Michael Moorcock : Az utolsó varázslat

Michael Moorcock : Az utolsó varázslat

-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----------

Keresztül a kék, ködös éjszakán egy férfi futott iszonyodva. A félelem

tartotta markában, kidülledt szemei vérben úsztak. Elõször mögüle, aztán úgy

tûnt, elõle jönnek éhes, elégedett kuncogások, magas, suttogó szavak.

- Erre, falatkám! Erre, husikám!

Siránkozva fordult egy másik irányba. Olyan volt, mint egy hatalmas

hólyag; mint egy vékony csont üreges dísze, nagy, himbálódzó, rögzített

léggömböt utánzó fejével a vállain, széles szájának nedves barlangját tágra

nyitva és zihálva, sárga karófogait összecsattantva a szájában.

Esetlenül futott, néha futólépésben, mint egy sebesült pók, néha

megtántorodva s bõgve magának a magas és õsi erdõn át, lábával belesüppedve

a nedves, csípõs sáspáfrányba és rothadó gyökerek szõnyegébe. Kezében, abban

a hosszú, fehér, fémszínû karomban egy sugárzó, fekete talizmánt markolt;

kitartotta és kiáltott:

- Ó, Teshwan - segíts meg engem, Teshwan! Segíts m 18318m125s eg...

A lassú folyású kotyvalékban, mely himbálózó koponyájának tartalma volt,

néhány szó felúszott a felszínre, és úgy tûnt, ott fekszenek együtt mozogva

elméjének ár-apályával. És a hang, amely kimondta õket, cinikus volt: - Hogy

segíthetne néked Teshwan, kis halandó?

De ez az összezavarodott húsmaradvány már nem tudott megformálni egy

összefüggõ gondolatot; s képtelen volt válaszolni, leszámítva a félelem

sikolyát. Így tehát Teshwan lényege odébbállt, s a lovasra maradt, hogy

megtalálja a borzalomtól megõrült férfit.

* * *

Melnibonéi Elric meghallotta a hangot, és felismerte a nevet. Más, sokkal

nyilvánvalóbb lényeket is érzékelt maga körül lappangani az erdõben.

Rosszkedvûen ráfonta a kezét hátasának kantárára és elrántotta a fejét, a

sikolyok irányába vezetve azt. Csak elvétve gondolt arra, hogy segít a

férfinak, s lovát sokkal inkább kíváncsiságból vezette felé, mint bármi más

miatt. Elric nem hagyta magát zavartatni az erdõ borzalmaitól, úgy tekintett

azokra, mint ahogy egy normális ember tekintene az állandóan jelenlevõ

madárdalra és az aljnövényzet kis rágcsálóinak motoszkálására.

Irtóztató remegések futottak végig Slorg meggyötört testén, s õ még mindig

hallotta az éles hangú suttogásokat. A -levegõbe röppentek fel, vagy

kocsonyás agyában csúszkáltak?

Zihált, amint megfordult, és meglátta a fehér arcú lovast, aki mint egy

zord, jóképû isten ügetett be a holdsütötte tisztásra.

A lovas hosszú, élesen kirajzolódó koponyája leprafehér volt, mintha a

bõrét lenyúzták volna, s kissé ferde szemei karmazsinvörösen izzottak.

Feketebársony zekét viselt, a torkánál egy vékony ezüstlánccal összefogva. A

bricsesze szintúgy fekete anyagból volt, s a bõrcsizmája magas szárú és

fénylõ. Vállán átvetve magas nyakú skarlátköpenyt hordott, és egy nehéz

hosszú kard verõdött az oldalának, ahogy megállította a lovát. Hosszú,

hullámzó haja fehér volt, akár az arca. A lovas albínó volt.

Az új, valószerûbb figurával való találkozás sokkja visszazökkentette

Slorgot a félõrületbe és akadozó szavak törtek fel ajkairól.

- Ki vagy te? Segíts! Könyörgök, segíts!

* * *

Elric halkan nevetett. - Miért tenném, barátom? Mondd el!

