ALTE DOCUMENTE |
Michael Moorcock : Az utolsó varázslat
-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----------
Keresztül a kék, ködös éjszakán egy férfi futott iszonyodva. A félelem
tartotta markában, kidülledt szemei vérben úsztak. Először mögüle, aztán úgy
tűnt, előle jönnek éhes, elégedett kuncogások, magas, suttogó szavak.
- Erre, falatkám! Erre, husikám!
Siránkozva fordult egy másik irányba. Olyan volt, mint egy hatalmas
hólyag; mint egy vékony csont üreges dísze, nagy, himbálódzó, rögzített
léggömböt utánzó fejével a vállain, széles szájának nedves barlangját tágra
nyitva és zihálva, sárga karófogait összecsattantva a szájában.
Esetlenül futott, néha futólépésben, mint egy sebesült pók, néha
megtántorodva s bőgve magának a magas és ősi erdőn át, lábával belesüppedve
a nedves, csípős sáspáfrányba és rothadó gyökerek szőnyegébe. Kezében, abban
a hosszú, fehér, fémszínű karomban egy sugárzó, fekete talizmánt markolt;
kitartotta és kiáltott:
- Ó, Teshwan - segíts meg engem, Teshwan! Segíts m 18318m125s eg...
A lassú folyású kotyvalékban, mely himbálózó koponyájának tartalma volt,
néhány szó felúszott a felszínre, és úgy tűnt, ott fekszenek együtt mozogva
elméjének ár-apályával. És a hang, amely kimondta őket, cinikus volt: - Hogy
segíthetne néked Teshwan, kis halandó?
De ez az összezavarodott húsmaradvány már nem tudott megformálni egy
összefüggő gondolatot; s képtelen volt válaszolni, leszámítva a félelem
sikolyát. Így tehát Teshwan lényege odébbállt, s a lovasra maradt, hogy
megtalálja a borzalomtól megőrült férfit.
* * *
Melnibonéi Elric meghallotta a hangot, és felismerte a nevet. Más, sokkal
nyilvánvalóbb lényeket is érzékelt maga körül lappangani az erdőben.
Rosszkedvűen ráfonta a kezét hátasának kantárára és elrántotta a fejét, a
sikolyok irányába vezetve azt. Csak elvétve gondolt arra, hogy segít a
férfinak, s lovát sokkal inkább kíváncsiságból vezette felé, mint bármi más
miatt. Elric nem hagyta magát zavartatni az erdő borzalmaitól, úgy tekintett
azokra, mint ahogy egy normális ember tekintene az állandóan jelenlevő
madárdalra és az aljnövényzet kis rágcsálóinak motoszkálására.
Irtóztató remegések futottak végig Slorg meggyötört testén, s ő még mindig
hallotta az éles hangú suttogásokat. A -levegőbe röppentek fel, vagy
kocsonyás agyában csúszkáltak?
Zihált, amint megfordult, és meglátta a fehér arcú lovast, aki mint egy
zord, jóképű isten ügetett be a holdsütötte tisztásra.
A lovas hosszú, élesen kirajzolódó koponyája leprafehér volt, mintha a
bőrét lenyúzták volna, s kissé ferde szemei karmazsinvörösen izzottak.
Feketebársony zekét viselt, a torkánál egy vékony ezüstlánccal összefogva. A
bricsesze szintúgy fekete anyagból volt, s a bőrcsizmája magas szárú és
fénylő. Vállán átvetve magas nyakú skarlátköpenyt hordott, és egy nehéz
hosszú kard verődött az oldalának, ahogy megállította a lovát. Hosszú,
hullámzó haja fehér volt, akár az arca. A lovas albínó volt.
Az új, valószerűbb figurával való találkozás sokkja visszazökkentette
Slorgot a félőrületbe és akadozó szavak törtek fel ajkairól.
- Ki vagy te? Segíts! Könyörgök, segíts!
* * *
Elric halkan nevetett. - Miért tenném, barátom? Mondd el!
