Találkozás Petőfivel

A képen egy 1932-ből származó ötven pengős bankjegy látható, Petőfi Sándor arcképével. E régi pénzt, még gyermekkoromban találtam, nagymamám tükrös szekrényében, értékes "kincsek" után kutatva. Sokáig őrizgettem gyűjteményemben, nem ennyire értékes, régi bankjegyek közt. Édesapám, azonban felfedezvén, elvette tőlem. Mérhetetlenül haragudtam rá, hisz azt én találtam.

A kultúrtörténelem dolgozat megírásához témát kerestem, könyves polcainkon kutattam. A Magyar művelődéstörténet ötödik kötetén akadt meg a szemem. Az Új Magyarország - ez pontosan az az időintervallum, amelynek keretén belül témát választhatok - gondoltam.

Felütve a könyvet, az ötvenpengős bankjegyet pillantottam meg, mint egy rég nem látott jóbarátnak úgy örültem neki. Petőfi Sándor m 17317u208r eghatározó szerepet játszott családom történelmében is.

Dolgozatom megírásával arra a kérdésre kerestem a választ, hogy hogyan tágulhatott ki generációkon átható legendává, szépnagyapám találkozásának története Petőfi Sándorral. Ha összeszámoljuk Petőfi Sándor rövid életének napjait, az derül ki, hogy közel egy esztendőt töltött Erdélyben, Partiumot és Bánságot is beleértve. Tizenegy hónapon át volt tehát a költő testi valójában is jelen Erdély területén. Nemsok idő és életrajz szemszögéből nézve különös figyelemre se volna érdemes, ha nem fűződnék erdélyi tartózkodásához életének két döntő eseménye: házasság és a háború. Ebből a tizenegy hónapból csak huszonnégy órát töltött Székelykeresztúron (ami erdélyi tartózkodásából nagyon rövid idő), de életének utolsó huszonnégy óráját töltötte itt.

Petőfire vonatkozólag, az eddigi adatok alapján nem volt eldönthető, hogy vajon székelykeresztúri időzése alkalmával mely épületekben tartózkodott és hol lakott. Az azonban bebizonyított tény hogy utolsó éjszakáját a közösségben töltötte.

Az ismert, erre vonatkozó adatok megerősítése vagy helyesbítése céljából "A Székely társaság" Székelykeresztúron még élő szemtanuknak egész seregét hallgatta ki. E körülményekre nézve kihallgatta az akkor még élő Sipos Sándort: "A nagy honvédsereg érkezése napján, július 30-án hetedmagammal ki voltam rendelve a Macskásy udvarba elhelyezett térparancsnoksági iroda ajtaja elé. Körülbelül délután kettő-három óra között az akkori térparancsnok, báró Gamera Gusztáv úr szóbeli rendelettel felküldött a piactérre, hogy Petőfi Sándor urat, ki bár katona, de még nem viselt csákót vagy sapkát, hanem közönséges kalapot és benne három szál nemzetiszínű tollat, göndör haja van, és kihajtós inggallért hord, - instáljam meg szépen, hogy szíveskedjék hozzá ma ebédre lejönni, mert szívesen látja. A parancs szerint felmentem a piacra és a Novák boltjából kijőve, csakhamar ráismertem Petőfi úrra. Hozzámentem és előadtam a báró úr üzenetét. Ezután Petőfi úr azt kérdezte : "Merre menjünk?". Én a Macskásy - udvar irányába mutattam, és Petőfi úr előre indult, én pedig pár lépésre követtem. Leérkeztünk a Macskásy - udvarba, a tornácon Petőfi úr visszafordult és egy Kossuth-bankó forintot nyomott a markomba.". A székely fiú bizonyára nem tudta, hogy költővel van dolga. Az őrnagyot tisztelte benne, s az utcán is csak három lépés távolságra ment utána. Vitatható, hogy Sipos Sándor egyszerű küldönc volt-e, vagy térparancsnoksági iroda elé állított őr az azonban biztos, hogy apai ágon leszármazottja vagyok, és ez a találkozás (tulajdonképp kíséret) volt az, ami meghatározóvá vált, amely köré később legendák és történetek fűződtek.