- Engem meg... meggyaláztak... Slorg vagyok. Valaha férfi voltam - de

azok... - Megrázta testét és hátradobta himbálódzó fejét, hajlott szemhéjai

visszaestek, hogy elfedjék kidülledt szemeit. - Meggyaláztak...

Elric elõrehajolt nyeregkápájának gombjára, és lustán megszólalt: - Ez

nem az én dolgom, Slorg úr.

A hatalmas fej elõrelendült, a szemek felpattantak, és Slorg ajkai a

fogai körül vonaglottak, akár egy tevééi. - Ne ilyen evilági címmel illess

engem! Siletah Slorg vagyok...Oberlorn Siletahja...jogosan...jogosan.

A cím ismeretlen volt Elric számára.

- Elnézésedet kérem, o-i Siletah - gúnyolódott -, mostantól egy rangos

férfit szemlélek.

- Egy néhai férfit - suttogta Slorg és zokogni kezdett. - Segíts!

-Szóval veszélyben vagy?

- Még hogy veszélyben; a rokonaim rámuszították az Éhes Suttogókat, nem

hallod õket?

Erre Elric elfordította a fejét, hogy figyelhessen. Igen, már hallotta a

sziszegõ hangokat. - Hol vagy, morzsa?

- Ó, segíts, segíts - könyörgött Slorg és Elric felé tántorgott. Az

albínó kihúzta magát és hátrahúzta lovát.

- Ne közelebb - figyelmeztette -, Melnibonéi Elric vagyok!

Slorg lerongyolódott arca szemöldökké ráncolta magát. - Áh, a név és az

arc - mormogta magában -, az arc és a név. Melnibonéi Elric. Kitaszított!

- Valóban - mosolygott Elric -, de úgy tûnik, nem jobban, mint te. Most

el kell búcsúznom tõled, és azt javaslom, mintegy baráti tanácsként, szedd

össze magad minél hamarabb. Jobb meghalni méltósággal, Siletah Slorg.

- Van hatalmam, Melniboné kitaszítottja - még mindig van hatalmam!

Segíts, és én el fogok mondani neked titkokat - olyan titkokat!

Elric megvetõen legyintett. A holdfény egy pillanatra megcsillant a ritka

actorios gyûrûn, amely az ujján pihent. - Ha ismernél engem, azt is tudnod

kellene, hogy nem vagyok kereskedõ, akivel alkudozni lehet. Nem kérek semmit

és nem adok semmit. Isten veled!

- Figyelmeztetlek, Elric - egy hatalmam még megmaradt. Üvöltve küldhetlek

el errõl a helyrõl - egy másikra. Ez az a hatalom, amelyet Teshwan minden

szolgájának megad - ez az a hatalom, amit soha nem vesz vissza!

- Miért nem éhes barátaidat küldöd erre a másik helyre?

- Õk nem emberek. De ha itt hagysz, terád bocsátom utolsó bûbájomat.

-Elric sóhajtott. - A te legutolsódat, talán, de nem a legutolsót, vagy

a legelsõt, amit rám bocsátottak. Most mennem kell - keresni egy nyugodtabb

helyet, ahol zavartalanul tudok aludni.

Megfordította lovát, hátát mutatta a reszketõ ember maradványának, és

ellovagolt.

Megint meghallotta Slorg kiáltását, ahogy beért az erdõnek egy másik

részébe, mely tiszta volt Siletahtól és azoktól, akiket Éhes Suttogóknak

hívott.

-Teshwan - térj vissza! Térj vissza hozzám egy utolsó szolgálatra - egy

bosszútettre - megállapodásunk részeként, Teshwan!

Kicsit késõbb egy vékony jajdulást hallott kihullámzani az éjbõl maga

mögül, azután az egész erdõ borzalmas nevetéssel látszott feléledni.

Kielégült, gyõzedelmes kuncogással.

A találkozástól megváltozott hangulatban Elric pihenéssel nem törõdve

lovagolt az éjben, s reggelre ki is ért az erdõbõl, örömmel pillantva meg a

zöld fennsíkot, mely elõtte elterült.

- Nos - tûnõdött -, Teshwan méltóságon alulinak tartotta, hogy segítsen

Slorgnak és úgy tûnik, nincs rajtam bûbáj. Félig még sajnálom is. Most Slorg

azoknak a gyomrában található, akiktõl félt, s a lelke otthon van - a

Pokolban.