- Engem meg... meggyaláztak... Slorg vagyok. Valaha férfi voltam - de
azok... - Megrázta testét és hátradobta himbálódzó fejét, hajlott szemhéjai
visszaestek, hogy elfedjék kidülledt szemeit. - Meggyaláztak...
Elric előrehajolt nyeregkápájának gombjára, és lustán megszólalt: - Ez
nem az én dolgom, Slorg úr.
A hatalmas fej előrelendült, a szemek felpattantak, és Slorg ajkai a
fogai körül vonaglottak, akár egy tevééi. - Ne ilyen evilági címmel illess
engem! Siletah Slorg vagyok...Oberlorn Siletahja...jogosan...jogosan.
A cím ismeretlen volt Elric számára.
- Elnézésedet kérem, o-i Siletah - gúnyolódott -, mostantól egy rangos
férfit szemlélek.
- Egy néhai férfit - suttogta Slorg és zokogni kezdett. - Segíts!
-Szóval veszélyben vagy?
- Még hogy veszélyben; a rokonaim rámuszították az Éhes Suttogókat, nem
hallod őket?
Erre Elric elfordította a fejét, hogy figyelhessen. Igen, már hallotta a
sziszegő hangokat. - Hol vagy, morzsa?
- Ó, segíts, segíts - könyörgött Slorg és Elric felé tántorgott. Az
albínó kihúzta magát és hátrahúzta lovát.
- Ne közelebb - figyelmeztette -, Melnibonéi Elric vagyok!
Slorg lerongyolódott arca szemöldökké ráncolta magát. - Áh, a név és az
arc - mormogta magában -, az arc és a név. Melnibonéi Elric. Kitaszított!
- Valóban - mosolygott Elric -, de úgy tűnik, nem jobban, mint te. Most
el kell búcsúznom tőled, és azt javaslom, mintegy baráti tanácsként, szedd
össze magad minél hamarabb. Jobb meghalni méltósággal, Siletah Slorg.
- Van hatalmam, Melniboné kitaszítottja - még mindig van hatalmam!
Segíts, és én el fogok mondani neked titkokat - olyan titkokat!
Elric megvetően legyintett. A holdfény egy pillanatra megcsillant a ritka
actorios gyűrűn, amely az ujján pihent. - Ha ismernél engem, azt is tudnod
kellene, hogy nem vagyok kereskedő, akivel alkudozni lehet. Nem kérek semmit
és nem adok semmit. Isten veled!
- Figyelmeztetlek, Elric - egy hatalmam még megmaradt. Üvöltve küldhetlek
el erről a helyről - egy másikra. Ez az a hatalom, amelyet
Teshwan
szolgájának megad - ez az a hatalom, amit soha nem vesz vissza!
- Miért nem éhes barátaidat küldöd erre a másik helyre?
- Ők nem emberek. De ha itt hagysz, terád bocsátom utolsó bűbájomat.
-Elric sóhajtott. - A te legutolsódat, talán, de nem a legutolsót, vagy
a legelsőt, amit rám bocsátottak. Most mennem kell - keresni egy nyugodtabb
helyet, ahol zavartalanul tudok aludni.
Megfordította lovát, hátát mutatta a reszkető ember maradványának, és
ellovagolt.
Megint meghallotta Slorg kiáltását, ahogy beért az erdőnek egy másik
részébe, mely tiszta volt Siletahtól és azoktól, akiket Éhes Suttogóknak
hívott.
-Teshwan - térj vissza! Térj vissza hozzám egy utolsó szolgálatra - egy
bosszútettre - megállapodásunk részeként, Teshwan!
Kicsit később egy vékony jajdulást hallott kihullámzani az éjből maga
mögül, azután az egész erdő borzalmas nevetéssel látszott feléledni.
Kielégült, győzedelmes kuncogással.
A találkozástól megváltozott hangulatban Elric pihenéssel nem törődve
lovagolt az éjben, s reggelre ki is ért az erdőből, örömmel pillantva meg a
zöld fennsíkot, mely előtte elterült.
- Nos - tűnődött -, Teshwan méltóságon alulinak tartotta, hogy segítsen
Slorgnak és úgy tűnik, nincs rajtam bűbáj. Félig még sajnálom is. Most Slorg
azoknak a gyomrában található, akiktől félt, s a lelke otthon van - a
Pokolban.
