Kölcsey Ferenc

Kölcsey Ferenc

Kölcsey Ferenc

Kölcsey Ferenc a reformkorban kialakult emberideál és tiszta, eszményi hazafiság megvalósítója; minden önösségtől mentes férfi, aki megtestesíti a reformkor összes nemesi tulajdonságát, anélkül, hogy a legkisebb engedményt is tenné céljai érdekében. Előnytelen külsejétől sokat szenvedett, hosszú évek teltek el míg társkereső vágyait végképp legyőzte magában és mint "homo politikus" a közért végzett nemes munkában kereste élete értelmét. Szemere Pállal való barátsága pótolta számára a barátságot, a családot, levelezésük igen szé 16316c24q p férfibarátságot mutatott. Jogvégzettsége révén került Szatmár megye szolgálatába.

Kölcsey értekező prózája

Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlta lírai verseit.

Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt Csokonairól és Berzsenyi Dániel verseiről.

Rendkívül szigorú értékelést ad. Indoka: el akar szakadni közvetlen elődeitől, túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy felismerje bennük az előremutatót: Berzsenyiben a romantikust, Csokonaiban a népiességet.

Második alkotói korszakában (1820-as évek) a romantikus nemzetfelfogás kerül érdeklődésének középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait. A korábbi felfogástól (ti. hogy az emberiség és a nemzet viszonyát klasszicista módon az emberiség oldaláról tartotta fontosnak) eltávolodott , s minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások sokféleségével indokolta. Mohács c. tanulmányában fejtette ki, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti.

Nemzeti hagyományok

A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét legkövetkezetesebben Nemzeti Hagyományok c. értekezésében fejtette ki. "Egész nemzeteknek, szintúgy, mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik".

A kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az álláspont azt a feltételezést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük.

A Nemzeti Hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg:

Görög típusnak módja azt a szerves , belső kezdeményezésből induló fejlődést, amely egy fa növekedésére emlékeztet.

Éppen az ellenkezője az első gondolatmenetnek: a külső ösztönzés az értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori keresztény, és a humanista reneszánsz kultúrákban.

Mely típushoz sorolható a magyarság fejlődése? Ez a kérdés áll a nemzetgondolkodó Kölcsey töprengéseinek középpontjában. Vizsgálata során elmarasztaló végkövetkeztetésre jutott: szerinte a magyar kultúrának, s azon belül a költészetnek belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejletben mégis van egy utalás, amely pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.

Mi gátolhatta a magyar nemzeti hagyományok kibontakozását? Kölcsey a nemzet visszamaradottságáért kifejezetten saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta, s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt.

Történelemfelfogására döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont nemzetjellem fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt részei és ugyanekkor írt levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, míg a népérdek szó alatt három érdek él, nevezetesen a nemesség, a polgárság és a parasztság érdeke.

Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar klasszikus próza remeke, a Parainesis (intelem, buzdítás). 1884-ben írta unokaöcsének, K. Kálmánnak.

Legfőbb tanítása: az ember a közösségé, nem önmagáé. (1. Közösségi ember) Csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másoknak (emberiség, haza, család) szenteli életét, a lélek harmóniáját ugyanis a cselekvésben lehet megtalálni. Az élet fő célja a tett. (2. Tett, cselekvés)

Figyelmeztet, hogy felnőtt korban sok csalódásban lehet részünk, de illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erélyben. (3. Erély)

Ennek az erkölcsi ideálnak a tartalmát fejti ki a továbbiakban: "Imádd az Istenséget! Akármerre veted tekinteted, egy végtelen bölcs és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugározzanak feléd." (4. Isten)

A mű központi kérdése: az emberiség és a haza szeretete. "Szeretni az emberiséget! De az egyes ember csak meghatározott körben munkálkodhat." Az emberiséget csak a hazán keresztül szolgálhatjuk. "Hazaszeretet egyike a kebel legtiszteletreméltóbb szenvedelmeinek." (5. Emberiség és haza)

Unokaöccsét a közönség szolgálatára kívánja felkészíteni, hiszen "a társaságba született ember nem önmagáé". (6. A közösség szolgálata)

Felsorolja azokat a követelményeket, amelynek eleget kell tenni:

"Törekedjél ismeretekre, melyek ítélet és ízlés által vezérelnek. Tudományt a munkás élettel egybekötni" (7. Ismeretek)

A közéleti szereplés feltétele a szónoklat, a retorika szabályainak ismerete. (8. Közéleti sz., szónoklat)

A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. (9. Anyanyelv)

A műveltség legfőbb forrásai a könyvek. (10. Könyvek)

Ezután azt vizsgálja, hogy az eddig kifejtett erények hogyan valósulnak meg a történelemben. Hisz az emberiség folyamatos fejlődésében "küzdés az élet!" (11. Küzdés).