Akkor a fennsík hirtelen szürke kõvé változott.

Elric gyorsan körbefordította a lovát. A fennsík és az erdõ mögötte volt.

Gyorsan elõre kezdte ösztökélni a lovát, s a síkság és az erdõ elenyészett,

egy mérhetetlen és magányos, szürke kõmezõt hagyva maga után. Felette a nap

eltûnt, s az ég fényes volt, fehér és hideg.

-Ezúttal - mondta Elric ádázul a csöndbe - úgy tûnik, tévedtem.

A fennsík - annakatmoszférája - egy másik környezetre emlékeztette, amelyben

egyszer már találta magát. Tisztán emlékezett arra az évekkel ezelõtti

idõre, amikor õ és két társa egy õsi kötetet kutatott, melyet a Halott Isten

Könyvének hívtak. A kutatásuk egy barlanghoz vezette õket, melynek bejáratát

a Káosz Urainak szimbóluma õrizte. Abban a barlangban egy földalatti tengert

fedeztek fel, melynek természetellenes tulajdonságai voltak. Ugyanazt a

szardónikus, mulattató jelenlétet érezte itt, mint ott a Káosz

Barlangjaiban.

Teshwan egy Káosz Úr volt.

Elric gyorsan elõhúzta rúnakardját, Viharhozót a vastag kardhüvelybõl.

A penge halott volt

A kard, melyet emberfeletti kovácsok készítettek Elric õseinek, általában

érzõ lélekként élt - azoktól az életenergiáktól lüktetve, melyeket férfiak

és nõk százaitól lopattak el, akiket Elric ölt meg. Egyszer korábban már

érezte ezt - a Káosz Barlangjaiban réges rég.

Elric összeszorította az ajkait, aztán ahogy visszahelyezte a kardot a

hüvelybe, megrántotta a vállát.

-Egy világban, melyet teljesen a Káosz Erõi uralnak - mondta - nem

támaszkodhatom azokra a hatalmakra, melyek általában segítenek

boszorkányságaimban. Hála Ariochnak, sok gyógyfû van nálam, máskülönben

halálra lennék ítélve.

Korábban Elric lélekrabló rúnakardjára támaszkodott, hogy hozzáférhessen

azokhoz az energiákhoz, melyekre mint albínónak feltétlenül szüksége volt,

nemrég azonban újból rálelt egy tisztább útra, fogyatékosságát

ellensúlyozandó, azoknak a növényeknek a használatával, melyeket Troos

erdejében fedezett fel, ahol sok valószínûtlen dolog nõtt, állat s növény

egyaránt.

- Apám dögvésszel fertõzött csontjaira - káromkodott -, meg kell találnom

a kivezetõ utat errõl a gránitfennsíkról, és meg kell találnom, hogy ki - ha

egyáltalán van olyan - uralja ezt a világot! Hallottam már azokról a

hatalmakról, amelyek Teshwan követõinek megadatnak - s már kezd rémleni,

hogy a Káosz Urai miért ily különleges hatalmakkal ruházzák fel õket.

Megborzongott.

Egy õsi, melnibonéi huhogó gyûlölet-dalt kezdett énekelni. Elric õsei

okos gyûlölõk voltak. És tovább lovagolt a naptalan égen.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idõ telt el azelõtt, hogy meglátta az

alakot élesen kirajzolódni a jellegtelen horizonton.

A sima kõpusztaságon most már két pont is volt, ahol a monotonitás

megtört.

Elric - fehér, fekete és skarlát egy szürke herélten.

A morózus férfi - fekete haja, mint a lakkborítás kerekded koponyáján -

zöldbe öltözve, egy ezüstkardot lógatva a kezében.

Elric megközelítette a férfit, s az felhúzott szemöldökkel vette

szemügyre az albínót.

- Ez egy magányos hely - mondta az idegen, húsos arcát szívogatva, és

újra a földet kezdte bámulni.

- Igaz - válaszolta Elric lovát megállítva. - Ez a te világod, vagy téged

is csak ide küldtek?