Én úgy szereztem tudomást ennek a találkozásnak a történetéről, hogy édesapám nagyon sokszor mesélt családi összejövetelekor, arról, hogy mi is történt azon a délutánon. Ő nagytatájától, Farkas Gábortól halott Petőfi Sándorról szóló legendákat, történeteket.

Farkas Gábor készítette a következő származási táblázatot, családfát:

Farkas Gábor (nagyszüleim elmondása és a fenmaradt dokumentumok alapján) 1889-ben született, tanítóképzőt végzett, később egy kezdeményező csoport vezetője (tagjai Bartalis János, Széchy András, Balog Edgárd, Borbély Mózes). Ez a kezdeményező csoport céljául tűzte ki Petőfi Sándor Székelykeresztúron töltött huszonnégy órájának történetének felkutatását. Gömöri Ferencz nyilatkozata alapján, mely szerint Petőfi holtteste Székelykeresztúron van eltemetve a Walter Ferenc tulajdonában levő teleken, Farkas Gábor (diák korában) és még akkor élő apai nagyapja Sipos Sándor jelenlétében, Bálint Dániel vezetésével felbontották a sírt. A csontokat exhumálták, majd Budapestre küldték, hogy megvizsgálják, hogy valóban Petőfi Sándor holttestéről van-e szó.

A vizsgálat kiderítette, hogy a csontok nem Petőfi, hanem valamilyen más honvédtiszt csontjai voltak. Farkas Gábort azonban ez nem bizonytalanította el a kitűzött cél elérésében. Saját maga próbált összegyűjteni minden addigi vallomást, nyilatkozatott és dokumentumot, amely segítségével leírhatja, összegezheti Petőfi utolsó délutánjának és éjszakájának történetét. Felvette a kapcsolatot Illyés Gyulával, Sófalvi Margittal, akiktől leveleken keresztül próbált anyagot gyűjteni. Illyés Gyula támogatta, értékelte lelkesedését, elküldött költeményeit (noha azok nem rendelkeztek irodalmi értékkel - sokkal inkább hasonlítottak a népköltészeti alkotásokhoz).

A kezdeményező csoport megőrizte a sírt, mint Petőfi Sándor legendai sírját, táblákat függesztettek ki a város utcáin, amelyek segítségével eljuthattak a turisták, kíváncsiskodók, hogy megtekintsék azt.

Elegendő összegyűjtött információ és dokumentum tulajdonában, 1959-ben megírta a "Legenda Petőfi haláláról - Népi szájhagyományok, egy új újságcikk és megtörtént események alapján" - című hét részből álló elbeszélő költeményét. Édesapám elmesélte, hogy nagytatája, gyerekkorában, minden március 15.-én elvitte unokáit magával a legendai sírhoz, és útközben történeteket mondott arról, hogy hol és hogyan tűnhetett el Petőfi. Mesélt Sipos Sándorról is, aki a találkozás után egész haláláig őrizgette a költőtől kapott Kossuth forintost.

Farkas Gábor (akit én már nem ismerhettem meg személyesen) pontos feljegyzéseget készített a tudomására jutott adatokból.

Dédnagyapám büszke volt, hogy elmondhatta nagyapja találkozott Petőfi Sándorral. Kíváncsian nyomozott utána, lelkes tagja volt a kezdeményező csoportnak és célja volt mindezek által tartani a lelket a kisváros lakóiban, mikor nem ünnepelhették meg a Március 15.-i szabadságharc eseményeit, mikor nehéz volt magyarnak lenni, megőrizni a nemzeti identitást. Boldogan idézte Sipos Sándor szavait: "Hogy valóban itten e sírban pihen-e? Mi azt nem tudhatjuk, de oly nagy költő volt, hogy minden faluban lehet emléksírja."

Amíg elkísérte Sipos Sándor Petőfit az ebédre, nem tarthatott többet egy fél óránál, azonban annak a fél órának a története generációról generációra száll, és minden unoka kicsit szívügyének érzi majd Petőfi Sándort.