet más személy jelenléte sem enyhítette. A hölgyek nyerték vissza hamarabb a lélekjelenlétüket. Lucynak nem kellett előtérbe helyeznie magát, és a titkolózás látszatát is fenn kellett tartani. Ezért beérte a lehető leggyengédebb pillantásokkal, illően üdvözölte Edwardot, de azután nem szólt többet.

Elinorra már több hárult ennél; s olyan aggályos gonddal igyekezett a maga és Edward érdekében egyaránt jól végezni a dolgát, hogy egy pillanatnyi tétovázás után kényszerítette magát: könnyed modorban és hangon, szinte nyíltan üdvözölje a látogatót; még egy kis viaskodás, még egy kis erőfeszítés árán mindez csak tökéletesedett. Sem Lucy jelenléte, sem az önmaga iránti igazságtalanság tudata nem téríthette el attól, hogy ki ne fejezze: boldog, hogy láthatja Edwardot, s igen fájlalja, hogy nem voltak otthon, amikor tisztelgett a Berkeley Streeten. Semmi nem ijeszthette el attól, hogy olyan figyelemben ne részesítse Edwardot, amilyen barát és szinte rokon lévén megillette; nem ijeszthette el Lucy szeme sem, amely - mint Elinor hamarosan észrevette - ugyancsak szúrósan figyelte.

Viselkedése némileg megnyugtatta Edwardot, s annyi bátorságra kapott, hogy helyet foglalt; zavara azonban még ekkor is meghaladta a hölgyekét, oly mértékben, ahogy az alkalomtól várható volt, ha nemétől nem is; szíve ugyanis híjával volt Lucy közönyösségének, lelkiismerete pedig nem volt oly makulátlan, mint az Elinoré.

Lucy öntelt nyugalmából úgy tetszett, eltökélte, hogy nem könnyíti meg a többiek helyzetét, s nem szól egy szót sem; úgyhogy ami csak elhangzott, annak majdnem mindig Elinor volt a forrása, ki kénytelen volt kérdés nélkül beszámolni anyja egészségéről, az ő londoni útjukról és más egyébről, ami után Edwardnak illett volna érdeklődnie, ő azonban ezt elmulasztotta.

Elinor erőfeszítése nem merült ki ennyiben; hamarosan hősi elszánás támadt lelkében, és elhatározta, hogy Marianne megkeresésének ürügyével magára hagyja kettejüket; s ezt valóban meg is tette, méghozzá a legillendőbb modorban, mert percekig időzött a lépcsőfordulón, nagy lelkierővel, s csak azután indult húga keresésére. Mihelyt azonban rátalált, vége kellett hogy szakadjon Edward ömlengésének, mert Marianne-t az öröm azonnal a szalonba kergette. Edward látásán érzett boldogsága éppolyan volt, mint Marianne minden egyéb érzése: lényegében is, kifejezésében is heves. Tárt karokkal, testvéri szeretetről árulkodó szóval fogadta.

- Drága Edward! - kiáltott fel. - Micsoda boldog pillanat ez! Szinte kárpótol mindenért!

Edward igyekezett méltón viszonozni a kedvességét, de ilyen tanúk füle hallatára való érzéseinek felét sem fejezhette ki. Megint leültek valamennyien, s egy-két percig hallgattak; Marianne eközben beszédes gyengédséggel pillantgatott hol Edwardra, hol Elinorra, s csak azt fájlalta, hogy Lucy nem szívesen látott társasága akadályozza őket a viszontlátás boldogságának kifejezésében. Edward törte meg a csöndet, Marianne megváltozott külsejét tette szóvá, s afeletti aggodalmát, hogy netán London ártalmas az egészségének.

- Ó, ne is gondoljon rám! - válaszolta komoly buzgalommal Marianne, noha a szavak közben könny futotta el a szemét. - Az én egészségemmel ne törődjék. Elinor jól van, hisz látja. Ennek örüljünk mind a ketten!

E megjegyzés hallatán Edward is, Elinor is csak még jobban feszengett; s Lucy jóindulatát sem fokozta, aki nyájasnak nem mondható pillantást vetett Marianne-ra.

- Kedveli Londont? - kérdezte Edward, mert hajlandó volt bármit mondani, csak más tárgyra térjenek.

- Egyáltalán nem. Sok örömre számítottam, de nem találtam meg. A maga látása, Edward, első vigaszom itt, s hála az égnek, maga most is ugyanaz, mint régen!

Itt elhallgatott - és a szót nem vette át senki.

- Azt hiszem, Elinor - folytatta azután Marianne -, Edwardot kell megkérnünk, hogy viselje gondunkat, amikor hazatérünk Bartonba. Azt hiszem, egy-két hét múlva indulunk; s bízom benne, hogy Edwardnak nem lesz kedve ellen magára vállalni ezt a terhet.

Szegény Edward motyogott valamit, de senki sem tudta, mit, még ő maga sem. Marianne azonban, aki látta zavarát, s könnyedén a neki magának legjobban tetsző okkal magyarázta, ennyivel tökéletesen beérte, és hamarosan másra terelte a szót:

- Micsoda napot töltöttünk tegnap a Harley Streeten; Edward! Milyen unalmas volt, mily keservesen unalmas! No de erről sok mondanivalóm volna magának, amit most nem mondhatok el.

S ily bámulatos tapintattal halasztotta el, hogy biztosítsa Edwardot afelől: még kellemetlenebbnek találta közös rokonaikat, mint valaha, s hogy kiváltképp utálta Edward anyját - elhalasztotta, míg maguk között nem lesznek.

- De hát maga miért nem volt ott, Edward? Miért nem jött el?

- Más kötelezettségem volt.

- Kötelezettsége! De hát micsoda, amikor ilyen barátokkal találkozhatott volna?

- Meglehet, Marianne kisasszony - kiáltott közbe Lucy, aki szeretett volna bosszút venni rajta - úgy gondolja, hogy az ifjú emberek sosem teljesítik a kötelezettségeiket, ha nincs kedvük hozzá; akár kicsi, akár nagy a tét!

Elinor igen haragos volt, de Marianne szemmel láthatólag észre sem vette a döfést, mert nagy nyugalommal így válaszolt:

- Valóban nem; mert, hogy komolyra fordítsam a szót, bizonyos vagyok benne, hogy Edwardot a lelkiismerete tartotta távol a Harley Streetről. Márpedig hiszem, hogy az övénél érzékenyebb lelkiismeret nincs is a világon; aggályos gonddal teljesít minden, bármily csekély kötetezettséget, bármennyire ellentétes is érdekével vagy örömével. Semmitől nem tart annyira, mint attól, hogy fájdalmat okozzon, hogy reményt sebezzen, s mindenki közt, akit csak ismerek, a legkevésbé képes az önzésre. Ez így van, Edward, és én nem is titkolom. Micsoda! Hát sosem hajlandó meghallgatni a tulajdon dicséretét? Akkor nem a barátom; mert aki elfogadja szeretetemet és megbecsülésemet, az vesse alá magát nyílt dicséretemnek is!

Hallgatósága kétharmad részének azonban ez a dicséret nem tetszett helyénvalónak, s Edward kedélyére oly kevéssé hatott felemelőleg, hogy kisvártatva felállt, és indulni készült.

- Máris elmegy! - kiáltott fel Marianne. - Drága Edward, ez lehetetlen!

S kissé félrevonván az ifjút, a fülébe suttogta ama meggyőződését, hogy Lucy már nem időzik sokáig. De még ez a buzdítás sem érte el célját, mert Edward minden áron menni akart, s Lucy, aki kivárta volna a távozását, ha két órájába telik is, hamarosan követte.

- Mi hozhatja ide ezt a lányt ilyen gyakran! - mondotta Marianne, amikor Lucy távozott. - Hát nem látja, hogy mindannyian azt kívántuk, bárcsak elmenne már?! Hogy bosszanthatta Edwardot!

- Vajon miért? Mindannyian barátai vagyunk, s mindannyiunk közül Lucyt ismeri a legrégebben. Csak természetes, hogy éppoly szívesen látja őt is, mint bennünket.

Marianne Elinor szemébe nézett, és így szólt: - Tudod, Elinor, az ilyenfajta beszédet nem szenvedhetem. Ha csak azt szeretnéd, hogy az állításodnak ellene mondjak, mint ahogy nyilván így áll a dolog, nem szabad elfeledned, hogy én vagyok az utolsó, aki megtenném. Nem alacsonyodom le odáig, hogy holmi fortéllyal szükségtelen bizonygatásra késztessenek.

S azzal kivonult a szobából; Elinor pedig nem mert utánamenni és többet mondani, mert titoktartásra késztette Lucynak adott szava, s nem szolgálhatott Marianne-nak meggyőző bizonyítékkal; s akármilyen fájdalmas következése lesz is, ha húga továbbra is tévedésben marad, mégis kénytelen volt vállalni ezt a veszélyt. Csupán abban bízhatott, hogy Edward nem teszi majd ki gyakran magát, sem őt annak, hogy Marianne célját tévesztett meleg szavait hallja, sem újfent olyan fájdalomnak, amelyet legutóbbi találkozásuk okozott - s ezt alapos okkal várhatta el.

 

        HARMINCHATODIK FEJEZET        

E találkozás után néhány nappal az újságok hírül adták az emberiségnek, hogy Thomas Palmer úr felesége őnagysága fiúörökösnek adott életet; felettébb érdekes és örvendetes hír volt ez, legalábbis azoknak a közelebbi ismerősöknek, akik már várták.

A Mrs. Jennings nagy boldogságára szolgáló esemény időszakos változást eredményezett napjai beosztásában, s hasonló mértékben befolyásolta ifjú barátnéi elfoglaltságát is; Mrs. Jennings ugyanis minél több időt akart Charlotte-nál tölteni, s minden reggel, alighogy felöltözött, már hozzá is sietett, s csak késő este tért haza; a Dashwood kisasszonyok pedig, a Middleton család határozott kérésére, minden napot a Conduit Streeten töltöttek. Ha a maguk kényelmét-kedvét tekintik, szívesebben maradtak volna, legalább délelőtt, Mrs. Jennings házában, ezt azonban mindenki kívánsága ellenére nem erőltethették. Idejüket tehát kisajátította Lady Middleton, valamint a két Steele kisasszony, akik valójában csakoly kevésre becsülték a társaságukat, mint amily fennen követelték.

A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgynek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani. Lady Middletonnak Elinor és Marianne iránti viselete makulátlan volt, de igazában egyáltalán nem kedvelte őket. Nem hízelegtek neki, sem a gyermekeinek: nem hihetett hát jóindulatukban; s mert szerettek olvasni, úgy vélte, ironikusak; talán nem is tudta egészen pontosan, milyen az, ha valaki ironikus; no de ez igazán nem jelentett semmit. Általában ezt bírálatnak tekintik, és könnyen osztogatják.

A Dashwood kisasszonyok jelenlétét béklyónak érezte a lady is, Lucy is. Fékezte egyikük henyeségét, másikuk buzgóságát. Lady Middleton restellte előttük, hogy semmit sem csinál, a hízelgést pedig, amelyet máskor büszkén agyalt ki és osztogatott, megvetésüktől féltében Lucy most félt felkínálni. Hármójuk közül Miss Steele maradt a legérzéketlenebb a Dashwood kisasszonyok jelenlétére; s hatalmukban állt volna őt azzal tökéletesen megbékíteni. Ha bármelyikük is teljes és részletes beszámolóval szolgál Marianne és Mr. Willoughby ügyéről, Miss Steele úgy érezte volna, bőséges kárpótlásban részesül, amiért vacsora után átengedi a legjobb helyet a kandalló mellett, amire a Dashwood kisasszonyok jelenléte késztette. Ám nem részesült efféle megbékítésben; mert akármily buzgón hangoztatta is Elinornak: mennyire szánja a húgát, s nem egy célzást elejtett Marianne előtt holmi széptevők állhatatlanságáról: nem ért el egyéb hatást, mint közönyös pillantást az előbbitől, vagy az utóbbitól utálkozót. Még ennél csekélyebb erőfeszítés is könnyen a barátjukká tehette volna. Hisz csak nevettek volna rajta a doktor miatt! De bizony ők is, akárcsak a többiek, oly kevéssé voltak hajlandók lekötelezni Steele kisasszonyt, hogy ha Sir John nem vacsorázott otthon, akár egy egész nap is elmúlhatott, hogy egyetlen évődő szó is elhangozzék a tárgyról azon kívül, amit ő maga szíveskedett arra pazarolni.

Mrs. Jennings azonban oly tökéletesen gyanútlan volt mindeme féltékenykedés és elégedetlenkedés felől, hogy úgy gondolta, valamennyi leány mértéktelenül élvezi az együttlétet; s esténként rendszerint gratulált ifjú barátnéinak, hogy ily hosszú időre megmenekültek egy ostoba vénasszony társaságától. Olykor maga is csatlakozott a többiekhez Sir John házában, olykor a magáéban; de akárhol jelent is meg. Mindig kiváló kedélynek örvendett, csupa öröm volt és csupa fontoskodás, Charlotte kedvező állapotát a maga érdemének tekintette, s bármikor hajlandó volt oly pontos, oly részletes beszámolóval szolgálni a körülményekről, ahogyan legfeljebb csak Miss Steele kíváncsisága óhajtotta. Mindössze egyetlen körülmény zavarta a derék hölgyet, s erre naponta panaszkodott. Mr. Palmer ugyanis osztozott nemének gyakori, ám merőben atyaiatlan véleményében, miszerint minden csecsemő szakasztott egyforma; semmiféle meggyőzés nem tántoríthatta el e hitétől, s még annak beismerésére sem bírhatta rá senki, hogy az ő fia és örököse a világ legszebb kisbabája.

Elbeszélésemben most balszerencsés körülményhez érkezem, mely akkortájt érte Mrs. John Dashwoodot. Úgy esett, hogy amikor sógornői Mrs. Jennings társaságában első ízben látogattak el a Harley Streetre, épp akkor nézett be egy másik ismerőse is - önmagában ez az eset még nemigen járhatott keserű következéssel Mrs. John Dashwoodra nézve. Míg azonban némelyeket a képzeletük olyannyira elragad, hogy viselkedésünkről téves ítéletet alkotnak, s arról hajlamosak jelentéktelen külsőségek alapján véleményt formálni, az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig kiszolgáltatottja a vakvéletlen szeszélyének. A jelen esetben ez e véletlenül érkező hölgy oly mértékben szabadjára engedte képzeletét a Dashwood kisasszonyok puszta nevének hallatára, hogy az túlszárnyalva valót s valószínűséget, s megtudva, hogy Mr. Dashwood húgai, nyomban arra a következtetésre jutott, hogy nyilván a Harley Streeten laknak; s e tévhit egy-két nap múlva meghívást gyümölcsözött nekik is, valamint bátyjuknak és sógorasszonyuknak a hölgy házában tartandó szűk körű zenei estélyre. Minek következtében Mrs. John Dashwoodra nemcsak ama szerfelett kényelmetlen kötelesség hárult, hogy elküldje hintaját a Dashwood kisasszonyokért; hanem, ami még ennél is keservesebb, ha tetszik, ha nem, vállalnia kellett a kellemetlenséget, hogy látszólag figyelmesen bánik velük; s vajon ki a megmondhatója, nem fogják-e elvárni, hogy utóbb megint elvigye őket valahova? Meg kell hagyni, hatalmában áll kiábrándítani őket. Ám ez nem elég; mert amikor némelyek olyan magatartásra szánják magukat, amelyet maguk is helytelennek tudnak, sértésnek érzik, ha bárki különbet vár tőlük.

Marianne lassan olyannyira hozzászokott, hogy naponta elmenjen, hogy most már mindegy volt neki, elmegy-e vagy sem; nyugodtan, gépiesen készülődött az esti elfoglaltságra, habár a legcsekélyebb szórakozásra sem számított egyetlen alkalommal sem, s igen gyakran a legutolsó pillanatig nem is tudta, hova készülnek.

Öltözékét, külsejét illetően oly közönyössé vált, hogy az öltözködés, piperézés egész ideje alatt feleannyi figyelmet sem szánt rá, mint amennyiben Miss Steele-től részesült együttlétük első öt percében. Az ő aprólékos figyelmét s egyetemes kíváncsiságát azután semmi sem kerülte el; látott mindent, kérdezett mindent; addig nem volt nyugvása, amíg Marianne öltözéke minden egyes darabjának árát meg nem tudta; pontosabban meg tudta volna állapítani Marianne ruháinak számát, mint maga a tulajdonosuk, s joggal remélte, hogy mielőtt elbúcsúznának, arra is fényt derít, mennyibe kerül hetente a mosatásuk, s hogy mennyit költ magára Marianne egy esztendőben. Az effajta fürkészés orcátlanságát azonfelül rendszerint bókkal tetézte, amelyet bármennyire a legjobb falatnak szánt, Marianne mégis azt tekintette az orcátlanság netovábbjának; mert minekutána el kellett szenvednie ruhája értékének s szabásának, cipője színének, bajviseletének vizsgálatát, jóformán bizonyosra vehette, hogy Miss Steele közli vele: szavára, ugyancsak elegáns, és bátran állíthatja, hogy se szeri, se száma nem lesz a hódításainak.

Efféle buzdítás közepette bocsátották ezúttal is útnak bátyja hintaján, amelyet öt percig sem várakoztattak kapujuk előtt, s ez a pontosság cseppet sem volt ínyére sógorasszonyuknak, aki már előttük odahajtatott ismerőse házához, s abban reménykedett, hogy sógornői késedelmeskedése némi kényelmetlenséget okoz majd neki vagy a kocsisának.

Az est folyamán nem történt figyelemre méltó esemény. Az estélyen, mint a zenei estélyeken általában, sok volt a vendég, aki igaz élvezetét lelte az előadásban, és sok, aki egyáltalán nem; maguk az előadók pedig, mint rendesen, a maguk és meghitt barátaik megítélése szerint Anglia legkiválóbb társasági előadói voltak.

Elinor nem volt muzikális, nem is tettette annak magát, s minden aggály nélkül fordította el tekintetét a zongoráról, valahányszor kedve tartotta, s még a hárfa meg a cselló jelenléte sem akadályozta abban, hogy kedvére a szoba valamely más tárgyán pihentesse. Egy ízben tekintete vándorútján egy csoport fiatalember között éppen azon az úron állapodott meg, aki a minap Gray boltjában szemléltető előadásban részeltette őket fogvájótokok tárgyában. Hamarosan észrevette, hogy az úr őrá néz, majd meghitten beszél a bátyjával, s épp elhatározta, hogy megtudakolja az utóbbitól az illető nevét, amikor mindketten feléje indultak, és Mr. Dashwood mint Mr. Robert Ferrarst mutatta be az urat Elinornak.

Mr. Robert Ferrars könnyed udvariassággal szólította meg Dashwood kisasszonyt, s ezt oly kecses meghajlással kísérte, amely ékesszólóan bizonyította, hogy valóban olyan piperkőc, amilyennek Lucy leírta. Szerencse lett volna, ha Elinornak Edward iránti vonzalma nem annyira Edward, mint legközelebbi rokonai érdemén alapul! Akkor ugyanis az öccsének főhajtása tetézte volna be az anyja és nővére barátságtalan magatartásának művét. Amíg azonban eltűnődött a két fiatalember közötti különbségen, nem találta, hogy az egyiknek üressége és elbizakodottsága ridegségre hangolná a másiknak szerénysége és érdeme iránt. Hiszen valóban nagyon különbözők; ezt maga Robert hangoztatta fennen egy negyedórányi társalgás után; bátyjáról szólván ugyanis, panaszolta végletes félszegségét, amely úgy vélte, megakadályozza Edwardot abban, hogy a megfelelő társaságban forogjon, s ezt szívből és nagylelkűen nem annyira holmi természetes fogyatékosságnak tulajdonította, mint ama balszerencsének, hogy magánúton nevelkedett; míg ő maga, noha a természet bizonyára őt sem ruházta fel semmi különös, semmi lényeges kiválósággal, csupán az intézeti neveltetés előnye folytán csakoly alkalmas a világbani jártasságra, mint akárki más.

- Igaz lelkemre - tette hozzá -, azt hiszem, nincs semmi más oka, s ezt gyakran elmondom anyámnak is, amikor fájlalja a dolgot. "Kedves asszonyanyám", mondogatom mindig, "nyugodjék meg. A baj ma már gyógyíthatatlan, s az oka csakis kegyedben rejlik. Miért hagyta, hogy nagybátyám, Sir Robert rábeszélje, hogy Edwardot tulajdon jobb meggyőződése ellenére magánneveltetésre bízza élete legválságosabb korszakában? Hisz ha őt is Westminsterbe küldte volna, mint jómagamat, ahelyett, hogy Mr. Pratt gondjára bízza, mindezt meg lehetett volna előzni." Én így látom a dolgot, s anyám is tökéletesen meggyőződött arról, hogy tévedett.

Elinor nem ellenkezett e véleménnyel, mert akármi lett légyen is meggyőződése az intézeti nevelés előnyeiről, semmiképpen sem gondolhatott megelégedéssel Edwardnak Mr. Pratt fedele alatt töltött esztendeire.

- Kegyedék ugyebár Devonshire-ben élnek - hangzott a következő megállapítás -, egy kis házban Dawlish mellett.

Elinor helyesbítette Mr. Robert Ferrars ismereteit a ház helyzetét illetően, s a nevezett úriembert ugyancsak meglepte, hogy bárki lakhat Devonshire-ben, de nem Dawlish mellett. Mindamellett szívbéli helyeslését fejezte ki a ház fajtáját illetően.

- A magam részéről - közölte - kiváltképp kedvelem a falusi házakat; oly kényelmesek, oly elegánsak! S kijelenthetem, ha volna felesleges pénzem, magam is birtokocskát vásárolnék és építtetnék rajta egy házikót, nem messze Londontól, ahová lehajtathatnék bármikor, magam köré gyűjthetném barátaimat, s élvezném a boldog falusi életet. Csak azt tanácsolhatom bárkinek, aki építkezik: falusi házikót építsen! Lord Courtland barátom csak a minap kérte tanácsomat e tárgyban, s Bonomi három tervét terítette elém. Én voltam hívatva eldönteni, melyik a legjobb a három közül. "Kedves Courtlandom", mondtam erre én, s máris tűzbe hajítottam mind a hármat, "ne válassza egyiket sem, hanem építsen falusi házat!" S úgy gondolom, ez is lesz belőle.

- Némelyek úgy képzelik - folytatta -, az efféle kis ház nem nyújt semmiféle kényelmet; hogy szűk a hely; de ez merőben tévedés. A múlt hónapban meglátogattam Elliott barátomat Dartford közelében. Lady Elliott táncmulatságot akart rendezni. "De hát hogyan lehetséges?", kérdezte őnagysága. "Kedves Ferrars, mondja meg nekem, hogyan rendezzem meg! Hisz ebben a kunyhóban egyetlen szoba nincs, ahová tíz pár beférne; s hol legyen a vacsora?" Én persze tüstént láttam, hogy mi sem könnyebb ennél, azt mondtam tehát: "Drága Lady Elliott, sose nyugtalankodjék. Az ebédlőben akár tizennyolc pár is táncolhat; szolgálják fel a teát meg a frissítőket az ebédlőben; s tálalják a vacsorát a szalonban." Lady Elliott el volt ragadtatva az ötlettől. Megmértük az ebédlőt, s láttuk, hogy éppen tizennyolc pár fér el benne; és az estélyt pontosan az én tervem szerint rendezték meg. Ebből is látható: ha valaki tudja, hogyan fogjon hozzá, a kis vidéki házban csakúgy élvezhető minden kényelem, mint a legtágasabb kastélyban!

Elinor mindezzel egyetértett, mert úgy érezte, az ügy nem érdemli meg az ésszerű ellenvetés bókját.

Mivel John Dashwood csakoly kevés örömét lelte a muzsikában, mint legidősebb húga, az ő elméje is kész volt bármely más tárgyon megpihenni; s az est folyamán egy gondolat vert benne gyökeret, s ezt, mihelyt hazatértek, közölte feleségével, jóváhagyás végett. Mrs. Dennison tévedése, aki feltételezte, hogy húgai náluk vendégeskednek, arra a megfontolásra juttatta, hogy illő volna valóban meghívni őket, míg Mrs. Jenningset kötelezettségei távol tartják otthonától. A költség nem volna semmi, s alig több a kényelmetlenség; s mindenestül olyan figyelem, amelynek révén érzékeny lelkiismerete tökéletesen mentesülne az atyjának tett ígéret alól.

Fannyt megdöbbentette a javaslat.

- Nem tudom, hogyan tehetnénk meg - mondotta -, hogy meg ne sértenénk Lady Middletont, hisz a leányok minden napjukat nála töltik; máskülönben igazán módfelett örömömre szolgálna. Tudod, hogy mindig igyekszem minden tőlem telhető figyelemben részesíteni őket; hisz ma este is elvittem őket magammal! De hát ők Lady Middleton vendégei. Hogyan foszthatnám meg tőlük a ladyt?

Férjeura, ha igencsak alázatosan is, elutasította ezt az ellenérvet. - Már egy hetet eltöltöttek ily módon a Conduit Streeten, és Lady Middleton nem veheti zokon, ha legközelebbi rokonaiknak szentelnek ugyanennyi időt.

Fanny hallgatott egy percig, azután újult buzgalommal így beszélt:

- Hisz én szívesen meghívnám őket, szerelmem, ha tehetném, csakhogy épp most határoztam el, hogy néhány napra meginvitálom a Steele kisasszonyokat. Igen jó modorú, derék leányok; s úgy vélem, megilleti őket a figyelem, hisz a bácsikájuk olyan sokat tett Edwardért. Majd jövőre meghívhatjuk a húgaidat; de meglehet, a Steele kisasszonyok többet nem jönnek fel a városba. Egész bizonyosan megszereted őket; hisz kedveled őket máris, méghozzá nagyon, s anyám nemkülönben; és Harry olyan nagyon csügg rajtuk!

Mr. Dashwoodnak nem kellett több meggyőző szó. Tüstént belátta, mennyire fontos meghívni a Steele kisasszonyokat, lelkiismeretét pedig megbékítette az elhatározás, hogy majd a következő esztendőben meghívja a húgait; de közben azért az a gondolat motoszkált a fejében, hogy a következő esztendőben talán fölösleges lesz már az invitálás, mert Elinor Brandon ezredes asszonyaként jön fel majd a városba, Marianne pedig mint az ő vendégük.

Fanny örvendezett a menekülésen, s büszke volt, hogy így feltalálta magát, s már másnap reggel írt Lucynak, és néhány napra meghívta a nővérével együtt a Harley Streetre, amint Lady Middleton hajlandó megválni tőlük. Ennyi elég volt Lucy igaz, megalapozott boldogságához. Mrs. Dashwood egyenesen az ő malmára hajtja a vizet; dédelgeti reményeit, magáévá teszi vágyait! Lucy érdekét mindenekfölött szolgálta és hiúságát ugyancsak legyezgette ez az alkalom, hogy Edwarddal meg a családjával lesz. Nem is lehet eléggé hálás ilyen előnyért, nem is siethet eléggé teljesíteni a meghívást; s a Lady Middletonnál való vendégeskedésről, amelynek előzőleg semmiféle határt nem szabtak; tüstént kiderült, hogy eleve is két nap múlva véget kellett volna érnie.

Amikor Elinor betekintést nyert a levélbe, s ez az érkezése után tíz perccel már bekövetkezett, első ízben osztotta Lucy reményeit; hisz ily szokatlan kedvesség megnyilvánulása ily rövid ismeretség után mintegy azt hirdette, hogy forrása tán több, mint az iránta, Elinor iránti rosszindulat; s idő és ügyeskedés révén még utóbb eszközéül szolgálhat Lucy vágyainak. Hízelgése máris diadalt aratott Lady Middleton gőgjén, s utat nyitott Mrs. John Dashwood rideg szívéhez; s ezek az eredmények vélhetőleg nagyobb sikerek előhírnökei.

A Steele kisasszonyok tehát átköltöztek a Harley Streetre, s amit csak Elinor hallott ottani fogadtatásukról, csupán fokozta az elkövetkezők iránti várakozását. Sir John, aki több ízben meglátogatta őket, csupa olyan hírt hozott a vendég kisasszonyok ottani kiváltságos helyzetéről, amely általános meglepetést keltett. Mrs. Dashwood még soha életében fiatal nőktől ennyire nem volt elragadtatva; mindegyiküket megajándékozta egy varrókészlettel, valamely emigráns keze munkájával; Lucyt keresztnevén szólította, s nem tudta, hogyan fog valaha is megválni tőlük.

 

        HARMINCHETEDIK FEJEZET        

Mrs. Palmer állapota igen sokat javult két hét elteltével, s anyja nem érezte már szükségét, hogy teljes idejét neki szentelje; beérte annyival, hogy napjában egyszer-kétszer meglátogatta, s újból visszatért otthonába, megszokott életmódjához, melyből, úgy találta, a Dashwood kisasszonyok nagyon is készségesen vették ki újból korábbi részüket.

Hogy a Berkeley Streeten visszatért az élet a régi kerékvágásba, vagy harmad-negyednapra Mrs. Jennings épp hazatért rendes látogatásáról Mrs. Palmertől, belépett a szalonba, s ott találva Elinort, aki egymagában ült, oly heves fontoskodás tükröződött az arcán, ami Elinort csodálatos hírek hallására készítette elő; ám háziasszonya még annyi időt sem engedett, hogy feltevésekre jusson, már igazolta is a várakozást, ekképpen szólván:

- Uramisten! Miss Dashwood! Hallotta már az újságot?!

- Nem, asszonyom. Mi légyen az?

- Ugyancsak furcsa dolog! No de tüstént meghallja az egészet. Amikor odaértem Mr. Palmer házába, Charlotte-ot nagy izgalomban leltem a gyermek miatt. Szentül hitte, hogy nagyon beteg, sírt, nyűgösködött, kiverte a láz. Én ránézek, s azt mondom: "Ej, édes lelkem, a világon semmi más baja, csak a fogzási láz jött rá", s szakasztott ezt mondta a dajka is. Hanem Charlotte csak nem hitte el, s addig nem volt nyugta míg el nem küldetett Mr. Donavanért; szerencsére ő épp akkor ért haza a Harley Streetről, úgyhogy egyenesen átjött, s amint megpillantotta a gyermeket, tüstént egyetértett velünk; azt mondta, az égvilágon más baja nincs, csak a fogzási láz vette elő, s akkor már Charlotte is megnyugodott. S hogy a doktor épp menni készült, egyszer csak eszembe jutott... hogy hogyan, azt meg nem tudnám mondani, de egyszer csak eszembe ötlött... hogy megkérdezzem a doktort, van-e valami újság. Amire ő csak hímez-hámoz, a vállát vonogatja, titokzatos képet vág, mint aki bizony tud valamit, s nagy sokára csak ennyit suttogott: "Nehogy valami kellemetlen hír jusson asszonyom ifjú hölgyvendégeinek fülébe a sógorasszonyuk gyengélkedéséről, hát okosabbnak vélem, ha annyit mondok: nincs ok az aggodalomra; szívből remélem, hogy Mrs. Dashwood hamarosan jobban lesz."

- Hogyan?! Fanny beteg?

- Épp ezt kérdeztem én is, drágám. "Úristen!", mondom, "Mrs. Dashwood beteg?" Amire aztán kitudódott az egész; s hogy szavamat rövidre fogjam, abból, amit hallottam, körülbelül így áll a dolog. Mr. Edward Ferrars, épp az az ifjú ember, akinek a rovására én magácskával annyit évődtem (bár most már hatalmasan örülök, hogy soha nem volt semmi a dologban), nos, ez a Mr. Edward Ferrars vagy egy esztendeje jegyben jár Lucy húgommal! Hát ez van a dologban, kedvesem! És egyetlen élő lélek egy szó nem sok, annyit se tudott a dologról, egyedül Nancy! Hát hitte volna, hogy ez lehetséges? Hisz nem csoda, hogy megszerették egymást; no de hogy idáig jutott a dolog, és senki még csak nem is gyanította! Ez aztán fura! Én történetesen sosem láttam őket együtt, különben szavamra, rájöttem volna! Nos tehát, olyan nagyon titkolták a dolgot, mert tartottak Mrs. Ferrarstól, és sem ő, sem a maguk bátyja, sem a sógorasszonyuk nem is sejtett semmit, egészen ma reggelig, amikor szegény Nancy... hisz ismeri, jóindulatú teremtés, de nem valami híres összeesküvő... egyszeriben kibökte. "Uramisten!", gondolta magában, "hisz mindannyian úgy szeretik Lucyt, bizonyára nem lesz ellenvetésük", így aztán kapja magát, megy a sógorasszonyukhoz, aki egymagában ült a kézimunkájával, s nem is gyanította, mi vár rá... mert csak öt perccel azelőtt mondotta a bátyjuknak, hogy össze kéne házasítani Edwardot valamiféle lordnak a leányával, a nevét már elfeledtem. Hát képzelheti, micsoda csapás volt ez a büszkeségének meg a hiúságának! Egyszeriben elővette a hisztéria, a görcsök, s úgy sikoltozott, hogy a bátyjuk is meghallotta, pedig odalent ült a szobájában, s épp az intézőjének akart levelet írni a birtokra. Hát ugrott is fel menten, szaladt az emeletre, s iszonytató jelenet következett, mert addigra már odaért Lucy is; nem is álmodta, hogy mi van a dolog mögött. Szegény teremtés! Őt aztán szívemből szánom. Meg kell mondanom, azt hiszem, igen csúnyán elbántak vele; a sógorasszonyuk úgy átkozta; mint valami fúria, s csakhamar ájulásba kergette. Nancy térdre hullott, s zokogott keservesen; a bátyjuk meg fel-alá járt a szobában, és nem tudta, mit csináljon. Mrs. Dashwood kijelentette, hogy egy percig sem maradhatnak tovább a házában, a végén a bátyjuk is térdre kényszerült, úgy kérlelte, hogy legalább addig legyen velük türelemmel, amíg össze nem csomagolnak. Erre aztán a sógorasszonyukat megint csak elővette a hisztéria, s a bátyjuk annyira megrémült, hogy elküldött Mr. Donavanért, Mr. Donavan meg fenekestül felfordulva lelte az egész házat. A hintó már ott állt a kapu előtt, hogy elvigye szegény húgaimat, s ők épp beszálltak, amikor a doktor eljött szegény Lucy, azt mondja a doktor, olyan állapotban, hogy járni is alig tudott; Nancy is kis híján oly komiszul volt. Mondhatom, nem állhatom a sógorasszonyukat; s remélem tiszta szívemből, hogy akárhogy ellene van, azért csak nyélbe ütik ezt a házasságot! Uramisten! Hová lesz szegény Edward úr, mihelyt hírét veszi a dolognak! Hogy a szerelmét így megcsúfolják! mert azt mondják, ugyancsak szereti, s szeretheti is. Nem csodálnám, ha eszét vesztené izgalmában! és szakasztott így vélekedik Mr. Donavan is. Jól kibeszélgettük magunkat kettesben a dologról, s az a legjobb, hogy visszament a Harley Streetre, hogy a közelben legyen, amikor Mrs. Ferrarsnak elmondják a dolgot, mert amint a húgom elhagyta a házat, őérte rögtön elküldtek, mert a sógorasszonyuk bizonyos volt benne, hogy rajta aztán ugyancsak erőt vesz a hisztéria; s felőlem úgy is lehet, én aztán nem szánom egyikőjüket sem! Nem állhatom ezt a nagy hűhót, amit az emberek a pénz meg a hatalom körül csapnak. A világon semmi ok nincs reá, miért ne házasodhatnának össze Mr. Edward meg Lucy; mert bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Ferrarsnak volna miből gondoskodnia a fiáról, méghozzá bőkezűen, s igaz ugyan, hogy Lucynak jóformán egy garasa sincs, de mindenki másnál jobban érti a módját, hogyan kell a kevésből sokat csinálni; s mondhatom, ha Mrs. Ferrars csak évi ötszáz fontot írat Mr. Edwardra, Lucy abból is öltözködnék úgy, mint akárki más nyolcszázból. Uramisten! milyen szépecskén megélnének egy olyan kis kunyhóban, mint a maguké... talán egy kicsit nagyobban... két szolgálóval, két inassal; hisz tán én magam is kisegíthetném őket egy szobalánnyal, mert az én Bettym húga épp hely nélkül van, s pont megfelelne nekik!

Mrs. Jennings itt elhallgatott, s mivel Elinornak volt ideje rendezni a gondolatait, olyan válaszra és olyan kijelentésekre volt képes, amelyek a téma természetéből következőleg elvárhatók voltak. Boldog volt, hogy láthatólag nem gyanúsítják azzal, hogy különlegesen érdekelné az ügy; hogy Mrs. Jennings (mint ezt az utóbbi időben remélni merte) többé nem képzeli, hogy vonzódik Edwardhoz; s boldog volt mindenekfelett, hogy Marianne nincs jelen, és így zavartalanul beszélhet a dologról, s ítéletét, remélte, úgy nyilváníthatja, mint aki pártatlanul szemléli az érdekeltek szerepét.

