brahám felkapott egy marék szalmát és egyik tevéje elé tartotta, amelyik lassan elkezdte rágni a felkínált ennivalót. Ábrahám elmosolyodott, ahogyan kisfiára, Izsákra pillantott, aki gondosan figyelte édesapját, miközben megpróbálta megetetni a másik tevét. Izsák igyekezett lemásolni édesapja mozdulatait, de nem sok sikerrel.Egyszer majd Izsák kezei is elég nagyra nőnek, hogy megtudjon fogni egy nagy marék szalmát és felkínálja azt a tevének. Most azonban csak utánozta az édesapját.
Ábrahám elcsodálkozott azon, vajon lehet-e egy embert jobban szeretni annál, ahogyan fiát szerette, mégis Isten szolgálata sokkal nagyobb megelégedést okozott Ábrahámnak. Izsák, aki Ábrahám 100 éves korában született, Isten ígéretének beteljesedése volt: Ábrahám sok nép atyja lesz (1 Mózes 17:5). Izsák volt Ábrahám egyetlen fia, aki feleségétől, Sárától született.
Az a tény, hogy Izsák létezett, már önmagában bizonyította Isten hatalmát és Isten szavahihetőségét, hogy megtartja ígéreteit. Megbocsáthatjuk Sárának azt, hogy elnevette magát, amikor 65 éves korában Isten egy fiú születését ígérte neki. De Isten nem nevetett - egy nagy nemzet születését tervezte. Amikor Sára 90 éves lett, megszületett Izsák.Így már megérhetjük Ábrahám zavarodottságát, amikor Isten azt mondta neki, hogy áldozza fel Izsákot. Ábrahám biztosan elcsodálkozott: "Istenem, álljunk csak meg egy szóra. Azt akarod, hogy áldozzam fel az egyetlen fiamat, akit 25 évvel azután adtál, hogy megígérted nekem?" Ennek ellenére Ábrahám engedelmeskedett, és bőséges jutalmat kapott.
Ábrahám azért volt lelki hős, mert megértette az istennek való engedelmesség fontosságát. Tudta, hogy Isten nélkül üres lenne az élete, ezért az Úrnak való engedelmesség volt az egyetlen döntési lehetősége. Isten azt ígérte, hogy Ábrahám népek atyja lesz, és Ábrahám hitt az Úrnak. Hitt neki akkor is, ha az a fia feláldozását jelentette. Ha így kell lennie, legyen. Az Istennek való engedelmesség volt Ábrahám egyetlen vágya.
Fáklyával és késsel a kezében Ábrahám megmászta a hegyet, s vele tartott Izsák is, aki az áldozathoz szükséges fát cipelte. Ha ekkor Ábrahám a fiára tekintett, kétlem, hogy mosolygott volna. Valószínűleg elmorzsolt egy könnycseppet és tovább mászott. Az Istennek való engedelmesség volt Ábrahám számára a legfontosabb; még Izsáknál is fontosabb.Izsák semmiről sem tudott, de bízott édesapjában és szerette őt. Édesapja mindig tudta, mit kell mondania, és mindig ott volt, amikor szüksége volt rá, hát miért kérdőjelezné meg mindazt, amit tettek? Izsák csak annyit kérdezett: "Hol a van a bárány?"Ekkor tanította meg fiának Ábrahám az egyik legalapvetőbb szabály: "Isten majd gondoskodik róla," válaszolta Ábrahám, miközben tovább kapaszkodtak a csúcs felé.
Isten gondviselése - micsoda leckét tanított a fiának! Ábrahám már látta az Izsák felé közeledő katasztrófát, mégis biztosította fiát arról, hogy Isten gondoskodni fog. Amikor az idő letelt, és Izsák az áldozati oltáron feküdt, Isten valóban gondoskodott. Isten saját szemeivel láthatta édesapjának az Úrba vetett bizalmát, amikor egy kos akadt fent a bozótosban.Izsák csak évekkel később értette meg teljesen apja tettét, de addigra Ábrahám megtanította neki a másik létfontosságú szabályt: az Istennek való teljes engedelmességet.
Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy népek atyja lesz, de először Izsák apjának kellett lenni. Egy férfi életében az a legnagyobb elhívás, hogy úgy nevelje gyermekeit, ami kedves Isten előtt, hogy megtanítsa nekik az Istennek való engedelmesség fontosságát, és azt hogy Istenben, és egyedül Istenben bízzanak.
Nem, Ábrahámot nem királynak hívta el, sőt még csak nem is kormányzónak. Ábrahám elhívása az volt, hogy Izsák édesapja legyen, és megtanítsa fiának hogyan keresse Istent. Amikor Ábrahám 175 évesen már közeledett élete végéhez, ráébredt arra, hogy ez volt élete legnagyobb elhívása. Az Ábrahámra váró jutalom örökké való volt. "Ábrahám halála után megáldotta Isten az ő fiát, Izsákot..." (1 Mózes 25:1).
|