Akkor a fennsík hirtelen szürke kővé változott.
Elric gyorsan körbefordította a lovát. A fennsík és az erdő mögötte volt.
Gyorsan előre kezdte ösztökélni a lovát, s a síkság és az erdő elenyészett,
egy mérhetetlen és magányos, szürke kőmezőt hagyva maga után. Felette a nap
eltűnt, s az ég fényes volt, fehér és hideg.
-Ezúttal - mondta Elric ádázul a csöndbe - úgy tűnik, tévedtem.
A fennsík - annakatmoszférája - egy másik környezetre emlékeztette, amelyben
egyszer már találta magát. Tisztán emlékezett arra az évekkel ezelőtti
időre, amikor ő és két társa egy ősi kötetet kutatott, melyet a Halott Isten
Könyvének hívtak. A kutatásuk egy barlanghoz vezette őket, melynek bejáratát
a Káosz Urainak szimbóluma őrizte. Abban a barlangban egy földalatti tengert
fedeztek fel, melynek természetellenes tulajdonságai voltak. Ugyanazt a
szardónikus, mulattató jelenlétet érezte itt, mint ott a Káosz
Barlangjaiban.
Teshwan egy Káosz Úr volt.
Elric gyorsan előhúzta rúnakardját, Viharhozót a vastag kardhüvelyből.
A penge halott volt
A kard, melyet emberfeletti kovácsok készítettek Elric őseinek, általában
érző lélekként élt - azoktól az életenergiáktól lüktetve, melyeket férfiak
és nők százaitól lopattak el, akiket Elric ölt meg. Egyszer korábban már
érezte ezt - a Káosz Barlangjaiban réges rég.
Elric összeszorította az ajkait, aztán ahogy visszahelyezte a kardot a
hüvelybe, megrántotta a vállát.
-Egy világban, melyet teljesen a Káosz Erői uralnak - mondta - nem
támaszkodhatom azokra a hatalmakra, melyek általában segítenek
boszorkányságaimban. Hála Ariochnak, sok gyógyfű van nálam, máskülönben
halálra lennék ítélve.
Korábban Elric lélekrabló rúnakardjára támaszkodott, hogy hozzáférhessen
azokhoz az energiákhoz, melyekre mint albínónak feltétlenül szüksége volt,
nemrég azonban újból rálelt egy tisztább útra, fogyatékosságát
ellensúlyozandó, azoknak a növényeknek a használatával, melyeket Troos
erdejében fedezett fel, ahol sok valószínűtlen dolog nőtt, állat s növény
egyaránt.
- Apám dögvésszel fertőzött csontjaira - káromkodott -, meg kell találnom
a kivezető utat erről a gránitfennsíkról, és meg kell találnom, hogy ki - ha
egyáltalán van olyan - uralja ezt a világot! Hallottam már azokról a
hatalmakról, amelyek Teshwan követőinek megadatnak - s már kezd rémleni,
hogy a Káosz Urai miért ily különleges hatalmakkal ruházzák fel őket.
Megborzongott.
Egy ősi, melnibonéi huhogó gyűlölet-dalt kezdett énekelni. Elric ősei
okos gyűlölők voltak. És tovább lovagolt a naptalan égen.
Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el azelőtt, hogy meglátta az
alakot élesen kirajzolódni a jellegtelen horizonton.
A sima kőpusztaságon most már két pont is volt, ahol a monotonitás
megtört.
Elric - fehér, fekete és skarlát egy szürke herélten.
A morózus férfi - fekete haja, mint a lakkborítás kerekded koponyáján -
zöldbe öltözve, egy ezüstkardot lógatva a kezében.
Elric megközelítette a férfit, s az felhúzott szemöldökkel vette
szemügyre az albínót.
- Ez egy magányos hely - mondta az idegen, húsos arcát szívogatva, és
újra a földet kezdte bámulni.
- Igaz - válaszolta Elric lovát megállítva. - Ez a te világod, vagy téged
is csak ide küldtek?