Aligha tudta volna pontosan megmondani, mit vár ő maga az egész dologtól; noha buzgón igyekezett elűzni a gondolatot, hogy máshogy is végződhet, mint Edward és Lucy házasságával. Nagyon szerette volna hallani, mit mond és mit tesz Mrs. Ferrars, noha aligha lehetett kétség mindezek felől; s még jobban szerette volna tudni, hogyan viselkedik maga Edward. Iránta mély részvétet érzett - Lucy iránt édeskeveset, s még azt a keveset is nehezére esett felidéznie; a társaság többi tagja iránt meg az égvilágon semennyit.

Mivel Mrs. Jennings másról sem tudott beszélni, Elinor szükségesnek érezte, hogy előkészítse Marianne-t a dolog megvitatására. Haladéktalanul fel kellett világosítani az ügy való állása felől, megismertetni a tiszta igazsággal, rábírni, hogy végighallgassa, amint mások vitatják az ügyet, s ne árulja el, hogy bármi kényelmetlenséget is érez nővére miatt, bármi neheztelést Edward iránt.

Keserves feladat hárult Elinorra. El kellett vennie húgától azt, amit egyetlen vigaszának tudott - olyan adatokat közölnie Edwardról, amelyek következtében félő; egy életre összeomlik Marianne-nak róla való jó véleménye; s a kettejük helyzetének hasonlóságánál fogva, amelyet Marianne képzelete igen erősnek érez majd előidézni hogy újra átélje önnön csalódását. Ám akármily kényszerű feladat volt is ez, meg kellett tenni, s Elinor ezért nem késlekedett végrehajtani.

Távol állott tőle, hogy a maga érzéseinél időzzön; vagy hogy szenvedő színében tüntesse föl magát, már csak azért sem, hogy az önfegyelem, amelyet az első perctől fogva gyakorolt, hogy Edward eljegyzése a tudomására jutott, útmutatással szolgálhasson Marianne-nak: mi az, amire az ember képes lehet. Elbeszélése világos volt és egyszerű; s ha nem lehetett is érzelemtől mentesen elmondani, nem kísérte heves izgatottság, sem túláradó fájdalom. Ez inkább a hallgató szerepe volt; Marianne ugyanis elborzadva figyelt, és mértéktelenül zokogott. Elinor osztályrésze volt, hogy a maga bánatában csakúgy, mint a másokéban, ő legyen a vigasztaló; s most készségesen felajánlotta mindazt a vigasztalást, mellyel önnön nyugodt lelkiállapotának bizonyítása szolgált, s Edward szívbéli felmentése az óvatlanságon kívül minden vétség alól.

Marianne azonban jó darabig egyikben sem hitt. Edwardot második Willoughbynak tekintette; s mivel Elinor beismerte, hogy őszintén szereti, hát érezhet-e most másként, mint ő maga?! Ami Lucy Steele-t illeti, őt egyáltalán nem találta szeretetre méltónak, s tökéletesen alkalmatlannak arra, hogy józan férfit magához kössön - ezért eleinte hinni, később megbocsátani nem akarta Edwardnak Lucy iránti egykori vonzalmát. Még csak természetesnek sem volt hajlandó tekinteni; s Elinor, mivel maga nem tudta erről meggyőzni húgát, meggyőzését az arra egyedül alkalmasra: az emberiség alaposabb ismeretére bízta.

Elinor első közlése mindössze az eljegyzés tényére s fennállásának idejére szorítkozott - Marianne érzelmei ugyanis közbeléptek, s megakadályozták a részletek szabályos kibontását; és jó darabig nem volt mit tenni, mint Marianne kétségbeesését csillapítani, riadalmát tompítani, haragját leküzdeni. Első kérdése, amely további részletekre vonatkozott, ez volt:

- Mióta tudsz te erről, Elinor? Írt neked?

- Négy hónapja tudom. Amikor Lucy a Barton-kastélyba jött novemberben, bizalmasan tudtomra adta, hogy jegyesek.

E szavak hallatán Marianne szeme fejezte ki azt a meglepetést, amelynek szája nem tudott hangot adni. A néma ámulatot felkiáltás követte:

- Négy hónapja! Te négy hónapja tudsz erről?

Elinor igenlően válaszolt.

- Micsoda! Míg engem támogattál boldogtalanságomban, ezt rejtegetted szívedben? s én még szemedre vetettem boldogságodat!

- Nem lett volna alkalmas az idő, hogy tudd: épp az ellenkezője az igaz.

- Négy hónapja! - kiáltott újfent Marianne. - S ily nyugodtan! Ily derűsen! Mi adott erőt elviselned?

- A tudat, hogy kötelességemet teljesítem. Lucynak adott szavam titoktartásra késztetett. Ezért tartoztam neki azzal, hogy a valóságra még célzást se tegyek; családomnak s barátaimnak pedig azzal, hogy ne támasszak bennük aggodalmat magam miatt, amelyet nem állt volna módomban enyhíteni.

Marianne-t láthatólag mélyen érintette mindez.

- Sokszor szerettem volna megmondani az igazat neked és anyámnak - tette hozzá Elinor -, egyszer-kétszer meg is kíséreltem; de csak úgy győzhettelek volna meg benneteket, ha a rám rótt titoktartást megszegem.

- Négy hónapja! Holott szeretted őt!

- Igen. De én nemcsak őt szerettem; s mert szívemen viseltem a mások elégedettségét, örültem, hogy megkímélhetem őket annak tudomásától, mit érzek én. Most már lecsillapodott érzelemmel beszélhetek róla. Nem akartam, hogy miattam szenvedjetek; s hidd el, magam már alig szenvedek. Sok minden segít énnekem. Tudom, hogy a csalódást nem önnön óvatlanságomnak köszönhetem, s amennyire tudtam, elviseltem, és nem terjesztettem. Edwardot semmiféle komoly bűnben nem találom vétkesnek. Kívánom, hogy boldog legyen; s oly bizonyosan tudom, hogy mindig teljesíti kötelességét, hogy ha most netán érez is némi megbánást, végül mégis boldog lesz. Lucy nincs híjával a józan észnek, s erre az alapra számos jó dolog épülhet. És mindazok után, Marianne, mindazok után, hogy az egy és örök vonzalom eszméje oly elbűvölő, mindazok után, amit elmondhatunk arról, hogy az ember boldogsága egyetlen személytől függ, nem igaz, nem illő, nem lehet, hogy úgy legyen. Edward elveszi Lucyt; olyan nőt vesz el, aki személyében, értelmében nemünk java részénél különb; s az idő és a megszokás feledteti majd Edwarddal, hogy valaha valakit őnála gondolt különbnek.

- Ha így gondolkodol - mondotta Marianne -, ha a legértékesebb elvesztése ily könnyen, pótolható mással, úgy a határozottságod az önfegyelmed talán nem is olyan nagyon csodálatra méltó. Most már talán fel tudom fogni.

- Megértelek. Úgy gondolod, sohasem éreztem igazán. Négy hónapig nyomta ez a lelkemet, Marianne, s nem beszélhettem róla egyetlen teremtett lélekkel sem; tudtam, hogy ha bármikor megtudjátok, téged is, anyámat is mélységesen boldogtalanná tesz, s mégsem volt hatalmamban, hogy a legcsekélyebb mértékben is előkészítselek rá. Nekem úgy mondták el... úgy kényszerítette rám épp az a személy, akinek korábbi eljegyzése romba döntötte minden reményemet; s úgy éreztem, diadalittasan mondja el. E személy gyanúját tehát el kellett hárítanom; megpróbáltam közönyös színben feltűnni, amikor pedig mélyen érintett a dolog; s ez nem csupán egy alkalommal történt; újból és újból hallgatnom kellett reményeit, ujjongását. Tudtam, hogy mindörökre el vagyok választva Edwardtól, s nem jutott tudomásomra egyetlen körülmény sem, amelynek révén kevésbé kívánatosnak éreztem volna a kapcsolatot. Semmi sem bizonyította méltatlanságát; semmi sem tudatta velem irántam való közönyét. Meg kellett küzdenem nővérének ridegségével, anyja gőgjével; szenvedtem egy vonzalom kínját, és nem élvezhettem áldásait. És mindez oly időben történt, amikor, mint magad tudod a legjobban, nem ez volt boldogtalanságom egyetlen forrása. Ha egyáltalán érzelemre alkalmasnak tartasz, bízvást felteheted, hogy most szenvedtem valóban. A nyugodt lelkiállapot, amelyet végre sikerült elérnem, a, vigasz, amely kínomat enyhítette, szüntelen s fájdalmas igyekezet eredménye; nem magától való; nem kelt egyszeriben gyötrött lelkem védelmére... nem, Marianne. Akkor, ha nem köt titoktartási fogadalmam, talán semmi sem tarthatott volna vissza attól, még az sem, amivel legdrágább barátaimnak tartozom, hogy nyíltan kimutassam, mily nagyon boldogtalan vagyok.

Marianne egészen megjuhászodott.

- Ó, Elinor! - kiáltott fel. - Mindörökre megutáltattad velem önmagamat! Mily kegyetlen voltam veled! veled, ki egyetlen vigaszom voltál, ki velem viselted minden boldogtalanságomat, ki láthatólag csak miattam szenvedtél! Hát ilyen a hálám? Csak így viszonozhatom, amit értem tettél? Érdemed hangos szóval vádol engem, ezért próbáltam semmibe venni!

E vallomást igen gyengéd szavak követték. Jelenlegi lelkiállapotában nem volt nehéz Marianne-t bármilyen ígéretre rávenni; s Elinor kérésére megfogadta, hogy a keserűség legcsekélyebb látszata nélkül fog bárkivel a dologról beszélni; hogy ha Lucyval találkozik, ellenszenvét a legkevésbé sem árulja el; s még ha magával Edwarddal hozza is össze a véletlen, cseppet sem lesz hozzá kevésbé szívélyes, mint rendesen. Csupa nagy engedmény; de ha egyszer Marianne úgy érezte, sebet adott, semmiféle jóvátételt nem sokallott érte.

És csodálatra méltóan állta is ígéretét. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig Mrs. Jenningsnek a témához fűzött valamennyi megjegyzését, semmiben nem ellenkezett vele, s háromszor is ekképpen nyilatkozott: - Igen, asszonyom. - A Lucyról zengett dicséret közben mindössze átült egyik székről a másikra, és mikor Mrs. Jennings Edward túláradó érzelmeiről beszélt, ez csak egyetlenegyszer ingerelte Marianne-t fojtó köhögésre. Hogy húga ily hősiesen viselkedett Elinor úgy érezte, ő maga bármire képes.

A másnap újabb megpróbáltatást hozott, bátyjuk látogatásának képében, aki igen komoly ábrázattal igyekezett megbeszélni a szörnyűséges ügyet, s híreket hozott a feleségéről.

- Hallották, bizonyára - mondotta igen ünnepélyesen, amint helyet foglalt -, az igen döbbenetes felfedezést, amely tegnap történt otthonunkban.

- Sógornőtök - folytatta - iszonyúan szenved. Mrs. Ferrars nem kevésbé; röviden: oly heves, bonyolult, keserves jelenet zajlott... de remélem, kiálljuk a vihart, s egyikünk sem vész oda. Szegény Fanny! tegnap egész nap ideglázban volt. De nem akarom kegyedéket ok nélkül megriasztani. Donavan azt mondja, krízistől nem kell tartanunk; Fanny szervezete erős, határozottsága minden próbát kiáll. Angyali türelemmel viselt mindent! Azt mondja, soha többé senkiről sem lesz jó véleménye; s ezen aligha csodálkozhatunk, hisz annyira rászedték! Micsoda hálátlanság... annyi jóság, annyi bizalom ellenében! Merőben szívének jóindulatára hallgatott, amikor ezeket a fiatal nőket meghívta házába; s csak azért, mert úgy érezte, méltók a figyelmességre, ártalmatlan, jó viseletű leányok, s kellemes társaságot nyújtanak; máskülönben mindketten szívünkből kívántunk volna téged és Marianne-t meghívni, amíg kedves barátnétok leányát ápolja. És most ez a jutalmunk! "Tiszta szívemből kívánom", mondotta szegény Fannym az ő szeretetteljes modorában, "hogy bárcsak a húgaidat hívtuk volna meg helyettük!"

Itt elhallgatott, köszönetre várva; mihelyt megkapta, tovább fűzte a szót.

- Hogy szegény Mrs. Ferrars mit szenvedett, amikor Fanny tudtára adta a dolgot, le sem lehet írni! Szívbéli szeretetével igen kiváló partit tervezett a fiának, s ki hitte volna, hogy az közben jegyben jár valaki mással! efféle gyanú meg sem fordult az agyában! Ha bármiféle vonzalmat gyanított, nos, az egészen másfelé irányult. "Itt aztán, mondotta, igazán biztos voltam a dolgom felől." Elmondhatatlan, mennyire gyötrődött. Mindamellett meghánytuk-vetettük, mit lehetne tenni, s Mrs. Ferrars végül úgy határozott, hogy elhívatja Edwardot. El is jött. De bánom, hogy ilyesmiről vagyok kénytelen beszámolni! Bármit mondott Mrs. Ferrars, hogy az eljegyzés felbontására bírja... s mint gondolhatják, ezt az én érveim s Fanny könyörgése is támogatta... minden hiába volt. Kötelesség, szeretet... félrevettetett mind. Sosem gondoltam volna, hogy Edward ennyire megátalkodott, ennyire érzéketlen. Anyja elébe tárta nagylelkű terveit, amennyiben nőül venné Miss Mortont; elmondta, hogy ráíratja norfolki birtokát, amely földadótól mentesen jó ezer fontot hoz évente; még azt is felajánlotta, amikor az ügy már reménytelennek látszott, hogy ezerkétszázra kerekíti; s ennek ellentéteként, ha Edward kitart ez alantas kapcsolat mellett, feltárta előtte a nélkülözést, amelyet a házasság bízvást előidéz. A maga kétezer fontja lesz mindenük, mondotta Mrs. Ferrars; ő többé látni sem akarja; s oly kevéssé hajlandó a legcsekélyebb mértékben is támogatni, hogy ha a jobb megélhetés érdekében Edward bármiféle hivatást választ, ő maga tesz meg mindent, ami csak hatalmában áll, hogy megakadályozza Edward előbbre jutását a választott pályán.

Marianne ekkor a méltatlankodás önkívületében összecsapta kezét és felkiáltott:

- Jóságos ég! Lehetséges ez?

- Bízvást csodálkozhatsz, Marianne - felelte bátyja -, a konokságon, amely ilyen érveknek is ellenáll. Igen természetes a felindulásod.

Marianne épp vissza akart vágni, de eszébe jutott ígérete, és fékezte magát.

- Mindez azonban - folytatta Mr. John Dashwood - annyit ért csupán, akár a falra hányt borsó. Edward keveset szólt; de amit mondott, az eltökéltségről tanúskodott. Semmi sem bírhatja rá, hogy felbontsa eljegyzését. Állja a szavát, bármibe kerüljön is.

- Úgy hát - kiáltott közbe keresetlen őszinteséggel Mrs. Jennings, mert nem állhatta tovább a hallgatást - becsületes férfi módjára cselekedett! Már megbocsásson, Mr. Dashwood, de ha másképp cselekedett volna, gazembernek gondolnám. Engem is érint kissé az ügy, akárcsak önt, hiszen Lucy Steele az unokahúgom, s hiszem, hogy nálánál derekabb leány nem akad a világon, sem aki jobban rászolgált volna, hogy derék férjet kapjon!

John Dashwood ugyancsak meglepődött; nyugodt természete azonban állta a kihívást, sérteni sem akart soha senkit, kivált aki gazdag. Ezért minden neheztelés nélkül válaszolt:

- Távol álljon tőlem, hogy tiszteletlenül emlegessem bármely rokonát, asszonyom. Miss Lucy Steele bizonyára igen kiváló teremtés, de a jelen esetben, mint kegyed is tudja, a házasság lehetetlen. S hogy titkos eljegyzésre lépjen egy ifjúval, aki nagybátyja gondjára volt bízva; olyan gazdag asszony fiával, mint Mrs. Ferrars... nos, ez talán egy kissé különös. Röviden, a világért sem akarom bírálni bárki viselkedését, akit ön szeret, Mrs. Jennings. Mindannyian szívből kívánunk neki boldogságot; és Mrs. Ferrars az egész ügy során olyan magatartást tanúsított, mely hasonló körülmények között minden lelkiismeretes, jó anyától elvárható. Méltóságteljes volt és nagyvonalú. Edward maga választotta a sorsát, s attól tartok, rossz választásnak bizonyult.

Marianne-t hasonló meggyőződése sóhajra fakasztotta; s Elinor szíve elfacsarodott, hogy Edward szembeszállt anyja fenyegetéseivel egy olyan nő miatt, akitől nem nyerheti el méltó jutalmát.

- Nos, uram - kérdezte Mrs. Jennings -, és hogyan végződött a dolog?

- Sajnálattal közlöm, asszonyom; hogy igen boldogtalan szakítással: Edwardot anyja mindörökre megtagadta. Ő tegnap elhagyta az anyai házat, de hogy hová ment, vagy hogy itt van-e még a városban, azt nem tudom; mert mi természetesen nem tudakozódhatunk!

- Szegény fiatalember! És most mi lesz vele?

- Bizony, asszonyom, ez a kérdés! Szomorú kilátás. Ilyen vagyon várományosának születni! Nem is tudok keservesebb helyzetet elképzelni. Kétezer font kamata... hogy élhet meg abból valaki? s vegyük ehhez hozzá a tudatot, hogy ha tulajdon ostobasága meg nem akadályozza, három hónap múlva évi kétezer-ötszáz font birtokosa lehetett volna, mert Miss Mortonnak harmincezer fontja van; bizony ennél nincs is nyomorúságosabb helyzet! Szánnunk kell őt; annál is inkább, hisz a segítségére nem lehetünk semmiképp.

- Szegény fiatalember! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Szavamra mondom, szállást, ellátást kaphatna énnálam is; meg is mondom neki, hogy szívesen látom. Igazán nem való, hogy csak úgy a maga költségén éljen, bérelt szálláson vagy fogadóban!

Elinor hálát érzett az Edward iránti kedvesség miatt, noha óhatatlanul elmosolyodott az ajánlat formáján.

- Ha csak ő maga is annyit tett volna magáért - mondotta John Dashwood -, mint amennyit a barátai hajlandók tenni érte, most már megfelelő helyzetben lehetne, s nem látná híját semminek. De hát úgy áll a dolog, hogy most senkinek sem áll módjában segíteni rajta. S még valami készül ellene, ami rosszabb minden egyébnél: anyja elszánta magát, igen érthető lelkiállapotban, hogy azt a birtokot, ami az Edwardé lehetett volna, tüstént Robertre íratja. Ma reggel épp az ügyvédjénél hagytam, amint ezt a dolgot tárgyalták.

- Nos - mondotta Mrs. Jennings -, így áll bosszút ő. Mindenki a maga módján. Én aztán nem csinálnék ilyet: egyik fiúnak függetlenséget adni, mert a másik felbosszantott!

Marianne felkelt, és fel-alá járkált a szobában.

- Lehet-e bármi elkeserítőbb férfiembernek - folytatta John -, mint az öccsét olyan birtok uraként látni, ami az övé lehetett volna? Szegény Edward! Őszintén sajnálom.

Még néhány percnyi hasonló ömlengés után John Dashwood befejezte látogatását; s miután ismételten biztosította húgait, hogy Fanny gyengélkedése miatt nincs ok aggodalomra, távozott, s a három hölgyet tökéletesen azonos érzésekkel hagyta ezúttal, legalábbis ami Mrs. Ferrars, a Dashwood házaspár és Edward viselkedését illeti.

Marianne-ból nyomban kitört a méltatlankodás, amint a bátyjuk kilépett a szobából, s mivel hevessége lehetetlenné tette, hogy Elinor tartózkodó maradjon, Mrs. Jennings meg miért is maradt volna az, mindannyian egyetértettek a társaság heves kritizálásában.

 

        HARMINCNYOLCADIK FEJEZET        

Mrs. Jennings igen melegen dicsérte Edward viselkedését, de igaz érdemét csak Elinor és Marianne fogta fel. Csak ők tudták, mily csekély a kísértés, hogy engedetlen legyen, s mily csekély a kárpótlás - azon a tudaton kívül, hogy helyesen cselekedett - azért, hogy elveszti barátait és vagyonát. Elinor dicsőnek tartotta a feddhetetlenségét; s Marianne megbocsátotta minden vétkét a büntetésen érzett szánalma miatt. Ám noha a bizalom e nyilvános felfedeztetés után helyreállt kettejük között, a tárgyon egyikük sem időzött szívesen, mihelyt magukra maradtak. Elinor elvszerűen kerülte, mert Marianne túlságosan meleg, túlságosan heves bizonygatása révén mintegy még jobban megrögződött elméjében a hit, hogy Edward továbbra is szereti, márpedig ezt inkább feledni akarta; Marianne-t pedig csakhamar elhagyta lelkiereje, amint arról a tárgyról próbált beszélni, melynek révén elégedetlenebb volt önmagával, mint valaha, hisz önkéntelenül adódott az összehasonlítás Elinor magatartása és az övé között.

Ránehezedett ez összehasonlítás súlya; ám nem úgy, amint nővére remélte, hogy most erőfeszítésre sarkallná; gyötörte az önvád; keservesen bánta, hogy eddig sosem bírta magát erőfeszítésre; ám ez csak kínzó bűnbánat volt, a javulás reménye nélkül. Lelke olyannyira elerőtlenedett, hogy még a jelen erőfeszítést is lehetetlennek vélte, s e hit csak még jobban nyomasztotta kedélyét.

Ezután egy-két napig nem hallottak újabbat a Harley Street vagy a Bartlett-házak felől. Mrs. Jennings ugyan eleget hallott már az ügyről ahhoz, hogy további hírek nélkül is érdemes legyen terjesztenie, ám kezdettől fogva eltökélte, hogy vigasztalás és tudakozódás céljából, amint teheti, meglátogatja unokahúgait; s csak a rendesnél nagyobb számú látogató akadályozta meg abban, hogy az első két napban végrehajtsa elhatározását.

Az esemény részleteinek hírülvétele utáni harmadik napon oly gyönyörű vasárnap virradt rájuk, hogy sokakat a Kensington-kertekbe vonzott, habár még csak március második hetében jártak. Mrs. Jennings és Elinor is a kirándulók között voltak; Marianne azonban, aki tudta, hogy Willoughbyék ismét Londonban vannak, s szüntelenül rettegett a találkozástól, inkább otthon maradt, semhogy ily nyilvános helyre merészkedjék.

Alighogy a kertek területére léptek, Mrs. Jenningsnek egy jó ismerőse csatlakozott hozzájuk, s Elinor egy cseppet sem bánta, hogy a hölgy velük tart, és társalgásával lefoglalja Mrs. Jenningset, mert így magára maradhatott gondolataival. A Willoughby házaspárt nem látta, sem Edwardot, s hosszú ideig senkit, aki, legyen vidám vagy komoly, érdekes társaságnak bizonyulhatna. Végül azonban némi meglepetésére hozzá szegődött Miss Steele, meglehetősen röstelkedve nézett rá, de nagy elégedettségének adott kifejezést, amiért találkoztak, s bátorítást nyervén Mrs. Jennings feltűnő kedvességéből, rövid időre otthagyta társaságát, és hozzájuk csatlakozott. Mrs. Jennings nyomban így suttogott Elinornak:

- Szedje ki belőle az egészet, kedvesem! Bizonyára elmond mindent, ha kérdezi: Én nem hagyhatom itt Mrs. Clarke-ot.

Mrs. Jennings kíváncsisága, mi több: az Elinoré ellenére is szerencse volt, hogy Miss Steele kérdés nélkül is elmondott bármit, mert különben semmit meg nem tudtak volna.

- Annyira örülök, hogy látom - mondotta Miss Steele, és barátilag Elinorba karolt -, mert az egész világon a legeslegjobban épp kegyeddel szerettem volna találkozni. - Azzal halkabbra fogva hangját, így folytatta: - Gondolom, Mrs. Jennings mindent tud. Haragszik?

- Kegyedékre egyáltalán nem, azt hiszem.

- Nagyon jó. És Lady Middleton? Ő vajon haragszik?

- Nem tartom lehetségesnek, hogy haragudna.

- No, ennek aztán hatalmasan örülök. Uramisten! Hogy én mit éltem át! Soha életemben így dühöngeni nem láttam még Lucyt. Először szentül megesküdött, hogy soha többet nem díszít nekem több főkötőt, semmi mást sem tesz meg nekem, ameddig él; de most már magához tért, és megint éppoly jó barátok vagyunk, mint rég. Nézze csak, ezt a csokrot itt a kalapomon ő csinálta, és az este rakta rá a tollat. Nohát, biztosan maga is kinevet. De hát miért is ne hordhatnék rózsaszínű szalagot? Mit érdekel, hogy az a doktor kedvenc színe! Én aztán soha meg nem tudtam volna, hogy jobban kedveli bármi más színnél, ha történetesen el nem ejt egy megjegyzést róla. Hogy mit bosszantanak a kuzinjaim! Szavamra, néha már azt sem tudom, hova nézzek!

Miss Steele olyan témára kalandozott, amelyről Elinornak nem volt mondanivalója, ezért hamarosan úgy ítélte megfelelőnek, ha visszatér a régebbihez.

- Nos, Miss Dashwood - mondotta diadalmasan -, beszélhetnek az emberek, amit akarnak, hogy Mr. Ferrars nem veszi el Lucyt... szó sincs ilyesmiről, én mondom magának; s szégyen-gyalázat, hogy ilyen rosszindulatú pletykákat terjesztenek. Mert akármit gondol is maga Lucy, hogy jön ahhoz bárki, kérdem én, hogy biztosan állítsa?

- Én soha még csak célzást sem hallottam ilyesmire, higgye el - mondotta Elinor.

- Csakugyan? Pedig mondták, tudom én azt nagyon jól, nem is kevesen; Miss Godby is mondta Miss Sparksnak, hogy aki csak józan ésszel gondolkodik, nem várhatja el Mr. Ferrarstól, hogy feladjon egy olyan nőt, mint Miss Morton, a harmincezer font vagyonával, Lucy Steele kedvéért, akinek egy garasa sincs; és én ezt egyenesen Miss Sparkstól hallottam. Meg azután maga Richard kuzinom is mondotta, hogy ha dűlőre jut a dolog, Mr. Ferrars alighanem odébbáll; s amikor Edward három napig felénk sem nézett, magam sem tudtam, mit gondoljak; s őszintén szólva azt hiszem, Lucy már le is mondott róla; mert szerdán jöttünk el a bátyjuktól, és egész csütörtökön, pénteken, szombaton a színét sem láttuk Edwardnak, azt sem tudtuk, mi történt vele. Lucy egyszer azt gondolta, ír neki, de azután meggondolta magát. Hanem ma délelőtt egyszer csak betoppant, épp amikor hazaértünk a templomból; s aztán egyszeriben kitudódott az egész, hogy hogyan hívatták szerdán a Harley Streetre, s hogy beszélt vele az anyja meg mindenki, s hogy ő mindnyájuk színe előtt kijelentette; márpedig ő csak Lucyt szereti, és senki más nem lesz a felesége. A történtek annyira bántották, hogy amint kilépett az anyja házából, nyomban lóra pattant, s kilovagolt valahova, isten tudja, hova, a vidékre; s aztán egész csütörtökön meg pénteken egy fogadóban időzött, avégből, hogy meghányja-vesse magában a dolgot. S miután jól megrágta az egészet, azt mondja, úgy látta, hogy ha nincs vagyona, nincs az égvilágon semmije, nem volna illő dolog, hogy Lucyt szaván fogja, hisz a házasság csak a kárára lenne, hisz neki mása sincs, csak a kétezer fontja, és reménye sincs semmi egyébre; s hogyha felszentelteti magát, mivel ilyesmit forgat a fejében, akkor is legfeljebb csak egy káplánságra ha számíthat, s abból vajon hogy éljenek meg? Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy Lucy semmi különbet ne remélhessen, ezért ugyancsak kérlelte, hogy ha csak egy kicsit is meg tud barátkozni a gondolattal, bontsák fel a jegyességet egykettőre, s ő majd elboldogul valahogy egymagában. Olyan világosan hallottam, hogy ezeket mondta, mintha itt állna mellettem. És tisztára csak a Lucy érdekében mondta mindezt, őérette; azért mondta, hogy bontsák fel az eljegyzést, nem maga miatt. Akár meg is esküszöm rá; egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, hogy megunta volna Lucyt, vagy hogy Miss Mortont akarná elvenni, vagy bármi efféle. No persze Lucy hallani sem akarta ezt a beszédet, úgyhogy kerek perec megmondta neki (no természetesen igen édesen-szerelmetesen, hisz tudja, már ahogy szokás - haha! Az ilyesmit igazán nem való továbbadni, ugyebár), megmondta neki áperte, hogy esze ágában sincs szakítani, hisz ő megél Edwarddal akármilyen kevésből is, s hogy Edwardnak bármilyen kevese van, azért ő nagyon szívesen elfogadja mindenestül, hisz tudja jól, vagy valami effélét. No azután hatalmasan boldog is volt Edward, s még jó darabig elbeszélgettek arról, hogy mitévők legyenek, s megegyeztek benne, hogy legjobb lesz, ha Edward nyomban felszentelteti magát, s hogy addig várnak az esküvővel, míg stallumot nem kap. Innen kezdve azután már nem hallottam többet, mert felszólt lentről a kuzinom, hogy megérkezett Mrs. Richardson a hintóján, s egyikünket elvisz a Kensington-kertekbe; úgyhogy én kénytelen voltam bemenni a szobába és megzavarni őket, s megkérdeztem Lucyt, volna-e kedve elmenni, de ő nem akarta otthagyni Edwardot, úgyhogy én felszaladtam, selyemharisnyát húztam, s eljöttem Richardsonékkal.

- Nem értem, hogyan érti azt, hogy megzavarta őket? - kérdezte Elinor. - Hisz valamennyien egy szobában voltak, nem?

- Ó, már hogy is lettünk volna! Haha! Azt gondolja, Miss Dashwood, hogy a szerelmesek mások szeme láttára enyelegnek? Ej, ej, maga kis hamis! Tudja azt maga jól, hogy van az ilyesmi! (És negédesen kacagott.) Ó, dehogy, dehogy! Bezárkóztak kettecskén a szalonba, én meg csak azért hallottam mindent, mert az ajtónál füleltem.

- Hogyan! - kiáltott fel Elinor. - Kegyed csak azt mondotta el nekem, amit maga is úgy hallott, hogy az ajtónál hallgatózott? Nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem tudtam; bizonyára nem tűrtem volna el, hogy olyan beszélgetést ismételjen el részletesen, amelyet kegyednek sem illett volna meghallania! Hogy viselkedhetett ily méltatlanul a tulajdon húgával?

- Ej, ugyan, abban aztán nincs semmi. Én csak ott álltam az ajtónál, és amit tudtam, meghallgattam. Egész bizonyosan Lucy is ugyanazt tette volna fordított esetben; egy-két évvel ezelőtt, amikor annyi titkunk volt Martha Sharpe-pal, Lucy minden teketória nélkül elbújt a szekrényben, vagy a kandallóellenző mögé, onnan hallgatta ki, mit beszélünk.

Elinor másra próbálta terelni a szót; Miss Steele azonban csak két percig tűrte, hogy eltérítsék az elméjét foglalkoztató legfontosabb tárgytól.

- Edward azt mondja, hogy hamarosan Oxfordba megy - mesélte -, de most a Pall Mall... számú házban fogadott szállást. Micsoda rosszindulatú asszony az anyja, ugye? Hanem a maguk bátyja meg sógorasszonya sem volt valami kedves! No, azért őróluk persze nem mondok magának semmi rosszat; s azt is meg kell hagyni, hogy a hintójukon küldtek haza minket, amire azután igazán nem számítottam. Pedig én már egy rémületben voltam, hogy a sógorasszonyuk vissza találja kérni a varrókészletet, amit egy-két nappal azelőtt ajándékozott nekünk; de aztán nem esett róla szó, én meg ügyeltem, hogy a magamét elrakjam szem elől. Edwardnak valami dolga van Oxfordban, azt mondja; egy időre oda kell mennie; de azután mihelyt belebotlik egy püspökbe, felszentelteti magát. Vajon miféle káplánságot kap majd? Uramisten (és kuncogott beszéd közben), a nyakamat rá, tudom, mit mondanak majd a kuzinjaim, ha meghallják. Azt fogják mondani, írjak a doktornak, hogy szerezze meg az új parókiáján a káplánságot! Tudom, ezt mondják majd; de az is biztos, hogy én a világ minden kincséért ilyesmire nem vetemednék! "Haha!", mondom majd, egyenesen a szemükbe, "csak azt tudnám, hogy jutott az eszetekbe ilyesmi! Hogy én írjak a doktornak! Még mit nem!"

- Megnyugtató érzés - mondotta Elinor -, ha az ember felkészül a legrosszabbra. Jó, hogy kegyed már tudja, mit fog válaszolni.

Miss Steele szívesen időzött volna még ennél a tárgynál, de közeledő társasága más téma választására ösztökélte.

- Nicsak! Itt jönnek Richardsonék! Iszonytatóan sok mesélnivalóm lenne még, de nem maradhatok el tőlük tovább. Mondhatom, igen finom emberek! A férfi rengeteg pénzt keres, és hintót is tartanak. Nincs időm már, hogy magam említsem meg a dolgot Mrs. Jenningsnek, de kérem, mondja meg neki, igen boldoggá tesz, hogy nem haragszik rám sem ő, sem Lady Middleton; és ha bármi történik, ami kegyedet meg a húgát elszólítja a városból, és Mrs. Jennings társaságra vágyik, igazán nagyon szívesen mennénk el hozzá, amennyi időre csak óhajtja. Úgy hiszem, Lady Middleton ez alkalommal már nem hív meg bennünket. Isten vele; sajnálom, hogy Marianne kisasszony nincs itt. Adja át neki szerető üdvözletemet. Haha! Mit látnak szemeim! A pettyes muszlinruha van kegyeden! Nem fél, hogy elszaggatja?

S e szívbéli istenhozzád után már csak arra futotta az idejéből, hogy búcsúcsókkal illesse Mrs. Jenningset, Mrs. Richardson ugyanis már igényelte társaságát; s Elinor magára maradt az értesüléssel, amely máskor talán elgondolkodásra késztette volna, noha alig tudott meg többet, mint amit már előre látott és tudott. Edward és Lucy házassága oly szilárdan eltökéltetett, s az időpontja oly tökéletesen bizonytalan maradt, ahogy Elinor kiszámította; szakasztott a várakozásának megfelelően minden attól függött, hogy Edward megkapja-e ama tisztséget, amelyre ez idő szerint láthatólag semmi esélye sincs.

Alig értek a hintóhoz, Mrs. Jennings buzgón tudakolta, mit tudott meg Elinor, ő azonban a lehető legkevesebbet akarta továbbadni az eredetileg oly tisztességtelen módon szerzett értesülésből, ezért csupán egyszerű részletek ismétlésére szorítkozott, amelyekről bizonyosnak vélte, hogy Lucy önnön fontossága érdekében maga is tudatni kívánná. A jegyesség fenntartása s a cél eléréséhez igénybe veendő eszközök - ennyit tartalmazott a közlés, s ez Mrs. Jenningsből a következő természetes megjegyzést váltotta ki:

- Arra várnak, míg állást kap! no hiszen, tudjuk jól, mi lesz ennek a vége! Várnak vagy egy évet, rájönnek, hogy nem származik belőle semmi jó, s a végén megállapodnak holmi évi ötvenfontos káplánságnál, ahhoz ott lesz a kétezer fontjának a kamata, meg az a csekélység, amit a leány kaphat Mr. Steele-től meg Mr. Pratt-tól. Akkor aztán évente jön egy gyerek... az Úr legyen hozzájuk irgalmas! hogy milyen koldusszegények lesznek! Meg kell néznem, mit adhatnék nekik a házuk berendezéséhez. Még hogy két szolgáló, két inas! ahogy a minap mondottam. Dehogy, dehogy, szerezniök kell majd egy erős mindenest. Betty húga most már nem lenne jó nekik.