- Ó, ez az én világom - mondta a férfi, anélkül, hogy fölnézett volna. -

Te hova tartasz?

- Sehova, semmit sem keresve. Te merre tartasz?

- Én - oh, én Kaneloonba tartok a Rítusok miatt természetesen.

- Úgy mondják, minden lehetséges a Káosz Világában - dörmögte Elric -, s

mégis, ez a hely szokatlanul kopárnak tûnik.

A férfi hirtelen felnézett, és ajkait egy mosolyba rántva, élesen

felnevetett.

- A Rituálék meg fogják változtatni ezt, idegen. Tudtad, hogy ez a

Változás Ideje, mikor a Káosz Urai pihennek, mielõtt újraformálják a világot

a minták egy felfrissült variációjába?

- Nem tudtam - mondta Elric. - Csak nemrég érkeztem.

- Akarsz maradni?

-Nem.

- A Káosz Urai szeszélyesek. Ha itt akartál volna maradni, akkor talán

nem engedtek volna el. Most, hogy elszántad magad, hogy mész, talán itt

tartanak. Isten veled! Ott meg fogsz találni! - Felemelte a kardját és

rámutatott valamire. Egy hatalmas, zöld kõpalota jelent meg mintegy

varázsütésre. A férfi eltûnt.

- Ez legalább meg fog menteni az unalomtól - mondta Elric filozofikusan,

és a palota felé irányította lovát.

A sokormú épület fölétornyosult, legfelsõ részei bizonytalannak,

váltakozónak tûntek, mintha szél fújná õket. A bejárat gigantikus boltívénél

egy hatalmas óriás - félig-meddig áttetszõ, vörös, szikrázó bõrrel - állta

el útját. Az árkád ívén túl, mintha az óriás büszke feje felett lógna a

levegõben, a Káosz Szimbóluma állt, egy kör, melyben tucatnyi nyíl mutatott

a szélrózsa minden irányába.

- Ki látogatja meg Kaneloon Palotáját a Változás Idején? - érdeklõdött az

óriás a limbo muzsikájához hasonló hangnemben.

- Az uraid, úgy látom, ismernek engem; segítettek szolgájuknak, Slorgnak,

hogy engem ideküldhessen. De mondd meg nekik, hogy Melnibonéi Elric vagyok;

az az Elric, aki az álmodó Imrryr elpusztítója, aki rokongyilkos és

kitaszított. Ismerni fognak engem.

Az óriás összezsugorodni látszott, majd megszilárdulni, aztán

tovasodródni a vörös ködben, ömölve, mint az érzékeny füst, el a kaputól, be

a palotába. Ahol állt, egy rács öltött testet, hogy õrizze a palotát az

óriás távollétében.

Elric türelmesen várt, amíg a rács eltûnt és az óriás újraalakította

magát.

- Az uraim megparancsolták, tájékoztassalak: beléphetsz, ámde ha egyszer

bejöttél Kaneloon Palotájába csak bizonyos feltételeknek eleget téve

távozhatsz.

- A feltételek?

- Azokat akkor mondják el neked, ha beléptél. Vakmerõ vagy - vagy itt

fogsz állni tûnõdve?

- Igény beveszem a nagylelkûségüket - mosolygott Elric és elõreösztökélte

ideges lovát. Ahogy belépett az udvarba, úgy tûnt, hogy a palota belsõ tere

nagyobb mint, a külsõ. Nem izgatta magát, hogy evilági magyarázatot keressen

erre a jelenségre egy olyan világban, melyet a Káosz Urai uralnak, Elric

ehelyett leszállta lováról, és majdnem egy negyedmérföldet gyalogolt, amíg

elérte a fõépület bejáratát. Gyorsan vette a lépcsõfokokat és egy hatalmas

teremben találta magát, melynek falai változékony lángokból voltak.

A tüzes falak sugárzásában, a terem távoli végében, egy asztalnál kilenc

férfi ült - vagy legalábbis (akár férfiak voltak, akár nem) férfiak alakját

öltötték fel. Bár arcvonásaik különböztek, mindannyiukat ugyanaz a gúnyos

légkör vette körül. Középütt, nyolc társa között ült az, aki elõször

üdvözölte Elricet. Elõredõlt, és lassan szavakat formált vörös ajkaival.