- Ó, ez az én világom - mondta a férfi, anélkül, hogy fölnézett volna. -
Te hova tartasz?
- Sehova, semmit sem keresve. Te merre tartasz?
- Én - oh, én Kaneloonba tartok a Rítusok miatt természetesen.
- Úgy mondják, minden lehetséges a Káosz Világában - dörmögte Elric -, s
mégis, ez a hely szokatlanul kopárnak tűnik.
A férfi hirtelen felnézett, és ajkait egy mosolyba rántva, élesen
felnevetett.
- A Rituálék meg fogják változtatni ezt, idegen. Tudtad, hogy ez a
Változás Ideje, mikor a Káosz Urai pihennek, mielőtt újraformálják a világot
a minták egy felfrissült variációjába?
- Nem tudtam - mondta Elric. - Csak nemrég érkeztem.
- Akarsz maradni?
-Nem.
- A Káosz Urai szeszélyesek. Ha itt akartál volna maradni, akkor talán
nem engedtek volna el. Most, hogy elszántad magad, hogy mész, talán itt
tartanak. Isten veled! Ott meg fogsz találni! - Felemelte a kardját és
rámutatott valamire. Egy hatalmas, zöld kőpalota jelent meg mintegy
varázsütésre. A férfi eltűnt.
- Ez legalább meg fog menteni az unalomtól - mondta Elric filozofikusan,
és a palota felé irányította lovát.
A sokormú épület fölétornyosult, legfelső részei bizonytalannak,
váltakozónak tűntek, mintha szél fújná őket. A bejárat gigantikus boltívénél
egy hatalmas óriás - félig-meddig áttetsző, vörös, szikrázó bőrrel - állta
el útját. Az árkád ívén túl, mintha az óriás büszke feje felett lógna a
levegőben, a Káosz Szimbóluma állt, egy kör, melyben tucatnyi nyíl mutatott
a szélrózsa minden irányába.
- Ki látogatja meg Kaneloon Palotáját a Változás Idején? - érdeklődött az
óriás a limbo muzsikájához hasonló hangnemben.
- Az uraid, úgy látom, ismernek engem; segítettek szolgájuknak, Slorgnak,
hogy engem ideküldhessen. De mondd meg nekik, hogy Melnibonéi Elric vagyok;
az az Elric, aki az álmodó Imrryr elpusztítója, aki rokongyilkos és
kitaszított. Ismerni fognak engem.
Az óriás összezsugorodni látszott, majd megszilárdulni, aztán
tovasodródni a vörös ködben, ömölve, mint az érzékeny füst, el a kaputól, be
a palotába. Ahol állt, egy rács öltött testet, hogy őrizze a palotát az
óriás távollétében.
Elric türelmesen várt, amíg a rács eltűnt és az óriás újraalakította
magát.
- Az uraim megparancsolták, tájékoztassalak: beléphetsz, ámde ha egyszer
bejöttél Kaneloon Palotájába csak bizonyos feltételeknek eleget téve
távozhatsz.
- A feltételek?
- Azokat akkor mondják el neked, ha beléptél. Vakmerő vagy - vagy itt
fogsz állni tűnődve?
- Igény beveszem a nagylelkűségüket - mosolygott Elric és előreösztökélte
ideges lovát. Ahogy belépett az udvarba, úgy tűnt, hogy a palota belső tere
nagyobb mint, a külső. Nem izgatta magát, hogy evilági magyarázatot keressen
erre a jelenségre egy olyan világban, melyet a Káosz Urai uralnak, Elric
ehelyett leszállta lováról, és majdnem egy negyedmérföldet gyalogolt, amíg
elérte a főépület bejáratát. Gyorsan vette a lépcsőfokokat és egy hatalmas
teremben találta magát, melynek falai változékony lángokból voltak.
A tüzes falak sugárzásában, a terem távoli végében, egy asztalnál kilenc
férfi ült - vagy legalábbis (akár férfiak voltak, akár nem) férfiak alakját
öltötték fel. Bár arcvonásaik különböztek, mindannyiukat ugyanaz a gúnyos
légkör vette körül. Középütt, nyolc társa között ült az, aki először
üdvözölte Elricet. Előredőlt, és lassan szavakat formált vörös ajkaival.
