NEMZETI EGYSÉGMOZGALMAK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN. AZ OLASZ ÉS A NÉMET EGYSÉG KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA

NEMZETI EGYSÉGMOZGALMAK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN. AZ OLASZ ÉS A NÉMET EGYSÉG KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA

Az olasz nemzeti állam megteremtése

Itália a XIX. század derekán a teljes területi széttagoltság állapotában volt. Olyan államokból állt, mint a Lombard-Velencei Királyság, a Nápoly-Szicíliai Királyság, a Pápai állam és a Szárd Királyság. A területi széttagoltság gazdasági különbségekkel párosult: északon már kibontakozott az ipari forradalom (Piemont), délen viszont a hanyatlás jelei mutatkoztak. Felmerült az igénye egy egységes, alkotmányos Olaszország létrehozásának.

Az egyik elképzelés szerint a feudális dinasztiák elűzése után sor kerülne a köztársaság kikiáltására. Ennek pártfogója volt Mazzini ("Itália maga is megteszi!") és Garibaldi. Az egység megteremtésének másik útja szerint külső szövetségesre van szükség és látszatlegitimitásra. Ez az út dinasztikus megoldású volt, diplomáciai módszerekkel. A dinasztikus megoldás híve volt Cavour, Piemont miniszterelnöke.

A piemonti miniszterelnök 1855-ben 15 000 olasz katonát küldött a Krímbe, így a krími háborút lezáró béketárgyaláson tárgyalóasztalhoz ülhetett, majd titkos szerződést kötött III. Napóleon francia császárral. A császár a támogatásért Nizza és Savoya átengedését kérte. 1859-ben Ausztria hadat üzent Piemontnak (ezért a korábbi német-osztrák megállapodás érvényét vesztette). Magnetánál a francia-piemonti csapatok arattak győzelmet, csakúgy, mint Solferinónál (ehhez a csatához kapcsolódik a Nemzetközi Vöröskereszt létrehozása, Dunant által), amely után III. Napóleon Villafrancában fegyverszünetet kötött. Piemonté lett Lombardia, de Velencét Ausztria kapta meg. A fegyverszünetet nemzeti sorscsapásként értékelték sokan, s erre felkelések törtek ki. 1860. május 11-én Garibaldi 1067 vörösingesével partra szállt a szicíliai Marsalában. Rövid, véres hadjáratban a nápolyi Bourbon-ház uralma összeomlott. Garibaldi seregében kulcsszerepet játszottak a magyar főtisztek (Türr István, Dunyov István, Éber Nándor).

A köztársasági érzelmű Garibaldinak Szicíliában és Nápolyban teljhatalma volt, de letette azt Viktor Emmmanuel kezébe. 1861. március 18-án kikiáltották az olasz királyságot, amely egyesítette egész Itáliát - Róma (a pápa székhelye) és Velence kivételével. A főváros átmenetileg Firenze lett. Garibaldi 1862-ben kiadta a jelszót: "Roma o morte!" (Róma vagy halál!) és Róma ellen vonult, azonban útját állták a királyi hadak. 1866-ban Olaszország, mint Poroszország szövetségese, hadat üzent Ausztriának, s bár vereséget szenvedtek, Velencét megkapták. A porosz-francia háború kitörését követően a francia csapatokat hazarendelték Rómából, és az olaszok 1870. szeptember 20-án bevonultak az örök városba. A pápa a Vatikánba zárkózott. Megszületett az egységes olasz nemzeti állam.

A német egység kialakulása

A Német-Római Császárság 1806-os megszűntét követően kialakult a Német Szövetség az osztrák császár formális vezetésével, mely tartományokból állt. Az egyesítés az egyik módszer szerint Ausztria és a Habsburg Birodalom vezetésével történne meg, s ebben részt venne a Német Szövetség valamennyi állama. Ezt, a nagynémet egységnek nevezett tervet középkori univerzalizmus (nemzet feletti egyetemesség) jellemzi. A másik, ún. kisnémet egység szerint az egyesítés Poroszország (és a Hohenzollernek) vezetésével történne meg, így egy protestáns nemzetállam jönne létre. Magyarországon sokat vártak a német egységtől, az ország békés leválásának lehetőségét látták benne sokan.

Az ipari forradalom következményeként a Rajna-vidék lett a gazdasági fejlődés motorja, míg Kelet-Poroszországban (az Elbától keletre) a második jobbágyság intézménye alakult ki. A jobbágyfelszabadítás az úrbéres földek egy részének átadásával történt. Ez a nagybirtok növekedését eredményezte, amely a terjeszkedő nagyipar rendelkezésre állt (mind a felszabaduló munkaerő, mind a mezőgazdasági modernizációt illetően). Fejlődött a gépgyártás (pl. Krupp-művek), a vasúthálózat, a kikötők (Hamburg). A nagyvállalatok gyors fejlődése a hadiipar szolgálatába állhatott. Németország gazdasági egysége megvalósult, de ellentmondást jelentett a politikai széttagoltság.

Poroszországban is fennmaradt az alkotmányos monarchia, élén I. Vilmos királlyal. 1862-ben Otto von Bismarck, a junkerek (földbirtokosok) képviselője lett a miniszterelnök, a "vaskancellár", kitűnő diplomata. Fejlesztette a hadsereget, a legmodernebb technikával látja el a sereget, bevezeti az általános védkötelezettséget.

A német egységért vívott háborúk előjátéka a schleswig-holsteini háború volt 1863-ban. A hercegségek Dániához tartoztak, amíg Bismarck Poroszországhoz csatolta őket, miután Dánia vereséget szenvedett. Az Ausztria elleni háborúban Poroszország mellé állt Oroszország (mivel hálás volt a lengyel felkelőkkel szembeni fellépéséért), III. Napóleonnak pedig Bismarck területeket ígért. A német államok többsége azonban Ausztria mellé állt. A königr tzi csatában a Benedek Lajos vezette osztrák erők vereséget szenvedtek. Poroszország gyenge feltételeket szabott a legyőzötteknek, majd létrehozták az Északnémet Szövetséget.

1870-ben III. Napóleon hadat üzent Poroszországnak, de a kirobbant porosz-francia háborúban egyedül maradt és vereséget szenvedett. Amikor a Sedannál bekerített francia csapatok kapituláltak, III. Napóleon is fogságba esett, majd Párizsban kikiáltották a köztársaságot. Párizsba bevonultak a porosz csapatok, majd elszakították Elzász-Lotaringiát. 1871. január 18-án pedig kikiáltották a német császárságot. Ezzel új nagyhatalom született.