- Üdvözöllek, halandó - mondta. - Hosszú ideje te vagy az elsõ, aki

együtt ülhetsz a Káosz Uraival a Változás Idején. Mert lásd, vannak mások

is, akik részesültek eme kiváltságban.

Egy repedés jelent meg a lángfalon, hogy felfedjen körülbelül harminc

fagyott emberi alakot, néhány férfit és néhány nõt. Különbözõ pozitúrákban

voltak megdermedve, de mindnek ugyanaz az õrület és borzalom volt a szemében

- és még mindig éltek, Elric tudta.

Felemelte a fejét.

-Nem lennék oly arcátlan, uraim, hogy önökhöz mérjem magam, amennyiben

hatalmakról esik szó, de tudjátok, hogy Melniboné Elricje vagyok, s így

fajtám õsi; erõtlen vérem az Álmodó Város Királyainak királyi vére. Kevés

szánalom és érzelem van bennem, mert az érzelmek, szerelem vagy gyûlölet,

rosszul szolgáltak a múltban. Nem tudom, mit kívántok tõlem, s megköszönöm a

vendégszereteteket, azonkívül hiszem, hogy a legtöbb dologban jobban el

tudom vezetgetni önmagam, mint bármely más halandó.

-Reméljük, Melniboné Elricje, mert nem kívánjuk a bukásodat, ezt tudnod

kell. Amellett nem vagy teljesen halandó, ahogy az emberek értelmezik ezt a

szót. Most pedig tudd meg: én vagyok Teshwan, õket pedig nem szükséges

megneveznem, egyenként, avagy közösen a Káosz Urai néven szólíthatod õket.

Elric udvariasan meghajolt: - Teshwan Úr; Káosz Uraim.

Õk fejhajtással és gúnyos, görbe mosolyuk halvány rezzenésével

viszonozták meghajlását.

- Jöjj - mondta felélénkülve Teshwan -, ülj ide mellém, s majd én

tájékoztatlak róla, mit is várunk tõled. Nagyobb kegyben részesülsz, mint

amekkorában mások valaha is voltak, Elric, s igazából örülök eme

lehetõségnek, melyet bosszúálló szolgám adott nekem, mielõtt elhalálozott.

Elric felmászott az emelvényre, s leült a székre, mely Teshwan mellett

jelent meg. Körülötte a lángfalak felszálltak és leereszkedtek, mormogtak és

morajlottak. Néha árnyék borította be õket, néha fényben fürödtek. Egy

darabig mindannyian csöndben, merengve ültek.

Végül Teshwan szólalt meg.

- Most - mondta döntõ hangsúllyal. - Itt van a helyzet, amelyrõl úgy

döntöttünk, hogy téged belehelyezünk. Csak akkor távozhatsz, ha sikerül

olyasmit teremtened, amit még egyikünknek sem sikerült soha megalkotnia.

- De hiszen ti, minden kétséget kizáróan, a Teremtés Mesterei vagytok? -

mondta Elric zavartan. - Hogy tehetnék én ilyesmit ?

- Az elsõ állításod nem teljesen igaz, és módosítva azt, utalhatok

kérdésed válaszára. Mi, a Káosz semmi újat nem tudunk teremteni; mi csak a

meglévõk kombinációival kísérletezhetünk. Érted?

- Igen - mondta Elric.

- Csak a Legnagyobb Hatalom, amelyrõl nem sokkal tudunk többet, mint az

emberek, képes friss elképzeléseket teremteni. A Legnagyobb Hatalom a Rendet

és a Káoszt örök egyensúlyban tartja, épp csak annyira késztetve minket

háborúra, hogy a mérleg nyelve ne billenjen túlságosan az egyik oldal

javára. Mi nem hatalmat kívánunk - csak változatosságot. Tehát, bármikor,

amikor beleununk a uradalmunkba, hagyjuk, hogy alkotásaink elenyésszenek, és

újakat eszelünk ki. Ha egy friss elemet tudsz hozni a birodalmunkba, mi

szabadon fogunk ereszteni. Tréfákat és paradoxonokat teremtünk. Eszelj ki

egy jobb tréfát és egy jobb paradoxont és akkor elmehetsz innen.