- Üdvözöllek, halandó - mondta. - Hosszú ideje te vagy az első, aki
együtt ülhetsz a Káosz Uraival a Változás Idején. Mert lásd, vannak mások
is, akik részesültek eme kiváltságban.
Egy repedés jelent meg a lángfalon, hogy felfedjen körülbelül harminc
fagyott emberi alakot, néhány férfit és néhány nőt. Különböző pozitúrákban
voltak megdermedve, de mindnek ugyanaz az őrület és borzalom volt a szemében
- és még mindig éltek, Elric tudta.
Felemelte a fejét.
-Nem lennék oly arcátlan, uraim, hogy önökhöz mérjem magam, amennyiben
hatalmakról esik szó, de tudjátok, hogy Melniboné Elricje vagyok, s így
fajtám ősi; erőtlen vérem az Álmodó Város Királyainak királyi vére. Kevés
szánalom és érzelem van bennem, mert az érzelmek, szerelem vagy gyűlölet,
rosszul szolgáltak a múltban. Nem tudom, mit kívántok tőlem, s megköszönöm a
vendégszereteteket, azonkívül hiszem, hogy a legtöbb dologban jobban el
tudom vezetgetni önmagam, mint bármely más halandó.
-Reméljük, Melniboné Elricje, mert nem kívánjuk a bukásodat, ezt tudnod
kell. Amellett nem vagy teljesen halandó, ahogy az emberek értelmezik ezt a
szót. Most pedig tudd meg: én vagyok Teshwan, őket pedig nem szükséges
megneveznem, egyenként, avagy közösen a Káosz Urai néven szólíthatod őket.
Elric udvariasan meghajolt: - Teshwan Úr; Káosz Uraim.
Ők fejhajtással és gúnyos, görbe mosolyuk halvány rezzenésével
viszonozták meghajlását.
- Jöjj - mondta felélénkülve Teshwan -, ülj ide mellém, s majd én
tájékoztatlak róla, mit is várunk tőled. Nagyobb kegyben részesülsz, mint
amekkorában mások valaha is voltak, Elric, s igazából örülök eme
lehetőségnek, melyet bosszúálló szolgám adott nekem, mielőtt elhalálozott.
Elric felmászott az emelvényre, s leült a székre, mely Teshwan mellett
jelent meg. Körülötte a lángfalak felszálltak és leereszkedtek, mormogtak és
morajlottak. Néha árnyék borította be őket, néha fényben fürödtek. Egy
darabig mindannyian csöndben, merengve ültek.
Végül Teshwan szólalt meg.
- Most - mondta döntő hangsúllyal. - Itt van a helyzet, amelyről úgy
döntöttünk, hogy téged belehelyezünk. Csak akkor távozhatsz, ha sikerül
olyasmit teremtened, amit még egyikünknek sem sikerült soha megalkotnia.
- De hiszen ti, minden kétséget kizáróan, a Teremtés Mesterei vagytok? -
mondta Elric zavartan. - Hogy tehetnék én ilyesmit ?
- Az első állításod nem teljesen igaz, és módosítva azt, utalhatok
kérdésed válaszára. Mi, a Káosz semmi újat nem tudunk teremteni; mi csak a
meglévők kombinációival kísérletezhetünk. Érted?
- Igen - mondta Elric.
- Csak a Legnagyobb Hatalom, amelyről nem sokkal tudunk többet, mint az
emberek, képes friss elképzeléseket teremteni. A Legnagyobb Hatalom a Rendet
és a Káoszt örök egyensúlyban tartja, épp csak annyira késztetve minket
háborúra, hogy a mérleg nyelve ne billenjen túlságosan az egyik oldal
javára. Mi nem hatalmat kívánunk - csak változatosságot. Tehát, bármikor,
amikor beleununk a uradalmunkba, hagyjuk, hogy alkotásaink elenyésszenek, és
újakat eszelünk ki. Ha egy friss elemet tudsz hozni a birodalmunkba, mi
szabadon fogunk ereszteni. Tréfákat és paradoxonokat teremtünk. Eszelj ki
egy jobb tréfát és egy jobb paradoxont és akkor elmehetsz innen.