Másnap reggel a posta levelet hozott Elinornak, magától Lucytól. Ez volt benne olvasható:

Bartlett-házak, március

Remélem, drága Dashwood kisasszony, nem veszi zokon az orcátlanságot, hogy írok kegyednek; de tudom, irántam táplált barátsága folytán örvend majd, hogy ilyen jó hírt kap rólam meg az én drága Edwardomról, az után a sok baj után, amely mostanában kijutott nekünk, ezért nem is mentegetőzöm tovább, hanem rátérek arra, hogy istennek hála, bár iszonyúan szenvedtünk, most mind a ketten nagyon jól vagyunk, s oly boldogok, amilyenné egymás iránti szerelmünk mindenkor tehet. Nagy megpróbáltatásban volt részünk, nagy üldöztetésben, ám egyidejűleg hálával tartozunk sok barátunknak, kik között kegyed nem a legcsekélyebb, s kiknek nagy jóságára mindig hálásan emlékezem magam is és Edward is, akinek mindenről beszámoltam. Bizonyára kegyed is örül, ha meghallja, nem kevésbé a kedves Mrs. Jennings is, hogy tegnap délután két boldog órát töltöttem Edwardommal; hallani sem akart a válásról, noha én szívre hatóan buzdítottam, mivel ezt kötelességemnek tartottam, hogy a józan megfontolás kedvéért váljunk el, s váltam is volna akár ott helyben, ha ő beleegyezik; ám ő azt mondta, abból nem lesz semmi, nem érdekli anyja haragja, míg az övé a szerelmem; meg kell adni, kilátásaink nemigen fényesek, de várnunk kell és reménykednünk; rövidesen felszentelik, és ha kegyednek bármikor hatalmában állana Edwardomat bárki figyelmébe ajánlani, ki papi stallum fölött rendelkezik, hiszem, hogy nem feledkezik meg rólunk, mint ahogy a kedves Mrs. Jennings sem, aki bízvást szól majd egy jó szót az érdekünkben Sir Johnnak, vagy Mr. Palmernek, vagy bárki barátjának, ki segítségünkre lehet. Szegény Anne jogosan hibáztatható azért, amit tett, de a legjobb szándékkal tette, úgyhogy én nem szólok semmit; remélem, Mrs. Jenningsnek nem lesz túlságosan nagy fáradság, hogy egyszer ellátogat hozzánk, ha bármelyik délelőtt erre járna, nagyon kedves lenne, és a kuzinjaim igen büszkék lennének, ha megismerhetnék. Fogytán a papírom, s ez arra késztet, hogy zárjam soraimat, s kérem, adja át leghálásabb és legtiszteletteljesebb üdvözletemet Mrs. Jenningsnek, Sir Johnnak, Lady Middletonnak meg a drága kicsikéknek, ha történetesen találkozik velük, és szeretettel köszöntöm Miss Marianne-t,

a kegyed őszinte híve stb., stb.

Amint Elinor a levél végére ért, megcselekedte, amit az írója való céljának vélt, nevezetesen Mrs. Jennings kezébe tette le az irományt, aki legott felolvasta, és számos elégedett, dicsérő megjegyzéssel fűszerezte.

- Nagyon derék, igazán! milyen csinosan ír! Bizony, nagyon szép, hogy felajánlotta a fiatalembernek a szabadságot, ha úgy akarja. Ez rávall Lucyra! Szegényke! Szívemből kívánom, bárcsak szerezhetnék Mr. Ferrarsnak valahol állást. Kedves Mrs. Jennings, így emleget, ugye? Igazán derék kis teremtés, keresve sem lehetne különbet találni. Nagyon helyes, szavamra. Ez aztán a csinosan kikerekített mondat! Milyen figyelmes, senkiről el nem feledkezik! Köszönöm, kedvesem, hogy megmutatta. Ritkán látni ilyen csinos levelet, igazán becsületére válik Lucy eszének, szívének egyaránt!

 

        HARMINCKILENCEDIK FEJEZET        

A Dashwood kisasszonyok most már több mint két hónapja időztek a városban, s Marianne napról napra türelmetlenebbül kívánkozott haza. Sóhajtozott a levegő, a szabadság, a vidéki csönd után; s úgy vélte, lelki békéjét talán Bartonban újra fellelheti. Elinor is éppúgy szeretett volna már hazatérni, s csak azért hajlott kevésbé az azonnali indulásra, mert jól tudta, milyen nehézségekkel jár egy ilyen hosszú utazás; Marianne pedig ezt semmiképpen sem volt hajlandó elismerni. Ezért Elinor komolyan kezdett foglalkozni az utazás lebonyolításának gondolatával, s már meg is említette kívánságukat kedves háziasszonyuknak, aki jóindulata teljes ékesszólását latba vetve ellenezte a tervet, amikor olyan megoldás kínálkozott, mely ugyan még néhány hétig távol tartotta őket otthonuktól, Elinor szemében mégis sokkal elfogadhatóbbnak tűnt fel, mint bármi más. A Palmer család március vége felé Clevelandbe készült, hogy ott töltsék a húsvéti ünnepeket; és Charlotte igen melegen invitálta Mrs. Jenningset és két vendégét, tartanának velük. Ez önmagában még nem lett volna elegendő Dashwood kisasszony kényes ízlésének; ám maga Mr. Palmer erősítette meg a meghívást, méghozzá oly szívbéli udvariassággal, amely - hozzávéve modorának irántuk való hatalmas javulását, amióta Marianne boldogtalansága köztudomásúvá vált - arra indította Elinort, hogy a meghívást örömmel elfogadja.

Amikor azonban tudatta ezt Marianne-nal, húgának válasza nem sok jóval kecsegtetett.

- Cleveland! - kiáltott fel nagyon izgatottan. - Nem, Clevelandbe nem mehetek!

- Ne feledd - mondotta gyengéden Elinor -, hogy Cleveland nincs... hogy nincs egészen közel...

- De Somersetshire-ben van! Én nem mehetek Somersetshire-be. Oda, ahova nemrég még egészen másképp akartam... Nem, Elinor, ezt nem várhatod tőlem!

Elinor nem bocsátkozott vitába afelől, mennyire illő úrrá lenni az efféle érzelmeken: csupán más érzelmekre hatva igyekezett ezeket elfojtani; ezért úgy tüntette fel az utazást, mint módot arra, hogy megállapítsák drága anyjukhoz való hazatérésük időpontját, kit annyira vágyott már látni - elfogadhatóbb, kellemesebb módot, mint bármi más, s talán nagyobb késedelem nélkül. Clevelandből, amely alig néhány mérföldre volt Bristoltól, egynapi, jó egynapi utazásra van Barton; s anyjuk inasa könnyen elébük mehet Bristolba, ahonnan azután hazakíséri őket; s mivel aligha kellene egy hétnél tovább időzniök Clevelandben, három hét múlva már haza is érhetnének. Mivel Marianne igaz szeretettel csügg anyján, e szeretet csekély nehézség árán bízvást diadalmaskodik a felidézett képzeletbeli ártalmakon.

Mrs. Jennings a legkevésbé sem elégelte még meg vendégei társaságát, s szívre hatóan kérlelte őket: térnének vele vissza Clevelandből. Elinor hálás volt a figyelemért, de nem változtatta meg szándékát; s miután könnyen elnyerték anyjuk támogatását, hazatérésük minden részletét, amennyire lehetett, tisztázták; s Marianne némi megkönnyebbülést lelt abban, hogy kiszámolta, hány óra választja még el Bartontól.

- Ó, ezredes, nem is tudom, mihez kezdünk, maga meg én, a Dashwood kisasszonyok nélkül! - így szólt Mrs. Jennings Brandon ezredeshez, amikor a tervek megalkotása után első ízben látogatta meg őket -, mert szentül eltökélték, hogy Palmeréktől egyenesen hazamennek; s mily magányosak leszünk mi, amikor hazajövök! Uramisten! Csak ülünk majd, és bámuljuk egymást, mint két macska!

Unalmas jövőjük élénk ecsetelésével Mrs. Jennings talán azt remélte, kikényszerítheti az ezredesből azt az ajánlatot, amelynek révén ő maga szabadulhat e fenyegetéstől; s ha így volt, hamarosan jó okkal gondolhatta, hogy elérte célját; mihelyt ugyanis Elinor az ablakhoz lépett, hogy kedvezőbb fényben mérhesse meg egy metszet arányait, amelyet barátnéjuk számára le akart másolni, az ezredes jelentőségteljes tekintettel utánament, s az ablaknál néhány percig beszélgetett vele. Mrs. Jennings figyelmét - noha tisztessége tiltotta, hogy hallgatózzék - óhatatlanul felkeltette a beszéd hatása a hölgyre, pedig Mrs. Jennings még máshová is ült, épp azért, hogy ne hallja olyan jól a szavaikat, egy székre közvetlenül a zongora mellé, amelyen Marianne épp játszott; de akárhogyan is látnia kellett, hogy Elinor színe elváltozott, hogy izgatottan figyel, hogy valósággal csügg az ezredes szavain, és megfeledkezik arról, amit az imént csinált. Reményeinek további megerősítéseképp a szünetben, míg Marianne egyik etűdről a másikra lapozott, az ezredes néhány szava óhatatlanul elhatolt a derék hölgy fülébe, s e szavakban az ezredes nyilvánvalóan házának gyatra állapotát mentegette. Ez azután már minden kétséget kizárt. Mrs. Jennings eltűnődött: mi késztette az ezredest, hogy így vélekedjék; ám azt gondolta, bizonyára úgy véli, ezt diktálja az illem. Azt már nem hallotta, mit felelt erre Elinor, de ajka mozgásából nem következtethetett semmiféle lényeges ellenvetésre; és Mrs. Jennings elismeréssel adózott enlelkének, amiért ily becsületes. Azok ott az ablakban még néhány percig beszélgettek, de ő nem hallott egy fia szót sem, amikor szerencsére Marianne megint abbahagyta a játékot egy percre, s ekkor az ezredes nyugodt hangján e néhány szó hangzott el:

- Tartok tőle, hogy egy darabig még várni kell.

E szerelmeshez nem illő beszéd hallatán megdöbbenésében, csodálkozásában kis híján felkiáltott a derék hölgy: - Uramisten! Hát mi az akadálya? -, ám csírájában elfojtotta az ingert, s csak magában kiáltott fel ekképpen:

- Ej, de különös! meddig akar várni... míg még jobban megöregszik?

Az ezredes mulasztása azonban, úgy tetszett, nem sérti és el sem keseríti szép társnéját, mert amikor kisvártatva abbamaradt a beszélgetésük és szétvált az útjuk, Mrs. Jennings tisztán hallotta, amint Elinor őszinte érzéstől fűtött hangon így szól:

- Mindig is nagy hálával tartozom önnek.

Mrs. Jennings szívből örült, hogy Elinor ennyire hálás, csak azon tűnődött: vajon e mondat hallatán az ezredes hogyhogy tüstént el tud távozni - ezt tette ugyanis, méghozzá a legtökéletesebb hidegvérrel, s még csak válaszra sem méltatta Elinor utolsó mondatát! Igazán nem gondolta volna, hogy öreg barátja ily hűvös szívvel hódol!

Elinor és Brandon ezredes között valójában a következő beszélgetés zajlott le.

- Hallottam - mondotta igaz együttérzéssel az ezredes -, milyen igazságtalan bánásmódban részesült övéitől a kegyedék barátja, Mr. Ferrars; ha jól értesültem a dologról, a családja kitagadta, mert eljegyzett egy igen érdemes ifjú hölgyet. Megfelel ez a valóságnak? Így történt?

Valóban így, hagyta rá Elinor.

- Micsoda kegyetlenség, micsoda oktalan kegyetlenség - mondta erre mély érzéssel az ezredes -, elválasztani két egymáshoz rég ragaszkodó ifjú embert, vagy elválasztásukra törekedni... iszonyú dolog! Mrs. Ferrars nem tudja, mit cselekszik... nem tudja, mibe hajszolhatja a fiát. Két-három ízben találkoztam Mr. Ferrarsszal a Harley Streeten, s ugyancsak megnyerte tetszésemet. Nem az a fajta fiatalember, akivel rövid idő alatt meghitt barátságot lehetne kötni, de megismertem annyira, hogy őszintén kívánom a javát, a maga érdeme szerint is, s talán még inkább, mint ahogyan az a kegyedék jó barátját megilleti. Úgy hallom, pappá akarja szenteltetni magát. Legyen oly kegyes, Miss Dashwood, és mondja meg neki: a delafordi lelkészség éppen megürült, mint ahogyan mai postámból értesültem, s ha Mr. Ferrars érdemesnek tartja elfogadni, máris az övé... habár ebben, a Mr. Ferrars jelenlegi balszerencsés körülményeit tekintve, oktalanság lenne kételkedni; csak azt kívánom, bárcsak volna jövedelmezőbb. A paplak kicsiny; megboldogult lakója nemigen élvezhetett évi kétszáz fontnál nagyobb jövedelmet, habár ezen bizonyára még jobbítani lehet, noha, sajnos, igazán kényelmes megélhetést sosem fog biztosítani. Akárhogyan is, én jó szívvel ajánlom fel neki. Kérem, tudassa ezt vele.

Elinor meglepetése e megbízatás hallatán aligha lehetett volna nagyobb, még ha az ezredes valóban a kezét ajánlotta volna is fel. Két nappal azelőtt még reménytelennek ítélte Edward helyzetét - s íme, máris hivatalt kap, és megházasodhat; s mindenek közül ő, éppen ő legyen a közvetítője! Annyira elborították érzelmei, hogy Mrs. Jennings ezt az állapotot óhatatlanul merőben más oknak tulajdonította; ám keveredett légyen ez érzelembe megannyi kevésbé tiszta, kevésbé kellemes apróbb érzés, Elinor mindenekfelett becsülést érzett - s ennek melegen kifejezést is adott - az általános jóindulatért, s hálát a különleges barátságért, melyek együttesen késztették Brandon ezredest e cselekedetre. Tiszta szívből mondott köszönetet, s olyan dicsérettel említette Edward elveit és gondolkodásmódját, amely, jól tudta, méltán megilleti; megígérte, hogy örömmel teljesíti a megbízatást, ha az ezredesnek valóban az a kívánsága, hogy ily kellemes küldetést másra bíz. Ám ugyanakkor önkéntelenül is arra gondolt Elinor, hogy a küldetést más nem is tudná olyan jól véghezvinni, mint az ezredes. Röviden, olyanfajta megbízatás volt, amelytől - hisz nem szívesen okozott Edwardnak fájdalmat azáltal, hogy épp ő kötelezi hálára - örömest kímélte volna meg magát; Brandon ezredes azonban, hasonlóképp ízlése szavára hallgatva, ugyancsak elhárította, s olyannyira kívánta, hogy a hír Elinor útján jusson céljához, hogy ő semmiképpen sem élhetett további ellenvetéssel; Edward, úgy tudta, a városban van még, s szerencsére tudta a címét Steele kisasszonytól. Elinor elvállalhatta hát, hogy Edwardot még a nap folyamán értesíti. Ebben megállapodván, Brandon ezredes arra terelte a szót, mennyire előnyös a számára, hogy ily tisztes és kellemes szomszédra tehet szert, s akkor említette azután sajnálkozva, hogy a ház kicsiny és közönséges; e rossz tulajdonságát azonban Elinor, mint ahogy Mrs. Jennings feltételezte, könnyedén fogta fel, már ami a ház méretét illeti.

- Ha kicsiny is a ház - mondotta Elinor -, nem hiszem, hogy ez számukra kényelmetlenséget jelent, hisz családjuk és jövedelmük arányának éppen megfelel.

Ennek hallatára az ezredes csodálkozott, mert úgy vette Elinor szavaiból, hogy Mr. Ferrars házasságát mint hivatalba lépésének biztos következményét tekinti; ő ugyanis sehogyan sem hihette, hogy a delafordi lelkészség olyan jövedelmet kínálhat, amelyre az ő életmódjához szokott személy családot alapíthat - s e véleményének hangot is adott.

- Az a kicsiny lelkészség Mr. Ferrarst csakis legényemberként tarthatja el; arra nem ad módot, hogy megházasodjék. Fájdalom, az én pártfogásom ezzel véget is ér, s érdekem sem igen több ennyinél. Mármost ha valamely előre nem látott véletlen következtében hatalmamban állna, hogy többet tegyek érte, hacsak merőben meg nem változik addig a róla alkotott jó véleményem, éppúgy kész leszek a hasznára lenni, mint amily őszintén lennék most, ha módom volna rá. Amit azonban most tehetek, jóformán semminek tetszik, hisz igen csekély mértékben járulhat hozzá ahhoz, ami a boldogságának vélhetőleg legfőbb, egyetlen célja. Távoli boldogság nyilván még most is a házassága; én legalábbis tartok tőle, hogy egy darabig még várni kell.

S ez volt az a mondat, amely, nem megfelelőképpen magyarázva, oly jogosan sértette Mrs. Jennings érzékenységét: ám e beszámoló hallatán - hogy ugyanis valójában miféle beszélgetés zajlott le Brandon ezredes és Elinor között, amíg ott álltak az ablaknál ketten -, az utóbbinak elválásukkor kifejezett hálája minden bizonnyal sem kisebb okkal izgatottnak, sem kevésbé illő szavakkal megfogalmazottnak nem tetszhet, mint hogyha valóban házassági ajánlatra hangzott volna el válaszul.

 

        NEGYVENEDIK FEJEZET        

- Nos, Dashwood kisasszony - szólt mindentudó mosollyal Mrs. Jennings, amint az úriember visszavonult -, nem kérdezem, mit mondott kegyednek az ezredes; szavamra, ugyancsak igyekeztem kívül kerülni a hallótávolságon, de hát akaratlanul is meghallottam annyit, hogy tudjam: miről folyik a szó. S elhiheti, soha életemben ennél nagyobb örömömre nem szolgált még semmi, s tiszta szívemből kívánok kegyednek sok örömöt hozzá.

- Köszönöm, asszonyom - válaszolt Elinor. - Valóban nagy örömömre szolgált; s szívemből átérzem Brandon ezredes jóságát. Kevés férfi cselekedne hasonlóképpen az ő helyében. Kevés emberben dobog ily együttérző szív! Soha életemben ennél nagyobb meglepetés nem ért még.

- Uramisten! kedvesem, hogy magácska mily szerény! Jómagamat éppenséggel a legcsekélyebb meglepetés sem ért, hisz mostanság gyakran gondoltam arra, hogy valami ilyesféle történik minden bizonnyal hamarosan.

- Nyilván az ezredes jóindulatának ismerete késztette kegyedet e gondolatra; de azt bizonyára kegyed sem gondolta volna, hogy ily hamar adódik alkalom.

- Alkalom! - visszhangozta Mrs. Jennings. - Ó, már ami az alkalmat illeti, ha egy férfiember egyszer ilyesmire elszánja magát, így vagy úgy hamarosan talál rá alkalmat. Nos, kedvesem, hát megint csak sok-sok örömöt kívánok; s ha volt valaha is boldog ifjú pár a világon, tudom ám, hol kell őket keresni!

- Úgy gondolom, Delafordba megy megkeresni őket, asszonyom - mondotta halvány mosollyal Elinor.

- Úgy bizony, kedvesem, oda ám. Ami pedig a házat illeti, igazán nem tudom, miért csepüli az ezredes, hisz különb házat nemigen láttam még életemben.

- Azt említette, hogy rossz állapotban van.

- No és ha úgy is, ki tehet róla? hát miért nem reparáltatja meg? kire vár a munka, ha nem őrá?

Beszélgetésüket a belépő inas akasztotta meg: jelentette, hogy a hintó előállt; Mrs. Jennings pedig nyomban fel is szedelőzködött, mondván:

- Ej, kedvesem, látja, a fele mondókámnak sem értem még a végére, s máris mennem kell. No de akárhogyan is, este alaposan kibeszélgethetjük magunkat, hisz kettesben leszünk. Nem kérem, hogy tartson velem, hisz alighanem nagyon is tele van a feje a dologgal, hogysem társaság után kívánkoznék; meg azután, gondolom, el is akarja mesélni a húgocskájának.

Marianne ugyanis még a beszélgetés megkezdése előtt kiment a szobából.

- Valóban, asszonyom, Marianne-nak elmesélem; de pillanatnyilag nem említem senki másnak.

- Csakugyan? No jó - mondotta meglehetősen csalódott hangon Mrs. Jennings. - Úgy hát el se mondjam Lucynak, holott ma el akarok menni egészen Holbornig...?

- Nem, asszonyom, még Lucynak se, ha kérhetem erre. Egynapi késés nem számít sokat; s míg nem írtam Mr. Ferrarsnak, úgy gondolom, jobb, ha senki más nem tud róla. Ezt azonban nyomban megteszem. Igen fontos, hogy ne vesztegesse az időt, hiszen természetesen sokat kell tennie még a felszenteltetése érdekében.

Elinornak e szavai először ugyancsak meglepték Mrs. Jenningset. Kezdetben fel nem foghatta, hogy miért kell ilyen sietősen megírni Mr. Ferrarsnak a dolgot. Néhány pillanatnyi tűnődés után azonban igen szerencsés gondolata támadt, s fel is kiáltott nyomban:

- Ohó! Értem már. Tehát Mr. Ferrarst szemelték ki! Nos, annál jobb. Bizony, bizony, ahhoz már csakugyan fel kell szenteltetnie magát; s én ugyancsak örülök, hogy maguk között már idáig jutott a dolog. Hanem, kedvesem, nem szokatlan ez egy kicsikét? Hát nem úgy volna rendjén, hogy az ezredes írjon? Bizony, ő volna a megfelelő személy.

Elinor nemigen értette Mrs. Jennings szavainak kezdetét, de nem érezte érdemesnek arra, hogy kérdezősködjék; ezért csupán a befejezésre válaszolt.

- Brandon ezredes olyan kényes ízlésű ember, hogy úgy kívánta, inkább én közöljem szándékát Mr. Ferrarsszal, semmint ő maga.

- S ezért magácska kénytelen megtenni. Hát, mondhatom, ugyancsak különös érzékenység! Nos, nem is zavarom (látta ugyanis, hogy Elinor már íráshoz készülődik). A maguk dolgát maguk tudják a legjobban. Isten áldja hát, kedvesem. Ennyire kedvemre való hírt azóta sem hallottam, hogy Charlotte-omnak eljött az órája.

S ezzel távozott is valóban; hanem egy pillanat múlva ott volt megint.

- Épp az imént gondoltam az én Bettym húgára, kedvesem. Annyira örülnék, ha ilyen jó asszonya lenne. Hogy komornának beválna-e, azt meg nem mondhatom. De nagyon rendes szobaleány, s ügyesen bánik a tűvel is. Hanem ezen még ráér gondolkodni, kedvesem.

- Természetesen, asszonyom - felelte Elinor, habár édeskeveset hallott Mrs. Jennings szavaiból, hisz alig várta már, hogy egyedül maradhasson, így hát aligha tudta, valójában mire is válaszol.

Hogy kezdje hát - hogyan fejezze ki magát Edwardhoz írott levelében: ez töltötte most be minden gondolatát. A kettejük közötti sajátos kapcsolat olyan nehézséget támasztott, amelyet ugyan a világon mindenki más könnyen vett volna, ő azonban egyképpen félt attól is, hogy túlságosan sokat mond, meg attól is, hogy túlságosan keveset; elgondolkodva ült hát, s nézte a papírt, tollal a kezében, míg gondolataiban magának Edwardnak belépése nem zavarta meg.

Edward a kapuban találkozott a hintója felé tartó Mrs. Jenningsszel, mivel éppen búcsúlátogatásra érkezett; a jó asszony pedig, miután bőségesen mentegetőzött, amiért maga is vissza nem tér, rábeszélte az ifjút: menjen csak be a házba, Miss Dashwood egyedül van odafent, mondta, s igen különleges dologban van épp Mr. Ferrarsszal beszélnivalója.

Elinor zavara közepette is azon örvendett, hogy legyen bármily nehéz megfelelően kifejeznie magát a levélben, még ez is sokkalta kedvezőbb, mint személyesen, szóval közölni mondandóját - amikor belépett a látogató, s épp erre az ugyancsak keserves erőfeszítésre kényszerítette. Meglepetése és zavara igen nagy volt, hogy Edward ily hirtelen megjelent. Nem is látta azóta, hogy az eljegyzése kitudódott, azóta tehát, hogy Edward rádöbbent: ő, Elinor, is tudja a dolgot; ezért tehát, annak tudatában, amit gondolt, s amit Edwardnak el kellett mondania, néhány percig kiváltképp kényelmetlenül érezte magát. Zavarban volt maga Edward is, és igen ígéretes zavarodottságban üldögéltek jó darabig. Hogy Edward mentegetőzött-e betöréséért, amint a szobába lépett, arra maga sem emlékezett; ám eltökélte, hogy biztos, ami biztos, amint egy szó is képes elhagyni ajkát, elmondja magamentségét, miután helyet foglalt egy széken.

- Mrs. Jennings azt mondotta - kezdte hát -, hogy kegyednek beszéde van velem, így vettem ki legalábbis a szavaiból, másképpen nem bátorkodtam volna ily módon megzavarni; habár ugyancsak fájdalommal töltött volna el, ha úgy kell elhagynom Londont, hogy nem látom kegyedet és a húgát; kivált mivel valószínűleg jó idő eltelik, amíg... nem valószínű, hogy egyhamar a kegyedék viszontlátásának örömében részesülnék. Holnap Oxfordba megyek.

- Úgy azonban nem ment volna mégsem el - mondotta Elinor, aki addigra már magára talált, és eltökélte, hogy amint lehet, túlesik a rettegett perceken -, hogy el ne vitte volna magával mindannyiunk jókívánságait, még ha személyesen nem is tudtuk volna általadni. Mrs. Jennings nagyon is igazat szólott. Csakugyan fontos közlendőm van önnel, s épp most szándékoztam írásban tudtára adni. Felettébb kellemes megbízatásom van (e szavakat szólván a rendesnél jóval szaporábban szedte a levegőt). Brandon ezredesnek, aki alig tíz perce ment el, kívánságára közlöm, hogy mivel úgy tudja, ön pappá készül szenteltetni magát, nagy örömmel felajánlja önnek a delafordi lelkészséget, amely ez idő szerint éppen üres; csak azt kívánja, bárcsak jövedelmezőbb volna. Engedje meg, hogy szívbéli örömömet fejezzem ki, amiért ilyen tiszteletre méltó és biztos ítéletű barátja van, s hogy a magam kívánságával is csatlakozzam az övéhez, hogy a lelkészség, amelynek évi kétszáz font a jövedelme, bárcsak lenne jóval tekintélyesebb, hogy ön ezáltal inkább... hogy több legyen önnek ideiglenes elhelyezkedésnél... vagyis, röviden, hogy biztosítsa a boldogságába vetett minden reményét.

Hogy Edward mit érzett, maga sem tudta volna megmondani, ezért hát ne várjuk, hogy bárki más is megmondta légyen helyette. Látszani azonban látszott rajta a meglepetés, amelyet e nem várt, nem sejtett hír bízvást kiválthatott; szólni azonban két szót szólt csupán:

- Brandon ezredes!

- Igen - folytatta Elinor, egyre eltökéltebben, mivel a nehezén túljutott már -; Brandon ezredes ezzel akarja tanúsítani, hogy nem hagyta hidegen az, ami a közelmúltban lezajlott... a kegyetlen helyzet, amelybe önt családjának igaztalan viselkedése taszította... s e véleményében Marianne, jómagam, és az ön minden barátja osztozik; s hasonlóképpen óhajtja bizonyítani az ön jelleme iránti nagyrabecsülését, s azt, hogy igen helyesli az ön magatartását a jelen alkalommal.

- Brandon ezredes lelkészséget adományoz nekem! Lehetséges ez?

- Tulajdon rokonai oly hidegszívűek; ezért lepődik meg, ha bárhol barátságra lel.

- Nem - felelt az ifjú, hirtelen magára ébredve. - Nem az, hogy kegyedben barátra lelek; mert azt igenis tudom, hogy kegyednek, a kegyed jóságának köszönhetek mindent. Érzem, s ha tudnám, ki is fejezném, de mint kegyed is jól tudhatja, szónok nem vagyok.

- Téved. Higgye el, hogy ezt tökéletesen, vagyis csaknem tökéletesen a tulajdon érdemének köszönheti, meg annak, hogy ezzel Brandon ezredes is tisztában van. Énnekem nem volt benne semmi részem. Én még azt sem tudtam, míg csak szándékáról nem értesültem, hogy a lelkészség megüresedett; mi több, arról sem volt sejtelmem, hogy az ezredesnek egyáltalán módjában áll lelkészséget adományozni. Mint a barátom, mint családom barátja, ő talán... igen, bizonyosan tudom, még nagyobb örömmel adományozza önnek; de szavamra mondom, az én kérésemnek semmit sem köszönhet.

Az igazság arra kötelezte, hogy bevallja: némi csekély része valóban volt a dologban; ám semmiképp sem akart Edward patrónájának szerepében tetszelegni, s ezért némi tétovázással ismert csak be ennyit is; ami végtére is megerősítette Edward elméjében az imént belopózott gyanút. Hogy Elinor elhallgatott, Edward kis ideig elmerült gondolataiban, végül, nagy erőfeszítéssel, imigyen szólalt meg:

- Brandon ezredes valóban nagy érdemű és tiszteletre méltó férfiúnak látszik. Mindig is ilyennek hallottam emlegetni, s tudom, a kegyed bátyja is nagyra tartja. Kétségtelenül értelmes ember, s a modora tökéletes úriemberre vall.

- Csakugyan - válaszolt Elinor -, s hiszem, hogy közelebbi ismeretség után is igazolva látja mindazt, amit hallott felőle, s mivel oly közeli szomszédok lesznek (mert úgy hallom a lelkészlak jóformán a kúria tőszomszédságában épült), kiváltképpen fontos, hogy valóban ilyen legyen.

Edward erre nem válaszolt; amikor azonban Elinor elfordította fejét, oly komoly, oly mélyreható, oly szomorú pillantást vetett rá, amely mintha azt mondta volna, hogy bárcsak lenne a lelkészlak meg a kúria között sokkal-sokkal nagyobb a távolság.

- Úgy tudom, Brandon ezredes a St. James Streeten lakik - mondotta hamarosan, és felállt.

Elinor megmondta a házszámot.

- El kell sietnem hát, s elmondanom mindama köszönetet, amelyet kegyednek a kegyed tiltása folytán el nem mondhatok; biztosítanom őt, hogy igen... hogy igen boldoggá tett.

Elinor nem próbálta tartóztatni; s úgy váltak el, hogy Elinor szüntelen jókívánságairól biztosította boldogságát illetően, bárminő helyzetbe is kerül, Edward pedig igen csak igyekezett viszonozni mindeme jóindulatot, a hatalma azonban már nemigen volt meg, hogy ki is fejezhette volna.

- Amikor viszontlátom - mondotta magában Elinor, mihelyt Edward mögött becsukódott az ajtó -, Lucy férjeként látom viszont.

S e nyájas szép reménnyel ült le, hogy végiggondolja a múltat, felidézze Edward szavait, és megértse érzéseit, s természetesen hogy a magáéit elégedetlenül gondolja át.

Amikor Mrs. Jennings hazaérkezett, noha olyan embereket látogatott meg, akiket azelőtt nem látott még soha, s akikről következésképp jócskán lett volna mesélnivalója, annyira elfoglalta elméjét a birtokába jutott fontos titok, hogy másra már nem jutott hely, amint tehát Elinor megjelent, legott vissza is tért a tárgyra.

- Nos, kedvesem - kiáltott fel a derék hölgy - hát felküldtem magához az ifjú embert! Helyesen tettem? Gondolom, nemigen eshetett nehezére, hogy... S vonakodott-e vajon elfogadni a kegyed ajánlatát?

- Nem, asszonyom; mint ahogy nem is volt valószínű.

- No, és elkészül-e hamar? Hisz úgy látszik, ezen múlik minden.

- Én oly keveset tudok az efféle formaságokról - mondta Elinor -, hogy alig becsülhetem meg a szükséges időt, sem a szükséges előkészületeket; úgy gondolom azonban, hogy két-három hónap elteltével felszenteltetheti magát.

- Két-három hónap! - kiáltott fel Mrs. Jennings. - Uramisten! kedvesem, s maga ily nyugodtan beszél erről? Hát várhat két-három hónapig az ezredes? Jóságos ég! Én aztán, annyi bizonyos, hamarabb végére érnék a türelemnek! S ha bárki boldogan tenne is szívességet szegény Mr. Ferrarsnak, aligha hinném, hogy érdemes volna két-három hónapig várni rá! Hisz könnyen akadna más, aki csakoly jól megtenné; valaki, akit már régebben felszenteltek!

- Drága asszonyom - szólott Elinor -, hova gondol? Hisz Brandon ezredesnek egyetlen óhaja, hogy Mr. Ferrars szolgálatára lehessen!

- Az isten áldja meg, drágám! Csak nem akar arról meggyőzni engem, hogy az ezredes egyes-egyedül azért veszi el magát, hogy az esketésért tíz aranyat nyomhasson Mr. Ferrars markába?!

Ezután már fény derült a félreértésre, nyomban megtörtént a kimagyarázkodás, s pillanatnyilag mindkét hölgy igen jót mulatott a dolgon, és egyiküknek sem jelentett semminémű szomorúságot később sem, hisz Mrs. Jennings az egyik örömforrást csupán másikkal cserélte fel, s az első iránti reményét sem kellett még feladnia.

- Bizony, bizony, a lelkészség ugyancsak szerény - bólogatott, a meglepetés meg az elégedettség első kitörésének csillapodtával -, s ugyancsak meglehet, hogy rossz állapotban van; de hogy egy férfi azért mentegetőzzék, mint én gondoltam, hogy egy ház, amelynek tudomásom szerint öt szalon van a földszintjén, s úgy emlékszem, a kulcsárné azt mondotta, tizenöt ágyat vethetnek meg benne! s méghozzá épp kegyednek, aki a Barton-villában él! Hát ez bizony ugyancsak nevetségesen hangzott. No de hát, kedvesem, rá kell vennünk az ezredest hogy tegyen valamit azzal a lelkészlakkal, hogy kényelmes legyen, mire Lucy beköltözik.

- Csakhogy Brandon ezredes úgy véli, a lelkészség jövedelme nem elegendő ahhoz, hogy megházasodjanak rá.

- Az ezredes tökfilkó, kedvesem; azért, mert neki magának kétezer font az évi jövedelme, azt hiszi, kevesebbre senki sem házasodhat. Szavamra mondom, elhiheti: ha élek, még Szent Mihály-nap előtt ellátogatok a delafordi lelkészlakba; márpedig annyi bizonyos, akkor megyek csak, ha Lucy is ott lesz.

Elinor egészen egy véleményen volt a derék asszonysággal, már ami annak valószínűségét illeti, hogy nem kell semmi másra várniuk.

 

        NEGYVENEGYEDIK FEJEZET        

Edward köszönettel járult Brandon ezredeshez, majd boldogságával Lucyt kereste fel; s mire elért vele a Bartlett-házakba, az olyannyira túlcsordult, hogy Lucy arról biztosíthatta Mrs. Jenningset, aki másnap jókívánságaival felkereste, hogy soha életében még Edwardot ilyen kedélyben nem látta.

Ami a Lucy tulajdon boldogságát, tulajdon kedélyét illeti, nos, afelől csakugyan nem lehetett semmi kétség; s buzgón csatlakozott Mrs. Jenningshez abbéli reményében, hogy Szent Mihály napján már valamennyien nagy kényelemben lehetnek együtt a delafordi lelkészlakban. S ugyanakkor azon volt minden igyekezetével, hogy Elinornak tulajdonítsa mindazt, amit már Edward is feltételezett róla; a legmelegebb hálával emlegette mindkettejük iránti barátságát, kész volt az ő javára írni mindazt, amivel tartoztak, s nem rejtette véka alá abbéli véleményét, hogy Elinor igenis a világon mindenre képes azokért, akiket becsül. Ami pedig Brandon ezredest illeti, nos, őt Lucy nemcsak szentként volt hajlandó imádni, de ezenfelül még őszinte és hő reményét fejezte ki, miszerint bárcsak úgy is bánna a világ az ezredessel mindennémű ügyes-bajos dolgában; magában pedig titkon eltökélte, hogy Delafordban, amennyire csak lehet, a maga hasznára fordítja az ezredes cselédségét, hintaját, barmait és aprójószágát.

Egy hete is elmúlt, hogy John Dashwood a Harley Streeten tisztelkedett; s mivel azóta egyetlen szóbeli tudakozódáson felül nem érdeklődtek Mrs. John Dashwood hogyléte felől, Elinor úgy érezte, meg kell látogatnia sógorasszonyát. Eme kötelezettségét nemcsak hajlandósága ellenezte, de társaitól sem nyert erre nézve semminémű bátorítást. Marianne nem érte be annyival, hogy maga kereken megtagadta, hogy odalátogasson, de minden igyekezetével próbálta nővérét is visszatartani ettől; Mrs. Jennings pedig, noha hintaja most is Elinor rendelkezésére állt, egyáltalán nem állhatta Mrs. John Dashwoodot, és a társaságának újbóli élvezetére még a kíváncsiság sem bírhatta rá, hogy vajon miképp fogadta a legutóbbi értesülést, sem pedig heves vágya hogy a fent nevezett hölgyet megsértené azzal, hogy Edward pártját fogja. Következésképpen Elinor egymaga indult vizitelni holott neki volt valamennyiőjük közül erre a legcsekélyebb hajlandósága, s megkockáztatta ezzel, hogy kettesben lesz azzal az asszonnyal, akit a többiek mind nálánál sokkalta kevesebb okkal utálhattak.

Mrs. Dashwood letagadtatta magát; mielőtt azonban a hintó a ház előtt megfordulhatott volna, véletlenül kilépett a kapun a férje. Nagy örömét fejezte ki Elinor láttán; elmondta, hogy épp a Berkeley Streetre igyekezett, tiszteletét tenni; biztosította, hogy Fanny igen szívesen látná, s invitálta: kerüljön beljebb.

Felmentek a szalonba. Nem volt ott senki.