- Valóban a lehetetlent várjátok tõlem?

- Csak te állapíthatod meg a kérdésed igazságát. Most pedig kezdjük!

És Elric ült s figyelt, problémáján morfondírozva, ahogy a Hatalmas

Káoszurak megkezdték gigászi kísérleteiket.

A tûzfalak lassan pislákolni kezdtek, majd elenyésztek, s õ újra látta a

mérhetetlen, kopár és lapos kõsíkságot. Aztán a levegõ elsötétült, és a

sóhajtozó szél jajgatni kezdett a síkság felett. Az égen felhõk virágzottak

miriádnyi alakban: idegen, sötét, ismeretlen, feketék és füstös narancs,

ugyanakkor ismerõs . . .

A kõ úgy háborgott mint a láva, folyékonnyá vált, felfelé fordult, és

ahogy felemelkedett, óriásokká változott, hegyekké, õsi fenevadakká,

szörnyetegekké, griffekké, baziliszkuszokká, kimérákká, unikornisokká. Erdõk

virágzottak, növekedésük hatalmas volt és egzotikus, elefántok repültek és

hatalmas madarak zúztak össze hegyeket a lábuk alatt. Ragyogó színû ujjak

emelkedtek az egekbe egymást keresztezve és egybeolvadva. Vadul éneklõ

oroszlánok raja zuhant alá repülve az égboltról az erdõ felé és újra

felszárnyaltak, muzsikájuk magányos volt.

Ahogy az erdõ elolvadt, hogy óceánná váljon, töpörödött emberszerûségek

mérhetetlen hadserege dübörögött elõ mélyébõl csónakokat vontatva maguk

után. Egy darabig a forrongó víz felett meneteltek, aztán precízen elkezdtek

rendezett sorokban felmászni a lobogó égboltra. Mikor mindannyian maguk

mögött hagyták az óceánt, felállították a csónakjaikat, beállították a

vitorláikat, nevettek, sikoltottak és kiáltottak, lebegtették a kezüket,

beszálltak a csónakjaikba, és fantasztikus sebességgel a horizont felé

özönlöttek.

Az egész teremtés hánykolódott és ömlött, s megmunkálható a Káosz

Uradalmában. Mindez kitörés, õrület és morajló borzalom volt, szerelem,

gyûlölet és zene összevegyítve.

Az ég többszínû jókedvvel rázkódott, fehéret virágozva, átszõve kék

erezettel és bíborral és feketével, izzó vörös, befröcskölve szétterülõ

sárga virágokkal, bekenve, bepiszkítva, összemaszatolva hátborzongató

zölddel. Ezen a forrongó háttérfüggönyön keresztül bizarr alakok

száguldottak.

A Káosz Urai kiáltottak, s hátborzongató teremtésüket énekelték, és Elric

szintén kiáltott: a fagyott szobrokat képzelte, amelyeket sírni és nevetni

látott.

Egy ember és egy fa groteszk keveréke gyökereket eresztett a földbe, hogy

hegyeket húzzon ki az általa feltárt barlangokból, hogy aztán azokat, mint

fordított piramisokat helyezze csúccsal lefelé a földbe. A felszínen

táncosok jelentek meg fényes rongyokban, melyek lebegtek és verdestek

körülöttük. Ki voltak feszítve, embertelenek, sápadtak, akár a halott

szépség, kimerevedetten vigyorogva, s akkor Elric meglátta a végtagjaikhoz

csatolt madzagokat, s a csöndesen nevetõ bábjátékost, aki medveszerû volt és

óriási, s aki irányította õket. Egy másik irányból, egy kis, vak alak

sietett, egy kaszát víve, mely százszor akkora volt, mint a hordozója. Egy

suhintással elvágta a madzagokat, s eme tettével mindez elenyészett

felcserélõdve egy zöld és narancs láng ömlengõ ragyogásával, mely

szalagszerû lobogók zegzugos rendezetlenségévé alakította magát.