- Valóban a lehetetlent várjátok tőlem?
- Csak te állapíthatod meg a kérdésed igazságát. Most pedig kezdjük!
És Elric ült s figyelt, problémáján morfondírozva, ahogy a Hatalmas
Káoszurak megkezdték gigászi kísérleteiket.
A tűzfalak lassan pislákolni kezdtek, majd elenyésztek, s ő újra látta a
mérhetetlen, kopár és lapos kősíkságot. Aztán a levegő elsötétült, és a
sóhajtozó szél jajgatni kezdett a síkság felett. Az égen felhők virágzottak
miriádnyi alakban: idegen, sötét, ismeretlen, feketék és füstös narancs,
ugyanakkor ismerős . . .
A kő úgy háborgott mint a láva, folyékonnyá vált, felfelé fordult, és
ahogy felemelkedett, óriásokká változott, hegyekké, ősi fenevadakká,
szörnyetegekké, griffekké, baziliszkuszokká, kimérákká, unikornisokká. Erdők
virágzottak, növekedésük hatalmas volt és egzotikus, elefántok repültek és
hatalmas madarak zúztak össze hegyeket a lábuk alatt. Ragyogó színű ujjak
emelkedtek az egekbe egymást keresztezve és egybeolvadva. Vadul éneklő
oroszlánok raja zuhant alá repülve az égboltról az erdő felé és újra
felszárnyaltak, muzsikájuk magányos volt.
Ahogy az erdő elolvadt, hogy óceánná váljon, töpörödött emberszerűségek
mérhetetlen hadserege dübörögött elő mélyéből csónakokat vontatva maguk
után. Egy darabig a forrongó víz felett meneteltek, aztán precízen elkezdtek
rendezett sorokban felmászni a lobogó égboltra. Mikor mindannyian maguk
mögött hagyták az óceánt, felállították a csónakjaikat, beállították a
vitorláikat, nevettek, sikoltottak és kiáltottak, lebegtették a kezüket,
beszálltak a csónakjaikba, és fantasztikus sebességgel a horizont felé
özönlöttek.
Az egész teremtés hánykolódott és ömlött, s megmunkálható a Káosz
Uradalmában. Mindez kitörés, őrület és morajló borzalom volt, szerelem,
gyűlölet és zene összevegyítve.
Az ég többszínű jókedvvel rázkódott, fehéret virágozva, átszőve kék
erezettel és bíborral és feketével, izzó vörös, befröcskölve szétterülő
sárga virágokkal, bekenve, bepiszkítva, összemaszatolva hátborzongató
zölddel. Ezen a forrongó háttérfüggönyön keresztül bizarr alakok
száguldottak.
A Káosz Urai kiáltottak, s hátborzongató teremtésüket énekelték, és Elric
szintén kiáltott: a fagyott szobrokat képzelte, amelyeket sírni és nevetni
látott.
Egy ember és egy fa groteszk keveréke gyökereket eresztett a földbe, hogy
hegyeket húzzon ki az általa feltárt barlangokból, hogy aztán azokat, mint
fordított piramisokat helyezze csúccsal lefelé a földbe. A felszínen
táncosok jelentek meg fényes rongyokban, melyek lebegtek és verdestek
körülöttük. Ki voltak feszítve, embertelenek, sápadtak, akár a halott
szépség, kimerevedetten vigyorogva, s akkor Elric meglátta a végtagjaikhoz
csatolt madzagokat, s a csöndesen nevető bábjátékost, aki medveszerű volt és
óriási, s aki irányította őket. Egy másik irányból, egy kis, vak alak
sietett, egy kaszát víve, mely százszor akkora volt, mint a hordozója. Egy
suhintással elvágta a madzagokat, s eme tettével mindez elenyészett
felcserélődve egy zöld és narancs láng ömlengő ragyogásával, mely
szalagszerű lobogók zegzugos rendezetlenségévé alakította magát.