- Fanny bizonyára a szobájában van - mondotta John Dashwood. - Mindjárt bemegyek hozzá, mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy az ellen nem lesz semmi ellenvetése, hogy téged fogadjon. Ó, dehogy, korántsem. Most kivált nem is lehetne... no de hiszen te meg Marianne mindig is a kedvencei voltatok. Marianne miért nem jött el?

Elinor, ahogy tudta, kimentette húgát.

- Nem is bánom, hogy egyedül látlak - felelte a bátyja -, mert sok mondanivalóm van a számodra. Ez a Brandon ezredes féle lelkészség... csakugyan igaz lenne? Valóban Edwardnak adta? Tegnap véletlenül jutott a fülembe a dolog, s csak azért indultam hozzátok, hogy továbbiakat tudjak meg felőle.

- Tökéletesen igaz. Brandon ezredes Edwardnak adományozta a delafordi lelkészséget.

- Csakugyan! Nos, ez aztán valóban meglepő! Hiszen nem is rokonok! Nincs közöttük semmiféle kapcsolat! S a mai világban, mikor a lelkészségekért oly jó árat adnak! Mennyit érhet ez?

- Mintegy évi kétszáz fontot.

- Igen, igen; s ami egy ennyit érő lelkészség legközelebbi adományozását illeti... tegyük fel, hogy az előző lelkész öreg volt és beteges, és várható volt, hogy a lelkészség hamarosan megürül... megkaphatott volna érte az ezredes, mondjuk, vagy ezernégyszáz fontot: S hogyhogy végére nem járt a dolognak még a régi lelkész életében? Most aztán már elkésett az eladásával; s hogy épp egy ilyen józan ember, mint Brandon ezredes! Magam sem értem, hogy nem volt benne semmi előrelátás, ilyen mindennapi, ilyen természetes dologban! Nos, hisz tudom, szinte minden teremtett ember; jellem csupa-csupa ellentmondás. Hanem azért, ha jobban utánagondolok, azt hiszem, ilyesféleképpen állhat a dolog: Edward csak addig ülhet a lelkészségben, míg az a személy, akinek az ezredes valójában eladta, eléri a megfelelő kort, hogy betölthesse az állást. Bizony, bizony, így lesz ez, nekem elhiheted.

Elinor azonban igen állhatatosan ellentmondott; s amikor elmesélte, hogy ő maga adta Edward tudtára Brandon ezredes ajánlatát, következésképpen tudatában van az adományozás feltételeinek, bátyja végül kénytelen volt hitelt adni a szavának.

- De hát ez aztán igazán meglepő! - kiáltott fel, amikor meghallgatta húga elbeszélését. - Vajon mi indíthatta erre az ezredest?

- Igen egyszerű ok: hogy Mr. Ferrars javát szolgálja.

- Ej, ej; no de akármi legyen is az ezredes, annyi bizonyos, hogy Edward ugyancsak szerencsés ember. Kérlek, semmiképpen ne említsd a dolgot Fannynak, mert én ugyan tapintatosan a tudomására adtam, s ő ugyancsak derekasan viseli, de nem szívesen hall erről a tárgyról.

Elinor csak némi nehézség árán tudta magát megtartóztatni a megjegyzéstől, hogy Fanny igazán önfegyelemmel viselhetné el, ha öccse olyan jövedelemre tesz szert, amely sem őt, sem gyermekét semmiképpen meg nem rövidíti.

- Mrs. Ferrars - tette hozzá bátyja, s hangját a tárgy fontosságához mérten halkabbra fogta - pillanatnyilag mit sem tud a dologról, s úgy vélem, legjobb lenne eltitkolni előle, ameddig csak lehetséges. Amikor megkötik a házasságot, úgyis meg fogja, sajnos, hallani.

- De hát mire való ez az óvatosság? Azt ugyan aligha hihetjük, hogy Mrs. Ferrarsnak a legcsekélyebb örömére is szolgálna, ha megtudja, hogy a fiának lesz miből megélnie... nem, erről bízvást szó sem lehet, de hát a múltkori viselkedése után miért is gondolná róla bárki, hogy érez egyáltalán? végzett a fiával, mindörökre eltaszította, s aki fölött csak bárminémű hatalommal bír, hasonlóképpen eltaszíttatta mindazokkal is. Ezek után bizonyára aligha lehet elképzelni, hogy Edward bármiféle bánatot vagy örömöt kelthetne benne, hogy bármi is érdekelné, ami Edwarddal történik. Hisz csak nem oly gyönge teremtés, hogy elvetné... gyermek adta vigaszt, s megtartaná a szülő aggodalmát!

- Ó, Elinor - mondta erre John -, te ésszerűen érvelsz, de látszik, hogy az emberi természetet nem ismered. Hidd el, amikor Edward szerencsétlen házassága végbemegy, anyja csakúgy megérzi, mintha el sem taszította volna őt magától; s ezért minden körülményt, ami az iszonyú eseményt siettetheti, a lehetőséghez képest leplezni kell előtte. Mrs. Ferrars sosem feledheti, hogy Edward a fia.

- Meglep, amit mondasz; azt hittem volna, mostanáig már bizonyára kivetette emlékezetéből.

- Nem vagy méltányos Mrs. Ferrarsszal. Nálánál odaadóbb anya aligha akad az egész világon.

Elinor hallgatott.

- Most azt gondoljuk - folytatta kis szünet után Mr. Dashwood -, hogy Morton kisasszonyt Robert veszi el.

Elinort mosolyra késztette bátyjának komoly és az ügy fontosságától áthatott hangja, s nyugodtan válaszolt:

- A hölgynek vélhetőleg nincs választása.

- Választása! Hogy érted ezt?

- Csupán úgy, hogy szavaidból az következik: Morton kisasszonynak bizonyára mindegy, hogy Edwardnak vagy Robertnek lesz a felesége.

- Természetesen, hisz nincs is semmi különbség; végtére most mindenféle szempontból Robert tekinthető az idősebb fiúnak; ami meg minden egyebet illet: mindketten igen kellemes ifjú emberek. Nem hinném, hogy bármelyikük is túltesz a másikon.

Elinor nem szólt többet, John is hallgatott egy kis ideig. Gondolatmenetét végül ekképpen fejezte be:

- Egyetlen dolog felől, kedves húgom - s ekkor nyájasan megfogta Elinor kezét, és áhítatos suttogással szólott hozzá -, hadd biztosítsalak; s meg is teszem, mert tudom, jólesik majd neked. Jó okom van azt hinni... mi több, a legmegbízhatóbb forrásból tudom, máskülönben nem is ismételném, hisz akkor ugyancsak helytelen volna bármit is szólni felőle... hanem én a legmegbízhatóbb forrásból tudom... nem mintha magától Mrs. Ferrarstól hallottam volna... de már a lányától igen... Vagyis, röviden, bármiféle ellenvetés lehetett egy bizonyos... egy bizonyos kapcsolat ellen... hiszen értesz, ugye... sokkalta kívánatosabb Itt volna a szemében, feleannyi bosszúságot sem okozott volna neki, mint amennyit ez okoz. El sem mondhatom, mennyire örültem, amikor meghallottam, hogy ezt Mrs. Ferrars így fogja fel, igazán kedvező körülmény ez valamennyiünknek, hiszen tudod. Nem is lehetett volna összehasonlítani, ezt mondta, mennyivel kevésbé lett volna az rossz, s hogy mennyire örülne most, ha annál rosszabb nem történt volna. Hanem persze erről most már nincs szó... nem is lehet gondolni rá, mármint bármiféle vonzalomra, hiszen érted... nem is lehetett volna... mindez már a múlté. De azért azt gondoltam, ennyit elmondok neked, hiszen tudom, mennyire örülsz neki. Nem mintha bármi okod volna megbánni bármit is, kedves Elinorom. Semmi kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon is jól jársz... éppolyan jól, ha ugyan nem jobban, mindent egybevetve. Járt nálatok mostanában Brandon ezredes?

Elinor épp eleget hallott, ha nem is ahhoz, hogy a hiúságát legyezgesse, és tulajdon fontosságát öregbítse; ahhoz mindenképpen, hogy idegeit felizgassa és elméjét betöltse; ezért szívből örült, hogy megszabadul a válaszadástól s attól a veszedelemtől, hogy még többet is kelljen bátyjától hallania - Mr. Robert Ferrars lépett be ugyanis a szobába. Néhány percnyi csevegés után John Dashwoodnak eszébe ötlött, hogy Fanny még nem is értesült sógornéja ittlétéről, kiment hát, hogy megkeresse; Elinornak pedig módja nyílt elmélyíteni ismeretségét Roberttel, aki derűs közömbösségével és gőgös, öntelt modorával (míg ily méltatlan előnyre tett szert anyja szeretetében és nagylelkűségében, száműzött bátyja rovására, holott erre semmi mással, mint kicsapongó életmódjával és bátyja érdemével rá nem szolgált) csak öregbítette Elinornak az eszéről és szívéről alkotott ugyancsak kedvezőtlen véleményét.

Két percig sem voltak kettesben, Robert máris Edwardra terelte a szót; az ő fülébe is eljutott ugyanis a lelkészség híre, és ugyancsak felkeltette kíváncsiságát. Elinor Robert kérdezősködésére elismételte a részleteket, csakúgy, mint az imént Johnnak; s noha Robertre mindez egészen más hatással volt, nem kevésbé hatott rá, mint ahogyan Johnra. Féktelenül hahotázott. Csak elgondolni is Edwardot mint lelkészt, amint egy kis paplakban éldegél - hát ez iszonyú jól elszórakoztatta Robertet; s amikor ehhez még megképzett előtte Edward, amint fehér karingben imát olvas, és kihirdeti John Smith és Mary Brown házasságát - hát ennél már aligha tudott volna nevetségesebbet elképzelni is!

Elinor eközben rendíthetetlen komolysággal várakozott, míg Robert oktalansága végére ér, de a tekintete önkéntelenül is elárulta a megvetést, amelyet Robert szavai keltettek benne. Nem veszett kárba az a pillantás, mert az ő lelkét megkönnyítette, habár Robert észre sem vette. Nem Elinor szemrehányó pillantása, hanem a maga józansága térítette vissza az elménckedésről az észre.

- Akármennyire tréfának tekintjük is - mondta végül, amikor magához tért az erőltetett nevetésből, amely a pillanat őszinte vigasságát hosszan elnyújtotta -, lelkemre, igen komoly a dolog. Szegény Edward! tönkre van téve egész életére. Igazán nagyon sajnálom, hiszen derék, jószívű fickó; nálánál derekabbat tán nem is hordott még hátán a föld. Maga kevéssé ismeri őt, Dashwood kisasszony, annak alapján nem ítélheti meg. Szegény Edward! A modora bizony nem épp a legszerencsésebb. De hát ugyebár nem születtünk egyformának, nem bánt velünk egyaránt bőkezűen a természet. Szegény fiú! Hogy idegenek körében kelljen őt látni! Már magában ez is szánandó állapot. De lelkemre, hiszem, hogy nálánál derekabb szív messze földön egy kebelben sem dobog; s ünnepélyesen kijelentem és fogadom önnek, hogy soha életemben annyira meg nem döbbentett semmi; mint amikor ez a dolog kipattant. Sehogyan sem hihettem. Anyámtól hallottam először a dologról, s mert úgy éreztem, felelős személy módjára kell cselekednem, nyomban azt mondtam neki: "Drága asszonyom, nem tudom, mit szándékozik tenni ez alkalommal, de ami engem illet, annyit mondhatok csupán, ha Edward elveszi ezt a fiatal nőt, én ugyan rá sem nézek többé." Ezt mondtam, amint meghallottam. Meg kell hagyni, nem mindennapi megdöbbenést éreztem! Szegény Edward! ő aztán elintézte magát tökéletesen, örökre kirekesztette magát a tisztes társaságból! hanem, ahogy nyomban mondtam is anyámnak, a legkevésbé sem lep meg a dolog; hiszen a neveltetése alapján mi mást is várhatott volna az ember! Szegény anyám majd eszét vesztette kétségbeesésében.

- Látta valaha is a hölgyet?

- Igen; egy ízben, amikor itt volt ebben a házban, történetesen benéztem tíz percre; de annyi is elég volt. A leghitványabb félszeg kis falusi lány, semmi stílusa, semmi elegáncia, és jóformán semmi szépség. Tökéletesen emlékszem reá. Épp az a fajta lány, akiről feltételezhető, hogy rabul ejti szegény Edward szívét. Amint anyám elmondta nekem a dolgot, nyomban felajánlottam, hogy magam beszélek a fiúval, s lebeszélem a házasságról; de már akkor késő volt, nem lehetett tenni semmit, mert, sajnos, épp nem voltam jelen, és csak akkor tudtam meg egyáltalán, amikor már kenyértörésre került a dolog, és akkor nem illett volna beavatkoznom. De ha csak egypár órával hamarabb értesülök róla, azt hiszem, nagyon is valószínű, hogy valamire jutottunk volna. Annyi bizonyos, én azután felnyitottam volna Edward szemét. "Drága öregem", ezt mondtam volna, "gondold meg, mit teszel. Egészen alantas kapcsolatot kötsz, olyat, amelyet családod egy emberként helytelenít." Vagyis, óhatatlanul azt kell gondolnom, megtaláltam volna a módját. De hát most már késő. Éhen fog pusztulni a nyomorult; igen, ez biztos, éhen pusztul.

Amikor nagy lelki nyugalommal megállapította ezt, Mrs. John Dashwood belépése akasztotta meg a témát. Noha a hölgy a maga családja körén kívül sosem említette a dolgot, Elinor jól láthatta, hogy hatása nem maradt nyomtalan a lelkén; megnyilvánult ez abban a zavarodottféle arckifejezésben is, amelyet belépésekor viselt, no meg az igyekezetben, hogy Elinorral szívélyesen próbált viselkedni. Ebben oly messzire elment, hogy sajnálkozását fejezte ki, amién Elinor meg a húga oly hamarosan elutaznak a városból, mivel remélte, hogy gyakrabban láthatja őket; ebben az erőfeszítésben a férje, aki a szobába kísérte, s szerelmetesen csüggött Fannyja minden szaván, a szeretetre méltó és bájos tulajdonságok netovábbját vélte felfedezni.

 

        NEGYVENKETTEDIK FEJEZET        

A fivérnek és húgainak városi érintkezését még egy rövid látogatás tetézte be a Harley Streeten, amelynek során Elinor kivívta bátyja gratulációját, amiért szinte Bartonig utazhatnak minden költség nélkül, no meg hogy Brandon ezredes egy-két nap múlva követi őket Clevelandbe; Fanny pedig holmi halvány meghívásfélét rebegett el, hogy térjenek be Norlandba, valahányszor arra visz az útjuk, márpedig mindenek között ez volt a legvalószínűtlenebb; mindezek tetejébe pedig John igen melegen, noha kevésbé nyilvánosan biztosította Elinort, hogy tüstént meglátogatja Delafordban - ennyi szó esett mindössze a jövőbeni vidéki viszontlátásról.

Elinort mulattatta, hogy valamennyi barátja egyesült erővel igyekszik őt Delafordba küldeni; márpedig aligha akadt olyan hely pillanatnyilag, ahová ellátogatni, vagy ahol vendégeskedni kevésbé óhajtott volna; mert nemcsak hogy a bátyja és Mrs. Jennings az ő jövendő otthonának tekintette a helyet, de a búcsúzáskor még Lucy is hevesen unszolta, hogy mindenképpen látogassa ott meg.

Április legelején, egy nap, meglehetősen korán, a Hanover Square-ről is, a Berkeley Streetről is felkerekedett a társaság, hogy megbeszélésük szerint az úton találkozzanak. Charlotte és a gyermek kényelme érdekében több mint két napig lesznek úton, Mr. Palmer pedig, aki Brandon ezredes társaságában gyorsabban halad, kevéssel megérkezésük után csatlakozik hozzájuk Clevelandben.

Akármily kevés jó napja volt is Londonban, s akármily buzgalommal igyekezett már régen elhagyni, amikor ütött a távozás órája, Marianne óhatatlanul nagy fájdalommal mondott búcsút a háznak, amelyben utoljára töltötte el remény és bizalom Willoughby iránt - remény és bizalom, amely immár örökre kihunyt. És számos könnyet hullatott, hogy elhagyja ama helyet, ahol Willoughby ottmarad; új elfoglaltságok, új tervek közepette, amelyekben neki már része nem lehet.

Elinor sokkal elégedettebb volt a távozás pillanatában. Gondolatai nem időztek efféle tárgynál, senkit maga mögött örökre nem hagyott, akitől elválnia egy pillanatnyi bánatot is keltett volna szívében: örült, hogy megszabadul Lucy erőszakos barátságától, hálás volt, amiért úgy viheti haza húgát, hogy Willoughbyt a házassága óta nem kellett látnia, és reménykedéssel tekintett a jövő elé, amikor néhány csöndes bartoni hónap helyreállíthatja Marianne lelki békességét és megszilárdítja a magáét.

Szerencsés volt az útjuk. Másnapra elértek a dédelgetett, a gyűlölt Somerset megyébe, mert Marianne hol így, hol amúgy gondolt reá; s a harmadik nap délelőttjén megérkeztek Clevelandbe.

Cleveland tágas, modern építésű ház volt; füves lankán emelkedett. Vadaskertje nem volt, de a kertje meglehetősen tágas; mint minden hasonló méretű házat, szabad csalitos övezte, zártabb erdei sétány, és sima, kavicsos út kanyargott a virágágyak között s vezetett a házhoz; a gyepet fák pettyezték, maga a ház fenyő, hegyi berkenye és akác védelmében rejtezett, s mindezek sűrű fala, imitt-amott sudár lombard jegenyékkel vegyesen, eltakarta a melléképületeket.

Marianne érzelmektől dagadó kebellel lépett be a házba, hisz tudta: mindössze nyolcvan mérföld választja el Bartontól, Combe Magnától pedig harminc is alig; s öt perce sem volt még a falai között, míg a többiek buzgón segédkeztek Charlotte-nak, aki a kulcsárnénak mutatta épp meg a gyermeket, ő kilopózott a zegzugos csalitosba, amely épp most szökkent zöldbe, s elnézett messzire; és a görög templomból Marianne szeme délkelet felé vándorolt a kitáruló vidéken, gyengéden megpihent a látóhatár legtávolabbi hegygerincén, és elképzelte, hogy annak tetejéről már Combe Magnát is látni.

A felbecsülhetetlenül értékes keserűség e pillanataiban elmerült a könnyes gyötrelem élvezetében, hogy Clevelandben lehet; s ahogy más úton visszatért a házba, átérezte a vidék szabadságának boldog kiváltságát, ahogy ide-oda bolyongott, szabad és kéjes magányban, s eltökélte, hogy minden napnak szinte minden óráját, amelyet Palmeréknél tölt, efféle magányos kóborlásnak szenteli.

Épp idejében ért vissza, hogy csatlakozzék a többiekhez, akik kimentek a házból, a közelebbi környékre, s a délelőtt hátralevő részét kellemes időtöltéssel vesztegették el; a konyhakertben sétáltak, szemügyre vették a ház falaira felfutó virágot, hallgatták a kertész panaszát az időjárás csapásairól, betértek a melegházba, ahol Charlotte-ot kacagásra fakasztotta, hogy legkedvesebb növényeit vesztette el, mert óvatlanul kitették, s a lappangó fagy megcsípte őket; meglátogatták a baromfiudvart is, ahol a ház asszonya megint csak a derültség szüntelen forrására lelt a fejőleány csalatkozott reményeiben, a fészküket odahagyó tyúkokban, meg a róka garázdálkodásában, vagy az ígéretes új fészekalja csibe idő előtti pusztulásában.

Szép, tiszta nap volt, s amikor Marianne eltervezte a szabadban való bolyongásait, nem számolt azzal, hogy Clevelandben tartózkodásuk alatt megfordulhat az idő. Nagy meglepetésére szolgált tehát, hogy amikor estebéd után megint ki akart sétálni, makacs eső akadályozta meg terveit. Pedig annyira számított rá, hogy az alkonyatban elsétálhat a görög templomhoz, bejárhatja tán a ház egész vidékét; s ha csupán hideg és nedves az este, vissza nem tarthatta volna, ám a makacs esőt még az ő képzelete sem varázsolhatta száraz és kellemes sétálóidővé.

A társaság kicsiny lévén, csendesen telt az idő. Mrs. Palmernek ott volt a gyermeke, Mrs. Jenningsnek a hímzése; távol levő barátaikról beszélgettek, eltervezték Lady Middleton vendégségeit, s azon törték a fejüket, vajon Mr. Palmer és Brandon ezredes aznap este eljut-e Readingig. Elinort alig érdekelte ugyan a társalgás, mégis részt vett benne, Marianne pedig, akit csalhatatlan ösztöne minden házban elvezérelt a könyvtárszobához, bármennyire kerülte is azt a szóban forgó család, hamarosan szert tett egy könyvre.

Mrs. Palmer mindent elkövetett a társaságért, amit az állandó és baráti jó kedély tehetett, s szívesen látott vendégnek érezhették magukat. Nyílt és szívélyes modora, noha gyakran volt híjával az udvariassági formuláknak, bőségesen pótolta mindazt, amit előkelőség és elegancia dolgában elmulasztott, kedvessége s hozzá oly csinos arca vonzó volt; csacskasága, ha szembetűnő is, nem zavaró, hisz természetéből fakadt; s Elinor mindent megbocsátott neki - a nevetésén kívül.

Másnap, kései estebédre, még is érkezett a két úr, kellemesen kiegészítvén a társaságot, s nagyon is jókor jött változatosságot hozva a beszélgetésbe, amely a hosszú nap folyamán, mivel az eső váltig szakadt, bizony igen vontatottá vált.

Elinor oly keveset látta Mr. Palmert, s az e kevés alkalommal is oly különbözőképpen viselkedett vele és húgával, hogy nem tudta, mit várhat tőle a családja körében. Úgy találta azonban, hogy házigazdájuk tökéletes úriember módjára bánik valamennyi vendégével, s csak olykor goromba a feleségével meg az anyósával; úgy találta, Mr. Palmerben megvannak a kellemes társ adottságai, s csak egy dolog akadályozza meg, hogy mindig az legyen: nagyon is szívesen képzeli magát általában mindenkinél - kiváltképpen pedig Mrs. Jenningsnél és Charlotte-nál - sokkalta felsőbbrendűnek. Ami egyebekben jellemét és szokásait illeti, amennyire Elinor megállapíthatta, nem volt bennük semmi olyan vonás, amely a nemére és korára ne volna jellemző. Szépen evett; pontatlan volt; kedvelte gyermekét, noha igyekezett semmibe venni; s a délelőttöt biliárdozással verte el, holott idejét dolgainak kellett volna szentelnie. Egészében véve azonban Elinor sokkal jobban megkedvelte, mint várta volna, és egy cseppet sem fájlalta, amiért jobban nem tudja szeretni, valamint azt sem, hogy Mr. Palmer élvhajhász, önző, rátarti természetét óhatatlanul összehasonlította Edward nagylelkűségével, szerény ízlésével, tartózkodó érzelmeivel.

Edwardról, vagy legalábbis bizonyos dolgai felől most Brandon ezredestől nyert értesülést, aki nemrégiben járt Dorsetshire-ben; s aki, egy személyben Mr. Ferrars önzetlen jóbarátjának s a maga meghitt bizalmasának tekintve Elinort, sokat mesélt a delafordi lelkészlakról, leírta fogyatékosságait, s elmondotta, mit szándékozik a jobbítása érdekében tenni. Az ezredes magatartása Elinor iránt e tekintetben csakúgy, mint minden másban, nyilvánvaló öröme, amikor alig tíznapi távollét után viszontlátta, készsége a vele való beszélgetésre, s a véleményének mindenkori tiszteletben tartása nagyon is igazolhatta Mrs. Jennings vélekedését az ezredes érzelmeiről, s ha Elinor most is, mint kezdettől fogva, nem tudja, hogy Marianne az első az ezredes szívében, talán még benne magában is hasonló gyanút ébresztett volna. Így azonban legfeljebb csak Mrs. Jennings szavainak hatására járta meg az agyát efféle gondolat; s akárhogyan is, magamagát kellett kettejük közül a jobb megfigyelőnek tartania; ő ugyanis az ezredes szemébe nézett, míg Mrs. Jennings csupán a viselkedését ügyelte; s míg a férfi aggályos gondot kifejező tekintete, amikor Marianne, alapos megfázás előjeleként, fejét és torkát fájlalta, szavakban nem fejeződött ki, így tökéletesen el is kerülte az utóbbi hölgy figyelmét - Elinor azonban egy szerető szív heves érzelmeit és alaptalan riadalmát látta benne.

Két gyönyörteljes alkonyi séta ottlétük harmadik és negyedik estéjén, nem csupán az élő sövény szegte száraz kavicson, hanem szerteszét a kertben, s kivált a legtávolabbi részeken, ahol minden vadabbul burjánzott, mint egyebütt, ahol a legvénebbek a fák, a legmagasabb s legnedvesebb a fű - mindez, tetézve a még nagyobb oktalansággal, hogy vizes cipőjét, harisnyáját nem vetette le, olyannyira meghűtötte Marianne-t, hogy lekicsinyelte vagy tagadta bár egy-két napig, a hűlés csakhamar növekvő rosszulléttel súlyosbodott - mindenki ijedelmére. Özönlött mindenfelől a jó tanács, s ahogy szokás, mind elutasíttatott. Elnehezedett, fájó végtagjai, láza, köhögése, fájós torka ellenére úgy vélte, egy éjszakai jó álom kikúrálja tökéletesen; s amikor végre lefeküdt, csak nagy nehezen vehette rá Elinor, hogy a legegyszerűbb orvosságok egyik-másikát próbálja ki.

 

        NEGYVENHARMADIK FEJEZET        

Marianne másnap a szokásos időben felkelt; mindennémű érdeklődésre azt felelte: jobban van, s ezt magamagával is igyekezett elhitetni, mert szokásos foglalatosságával mulatta magát. Egész nap borzongva gubbasztott a tűz mellett, könyvvel a kezében, amelyből olvasni sehogyan sem tudott, vagy fáradtan, ernyedten a szófán hevert - márpedig ez nem volt valami beszédes jele javulásának; s amikor végül, mind rosszabb közérzettel, korán lefeküdt, Brandon ezredes ugyancsak meglepődött Elinor nyugalmán, aki - habár egész nap ápolta, dédelgette húgát, annak akarata ellenére, este pedig belédiktálta a megfelelő orvosságokat -, akárcsak Marianne, szentül hitte, hogy az álom bízvást hathatós gyógyszernek bizonyul, és nem érzett nagy riadalmat.

A felettébb nyugtalan és lázas éj azonban rászedte mindkettejük reményeit; s amikor Marianne, ki mindenáron fel akart kelni, kénytelen volt megvallani, hogy felülni sem képes, és a maga akaratából visszafeküdt, Elinor már nagyon is kész volt elfogadni Mrs. Jennings tanácsát, hogy hívassák el Palmerék patikáriusát.

Az jött is azonnal, megvizsgálta a beteget, s azzal biztatta Miss Dashwoodot, hogy néhány nap helyreállítja húga egészségét; ám mivel úgy nyilatkozott, hogy a bajnak talán fertőző a hajlandósága, mi több, elejtette a "ragály" szót, nyomban feltámasztotta Mrs. Palmer anyai szívének riadalmát. Mrs. Jennings, aki kezdettől fogva hajlamos volt Marianne betegségét súlyosabbnak tekinteni, mint Elinor, most igen komoly arccal fogadta Mr. Harris kijelentéseit; maga is osztotta Charlotte félelmét és óvatosságát, s sürgette, hogy azonnal menjen el a kisbabával; Mr. Palmer pedig, noha oktalannak tartotta az asszonyok aggályait, feleségének rettegését és ösztökélését túlságosan is sokallotta, hogysem ellenállhatott volna. Elhatározták ezért, hogy Mrs. Palmer útra kel; s alig egy órával Mr. Harris érkezése után el is indult, kicsiny fiával meg a dajkával, Mr. Palmer egy közeli rokonának házába, Bathtól alig néhány mérföldnyire; s a férje, Charlotte szívre ható kérlelésére, megígérte, hogy egy-két nap múlva követi; s Charlotte kis híján csakoly buzgó kérlelésére, anyjának is el kellett volna kísérnie oda. Mrs. Jennings azonban, szívbéli kedvességének szavára, amely miatt Elinor őszintén szívébe zárta, kijelentette: addig nem mozdul Clevelandből, amíg Marianne beteg, s hogy a maga figyelmes ápolásával igyekszik pótolni azt az anyát, akitől elszakította; és Elinor valóban igen szíves és tevékeny segítőtársra lelt benne, aki készségesen osztozott minden fáradozásában, s az ápolásban való nagyobb jártasságánál fogva gyakran több hasznát is látták.

Szegény Marianne, ernyedten, s a kór természetéből fakadó levertségében, minden ízében betegnek érezte magát, s már nem remélhette, hogy a másnap meghozza a gyógyulást; s a gondolat, hogy mit hozott volna a másnap, ha meg nem akadályozza a balszerencsés betegség, csak még öregbítette minden panaszát - hisz másnap indultak volna hazafelé; s a Mrs. Jennings inasának kíséretében megtett út végén, a következő délelőtt meglepték volna édesanyjukat. Ami keveset mondott, mind e jóvátehetetlen késedelmet panaszolta; akármennyire igyekezett is Elinor felvidítani, s elhitetni húgával, amit ő maga akkor még valóban hitt is, hogy a késedelem igen rövid lesz csupán.

A másnap kevés vagy semmi változást nem hozott a beteg állapotában; annyi bizonyos, hogy jobban nem volt, ámbátor ha javulás nem mutatkozott is, nem tűnt fel rosszabbnak az állapota. A társaság megint csak fogyatkozott; mert Mr. Palmer, ha ugyancsak kelletlenül is, akár az igaz emberség és jóindulat hatására, akár mert nem akart olyan színben feltűnni, mint akit elriaszt házából a felesége, végül mégis engedett Brandon ezredes rábeszélésének, hogy ígéretéhez híven kövesse asszonyát; s miközben a házigazda útra készülődött, maga Brandon ezredes is, noha sokkalta keservesebb erőfeszítés árán, kijelentette, hogy szintén távozik. Ehelyütt azonban Mrs. Jennings kedvessége ugyancsak jókor közbelépett; hisz úgy vélte, elküldeni az ezredest, míg szerelmének oly sok gondot okoz a húga állapota, annyit jelentene, hogy mindkettőjüket megfosztaná minden vigaszuktól; ezért nyomban kijelentette, hogy neki magának van igenis szüksége rá, hogy az ezredes Clevelandben maradjon, hogy vele kell pikétet játszania minden este, amíg Dashwood kisasszony odafönt van a húgánál, és így tovább; s oly hevesen unszolta maradásra, hogy az ezredes, aki önnön szívének hő óhaját teljesítette, ha enged, nemigen tettethette tovább az ellenkezőjét; kivált mert Mrs. Jennings kérlelését Mr. Palmer is hevesen támogatta, aki szívbéli megkönnyebbülést érzett, hogy ha már ő maga távozik, olyan személyt hagy ott a házban, aki bármily hirtelen veszedelem esetén tettel és tanáccsal segítheti Dashwood kisasszonyt.

Maga Marianne természetesen mit sem sejtett mindezekről. Nem tudta, hogy Cleveland gazdái őmiatta kényszerültek távozni, alig egy héttel érkezésük után. Nem lepte meg, hogy nem látja Mrs. Palmert, s mert ez oly kevéssé érintette, nem ejtette ki még a nevét sem soha.

Mr. Palmer távozása óta két nap telt el, s Marianne állapota jóformán változatlan volt. Mr. Harris, aki mindennap meglátogatta, még akkor is merészen gyors javulásról beszélt, s hasonlóan vérmes reményeket táplált Dashwood kisasszony is; a többiek várakozása azonban már közel sem volt ennyire derűlátó. Mrs. Jennings már a roham kezdetén szentül hitte, hogy Marianne ugyan ki nem lábal a betegségből, Brandon ezredes meg, akinek hasznát főleg abban látták, hogy hű hallgatója volt Mrs. Jennings előérzeteinek, nem volt olyan lelkiállapotban, hogy hatásuk alól kivonhatta volna magát. Igyekezett érvekkel jobb belátásra bírni magát, hisz aggályai a patikárius eltérő véleményének alapján képtelennek tetszettek; a magányosan töltött sok hosszú óra azonban nagyon is készségesen nyitott kaput mindennemű mélabús gondolatnak, és sehogyan sem tudta elméjéből elhessegetni a meggyőződést, hogy Marianne-t nem látja soha többé.

A harmadik nap reggelén azonban mindkettőjük komor várakozása szinte tökéletesen elcsitult; amikor ugyanis Mr. Harris megérkezett, sokkalta jobbnak ítélte páciense állapotát. Érverése jóval erősebb volt, s valamennyi tünet kedvezőbb, mint előző látogatásakor. Elinort felvidította kedvező reményeinek megerősödése; örvendezett, amiért anyjának írt leveleiben a maga ítéletére hagyatkozott, nem a barátnéjáéra, s lekicsinylőleg említette a gyengélkedést, amely miatt még Clevelandben késlekednek; s szinte ki is tűzte az időpontot, amikor Marianne már útra kelhet.

Hanem a nap folytatása nem igazolta kezdetének kedvező reményeit. Estefelé Marianne állapota ismét rosszabbra fordult, nehezebben érezte magát, nyughatatlanabb, törődöttebb volt. Nővére mindazáltal nem adta fel vérmes reményeit, s a változást mindössze annak tulajdonította, hogy míg az ágyát megvetették, Marianne kiült és ez fárasztotta el; gondosan beadta húgának az előírt erősítőszereket; s megelégedéssel látta, amint Marianne-t elnyomja az álom, amelytől Elinor mindennél üdvösebb hatást remélt. Marianne álma ugyan nem volt oly nyugodt, mint Elinor kívánta volna, de meglehetősen sokáig tartott; s mert mindenképpen szerette volna tulajdon szemével látni az eredményét, eltökélte, hogy mindvégig őrzi húga álmát. Mrs. Jennings, aki mit sem tudott a beteg állapotának változásáról, szokatlanul korán aludni tért; komornája, az egyik legfőbb betegápoló, a kulcsárné szobájában pihent, s Elinor egyedül maradt Marianne-nal.

Az utóbbinak álma mind zaklatottabb lett; nővére lankadatlan figyelemmel kísérte szüntelen helyzetváltoztatását, hallgatta az ajkáról gyakran előtörő tagolatlan panaszkiáltásokat, s valósággal szerette volna felrázni e gyötrelmes szunnyadásból, amikor Marianne hirtelen felriadt a ház valamely véletlen zörejére, gyorsan felült, és lázasasan, vadul felkiáltott:

- Jön már mama?

- Még nem - felelt nővére, leplezve rémületét, és megint párnáira segítette Marianne-t -, de remélem hamarosan itt lesz. Hosszú az út innen Bartonig, hiszen tudod.

- De nem kerülhet London felé! - kiáltott Marianne, éppoly sürgetően, mint az imént. - Ha London felé megy, sosem látom többé!

Elinor riadtan észlelte, hogy húga nincs magánál, s míg megkísérelte lecsillapítani, gyorsan megtapintotta az érverését. Gyöngébb és gyorsabb volt, mint valaha! és Marianne még akkor is zavarosan mamáról beszélt! s Elinor riadalma oly hevesen fokozódott, hogy eltökélte: tüstént hívatja Mr. Harrist, Bartonba pedig küldöncöt meneszt édesanyjáért. Brandon ezredessel megvitatni, mi volna az utóbbi végrehajtásának legjobb módja: ez a gondolat követte magát az elhatározást; s amint Elinor becsengette a komornát, hogy vegye át húga mellett a helyét, lesietett a szalonba, mert tudta, az ezredest rendszerint még ennél jóval később is ott találja.

Nem volt idő tétovázásra. Félelmeit és nehézségeit nyomban az ezredes elé tárta. Elinor félelmeinek eloszlatására amannak sem bátorsága, sem kellő hite nem volt; néma kétségbeeséssel hallgatta végig; nehézségeinek azonban elébe vágott, mert olyan készséggel, mely arról árulkodott, hogy magában már el is határozta és tervezte a dolgot, maga ajánlkozott küldöncül, aki elhozza Mrs. Dashwoodot. Elinor nem élhetett olyan ellenvetéssel, amely nyomban le nem győzetett volna. Kurtán, de forró hálával köszönetet mondott hát az ezredesnek, s míg az elment, hogy legényét sürgős üzenettel Mr. Harrisért menessze, magának pedig tüstént befogasson, Elinor néhány sort írt édesanyjának.

Milyen hála töltötte el szívét, hogy e percben ilyen barát nyújt vigaszt, mint Brandon ezredes! s hogy anyjának ilyen útitársa lesz - társ, kinek ítélete utat mutat, kinek segítsége megkönnyebbülést hoz, s kinek barátsága enyhítheti bánatát - már amennyire az efféle sürgős hívás döbbenetét bármi enyhítheti, úgy az ezredes jelenléte, modora, segítsége enyhíti minden bizonnyal.