Mindez körülöttük zajlott le. A Káosz Urai most mosolyogtak magukban,

amint teremtettek, ám Elric szemöldökét ráncolta; csodálattal s nem kis

örömmel figyelt, fejét mégis azon törte, miként is múlhatna felül ilyen

tetteket.

A Káosz felvonulása órákon át folytatódott, ahogy az Urak megragadták

Elric világának alkotóelemeit s összerázták, kifordították, fejreállították

õket, meglepõ, furcsa, gyönyörû, szentségtelen kombinációkat alkotva, amíg

meg nem elégedtek a körülöttük levõ helyszín folyamatos mozgásával, az

örökké tartó változással. Felállítottak egy mintát, amely nem volt minta, s

amely addig fog tartani, amíg újra meg nem unják az uradalmukat és újra el

nem jön a Változás Ideje.

Aztán fejük elfordult, és valamennyien várakozólag néztek Elricre.

Teshwan szólalt meg fáradtan:

- Itt van - láthattad mit tudunk mi csinálni.

- Valóban mûvészek vagytok - mondta Elric - és annyira el vagyok ámulva

attól, amit láttam, hogy egy kis idõre szükségem van, hogy gondolkodhassam.

Megadjátok nekem?

- Egy kis idõ - csak egy kis idõ - addig akarjuk látni, hogy mit

készítesz nekünk, amíg az izgalom még velünk van.

S Elric fehér albínó fejét öklére helyezte, és mélyen gondolkozni

kezdett.

Sok ötlet felvetõdött benne, csak hogy aztán elvesse õket, ám végül

kiegyenesítette a hátát, és azt mondta:

- Adjátok meg nekem a hatalmat, hogy teremtsek és én teremteni fogok.

Erre Teshwan mosolyogva szólalt meg:

- Megvan a hatalmad, használd fel jól! Egy tréfa és egy paradoxon, csak

ezt kívánjuk.

- A bukás díja?

- Örök öntudat.

Ekkor Elric megborzongott, és koncentrálni kezdett az emlékeiben kutatva,

amíg egy emberszerû teremtmény meg nem jelent elõtte. Azután arcvonásokat

tett a fejére és ruhákat a testére, mígnem ott állt, Elric és a Káosz Urai

elõtt egy tökéletes másolat - Elricrõl.

Teshwan zavarodottan szólalt meg:

- Ez nagyszerû arcátlanság, elismerem - de ez nem új - te már itt ülsz

mellettünk.

- Valóban - válaszolta Elric -, de nézzetek bele a férfi agyába.

Szemöldökráncolva tették azt, amire Elric utasította õket. Azután

mosolyogva, bólintottak. - A paradoxon jó - mondta Teshwan - és látjuk az

értelmét. Mi egy örökkévalóságon át teremtettük az okozatot. Te a

büszkeségeddel és ártatlanságoddal megteremtetted az okot. Ennek a férfinak

az agyában minden benne volt, ami valaha is létezhet.

- Felismertétek a paradoxont? - kérdezte Elric, aggódva, hogy a helyes

értelmezés esetleg elkerülte a figyelmüket.

- Természetesen: bár az agy a Káosz által olyannyira kedvelt

változatosságot tartalmazza, magában foglalja azt a rendet is, amelyet a

Rend sivár Urai akarnak rásózni a világra. Valóban, ifjú halandó, egy

csapásra mindent megteremtettél. És köszönet a tréfáért is.

- A tréfáért?

- Igen, azért - a legjobb tréfák egyszerû, igaz kijelentések. Isten

veled! Emlékezz, halandó barát, hogy a Káosz Urai hálásak neked!

És ezzel az egész birodalom elenyészett, és Elric a füves síkságon állt.

A távolban látta Bakshaan városát, amely az eredeti célpontja volt, és a

közelben volt a lova is, hogy elvigye õt oda.

Felült rá, megcsapta a kantárt, és, ahogy a szürke herélt ló ügetésben

tört ki, azt mondta magának: - Valóban tréfa, de sajnos, az emberek nem túl

gyakran nevetnek rajta.

Kelletlenül elindult a város felé.

-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----------

* Vissza... [Image]