Mindez körülöttük zajlott le. A Káosz Urai most mosolyogtak magukban,
amint teremtettek, ám Elric szemöldökét ráncolta; csodálattal s nem kis
örömmel figyelt, fejét mégis azon törte, miként is múlhatna felül ilyen
tetteket.
A Káosz felvonulása órákon át folytatódott, ahogy az Urak megragadták
Elric világának alkotóelemeit s összerázták, kifordították, fejreállították
őket, meglepő, furcsa, gyönyörű, szentségtelen kombinációkat alkotva, amíg
meg nem elégedtek a körülöttük levő helyszín folyamatos mozgásával, az
örökké tartó változással. Felállítottak egy mintát, amely nem volt minta, s
amely addig fog tartani, amíg újra meg nem unják az uradalmukat és újra el
nem jön a Változás Ideje.
Aztán fejük elfordult, és valamennyien várakozólag néztek Elricre.
Teshwan szólalt meg fáradtan:
- Itt van - láthattad mit tudunk mi csinálni.
- Valóban művészek vagytok - mondta Elric - és annyira el vagyok ámulva
attól, amit láttam, hogy egy kis időre szükségem van, hogy gondolkodhassam.
Megadjátok nekem?
- Egy kis idő - csak egy kis idő - addig akarjuk látni, hogy mit
készítesz nekünk, amíg az izgalom még velünk van.
S Elric fehér albínó fejét öklére helyezte, és mélyen gondolkozni
kezdett.
Sok ötlet felvetődött benne, csak hogy aztán elvesse őket, ám végül
kiegyenesítette a hátát, és azt mondta:
- Adjátok meg nekem a hatalmat, hogy teremtsek és én teremteni fogok.
Erre Teshwan mosolyogva szólalt meg:
- Megvan a hatalmad, használd fel jól! Egy tréfa és egy paradoxon, csak
ezt kívánjuk.
- A bukás díja?
- Örök öntudat.
Ekkor Elric megborzongott, és koncentrálni kezdett az emlékeiben kutatva,
amíg egy emberszerű teremtmény meg nem jelent előtte. Azután arcvonásokat
tett a fejére és ruhákat a testére, mígnem ott állt, Elric és a Káosz Urai
előtt egy tökéletes másolat - Elricről.
Teshwan zavarodottan szólalt meg:
- Ez nagyszerű arcátlanság, elismerem - de ez nem új - te már itt ülsz
mellettünk.
- Valóban - válaszolta Elric -, de nézzetek bele a férfi agyába.
Szemöldökráncolva tették azt, amire Elric utasította őket. Azután
mosolyogva, bólintottak. - A paradoxon jó - mondta Teshwan - és látjuk az
értelmét. Mi egy örökkévalóságon át teremtettük az okozatot. Te a
büszkeségeddel és ártatlanságoddal megteremtetted az okot. Ennek a férfinak
az agyában minden benne volt, ami valaha is létezhet.
- Felismertétek a paradoxont? - kérdezte Elric, aggódva, hogy a helyes
értelmezés esetleg elkerülte a figyelmüket.
- Természetesen: bár az agy a Káosz által olyannyira kedvelt
változatosságot tartalmazza, magában foglalja azt a rendet is, amelyet a
Rend sivár Urai akarnak rásózni a világra. Valóban, ifjú halandó, egy
csapásra mindent megteremtettél. És köszönet a tréfáért is.
- A tréfáért?
- Igen, azért - a legjobb tréfák egyszerű, igaz kijelentések. Isten
veled! Emlékezz, halandó barát, hogy a Káosz Urai hálásak neked!
És ezzel az egész birodalom elenyészett, és Elric a füves síkságon állt.
A távolban látta Bakshaan városát, amely az eredeti célpontja volt, és a
közelben volt a lova is, hogy elvigye őt oda.
Felült rá, megcsapta a kantárt, és, ahogy a szürke herélt ló ügetésben
tört ki, azt mondta magának: - Valóban tréfa, de sajnos, az emberek nem túl
gyakran nevetnek rajta.
Kelletlenül elindult a város felé.
-------- ----- ------ -------- ----- ------ ----------
* Vissza... [Image]
|