Az ezredes eközben, bármily érzés töltötte is el, a józan ész eltökéltségével cselekedett; késlekedés nélkül tett meg minden szükséges előkészületet, s pontosan kiszámította, menynyi idő múlva várhatja visszatértét Elinor. Egyetlen másodpercet sem vesztegetett. A lovak a vártnál hamarabb előálltak, Brandon ezredes pedig, igen komoly pillantással, csupán megszorította Elinor kezét; néhány szava már túlságosan halk volt, hogysem a fülébe juthatott volna; s már sietett is a kocsihoz. Tizenkét óra lehetett, s Elinor visszatért húga szobájába, hogy ott várja be a patikárius érkezését és virrassza végig az éjszakát.

Szinte egyaránt gyötrelmes volt ez az éj mindkettejüknek. Teltek-múltak az órák, álomtalan kínban s önkívületben Marianne számára, s végtelenül fájdalmas aggodalomba Elinornak, míg Mr. Harris meg nem érkezett. Hogy Elinorban feltámadt az aggodalom, ugyancsak nagy árat fizetett korábbi bizakodásáért, s a szolgáló, ki együtt virrasztott vele, mert Elinor nem engedte meg, hogy Mrs. Jenningset felébresszék, csak még további gyötrelmére volt, szüntelen célozgatásával, hogy asszonya mindig is ilyesmire számított.

Marianne kusza gondolatai még most is minduntalan anyja körül repdestek, s valahányszor a nevét említette, szegény Elinor szíve elfacsarodott; vádolta magát, hogy oly soknapi betegséget vett semmibe, s bár keservesen vágyódott azonnali jobbulás után, azt képzelte, hogy minden jobbulás reménye hiábavaló, hogy mindennel túlságosan sokáig késlekedtek, s felrémlett előtte a fájdalmas anya képe, aki későn érkezik, hogysem drága gyermekét lássa még, vagy hogy ép érzékeinek birtokában lássa.

Elinor már-már azon volt, hogy megint üzen Mr. Harrisnak, vagy ha nem jöhet, másnál keres tanácsot, amikor a szóban forgó személy - bár csak öt óra után - megérkezett. Véleménye némi kárpótlást nyújtott késlekedéséért, mert elismerte ugyan, hogy páciense állapotában váratlan és kedvezőtlen fordulat következett be, a veszedelmet mégsem tekintette súlyosnak; a javulást emlegette, amelyet az új kezelési mód mindenképp eredményez majd, s mindezt oly magabiztosan, hogy bizakodása, noha csekélyebb mértékben, átragadt Elinorra is. Mr. Harris megígérte, hogy három-négy óra múlva eljön megint, s a beteget is, aggódó ápolóját is nyugodtabban hagyta ott, mint ahogyan találta őket.

Mrs. Jennings reggel ugyancsak nagy riadalommal hallotta, mi történt, s teli volt szemrehányással, amiért nem hívták segítségül. Korábbi rossz sejtelmei most már nagyobb okkal erősödtek meg, s nem is hagytak kétséget benne a vég felől, s noha megkísérelte vigasztalni Elinort, a húgát fenyegető veszedelem nem engedte, hogy reménnyel kecsegtesse. Őszinte fájdalom töltötte el a szívét. A gyors hanyatlás, egy ily fiatal, ily szép leány pusztulása, mint Marianne, bizonyára közömbösebb személyt is megindított volna. Mrs. Jennings részvétére azonban Marianne-nak egyéb jussa is volt. Három hónapig volt a társa, s most is még az ő gondjára volt bízva; köztudomásúlag nagy sérelem érte, és régóta boldogtalan. A nővérének, Mrs. Jennings különleges kedvencének kétségbeesését is látnia kellett; ami pedig édesanyjukat illeti, ha arra gondolt Mrs. Jennings, hogy Marianne minden bizonnyal azt jelenti neki, mint őneki magának Charlotte - nos, igaz szívbéli részvét töltötte el a szenvedő anya iránt.

Mr. Harris pontosan érkezett második vizitjére; az előző alkalommal kifejezett reményeiben azonban csalódnia kellett. Orvosságai kudarcot vallottak; a láz nem hagyott alább; Marianne immár nem volt magánál; néma, tompa kábulatba zuhant. Elinort abban a pillanatban minden, a mindennél is több félelem töltötte el, s azt mondotta: más segítséget hív. Mr. Harris azonban ezt szükségtelennek ítélte; van még a tarsolyában valami, úgymond; más gyógyszert kell alkalmaznia, s a sikerében szinte csakoly bizonyos, mint az utóbbiéban; és vizitjét bátorító fogadkozással fejezte be, mely Dashwood kisasszonynak a füléhez igen, a szívéhez azonban el nem juthatott. Nyugodt volt, kivéve amikor anyjára gondolt, de jóformán reménye vesztett; s ebben az állapotban maradt délig, alig mozdult el húga ágya mellől, csak gondolatai vándoroltak egyik fájdalmas képtől, egyik szenvedő baráttól a másikig, s kedélyét a végsőkig nyomasztotta Mrs. Jennings csevegése, aki a roham kegyetlenségét és veszedelmét habozás nélkül az előző hosszú hetek gyengélkedésének tulajdonította, amelyet csalódása hozott Marianne-ra. Elinor elfogadta elméletét, s ez csak tetézte gondolatainak keserűségét.

Déltájt azonban - óvatosan, a csalódástól féltében, mely jó időre hallgatásra kényszerítette, még barátnéja előtt is - szinte azt képzelte, azt remélte, hogy holmi csekély javulást észlel húga érverésében; várt, figyelt, újra meg újra megvizsgálta; s végezetül, a külső nyugalma alá az előző kétségbeesésnél nehezebben rejthető izgalommal odáig merészkedett, hogy tudassa reményeit. Mrs. Jennings, noha alaposabb vizsgálatra kénytelen volt tudomásul venni az időleges megélénkülést, megkísérelte visszatartani ifjú barátnéját attól, hogy a javulás folytatásának hitével áltassa magát - s Elinor, elősorolva magában a tamáskodás valamennyi tiltó tételét, hasonlóképpen megparancsolta magának, hogy ne reméljen. Hanem akkor már késő volt. A remény immár belebbent; s érezve szárnya szorongó rebbenését, Elinor húga fölé hajolt, vajon várjon - maga sem igen tudta, mire. Félóra telt el, s a kedvező tünet áldásos jelenléte nem szűnt. S mások is támadtak az öregbítésére. Marianne lélegzete, a bőre, az ajka, mind-mind a javulás megannyi jelével kecsegtette Elinort, s Marianne értelmes, habár fáradt pillantással szegezte rá szemét. A szorongás és a remény most arányos erővel szorongatta, s egyetlen nyugalmas pillanatot nem engedett, míg csak négy órakor Mr. Harris meg nem érkezett; amikor is az utóbbi bizonykodása, a várakozását is meghaladó javuláshoz fűzött gratulációja végre bizalmat, vigaszt s örömkönnyeket fakasztott Elinorban.

Marianne minden tekintetben sokkal jobban volt, és Mr. Harris kijelentette, hogy túl van a veszélyen. Mrs. Jennings a kiállott ijedelem után beérte annyival, hogy előérzetei legalább némiképpen megalapozottnak bizonyultak, miért is ezúttal hajlandónak mutatkozott megbízni a patikárius véleményében, s leplezetlen örömmel, hamarosan pedig kétségtelen derűvel ismerte el a tökéletes gyógyulás valószínűségét.

Elinor nem lehetett derűs. Másfajta volt az ő öröme, s bármi egyébben találhatott inkább utat, semmint vígságban. Marianne visszatért az életbe, az egészséghez, barátaihoz, hőn szerető anyjához; ez a gondolat mélységes vigasztalással töltötte el és forró hálára késztette Elinor szívét, ám ebből nem következett öröm, beszéd, mosoly - semmiféle külső megnyilvánulás. Elinor kebelében néma és nemes nyugalom honolt.

Egész délután szinte szüntelenül ott ült húga mellett, csillapította félelmét, kielégítette erőtlen kedélyének kérdéseit, ellátta minden segítséggel, s ügyelte szinte minden pillantását, minden lélegzetét. Egy-egy pillanatban persze felrémlett előtte a visszaesés lehetősége, emlékeztette korábbi aggodalmaira - ám amikor gyakori és tüzetes vizsgálódással látta, hogy a javulás jelei továbbra is kitartanak, s látta, amint hat órakor Marianne csöndes, nyugodt, s minden látszat szerint enyhet adó álomba merül, Elinor elhallgattatta minden kételyét.

Az idő előrehaladt; már-már várható volt Brandon ezredes visszatérte. Elinor bízott benne, hogy tíz órakor, vagy nem sokkal később, édesanyja megszabadul a kínzó bizonytalanságtól, amely most óhatatlanul mellé szegődött a feléjük vezető úton. És az ezredes! tán épp annyira méltó a szánalomra ő is! Jaj! be lassan jár az idő, amely még most is tudatlanságban tartja kettejüket!

Hét órakor még mindig édes álomban hagyta ott Marianne-t, s lement a szalonba, hogy Mrs. Jennings társaságában elköltse teáját. A reggelinél a félelem, az ebédnél épp az ellenkezője tartotta vissza attól, hogy sokat egyék; ezért most kiváltképp jólesett az étkezés, hisz elégedetten ülhetett asztalhoz. Mrs. Jennings tea után igyekezett rávenni Elinort, hogy édesanyja érkezéséig pihenjen le egy kicsit, s engedje meg, hogy ő vegye át a helyét Marianne ágya mellett; Elinor azonban nem érzett fáradtságot, és abban a percben álom sem jött volna a szemére, s egyetlen fölös percig sem akart távol maradni húga mellől. Mrs. Jennings ezért felkísérte a betegszobába, meggyőződött felőle, hogy továbbra is jól megy minden, majd Elinort betege és gondolatai társaságára bízva visszavonult, hogy szobájában leveleket írjon, és aludni térjen.

Hideg és viharos volt az éj. Süvöltve ostromolta a szél a házat, verte az ablakokat; ám Elinor szívbéli boldogságában észre sem vette mindezt. Marianne átaludta a szélvihart, s az utasok - nos, őket dús jutalom várja a mostani megpróbáltatásokért.

Az óra nyolcat ütött. Ha tízet kondul, Elinor szentül azt hitte volna, hintó gördül a ház elé; s erős meggyőződésében, hogy csakugyan azt hallja, bármily lehetetlen is szinte, hogy már megérkezhettek, átment a szomszédos öltözőszobába, s kinyitotta a zsalut, hogy megbizonyosodjék a valóság felől. Nyomban látta, hogy nem szedték rá érzékei. Kocsilámpák fénye villant; tétova világuknál négy lovat vélt megpillantani; s noha ez szegény édesanyja mértéktelen riadalmáról tanúskodott, némi magyarázattal is szolgált a nem remélt gyorsaságra.

Elinor még soha életében ilyen nehéznek nem érezte, mint e pillanatban, hogy megőrizze nyugalmát. Tudni, mit érez anyja, amikor a hintó megáll a kapu előtt - a kételyei! - a rettegése! - talán a kétségbeesése! - és tudni, amit ő mond majd neki! mind e tudás birtokában lehetetlen volt megőriznie nyugalmát. Nem maradt más menedéke, mint a sietség; addig időzött csupán, míg Mrs. Jennings komornáját ott nem hagyhatta Marianne mellett, s lefutott a lépcsőn.

Míg átment a hallon, az előcsarnokból hallatszó zaj afelől tudatta, hogy már bent is vannak a házban. Előrerohant hát a szalonig - belépett - és nem látott bent mást, mint Willoughbyt.

 

        NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET        

A férfi láttára Elinor iszonyodó pillantással visszahőkölt, s szívének első ösztönét követve nyomban sarkon fordult, hogy kimenjen a szobából; keze már a kilincsen is volt, amikor mozdulatát megakasztotta a férfi gyors előrelépése, s inkább parancsoló, mint kérlelő szava.

- Miss Dashwood, egy félórára... tíz percre... könyörgök, maradjon.

- Nem, uram - válaszolt eltökélten Elinor. - Nem maradok. Velem önnek nem lehet semmi dolga. A szolgák bizonyára elmulasztották közölni önnel, hogy Mr. Palmer nincs idehaza.

- S ha azt közölték volna - kiáltott hevesen a férfi -, hogy Mr. Palmer és teljes pereputtya akár a pokolban van, az sem bírhatott volna rá, hogy a kapuban sarkon forduljak! Nekem kegyeddel van dolgom, csakis kegyeddel.

- Velem! - hangzott a végső döbbenet hangján. - Nos, uram... beszéljen hát gyorsan... s ha lehetséges, ne ily hevesen.

- Üljön le, és mindkét kérését teljesítem.

Elinor tétovázott; nem tudta, mitévő legyen. Brandon ezredes megérkezhet és itt találhatja Willoughbyt: ez jutott az eszébe. De megígérte, hogy meghallgatja, s kíváncsisága is csakúgy ösztökélte, mint adott szava. Egy pillanatnyi megfontolás után ama következtetésre jutott, hogy az óvatosság itt gyorsaságot követel, s hogy ezt legjobban beleegyezése segítheti elő, némán az asztalhoz lépett, és leült. Willoughby a szemközti széken foglalt helyet, s fél percig egyikőjük ajkát sem hagyta el egyetlen szó sem.

- Kérem, uram, siessen - szólalt meg türelmetlenül Elinor -, nincs vesztegetni való időm.

Willoughby tartása elmélyült tűnődésről tanúskodott, s úgy látszott, nem is hallotta Elinor szavait.

- A húga - szólalt meg egy pillanat múlva hirtelen - túl van a veszélyen. Az inastól hallottam. Hála legyen az Úrnak! De igaz ez vajon? csakugyan igaz?

Elinor nem szólt. Willoughby még hevesebb izgalommal ismételte meg a kérdést.

- Az isten szerelmére, mondja meg: túl van-e a veszélyen, vagy sem?

- Reméljük, igen.

A férfi felkelt, s végigmérte a szobát.

- Ha csak egy félórával ezelőtt ezt tudtam volna... De ha már itt vagyok - beszélt erőltetett élénkséggel, miközben visszatért székéhez -, mit számít? Ez egyszer, Miss Dashwood, s talán utoljára, legyünk hát vidáman együtt. Épp alkalmas kedvem van a vigassághoz. Mondja meg őszintén - s arca mélyen elvörösödött -, gazembernek tart-e inkább, vagy tökfilkónak?

Elinor minden eddiginél nagyobb csodálkozással pillantott rá. Már-már azt hitte, Willoughbyból a bor beszél; ez a különös látogatás, e különös viselkedés mással aligha volt magyarázható; s e meggyőződéssel tüstént fel is állt, mondván:

- Mr. Willoughby, azt tanácsolom, most térjen vissza Combe-ba; időm nem engedi, hogy önnel maradjak. Akármi dolga legyen velem, holnap jobban átgondolhatja és megmagyarázhatja.

- Értem - felelte erre amaz, beszédes mosollyal, s tökéletesen nyugodt hangon -, valóban: részeg vagyok. A hideg sülthöz Marlborough-ban elfogyasztott korsó sör bizonyára a fejembe szállt.

- Marlborough-ban! - kiáltott fel Elinor, ki egyre kevésbé értette, mire céloz a látogató.

- Igen. Reggel nyolckor hagytam el Londont, s hintómon kívül mindössze tíz percet töltöttem azóta, amikor villásreggelimet bekaptam Marlborough-ban.

Higgadt modora, beszéde, tiszta tekintete meggyőzte Elinort, hogy bármi más megbocsáthatatlan esztelenség hozta is Clevelandbe, nem a mámor volt az; s egy pillanatnyi gondolkodás után így szólt Willoughbyhoz:

- Mr. Willoughby, éreznie kell, s én magam érzem is, hogy a történtek után ez, ahogy ön belépett ide, ahogy kierőszakolta figyelmemet... mindez ugyancsak különleges mentséget igényel. Mit óhajt ön ezzel?

- Azt - felelte komolyan s erőteljesen amaz -, hogy ha tudom, egy szemernyit enyhítsem a kegyed gyűlöletét. Azt, hogy némi magyarázattal szolgáljak, némi mentséggel a múltakért; hogy szívemet kitárjam ön előtt, s hogy meggyőzzem: ha fajankó voltam is mindig, de nem mindig gonosztevő, s hogy holmi megbocsátásfélét nyerhessek Ma... a kegyed húgától.

- Ez hát jövetelének való oka?

- Lelkemre, ez - hangzott a válasz, oly hévvel, amely Elinor emlékezetében az egykori Willoughbyt idézte fel, s akaratlanul is őszintének kellett hinnie.

- Ha ez minden, legyen máris elégedett, hiszen Marianne... igen, ő rég megbocsátott önnek.

- Megbocsátott! - kiáltott ugyanazon a heves hangon a férfi. - Úgy idő előtt bocsátott meg. De meg fog bocsátani megint, ésszerűbb ok miatt. Hát meghallgat most már?

Elinor főbólintással jelezte beleegyezését.

- Nem tudom - szólalt meg a férfi, Elinor várakozó s a maga elgondolkodó hallgatása után -, hogyan magyarázta volna kegyed a viselkedésemet a húgának, vagy miféle ördögi indítékot tulajdonított nekem. Meglehet, így sem fog jobban vélekedni rólam, ám mégis megéri a próbálkozást, s kegyed megtud mindent. Amikor megismerkedtem a kegyedék családjával, nem volt más szándékom, nem volt más célom az ismeretséggel, mint hogy kellemesen töltsem időmet, míg kénytelen vagyok Devonshire-ben maradni, kellemesebben, mint bármikor azelőtt. A kegyed húgának szép személye és érdekes modora óhatatlanul elnyerte tetszésemet; s irántam való viselkedése szinte kezdettől olyan volt... Meglepő, ha elgondolkodom azon, milyen volt... hogy ő milyen volt... hogy oly érzéketlen lehetett a szívem! Ám kezdetben, be kell vallanom, csak a hiúságomat legyezgette. Mit sem törődtem a boldogságával, csak a magam szórakozására gondoltam s oly érzéseknek engedtem utat, amelyeket világéletemben megszoktam; minden hatalmamban álló eszközzel igyekeztem megkedveltetni magamat vele, és nem állt szándékomban viszonozni vonzalmát.

E ponton Miss Dashwood haragos megvetéssel fordította felé tekintetét, és a szavába vágott:

- Aligha érdemes önnek tovább beszélnie, Mr. Willoughby; nekem pedig tovább hallgatnom önt. Ilyen kezdetet aligha követhet bármi más. Ne próbáljon fájdalmat okozni azzal, hogy e tárgyról bármit is kelljen még hallanom...

- Ragaszkodom hozzá, hogy végighallgasson - mondta erre amaz. - Vagyonom sose volt nagy, s én mindig költekező voltam, mindig nálamnál nagyobb jövedelmű emberek társaságában forogtam. Amióta elértem nagykorúságomat, s azt hiszem, már azelőtt is, minden esztendő csak növelte adósságaimat; s habár tudtam: idős rokonom, Mrs. Smith halála majd megszabadít terheimtől, ez az esemény bizonytalan volt, lehet, hogy igen távoli; úgyhogy jó ideje szándékoztam már azzal rendezni körülményeimet, hogy vagyonos nőt veszek feleségül. Ezért nem is gondolhattam arra, hogy a kegyed húgánál elkötelezzem magam, s így aljas, önző, kegyetlen módon jártam el, amit még a kegyed méltatlankodó, megvető pillantása sem kárhoztathat kellőképpen, Dashwood kisasszony; igyekeztem megszerezni vonzalmát, s egy pillanatig sem volt szándékomban viszonozni. Mindössze egyetlen mentségem lehet: önző hiúságom aljasságában nem ismertem fel, hogy milyen mély sebet ütöttem, mert akkor még nem tudtam, mi az, szeretni. De tudtam-e vajon valaha is? Okkal kételkedhet ebben; hiszen ha szerettem valóban, feláldozhattam vajon érzéseimet hiúságnak, kapzsiságnak? mi több, feláldozhattam az ő érzéseit? És mégis megtettem. Hogy elkerültem a viszonylagos szegénységet, amelynek minden iszonyatát eloszlatta volna az ő vonzalma, az ő társasága, hogy vagyonra tettem szert, elveszítettem mindent, ami a jómódot áldásossá tehette volna.

- Ön tehát - mondotta némiképp meglágyulva Elinor - egykor úgy hitte, szereti őt.

- Ellenállni ily vonzerőnek, állni ilyen gyengédséget! Hát van-e a világon férfi, aki megállta volna! Igen; azon kaptam magam, hogy észrevétlenül őszintén megszerettem őt; s életem legboldogabb óráit töltöttem vele, amikor úgy éreztem: szándékom tiszta és becsületes, és érzésem makulátlan. Ám még akkor is, amikor szentül eltökéltem, hogy szándékommal elébe állok, aljas módon hagytam, hogy napról napra halogassam, mert nem akarózott kötést vállalnom, amíg körülményeim rendezetlenek. Nem állok most elő észokokkal, s nem akadályozom kegyedet sem, hogy kedve szerint ítélje meg a képtelenségnél is gonoszabb képtelenséget: hogy óvakodtam hitemmel fogadni azt, amire becsületem már elkötelezte magát. Az események bizonyították, hogy ostoba fejjel okoskodtam, s nagy körültekintéssel igyekeztem olyan alkalmat teremteni, amellyel mindörökre megvetendővé és szerencsétlenné tehetem magam. Végül azonban megszületett az elhatározásom: eltökéltem, hogy amint egyedül találom őt, megpecsételem a figyelmet, amellyel mindig is körülvettem, s nyíltan biztosítom vonzalmamról, amelyet olyannyira igyekeztem addig is kimutatni. Ám az eltelt időközben, ama néhány órás időközben, mielőtt lehetőségem nyílt volna négyszemközt beszélnem vele, egy körülmény állt elő, egy szerencsétlen körülmény, mely romba döntötte elhatározásomat, s vele minden reményemet. Leleplezés történt - itt tétovázott, s lenézett a földre. - Mrs. Smithnek valami úton-módon tudomására jutott... gondolom, valamely távoli rokon révén, akinek érdeke volt, hogy a hölgy kegyét elfordítsa tőlem... tudomására jutott egy eset, egy kapcsolat... de nem is kell tovább magyarázkodnom - tette hozzá, mélyen elpirult, s kérdő tekintetet vetett Elinorra -, a kegyed meghitt barátsága... kegyed bizonyára rég hallotta már az egész történetet.

- Hallottam - felelte Elinor, hasonlóképpen elpirulva, s szívét újfent megkeményítette, hogy részvétet ne érezzen a látogató iránt - hallottam az egészet. S hogy ama szörnyű dologban való bűnösségét hogyan fogja kimagyarázni, bevallom, ez meghaladja képzeletemet.

- Ne feledje - kiáltott Willoughby -, kitől nyerte értesülését! Lehetett vajon pártatlan az a beszámoló? Elismerem, hogy annak a leánynak helyzetét és jellemét tiszteletben kellett volna tartanom. Nem szándékozom igazolni tettemet, de nem hagyhatom, hogy kegyed feltételezze: mentségemre mit sem hozhatok fel... hogy amiért ő volt a sértett, egyben feddhetetlen is volt, és mert én szabadosan viselkedtem, ő azért még szent lett volna. Ha szenvedélyének heve, ha értelmének gyengesége... nem, nem akarom semmiképp sem védeni magam. Irántam való vonzalma jobb bánásmódot érdemelt volna, s gyakorta illetem magam heves szemrehányással, amikor felidézem azt a gyengédséget, amelynek, igen rövid ideig, hatalmában állott viszonzást kelteni. Kívánom, szívemből kívánom, bárcsak sose lett volna. De nálánál különbet sebeztem meg; s olyan valakin ejtettem sebet, akinek irántam való vonzalma (kimondhatom-e?) aligha volt kevésbé forró, mint amazé; s akinek elméje... Ó! mily végtelenül magasabb rendű!

- Az ön közönye ama szerencsétlen leány iránt... ki kell mondanom, bármily kellemetlen is ilyen témáról beszélnem... az ön közönye nem menti, hogy oly kegyetlenül elhanyagolta őt. Ne higgye, hogy a leány jellemének, szellemének bármiféle gyengesége felmenti önt oly nyilvánvalóan hitvány kegyetlenségéért. Tudnia kellett, hogy amíg ön Devonshire-ben új kalandok kergetésével mulatja magát, mindig vidáman, mindig boldogan, ő a végső nyomorba zuhant.

- Lelkemre mondom, nem tudtam - felelte hevesen -, nem emlékeztem, hogy elmulasztottam volt a címemet meghagyni; s a józan ész tudathatta volna vele, honnan szerezhetné meg.

- Nos, uram, és mi szava volt ehhez Mrs. Smithnek?

- Nyomban fejemre olvasta bűnömet, s zavarom elképzelhető. Mrs. Smith tiszta élete, eszméinek egyenessége, a világban való járatlansága, minden ellenem esküdött. Magát a dolgot nem tagadhattam, s hiába volt minden igyekezetem, amellyel enyhíteni próbáltam. Már előzőleg hajlott rá, hogy viselkedésem erkölcsösségét kétségbe vonja, s csak tetézte elégedetlenségét, hogy mily kevés figyelmet, időm mily csekély hányadát szentelem neki akkori látogatásomon. Röviden: kenyértörésre került a dolog. Egyetlen módon menthettem magam. A jó asszony erkölcsössége teljében felajánlotta, hogy megbocsátja a múltat, ha nőül veszem Elizát. Ez lehetetlen volt, s ő szabályszerűen kitaszított kegyéből és házából. Az ezt követő estét, másnap reggel kellett távoznom, a jövőbeni viselkedésem fontolgatásával töltöttem. Keserves volt a vívódás, de túlságosan hamar véget ért. Marianne iránti érzelmem, alapos meggyőződésem irántam érzett vonzalmáról... mindez kevésnek bizonyult, hogy ellensúlyozza az ínségtől való rettegésemet, hogy legyőzze a javak szükségességéről való téves felfogásomat, amelyet természetemnél fogva vallottam, s a költekező társaság csak öregbített. Biztosnak érezhettem magam jelenlegi feleségem hajlandósága felől, ha elszánom magam az udvarlásra, s abba a meggyőződésbe ringattam magam, hogy a józan ész szerint más utam nem maradt. Mindamellett nehéz jelenet várt még reám, mielőtt elhagyhatom Devonshire-t; épp aznap kegyedékhez voltam hivatalos ebédre; ezért valami módon ki kellett mentenem magam. Hosszan vívódtam azon, hogy írásban tegyem-e, avagy személyesen. Úgy éreztem, iszonyú lenne Marianne-t látni; mi több, kételkedtem abban, hogy ha viszontlátom, kitartok-e elhatározásom mellett. E ponton azonban alábecsültem tulajdon nagylelkűségemet, mint az események igazolták; mert elmentem, láttam őt, boldogtalannak láttam és boldogtalannak hagytam ott... s úgy hagytam ott, hogy azt reméltem, nem látom viszont többé soha.

- Miért jött ide, Mr. Willoughby? - kérdezte szemrehányóan Elinor. - Egy levél minden célnak eleget tett volna. Miért volt szükséges eljönnie?

- Büszkeségemnek volt szüksége rá. Nem tudtam elviselni, hogy oly módon hagyjam el a vidéket, amelynek révén kegyedék vagy a környéken mások megneszelhetik, valójában mi zajlott le Mrs. Smith és jómagam között; eltökéltem tehát, hogy útban Honiton felé betérek a villába. Az ön drága húgának látása azonban csakugyan iszonyú volt, s ami még súlyosbította a helyzetet, egymagában leltem őt. Önök mind eltávoztak; nem tudom, hová. S tőle csak az előző este váltam el, oly tökéletesen, oly szilárdul meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszem! Néhány óra híja volt csupán, hogy őt mindörökre magaménak jegyezzem el; s emlékszem, mily boldog, mily vidám volt a lelkem, ahogy a villából gyalogszerrel Allenhambe tartottam elégedetten önmagammal, békében minden áldott lélekkel! Ám ekkor, barátságunk utolsó találkozóján, oly bűntudattal közeledtem hozzá, amely kis híján megfosztott a színlelés képességétől. Bánata, csalódása, mély fájdalma, amikor elmondottam, hogy azonnal el kell hagynom Devonshire-t... sosem felejtem el! s ez egyesült a belém vetett tökéletes bizalommal, hittel! Ó, istenem! Micsoda kérges szívű gazember is voltam én!

Mindketten hallgattak néhány pillanatig. Elinor szólalt meg elsőnek.

- Azt mondotta neki, hogy hamarosan visszatér?

- Hogy mit mondottam neki, nem tudom - viszonozta türelmetlenül a férfi -, mindenképp kevesebbet, kétségtelen, mint amit a múlt megérdemelt, s minden valószínűség szerint sokkalta többet, mint amit a jövő igazolt. Nem is gondolok rá. Nem, ez nem megy így. S akkor jött a kegyed édesanyja, hogy tovább gyötörjön kedvességével, bizalmával. Hála az égnek, hogy valóban meggyötört. Boldogtalan voltam. Miss Dashwood, kegyed nem is képzelheti, minő vigaszt nyújt nekem, ha visszagondolok akkori boldogtalanságomra! Úgy kárhoztatom magam tulajdon szívemnek ostoba, galád szeszélyéért, hogy akkori szenvedésem nyújt most csupán vigaszt és örömet! Nos, elmentem tehát, elhagytam mindazt, amit szerettem, s elmentem azokhoz, akik iránt legjobb esetben közömbös voltam csupán. Utam a város felé... saját lovaimmal utaztam, s ezért mily unalmasan!... sehol egy teremtett lélek, akihez szólhattam volna... tulajdon szívvidító gondolataim... amikor minden, amit remélhettem, oly kecsegtető volt! s amikor visszatekintettem Bartonra, a kép oly enyhítő!... ó! áldott utazás!

Elhallgatott.

- Nos uram - mondotta Elinor, ki szánta bár, ám mind türelmetlenebbül várta távozását -, ez tehát minden?

- Minden! dehogy! Hát elfeledte, a városban mi történt? Az az aljas levél... ő megmutatta kegyednek?

- Igen, láttam minden egyes levelüket.

- Amikor az első levelét megkaptam (s megkaptam azonnal, hisz a városban voltam mindvégig), érzéseimet... igen, így mondják, ki nem fejezhetem; hogy egyszerűbben mondjam - talán túlságosan is egyszerűen, hogysem bármiféle érzést keltenék -: nagyon, nagyon fájdalmas volt. Minden sora, minden szava... az elcsépelt hasonlattal élve, amelyet drága írójuk, volna bár itt, megtiltana... megannyi tőrt forgatott meg szívemben. Tudni, hogy Marianne a városban van... a fenti nyelven szólva villámcsapásként hatott rám. Tőr és villámcsapás! Hogy a szememre vetné! az ízlése, a véleménye... azt hiszem, jobban ismerem, mint a magamét... s hogy kedvesebb nekem, annyi bizonyos.

E sajátos beszélgetés során Elinor szívében sűrűn követték egymást a változások, s most ellágyult megint - ám kötelességének érezte, hogy beszélgetőtársában meggátoljon minden hasonló érzetet.

- Ez nem helyes, Mr. Willoughby. Ne feledje: ön nős. Csak azt mondja el, amit a lelkiismerete szükségesnek ítél meghallanom.

- Marianne levele, amelyben biztosított, hogy éppoly kedves vagyok neki, mint annak előtte, hogy az elválásunk óta eltelt hosszú, hosszú hetek ellenére érzései csakoly szilárdak, s csakoly igaz hittel bízik az én érzéseim állhatatosságában... ez felkeltette bennem az önvádat. Felkeltette, mondom, mert az idő és London, az elfoglaltság és az élvhajhászat némiképp elcsitította, s hamisítatlan kérges szívű gazember lett belőlem, ki azt képzeltem, közömbös vagyok iránta, s olyanfajta képzelgéssel áltattam magam, hogy időközben ő is közömbös lett énirántam: semmit érő, henye időtöltés: ezzel vertem ki fejemből múltbéli vonzalmamat; ezt bizonyítandó, a vállam vonogattam, elnémítottam minden szemrehányást, legyűrtem mindenféle aggályt, azzal, hogy magamban minduntalan elmondogattam: "Szívből örülök, ha meghallom, hogy fényes házasságot kötött." Hanem ez a levél magamra ébresztett. Éreztem, hogy sokkalta kedvesebb nekem, mint a föld bármely asszonya, s hogy gyalázatosan bántam vele. Hanem addigra minden elrendeződött már Miss Grey és énközöttem. Visszavonulni lehetetlen volt. Nem kellett mást tennem, csupán kerülnöm kegyedéket. Marianne-nak nem válaszoltam; azt akartam ezzel elérni, hogy többé ne is tudjon rólam; egy ideig azt is szentül eltökéltem, hogy nem teszem tiszteletemet a Berkeley Streeten... végül azonban okosabbnak ítéltem, ha a hűvös, köznapi ismerős szerepét öltöm fel... meglestem tehát kegyedéket, míg egy délelőtt elmentek otthonról, s azután hagytam ott a névjegyemet.

- Megleste, amíg elmegyünk?

- Meg bizony. Csodálkoznék, ha elmondanám, mily gyakran lestem meg s mily gyakran szinte szembetalálkoztam kegyedékkel. Hányszor be nem léptem egy boltba, hogy meg ne lássanak, ahogy hintajuk elhajtott mellettem! A Bond Streeten laktam, hát alig volt nap, hogy ne pillantottam volna meg valamelyikőjüket; s csupán szüntelen éberségemnek, meg a mindenen eluralkodó vágynak köszönhettem, hogy a kegyedék szeme elé ne kerüljek, hogy oly sokáig nem esett találkozásunk. Amennyire tőlem telt, kerültem Middletonékat, csakúgy, mint mindenki mást, aki közös ismerősnek bizonyulhatott. Mivel azonban nem tudtam, hogy a városban vannak, talán már érkezése napján Sir Johnba botlottam, s másnap viziteltem Mrs. Jennings házánál. Sir John estélyre hívott; aznap este, úgymond, tánc lesz a házában. Biztonságban éreztem volna magam Sir John társaságában... csak azt ne mondta volna, mintegy csalétekül, hogy ott lesz kegyed és a húga is! Másnap délelőtt megint rövid levélkét kaptam Marianne-tól; ez is még gyengéd, nyílt, mesterkéletlen, csupa bizalom... minden, ami csak még gyűlöletesebbé tehette magatartásomat. Nem tudtam felelni rá. Megpróbáltam, de egyetlen mondatot sem tudtam összehozni. Ám alighanem a nap minden percében rágondoltam. Ha szánhat engem, Dashwood kisasszony, szánja akkori helyzetemet. Fejem és szívem tele az ön húgával, s én kénytelen vagyok egy más nő boldog szerelmesét játszani! Az a három-négy hét volt mind közt a legkeservesebb. Nos, végezetül, nem is kell mondanom, találkozni voltam kénytelen kegyedékkel; s micsoda bűbájos figura voltam! micsoda gyötrelmes este volt! egyfelől Marianne, az a gyönyörű angyal, ki nevemen szólít... s micsoda hangon! Ó, istenem! és felém nyújtja kezét, úgy kér magyarázatot, s az a varázslatos szempár mily beszédes könyörgéssel szegeződik arcomra! másfelől meg Sophia, féltékeny, mint maga az ördög, s ez le is rí róla! Nos, mit számít ez; de még látnom kellett Marianne édes arcát... halálos sápadtan. Így, így kellett utoljára látnom! így kellett utoljára előttem megjelennie. Iszonyú látvány! S mégis, amikor ma úgy gondoltam rá, mint aki valóban haldoklik, egyfajta vigasszal töltött el, hogy pontosan ilyennek látják azok, akik utoljára látják ezen a világon. Egész úton előttem volt ő szüntelenül előttem, ugyanolyan arccal, ugyanolyan színben.

Kis hallgatás következett; elgondolkodtak mind a ketten. Willoughby rezzent fel elsőnek, s ekképp törte meg a csendet:

- Nos, most már sietve befejezem, s megyek. A húga ugye biztosan jobban van, biztosan túl van a veszélyen?

- Efelől bizonyosak vagyunk.

- S a szegény édesanyjuk! Ki úgy csügg Marianne-on:

- De hát a levél, Mr. Willoughby, a tulajdon levele; arról mit mondhat vajon?

- Igen, igen, kiváltképp az. A kegyed húga ismét írt nekem, már másnap reggel. Kegyed is látta, amit írt. Ellisonéknál reggeliztem, s a levelet, néhány másikkal együtt, áthozták oda a szállásomról. Történetesen Sophia előbb vette észre, mint ahogy én megláttam volna, s a mérete, a finom papír és a kézírás együttesen nyomban felkeltette a gyanúját. Holmi kósza szóbeszéd eljutott a fülébe, hogy én bizonyos devonshire-i ifjú hölgynél voltam érdekelve; aminek pedig az előző este ő maga volt szemtanúja, rávezette, ki is az az ifjú hölgy, s ez csak még hevesebben felkorbácsolta féltékenységét. Tettetett játékossággal tehát ami, ha szeretett nőtől ered, oly kedves a szívnek, nyomban kinyitotta a levelet, és elolvasta. Alaposan meglakolt orcátlanságáért. Amit olvasott, elkeserítette. Keserűségét elviseltem volna, de haragját, gonosz indulatát... Mindenképpen meg kellett békítenem. Tehát... nos, hogy vélekedik feleségem levélírói stílusáról? Finom, gyengéd, minden ízében nőies, ugye?

- A felesége! Hisz a levél az ön kézírásával íródott!

- Valóban; de én csupán azzal büszkélkedhetem, hogy szolgai mód lemásoltam ama mondatokat, amelyek után szégyenkezve írtam le a nevem. Az eredeti első betűtől az utolsóig az övé volt... övé a nyájas tartalom és a gyengéd szófűzés. De hát mit tehettem! jegyesek voltunk, folytak az előkészületek, a nap szinte kitűzve... Eh, ostoba mód beszélek. Előkészületek! a nap! Nevén nevezve a dolgot, kellett a pénze, s az én helyzetemben mindent el kellett követnem, hogy a szakítást elkerüljem. Végtére is, mit árthatott már nekem Marianne és barátai szemében, hogy mily szavakba öltözött a válaszom? Hisz mindez egyetlen célt szolgált csupán. Az volt a dolgom, hogy gazembernek nyilvánítsam magam, s hogy bókkal értem ezt el vagy böstörködéssel, mit számított? "Az ő szemükben végem mindörökre - mondtam magamnak -, társaságukból végérvényesen száműzettem, már most is jellemtelen fickónak tartanak, ez a levél legfeljebb azt a meggyőződést kelti bennük, hogy aljas gazember vagyok." Ekképp okoskodtam, s elkeseredett hányavetiséggel lemásoltam feleségem szavait, s megváltam Marianne utolsó emlékeitől. Három levele szerencsétlenségemre a tárcámban volt, máskülönben letagadtam volna létezését, s megőrzöm mindörökre, de így ki kellett szolgáltatnom, s még csak csókkal sem illethettem. S a hajfürt... azt is mindig a tárcámba rejtve hordtam, amelyet most őnagysága felettébb hízelgő hevességgel kikutatott... ama drága fürt... minden, minden ereklyémtől megfosztottak.

- Igen helytelenül cselekszik, Mr. Willoughby, igen kárhoztatandó módon - mondotta Elinor, ám hangja akaratlanul is részvétteljes felindulásról tanúskodott -; nem volna szabad így beszélnie, sem Mrs. Willoughbyról, sem a húgomról. A választás az ön kezében volt; nem kényszerítette senki. Felesége joggal tarthat igényt az ön udvariasságára, tiszteletére, s ez még a legkevesebb. Bizonyára szereti, hisz másként miért ment volna nőül magához? Ha szeretetlenül bánik vele, ha lekicsinylőleg beszél róla, ezzel nem teszi jóvá, amit Marianne ellen vétett, s alig hiszem, hogy önnön lelkiismeretén könnyítene.

- Ne beszéljen a feleségemről - mondotta nehéz sóhajjal a férfi. - Nem érdemel kegyedtől együttérzést. Tudta, hogy nem szeretem, amikor összeházasodtunk. De hát összeházasodtunk, lejöttünk élvezni Combe Magna boldogságát, azután, visszatérve, London vígságát. S most szán engem vajon, Dashwood kisasszony? vagy céltalan mondottam el mindezeket? Lehetek-e, ha csak egy fokkal is, kevésbé bűnös a kegyed szemében, mint ennek előtte? Szándékom nem volt mindig gonosz. Sikerült kimagyaráznom vétkem egy hányadát?

- Igen... valamit... egy keveset... bizonyára. Mindent egybevéve kevésbé bűnösnek bizonyul, mint hittem. Bebizonyította, hogy kevésbé, sokkalta kevésbé gonosz a szíve. De nem hiszem, hogy a szenvedést, amit előidézett... nem... hiszem, hogy bármi is súlyosbíthatta volna.

- Elmondaná a húgának, amint felépül, amit most elmondtam kegyednek? Hadd javítsam magam egy kevéssé az ő szemében is, mint most a kegyedében. Azt mondotta, ő már megbocsátott nekem. Hát hadd hitessem el magammal, hogy ha jobban megismeri szívemet, jelen érzéseimet, úgy az keresetlenebb, természetesebb, szelídebb, kevésbé méltóságteljes megbocsátásra késztetheti. Mondja el neki, mily szerencsétlen vagyok, mily töredelmes; mondja el, hogy a szívem sosem volt iránta állhatatlan, s ha úgy akarja, azt is, hogy e pillanatban ő drágább nekem, mint valaha!

- Elmondok mindent, ami elősegítheti az ön... nos, viszonylagosan szólva... az ön felmentését. Hanem azt még nem magyarázta meg, mily különleges ok késztette arra, hogy most eljöjjön ide, sem hogy miként vette hírét a betegségnek.

- Tegnap este a Drury Lane előcsarnokában Sir John Middletonba ütköztem, s amikor felismert, két hónapja először megszólított. Meglepetés és neheztelés nélkül vettem tudomásul, hogy a házasságom óta keresztülnéz rajtam. Most azonban ez a jóravaló, őszinte, ostoba lélek, csordultig az ellenem való felháborodással s a kegyed húga iránti aggodalommal, nem állhatott ellen a kísértésnek: elmondta, amiről úgy vélte (noha ebben nem reménykedett), hogy engem iszonyúan meggyötör. Ezért tehát a tőle telhető legkurtább modorban tudatta, hogy Marianne Dashwood Clevelandben van, hagymázban haldoklik, s a délelőtt Mrs. Jenningstől kapott levél szerint hamarosan bekövetkezik a vég; hogy a Palmer család ijedtében elutazott, és így tovább, és így tovább. Túlságosan megdöbbentem, hogy akár a kevéssé éles szemű Sir John előtt is érzéketlennek mutatkozzam. Szívét meglágyította, hogy az enyémet gyötrődni látta; s irántam való haragja olyannyira megenyhült, hogy amikor elváltunk, kis híján megszorongatta a kezemet, míg arra a régi ígéretemre emlékeztetett, hogy megajándékozom egy kopókölyökkel. Hogy mit éreztem annak hallatán, hogy Marianne a halálán van, s a halál küszöbén is engem hisz e földkerekség leggaládabb gazemberének, utolsó perceiben is megvet, gyűlöl... hisz honnan tudhattam, miféle iszonytató fondorlatokat nem tulajdonítottak nekem...? Egy bizonyos személyről tudtam, hogy mindenre képesnek fest le... Szörnyű volt, amit éreztem! Elhatározásom hamar megszületett, s ma reggel nyolc órakor hintómba szálltam. Most hát mindent tud már.

Elinor nem válaszolt. Néma gondolatai a jóvátehetetlen káron időztek, amelyet a nagyon is korai függetlenség, s annak következményeképp a henyeség, élvhajhászat, fényűzés okozott egy férfi lelkében, jellemében, boldogságában; holott személyének és képességeinek előnyei révén természettől fogva nyílt és becsületes hajlandóságú volt, s érző, odaadó indulatú. A világ csinált belőle hiú költekezőt - költekezés és hiúság pedig rideg szívű önzőt. Hiúság, míg a más kárára kergeti önnön vétkes diadalát, hiúság késztette igaz vonzalomra, amelyet azonban költekezése, vagy legalábbis annak sarja: a szükség, feláldoznia késztetett. Minden egyes hibás hajlandósága, míg a bűnre vezette, egyképp vezette a büntetés felé. A vonzalom, amelyből a becsület, az érzés, minden jobb hajlama ellenére erőszakkal kitépte magát, most, hogy immár meg nem engedhető, minden gondolatának irányítója; s a kapcsolat, amelynek érdekében oly csekély aggállyal hagyta Marianne-t a boldogtalanságban, bizonnyal sokkalta gyógyíthatatlanabb boldogtalanságot idéz szerzőjére. Ilyenféle álmodozásából néhány perc elteltével Willoughby riasztotta fel, ki csakoly gyötrelmes, ha ugyan nem gyötrelmesebb álmodozásból rezzentve fel magát, indulni készült, és szólott ekképpen:

- Nincs értelme tovább maradnom; mennem kell.

- Visszatér a városba?

- Nem, Combe Magna a célom. Dolgaim oda szólítanak; s onnan egy-két nap múlva a városba vissza. Isten vele.

Kinyújtotta kezét. Elinor nem utasíthatta vissza; kezet nyújtott, s Willoughby forrón megszorította.

- És most már egy kissé jobban vélekedik rólam? - kérdezte a férfi, míg elengedte Elinor kezét, s a kandallópárkánynak támaszkodott, feledve szinte, hogy az imént még menni készült.

Elinor biztosította, hogy úgy van, hogy megbocsát, hogy szánja, hogy nincs rossz szívvel iránta, még a boldogságát is szívén viseli, s némely szelíd jó tanáccsal szolgált, hogy miféle viselkedés mozdíthatná azt elő. A férfi válasza nem volt nagyon felemelő.

- Már ami azt illeti - mondta -, hát ahogy tudok, átvergődöm majd az életen. A házi tűzhely boldogsága szóba sem jöhet. Ha azonban szabad azt gondolnom, hogy kegyed és családja érdeklődik sorsom és tetteim iránt, úgy ez eszköze lehet... ez majd vigyázatra késztet... legalábbis ad valami célt az életemnek. Marianne, annyi bizonyos, a számomra örökre elveszett. Ha netán a sors különös kegyéből visszanyerném szabadságomat...

Elinor szemrehányóan elhallgattatta.

- Nos - mondta erre amaz -, még egyszer: isten áldja. Most hát elmegyek, s csupán egy eseménytől rettegek a jövőben.

- Mire gondol?

- A húga házasságára.

- Nagyon helytelenül gondolkodik. Annál jobban, mint most, ő nem veszhet el az ön számára soha.

- De elnyeri valaki más. És ha az a valaki épp ama személy lenne, akit a világon a legkevésbé tudnék elviselni... No de nem maradok, mert még megfosztanám magam a kegyed együttérző jóindulatától, ha úgy tűnnék fel: ahol a legmélyebb sebet ejtettem, ott tudok a legkevésbé megbocsátani. Adieu, az isten áldja meg!

S e szavakkal szinte futva hagyta el a szobát.

 

        NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET        

A férfi távozása után egy darabig, sőt még azután is egy darabig, hogy hintajának hangja elhalt, Elinort annyira nyomasztották rázúduló, szélsőségesen különböző gondolatai, melyeken azonban a szomorúság kerekedett felül, hogy nem gondolt még a húgára sem.

Willoughby, akitől alig félórája még mint minden férfiak leghitványabbikától iszonyodott, Willoughby, minden hibája ellenére - s épp az általuk előidézett szenvedés miatt - oly mértékű sajnálatra indította, hogy most, midőn a férfi családjuktól mindörökre elvált, olyan gyengédséggel, olyan szánalommal gondolt reá, amely - mint Elinor hamarosan beismerte - Willoughby óhajával s nem érdemével volt arányos. Elinor úgy érezte, a férfi hatását lelkére olyan körülmények fokozták, amelyeknek a józan ész szerint nem kellett volna a latban nyomniok; e nem mindennapi vonzóerővel bíró egyéniség, ez a nyílt, szeretetteljes és élénk modor, amelynek birtoklása nem érdem; s a most is lángoló szerelem Marianne iránt, amelyet pedig nem is ártatlanul táplál magában. Ám mégis ilyen érzéseket támasztott benne, s még hosszan, igen hosszan érezte a hatását.

Amikor végre visszatért az öntudatlan Marianne-hoz, az épp ébredezett; felüdítette a hosszú, édes álom, beváltva Elinor legvérmesebb reményeit. Szíve csordultig telt. A múlt, a jelen, a jövő, Willoughby látogatása, Marianne gyógyulása, édesanyjának közeli érkezése, mindez oly izgalomra serkentette lelkét, hogy semmilyen jelét a fáradtságnak nem érzékelte, s csupán attól rettegett, hogy elárulja magát húga előtt. Az idő azonban kevés volt, amelyben e félelmének helyt adhatott, mert alig félóra telt el azóta, hogy Willoughby eltávozott, s Elinort megint kocsizörgés hívta le a lépcsőn. Minden igyekezetével meg akarta kímélni édesanyját ha akár csak egy másodpercnyi iszonyú bizonytalanságtól is, kifutott hát menten az előcsarnokba, s épp idejében ért a bejárathoz, hogy fogadja, s támogassa, amint belép.

Mrs. Dashwood, akinek rettegése, ahogy közeledtek a házhoz, már-már azt a meggyőződést sugallta, hogy Marianne nincs többé, nem talált hangot, hogy kérdezzen felőle, nem talált hangot még Elinor számára sem; ő azonban sem üdvözlést, sem kérdezgetést nem várt, hanem nyomban a boldog, megnyugtató hírt tudatta; anyját pedig, ki azt szokásos hevességével fogadta, egy pillanat alatt csakúgy elborította a boldogság, mint az imént még a rettegés. Leánya és a jó barát betámogatták a szalonba; s ott, örömkönnyeket ontván, s noha megszólalni még képtelen, újra meg újra megölelte Elinort; olykor-olykor meg Brandon ezredeshez fordult, a kezét szorongatta, olyan tekintetet vetve rá, amely egyképp tanúskodott hálájáról, meg arról, hogy tudja: az ezredes osztozik vele a pillanat boldogságában. Ám ha osztozott is, a hallgatása mélyebb volt még a Mrs. Dashwoodénál is.

Mihelyt Mrs. Dashwood úrrá lett felindulásán, első óhaja az volt, hogy Marianne-t lássa; s két perc elteltével ott is volt már imádott gyermekénél, kit még kedvesebbé tett a távollét, a boldogtalanság és a veszély. Elinor bármennyire örült is annak láttán, mit éreznek szerettei a találkozáskor, azon aggódott, hogy az további alvástól fosztja meg Marianne-t; hanem ezúttal, hogy gyermekének élete volt a tét, Mrs. Dashwoodtól nyugalom is telt, még józan körültekintés is, Marianne pedig, a megnyugtató tudatban, hogy anyja mellette van, s mert a beszélgetéshez gyönge volt, könnyen hajlott a körülötte sürgő-forgó ápolónők előírta nyugalomra és hallgatásra. Mrs. Dashwood erősködött, hogy mellette virraszt egész éjszaka, Elinor meg hajlott anyja kérlelésére, és aludni tért. A nyugalom azonban, mit egy tökéletesen álomtalan éj s a kínzó aggodalom hosszú órái oly kívánatossá tettek, felzaklatott kedélye miatt elkerülte. Willoughby, "szegény Willoughby", mert immár így engedte magának emlegetnie, szüntelenül elfoglalta gondolatait; egykor a világért sem lett volna hajlandó a mentegetőzését hallani, s most hol kárhoztatta, hol felmentette magát, amiért oly könyörtelenül elítélte. Változatlanul gyötrelmes volt azonban ígérete, hogy mindent elmond húgának. Rettegett a feladattól, rettegett attól, milyen hatással lesz Marianne-ra; kételyei támadtak, vajon efféle magyarázat után Marianne lehet-e valaha boldog más férfi oldalán; s egy pillanatra azt kívánta: bárcsak volna Willoughby özvegy. Azután eszébe jutott Brandon ezredes, és szemrehányással illette magát, hisz érezte, hogy húga lenne a méltó jutalom az ezredesnek, a vetélytársáét sokszorosan felülmúló szenvedéséért s állhatatosságáért - s immár mindent inkább kívánt, mint Mrs. Willoughby halálát.

Brandon ezredes bartoni küldetését megkönnyítette Mrs. Dashwoodnak már addig táplált aggodalma; oly heves nyugtalanság töltötte el ugyanis Marianne miatt, hogy már eltökélte, még aznap útra kel Cleveland felé, nem vár további híradást, s az ezredes érkezésére olyannyira volt az úti előkészületekben, hogy minden percben várta Careyéket, akik elviszik magukkal Margaretet, mivel édesanyja a ragálytól féltve nem merte magával vinni.

Marianne napról napra javult, s Mrs. Dashwood arcának, kedélyének ragyogó derűje is azt bizonyította, mit annyiszor elismételt: hogy valóban ő a föld legboldogabb asszonya. Ezt az erősködést hallva, s látva bizonyítékait, Elinor olykor óhatatlanul eltűnődött, vajon anyjának eszébe jut-e még Edward. Mrs. Dashwood azonban, arra a mértéktartó beszámolóra hagyatkozva, amelyet Elinor küldött csalódásáról, túlcsorduló örömében csak arra gondolt, hogy azt mi fokozhatná még. Marianne-t olyan veszedelemből nyerte vissza, amelybe, mint most már megérezte, részben a maga téves ítélete taszította, amikor a Willoughbyhoz való balszerencsés vonzalmát bátorította; s a gyógyulásában volt még egy örömforrása is, amelyről Elinor nem tudott. Következőképpen jutott a tudomására, mihelyt alkalmuk adódott bizalmas beszélgetésre.

- Végre magunk vagyunk, Elinorom. Te nem is ismered még teljes boldogságomat. Brandon ezredes szereti Marianne-t. Ő maga mondotta el nekem.

Leánya örömöt is, bánatot is érzett; meg is lepődött, meg nem is; és néma figyelemmel csüggött anyja szaván.

- Te sosem vagy olyan, mint én, drága Elinorom, máskülönben csodálnám most a nyugalmadat. Ha azon törném a fejem, micsoda lehetséges szerencsét kívánjak a családomnak, a legkívánatosabb bizonyára az lenne, hogy Brandon ezredes vegye nőül valamelyikőtöket. S azt hiszem, kettőtök közül Marianne lesz vele boldogabb.

Elinor már-már megkérdezte, miért gondolja ezt; jól tudta ugyanis, hogy korukon, jellemükön vagy érzelmeiken alapuló pártatlan megfontolás semmiképp sem lehet; ám anyját mindig elragadta, ha érdekes volt a tárgy, a képzelete, ezért kérdezősködés helyett Elinor csupán mosollyal válaszolt.

- Tegnap, útközben, feltárta előttem szívét. Egészen akaratlanul történt, egészen váratlanul. Én, mint gondolhatod, másról sem tudtam beszélni, mint gyermekemről; ő el nem rejthette aggodalmát; láttam, hogy az az enyémhez mérhető; ő pedig azt gondolva talán, hogy a világban manapság a puszta baráti érzés nem indokol ilyen meleg részvétet, vagy inkább nem gondolva semmit, azt hiszem, ellenállhatatlan érzésnek engedett utat, s felfedte előttem Marianne iránti komoly, gyengéd, állhatatos érzelmeit. Amióta csak meglátta, Elinorom, szereti őt.

Itt azonban Elinor már nem Brandon ezredes szavait, nem az ő vallomását vélte hallani, hanem anyja élénk képzeletének természetes cikornyáit, amivel minden neki tetsző dolgot kedvére ékesített.

- Iránta való vonzalma meghalad mindent, amit Willoughby valaha érzett vagy tettetett... nevezzük bármimód... s fennmaradt mindvégig, habár tudott a drága Marianne boldogtalan vonzalmáról amaz érdemtelen ifjú iránt! s mily önzetlenül, mily reménytelenül! hisz boldognak látta őt más férfi oldalán!... Milyen nemes kedély! micsoda nyíltság, őszinteség! Őbenne aztán nem csalódhatunk!

- Brandon ezredesről régóta tudjuk - mondotta Elinor -, hogy kiválóan jellemes férfiú.

- Igen, tudom - felelte komolyan anyja -, hisz máskülönben efféle értesülés birtokában én lennék az utolsó, ki vonzalmát bátorítanám, vagy akár csak tetszésemre volna. Ám ahogy eljött értem, oly tettre kész, oly áldozatos barátsággal, ez elegendő bizonyíték: minden férfiak közt ő a legérdemesebb.

- Jelleme azonban - felelte Elinor - nem csupán egyetlen baráti tetten alapul, amelyre, még ha az emberség követeléseit figyelmen kívül hagyjuk is, Marianne iránti vonzalma késztette volna. Mrs. Jenningsnek, Middletonéknak régi és meghitt jó barátja; egyformán szeretik és tisztelik; s én magam, noha csak nemrégiben ismertem meg, igen jó véleménnyel vagyok róla; s oly nagyra becsülöm és értékelem, hogy ha Marianne boldog lehet vele, én is, akárcsak te magad, a világon a legnagyobb áldásnak tekintem vele való kapcsolatunkat. Mit feleltél az ezredesnek? Engedted-e remélni?

- Ó! drágaságom, miféle reményről beszélhettem volna, hisz Marianne akkor talán épp haldoklott! de ő nem várt sem reményt, sem bátorítást. Önkéntelen vallomás volt az övé, elfojthatatlan kitárulkozás egy csillapító baráthoz, nem a szülőhöz intézett kérés. S egy idő után mégis azt mondottam, hisz először szavamat szegték érzéseim, hogy ha Marianne megmarad, mint ahogy szívemből bízom ebben, legfőbb boldogságomat lelném a házasságuk előmozdításában; s megérkezésünk óta, a boldog bizonyosság óta, ezt bővebben elismételtem neki, s minden hatalmamban álló bátorítást megadtam. Az idő, egy kis idő, biztattam, mindent meghoz; Marianne nem pazarolhatja örökké a szívét olyan emberre, mint Willoughby. Az ő érdeme hamarosan megszerzi majd Marianne-t.

- Az ezredes hangulatából ítélve nem kelthettél benne hasonlóan vérmes reményeket.

- Nem. Ő azt hiszi, Marianne érzelmei nagyon is mélyen gyökereznek, hogysem egyhamar megváltozhatnának, vagy hogy valaha is remélni lehessen, hogy a szíve megint szabad lesz; s az ezredes igen kevéssé bízik önmagában, hogy hinni merné, korban és hajlamban ilyen különbség ellenére valaha is megnyerhetné őt. Ebben azonban ugyancsak téved. Kora csak annyival haladja meg a Marianne-ét, amennyi igen előnyös, mert a jelleme, az elvei kialakultak; ami meg hajlamát illeti, meggyőződésem, hogy épp az tehetné boldoggá húgodat. Külseje, modora, mind mellette szól. Elfogultságom nem vakít el; bizonyos, hogy az ezredes nem oly szemrevaló, mint Willoughby, de az arcában van valami sokkal kellemesebb. Emlékezz csak, mindig is volt valami a Willoughby szemében, ami nem tetszett nekem.

Elinor ugyan nem emlékezett, anyja azonban nem várt helyeslést, és folytatta ekképp:

- A modora meg, az ezredes modora, nemcsak sokkal jobban tetszik nekem, mint a Willoughbyé valaha is, de olyanfajta, hogy jól tudom, sokkal szilárdabban kötődik majd Marianne-hoz. Gyengédsége, mások iránti szívbéli figyelme, férfias, természetes egyszerűsége sokkal nagyobb összhangban van Marianne valódi hajlamával, mint az a gyakran mesterkélt, gyakran nem helyénvaló élénkség a másikban. Én magam nagyon is bizonyos vagyok, hogy ha Willoughby valóban szeretetre méltónak bizonyul, mint ahogy épp az ellenkezője bizonyosodott be róla, Marianne sosem lett volna oly boldog vele, mint lesz Brandon ezredessel.

Elhallgatott. Leánya nem érthetett vele tökéletesen egyet, de nem adott hangot eltérő véleményének, s ezért nem sértette anyját.

- Delafordban igen közel lesz hozzám - folytatta Mrs. Dashwood -, még ha magam Bartonban maradok is; s minden valószínűség szerint, hisz azt hallom, jókora falu, bizonyára akad a közelben valami kis ház vagy villa, amely csakolyan jól megfelel nekünk, mint a mostani.

Szegény Elinor! Újabb fondorlat, hogy Delafordba vigyék! de a lelke erős maradt.

- S a vagyona! az én koromban bizony mindenki csak erre gondol; s ha nem tudom is, és nem is óhajtom tudni, valójában mekkora, bizonyos, hogy igen tekintélyes.

Itt azonban egy harmadik személy belépése szakította félbe beszélgetésüket, s Elinor visszavonult, hogy magányában végiggondolja mindezt; s bár barátjának sikert kívánt, mégis, akaratlan, elszorult a szíve Willoughbyért.

 

        NEGYVENHATODIK FEJEZET        

Marianne-t elgyengítette ugyan a betegség, nem tartott azonban oly sokáig, hogy lábadozása elhúzódott volna; az ifjúság, a természetes erő, s hozzá édesanyjának jelenléte révén állapota oly szépen javult, hogy négy nappal anyja érkezése után már átmehetett Mrs. Palmer öltözőszobájába. Ott azután, nyomatékos kérésére - hisz türelmetlenül várta már, hogy hálájával áraszthassa el, amiért elhozta édesanyját -, Brandon ezredest meginvitálták, hogy látogassa meg.

Az ezredes felindulása, ahogy a szobába lépett, meglátta Marianne elváltozott arcát, s megfogta halovány kezét, amelyet a leány nyomban feléje nyújtott, Elinor feltevése szerint nem fakadhatott csupán a Marianne iránti vonzalmából, sem abból, hogy tudta, az ismeretes mások előtt is; s Elinor hamarosan felfedezte az ezredes bús tekintetében, elváltozott színében, ahogy Marianne-ra tekintett, hogy elméjében minden bizonnyal régi fájdalom emléke idéződött fel, s azt nem más keltette, mint a már említett hasonlatosság Marianne és Eliza között, amelyet most fokozott csak a mélyen ülő szem, a beteges arcbőr, a gyengeségről tanúskodó ernyedt testtartás, s a mélységes hála hő bizonygatása.

Mrs. Dashwood is csakoly figyelmesen nézte, mint a leánya, hogy mi történik, ám az elméjét egészen más hatás befolyásolta, s ezért igencsak más eredménnyel járt a megfigyelése: az ezredes viselkedésében nem látott semmi mást, csak ami egészen egyszerű és maguktól értetődő érzéseknek volt tulajdonítható, míg Marianne szavainak és tetteinek tudatában meggyőzte magát, hogy itt már feldereng valami, több is, mint a hála.

Egy-két nap telt el; Marianne szemlátomást erősödött, és Mrs. Dashwood, mind a maga, mind leánya buzgó óhajára már arról beszélt, hogy hazautaznak. Az ő intézkedéseitől függött két barátjáé is, mert Mrs. Jennings a Dashwood hölgyek ottléte alatt nem hagyhatta el Clevelandet; Brandon ezredest pedig egyesült erővel nem kellett sokáig kérlelniök, hogy ott-tartózkodását éppúgy ne kösse határidőhöz, hacsak nem szólítja halaszthatatlan kötelesség. Az ő és Mrs. Jennings egyesült kérlelésére viszont Mrs. Dashwood hajlandó volt elfogadni a hazafelé útra az ezredes hintaját, hogy beteg gyermeke kényelmesebben utazzon; az ezredes pedig, Mrs. Dashwood és Mrs. Jennings egyesült kérlelésére - akit tevékeny jóindulata arra indított, hogy a mások nevében csakoly barátságos és vendégszerető legyen, mint a magáéban -, örömmel volt hajlandó eleget tenni a meghívásnak, hogy néhány hét múlva látogasson el a Barton-villába.

Az elválás, az indulás napja elérkezett; Marianne hosszú, meleg búcsút vett Mrs. Jenningstől, oly mélységes hálával, oly igaz tisztelettel és szívbéli jókívánsággal, amely titkon beismerése volt mintegy múltbéli figyelmetlenségének, Brandon ezredestől pedig baráti szívélyességgel búcsúzott, majd amaz óvatosan besegítette hintajába, s látszott, minden igyekezetével azon van, hogy Marianne legalább a felét maga foglalja el. Mrs. Dashwood és Elinor követte, a többiek pedig magukra maradtak, hogy az utazókról beszélgessenek, s érezzék a maguk unalmát, míg Mrs. Jenningset csézájába nem szólították, hogy ott komornája pletykálkodásával vigasztalódjék két ifjú barátnéja elvesztéséért; Brandon ezredes pedig nyomban ezután Delafordba vette magányos útját.

Két napig voltak úton a Dashwood hölgyek, s Marianne mindkét nap nagyobb törődés nélkül tűrte az utazást. Amit kényelméért a legbuzgóbb szeretet, a leggondosabb figyelem csak elkövethetett, azon szorgoskodott két éber útitársa; s mindkettő elnyerte jutalmát Marianne kellemes testi közérzetében és lelke nyugalmában. Elinor szívét kivált az utóbbi miatt töltötte el hála. Ő, aki hétről hétre szüntelenül szenvedni látta húgát, kinek szívét elszorította a szenvedés, amelyről beszélni nem volt bátorsága, leplezni ereje, most olyan örömmel látta, amelyben más hasonlóképpen nem osztozhatott, hogy Marianne elméje láthatólag megnyugodott, s ez, mint remélte, komoly megfontolásnak volt az eredménye, s az idő meghozza majd az elégedettséget és a derűt.

És valóban, ahogy Bartonhoz közeledtek, ahogy a táj feltárult előttük, amelynek minden mezője, minden egyes fája különleges, fájdalmas emléknek volt jele, Marianne mind hallgatagabb lett, eltűnődött, arcát elfordította tőlük, s komoly tekintettel nézte az ablakon át a tájat. Ezt Elinor nem csodálta, de nem is kárhoztatta húgát; s amikor Marianne-t a hintóból kisegítve látta, hogy húga sír, nagyon is természetes érzelemnek tulajdonította ezt, hogysem a szánalomnál gyengédebb érzést igényelt volna, s magában megdicsérte Marianne-t szemérmes fájdalmáért. Ezt követő viselkedésében Elinor olyan elme irányító szavát vélte felismerni, amely figyelemre méltó erőfeszítésre serkentette magát; mert amint beléptek közös nappali szobájukba, Marianne eltökélt szilárdsággal hordozta körül tekintetét, mintegy elszánva magát, hogy nyomban hozzáedződik minden tárgy látványához, amely Willoughbyra emlékeztetheti. Keveset szólt, de minden mondatának derű volt a célja, s ha olykor kiszakadt is kebléből egy-egy sóhaj, sohasem úgy, hogy mosollyal ne vezekelt volna érte. Ebéd után mindenáron ki akarta próbálni zongoráját. Odament; ám a kotta, amelyen szeme elsőként megpihent, opera volt, amelyet Willoughbytól kapott; benne nem egy kedvenc duettjük, külső lapján pedig Marianne neve, a férfi keze írásával. Nem, ez nem lesz jó. Megrázta fejét, félretette a kottát, s miután egy percig végigfuttatta ujjait a billentyűkön, észlelte gyengeségüket, s lecsukta újra a hangszer fedelét; szilárd hangon közölte azonban, hogy a jövőben sokat gyakorol majd.

Másnap sem fogyatkoztak e kedvező jelek. Épp ellenkezőleg, a pihenésben megerősödött testtel-lélekkel, Marianne szívből jövő jókedvvel beszélt, s ez látszott is rajta; örömmel várta Margaret hazatértét, arról beszélt, hogy akkor végre együtt lesz megint a drága család, s egyetlen boldog óhaja volt csupán közös elfoglaltságuk és vidám társaságuk.

- Ha kiderül az idő, s én megint megerősödöm - mondotta Marianne -, nagyokat sétálunk mindennap együtt. Elmegyünk majd a lanka szélén álló gazdaságig, s megnézzük, hogyan fejlődnek a gyerekek; átsétálunk Sir John új üvegházaihoz Barton Crossba, el Abbeylandig; gyakran felkeressük az apátság ódon romjait, s megpróbáljuk nyomon követni, ahogy egykor mesélték nekünk, meddig is terjedt az épület alapja. Tudom, hogy boldogok leszünk. Tudom, hogy vígan töltjük el a nyarat. Sosem fogok hatnál később kelni, s attól fogva egészen ebédig minden percemet megosztom az olvasás és a zene között. Elkészítettem tervemet, s eltökéltem, hogy komoly tanulásba fogok. A mi könyvtárunkat nagyon is jól ismerem már, ahhoz csak szórakoztatásért folyamodhatom. De sok olvasásra érdemes könyv van a kastélyban; s más, modernebb műveket tudom, szívesen kölcsönöz majd Brandon ezredes. Ha napjában csak hat órát olvasok, egy év alatt sokat pótolhatok a tanulásból, amelynek most olyan nagy hiányát érzem.

Elinor becsülte e nemes fogantatású tervért, de mosolygott, hogy ugyanaz az élénk képzelet, amely Marianne-t az ernyedt nemtörődömség és önző elégedetlenkedés végleteibe hajszolta, most ily ésszerű elfoglaltság és erényes önfegyelem végletein munkálkodik. Mosolya azonban csakhamar sóhajjá változott, amikor eszébe jutott Willoughbynak adott s még teljesítetlen szava; attól félt, hogy ha elmond mindent, Marianne lelke megint felbolydul, s ha csak egy időre is, de romba dől a szorgos nyugalom e szép ígérete. Halogatni akarta a kárhozatos órát, s elhatározta, vár, amíg húgának egészsége tökéletesen helyreáll, s csak akkor hajtja végre. Ám elhatározását, ahogy megtette, meg is szegte hamarosan.

Marianne két-három napja volt otthon, mire az idő kellőleg kiderült, hogy a magafajta lábadozó kimerészkedhessék. Végül azonban kellemes, enyhe nap virradt reájuk; ez kísértés volt a leány óhajának, az anya bizalmának egyaránt; s Marianne, Elinor karjára támaszkodva, felhatalmazást nyert, hogy a ház előtti ösvényen addig sétáljon, míg el nem fárad.

A két nővér oly lassú iramban kelt hát útra, amelyet Marianne-nak a betegsége óta még próbára nem tett gyengesége megkívánt; s csak annyira hagyták el a házat, hogy teljes látványában eléjük táruljon a domb, a fontos domb amott; amikor Marianne, odafordítva tekintetét, nyugodtan megszólalt:

- Ott, pontosan amott - mutatta -, azon a földhányáson buktam el; s ott láttam meg először Willoughbyt.

Hangja ez utolsó szónál elcsuklott; de nyomban magához tért, és így folytatta:

- Hála tölti el a szívem, hogy oly csekély fájdalommal nézhetem ezt a helyet! beszélünk-e valaha még erről a tárgyról, Elinor?... - szólt tétova hangon. - Vagy nem volna helyes? Remélem, most már úgy tudom emlegetni, ahogyan kell.

Elinor gyengéden nógatta, hogy beszéljen nyíltan.

- Hogy bánom-e... - szólt Marianne - nos, azzal végeztem, már ami őt illeti. Hogy hogyan éreztem iránta, arról nem akarok most beszélni; hogy hogyan érzek most, arról igen. Ha csak egyetlenegy dologról meggyőződhetnék, ha csak azt adatnék hinnem, hogy ő nem mindig tettetett; ha azt tudhatnám bizonyosan, hogy nem volt soha olyan nagyon gonosz, ahogy rettegésem olykor elém festette, amióta annak a boldogtalan leánynak a történetét...

Elhallgatott. Elinor örömteljesen dédelgette magában Marianne szavait, miközben így válaszolt:

- Ha bizonyosan tudhatnád ezt, megnyugodnál?

- Igen. Lelkem békessége itt kétszeresen is érdekelt: nemcsak iszonyú valakit, aki az volt, mint ő énnekem, efféle fondorlattal gyanúsítani... de milyen színben tüntet fel engem magamat... önmagam előtt? Hisz hasonló helyzetben, mint az enyém, a leplezetlen, meggondolatlan vonzalom tette prédájává a...

- Akkor hát - kérdezte nővére - hogyan magyaráznád viselkedését?

- Azt gondolnám róla... Ó! mily boldogan gondolnám róla, hogy csak állhatatlan... nagyon, nagyon állhatatlan. Elinor nem szólt többet. Magában fontolgatta, vajon jobb lenne tüstént nekifogni történetének, vagy elhalasztani inkább, míg Marianne megerősödik; s néhány percig némán ballagtak tovább.

- Nem kívánok neki túlságosan nagy jót - mondotta végül sóhajtva Marianne -, amikor azt kívánom: titkolt tűnődése ne legyen gyötrőbb, mint az enyém. Akkor épp eleget szenvedhet.

- A magad viseletét hát az övéhez hasonlítod?

- Nem. Ahhoz hasonlítom, amilyennek lennie kellett volna: a te viseletedhez.

- Kettőnk helyzete közt igen csekély a hasonlatosság.

- Sokkal több, mint kettőnk viselkedése közt. Én drága Elinorom, ne engedd, hogy szívjóságod védje, amit, tudom, ítéleted helytelenít. Betegségem elgondolkodtatott... Volt időm és nyugalmam a komoly megfontolásra. Beszédhez még korántsem volt erőm, gondolkodáshoz már igen. Végigjártattam elmémet a múlton; láttam, hogy viselkedésem ismeretségünk kezdetétől, az elmúlt ősztől fogva nem volt más, mint oktalanság önmagam, s a gyengédség hiánya mások iránt. Láttam, hogy szenvedésem önnön érzéseimben gyökerezett; s mert nem volt erőm elviselni a szenvedést, ez kis híján a sírba taszított. Betegségemet, jól tudom, magamnak köszönhettem csupán, hisz magam is tudtam, mily bűnös mód elhanyagoltam egészségemet. Ha meghalok, magam okoztam volna romlásomat. Míg el nem múlt, nem tudtam, miféle veszedelem fenyeget; ám e megfontolás, ezek az érzések csodálkoznom késztettek felépülésemen; csodálkoznom, hogy buzgó élni akarásom: hogy időm adassék vezekelni Istenem s valamennyiőtök előtt, meg nem ölt azon nyomban. Ha meghalok, micsoda boldogtalanságba taszítottalak volna kiváltképp téged, ápolómat, barátomat, testvéremet! Téged, ki tanúja voltál elmúlt napjaim nyűgös önzésének; ki szívem minden suttogásának tudója voltál! Hogyan éltem volna a te, kiváltképp a te emlékezetedben! És édesanyám! Hogyan vigasztalhattad volna meg! Ki sem tudom fejezni, mennyire iszonyodtam magamtól. Ahányszor csak a múltba néztem, mindig egy-egy elmulasztott kötelességet, egy-egy könnyen eltűrt hibát pillantottam meg. Hiszen én mindenkit megsértettem! Mrs. Jennings kedvességét, szüntelen kedvességét hálátlan megvetéssel viszonoztam. Middletonék, Palmerék, Steele-ék, még akár futó ismerőseink iránt is pökhendi voltam és igazságtalan; szívemet megkeményítettem érdemeikre, kedvemet ingerelte még a figyelmük is. Johnnak, Fannynak... igen, még nekik sem adtam meg még azt a keveset sem, amit érdemelnek. De téged... téged mindenek felett, még anyám felett is megbántottalak. Én, egyedül én ismertem szívedet és bánatát; és mégis, mire indított ez engem? semmiféle együttérzésre, amelyek te vagy jómagam hasznát láttuk volna. Előttem volt a példád: és mi haszna volt? Többet törődtem tán veled és vigasztalásoddal? Utánoztam-e türelmedet, vagy mérsékeltem-e szorongattatásodat azzal, hogy részt vettem volna a mindennapi jó modor vagy a különleges hála követelte szolgálatokban, amelyek rád hárultak mindeddig, egymagadra? Nem; amikor boldogtalannak tudtalak, amikor még azt hittem, nyugodt a lelked, egyaránt hárítottam el a kötelesség, a barátság minden fáradozását; bánatot a magamén kívül nem ismertem, csak azt a szívet sirattam, amely elhagyott és megcsúfolt, s engedtem, hogy te, akit pedig, úgy mondtam, mindenkinél jobban szeretek... te énmiattam légy boldogtalan.

Ekkor elakadt önvádjának sebes árja; Elinor pedig vigasztalásra készen, ám hízelegni képtelen, nyomban azzal a dicsérettel és buzdítással szolgált, amelyet húga nyíltsága és bűnbánata olyannyira megérdemelt. Marianne megszorította nővére kezét, és így válaszolt:

- Te nagyon jó vagy. A jövő igazol majd engem. Elkészítettem tervemet, s ha ki is tartok mellette, érzelmeim korlátozódnak, s a természetem megjavul. Nem leszek többé a mások terhére, a magam gyötrelmére. Ezentúl csak a családomnak élek. Te, anyám és Margaret lesztek ezentúl az én világom; csak ti osztoztok szeretetemen. Tőletek, otthonomból soha többé semmi sem vonhat el; s ha valaha is más társaságba vegyülök, csupán azért, hogy megmutassam: szellemem megszelídült, szívem jó útra tért, és jámborul, töredelmesen gyakorlom immár az élet apróbb kötelmeit, amiket az udvariasság megkíván. Ami Willoughbyt illeti... hiába mondanám, hogy hamarosan, hogy valaha is feledem. Emlékezetét körülményeinek vagy felfogásomnak semmiféle változása nem homályosíthatja el. De kordába szorítja, féken tartja a hit, a józan ész és a szüntelen foglalatosság.

Elhallgatott, majd halkabban hozzáfűzte: - Ha ismerném a szívét, minden könnyebben esne.

Elinor, ki most már jó ideje tűnődött azon, hogy helyes volna-e vagy helytelen hamarabb megkockáztatni közlendőjét, s most sem jutott közelebb az elhatározáshoz, mint tűnődése kezdetén, meghallotta ezt; s mivel úgy találta, a tűnődés nem segít, az elhatározásé a szó - ezt hamarosan tett követte.

Remélte, hogy sikerült ügyesen előadnia mondókáját; aggodalmas hallgatóját óvatosan előkészítette; s egyszerűen, őszintén elmondotta a fő pontokat, amelyekre Willoughby a mentségét alapozta; méltányos volt a megbánása iránt, s csupán a jelen érzelmeire vonatkozó kijelentéseit enyhítette némiképp. Marianne egy szót sem szólt. Reszketett; szemét a földre szegezte, ajka fehérebb volt, mint betegsége idején. Ezernyi kérdés fakadt szívéből, de egyet sem mert kimondani. Pihegő komolysággal fogadott minden egyes szótagot; keze önkéntelenül a nővéréét szorongatta, s arcán könnyek peregtek.

Elinor attól tartott, hogy kifárasztotta; hazafelé vezette hát; s míg el nem érték a házacska ajtaját, helyesen következtetve Marianne kíváncsiságára - aki ugyan megállta, hogy ezt kérdéssel ne árulja el -, csak Willoughbyról mesélt, s a kettejük beszélgetéséről; gondosan ügyelt, hogy a szavai, a külseje minden parányára kitérjen, ahol az effajta részletesség kárt nem okozhatott. Mihelyt a házba léptek, Marianne hálatelt csókkal, és könnyei között e nehezen formált szavakkal: - Mondd el mamának -, kitépte magát nővére karjából, és lassan felment a lépcsőn. Elinor nem merészelte megzavarni a magányt, amelyet húga oly jogosan keresett; magában aggályosan fontolgatva az eredményt, eltökélte, hogy újból szóba hozza a tárgyat, ha Marianne elmulasztaná, majd a szalonba lépett, hogy eleget tegyen Marianne iménti felszólításának.

 

        NEGYVENHETEDIK FEJEZET        

Mrs. Dashwoodot akarata ellenére is megindította egykori kedvencének védőbeszéde. Örült, hogy Willoughby vélt bűnének egy része alól feloldozást nyert; szánta őt; kívánta boldogságát. Ám a múlt érzelmeit vissza nem hozhatta semmi. Mi sem ruházhatta fel töretlen hűséggel, makulátlan jellemmel Marianne szemében. Mi sem feledtethette, hogy Marianne őmiatta mennyit szenvedett; nem is tehette bűntelenné Eliza iránti viselkedését. Mi sem adhatta vissza hát Mrs. Dashwoodnak korábbi megbecsülését, s nem sérthette Brandon ezredes érdekét.

Hogyha Mrs. Dashwood is, akár a leánya, magától Willoughbytól hallja a történetét - ha tanúja bánatának, ha őreá is hat arca és viselkedése, bizonyára nagyobb részvéttel viseltetett volna iránta ő is. Ám Elinornak hatalmában sem állt, meg nem is kívánt a tüzetes magyarázattal hasonló érzelmeket felkavarni, mint aminőket ő maga élt át korábban. A megfontolás nyugalommal ruházta fel ítéletét s józanabb véleményre késztette Willoughby érdeméről; ezért csupán a puszta igazságot akarta elmondani, ama tényeket, amelyek jellemét valóban megilletik, anélkül hogy a gyengédség keltette szépítés a képzeletet tévútra vezetné.

Este, amikor együtt voltak mind a hárman, Marianne a maga jószántából terelte a tárgyra a szót; ám hogy ez némi erőfeszítést igényelt, arról beszédesen tanúskodott már jó ideje nyughatatlan, zaklatott eltűnődése, az arcát elfutó pír, s ahogy megszólalt, tétova hangja:

- Mindkettőtöket szeretnélek megnyugtatni - mondta -, hogy mindent... úgy látok, ahogyan csak kívánhatjátok tőlem.

Mrs. Dashwood csitítgató gyöngédséggel nyomban félbeszakította volna, Elinor azonban, ki őszintén kívánta hallani húgának tárgyilagos véleményét, heves jelekkel hallgatásra kérte. Marianne lassan folytatta:

- Nagy megkönnyebbülés nekem, amit Elinor mondott el ma délelőtt... pontosan azt hallottam, amit szerettem volna hallani. - Néhány pillanatig nem lelte hangját; ám erőt vett magán, s hozzátette, nyugodtabban, mint az imént: - Most már tökéletesen elégedett vagyok... nem óhajtok semmi változást. Sosem lehettem volna boldog vele, ha megtudom, mint ahogy meg kellett volna tudnom előbb-utóbb, mindezeket. Nem érezhettem volna iránta sem bizalmat, sem megbecsülést. Semmi sem tehette volna jóvá mindezt érzelmeim előtt.

- Tudom, tudom! - kiáltott fel anyja. - Boldognak lenni egy züllött múltú férfi oldalán! Olyannal, ki így megsértette legdrágább barátunk, a legkülönb ember lelki békességét! Nem, az én Marianne-om szíve sosem lett volna boldog ilyen férfi mellett! Lelkiismerete, érzékeny lelkiismerete viselte volna mindazt, amit férje lelkiismeretének kellett volna viselnie.

Marianne felsóhajtott, és elismételte: - Nem óhajtok semmi változást.

- Szakasztott úgy tekinted a dolgot - mondotta Elinor -, ahogyan józan elméhez és józan felfogáshoz illik; és bátran mondhatom, te is, akárcsak én, nem csupán ebben, hanem sok más körülményben is elegendő okot találsz, ami meggyőz afelől, hogy házasságod szükségképpen sok biztos bajjal és csalódással járt volna, s mindezekben gyatra támaszod lett volna az ő sokkal kevésbé biztos szeretete. Ha összeházasodtok, mindörökre szegények lettetek volna. Ő, mint maga is bevallja, költekező, s egész viselkedése arról beszél, hogy a mértékletesség szót aligha ismeri. Az ő igényei, a te járatlanságod, kicsiny, igen kicsiny jövedelemmel párosulva, olyan szükséget hoztak volna rátok, amelynek keserűségét éppenséggel nem enyhítette volna az sem, hogy eladdig nem ismertél és el sem képzelhettél ahhoz foghatót. Tudom, mihelyt ráébredsz helyzetetekre, becsületed és tisztességed szavára te megkíséreltél volna minden lehetséges módon beosztással élni; s ha takarékosságod csupán a magad kényelmére szorítkozik, tán ő is elviselte volna, hogy gyakorold, ám többet ennél... s ha minden erődet megfeszíted is, az a kevés, ami telt volna tőled, ha csak magad gazdálkodol, megállíthatta volna a romlást, amely megkezdődött még a házasságotok előtt?... ám többet ennél ha próbáltál volna, ha mégoly ésszerűen is, hogy korlátozd az ő kedvteléseit, nem kell-e attól tartani: nemhogy úrrá lehettél volna olyan érzésen, mely önző ahhoz, hogysem magától hajtson fejet... éppenséggel gyengült volna a szívére gyakorolt hatásod, s következőleg ő megbánta volna, hogy olyan kapcsolatba bocsátkozott, mely ilyen szorultságba sodorta?

Marianne reszkető ajakkal ismételte a szót: - Önző? -, s a hangja többet is kérdezett: - Valóban önzőnek gondolod?

- Egész viselkedése - felelte Elinor -, kezdettől mindvégig, önzésen alapult. Önzés indította arra, hogy játsszék érzelmeiddel; s később, mikor már maga is érdekelve volt, önzés késleltette, hogy színt valljon, s az vitte végül el Bartonból is. A maga élvezete, a maga kényelme... ez volt vezérelve minden cselekedetében.

- Nagyon igaz. Sosem volt célja az én boldogságom.

- E pillanatban - folytatta Elinor - bánja helyzetét. És miért bánja vajon? Mert ráébredt, hogy nem felel meg neki. Nem tette boldoggá. Körülményei zavartalanok, efféle rossztól nem kell szenvednie; s csak arra gondol, hogy náladnál kevésbé szeretetreméltó nőt vett feleségül. De vajon következik-e ebből, hogy ha téged vesz el, boldog lett volna? Akkor másfajta kényelmetlenség éri. Akkor a nélkülözés terhe szakad reá; most, mivel ezzel nem kell számolnia, nem veszi semmibe. Akkor olyan felesége lett volna, akinek természetére nem panaszkodhatik, de szüntelen szükség, szüntelen szegénység lett volna osztályrésze; s minden bizonnyal hamarosan sokkal fontosabbnak tekintette volna a terheletlen birtok és a tisztes jövedelem számtalan előnyét még a házi tűzhely boldogságánál is, hát még afféle semmiségnél, mint a feleség természete.

- Semmi kétségem sincs efelől - mondotta Marianne -, és semmit sem bánok... semmi mást, csak a magam dőreségét.

- Mondd inkább, gyermekem, hogy anyád oktalanságát - szólt Mrs. Dashwood -; ő, csak ő a felelős.

Marianne nem engedte folytatnia; Elinor pedig, elégedetten, hogy mindketten ráébredtek tévedéseikre, kerülni akarta a múlt minden taglalását, amely húga kedélyének árthat; azért az előző tárgyra visszatérve folytatta is ekképp:

- Egy megállapítást, azt hiszem, mindenképpen levonhatunk az egész históriából; azt, hogy Willoughby minden bajának kútforrása az erény elleni egykori vétke volt... ahogy Eliza Williamsszel viselkedett. Abból a bűnből fakadt a többi csekélyebb vétek, abból ered mostani elégedetlensége is.

Marianne szívből helyeselte a fenti megállapítást; anyjának pedig alkalmat adott, hogy felsorolja Brandon ezredes sérelmeit és minden érdemét, a barátság és a célzatosság egyesült hevével. Leányán azonban nem látszott, mintha valami sokat hallott volna belőle.

Elinor, mint várta is, a két-három elkövetkező napon azt tapasztalta, hogy Marianne erősödése nem folytatódik úgy, mint előbb; amíg azonban elhatározása rendíthetetlen maradt, s most is igyekezett vidámnak és természetesnek látszani, nővére bízvást remélhette, hogy egészségére kedvező hatással lesz majd az idő.

Margaret hazatért; megint együtt volt hát a család, megint visszatért az élet a régi kerékvágásba, s ha nem űzték is oly buzgalommál szokásos elfoglaltságukat, mint amikor Bartonba költözködtek, ám buzgón tervezgettek a jövendőre.

Elinor most már türelmetlenül várta, hogy hírt kapjon Edwardról. Amióta eljöttek Londonból, nem hallott róla, semmi újat terveiről, semmi bizonyosat jelenlegi tartózkodási helyéről. Elinor és bátyja váltott néhány levelet Marianne betegsége alatt, s John első levelében olvasható volt ez a mondat: "Szerencsétlen Edwardunkról semmit sem tudunk, s nem is tudakozódhatunk ily tiltott tárgy felől, de úgy gondoljuk, még Oxfordban van" - ám mindössze ennyi értesülést nyújtott Edwardról a levelezés, mert a következő levelek még a nevét sem említették. A sors azonban úgy akarta, hogy Elinor ne maradjon sokáig tudatlanságban Edward cselekedetei felől.

Inasukat egy délelőtt holmi ügyes-bajos dologban Exeterbe küldték; s amikor később az asztalnál felszolgált, kielégítvén úrnőjének a küldetése felől való tudakozódását, maga még ennyivel toldotta meg mondókáját:

- Bizonyára tudja, asszonyom, hogy Mr. Ferrars megházasodott.

Marianne hevesen összerezzent, szemét Elinorra szegezte: látta, hogy elsápad, amire ő idegrohamban hanyatlott hátra a széken. Mrs. Dashwood, miután az inas kérdésére felelt, szemével tüstént ugyanazt az irányt követte, s nagy döbbenettel észlelte Elinor arckifejezésén, hogy leánya mennyire szenved, majd a következő pillantásra éppúgy elrettentette Marianne állapota, s azt sem tudta, melyik gyermekével törődjön.

Az inas annyit látott csupán, hogy Marianne kisasszonyt rosszullét fogta el, s kellő lélekjelenléttel az egyik szolgálót hívta, aki Mrs. Dashwood segítségével betámogatta Marianne-t a másik szobába. Addigra azonban az már némiképpen magához tért, úgyhogy anyja Margaret s a szolgáló gondjaira bízta, maga pedig visszatért Elinorhoz, aki, noha még igen zaklatottan, már visszanyerte annyira józanságát és a hangját, hogy épp tudakolni kezdte Thomastól: miféle forrásból ered az értesülése. Mrs. Dashwood nyomban magára vállalta ezt a gondot, s Elinor úgy nyerhette el a tájékoztatást, hogy nem magának kellett a keresésével fáradnia.

- Ki mondta magának, Thomas, hogy Mr. Ferrars megházasodott?

- Magam láttam Mr. Ferrarst, asszonyom, ma délelőtt Exeterben, és a feleségét is, aki Steele kisasszony volt azelőtt. Csézában ültek, az Új London fogadó előtt, épp mikor odamentem egy üzenettel, amit Sally a kastélyból küldetett a bátyjának, annak, aki ott lovász. Úgy esett, hogy épp fölnéztem, mikor elmentem a cséza mellett, s kit látok, mint a fiatalabbik Steele kisasszonyt; hát levettem a kalapomat, ő pedig megismert, meg is szólított, s asszonyom meg a kisasszonyok, kiváltképp Marianne kisasszony felől tudakozódott, és a lelkemre kötötte, hogy adjam át az üdvözletét, meg a Mr. Ferrarsét, mindkettőjük szíves üdvözlétét, és hogy mennyire sajnálják, hogy nincs idejük tisztelkedni asszonyomnál, de annyira nagy sietségben vannak, hamarosan utaznak is tovább még egy darabig, hanem mihelyt visszafelé jönnek, egész bizonyosan ellátogatnak asszonyomékhoz.

- De mondta a hölgy, hogy férjhez ment, Thomas?

- Igen, asszonyom. Mosolygott, és azt mondta, hogy amióta legutóbb errefelé járt, megváltozott a neve. Mindig nagyon szíves, nagyon kedves kisasszony volt, mindig volt egy jó szava. Így hát én is bátorkodtam sok boldogságot kívánni.

- Mr. Ferrars is ott volt vele a kocsiban?

- Igen, asszonyom. Én csak annyit láttam, hogy hátradől, de fel nem nézett; sosem volt valami bőbeszédű úriember.

Elinor könnyen megmagyarázhatta volna, miért nem mutatkozott; Mrs. Dashwood is bizonyára hasonló következtetésre jutott.

- Volt még más is a kocsiban?

- Nem, asszonyom, ők voltak csak ketten.

- Tudja, honnan jöttek?

- Egyenesen Londonból, azt mondta Lucy kisasszony, mármint Mrs. Ferrars.

- És továbbutaznak nyugat felé?

- Igen, asszonyom, de nem időznek soká. Hamarosan visszajönnek, s akkor mindenképpen tisztelkednek asszonyomnál.

Mrs. Dashwood ekkor leányára pillantott; Elinor azonban tudta jól, hogy hiába is várnák őket. Teljességgel Lucyra ismert ebben az üzenetben, s nagyon is bizonyos volt benne, hogy Edward soha még csak a közelükbe sem téved. Halkra fogva hangját, azt mondta édesanyjának, hogy amazok bizonyára Mr. Pratthoz igyekeztek, Plymouth közelébe.

Thomas láthatólag végére ért a tudományának, Elinoron pedig látszott, hogy többet is szeretne hallani.

- Látta még, amint útnak indultak?

- Nem, asszonyom; a lovakat épp kivezették, de tovább nem időzhettem; féltem, hogy elkésem.

- Jó színben volt Mrs. Ferrars?

- Igen, asszonyom, s mondotta is, hogy igen nagyon jól van; hisz mindig is igen takaros kisasszony volt, s ugyancsak elégedettnek látszott.

Mrs. Dashwood nemigen tudott mást kérdezni; s fölöslegesnek találtatván, hamarosan kiküldetett Thomas és a teríték egyaránt. Marianne már kiüzent, hogy többet nem eszik. Mrs. Dashwood és Elinor hasonlóképp elvesztette étvágyát, Margaret meg ugyancsak áldhatta szerencséjét, hogy két nővérének az utóbbi időben oly gyakori gyengélkedését tekintve, s hogy oly sűrűn adódik okuk megfeledkezni az étkezésről, eleddig még egyszer sem kellett vacsora nélkül lefeküdnie.

Amikor behozták a gyümölcsöt és a bort, és Mrs. Dashwood meg Elinor maguk maradtak, hosszú hallgatás következett, ki-ki a gondolataiba merült. Mrs. Dashwood egyetlen megjegyzést sem mert megkockáztatni, sem pedig vigasztaló szavakkal előhozakodni. Most látta csak, hogy tévedés volt hitelt adnia a képnek, amelyet Elinor festett volt önmagáról, s igen helyesen arra következtetett: leánya akkor ugyancsak szépített mindent, hogy őt, ki akkor Marianne miatt úgy szenvedett, a még nagyobb boldogtalanságtól megkímélje. Most látta csak, hogy leányának gondos, tapintatos figyelme félrevezette; s a vonzalmat, amelyet oly jól értett egykoron, valójában sokkal csekélyebbnek ítélte, mint amilyennek egykor hitte, vagy amilyennek most bizonyult. Attól félt, hogy e hitében igaztalan, figyelmetlen, mi több: valósággal kegyetlen volt Elinorhoz; hogy Marianne szenvedése, mert szenvedélyesebb volt és szembeötlőbb, magának követelte minden gyengédségét, s feledtette, hogy másik leánya, Elinor szinte ugyanannyira szenved, ha bízvást kevésbé hergeli is magát, és nagyobb benne a lelkierő.

 

        NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET        

Elinor most tudta csak meg, mi a különbség egy kellemetlen esemény várása - bármily bizonyosnak tekintse is az elkövetkeztét az ész - és a bizonyosság között. Megtudta, hogy míg Edward nőtlen volt, ő önkéntelenül is utat engedett a reménynek, hogy valami megakadályozza Lucyval való házasságát; hogy Edward elhatározása, barátainak közbelépése, netán a hölgy számára adódó más, előnyösebb házassági alkalom szolgálhat mindannyiuk boldogságának eszközéül. Ám Edward megnősült, s Elinor bűnül rótta fel önszívének az álnok hitegetést, mely oly nagyon növelte az értesülés kínját.

Hogy Edward ily hamar megnősül, mielőtt (úgy gondolta Elinor) felszentelték, következésképp mielőtt a lelkészséget elfoglalhatta volna, ez kezdetben meglepte egy kissé. Nemsokára azonban arra a meggondolásra jutott, hogy Lucy önző buzgalommal sietett Edwardot magának biztosítani, s más veszedelmet, mint a halogatás kockázatát nem ismert. Megházasodtak, a városban házasodtak, s most sietősen utaznak Lucy bácsikájához. Hogy Edward mit érezhetett Bartontól alig négy mérföldnyire, megpillantván Mrs. Dashwood inasát, s hallgatva Lucy üzenetét!

Hamarosan, gondolta Elinor, letelepednek Delafordban. Delaford - az a hely, amelyhez oly sokak összeesküvése folytán kellett volna érdekének fűződnie; amelyet megismerni annyira vágyott, s óhajtotta mégis elkerülni! Egyik percben látta őket a lelkészlakban; látta Lucyt mint tevékeny, sürgő-forgó háziasszonyt, kiben az előkelő külszín iránti vágy egyesül a garasoskodással, s ki elsüllyedne szégyenében, ha csak a felét is gyanítanák kuporgató praktikáinak; kinek minden gondolata a maga érdekének szolgálatában áll, udvarolja Brandon ezredes kegyét, Mrs. Jenningsét s minden tehetős barátjukét. S Edwardot - nem, nem is tudta, milyennek látja, milyennek kívánná látni; hogy boldognak-e vagy boldogtalannak; ez sem, az sem tetszett; akármit rajzolt elé a képzelet, elfordította tekintetét.

Elinor azzal kecsegtette magát, hogy valamelyik londoni ismerős tudatja majd velük az eseményt, s leírja részletesen - ám teltek-múltak a napok, és se levél nem érkezett, se másfajta hír. Nemigen tudta, kit hibáztasson érte, ezért felrótta minden egyes távoli barátnak. Mind, mind gondatlanok vagy hányavetiek.

- Mikor írsz Brandon ezredesnek, édesanyám? - szökött fel türelmetlen lelkéből a kérdés, hogy valamibe kapaszkodhasson már.

- Múlt héten írtam neki, drágaságom, s azt hiszem, hamarabb látjuk, mint ahogy hallanánk felőle. Igen nagyon kértem, jöjjön el hozzánk, s nem lepődnék meg, ha ma, holnap vagy akármikor egyszerűen besétálna.

Ez már valami volt, valami, amire várni lehetett. Brandon ezredes biztosan szolgálhat némi tájékoztatással.

Alig tökélte ezt el magában, amikor egy lovas alakja vonta az ablakhoz tekintetét. Már meg is állt a kapunál! Úriember az, maga Brandon ezredes. Most aztán többet hallhat; s Elinort megremegtette a várakozás. De nem... ez nem Brandon ezredes... nem az ő mozgása... nem az ő alakja. Hogyha lehetséges volna, azt mondaná, csak Edward lehet. Odanézett megint. A férfi épp leszállt lováról; nem, ez nem lehet tévedés; Edward az csakugyan. Elinor odább lépett az ablaktól és leült. - Egyenesen hozzánk jött Mr. Pratt-tól. Nyugodt leszek, igen! Ura leszek érzelmeimnek!

A következő pillanatban látta, hogy a többiek éppúgy felismerték tévedésüket. Látta, amint anyja és Marianne színe elváltozik; látta, amint rápillantanak, majd suttogva váltanak néhány mondatot. A világ minden kincsét odaadta volna, ha szavakat talál - s ha megérteti velük, hogy reméli: ridegségnek, dölyfnek nem lesz nyoma vele való viselkedésükben. Ám ajka sehogy sem bírt szóra nyílni; mit tehetett hát: a maguk belátására kellett bíznia őket.

Egyetlen szó sem hangzott. Mind némán várták, hogy látogatójuk belépjen. Már hallatszottak léptei az ösvény kavicsán; egy pillanat, s már a folyosón volt; s a következőben ott állt előttük.

Arckifejezése, mikor a szobába lépett, nem volt valami kellemes, még Elinor szemében sem. Elsápasztotta az izgalom; úgy látszott, fél a fogadtatástól, és tudja, hogy szívélyeset nem érdemel. Mrs. Dashwood mindazáltal, leánya kívánságához igazodva, akit ezentúl szíve egész melegével minden dolgaiban vezetőjéül szándékozott tekinteni, erőltetett nyájassággal köszöntötte vendégüket, kezet nyújtott, és sok boldogságot kívánt.

Edward elpirult, s érthetetlen választ dadogott. Elinor ajka anyjáéval együtt mozgott, s amikor a tett pillanata elmúlt, azt kívánta, bár fogott volna vele ő is kezet. De már késő volt; nyíltnak szánt arckifejezéssel leült tehát megint, és az időjárásról csevegett.

Marianne, amennyire csak tudott, elhúzódott szem elől, hogy leplezhesse bánatát; és Margaret, ki valamennyit értett, ha nem is az egészet, úgy gondolta, méltóságteljes viselkedés kívántatik tőle, ezért hát amily messze csak tudott, foglalt helyet, és szigorú hallgatásba burkolózott.

Amikor Elinor felhagyott az évszak szárazságán való örvendezéssel, felette félszeg csönd következett. Ezt Mrs. Dashwood törte meg ki kötelességének vélte remélni, hogy Edward jó egészségben hagyta ott Mrs. Ferrarst. Edward erre sietős igenléssel válaszolt.

Újabb hallgatás.

Elinor erőfeszítésre szánva magát, habár alig mert bízni tulajdon hangjában, megkérdezte:

- Mrs. Ferrars Longstaple-ben van?

- Longstaple-ben! - viszonozta meglepődve Edward. - Nem; anyám a városban van.

- Én... - mondotta Elinor, s holmi kézimunkát vett fel az asztalról - Mrs. Edward Ferrars felől érdeklődtem.

Nem mert felpillantani; ám anyja is, Marianne is Edwardra szegezte tekintetét. Az elpirult, zavartnak látszott, kétkedő pillantást vetett rájuk, majd így szólt némi tétovázás után:

- Talán a... talán az öcsém... kegyed bizonyára Mrs. Robert Ferrarsra gondolt.

- Mrs. Robert Ferrarsra! - ismételte Marianne és édesanyja, a végső döbbenet hangján; s bár Elinor szólni képtelen volt, az ő szeme is türelmetlen kérdéssel szegeződött Edwardra. Az felkelt, s az ablakhoz lépett, mert nyilvánvalóan nem tudta, mit tegyen; felemelt egy ott heverő ollót, s míg azt is, meg a tokját is tönkretette, ugyanis beszéd közben az utóbbit darabokra vagdalta, hadarva így beszélt:

- Talán nem tudják... lehetséges, hogy nem hallották... az öcsém a napokban elvette a... a fiatalabbik... vagyis Lucy Steele kisasszonyt.

Szavait kimondhatatlan meglepetéssel visszhangozták mind, csak Elinor nem, aki kézimunkája fölé hajolt, s izgatottságában azt se tudta szinte, hol van.

- Igen - mondotta Edward. - Múlt héten házasodtak, s most Dawlishban vannak.

Elinor nem bírt tovább egy helyben maradni. Valósággal futva hagyta el a szobát, s amint becsukódott az ajtó, örömkönnyekre fakadt, és kezdetben úgy érezte, könnyeit meg nem állíthatja semmi. Edward, aki eladdig mindenhová nézett inkább, csak reá nem, látta, amint kisiet, s talán látta - vagy talán hallotta a felindulását; mert azon nyomban révületbe merült, amelyen sem állítás, sem kérdés, sem Mrs. Dashwood nyájas szólongatása át nem hatolhatott, s végül, egyetlen szó nélkül kiment a szobából, és elindult a falu felé - a többieket meg a legtökéletesebb meglepetésben és döbbenetben hagyta, amiért helyzete ily csodálatos mód s ily hirtelen megváltozott; s e döbbenetet a maguk feltevései nem csökkenthették semmiképpen.

 

        NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET        

Ha szabadulásának körülményei az egész család szemében érthetetlennek tűntek is, annyi bizonyos volt, hogy Edward szabad; s hogy mi célra óhajtja felhasználni e szabadságot, azt könnyen megjósolhatták mindannyian; miután tapasztalta ugyanis egy meggondolatlan s anyai áldás nélküli jegyesség áldásait, mint tette azt több mint négy éven át, mi más volt tőle várható, az előbbinek kudarca után, mint hogy nyomban megkösse a következőt?!

Bartonba jöttének célja egyszerű volt. Nőül akarta kérni Elinort; s mivel nem volt egészen járatlan az efféle kérésben valóban sajátos, hogy a jelen esetben oly kényelmetlenül érezte magát, s oly igen rászorult a bátorításra meg a friss levegőre.

Hogy mennyi időbe telt azonban, míg a kellő elhatározásba lovalta magát; hogy mikor adódott a végrehajtására alkalom; hogy mi módon fejezte ki magát és hogyan fogadták - nos, ezt szükségtelen részletesen taglalnunk. Ennyit mondunk csupán: amikor négy órakor mindannyian asztalhoz ültek, vagy három órával Edward érkezése után, már elnyerte hölgye kegyeit, el az anyai áldást, s nem csupán a szerelmes elragadtatott vallomásában, hanem a józan ész igaz szava szerint is ő volt a világon a legboldogabb férfi. Helyzete csakugyan nem mindennapian örvendetes volt. Nemcsak a viszonzott szerelem szokott dicsősége dagasztotta keblét s emelte hangulatát. Vétlenül szabadult a kötelékből, mely jó ideje gyötrelmére volt csak, egy nőtől, kit már rég nem szeretett; s ugyanakkor lélekemelő biztonságban tudta magát a másiknál, akiről magában bizonyára réges-rég lemondott, azon nyomban, hogy vágyódva kezdett gondolni rá. Nem a kétség, nem a szorongás, hanem a végső kétségbeesés adta át helyét a boldogságnak; s e változásról nyíltan beszélt, oly szívből jövő, áradó, hálás derűvel, hogy ilyennek barátai nem látták még soha.

Szívét feltárta Elinornak, minden gyöngeségét, minden vétkét megvallotta, s amaz első kamasz vonzalmat, amely Lucyhoz fűzte, huszonnégy esztendejének minden bölcselői méltóságával kezelte.

- Oktalan, henye érdeklődés volt, ami hozzá vonzott - mondotta Edward -, a világbeli járatlanságomból következett, meg abból, hogy nem volt elfoglaltságom. Adott volna anyám a kezembe tevékeny hivatást, amikor tizenkilenc esztendős koromban elvittek Mr. Pratt-tól, azt gondolom... nem, bizonyos vagyok benne, hogy sosem történt volna meg; mert bár úgy távoztam Longstaple-ből, hogy, mint akkor hittem, leküzdhetetlen vonzódást éreztem az unokahúga iránt, ha lett volna bármi dolgom, bármilyen tárgy, hogy lekösse időmet, s engem néhány hónapra távol tartson tőle, ugyancsak hamar kinőttem volna ezt a képzelt vonzalmat, kivált ha többet forgok a világban, mint adott esetben szükségképpen úgy lett volna. Ám nem volt semmi dolgom, nem szemeltek ki számomra hivatást, nem is engedték, hogy válasszak magamnak, s haza kellett térnem a semmittevésbe; s az elkövetkező év során még csak afféle névleges elfoglaltságom sem volt, amilyet az egyetem ad, mert Oxfordba is csak tizenkilenc esztendős koromban írattak be. Ezért azután nem volt az égvilágon semmi dolgom, csupán az, hogy szerelmesnek képzeltem magam; s mert anyám nem igyekezett otthonomat minden tekintetben kellemessé tenni, mivel barátom nem volt, öcsémben nem leltem társra, az új ismeretségektől húzódoztam - mi sem volt természetesebb, mint hogy gyakran látogattam Longstaple-be, ahol mindig otthon éreztem magam, és bízhattam a meleg fogadtatásban; s így aztán a tizennyolc és tizenkilenc éves korom közötti esztendő java részét ott vesztegettem el: Lucy mindig szeretetre méltónak és szívélyesnek mutatkozott. Csinos is volt, legalábbis akkor úgy gondoltam, hisz addig édeskevés nőt láttam, s nem volt alkalmam az összehasonlításra; s nem leltem benne hibát. Ezért tehát, mindent figyelembe véve, remélem, ha ostobaság volt is a jegyességünk, ostobaság, mint azóta minden tekintetben bebizonyosodott: nem volt természetellenes, még csak nem is megbocsáthatatlan balgaság.

A változás, mit néhány óra művelt a Dashwood hölgyek lelkében s boldogságában, olyan volt... oly hatalmas... hogy mindannyiukat álmatlan éjszakával kecsegtette. Mrs. Dashwood azt sem tudta, hová legyen boldogságában, hogyan szeresse Edwardot, dicsérje Elinort eléggé, sem hogy hogyan hálálkodjék kellőképp, amiért Edward megmenekült, s ne sértse mégse az érzékenységét; azt sem tudta, hogy adjon kettejüknek módot a szabad beszélgetésre, s mégis, mint szívéből kívánta, élvezhesse mindkettejük látását és társaságát.

Marianne boldogságáról csupán könnyei beszéltek. Óhatatlanul adódott az összehasonlítás - felbuzgott megint a fájdalom -, s öröme, ha csakoly szívbéli volt is, mint nővére iránti szeretete, nem serkentette sem jókedvre, sem szóra.

És Elinor... vajon hogyan írhatnók le az ő érzelmeit? Attól a pillanattól fogva, hogy megtudta: Lucy máshoz ment feleségül, és Edward szabad, egészen ama pillanatig, amidőn reményei beteljesültek - s e pillanat nem váratott sokáig magára -, érzett ő sorra mindent, csak békességet aligha. De mikor elmúlt az utóbbi pillanat is, amikor minden kételye, minden szorongása megszűnt, s Elinor össze hasonlította helyzetét azzal, amilyen a közelmúltban volt - látta, hogy Edward tisztességgel szabadult előző jegyességéből, látta, hogy tüstént hasznot húzott a szabadulásból, mert őhozzá folyamodott, s oly gyengéd, oly állhatatos vonzalmáról biztosította, amilyennek azt Elinor mindig gondolta is - és Elinort elborította, leterítette tulajdon boldogsága; s noha az emberi elme szerencsésen hajlik rá, hogy könnyen hozzáidomuljon mindennémű jobbra való változáshoz, mégis több órába beletelt, míg Elinor lelke megnyugodott, s szívébe egy szemernyi békesség is lopózott.

Edward most már legkevesebb egy hétre beköltözött a villába; mert bárki vagy bármi más tartson is igényt az idejére, egy hétnél kevesebbel semmiképp sem érhette be Elinor társaságában, nem mondhatta el a felét sem annak, amit a múltról, jelenről, jövőről el kellett mondani; mert bár alig néhány, a szüntelen beszélgetés keserves munkájában eltöltött óra több tárggyal birkózhatik meg, mint ami valójában bármely, ésszel megáldott két teremtmény között szokásos, szerelmesek között már másképp van ez. Ők aztán nem érhetnek végére semmi tárgynak, míg legalább hússzor el nem ismételtek minden mondatot.

Lucy házassága, mindannyiuk szüntelen és érthető csodálatának tárgya volt természetesen a szerelmesek beszélgetésének egyik legelső témája; s mivel Elinor ismerte mindkét felet, úgy érezte, ennél különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb dolgot nem hallott még életében. Hogy mi hozta őket össze, hogy miféle vonzerő csábíthatta arra Robertet, hogy elvegyen egy leányt, kinek szépségéről Elinor tulajdon fülével hallotta oly csekély csodálattal szólni - egy leányt, ki már a bátyjának jegyese, s aki miatt a bátyját kitaszította a családja -, nem, ezt nem lehetett felfogni semmiképp. Elinor szívének élvezetes volt ez, képzeletének talán nevetséges, eszének, ítéletének azonban kibogozhatatlan rejtelem.

Edward csupán annyi magyarázatot kísérelhetett meg, hogy első, véletlen találkozásuk után az egyik fél hiúságát talán annyira megdolgozta a másiknak hízelgése hogy ez azután fokonként elvégezte a többit. Elinor emlékezett rá, mit hallott Roberttől a Harley Streeten, emlékezett, hogy hogyan vélekedett Robert arról: ha netán idejében avatkozott volna be a bátyja ügyeibe, miféle eredményt érhetett volna el. Ezt most elmondta Edwardnak.

- Ez aztán Robertre vall - hangzott tüstént a válasz. - És talán éppen ez - hangzott tovább - járhatott az eszében, amikor kettejük közt elkezdődött az ismeretség. Lucy kezdetben talán csak az én részemre akarta biztosítani Robert jószolgálatát, s azután támadhattak további tervei.

Hogy mióta folyhatott kettejük között az ügy, azt azonban Edward nem tudta nyomon követni; Oxfordban, ahol a maga szántából időzött, amióta csak elhagyta Londont, másképp nem hallhatott Lucyról, mint tőle magától, s az ő levelei sem ritkábbak, sem kevésbé szeretetteljesek nem voltak, mint rendesen. Ezért azután a legparányibb gyanú sem fészkelhetett elméjében, hogy előkészítené a készülődő eseményre; s amikor az végül egy magától Lucytól származó levél formájában robbant, egy darabig, mesélte Edward, valósággal elkábította a bámulat, az iszonyat és az öröm, hogy íme: megszabadult. A levelet Elinor kezébe adta.

Kedves Uram,

Mivel meggyőződtem afelől, hogy régen elveszítettem az Ön vonzalmát, úgy véltem, jogomban áll a magamét másnak ajándékozni, és bizonyos vagyok benne, hogy éppoly boldog leszek Vele, mint ahogy egykor azt hittem, Önnel lehetek; ám méltóságomon alulinak tartom, hogy elfogadjam a kezet, midőn a szív a másé. Őszintén kívánom, legyen boldog a választottjával, és nem az én hibám lesz, ha nem maradunk jó barátok, habár közeli rokonságunkat tekintve úgy lenne ildomos. Szavamra mondom, nem táplálok Ön iránt rosszindulatot, és bizonyos vagyok benne, hogy Ön túlságosan nagylelkű ahhoz, hogysem ártalmunkra legyen. Öccse elnyerte vonzalmamat, s mivel nem élhetünk egymás nélkül, éppen most jövünk az oltár elől, és már úton vagyunk Dawlishba, ahol néhány hétig időzünk, amely helyet az Ön drága öccse igen kíváncsian óhajt megismerni, ám én úgy éreztem, hogy előbb még e néhány sorral kell zaklatnom Önt, tehát maradok

az Ön őszinte jóakarója, barátnéja, sógorasszonya
Lucy Ferrars

Elégettem az Ön leveleit, és az első alkalommal visszaküldöm a képét. Kérem, semmisítse meg az én irkafirkáimat; ám ha kívánja, a gyűrűt a hajfürtömmel tartsa meg.

Elinor elolvasta a levelet, és szótlanul visszaadta.

- Nem kérem véleményét a fogalmazványról - mondotta Edward. - Régebben a világért sem engedtem volna, hogy egyetlen levelét is meglássa. Az is elég baj, ha ilyen sógorasszonya van az embernek, de ilyen felesége! hogy pirultam minden lapjánál! s azt hiszem, elmondhatom, hogy ostoba... ügyünk első fél esztendején kívül ez az egyetlen levele, amelynek tartalma kárpótolt a stílus fogyatékosságáért.

- Akárhogy fordult is így - mondta kis hallgatás után Elinor -, annyi bizonyos, hogy összeházasodtak. És édesanyjuk ugyancsak méltó büntetést idézett önmagára. A vagyon, amelyet a maga iránti neheztelés miatt Robertre íratott, módot adott öccsének, hogy szíve választását kövesse; s édesanyjuk valójában maga vesztegette meg évi ezer fonttal egyik fiát, hogy elkövesse azt a tettet, amelynek szándékáért a másikat kitagadta. Aligha fogja kevésbé sérteni, gondolom, hogy Robert vette el Lucyt, mint ha maga vette volna el.

- Jobban fogja sérteni, hisz mindig Robert volt a kedvence. Jobban fogja sérteni, következésképpen sokkal hamarabb fog neki megbocsátani.

Edward nem tudta, miképp állanak most közöttük a dolgok, mert családjával még nem kísérelt meg kapcsolatba lépni. Lucy levelének vétele után huszonnégy órával már el is hagyta Oxfordot, s egyetlen célja volt: a legrövidebb út Barton felé; s nem szánhatta magát olyan cselekedetre, viselkedésre, amellyel ez az út ne állt volna a legbensőségesebb kapcsolatban. Addig semmit sem tehetett, míg biztonságban nem volt afelől, hogy sorsát a Dashwood kisasszonyéval összekötheti-e; s ama gyorsaságból ítélve, amellyel e sorsot kereste, bízvást feltételezhető, a féltékenység ellenére, amellyel egykor Brandon ezredes iránt viseltetett, a szerénység ellenére, amellyel önnön érdemét becsülte, s az udvariasságéra, amellyel kételyeit említette, egészében nem számított rideg fogadtatásra. Úgy illett azonban, hogy azt vallja, igenis számított, s ezt szavakba is foglalta. Hogy azután egy év elteltével mit mond majd ugyane tárgyról, azt bízzuk a férjek meg a feleségek képzeletére.

Hogy Lucy célja mindenképpen a megtévesztés volt, amikor Thomasszal küldött üdvözletében gonoszul Edward felé suhintott, ehhez Elinor szemében nem fért semmi kétség; s maga Edward, ki előtt most már tisztán állott Lucy jelleme, bízvást képesnek tartotta minden hitványságra, ami csak komisz rosszindulattól telik. Még nem ismerte Elinort, amikor ráébredt már Lucy tudatlanságára s kicsinyes nézeteire - ám mindezt nevelésbeli fogyatékosságnak tulajdonította, s mindaddig, amíg Lucy utolsó levelét kézhez nem vette, jóindulatú, melegszívű leánynak tartotta, aki szívbéli érzéssel vonzódik hozzá. Csakis ez a meggyőződés tarthatta vissza az eljegyzés felbontásától, amely már jóval azelőtt, hogy felfedeztetése maga után vonta édesanyja haragját, Edward számára a békétlenség és megbánás kiapadhatatlan forrása volt.

- Kötelességemnek véltem, érzéseimtől függetlenül - mondta -, hogy rábízzam a választást: fenn akarja-e tartani a mátkaságot vagy sem, amikor engem anyám megtagadott, s minden jel arra vallott, hogy egyetlen barátom sincs e világon, akinek a segítségére számíthatnék. Efféle helyzetben, ahol mi sem kecsegtethette senki élőlény kapzsiságát avagy hiúságát, hogyan is hihettem volna, mikor ő oly buzgón, oly hevesen akarta sorsomat megosztani, legyen az bármi, hogy viselkedésének más ösztökéje lehet, mint az érdektelen vonzalom? S még most sem értem, mi volt elhatározásának mozgatórugója, miféle vélt előnye származhatott abból, hogy sorsát olyan férfihoz köti, aki iránt a legcsekélyebb érzéssel sem viseltetik, s akinek minden földi vagyona kétezer font. Nem láthatta előre, hogy Brandon ezredes lelkészséget adományoz nekem.

- Nem, de azt feltételezhette, hogy valami majd csak javít a maga sorsán; hogy a családja még idejében megenyhül. S akárhogyan is, mit sem veszített azzal, hogy fenntartotta a jegyességet, hisz az sem hajlandóságában, sem tetteiben korlátnak nem bizonyult. A kapcsolat mindenképp tisztes volt, barátai szemében bizonyára megbecsülést szerzett neki; s ha más, előnyösebb esemény be nem következik, jobban járt volna, ha magához megy, mint hogyha hajadon marad.

Edwardot persze azonnal meggyőzte, hogy mi sem lehetett természetesebb, mint Lucy magatartása, és magától értetődőbb, mint az indítóoka.

Elinor megszidta nyersen, ahogy a hölgyek mindig szidják a nekik maguknak bókoló oktalanságot, amiért Edward annyi időt töltött velük Norlandban, pedig bízvást nyomasztotta tulajdon állhatatlansága.

- A viselkedése ugyancsak helytelen volt - mondotta -, mert, nem is szólva az én meggyőződésemről, a rokonainkat mind olyan következtetésre vezette, hogy azt várták, ami a maga akkori helyzetében sosem következhetett volna be.

Edward erre csupán azzal védekezhetett, hogy nem ismerte tulajdon szívét, s hogy tévesen bízott a jegyesség erejében.

- Együgyű fejjel azt gondoltam, hogy mert hűséget másnak fogadtam, semmiféle veszedelem nem rejlik abban, ha magával vagyok; s hogy jegyességem tudata szentül megőrzi a szívemet csakúgy, mint a becsületemet. Csodálatot éreztem maga iránt, de azzal áltattam magam, hogy ez csupán barátság; s míg el nem kezdtem Lucyhoz hasonlítgatni, magam sem tudtam, mennyire benne vagyok a pácban. Azután már bizonyára helytelen volt annyit Sussexben időznöm, s bizony csak efféle silány érvekkel győzhettem meg magam a szükségességéről, mint például: a magam veszedelmére teszem; nem bántok vele senkit, csak magamat.

Elinor mosolyogva csóválta a fejét.

Edward örömmel hallotta, hogy Brandon ezredes érkezését várják, mert őszintén óhajtotta közelebbi ismeretségét, s alkalomra vágyott, hogy meggyőzhesse: már nem haragszik rá, amiért neki adományozta a delafordi lelkészséget. - Mivel jelenleg - magyarázta - oly kényszeredett köszönet után, mint az enyém volt, bízvást úgy véli, meg nem bocsátom soha az ajánlatát.

Most már maga is meglepődött, hogy még el sem ment megnézni a helyet. Ám akkor oly csekély érdeklődést érzett a dolog iránt, hogy a ház, a kert, a lelkészségi földek, az egyházközség nagysága, a föld állapota a papi tized mértéke felől csupán Elinor tájékoztatta, aki viszont Brandon ezredestől hallotta mindezeket, s hallgatta olyan figyelemmel, hogy most már tökéletes tudója volt a tárgynak.

Ezután már csak egy kérdés maradt közöttük eldöntetlen, egyetlen nehézséget kellett még leküzdeniük. Kölcsönös vonzalom hozta őket össze; igaz barátaik meleg helyeslése, egymás meghitt ismerete bizonyosnak ígérte boldogságukat - most már csak meg kellett élniük valamiből. Edwardnak kétezer fontja volt, Elinornak egy, s ez, együtt a delafordi lelkészség jövedelmével volt minden, amit magukénak mondhattak; mert lehetetlen volt, hogy Mrs. Dashwood bármit is előlegezzen, s egyikük sem volt oly elvakult szerelmes, hogy azt higgye: évi háromszázötven font az élet minden kényelmével elláthatja őket.

Edward némiképp reménykedett abban, hogy anyjának iránta való szándéka megenyhül; s jövedelmük hiányzó részének reményét erre alapozta. Elinor azonban nem táplált efféle bizodalmat, hiszen Edward most sem veheti el Morton kisasszonyt, és Mrs. Ferrars hízelgő kijelentése, miszerint jobb lett volna, ha őt, Elinort választja, annyit jelentett csupán, hogy az kisebb rossz lett volna, mint hogy választása Lucy Steele-re esett; tartott hát tőle, hogy Robert vétke más célt aligha szolgálhat, mint Fanny gyarapodását.

Mintegy négy nappal Edward érkezése után megjelent Brandon ezredes, így kiteljesítvén Mrs. Dashwood örömét, hisz azt a méltóságot kölcsönözte neki, hogy Bartonban éltük óta első alkalommal verődött össze a házban nagyobb társaság, mint amekkorának szállást adhatott. Edwardnak jutott osztályrészül az elsőnek érkezett előjoga, Brandon ezredes meg esténként átbandukolt régi szállására, a kastélyba; ahonnan másnap rendszerint oly korán tért vissza, hogy reggeli előtt már megzavarta a szerelmesek aznapi első találkozását.

A háromheti időzés Delafordban - ahol, ha csak az est óráiban is, nemigen akadt egyéb dolga, mint az aránytalanságot számítgatni harminchat és tizenhét között - olyan lelkiállapotban hozta Bartonba, amelynek felvidítására össze kellett fognia Marianne teljes javulásának, az általa való meleg fogadtatásnak s az anya bőbeszédű bátorításának. Ám ilyen barátok és ily kecsegtetés közepette mégiscsak felvidult. Lucy házasságának híre még nem ért el hozzá; nem tudott a történtekről semmit; látogatásának első óráit tehát hallgatásban s csodálkozásban töltötte el. Mrs. Dashwood mindent megmagyarázott, s az ezredes új okot lelt örvendezni azon, amit Mr. Ferrarsért tett, hisz az végtére is Elinor érdekét szolgálta.

Szükségtelen volna mondanunk, hogy a két úriember mindjobban becsülte, ahogy mindjobban megismerte egymást, hisz másként nem is lehetett. Életelvek és értelem tekintetében is hasonlítottak, ugyancsak kedélyük és gondolkodásuk tekintetében is, és bízvást ez is elegendő ok lett volna, hogy kettejüket barátságban egyesítse, ha egyéb is nem szól mellette: ám az, hogy két nővért szerettek, két nővért, aki egymásnak szerető testvére volt, óhatatlan és haladéktalan kölcsönös megbecsülést keltett, holott azt máskülönben az idő és az ítélet hatásának kellett volna megérlelnie.

A városból érkező leveleket, amelyek néhány nappal azelőtt még vadul megremegtették volna Elinor testének minden idegét, most csekélyebb felindultsággal, mint mulatsággal olvasta. Mrs. Jennings tüzetesen leírta a csudálatos esetet, hangoztatta erényes felháborodását a csélcsap leány miatt, s részvéte túláradt szegény Mr. Edward iránt, ki imádattal csüggött azon a semmit érő fehérnépén, s most minden bizonnyal a szíve szakad meg ott Oxfordban. "Alig hinném - folytatta a derék hölgy -, hogy valaha is még ilyen suttyomban űztek valamit; hisz két napja sincs, hogy Lucy meglátogatott, és két óra hosszat itt üldögélt nálam. Senki emberfia nem gyanított semmit, még Nancy sem, az árva lélek! aki másnap jön hozzám sírva-ríva, s iszonyú rettegésben Mrs. Ferrarstól, no meg azt sem tudta, hogyan kerül el Plymouthba; mivelhogy, úgy látszik, Lucy elkérte az utolsó garasát is, amikor elment az esküvőjére, bizonyára, hogy kicsípje magát, s szegény Nancynek meg hét shillingje sem maradt; én hát szívesen adtam neki öt guineát, hogy eljusson Exeterbe, mivel ott akar tölteni három-négy hetet Mrs. Burgessnél, abban a reményben, amint mondtam is neki, hogy újra csak összekerül a doktorral. S mondhatom, Lucy komiszsága, hogy el nem vitték őt is magukkal a csézában, túltesz mindenen. Szegény Mr. Edward! Sehogy sem tudom kiverni a fejemből, de hát meg kell hívniok Bartonba, s Marianne kisasszony majd csak megvigasztalja."

Mr. Dashwood sorai nagyobb komolyságról tanúskodtak. Mrs. Ferrars a legszerencsétlenebb asszony széles e világon - szegény Fanny érzékenysége iszonyú gyötrelmeket állt ki - s ő a maga részéről hálás csodálattal adózik a sorsnak, hogy ők ketten ilyen csapás után még élnek. Robert vétke megbocsáthatatlan, ám a Lucyé hasonlíthatatlanul gonoszabb. Egyikük nevét sem szabad soha többé Mrs. Ferrars előtt kiejteni; s ha ezután ráveheti is bármi, hogy fiának megbocsásson, a feleségét sosem hajlandó leányának elismerni, s nem engedi soha a színe elé. A titkolózás, ahogyan a kettejük ügye folyt, az ésszerűség szemében csak még súlyosabban öregbítette a bűnt, hiszen, ha bárki gyanút fog, megfelelő lépéseket tehettek volna a házasság megakadályozására; továbbá felszólította Elinort: bánkódjanak együtt, miért nem koronázta frigy Lucynak Edwarddal kötött jegyességét, semmint hogy a család további szerencsétlenségének legyen eszköze. Ezután pedig folytatta ekképpen:

"Mrs. Ferrars még nem ejtette ki Edward nevét, ami nem lep meg bennünket; nagy csodálkozásunkra azonban tőle egy sort sem kaptunk ez alkalomból. Lehet, hogy azért hallgat, mert fél, hogy megbántana, s ezért én fogok majd célzást ejteni egy Oxfordba küldendő levélben, hogy nénje is, jómagam is úgy véljük, egy megfelelően alázatos hangú levél, amelyet esetleg Fannynak címezhetne, aki azután megmutatná édesanyjának, talán nem lenne alkalmatlan; végtére is mindannyian ismerjük Mrs. Ferrars gyengéd szívét, s tudjuk, mit sem kíván annyira, mint hogy jó viszonyban legyen a gyermekeivel."

Ez utóbbi bekezdés némi fontossággal bírt Edward kilátásainak és magatartásának tekintetében. Ez bírta rá, hogy megkísérelje a kibékülést, bár nem egészen oly módon, ahogyan sógora és nénje utaltak rá.

"Megfelelően alázatos hangú levél!" - ismételte. - Talán én kérleljem anyám bocsánatát, mert Robert hálátlan gyermeke volt, s nekem becstelen testvérem? Nem, nem alázkodom meg; nem érzek én sem alázatot, sem bűnbánatot a történtek miatt. Nagyon boldog vagyok, de ez őt aligha érdekelné. Engem ugyan semmiféle alázatoskodásra rá nem bírnak.

- Bocsánatot mindenesetre kérhet - mondotta Elinor -, hiszen vétkezett; s azt hiszem, most már megkockáztathatná, hogy némi megbánást fejezzen ki, amiért valaha is megkötötte azt az eljegyzést, mely magára vonta édesanyja haragját.

Edward ezzel egyetértett.

- S ha ő megbocsát, talán egy kis alázatosság is helyénvaló, miközben bevallja a második mátkaságot, amely édesanyja szemében bízvást csakoly megfontolatlan, mint az előbbi volt.

Erre már Edwardnak sem volt ellenérve, ám a "megfelelően alázatos hangú levél" gondolatának csak ellenállt; ezért aztán, hogy megkönnyítsék a dolgát, s mivel nagyobb hajlandóságot árult el, hogy a hitvány engedményt szóval inkább, mint papíron tegye meg, az a határozat született, hogy ahelyett, hogy Fannynak írna, felmegy Londonba, és személyesen folyamodik nénje jószolgálatáért. - S ha csakugyan érdekük - mondotta Marianne a bölcs nemtő új szerepében -, hogy elősegítsék a kibékülést, úgy vélem, még John és Fanny sem minden érdem nélkül való.

Brandon ezredes mindössze három-négy napig időzött Bartonban, majd a két úr együttesen felkerekedett. Nyomban Delafordba igyekeztek, hogy Edward némi személyes tapasztalattal is bírjon leendő otthonáról, és segítsen patrónusának és barátjának eldönteni, miféle javításokat kell eszközölni a házon; onnan pedig, egy-két nap után, majd folytatja útját a város felé.

 

        ÖTVENEDIK FEJEZET        

Mrs. Ferrars a kellő ellenállás után, mely csak annyira volt heves, annyira állhatatos, hogy megóvja a szemrehányástól, amelytől egész életében mindig tartania kellett: nevezetesen a szemrehányástól, hogy túlságosan engedékeny, Edward bebocsátást nyert színe elé, s újfent a fiának nyilváníttatott.

Mrs. Ferrars családja az utóbbi időkben sajátosan ingadozott. Életének számos esztendejében két fia volt; ám Edwardnak néhány héttel ezelőtti bűne és megsemmisítése egytől megfosztotta; Robert hasonló megsemmisítése révén két hétig egy fia sem volt; most pediglen, Edward feltámasztása által, ismét egy fia lett.

Hogy újra élnie engedtetett, ez még nem volt biztosítéka annak, hogy létezése fenntartható, míg újabb jegyességét fel nem tárja; mivel, tartott tőle, e körülmény nyilvánossá hozatala révén váratlan fordulat következhet be állapotában, s csakoly hirtelen elragadhatja, mint az előző. Ezért féltő óvatossággal fedte fel, s szavait váratlan figyelem fogadta. Mrs. Ferrars kezdetben az ész szavával kísérelte meg eltéríteni ama szándékától, hogy nőül vegye Dashwood kisasszonyt, s e célra felsorakoztatta érveinek teljes fegyvertárát; tudatta Edwarddal, hogy Morton kisasszonyban magasabb állású és tetemesebb vagyonú nőre lelne; s állításának támogatására megjegyezte, hogy Morton kisasszony egy nemesúr leánya, harmincezer fonttal, míg Dashwood kisasszony csupán egy közrendű úriemberé, alig háromezerrel; ám amikor úgy kellett találnia, hogy bár kijelentéseinek igaza tökéletesen elismertetett, Edward semmi mód nem hajlandó magát azok által vezéreltetni, múltbéli tapasztalatai alapján úgy ítélte okosabbnak, ha enged - ezért tehát annyi barátságtalan halogatás után, amennyivel önméltóságának tartozott, s amely megcáfolhatta mindennémű jóindulat esetleges gyanúját; kinyilvánította határozatát, miszerint beleegyezik Edward és Elinor házasságába.

Hogy mit vállal jövedelmük növelése érdekében, ez volt a megfontolás következő tárgya; s itt azután világosan kitetszett, hogy Edward, bár most az egyetlen, semmiképp sem az idősebb fia; mert Robertre ugyan visszavonhatatlanul évi ezer font ruháztatott, a legcsekélyebb ellenvetés sem hangzott el az ellen, hogy Edward felszenteltesse magát évente legföljebb kétszázötvenért; és semminő ígéret nem is tétetett sem a jelenre, sem a jövőre, azon a tízezer fonton felül, amely Fannynak volt a hozománya.

Ennyi volt mindazáltal, amit Edward és Elinor óhajtott, és több, mint amit várt; maga Mrs. Ferrars pedig, kertelő kifogásai alapján bizonyára az egyetlen személy volt, akit meglepett, hogy többet nem adott.

Hogy igényeiknek tökéletesen megfelelő jövedelmük biztosítva volt, már nem kellett másra várniuk, miután Edwardot a lelkészségbe beiktatták, mint hogy elkészüljön a ház, amelyen Brandon ezredes, abbeli óhajában, hogy Elinornak minden kényelme meglegyen, jelentős javításokat eszközöltetett; s miután egy darabig vártak ezek befejezésére, s mint szokásosan, ezernyi csalódásban, késedelemben volt részük az iparosok indokolatlan piszmogása miatt, Elinor, mint szokásosan, áttört a kezdeti eltökélt szándékon, hogy nem házasodnak, míg el nem készül minden, s a szertartás kora ősszel végbement a bartoni templomban.

Házasságuk első hónapját barátjuk kúriájában töltötték, ahonnan felülvigyázhatták a lelkészlak munkálatainak haladását, s kedvük szerint irányíthattak mindent a helyszínen; kiválaszthatták a tapétát, megtervezhették az élő sövényt, kialakíthatták a kocsifelhajtót. Ha kissé módosítva is, Mrs. Jennings jövendölése lényegében beteljesült: Szent Mihály-napkor valóban meglátogathatta a lelkészlakban Edwardot és feleségét, s Elinorban és a férjében, mint ahogy hitte is, a világ legboldogabb ifjú párjára lelt. Igazán nem is kívánhattak egyebet, csak Brandon ezredes és Marianne házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.

Alig rendezkedtek be új otthonukban, máris meglátogatta őket szinte valamennyi rokon és barát. Mrs. Ferrars eljött szemügyre venni ama boldogságot, amelynek szinte szégyellte jóváhagyását; s még a Dashwood házaspár sem sajnálta az útiköltséget Sussexből, hogy tisztelkedjék az ifjú párnál.

- Nem mondhatom, hogy csalódást érzek, drága húgom - mondotta John, amint egy délelőtt a delafordi kúria előtt sétáltak -, ez igazán túlzás volna, hisz így is bizonyára te vagy a világ egyik legszerencsésebb fiatal teremtése. De bevallom, nagyobb örömömre szolgálna, ha Brandon ezredest nevezhetném sógoromnak. Birtoka, parkja, háza, mind oly tisztes és kitűnő állapotban! és az erdei! Ilyen fákat nem láttam egész Dorsetshire-ben, mint amott a delafordi Hóhérdűlőn! S habár Marianne talán nem épp az a személy, aki vonzerőt gyakorolhatna rá, mégis, úgy hiszem, mindenképpen tanácsos lenne, ha minél gyakrabban itt időznének nálatok, hisz Brandon ezredes láthatólag sokat van otthon, s ki tudja, mi történhet, hiszen ha az ember sokat van együtt valakivel, s mással nem is igen találkozik... neked igazán módodban áll, hogy előnyös színben tüntesd fel előtte Marianne-t, és a többi; vagyis, megteremtheted a számára az alkalmat... Értesz engem, ugyebár.

Ámbár Mrs. Ferrars valóban meglátogatta az ifjú párt, s látszólag mindig illő szeretettel bánt velük, sosem terhelte őket igaz jóindulatával és gyengédségével. Ez már csak a dőre Robertet és fortélyos feleségét illette meg; s ők ezt ki is vívták, alig telt bele néhány hónap. Az utóbbi önös eszessége, amely annak idején Robertet kelepcébe csalta, vált végül szabadulásának legfőbb eszközévé; mert Lucy tiszteletteljes alázata, lankadatlan figyelme és szüntelen hízelkedése, mihelyt az alkalmazásukra a legparányibb rés nyílt, megbékítette Mrs. Ferrarst fia választásával, és tökéletesen visszahelyezte kegyeibe.

Lucy egész viselkedése az ügyben, s a jólét, mely azt koronázta, mindezért tehát dicső s buzdító példája annak, mit tehet a vagyon előnyeinek megszerzése érdekében az önérdekkel való szüntelen törődés, ha mégoly áthághatatlannak tetsző akadályok gátolják is az útját; és mást nem is kell feláldozni érte, csupán idejét és lelkiismeretét. Amikor Robert Lucy ismeretségét kívánta, s titkon felkereste a Bartlett-házakban, valóban az volt csak a célja, amit bátyja feltételezett. Nem akart mást, csak rávenni Lucyt: mondjon le a jegyességről; s mivel ennek más akadálya nem volt, mint a jegyesek vonzalma, Robert természetszerűleg azt remélte, egy-két találkozás árán ennek bízvást a végére járhat. Ebben, és csakis ebben, azonban tévedett: mert bár Lucy hamarosan remélnie engedte, hogy ékesszólása meggyőzi - majd: e meggyőzés érdekében mindig újabb vizit, újabb beszélgetés szükségeltetett. Amikor Robert elköszönt, Lucy lelkének egy zugában mindig lappangott némi kétség, s ezt csak újabb félórányi beszélgetés űzhette el. Robert jelenléte ekképp tehát biztosíttatott, a többi pedig megjött magától. Ahelyett, hogy Edwardról folyt volna, mindinkább Robertre terelődött a szó, kinek természetesen e tárgyról sokkalta több mondanivalója akadt, mint bármi másról, s mely tárgy iránt Lucy csakhamar az övével versengő érdeklődést tanúsított; vagyis, igen hamar napnál is világosabb lett mindkettejük szemében, hogy Robert foglalta el bátyja helyét. Hódítása büszkeséggel töltötte el; büszke volt, hogy Edwardot rászedi, s még büszkébb, hogy titkon, anyai áldás nélkül házasodik. Hogy ezután mi következett, mindenki tudja. Dawlishban néhány boldog hónapot töltöttek el; hisz Lucynak annyi rokona, régi ismerőse volt, akiken keresztül lehetett nézni - Robert meg csudálatos tervrajzokat készített vidéki házikókról; onnan pedig a városba visszatérve, elnyerték Mrs. Ferrars bocsánatát, amaz egyszerű taktika révén, hogy - kérték; márpedig ezt a taktikát alkalmazták, Lucy ösztökélésére. A megbocsátás kezdetben, érthetően; egyedül Robertre vonatkozott; Lucy meg, aki Robert anyjának semminémű kötelességgel nem tartozott, ezért nem is volt mit megszegnie, néhány hétig még megbocsátás nélkül senyvedett. Ám a kitartás az alázatos viselkedésben s a levelekben, a maga okolása Robert vétke miatt, s a hála a ridegségért, amelyben része volt, hamarosan elnyerte számára a gőgös üzenetet, amely természetesen lenyűgözte nyájasságával Lucyt, s hamarosan, méghozzá igen sebes iramban juttatta el a befolyás és a szeretet legmagasabb polcára. Lucy szakasztott oly szükséges lett Mrs. Ferrarsnak, akár Robert vagy Fanny: s míg igaz szívből Edwardnak sosem bocsátották meg, hogy egykor nőül akarta venni őt, és Elinort, noha születésre és vagyonra nézve túltett Lucyn, mindig mint betolakodót említették - őt magát azonban Isten és ember előtt mint kedvenc gyermeket ismerték el. Londonban telepedtek le, hála Mrs. Ferrars bőkezű támogatásának; a lehető legjobb viszonyban voltak Dashwoodékkal; és ha nem tekintjük a Fanny és Lucy között minduntalan fellobbanó féltékenykedést és rosszindulatot, amelyben természetszerűleg a két férj is osztozott, sem a Robert és Lucy között gyakran előforduló perpatvarokat, mi sem múlhatta felül a harmóniát, amelyben sütkéreztek mindannyian.

Sokan esetleg törhették rajta a fejüket, mi módon játszotta el Edward az elsőszülött jogát; s hogy mit tehetett Robert, hogy helyette e rangra emelkedett, ez még többeket meglephetett. Ezt az elrendezést mindazonáltal ha az ok nem is, az okozat igazolta; mert Robert életmódjában, beszédében mi sem késztethetett ama gyanúra, hogy megbánta volna jövedelme mértékét, sem azt, hogy bátyjának keveset hagyott, sem hogy neki magának túlságosan sok jutott; s ha Edwardot aszerint ítélhetjük meg, hogy mily készségesen látta el minden rendű és rangú kötelességét, hogy felesége és otthona iránti szeretete mint növekedett, s hogy kedélyét szüntelen derű jellemezte - okkal vélhető, hogy ő sem volt sorsával kevésbé elégedett, ő sem érezhetett vágyat a cserére.

Elinort házassága csak annyira távolította el családjától, hogy a bartoni villa ne maradjon lakatlan - anyja és húgai ugyanis fele idejüknél jóval többet töltöttek nála. Mrs. Dashwoodot az élvezeten kívül fortély is indította arra, hogy oly gyakran látogasson Delafordba, mert óhaja, hogy Marianne-t és Brandon ezredest összehozza, aligha volt kevésbé heves, noha bízvást sokkal nagylelkűbb, mint amit John fejezett ki. Szívének legkedvesebb célja volt ez. Bármennyire becsülte is leánya társaságát, mit sem kívánt jobban, mint hogy lemondhasson szüntelen élvezetéről; s éppoly hő kívánsága volt Edwardnak és Elinornak is, hogy Marianne-t a kúria asszonyaként lássák. Mindketten átérezték az ezredes bánatát, a maguk lekötelezettségét, s általános megegyezés szerint Marianne-on volt a sor, hogy mindannyiuk jutalma legyen.

Ilyen összeesküvés áldozataként - s oly meghitt tudatában az ezredes jóságának -, meggyőződve iránta való szívbéli vonzalmáról, amely valahára, miután már mindenki észrevette - végre megvilágosodott előtte is -, mit tehetett hát?

Marianne Dashwood sajátos sorsra született. Meg kellett érnie, hogy felfedezze: hamis nézeteket vallott; s hogy életmódjával ellene mondjon életelveinek. Arra született, hogy túlélje ama vonzalmat, amely "hajlott korában", tizenhét esztendősen érte, s hogy igaz becsülésnél, meleg barátságnál magasabb rendű érzelem híján, önként nyújtsa egy másik férfinak a kezét! s e másik, egy férfi, ki nem szenvedett nálánál kevesebbet egy korábbi vonzalom hatásaként, akit, alig két esztendeje, Marianne öregnek tekintett a házasságra - s aki egészsége érdekében még akkor sem átallt a flanellmellény oltalmához folyamodni!

És mégis így volt. Nem esett áldozatául az ellenállhatatlan szenvedélynek, melynek reményével egykor oly szívesen kecsegtette magát; nem maradt mindörökké anyja mellett, nem lelte egyetlen örömét a visszavonultságban s a tanulmányokban, mint ahogy később, nyugalmasabb, józanabb ítélettel eltökélte - mindezek helyett tizenkilenc évesen új érzésnek engedte át magát, új kötelességeket vállalt, új otthonban telepedett le mint feleség, családanya s egy egész falu pártfogó nagyasszonya.

Mindazok, akik legjobban szerették Brandon ezredest, úgy érezték, rászolgált boldogságára; Marianne-ban vigasztalást nyert a múlt minden bajáért; Marianne szeretete, Marianne társasága új életre keltette lelkét, új derűre szellemét; s hogy Marianne is boldogságát lelte abban, hogy a férjét boldoggá tette, ez volt minden jó szemű barát egybehangzó véleménye és igaz öröme. Marianne nem szerethetett fél szívvel soha; s idő jártával már egész szerető szívét a férje bírta, ahogy egykor Willoughby.

Willoughby szíve elszorult, amikor Marianne házasságának hírét vette; s bűnhődése csakhamar kiteljesedett, Mrs. Smith ugyanis a maga szántából megbocsátott, s mivel kegyének záloga, úgymond, Willoughby házassága egy jellemes nővel, okot adott hinnie, hogy viselkedett volna bár tisztességgel Marianne iránt, boldogság, vagyon egyaránt lett volna osztályrésze. Hogy gonosz viselkedését, mely ekképp magában hordozta büntetését, őszintén bánta, afelől semmi kétség nem lehet; sem afelől, hogy sokáig gondolt Brandon ezredesre irigyen, Marienne-ra pedig fájdalommal. De hogy vigasztalhatatlan lett volna mindörökre, hogy elvonult volna a társaságtól, hogy kedélyét örökös búskomorság ülte volna meg, hogy megtört szívvel pusztult volna el: ezt ne higgye senki - mert mindezekből egy szó sem igaz. Tevékeny és gyakran örömteli volt az élete. Felesége nem volt mindig ádáz kedvében, lelt némi kényelemre otthonában is; istállója, kutyái s mindennémű sport a házi boldogság nem kevés áldásában részeltették.

Ám ama pallérozatlansága ellenére, ahogy túlélte Marianne elvesztését, iránta mindig nyomatékos előszeretettel viseltetett, érdeklődéssel kísérte minden mozzanatát, s szemében ő volt a női tökéletesség titkos mintaképe; s későbbi esztendők során be sok feltűnő szépségnek volt része fitymáló megjegyzésben Willoughbytól, csupán azért, mert Mrs. Brandonhoz nem hasonlított!

Mrs. Dashwood józanul úgy döntött, hogy továbbra is a házikóban él majd; meg sem kísérelte, hogy áttelepedjék Delafordba; és Sir John és Mrs. Jenning nagy szerencséjére, amikor Marianne-t elragadták tőlük, Margaret elérte már azt a kort, amely kiváltképp megfelel a táncra, s kis híján azt is, amikor már feltételezhető, hogy szerelmes ifjú is epekedik utána.

Barton és Delford között szüntelen kapcsolat állt fenn, mely természetes parancsa az erős családi köteléknek; s Elinor és Marianne érdemei és boldog adottságai közt nem a legcsekélyebb, hogy habár édesnővérek, s egymástól alig egy kőhajításnyira élnek, úgy élnek mégis, hogy sohasincs közöttük nézeteltérés, és a férjük közt sem szítanak viszályt.

JEGYZETEK

1   William Cowper (1731-1800) - a klasszicizmusból a romantikába való átmenet egyik kiemelkedő angol költője.

2   Alexander Pope (1688-1744) - az angol klasszicizmus legnagyobb költője.

3   James Thomson (1700-1748) - angol preromantikus költő, a természet rendjének és szépségének énekese.

4   Richard Graves (1715-1804) regényének főhőse.